Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Amída. Felséges Nap! borulva üdvezlem szent lángodat, melly a’ földre száll hirdetni az Ég’ örök hatalmát, tellyes-malasztú áldását. Mi szép a’ világ! éltető fény terjed a’ mezőre, ’s a’ fel-ébredt természet kies virányokon mosolyg feléje; a’ pálmalevél köszöntve elterűl, és tiszta zöldjén arany sugárok reszketnek. Ragyogj alá dicső! ’s intézd lépteit a’ jámbor útasnak, kit szerelme váró hivének karjaiba késztet. (Virágait szemléli.) Ékes virágok, ti vagytok első szorgalmam! csendes érzetem véletek rokonít, hozzátok vonúl az álmodó lélek. A’ harmat’ gyöngyei csillognak nyiló kelyheteken, hasonlók azon cseppekhez, mellyek szememből hullnak éjelembe, midőn a’ kedves alakja feltün, ’s a’ távol’ ködéből komolyan tekínt reám. (A’ forráshoz megy, és medenczébe vizet hoz.) Gyönge bimbók, feseljetek tellyes életre; a’ forrás hüsítő nedve őrizzen a’ déli melegtől. (Virágokat öntözget, azután egy rózsabokor előtt megáll.) Szelíd rózsa! szépség, és szerelem eggyesűl benned; bíbor ajkidból a’ kedves lehellete ömlik, égő arczodon a’ szerelem szine ragyog, ’s a’ nemes vadásznak képét bájolod elém, midőn barna szeméből forró érzete kilángolt. Jer ékesítsd koszorúmat, és hervadj-el a’ szép ifjú dagadó keblén! (Egy rózsát leszakaszt) Ah csalfa virág! vérzik kezem –

Harun (lassúdan közelít hozzá.) Mit mivelsz Amída?

Amída. Egy rózsát gondatlan szakaszték-le, ’s meg-szurt; minek a’ tövis a’ viruló reményszín alatt?

Harun. A’ természet’ játéka, melly minden szépét, ’s javát tövisek közé rejté, hogy csak az állandó szív, ’s a’ bátor küzdő szedje gyümölcsét Éltünket is példázza, mellyben nincs öröm fájdalom nélkűl.

Amída. Komor igazság – de csak a’ zárt kebelt érdekli; Atyám! van állapot, mellyben a’ fájdalom is édes; Amída sirt, ’s azon könyek drágábbak minden örömnél, mellyek az ifjuság szük ösvényén kelnek.

Harun. Ezen tapasztalás beteg szivet vádol; te szabadon lebegsz virágaid körűl, nem ismered az élet gondjait; mi olvaszthat könyekre?

Amída. Azon égi szellet, melly szívemre szálla, és néma sérelmét örömmé varázsolá – Atyám! én – én – (megszorulva) Te komoran tekíntsz reám? mit vétett leányod? nem tudod – –

Harun. Szerencsétlen! félek hogy már sokat is tudok.

Amída. Ha őt látnád, ki csendemet eldulta, megbékélnél velem, ’s vidulva ölelnéd szép ellenségemet.

Harun. Megtörtént mitől féltem! Amída! te szeretsz?

Amída. Téged és őt’ – Ah ki álhat ellen a’ hatalmasnak, ha megrázza tündöklő szárnyait, és lángra ébreszti a’ szunnyadó érzést.

Harun. ’S én most tudom meg?

Amída. Kevés időt számlál szerelmem, de elég erős egy életen keresztűl álmodni felőle, távollétedben történt, külömben biztosa lettél volna szerencsém kezdetének – tegnap estve, hogy a’ városból haza jövél, olly gondolkodó valál, nem mertelek háborgatni; Rabnéd Zahíra egyedűl tudja titkomat.

Harun. Váratlan lep-meg ezen vallás; Amída! nem vádollak, de hirtelen szerelmed szomorít.

Amída. Tekínts szemébe, és választásomat méltánylani fogod. Téged véltelek a’ pálmák homályiban megifjodva, mint az Amra-virág, midőn a’ tavasznak lágy lehellete megéri. Képed vonási az ővé is, csak hogy ő ifjúsága tellyében kérkedik; Atyám! őt is tebenned szeretem.

Harun. Mikor történt ezen változás? Amída nyisd meg szívedet.

Amída. Midőn fontos dolgok végett, a’ mint mondád, elhagyál bennünket, most harmadik reggel itt mulatozék; egyszerre zörrenést hallok, és bájos énekszó zeng ki a’ pálmák hüséből: nézek, egy ifju vadász ötlik szemembe, ki le-rakva fegyverét Anyám sirhalmán ült, a’ busongó cziprus lombjai alatt. Ott édes álomba merülve olvadó hangokban szerelmet énekle; nedves szeme az Ég kékjén bolyonga, mintha egy kedves lény’ ködalakját lesné a’ magasban, és a’ lengő szél játszott elhaló szavával. Szent félelem, ’s öröm köztt állék ott; a’ megindult szív szorítá keblemet, nem ismertt érzetek ébredve borongtak, és egész valómat titkos hév önté-el. Nem akarva hozzá közelíték – – Mi történt azután nem tudom; eltünt a’ világ, ő lett mindenem, szerelmem a’ Nap, mellyet imádok. Igy történt Atyám! ő hüséget igért, én szívemet adám zálogúl.

Harun. Nevezd őt.

Amída. Nelzor neve –

Harun (megijedve.) Nelzor! a’ városból jön – a’ Király mellett él?

Amída. Onnan jött mondá, hol a’ Czedrus virít, hol a’ szirtek pataki suttognak, és az Antilope gyors inain szögdell. A’ pásztori élet csendét magasztalá, ’s a’ magánynak felhőtlen örömit. Hasonló sorsot oszt velem, mert hajlékunk látása honnyára emlékezteté, hol a’ csendes boldogság virágzik.

Harun. Hol élnek szülei? melly nemzetség tagja?

Amída. Azt nem kérdezém; szép a’ vízililiom, melly ékes kelyhét játszi hullámok özönébe mártja, óhajtva szívom égi illatját, ámbár gyökerét a’ mélyben nem látom.

Harun (félre.) Ha ő volna – félve gondolom; nem – ezen tájban neki vadászni nem szabad –– ő nem lehet.

Amída (hizelkedve.) Atyám! te mindenkor olly kegyes valál; most hidegen fordulsz el szívemtől, ’s szerencsém nyiltának nem tudsz örülni.

Harun. Örülni nem tudok, mert szerelmed sötét alkonyát látom. Amída! a’ végezet lelki erődet ezen érzéssel a’ mértékre teszi, ’s ha győzni fogsz, áldása jutalmaz. Lépteket hallok, valaki jön.

Amída. Idegen ember –

Kaled (sietve jön.) Hosszú életet Harun!

Harun. Mi hoz e’ magányba városlakosa?

Kaled. Királyom küld ––

Harun. Dicsőség szálljon reá; mit kiván hiv szolgájától?

Kaled. Reád bizott drága birtokát még ma személyesen által veszi tőled; várd itt, – nem sokára meg fog jelenni.

Harun. Olly hirtelen nem vártam –

Kaled. Atyai érzése hallasztást nem szenved –

Harun. Jer a’ hajlékba, ott közöld szándékát, és nyugasztald fáradt tagjaidat. (Harun és Kaled a’ hajlékba mennek.)

Amída. (egyedűl.) Mit jelent ezen titkos szövetség? Atyám olly komor – ’s a’ Király jön, az a’ hatalmas Ur, kinek annyi kincse, annyi szolgái vagynak; ki azon városban parancsol, mellynek büszke pompáját messziről csudáltam. ’S valjon mit akar? hasztalan aggódás – jelenléte nem érdekel. Nelzor, Nelzor! téged sóhajtlak! hol maradsz kedves vadász? Ne késs ifjú! a’ szerelem rózsákat hint nyugvó helyedre; kész már a’ koszorú, mellyet Amída font hűsége jeléűl, és neked nyujtja örökre magával, hogy boldog légy, ’s boldog lehessen.

Nelzor (hirtelen jön.) Amída! szökve jövök hozzád hallani hogy szeretsz, ’s ezen szép hiedelemmel ismét távozni. Gondolatim szünetlen nálad valának, tajtékzó lovam csak lelketlen testet hoza. A’ te látásod deríti éltemet, melly a’ sokaság köztt csak egy szív után vágy.

Amída. Te sem távozál lelkemtől, képzetim nálad híven mulattak. Szavadat hallám a’ csermely zugtában, képedet látám a’ hajnal árjain lebegni, midőn fénysugára azon halmot aranyzá, hol éltem’ csillagát először tekíntém.

Nelzor. Édes a’ szerelem szózatja, és az esdeklő’ bátor reményei vigan repkednek szárnyaló hangjain. Ezen táj költé-fel szunnyadó szívemet, hol minden tárgy ujra kifejlik a’ képző erőnek, midőn a’ multnak ködéből a’ szép emlékezet kivál, ’s éltem’ zsenge korát felém lebegteti. Amída! mit a’ sejtés rejtékeny szövevénye belsőmbe iktatott, mit zajos éjjelim’ álmai kerestek, benned vegyűl; te szeretsz – üdvességet szül ez a’ szép gondolat, ’s az Ég malasztja száll lelkem szent bízodalmára.

Amída. Nem titkolom mit érzetim lángjai ölelnek; mit feléd repkedő lelkem nyilván vall, nem titkolom forró szerelmemet; tied vagyok, ’s szeretve követlek hová sorsod vezet. Csak egy hijánya szerencsémnek –

Nelzor. És az? – szolj Amída! mit a’ lehetség’ enged méltán várhatod hívedtől.

Amída. Elválás Atyámtól – ki sötét jövendőre mutat, ’s szerelmünk gyors tenyészetét busongva rettegi.

Nelzor. Ő velünk jön – gyöngéd kezek fogják ápolni, kincsekkel tetézve bőség, ’s tisztelet vár reá lakomban, ’s fiúi hála ringassa ősz fejét.

Amída. Te kincseket említsz! én szegény vagyok, szívem, ’s virágaim minden értékem.

Nelzor. ’S mi a’ port égi lángra lobbantja, szerelmed édeni jutalma; fellyebb nem szédelg a’ szerény kívánat.

Harun (belől kiált.) Amída!

Amída. Atyám szava, engemet kiált – egy idegen jövevény van nála, annak szolgálnom kell.

Nelzor. Idegen?

Amída. A’ Király követje, kitől eljövetelét izente.

Nelzor. A’ Király jövetelét.

Amída. Úgy hirlelé – de halgasd magad; jer velem, ’s köszöntsd együtt Atyámat, hogy ő is tanuljon ismerni, ’s szeretni.

Nelzor. (meg szorulva.) Nem – most nem – sietnem kell ezen tájból –

Amída. Te habzol? szememet kerűlöd? mi lelt kedvesem? hová indulsz?

Nelzor. A’ Király elé megyek – akarom látni őt –

Amída. Nelzor! a’ Királyhoz –

Nelzor. Ne kérdezz Amída – nem sokára látlak, ’s mint a’ hold kibukkan sötét felhők közűl, úgy vál-ki a’ valóság a’ titok homályiból, ’s hív szerelmünk bérét nyujtja áldó karja, midőn rózsalánczát a’ boldogok körűl övedzi.

Amída. Félek azon titoktól, melly fekete árnyékot vet a’ nyilt szivnek tiszta tükrére, és komor rémzetekkel a’ kétkedő elmét zavarja – Ah Nelzor! Egem borúl, felleg táboroz reményeim körül.

Nelzor. Légy nyugott! bízzál szívemben; olly erő él bennem, melly az élet’ külső mivoltán győz, vagy váltig le-süllyed. Menj kedves Atyádhoz – ápold a’ jövevényt, úgy kivánja a’ házi barátság.

Amída. Ne késs Nelzor! gondold hogy szenvedek. (be a’ hajlékba.)

Nelzor (egyedűl.) Mit akar a’ Király? melly környülmény vezeti őt ezen magányba, mellyet nékem olly keményen tiltott? mit jelentett szokatlan viselete ezen napokban, mit biztosinak rejtékeny tekínteti? Ha ő Amídát – – Hah! emésztő láng félre – Nem – itt más titok lappang; bár mi legyen, fel kell fedeznem. Amída birása ezentúl fő czélom, ’s ahoz igaz vallásom segítsen. Első vétkemet Atyám megfogja bocsájtani, hogy tilalma ellen egy kincsbe akadtam, melly az ifjut elbájolá, ’s szívét édes körébe rekeszté. Hah! milly öröm, minő üdvesség! ha Amída égő arczal az esdeklő vadászt Király fiának ismeri, ha szép szemei fényén megütközve édes elvesztéssel rajta mulatnak; midőn keskeny hajlékát tündöklő paloták váltják-fel, hol félig álmodva, félig ébredten a’ szeretettnek nyilt karjába dől, ’s ömledezve nem ismert kényekbe szenderűl. És én gyémánt koszorút füzvén homlokára a’ szép hölgyet forró melyemhez szorítom, és zsibongó gerjedelmein örülve, egy élet’ szépét, javát, egy perczbe kiélem. Mosolyogj remény! ne hadj-el szerencse! Amída ’s egy Trónus! ez a’ földi boldogság határa. (el.) (Harun, Kaled, és Amída kijönnek.)

Kaled. Légy boldog tisztes Harun, és te felséges Amída! légy kegyes buzgó szolgádhoz, vess sugárt reá nagyságod fényéből. Most a’ Király elé megyek, reménylem hogy az úton lelem; vele ujonnan tisztellek. (el.)

Amída. Bocsáss meg Atyám, de mit ez az ember szóllott félig sem értém. Nagyság és uraság engem nem illet; ne nehesztelj azért, hogy szavait méltókép’ viszonozni nem tudtam.

Harun. Elvonultságod következése, mellynek ezentúl vége szakad, és ifju szerelmed álomképei valóra érni készülnek.

Amída. Nelzor itt vala –

Harun. Hol találom őt?

Amída. Ismét elhagyott, és a’ Király elé ment, nyilván látni akarja; én nem – sőt elrejtezem.

Harun. És miért? a’ tiszta szív nem retteg az emberek szemétől.

Amída. De nem is keresi – Atyám! az a’ királyi Hirmondó kétes gyanút vetett belém, melly nem akarva ingatja elmémet; hol maradni, hol futni óhajtok.

Harun. Amída! változások köztt forog az élet; téged is jó lélek sorsod megragad, és új pállyára késztet, melly bár tetőkön megy, de nincs tövis nélkűl. Eddig magadnak éltél, szabadon a’ pillantatnak, ’s ön érzetid’ sugallásit követéd; most az idő int, a’ világba kell lépned, és ifjuságod ártatlan játéki hátra maradnak.

Amída. Oh ne ejtsd ki ezt a’ rettenetes szót, melly létem’ nyugalmát örök éjbe sülleszti! Engedd a’ szívnek boldog reményeit, melly felhőtlen virult, és a’ jövendőnek csendes oltárt emelt. E’ magányon túl nem szállonga elmém, ’s legmagasb vágyaim csak Nelzort ölelték. Birja más a’ világ temérdek kényeit, pálmáink hüsében, Nelzor hív karjain elégedve nézem büszke tündökletét, ’s elvonult éltemet a’ szerelem ölén hálakönyel áldom.

Harun. Sokat ád a’ szerelem, melly élesztő harmatként vidítja a’ csüggedő lelket; de létünk azé egészen nem lehet. Szent tartozások lekötve tartnak, éltünk’ egy részét elfoglalják, és szünetlen áldozatokat kérnek, ha bár a’ szív sérelmétől zokog.

Amída. Hideg tanítás – csak a’ világ gyermekét illeti, ki terheltt tevéken a’ pusztákat járja, ’s veszélyekkel küzdve birtokért dúlja földét, ’s magát. E’ csendes hely táplálja lakóit, ’s a’ szerelem Őrangyala mosolygva hinti malasztját. Bár jönne az a’ jámbor Dervizs, ki töbször beszóll hozzánk, és kedves leányának nevez, ő bizonyára pártomat fogná.

Harun. Ő is eljön, ’s hidd-el lemondani tanít. Örök végzés szerint szövődnek sorsaink, ’s körűled már korán rejtelmes hálót font, mellyet gyönge kezed el nem szakaszthat. Figyelmezz Amída! én egy Regét mondok: itélj azután magad, mit cselekednél azon állapotban mint jó gyermek, kinek engedelmeskedni legelső törvénye?

Amída. Beszéld el Atyám! örömmel hallgatom.

Harun. Volt egy Király, kinek két Asszonytól két fia született, Timur és Tangur. Timur az idősb szelíd, jó természetű; Tangur nagyravágyó, vad, és csalárd ember vala. Az öreg Király meghalván, Timur reá hagyott Tronusára lépe, és Testvérjét jótéteményekkel halmozá; de az irígyelvén Báttyának uraságát Annyával egyűtt némelly Vezéreket titkon megvesztegetvén pártütést kezde, és élte ellen törekedett. Timur mind ezekről a’ végső csapás előtt hirt kapván ál-ruhában egyedűl hitvesétől késérve elillana, és egy hív szolgához, ki nem messze a’ várostól csendesen éle, vevé utját; ott hitvese neki egy Leányt szüle, és megholt. Timur erős szívvel türte bal sorsát, és hogy Öcsének gyilkosit kerűlje szomszéd tartományba indulván kisded Leányát a’ szolgának hagyá nevelésűl, és annak három esztendős fiát zálogúl elvitte, hogy a’ népet az által könyebben részére fordítsa.

Amída. Szegény kisded! olly korán árvaságra jutott

Harun. Tangur erőszakos kormányát a’ nép nem türhetvén váltságért kiálta, mellyre Timur külső segéddel országába meg-jelent, és egy véres harczban meggyőzte Öcsét, kit ön czinkosi megöltek, és népe örömére vissza üle királyi székébe; de hogy népét a’ jövendő Tronusörökös eránt megnyugtassa, és a’ törvénynek, melly az országlásból Asszonyt ki zárt, eleget tegyen, az idegen gyermeket fiának vallá. Az alatt Zelma (ugy hivjuk a’ Leányt) felnőtt vélt Attya mellett. Az idő jön, mellyben a’ fiatal szív mozdúl, és Zelma egy ismeretlen ifjuba szeret.

Amída. Így érzete kipótlá veszteségét.

Harun. Timur, ki Leányát töbször látta, ’s felette kedvelte, titkon azon szomszéd hatalmasnak fiával, kitől egykor segédet vőn, eljegyzé, hogy ezáltal a’ két tartományt egybe kapcsolja.

Amída. Rettegek érte ––

Harun. Eljön Timur – nyilván Zelmát Leányának vallja – szíve örűl; de Zelma sír, mert szeret.

Amída. Ah mint sajnálom szegényt –

Harun. Gondold magadat Zelma’ sorsában! ha Atyád tőled is hasonló áldozatot kérne, ha tetted által őt boldogíthatnád – Amída –

Amída. Nelzort szeretve lemondanék minden boldogságról, ’s Atyámat követném.

Harun (nagy érzeménnyel.) Áldott lélek! miként jutalmazol! Jer melyemhez! Ah én is vesztek.

Amída. Köny ragyog szemedben – Atyám.

Harun. Öröm és fájdalom vegyül ezen csepben, melly agg keblem hullámira gördűl, és meg-nyugtat, a’ midőn szép tisztemtől elszakaszt. (Zajgás hallatik.) Hallod a’ lovak nyerítését, a’ Király jön –– Amída légy erős.

Amída. Melly kínos állapot – Atyám légy értelmes!

Harun. Jönnek már! (Király Nelzort vezeti, kinek bizonytalan léptei belső harczra mutatnak –– Kaled, ’s a’ többi késérők a’ Királyt körűl állják.)

Amída (Nelzor karjába szalad.) Nelzor! Nelzor!

Harun. Zelim! Fiam! Tehát nem volt puszta gyanú? te vagy szerencsétlen vadász?

Amída (Nelzorhoz, ki tőle elfordúl.) Te elfordulsz? halgatsz? Ah ezek a’ hideg emberek elragadnak tőled – Tekínts-fel! Amída szóll hozzád.

Nelzor (mély fájdalommal.) Igy leesni a’ porba – mindent egy pillantat elemészt.

Király. Váljatok-el – Nelzor! tudod ki vagy –

Amída. Milly szózat – Te vagy jámbor Dervizs – ezen pompás ruha sem tesz ismeretlenné – szólj! mi történik itt – mi érte Nelzort? én szeretem őt –

Harun. Uram! míg nálad valék szövődött ezen frigy; bocsásd meg a’ szívnek első hevültét, mellyet ifjúságok szült.

Nelzor (a’ Király lábánál.) Én vagyok bűnös – a’ kiváncsiság elfelejteté velem parancsodat, és e’ magányba jövék. Itt láttam Amídát – és szerettem. Pásztornénak tartván, magamhoz reménylém egykor felemelni; nem véltem, hogy ön életem kölcsönös fény, hiú álom vala.

Király (kegyesen.) Kelj-fel – megbocsájtok.

Harun (Amídához.) Amída itt áll Atyád! én mind eddig csak nevét viseltem. A’ Rege mellyet beszéltem a’ Te sorsod – Te vagy Zelma – én a’ hiv szolga, a’ ki téged nevelt.

Amída (a’ Király karjába dől.) Nelzor! –

Király. Kedves Leányom – melly régen vágytam ezen órára, hogy nyilván felemelhesselek; éltem egyik fő kivánsága ez által tellyesűl. Győzd meg szerelmedet! neked a’ sors elégtételt nyujt a’ jótétel szent éleményében. Mutasd magadat méltónak azon fénytetőre, mellyre a’ végezet emelt.

Amída. Szomorú ragyogvány – bús fénnye eloltja belső világomat.

Nelzor. Amída! gazdag valék, hogy szívedet kértem; a’ szegénynek már csak könnyei vagynak, és haldokló reményi; végső óhajtása az, hogy nyugott, hogy szerencsés lehess. Menj hát jó lélek merre a’ kötelesség vezet, merre az erkölcs szent ösvénnye ragyog.

Amída. Nelzor! némulj meg szív! áldozz – és repedj-meg. (kifakadó érzéssel.) Te, kit szerettelek érzetem első tüzével; tőled a’ sors elszakaszthat ugyan, de soha el hem választ. Rövid volt a’ boldogság, de vigasztaló emléke a’ sírig el-késér. Légy boldog! (szava megakad.)

Harun. Szülőtök sírhalmán ébredt-fel érzéstek, itt a’ színváltozottak előtt fogadjatok nem felejtést, hanem örök elnémúlást –

Király. Nelzor! te bal esetekben jó fiam valál –– ezentúl is az maradsz. Amída veszteségét ki-pótolni tartozom, mit kivánsz Királyodtól –– második Atyádtól? – válassz országom szűzei közűl, kegyelmemre számlálhatsz.

Nelzor. Engedj e’ magányban egyedűl a’ multnak élnem; – a’ világ csak szerencsést kedveltet. Más érzést oh Király tőlem ne kivánj! a’ szív csak egyszer szeret, valamint csak egyszer szakad-meg. Amída elhágy – az élet utánna elszürkűl.

Amída. Atyám ! Atyám! taníts türelemre, vagy engedd-el ezt a’ kínos áldozatot!

Harun. Amída! virágok köztt nevelkedél, magad egy virág, ’s rejtékeny értelmöket fejtegetni örvendél; hallgasd mit sugallanak utólszor e’ magány’ lakosi: légy jótévő mint a’ Pálma, kedves mint a’ Rózsa, tiszta mint a’ Líliom, és itt egy virág a’ szelíd Viola, melly alacsonyan virít, ’s szerény kelyhét komor árnyék fedi; légy ehez hasonló, melly szeret, halgat, ’s magát feláldozva hervad-el.

Amída (szomorúan ismételi az utólsó szavakat.) Feláldozva hervad-el (Nelzort virágihoz vezeti.) Ezeket ápold! ’s ha megnyilt kelyhök édes illatokat lehellnek feléd; gondold, hogy akkor Amída hív szerelme leng körűl. –

Király. Fel most Barátim! vissza a’ városba – fényes ünnep hirdesse ezen öröm napot. (int, és a’ szolgák egy hintószéket hoznak elő, mellyre Amídát felemelik.)

Amída. Atyám! Nelzor – (félig alélva elvitetik. Király, Kaled, és a’ többiek Amidát követik.)

Nelzor. Oh! ’s nekem mi marad e’ sötét világban?

Harun (kiterjesztett karokkal feléje megy.) Atyád! (Nelzor Attyának karjába dől, a’ Karpit lefordúl.)