HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

IDŐSZAKOK és KOSZORÚK.

_______

I.

Ádria tengernek fönforgó habjai
Vajjon olly nagyok-e mint szemem’ árjai?*
Gróf Zrínyi Miklós költő, hadvezér, horvát bán Arianna sirása című költeményének kezdete.
Zrínyi.

 A’ kies Abaúj’ szélén, ott hol az a’ zemplényi megyébe nyomúl, látszik egy domb, közepette egy termékeny rónának; a’ dombon, magányosan, egy csak félig kész, vakolatlan ház; néhány ablaka téglával berakva, néhány másnak hibázó üvegtáblái helyenként papirossal pótolva. A’ ház udvara mögött egy kert, ’s benne viola és emlénynyel beültetve egy sír, alatta egy fejér kőnek. A’ hely’ neve Széphalom.*
Kazinczy Ferenc otthona.
A’ fejér kőhöz támaszkodik egy nagy szépségű lény: emberalakú, de földfeletti tekintettel; vonásiban az a’ véghetetlen nyájasság és jóság, mellyeket nemtőnél gondolunk. A’ kiknek megjelenik, Honszellemnek nevezik őt.
’S kétes derű vala írva képére, ’s nyomai hosszú keserűségnek. ’S megszólalt:
„Gyéren tűnnek fel örömeim, mint föllegek közt itt ott egy tiszta fény; ’s épen azért még drágábbak, még becsesbek. Fájdalmim pedig nagyok és sokak.
Volt idő, midőn engem az én népem elfelejtett. Szomorú idő, ’s tizszerte szomorúbb, mert egy nagy korra következett; korra, melly szakadásaiban is erős, szenvedéseiben is bátor, hű magához nyomatásában: meghasonlás és háború, árulások és inség közt fennkölt érzésű vala, ’s koszorúzott az értelem’ virító ágaival.
De e’ kornak is eljött órája, és letűnt. Pázmánt a’ hon’ határain rég letevék a’ sírba; Zrínyi kobzának hangjai hallatlanúl zengettek el az Adria’ szélveszei közt; Murány’ ura és urnéja örök nyugalomra hajlottak,*
Wesselényi Ferenc nádor, illetve Széchy Mária, murány várának úrnője.
’s utánok Murány’ éneklője is.*
Gyöngyösi István költő, műfordító, alispán Wesselényi Ferenc nádor titkára; 1664-es elbeszélő költeménye Széchy Máriával a középpontban: A Mársal Társolkodó Muranyi Venus.
A’ nyugalom évei elzsibbaszták, nem üdíték föl népemet. Én neki álmaiban sem jelentem meg. Ott ültem kedveseim’ sírja fölött; ’s körűltem a’ magyar birodalom sírkert, mellyben csak árnyékok lengettek föl ’s alá. Azoknak kelle lenni, különben mint lehete, hogy nem ismertek meg engem, és én nem ismertem meg őket?”

II.

Múlik az éj, virrad.*
Bessenyei.

Örömnek könyei folyják el szememet.*
Barcsay Ábrahám testőrtiszt, költő A fordítóhoz. Báróczy Sándor Marmontel-fordítása elé (1775) című költeményéből vett idézet.
Barcsai.

„Miként puszta fenyéren is terem ollykor egy illatosabb virág, úgy született a’ szendergő időnek is néhány fia, kiknek füleibe áthatának a’ rég elhagyott szószékek’ dörgései, feledésben porló lantok’ zenéi, ’s a’ vérmezők’ riadalmai; ’s e’ hangok, majd nyájasan és bájlón, mint Memnon’ szobrában a’ kelő nap’ sugárai, zengének vissza kebleikben*
A Memnón-kolosszusok III. Amenhotep fáraó két hatalmas Nílus parti ülőszobra a thébai nekropoliszban; a fáraó óriási templomot is emeltetett a két őt ábrázoló ülőszobor mellé, ezt azonban egy földrengés megsemmisítette, míg a szobrok közül az egyik rongálódott csak meg; a legenda szerint minden hajnalban énekelt az épen maradt szobor, siratva a pusztuló templomot. Évszázadokkal később az ide érkező görögök újabb legendát építettek a kolosszus köré, innen kapta a nevét is. Memnon a trójai háború egyik hőse, Éósz, a hajnal istennőjének fia, ezért úgy gondolták, a hanghatás nem más, mint a hadvezér és király, Memnón dala, ahogy köszönti a hajnalt, vagyis édesanyját.
; majd ismét fájdalmasan, mint ugyan abban az estveli nap’ vérszínben leáldozó tüze. E’ viszhangok illeték az alvók’ füleit, fölébreszték, kiknek volt, sziveiket; ’s az ivadék támadozott; és sápadt arczaimon is rám kezde ismerni, mint midőn távol és rég látott barát’ vonásin emlékezünk vissza rég elmúlt viszonyokra.
Átrezzent lelkemen a’ gyönyör. Az én népem kimondta nevemet, ’s a’ név elismertetett szerte a’ haza’ földén.
’S egy hatalmassal lön harczom. Felkölt ellenem, mert bálványnak tartott, álistennek. Czéljai szentek, de nem jól választva az eszköz, ’s nem jól értve a’ czél maga. Én küzdöttem; ’s velem a’ lelkek mind; ’s az én ellenem engedett. Az én nevem pedig tiszteletes lön e’ földön minden jók, ’s félelmes minden nemjók előtt.
A’ korona újra ragyogott, ’s örömzaj hangzott végig birodalmamon a’ Krivántól az Ádriáig,*
A Magas-Tátrától az Adriai-tengerig.
’s Pozsonytól a’ székelyek’ földéig.”

III.

,Hamvamat a’ maradék áldani fogja, tudom.’*
Kazinczy Ferenc Szokott és szokatlan című epigrammájának utolsó sora a Tövisek és virágok című kötetből (1811).
Kazinczy.

„Új kor derengett. Kor, melly nyelvemet érteni, érzésimet viszonzani dicsőségnek tartotta.
Te hű serege nyelvem’ papjainak, mellynek neve e’ négy folyó közt elhangzani nem fog, legyen üdvöz emlékezeted! Te védő kart nyújtál a’ szegény leányzónak, ki megvetve, eltaszítva ’s idegen rabságban, nem merte felvetni tündér-szeme’ pilláit, nem, mutatni arcza’ rózsáit. Általad fényre vonva, népem megismerte menyasszonyát, kitől áradandó leszen reá minden boldogság. Áldás reátok ’s nevetekre fény!
De nem volt előttem nagyobb, nem kedvesebb senki náladnál, ki itt enyészel a’ sírban. Mosolyogva nyílt meg előtted az élet, meg egy fényes pálya, a’ földi javak’ sokféle varázsival édesgető. Isten veled, te fény, kényelem ’s minden földi jó! – mondád – én független maradok tőled, hogy egy istenné’ rabja lehessek. ’S tapsolának a’ jók, ’s áldozatod kedves volt; a’ tieid pedig szántak, ’s hűségedet betegségnek mondák.
Azonban jött a’ meggondolatlan barát, ’s körűlveve. Te megintéd őt, korholád, és hallgatál. ’S megragadott a’ sors iszonyú kezével… De lelked erőt vön a’ honszerelemtől ’s nem csüggede. Negyven éve virúlt el életednek, ’s halántékid már őszbe borúltak, virító tetemeid öszveasztak… De fentebb és fentebb loboga kebledben a’ világ, melly szemeidnek nem loboga. ’S megszülemlék az eszme, mellyel új birodalmakat valál elfoglalandó nyelvemnek…
Megjelent végre a’ szabadulás’ órája, ’s te kiléptél ismét a’ föld’ szinére. De a’ melly ivadék ismert vala, rég elfeledett, az új ellenben nem ismert téged.
Te pedig hozzá fogtál a’ nagy munkához. Irtanod kelle ’s rontanod, hogy építhess; és korod fellázadt ellened butaság’ és makacsság’, irígység’ és dacz’ minden fegyvereivel. Árulónak szidalmaza téged, a’ hűvet; rontónak az alkotót; őrjöngőnek a’ bölcset; tilalmakat akart szórni ellened, a’ jótevő ellen; üldöze, rágalmaza, követ emele minden kicsíny gyarlóságod ellen: te pedig beburkoltad magadat rendületlen hited’, eltökélt nagy szándékod’, ’s tűrő bölcseséged’ palástjával, ’s hagyád magadra hullani a’ köveket, és – építettél.
Zászlód alá esküvék egy újabb, lelkesebb sarjadék. ’S követé az úttörőt. Az egyesűlt erő új századot teremte; a’ század pedig el nem ismerte teremtőjét. –
Itt szenvedél te, e’ rideg falak közt. A’ haza’ gondjai közt elfeledéd magad’, el háznépedet. Bevontad ablakidat, hogy ne lássa senki, mint nem tálalhata hitvesed egyebet, mint a’ mi egykori legszegényebb jobbágyod’ asztalán is álla. Lelked békén tűrte saját inségedet, ’s nem jajdult el, csak midőn gyermekidet pillantád meg. ’S mind ezt érettem.
Azért nem volt előttem és nincsen nagyobb, sem kedvesebb senki náladnál, ki itt enyészel e’ sírban. –
Most házad üres. A’ harmincz évi örömek’ háza, nemzeti haladáson kelt örömeké, ’s a’ harmincz évei gyötrelmek’ és jajok’ háza üres és puszta. Mert mit nekem annak mostani lakója!
Vagy inkább, fájdalom nekem, ez idegen lakók miatt, ’s jaj mindnyájatoknak, kik ezt látjátok és tudjátok, és segíthetnétek; de nem rázkodik meg lelketek, és nem szánakoztok még a’ síron túl is a’ nemesnek árváin, ’s nem boszúljátok meg a’ szerencsétlennek emlékezetét; ki ha láthatná házát, és benne nem özvegyét és gyermekeit, hanem ez idegen háznépet: elfájdulna a’ kidobogott szív, ’s a’ halott mélyebben sülyedne sírjában.”

IV.

’S ha kik szavamra buzdulatba kelnek,
Jutalma nyílik e’ szorult kebelnek.’ *
Kisfaludy Károly Irene (1820) című ötfelvonásos szomorújátékának Ajánlásából vett idézet.
Kisfaludy Károly.

„Lelkes férfiak lépdeltek az úttörő’ nyomain. Váratlan fényben, új csillagként a’ borongó egen, tűnt fel Miklának dalosa.*
Utalás a niklai költő Berzsenyi Dánielre.
Így még nem zenge magyar lant. Dicsőség lengett fejére, közös a’ nagy úttörőével. De a’ mi ki volt víva az ész ’s a’ szépnek istennéje előtt; a’ sokaság tagadta, nevetekre szégyent torlaszta.
Az oktalan, a’ hálátlan nép! Így támadt fel a’ zsidó nép is vezetője ellen.
’S új segedelmet külde a’ jó ügyek’ ura.
Egy régi háznak, mellyből nyolcz század alatt egész egy had vérzett a’ csata’ síkján, fiai közűl az utolsó, gyilkolója lön anyjának, születése által. Az apa’ haragja lebegett a’ bölcső felett; az csinála a’ heves, de lelkes, de angyalijó gyermekből veszett fiút, az űzte csatákba, ki a’ rideg életbe, ínségbe. De mind ez nagy iskola lön neki. Fölébredt lelkében az ész’ hatalma, föl keblében a’ honszerelem’ édes-keser szenvedelme.
Ő pedig az úttörő’ zászlóihoz álla.
Sok alakú, gazdag szellemének ereje felkölté megint az elcsüggedt, vagy készantag elfordított, elszórt, megvesztegetett figyelmet. Új mezők nyíltak a’ magyar lantnak; új élet keletkezék a’ színpadon. A’ sokaság érze valamit, mit az előtt nem; az avatott felfogta őt, és áldá. Elszántsága és ereje új kedvet ’s ösztönt öntének társaiba; biztatásai új bajnokokat nevelének az ügynek.
Az ő évtizede koronázza a’ múltat, ’s kezdője egy szebb jövőnek.
A’ színre néztem; a’ szó honi volt, de idegen: ember, érzés, hang; betekinték a’ lyányka’ csendes hajlokába: honi volt mit a’ fül hallott, de a’ léleknek idegen. Ő magadat tüntete fel, oh nemzet, színeden; a’ lyányka téged láta és halla; és téged kezde érezni. ’S a’ kor hevűlt tőle, ’s lassanként nem hallá többé az ócsárlókat, hanem hinni és reményleni kezdett.
Boldogok, kik látják kikelni a’ magvakat, mellyeket hintének!
Tőled, hű fia népemnek, ez öröm megtagadtatott. Kora sírba szálltál, miután a’ sors’ keze megenyhült vala már feletted, ’s napjaid elért függetlenség után ’s nemzeted’ tapsai közt derültebben folytanak már, ’s éjjeleiden nyugalom lebegett. Sírba szálltál küszöbén egy új, nyíló időszaknak, mellyet te is segítél támasztani; de az szépen virít, elszórt magvaid kikelnek; a’ remények, mellyeket szíved’ szent hitében neveltél, teljesednek; ’s kiket buzdítál, a’ férfiak, dicsőséggel váltának fel a’ pályán.
Te pedig mind ezeket nem érhetted; nem örülhetél a’ jókkal, nem munkálkodhatál tovább az erő- és lángésznek melletted feltűnt emberivel. Azért emlékezeted fájdalommal párosulva él szivemben, ’s mind azokéban, kik téged szerettenek.”

V.

Áll a’ Parthenon.
Panegyricus.

„Az én sugallásim nem voltak hasztalanok.
Együtt a’ haza’ atyái. Panaszim előtörtek sziveikből, buzdításim ömlöttek ajkaikról. Fölkél fia egy felejthetetlen férfiúnak, ’s leteszi áldozatát a’ legszentebb ügyért. Meglepetés, bámulat, öröm köti le a’ nyelveket; de szólnak az arczok’ vonásai ’s a’ könyűk, mellyek a’ nagy tettnek folynak.
’S a’ bajnokot bajnokok követik. Füstölög az oltár. Áll a’ Parthenon.
Hála, mert nemzetemről le van törölve az önzés’, a’ szűkkeblűség’ szennye; le, általad, hős-faj, mellynek neve bájhang lesz a’ népnek, míg élni fog e’ földön; és nagy leszen a’ világ előtt: mert nagy az, ki eszméért áldozni tud.
’S nappallik e’ birodalom felett.
Nem voltak tehát hiába téve a’ nagy munkák, hiába hullatva a’ verítékek, sírva könyei, váltva a’ keservnek és örömnek; nem szégyenűlt meg e’ gyermeki bizodalom, ’s a’ százados reménység betelni indult. A’ nemes tudományok megszólamlanak nyelvemen; ’s van, ki meghallgatja a’ szólókat. ’S közöttök ott az áldozattevő is; munkál és fárad, küzd és ví, tollal és tettel, éj és nap.
Oh mikép háláljam meg neked ezt, hű fia nemzetemnek?”

VI.

S feltámadtt a poorhad.
Régi krónika.

„A’ szép hajnali eget felhők borítják. Az irígység’ és meghasonlás’ szörnyei dúlnak hajlokimban. ’S kiséretökben ledérség és gőg, áltudás és önhittség, feledése minden nemesnek, tapodása minden szentnek. Az én ügyemnek nem voltak veszélyesb ellenei mint e’ had. Az én színeimet hordja zászlóin, ’s ezek alatt öldös; engem hord ajkain, és kudarczot áraszt rám.
A’ te elleneid, úttörő, ki e’ sírban hamvadsz, nem hivének benned. Ez a’ nép pedig hisz bennem ’s az én védeimben. Hanem elárul engem, és gázolja őket azon rút érczért, mellyet csak dicső czél nemesít. Ezt készek ők minden áron vásárlani.
Azért borong felhőkkel homlokom, ’s keseríti bú örömeimet.
Te pedig, úttörő, lengd körűl türödelmeddel azokat, kik hozzám hívek, ’s szent ügyemhez. A’ te emlékezeted, melly nekem kín és öröm, tanítsa őket a’ nemes tettek’ örömei felett tűrni, a’ méltatlanságokat megvetni! Úgy ők örökké fognak érteni engem, ’s a’ felhők oszlani.”
Toldy Ferencz.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.