Szelíd emlékezet, mint föld felett az ég,
Lebeg virányidon, oh játszi lengeség!
Daloltam ifju lányt és pásztorérzetet,
És büntelen reményt szálló időm felett.
A’ lány’ hamvvedrinél kihalt víg énekem,
Komoly való szivet adott a’ sors nekem.
Majd rólam is dalol a’ párka egykoron,
’S örökre hervadok halotti álmokon.
’S ha majd e’ hő kebel lesz síri martalék,
Ki mondja, hogy én is vérző szivű valék?
Erdélyi János.