1.
Gyermek Királyt, ’s Hadvezért, ki
Erejénél többet mer,
Ád az Isten haragjában
A’ Nemzetnek, kit megver;
Igy volt akkor, hogy Mohácsnál
Lajos Király elveszett,
És a’ Magyar a’ Töröknek
Más fél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!
Csak hogy akkor még örök
Nem lett nálunk a’ Török.
2.
Mohács! Mohács! te Hazámnak
Legsíralmasb vérhelye!
Nemzetem’ nagy Temetője!
Gyomrod mennyit elnyele! –
Szabadságát, boldogságát,
És nemzeti életét,
Sőt nevét is a’ Magyarnak,
Melly kicsiny lett és setét! –
Ott tiporta a’ sorskerék
Porba a’ nagy, dicső ’s derék
Nemzet Testét és Fejét,
Hatalmát és erejét! –
3.
Tizszer annyi volt a’ Török,
Mint a’ Magyar; ’s diadalt
Csak úgy nyert, hogy megújjítván
Többszer is a’ viadalt,
A’ Magyarnak vitézsége
Végtére kifáradott,
’S vagy meghalt, vagy Lajos’ este
Után széllyel szakadott.
Hajh! és Buda, ’s Mátyás’ vára
A’ Győzőnek kapút tára!
’S a’ királyi Székben ott
Törvényt Török kény szabott.
4.
A’ Töröknek telhetetlen
Szomja magyar vért szívni,
’S Hunniának minden kincsét
A’ Félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette
Budáról ki Bajnokit,
A’ Nemzetet öldökölni,
’S felprédálni birtokit.
A’ Magyarok Csoportokban,
Falúkban és Várasokban
Itt, ott öszvegyűlének,
Hogy bátrabbak lennének.
5.
Egy illy csoport Maróthon volt:
Félelmek és remények
Köztt ott vártak ők szerencsét –
Zápolyától szegények! –
Ezek köztt volt Dobozy Úr,
És csudaszép Hitvese;
Viszsza menni jószágára
Időt és hírt itt lese.
Mohácsnál jól vitézkedett;
De élte megmenekedett;
Hajh! de veszett volna bár!
Mert ő rá itt több rossz vár.
6.
Alig nyugszik meg a’ Török
Buda körűl, egy csapat
Vér és zsákmány után járván,
Véletlen Maróthra hat;
’S megsejtvén az ott lappangó
Magyarokat, ’s kincseket
Gyaníttván ott, sovár tüzzel
Bekerítti ezeket;
És Maróthot ostromolván,
’S a’ makacsot káromolván,
Életével bíztattya,
A’ ki magát megadgya.
7.
De a’ Magyar Őseinek
Követvén itt is nyomát,
Két egész nap veri viszsza
A’ Pogánynak ostromát.
A’ megszorúlt Magyarok köztt
Vezér Dobozy vala;
A’ Vitézség és Szerelem
Csudákat tesz általa.
Férjeiknek segédgyeik
Az ő lelkes Hitveseik,
Azon bús elszánással,
Hogy ott vesznek egymással.
8.
A’ vitéz kis magyar csoport
Így törvén a’ viadalt,
Valóban megérdemelte
Megvívni a’ diadalt;
De a’ magyar Nemzettestet
Verő sorsnak csapása
Minden tagnak egygyenként is
Halálos elzúzása.
A’ Sors ellen nincs oltalom,
Sem előtte nincs irgalom;
Dörgő mérges forgása
Jónak Rossznak romlása.
9.
Szolimánnak füleibe
E’ harcz hamar eljutott;
’S harmad napra két annyi lett
Az ostromló Török ott.
’S mintha Mohács’ híre veszne,
Ha ők itt nem győznének,
Habzó, dühös indúlattal
Végső harczot kezdének. –
Ellentállni e’ viharnak
Lehetlen már a’ Magyarnak;
’S a’ ki merre rést talált,
Ott kerűli a’ halált.
10.
Dobozy is felveti hát
Magát paripájára,
’S Feleségét háta megé
Veszi lova’ farára:
„Hazámnak itt halálommal
Semmi hasznot nem teszek;
’S mint sem – Török’ fertője légy – –
Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat,
Olly szorosan, hogy magamat
Akármiként mozgassam,
Veled egynek tarthassam.”
11.
Imígy szóll Ő bús, haragos,
És keserves hangzattal.
A’ Hölgy némán úgy cselekszik, –
Remeg, ’s halvány mint a’ fal.
Dobozy most sarkantyút ád
Terheltt paripájának; –
Hol van, a’ ki jó szerencsét
Nem kívánna úttyának? –
Vágtat a’ ló; ’s a’ mint szalad,
A’ fa ’s bokor hamar halad, –
Vágtat elég tüzesen;
De hajh! mégis terhesen.
12.
Ott vannak, kik nem nézhetik,
Hogy fejét és életét
Egy Magyar is elvihesse;
’S menekedő menetét
A’ futónak elvághatni
Sok száz Török lóra kap; –
Egy Magyarra itt – ott immár
Húsz, harmintz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered;
Őt levágni száz kar mered; –
Jaj! ha győzik futással, –
Ő két kínos halált hal!
13.
Mint mikor a’ nemes Szarvas,
Kinek máskor porába
Sem jutott a’ kutya sereg,
Melly kergeti nyomába’,
Most, mivel már élő borjat
Hordoz dagadtt hasában,
Terhe igen késlelteti
Iparkodó futtában;
’S akármiként törekedik,
Alig, ha megmenekedik; –
Félek, félek, nemes Pár!
Nem meszsze lessz a’ határ! –
14.
Dobozynak lova vágtat,
Fejér rongyként szakadoz
Róla a’ hab; orra’ lyukja
Arasznyira nyiladoz.
Terhe alatt mélly nyomot vág
A’ földszínén vas lába;
Nagy hortyokkal fújtat és nyög, –
Szakadoz már párába;
’S távolról, hajh! már hallható,
’S közelíttni gyanítható
A’ Töröknek robajja,
Vért szomjúzó zsivajja!
15.
A’ szép Hölgynek hoszszú haja
Tekercséből bomolva,
’S egész szőke pompájában
Szélt és hoszszat omolva,
Egy patyolat palást gyanánt
Leng ’s úszik a’ szellőben;
A’ ló – mintha csüggedezne
Ez által is erőben.
Mihály lovát sarkantyúzza,
’S homlokát mord ránczba húzza,
Sejti, hogy két embersúly
Egy lóterhet fellyűlmúl.
16.
„Megálly Mihály! (mond a’ bús Hölgy)
Legitt elér a’ Pogány;
Kettőnk alatt kidűl a’ ló, –
Nézd, már véres habot hány.
Tartsd meg magad’ a’ Hazának,
Hagygy itt veszni engemet!
De, hogy – tiéd maradhassak –
Üsd te által szívemet! –
Magad könnyen elébb állhatsz,
És Hazádnak még szolgálhatsz.
Öld meg feleségedet!
Üsd szívembe késedet!”
17.
Némán viszsza néz Dobozy;
Vérzik a’ szív keblében:
„Mennyünk! mennyünk, a’ míg lehet!
(Igy felel bús mérgében)
Ölelly meg még szorosabban! –
Nem hagylak én tégedet;
Egygyütt éltünk, – egygyütt hallyunk! –
Megmentem én testedet.”
Itt fogát elcsikoríttya,
’S lovát újra megszoríttya;
De ez – már csak lépve jár,
Mert párája rövid már.
18.
Megáll tehát Dobozy Úr,
’S leszáll fáradtt lováról;
’S Hitvesét is leöleli
A’ keserves párnáról;
Áltölelve tartya őtet, –
Szorongattya magához, –
Néma ’s hoszszú csókok között
Szívja ajkát ajkához.
A’ szép Aszszony csüggedve áll, –
Egy haldokló Liliomszál.
A’ ló közel hozzájok,
Bús szemeket vet rájok. –
19.
Közelíttnek a’ Törökök,
Vérszomjokban zajogva,
’S magyar-véres markaikban
Dárda és kard villogva.
„Egek! hát csak nincs irgalom!”
Mond Dobozy könnyezve.
Megöleli Feleségét, –
’S mélly borzadást érezve
Megcsókollya utólszor őt’, –
’S csókja alatt a’ remegőt
Szívbe döfi vasával, –
És megfojtya csókjával.
20.
„Boldogtalan föld’ szülöttye!
Kín magadnak ’s férjednek!
Betöltöttem kívánságát
Nemes, szép, szűz lelkednek.
Várj! – csak néhány pillantatig,
’S legitt nálad leszek én.”
Ezt zokogja, mentéjével
A’ Halottat befedvén.
’S most iszonyú keservében,
Vért és boszszút lehelltében
Alig várja, ölhessen,
’S Kedvesénél lehessen.
21.
’S mint mikor a’ him Oroszlány
Nemző gerjedelmében
Megfosztatván mord Nőjétől,
Dúl, fúl, ’s ordítt mérgében;
A’ fát rágja, tépi, ’s töri
Mérget habzó fogával,
’S körmével a’ földet vájja,
És csapkodgya farkával; –
’S ropog, harsog a’ rengeteg,
A’ mint dúllya a’ szörnyeteg; –
’S csapjon rá bár tíz Tigris,
Dühe megküzd tízzel is;
22.
Úgy Dobozy: a’ fájdalom
Mordonkodván keblében,
’S a’ lobogó harag ’s méreg
Égetvén Őt’ elmében, –
Csak Hazáját sajnálván még
Igaz magyar szívében, –
De életét elátkozván
Boldogsága’ vesztében,
Ádáz, boszszús jobb markával
Kardot forgat, és ballyával
Súlyos, görcsös bozogányt, –
Így várja be a’ Pogányt.
23.
Ott teremnek a’ Törökök,
’S neki – az egy Magyarnak;
De a’ Bajnok viszszacsapja
Első hevét a’ Tarnak;
’S viaskodván, vagdalkozván
Karja soknak sebet vág,
’S négy Törököt vág előbb le,
Mint sem győz a’ sokaság.
Végre hátúl egy dárdának
Hegye úgy fut a’ nyakának,
Hogy vérere megfakad,
’S lélekzete megszakad.
24.
A’ lankadó Bajnok lerogy,
Nem birván már karjával,
’S Kedvesének testét fedi
Halálban is magával.
A’ Vitéznek öröm azért
Végső cseppje éltének,
Hogy így vegyűl vére ’s teste
Szerettével szívének.
Agyon szúrva lova is ott, –
Mivel egy Tart agyon rugott,
A’ ki kezét rá tette, –
Dobozynak mellette.
25.
Ezer illyen történetek
Dúlták Árpád’ nemzetét,
Valamikor Tagjainak
Viszszás felekezetét
Meghasonlott szív és lélek
Jobbra, balra szaggatta; –
Eljött ama kontyos szomszéd,
És azt nyakon ragadta –
A’ Fő és Test fogjon kezet!
Egy értelem, egy érezet
Lelkesíttsen tégedet,
’S ne féltsd, Magyar, éltedet.
Kisfaludy Sándor.
