Schiller után.*
Friedrich Schiller német esztéta, költő és drámaíró Der Pilgrim (A zarándok) című költeménye 1803-ból.
Gyöngy tavaszban állt világom,
Hogy bucsút vevék atyám’
Hajlokátul ’s ifjuságom’
Víg játékit benn hagyám.
Édes hittel od’ engedtem
Örömemet, javamat –
’S gyermek-észszel megkezdettem
Nagy zarándok-útamat.
Mert remény és egy sötétes
Hitszó lelkem’ tüzelé:
„Menj – sugá – az út nem kétes,
Menj folyvást kelet felé.
Útadon majd, jó halandó,
Egy arany kapuhoz érsz,
Földi üdv itt nem mulandó,
Mennyben lészsz, ha itt betérsz.”
Jött nap, est; ’s én meg nem álltam,
Lépéseim sebesek
Voltanak, ’s még nem találtam
Azt meg, a’ mit keresek.
Száz hegyek, folyók ’s viszályok
Torlasztának gátokat,
’S én folyók ’s vad árdagályok
Felett vertem hidakat.
’S jöttem egy folyam’ partjához,
Melly keletnek ömledett,
’S bízakodva fonalához,
Ösztönöm bélöktetett.
A’ habok ált’ utoljára
Egy tengerbe vitetém,
Mellynek végtelen határa,
’S a’ czélt itt sem érhetém.
Ah! e’ czélnak nincsen útja;
A’ menny e’ föld’ hantjait
Szüntelen ’s örökké futja,
És az ott nincs soha itt!
Szenvey.
