Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 Csendesen és simán folyt a’ Duna lombkoszorús partjai között, ’s apadt árjai’ közepén egy kerekded homok szigetet tüntete ki, melly puszta minden növényi dísztől, ’s csak igen kis vízzel látható, egyedűl azért látszott a’ víz’ vándor madarai tiszta fövenyén megpihenni ’s futosni kiszálljanak. Az egész táj ünnepélyes csendben várá az alkonyt, ’s egészen hallgatásba látszék merülni; mert a’ béke ’s csend’ zavarója – ember nem láttatá magát. Azonban e’ magány ’s csend’ ünnepe nem tarthatott soká. Egy lenge csónak bontakozott ki a’ bal part’ bokrai közűl, ’s könnyű gyorsasággal befelé haladott. A’ hajós egyedűl volt, talán egyike a’ vidék’ halászainak, de készületei most egészen ellenkezőt mutattak szelíd foglalkozásival; mert alig éré el a’ leírt szigetet, gyalom helyett két villogó kardot emele ki csolnakából, ’s egymásnak éllel úgy helyezé a’ kis sziget’ szélére, hogy markolataik a’ két ellenpartnak kifelé állottak. Majd egy magas dárdára vérszín lobogót tűze fel a’ sziget’ közepén, ’s víz’ mentében gyorsan elevezett. Fél negyed óra mulva már nem vala látható. Távozta után nem sokára két lovag jelenék meg a’ két ellenparton, tüstént visszavonulók, de csak azért, hogy kevés idő mulva ismét eljőjenek, nem ugyan mint előbb vitézi díszeikkel ’s fegyvereikben, hanem pusztán ’s mezetlenűl, mint két fürdő, ki a’ hatalmas folyam’ özönével megküzdeni, vagy abban hevét enyhíteni jő. Mellökre vetett kezekkel ’s merőn átható tekintettel állának egy ideig szemköztt; de amint egyik vízbe veté magát, azonnal példáját követé a’ másik is. ’S most, mintha versent úsznának, gyors karral szegék befelé a’ csillámos özönt. Úszások iránya, melly egyenesen a’ kis szigethez tartott, gyaníttatá, hogy egy czélra törnek. A’ bal part felől jövő, vagy a’ víz’ sodrától kapatva, vagy ügyesebb úszó lévén, noha nagyobb tért kelle átszegnie, valamivel hamarább érkezett, ’s felkapván a’ kardot a’ sziget’ felső fokához siete. Ellentársa épen ekkor nyújtá a’ szigetfokhoz kezét ’s a’ szigeten álló olly dühösen csapa hozzá, hogy ez tanácsosabbnak tartá, a’ zátonyon, mellyet lába épen érinte, visszavonúlni, mint megtámadójával fegyvertelenűl ’s vízben illy egyenetlen csatára bocsátkozni. A’ zátony a’ sziget’ fokából nyúlt fölfelé a’ víz alatt, ’s ő ezen, derékon fölűl vízben, a’ foktól mintegy ölnyire megállván, pihegő de félelmetlen hangon monda: „Te gyalázatos, gyáva ember vagy, Orlay, eddig csak kajánnak hittelek. Térj innen helyedre, vagy tüstént vissza úszok, ’s kihirdetem Mátyás’ országában, hogy a’ tős gyökeres Orlaynál nincs czudarabb ember. Víjjunk meg, ha jót akarsz, mint vitézekhez illik, egyenlő csatában.” De a’ szigeten álló, kit nem sikerűlt csapása még bőszebbé tön, nem akará martalékát illy olcsón elszalasztani; hirtelen elszánással a’ vízbe szökött, hogy amazt elejtse. Az azonban most is, mint előbb, jókor félre szökkent, ’s míg Orlay víz ellen küzdött feléje, ő az alatt víz’ mentében könnyen eléré a’ sziget’ jobb partját, hol a’ neki szánt kard a’ homokra lefektetve volt. „Halld, Orlay – így szóla most, kikapván a’ porondra – ki ne szállj, míg meg nem engedem; mert a’ milly nemtelenűl megtámadál, olly eltökélt vagyok kedvező helyzetemnek hasznát venni, mihelyt közelebb jősz; maradj a’ zátonyon, míg dolgomat végzem.” ’S a’ mérget fúvó Orlay a’ zátonyon maradt. Az alatt emez felrántá a’ letűzött dárdát, ’s darabokra törvén a’ Dunába veté, a’ lobogót pedig ketté hasítván, egyikével gondosan megtörlé kardja’ markolatját, leszárítá vele kezeit ’s karjait, másikat pedig a’ nyugtalanúl váró Orlaynak hagyva: „Jöhetsz!” monda ’s a’ sziget’ jobb szélére visszavonúlt. Orlay kijöve, megtörlé kardját, ’s tenyereit a’ homokba mártá, hogy jobban markolhasson; mind e’ mellett most korán sem vala olly mohó a’ viadal’ megkezdésében, mint imént: szótalanúl, komoran vesztegle helyén ’s által elleni társa’ mozdulatait vigyázá. Most nyugalomban vala mindkettő, ’s látható mind arczaik’ mind termeteik’ különbözése. Orlay magas és izmos vala, de minden karcsuság nélkűl, csak nem egyenlően vastag; arcza nem eléggé szép, hogy azt indulatainak vadsága ’s erőszakos szenvedélyek el ne rútíthatnák. Most épen illy kifejezés terűlt el rajta: komor vala és setét, minden nemesség nélkűl. Társa ellenben, bár kevesbbé szálas, karcsú de izmosabb, ’s tagjai’ összeillő aránya, ’s különösen bátor, nemes, nyílt csaknem derűlt arczulatja által sokkal szembetünőbb, úgy álla, kurta öve’ lepleit kivéve, egészen mezetlenűl, mint egy fiatal görög isten, ki a’ vizek’ országát látogatni jöve. „Nos, Orlay – monda most nyugodtan – tudod-e hogy ketten vagyunk szemközt, társ és barátok nélkűl, kik biztassanak, ha lankadunk, kik szánjanak, ha elesünk? távol az emberektől, távol még a’ földtől is, melly testünket bevegye, egyedűl az igazságos isten’ szemei előtt, ’s csupán a’ szív’ bátor ütéseire, karjaink’ hatalmára ’s a’ szerencsére bízva? Tudod-e, hogy itt egyikünknek halni kell? Én tudom, Orlay, ’s nem rettegem. Te ugyan czinkosúl^* akarál elejteni, ’s azt rójja föl lelkedre az ég; de ím most itt vagyok szemben veled, kész harczot állani, mihelyt úgy akarod.” ,Hallgass, kérkedő fattyú! – kiálta haraggal, de szembetünőleg megrendülten, Orlay – utállak mint férget, melly boldogságom’ gyökerén rágódik. Köszönd a’ világ’ ferde itéletének, hogy ki nem irtottalak, mint a’ patkányt, el nem vesztettelek, mint az ebet, ’s leereszkedém e’ viadalra, mellyre nem vagy méltó. Védd magadat!’

’S összecsapott a’ két ellenség, dühösen ’s rémítőleg Orlay, sokkal vigyázatosabban ’s erejével okosan gazdálkodva amaz, ’s a’ harcz néhány pillanatig sikeretlennek látszott; mert Orlay’ támadó csapásaira amaz folyvást védőleg viszonzott, ’s erejök vagy ügyességök a’ viadalt súlyegyenben tartá. Aznban Orlay a’ vagdalkozás által neki tüzesedve ’s első döbbenéséből felbátorodva, veszélyesebben kezde bajtársa’ feje körűl járni. Csapásai már nem valának olly könnyen háríthatók; már ellentársa’ melle, vékonya gyengén megszabdalva, ’s egy nyakának szánt ’s egészen fel nem fogott vágás által füle megett a’ bőr felkarczolva volt. Orlay most teljes bizodalmával harczolt azon önérzetnek, mellyet neki mind csatán, mind hadjátékon annyiszor diadalmas karjai szereztek. Mind sürűbben, mind kárhozatosabban ejté csapásait vetélytársa’ melle ’s nyaka körűl, ’s idejét vélvén, hogy a’ viadalt végezze, egy hirtelen vágással végre feje fölé csapott. Azonban a’ veszedelmes csapás el lön hárítva ’s a’ harcz’ szerencséje csak hamar megfordúlt. Ugyan is a’ sebzett vitéz még csak most látszék viadalt kezdeni, midőn amaz pazarolt ereje’ fogyatékával már hanyatlásnak indúlt. Legelső megtámadását egy hatalmas karcsapás tevé, melly lappal fordulván kardja, nem sértett ugyan, de Orlaynak különben is megfáradt jobbját még inkább lassítá. ’S ez most magát védőleg tartva inkább, a’ sziget’ alsó széle felé hátrált, olly szándékkal, hogy valamennyire kipihenjen. Azonban egy másik csapás mellét egész csontig keresztűl hasítá, ’s vére bőven ömlött alá tagjain, ’s befesté a’ szomjas homokot, melly eddig emberek’ bűne által fertőztetve nem volt. Orlay, most már csaknem a’ sziget’ peremén, vég elszánással megfeszíté minden erejét, hogy ellenségét vissza torolhassa; de egy szédítő csapás, melly fejére zuhant, véget vete az öldöklő viadalnak. Élettelen dőlt hanyatt a’ csendes hullámok közé, ’s azok, esése által megzavarodva, foglalatos keringéssel vevék fel a’ nem várt martalékot, ’s vitték lefelé az éjnek ’s néma lakóiknak áldozatúl.

A’ győző merőn és mozdulatlan néze egy ideig ledőlt ellensége után, kit a’ habok közé majd lemerűlni, majd ismét véresen felbukkanni látott. ’S noha különösnek tetszék, hogy a’ test többet van víz felett, mint alatta, végre még is meggyőződött a’ felől, hogy halálos ellene vagy már halva van, vagy hogy sebei ’s a’ víz menthetlenűl elölendik őt. Illy hittel álla meg egy ideig a’ viadal’ helyén; körűl tekinte az alkonyodó láthatáron, majd felszedé ’s a’ vízbe veté az elszabdalt lobogót, ’s gyilkos harczának véres tanúját, a’ kardot, messze a’ habok közé sujtá. Utána indult nem sokára maga is ’s szerencsésen kiúszott a’ partra, hol az erdő’ lombjai közt eltünt. A’ kis sziget ismét puszta maradt, de a’ dúlakodó nyomokkal együtt járó vér mutatá, hogy ember vendége volt.

A’ legdombosabb helyen egyedűl állott az isten’ háza, kicsiny, de elég tágas a’ nem fölötte népes falu’ hiveit befogadni, ’s mind csínnal, mind gazdagon felbútorozva, a’ falunak urai, Darvasék ’s az Orlayak által. Már jó ideje, hogy benn gyűlve volt a’ nép; komolyan hangzának el a’ lélekható orgona’ véghangjai a’ mester’ harsány énekével. A’ templom’ ajtajának két hív őre, a’ béna vén Dara ’s egy szegény vak ifjú, ki leterített gubán jobb felen ült, felhagyának a’ tördelt beszélgetéssel, melly rendeltetésök’ unalmas egyhangúságát néha megszakasztá, ’s a’ templomból kijövendő népre várakozva, arczaik ’s helyezetök azon könyörületre indító alakot vevé fel, melly hosszas gyakorlás által nálok természetté vált. Azonban, úgy látszék, a’ népet még valami benn tartóztatá, ’s a’ vak Sajó – így nevezék a’ fiút – csalhatatlan füleinek adatait követve, el nem mulathatá ezen észrevételt tenni: „Dara bácsi! ki lehet ez a’ mérges úr, ki már másod ízben kerűli a’ templomot, ’s be nem mer menni, mintha tömjénytől irtóznék?” De Dara bácsi bölcsen hallgatott, mert egy köpönyegbe burkolt magas szál ember épen most csapott el közel az egyház’ ajtónál, ’s mielőtt a’ jövőnek háttal térdelő Dara kitelhetőképen szemébe nézett volna, már ismét elhaladott. A’ vak Sajó mintegy folytatva félbeszakadt ’s válasz nélkűl hagyott beszédét, „Úrnak kell lenni, monda, mert különben most templomban volna, ’s haragosnak, mert lépései alatt szinte remeg a’ domb.” ,Hallgass – felele a’ szélhüdt Dara, – jőnek!’ ’s a’ beállott csend után az indulás’ mozgásait lehete hallani, midőn a’ vak Sajó, fejét a’ küszöbre hajtva, lágy, csaknem leheletté finomult sugalommal mondá: „Zelemér!” ’S a’ szép Zelemér, az öreg Darvas’ egyetlen leánya, első lépett ki anyja mellett a’ templomból, olly kéjt sugárzó arczczal, millyen csak egy boldog menyasszonyé lehet, kiben üdvözítő hitté áldatott fel azon édes remény, hogy a’ földön legdrágább kincsét, a’ szeretett ifjat, övének mondhatja. De még ki sem lépett jól a’ küszöbön, midőn halványodottan döbbent vissza; mert most harmadszor jelent meg a’ köpönyegbe burkolt lovag a’ jobb sarok felől, ’s egy sápadt, szenvedély dúlta arczot tára ki, mintegy ráfeledkezve, az oda pillantó leány’ szemeinek; de épen ezen pillanatban visszafordult, ’s a’ templom’ oldalától födetve, nem láttatott többé. A’ gondos anya aggódva szorítá magához megrezzent leányát; de a’ hely ’s időpont sokkal ünnepélyesb vala, hogysem kérdést tegyen hozzá. Utánok jött ősz fürteiben, komorabban mint ez alkalomhoz illett, az aggastyán Darvas, mellette az ifju vő, a’ deli Csatár, alig merve segéd kezet ajánlani a’ remegő, de parancsoló tekintetű ősznek. A’ templomon kivűl körűlömlé őket a’ kisded nász kíséret, többnyire rokonság, a’ vidék’ mind két nemű ifjaiból ’s tisztesebb személyeiből szerkeződve. A’ nász általában igen egyszerű ’s a’ magyar divat’ ellenére pompátlan vala, nem kevéssé díszesítve mindazáltal az ifju pár’ összehangzó szépsége ’s az azt környékező arczok’ virító vagy tisztes tekintete által. Az öltözetek inkább csínosak és daliásak, mint pompázók valának, egyiránt távol a’ porba sujtott szegénységtől ’s felerőltetett pazarlástól. A’ nép tiszteletes távolságban kíséré az úri nászt, ’s miután az, részint lovakon, részint hintókon eltávozott, eloszlának kiki házaikhoz, éldelni a’ hetedik nap’ nyugalmát ’s örömeit. Csak a’ két koldús marada még a’ templom előtt, a’ napi történet fölött értekezve. „Szép-e a’ vőlegény?” kérdé szinte félelmesen a’ vak Sajó. ,Hm! öcsém – felelt az öreg Dara – csak ollyannak kell a’ vőlegénynek lenni. A’ mellett vitéz is, ’s mondják olly jó, mint falat kenyér. No hiszen az isten most meg is áldotta.’ A’ vak Sajónak e’ közben sohajtása hallék; de az öreg azon föl nem akadva folytatá beszédét: ,Még is az a’ pogány öreg Darvas inkább akarta volna leányát a’ gazdag Orlayhoz adni.’ „Az isten ne adja!” szóla közbe buzgó áhítattal Sajó. ,Dejszen nem is adhatja már; mert Orlay keme a’ vízbe fúlt; már neki régen megesett a’ hideg lakodalom. Az öreg azonban nem roszúl számolt; mert lásd, Sajó öcsém – folytatá kényesen a’ vén Dara – akkor ez a’ falu, öt más helységgel, egy kézre jött volna. De máskép tetszék az úrnak. Orlay elveszett, ’s az öreg kénytelen volt leányát annak adni, kinek nem akarta. No de már ez megvan. Annyi bizonyos, hogy az isten’ angyalai egy szikrával sem szebbek Zele kisasszonynál, ha repülni tudna!’ fejezé be kászolódás közben, szinte víg lelkesedéssel, Dara ’s vasalt botjával lassanként elkoczogott. „Ah, én nem látom őt! – sohajta szomorún, magán maradva, a’ világtalan Sajó, – én nem látom az eget, nem látom a’ földet, nem látom Zelemért. Szép Zelemér! Ah nekem mindig éjfél van, nem esteledem, soha sem virradok, ’s gondolatim álomhoz hasonlók, fejemben születnek, fejemben halnak el, ’s nincs a’ ki megmagyarázza őket. Mindenható! ha én egyszer, csak egyszer meglátnám őt; azután záródnék el szememnek a’ világ. Mi nekem az ég, mi nekem a’ föld, ha őt megláthatám! Szegény Sajó!...” Az egyházfi’ rideg kopogása elveré a’ vak fiú’ álmait. Fölkele, összerázá süvegében néhány filléreit, mellyekre könnyei hullottak, ’s ügyes tapogatással épen haza felé indult, midőn egy kis, mintegy nyolcz éves, leány lelkendezve jött elébe ’s vezetni kezdé; de Sajó észrevevé az ellenkező irányt. „Hová vezetsz, Boris?” kérdé a’ kis leánytól. ,Darvasékhoz – lön a’ felelet, – Zele kisasszony azt mondta, hogy ma ott ehetünk. Oh, Peti bácsi, ma szép ám még Zele kisasszony, valaki gyöngyöt szórt el a’ haja között, úgy csillámlik, hogy még…!’ csevegett a’ kis leány ’s öröm ’s kiváncsiság lelkesítette lépésekkel gyorsan elvezeté bátyját a’ lakodalmas házhoz.

Egy tágas terembe, mellynek öbleit egy falba tűzött szövétnek világítá, két férfi lépe be, mind termeteikre, mind fegyvereikre igen különbözők, mert a’ mint szálas vala egyik, kinek halvány arczúlatját nem rég hegedett hosszú seb bélyegezé, olly zömök ’s piros pozsgás volt a’ mások, ’s övébe rejtett gyilkaival, széles sárga hüvelyű kardjával, vállán függő tegzével, íjával, ’s a’ mellére akasztott buzogánynyal ’s kürttel mintegy bepánczélozva, igen hasonlított a’ sül-disznóhoz, mellynek minden oldalon ártó fegyverei vannak; míg amaz mind mozdulataiban, mind öltözetében lovagiabb, egy könnyű kopjaszált horda jobbjában, nagy egyenes kard lógván balja felől. Azonban volt, mi a’ két, látszólag olly igen különböző alakot egymáshoz hasonlóvá tevé, tudniillik arczaiknak azon kifejezése, mellyen vadság és rosz akarat ült. „Átkozott setét lak ez a’ tied – szólt a’ lovag, midőn belépének – pokolnak kellene tartanom, ha nem tudnám, hogy haramia-fészek.” ,Igen megbecsülsz, uram – felele a’ zömök öntetszéssel – magam is azt tartom, hogy a’ pokolnak igen nagy előmenetelt kellene tennie, ha ezen szerény kis üreggel mérkezni kivánna; mert míg a’ balsúgó, a’ sátán, csak gondolatokat öl, mi, dicsekedés nélkűl legyen mondva, életeket irtunk. Noha – folytatá beszédesen – Mátyás ő felsége, a’ mi vitéz urunk…’ „Fúljon meg az a’ te vitéz urad – kiálta méreggel a’ lovag – miatta kellett avval a’ félparaszt Csatárral titkos viadalra kelnem, különben örökös közbenjárásai miatt a’ leányhoz nem juthattam volna. Oh hogy a’ sátán őt kiragadta körmeim közűl, hogy én okosabb nem voltam…!” ,Vagy hogy engem nem ismerél előbb.” Folytatá a’ haramia. „Igen, Csigolya, téged kell vala ismernem, illy emberre lett volna szükségem, mint te vagy, ki két legellenkezőbb dolgot tud egyszersmind: tenni és hallgatni.”

,Igen! tenni mint a’ villám, hallgatni mint a’ föld. De, uram, itt már bizton vagyunk. A’ mi haladt, el nem marad: kit kell megfosztani…?

„Nyomorú tolvaj!” mondá megvetőleg a’ lovag.

,Megállj, uram, még nem mondtam végig, megfosztani jószágaitól, életétől, ’s a’ mi legköltségesebb és nyaktörőbb, de nem szinte kivihetetlen, becsületétől? no ’s megelégszel velem?’

„Fejedelem vagy! – monda az ingerlékeny lovag – de most az egyszer meg kell toldanom lajstromodat: neked egy leányt kell elrabolnod ’s egy ifjat megölnöd.”

,Megölöm és elrabolom!’ kiálta lelkesedéssel a’ hold’ vitéze.^*

„És hallgatni fogsz.”

,És hallgatni fogok.’

„Így. Az alku áll. És még is, Csigolya – szóla szünet után a’ lovag – jobban tevél, ha, mikor vég eszmélettel sajkádhoz ütődtem, a’ helyett hogy fölemelél, lebuktattál, a’ helyett hogy ápolál, megfojtottál volna!”

,Már megengedj, uram, azt igen ostobáúl cselekedtem volna. Aztán feleded, hogy azon a’ kurta övezeten kivűl, mellyet alig lehet gatyának mondani, semmi sem volt rajtad. Ruháidat is valami gaz ember szedte fel a’ parton, csak egy rosz ezüst csat vagy boglár sem jutott kezemhez.’

A’ lovag nyugtalanúl egy törzsök-székre^* veté magát, ’s az asztalra könyökölt.

,’S ne vedd hizelgésnek, én egy kissé számot tartottam rád. Templomban voltatok ’s én – no én is ott voltam az oltár mellett, ’s három emberre vigyáztam különösen. Az egyik, az csak egy gyenge asszonyi állat volt, de szép, mondhatom hogy szép. Szeme mint a’ bogár, szemöldöke mint a’ nadály, termete mint az őzfié. ’S a’ hajadon ájtatosan imádkozott: tekintete földre ’s koronként az oltárra szegezve. Csak egyszer pillanta fel ’s akkor szemei egypár férfi szemmel találkozának.’ „Hah átkozott!” dühönge magában a’ lovag. ,A’ szemek, uram, nem tiéid voltak; mert te akkor elsötétedél, ’s szemeid, hol eddig kém gyanú borongott, olly haragos szikrát vetettek, hogy… de mit beszéljek többet! Arczodon akkor egy egész égiháború volt: setét felhői ’s villámai lobbant haragodnak. Mikor így láttalak, gondolám: ez embernek valaha szüksége lehet rád!”

„A’ fattyú! – kiálta hirtelen felszökkenve a’ lovag – az az utált kölyök, talán épen most öleli őt, most játszik setét fürteivel. Azon ajak, azon szem, tagjainak hószín bársonya… hah átkozott! – mind azon báj, mellyet én csak távolról imádtam, mellyből kétségbeesésem mérget szítt magának, neki mézet terem. Igen, ő ingyen bírja mind azt, miért én egy világot elpazarlani, minden ereimnek vérét kiontani, ’s egy öröklétet végig kárhozni nem sokaltam volna. Ő illeti ajkait! egy illetés nekem mennyországom volna; ő fogja fel azon pillanatot, mellynek gyönyörétől megreszket a’ lélek; ő azon a’ kebelen édeleg… Nem, nem, ezt nem gondolom tovább. – Mennyi idő van most?”

,Biz, uram, már közelebb vagyunk a’ hajnalhoz mint az éjfélhez.’

„Mindennek vége van! Oh ördög és halál! Haramia!”

,Uram!’

„Te nem tudod mi a’ szerelem. Én, én tudom azt. De a’ ki szeret, az nem lehet szerencsés. Én felnőni láttam őt, én, mint a’ kertész, ki csemetét ültete, gyermekkora óta számot tarték arcza’ rózsáira, ’s azok’ legszebbike már le van szakasztva. Igen! az nekem örökre elhervadt; azt egy mindenhatóság vissza nem teremti. Mindenhatóság, én megtagadlak téged!”

,Bolond beszéd!’ monda magában az unatkozó haramia.

„Oh nekem rég meg kell vala halnom, meg akkor, midőn legelső szerelemmel más szemébe nézett; most nem gyötörnének a’ pokolnak kínai, nem ért volna ezen mardosó gyalázat. Oh csak egy nappal érkezzem még előbb, vagy a’ világ válnék sírhalommá, legalább ez a’ hegy szakadna le reám!”

,Uram! – szóla most a’ haramia, ki magát szorosan a’ dologhoz szereté tartani, ’s igen bámult úri vendégének ezen egészen új gyengeségein. – ’S minden éjjelre illy fogcsikorító mulatságot akarsz-e magadnak szerzeni?’

„Villám és halál!” kiálta lázadtan a’ lovag.

,Így, uram, már ezt szeretem hallani – folytatá Csigolya. – Fordítsd meg a’ sort. Ma te töltéd kínban az éjszakát; de elronthatod vetélytársadnak ez egyért minden éjszakáit. Aztán, uram, ez az első éjszaka, mi van abban kivánatos, ha az ember igazán fölveszi? Te úgy birandod őt, mint egy fiatal özvegyet, ki talán majd nem is lesz olly vonakodó irántad, mint hajadonúl volna. Mert hejh! uram, leány és asszony két igen különböző dolog. Azonban az idő is elhaladt, akarnám tudni, áll-e előbbi határozatod vagy nem?’

E’ végső igen világos szavak hidegebb eszméletre hozták a’ lovagot, ’s noha még folyvást lázadtan vert ere, nyugodtabbnak erőlködék látszani, ’s bizodalmasan megfogván a’ haramia’ kezét, így szóla hozzá: „Csigolya, én neked már is sokkal tartozom; te mentéd meg életemet; de ha ezen merényünk sikerűl, vissza térek ismét ősi birtokomba, ’s tízszeresen rovom le adósságomat. Igen, Csigolya, Csatárnak halni…”

,’S szép nejének tiédnek kell lenni!’ zárá be diadal’ hangján a’ haramia. De most kivűl lassú zaj hallaték, mintha valaki közelgene. A’ haramia hirtelen meggondolással lefordítá a’ szövétneket, ’s miután azt gondosan eltapodta volna, már besuhant az idegen vendég is. ’S most hárman állottak a’ borzasztó setétben, felfogott lélekzettel ’s mozdulatlanúl, nem látva ’s nem láttatva, gyanú és félelem’ tárgyai egymásnak; csak a’ haramia’ lelkében villant meg egy gondolat, ’s az gyilkolás volt. Minden idege megfeszülve, a’ tőr jobbjában magasan emelve, hogy a’ belépettnek első mozdulatát meggyilkolja.

„Ki van itt?” zenge most egy félénk gyermeki hang.

,Szent Jeromos! zúgá magában a’ haramia ’s ijedve bocsátá le a’ tőrt kezéből. ,Hát te, rosz kölyök – szóla tovább a’ gyermekhez – nem tudsz jelt adni ha jősz? mit keressz te most itt?’ „Oh, apám, hiszen keed van itt – mondá a’ gyermek. – Hát, édes apám, én csak azért nem adtam jelt, mert elfeledtem. Aztán az emberek ide küldtek a’ farkasvölgyből, hogy már világosodik.”

’Fuss előre, kis fiam – mondá szokatlan szelidséggel Csigolya – mondd, hogy mindjárt megyünk, ’s az ajtót, ha kimégy, félig nyitva hagyd. Nem láttál künn senkit?’

„Deb’zon!”

,Hát kit láttál?’

„Száraz ágon tar varjút. Aztán, apa, anyám azt izeni, hogy pénze elfogyott.”

,Takarodj!’ kiálta rá Csigolya félboszúsan. A’ kis fiú, ki hihetőleg ismeré az efféle követelések’ munkálatait, már ekkor az ajtónál volt, készülőben, hogy a’ bokrok között a’ szabadba menjen; de apja megjobbítá magát ’s így szóla: ,Várjatok rám estére a’ Sólyomkő alatt.’ ’S a’ fiú most hirtelen eltünt. Csigolya három ajtót zára be maga után ’s új frigyesével elhagyá ezen örök éjű tanyát, méltó tanúját egy új gonoszság setét terveinek.

„Egyetlenem! – monda Csatár, midőn ifju hölgyével az úti szekerektől távol egy rövidebb ’s igen kellemes hegyi ösvény’ fő fokán megállapodott – szép Zelemérem! milly öröm az nekem, melly üdv, hogy enyémnek mondhatlak, enyémnek isten ’s ember előtt, enyémnek a’ szív előtt, melly maga fölött semmi idegen hatalmat nem ismer. Ah Zelemér! atyádnak előbbi szigorú tilalma ’s nagyra vágyó házasságtervei alig engedék közelítésemet, ’s most egyszerre látlak, hallom édes szózatidat, ízlem ajkadat, ölellek, bírlak. Szent isten! mit adandok vala azon jósnak, ki ezt nekem a’ csüggedés’ napjaiban megjósolta volna. Még most is úgy tekintelek, mint egy kedves regét, mellyet örömest hallunk, de hinni nem lehet; mint egy kellemes álmot, mellyben tartani kell a’ felébredéstől. És még is tagadhatatlan, hogy te karjaim között vagy, ’s hogy te vagy, szépséged a’ tanú. Szép Zelemér! Jól adá az ég, hogy többé semmi akadályt nem tettek előnkbe. Azt nem tudom mint és mennyire szeretlek, de azt tudom, hogy ha téged el kell vala vesztenem, fellázzadtam, megőrültem, a’ világot felgyújtottam volna. De nem, nem gyötrelek többé illyen gondolattal. Ki mondhatja most, hogy te nem vagy enyém? Ezen szem’ úszó két ege, ez ajk’ mosolygása, homlokod’ derűje, mind ezek azt vallják, hogy te enyém, hogy te boldog vagy!”

Mindezekre, valamint a’ beszéd’ némelly más részeire is a’ boldog ifju nőtől egy néma szíves ölelés volt a’ válasz, mellyet most Csatár érzelmeinek azon foka szerint viszonozott, mire azok beszéde’ tartalmai szerint emelkedének.

,És még is, Csatár – monda a’ hoszú ölelésből kifejtekezett nő – félelmem nem akar szűnni. Az, kitől a’ templomből kijövet visszadöbbentem, Orlay volt.’

„Orlay! – monda mintegy elmerülve Csatár – Álmodol Zelemér.”

,Ah Csatár! – monda félelmesen a’ nő – adná isten, hogy álmodtam volna, úgy nem lebegne az a’ rettenetes kép szüntelen előttem, nem kísértene nappal örömeim körűl, nem riasztaná el álmaimat. Gyermekkorom óta ismérem őt; gyakorta játszott velem, ’s atyám’ ohajtásaként, mint tulajdonát nézett. Parancsolhattam ’s megteve mindent; de soha sem tűré, hogy mással enyelegjek. Utánam járt, mint az árnyék, sötét gyanúval, ’s elfanyarítá gyermekéveimet. Mikor ifjuvá lőn, egy rettenetes esküt monda, ha nem lennék övé. Irgalmas ég! ha az az ember él, úgy én nem lehetek nyugodt: csak látása is fölemésztené boldogságomat.’

„Gyermek vagy – monda félig feddőleg Csatár – nem vagyok-e melleted ’s juthat-e még időd rá csak gondolni is? Légy nyugodt, édes Zelikém, ha minden baj a’ világon olly távol maradna tőlünk, millyen bizonyos hogy Orlay nem él, úgy tiszta ’s háborítatlan lenne boldogságunk. Kivánatodra ím elhagyjuk a’ helyet; távol leendesz félelmed’ tárgyától, ha az a’ túlvilágról kísérteni vissza járna is. Mondhatom neked olly bizonyosan, mint karjaimban vagy, hogy…”

,Hah, Orlay!’ sikolta fel rémülten a’ nő, ’s a’ bámuló Csatár’ lábainál összerogyott. A’ tárgy, melly ezen rémülést okozá, egy halvány ábrázat volt, két haragos szemtől világítva, melly a’ szeretőkkel általelleni lombok közűl egy pillanatra kitekintett. Az arczot nem sokára a’ test is követé: Orlay volt. Mielőtt Csatár elájult kedvesét fölemelhette volna, már előtte állott holtnak vélt ellensége, Csatár’ végszavait gúnynyal utánozva: „Mondhatom neked – így szólt – olly bizonyosan, mint azon asszony lábaidnál hever, hogy Orlay él! Ragadjátok el az asszonyt ’s e’ kölyket vagdaljátok össze!” parancsolá most Orlay, ’s Csigolya elérohant czimboráival; de Csatár már ekkor felkészülve állott, ’s legelső csapása földre terített egy haramiát, ki feléje vágott. Nem sokára közös verekedés lön, mellyben Csatár a’ sokaság ellen egy faderékhoz vala kénytelen hátat vetni, ’s onnan elég szerencsésen védte volna magát, midőn elájult kedvesét felkapá Orlay ’s vele a’ fák között eltűnt. Csatár most mindenről megfeledkezve, dühösen megrohaná az útját álló haramiákat, ’s rendkívüli ereje ’s ügyessége által tágasabb helyen tán útat tört volna; de itt minden felől körűlvéve, ’s indulatja által vigyázatlanná téve, csakhamar elakadt, több felől megsebeztetvén, ’s Csigolya’ buzogányának egy súlyos ütése által eltántoríttatván. A’ harcznak vége lön. Csigolya még egy biztosító tőrdöfést készüle tenni Csatáron, midőn mindnyájok’ rémültére közel egy vadászkürt’ riadása hallék. „Megálljatok! ki mert itt csatázni Mátyás’ híre nélkűl?” kiálta harsányan egy uralkodói hang. ’S a’ haramiák rémülve súgák egymásnak: ,Mátyás király!’ ’s csak hamar eltüntek az erdő sürűjében, magokkal víve az elejtett társat is. ’S Mátyás király, mert csakugyan ő volt, egy könnyű sugár termet, vadász kopjával kezében, kürttel oldalán, kijött az ösvényre, ’s a’ mint körültekinteni kis időre megállt, mind testtartásának daliássága, mind kivált arczának komolyan parancsoló fennsége jelenték, hogy akár mint levente, akár mint király, a’ bajokkal szembeszállni kész. Így álla egy ideig, midőn Csatárt szédülten egy fának dőlve látá. Igen csodálkozott, hogy illy nagy zaj után csak egy embert talál, azért is meghagyá utána érkezett embereinek, hogy az erdőben szerte nyomozzanak. Az alatt föleszmélt Csatár, ifjui ereje kiállván a’ szédítő csapást, ’s midőn első eszmélettel „Zelemért” sohajta, a’ királyt látá maga előtt. ,Hogyan, Csatár? te itt? ’s mint szavadból sejtem, szeretőd vagy hölgyed elraboltatott?’ Zavart tekintettel ’s még mindig kábultan néze fel erre Csatár, ’s kebléből mély sohajtás szakadt. De a’ király, valamint sokat kívánt katonáitól, úgy hű bajtárs is volt. Történetiróink megjegyzik róla, hogy minden vitézét nevén szólíthatá. Csatárt azonban nem csak így ismeré. Csatár Orlayval együtt udvaros volt nála, ’s egyike azon ifjaknak, kiket mind teremeiben, mind a’ vívó pályán ’s csatatéren szerete maga körűl látni; mert a’ milly bátor ’s vitéz vala itt, olly deli ’s nemes magaviseletű a’ társas körökben. Az udvar’ ifjainak figyelme leginkább rá ’s Orlayra volt, azon különbséggel, hogy őt szerették, Orlaytól féltek. De a’ királyhoz térve, ő kedvelt bajnokának illy balesetén igen felindult, ’s alig tartóztatá magát, hogy a’ rablók’ nyomozására ’s megbüntetésére el ne távozzék. Azonban Csatár’ állapotja szinte segélyt kívánt. A’ király felsegíté őt, ’s miután kipihenni hagyta, ’s látá hogy ereje ’s eszmélete lassanként visszatér, kérdé, mi baj érte ’s kik voltak bántói? „Felséges uram! – szóla esdekelve Csatár – ha valaha híven szolgáltalak, siess a’ rablók után, Orlay elrablá hölgyemet.”

,Orlay? – szólt csodálkozva Mátyás – meg vagy zavarodva, Csatár; hisz Orlay nem él. Eszmélj csak fel. Senki sem tudhatja olly bizonyosan, hogy Orlay meghalt, mint épen te, Csatár.’

„Nyelné el őt az örök kárhozat olly bizonyosan, mint az, hogy él.”

,Ohó! hiszen te már tűzbe is jősz; no ez jó jel ’s remény a’ gyógyuláshoz. Ne hidd azonban, hogy mi tudatlanok vagyunk. Nem alkuvál-e te halálos bajra Orlayval, tíz bajtárs’ jelenlétében? Nem víttatok-e a’ tavasz’ derekán, alkony tájban, Orlayval egy kis puszta szigeten, ketten minden tanú nélkűl? Nem esett-e vég csapásodtól holtan a’ habok közé Orlay?’

„Igen, uram – monda mind inkább erősödve Csatár – ezen kar döntötte őt a’ habok közé; de a’ milly bizonyos, hogy halottnak hittem, olly tagadhatatlan, hogy él ’s elrablá hölgyemet. ’S oh boldogtalan, míg én tettemet hirdetem…”

,Addig embereim nyomozzák rablóidat. Férfiasan, Csatár! ha bajok nem volnának a’ világon, mire akkor férfi, mire a’ bátorság? nyúgodjál meg szavamon. Ha Mátyás király’ hatalma elég, hogy rajtad segítsen, nincs okod búsulni. A’ titkos viadalt, mivel becsülettel álltad, nem akarom tudni, ha ellenséged meghalt volna is; de ha él ’s rabolt, számot kérünk tőle.’

Ekkor belépe egy a’ király’ emberei közűl, „Felséges uram – mondá, egy holt testet találtunk fej nélkűl. A’ többi rablóknak nyomára sem akadhatánk, mintha csak a’ föld nyelte volna őket el.”

,Jőjetek utánam – monda a’ király – az Orlayak’ várát fogjuk szemre venni.’

Az nap, hogy Csatár’ szekerei megindultak, korán reggel kivezetteté magát Sajó egy szoros út mellé, hol az új párnak okvetetlen át kelle mennie; meghagyá azonban, hogy délután érte jőjenek. Itt ült ő, előtte a’ mély úton túl magas meredek part, háta mögött sűrű erdőség, mellynek lombjaitól beárnyékoztaték. Az erdőnek rejteményes moraja, lombsuhogás ’s madárhangból elegyítve, még inkább elmeríték andalodott lelkét, elméletei révén a’ leghívebb barátok, kik őt soha sem hagyák társaságtalanúl. De ezen barátok nem voltak vígasztalók, szomorú ’s kietlen dolgokra levén emékeztetői, mindazáltal kedvesek neki; mert nem hagyák el setét napjaiban.

„Én boldogtalan – így sohajta fel hosszas merengése után – még csak el sem bucsúzhattam tőle, meg sem köszönhetém neki, hogy gyermekkorom óta őrangyalom volt. Midőn más kicsúfolt, ő vígasztalást monda, midőn más elhagya, ő felkeresett; midőn kivetének, mint a’ kórebet, ő felvétete, és házában ápolt. – Bár ne tette volna, mondá egy kis szünetre, magát mintegy megczáfolva, most talán nem élnék, nem tűrném ezt a’ mondhatatlan kínt. Szegény Sajó! ki tehet róla, hogy te vak, ügyefogyott és pór születés vagy? ki tesz téged olly nemessé, vitézzé, delivé, mint Csatár? Oh a’ kit Zelemét szeret, annak dicsőnek kell lenni! – ’S még is, ohajtanám, hogy e’ szem megnyílnék ’s felgyújtaná nekem tüzével a’ setét levegőt, hogy képét a’ fénytől dicsőülve látnám, úgy járulnék hozzá, mint isten’ oltárához, honnan üdvözűlés’ reménye mosolyog. Oh mit nem adnék egy illyen álomért! odadnám azon szemet, melly most nincs, melly mindenem volna, mellynek vakablakában most éjfél ’s levertség tanyáznak. – Örök isten! én őt nem látom ezentúl! Látom? boldogtalan! ’S még is, midőn ajka felém olly szelíden zenge, midőn kis kezeit ajkaim illeték, midőn könnyü lépteit hallám elsuhanni, úgy tetszék, mintha láttam volna, lelkem bizonyosan látá, szépnek, dicsőnek, imádandónak! Ah Zelemér!... De most legalább elbucsúzom tőle, még egyszer hallom édes csengő szavát, annak utóhangja fennmarad lelkemben, lelkem azon hangba költözik át.”

’S most valóban emberi hang szegé meg a’ csendet, de nem olly csengő, nem olly szelid tartalmú, millyet Sajó vára, hanem durva férfias ’s gyanúsan elnyomott, millyenen a’ rosz lelkiösméret szól. „Siessetek haza, a’ király’ kopói nyomunkban!” Ezen kevés szó elég vala Sajót értesíteni, hogy nem jó helyen van. Hirtelen felszedé csekély batuját ’s vele még jókor vissza a’ bokrok közé vonúlt. Azonban nem tudván mennyire van a’ haramiák’ szemei előtt fedve ’s nem jőnek-e egyenest rejteke felé, igen kezdé helyezete’ veszélyességét érzeni. „Itt várjatok be – mondá ugyan azon hang – ha egy vagy kettő jön a’ király’ embereiből, üssétek le; ha többen, ugaorjatok szét ’s úgy térjetek haza.” ’S most Sajó több férfinak dobogását hallá, mint a’ horhosból a’ gyalog útra egy résen felkapaszkodának. Sajó most elveszté minden bátorságát; szellemi gyengéd ohajtásai elenyésztek a’ komoly baj előtt; egyedűl szabadulásáról gondolkodott. Majd négy kézláb, majd tapogatva, de igen bajosan és lassan haladott befelé a’ bokrok és fák között, a’ mint csak lehetett olly kevés zörejjel. Több ízben megállapodott ’s körű hallgatózék; de az ijesztő hangok nem akartak elmaradni fülétől; sőt mintha üldöznék, a’ lábdobogás ’s haraszt’ suhogása mindig feléje látszottak tartani. Hiába vonúlt belebb meg belebb az erdőbe, a’ vegyes zaj mind inkább közelge feléje, ’s ő most vég erőködéssel keresztűl ronta egy sűrű bokron ’s ott vesztegelt, bevárni jó ’s bal szerencséjét. Kétsége még mindig fennmaradott, valljon, míg egy felől bokortól födetik, nem lesz-e más oldalról egészen kitárva, ’s azért térdre bocsátkozék, kezeit összetéve mint az imádkozó, noha félelmében imádkozni nem bírt.

„Nyissátok meg az ajtót a’ patak felől, amaz most messze ’s igen szem előtt van, – szóla ugyan azon férfi-hang, melly már két ízben megszólalt – ’s várjatok reánk.” A’ zaj lassanként kisebbedett, ’s a’ vak Sajó mindinkább kezdé remélni, hogy felfödetlen marad; de most egy segítségért kiáltó asszonyi hang hasítá a’ levegőt, és Sajó, ki épen felállani készűlt, elzúzottan rogya vissza térdeire; szemei villámkarikát vetének, de csak hogy örök éjjelök annál setétebb ’s rémületesb legyen. Majd eszeveszetten rohana a’ sikoltó hang után, nem gondolva élettel, nem semmi akadálylyal; de a’ kiáltás elhangzék ’s csak hamar kalauz nélkül maradott. Ott álla most egyedűl, tüskétől megszaggatva, úttévesztve, világtalan, minden remény nélkül, hogy visszatérhessen, kitéve a’ vadon erdő’ ártalmainak, ’s mi az élet’ legkinzóbb szörnyetege, az éhenhalásnak. ’S ő mind ezt nem érzé, nem gondolá, nem ismeré; mert a’ sikoltó asszonyi hang Zelemér’ hangja volt.

Azon setét teremben, hol nem rég két férfiú’ gyikos terveinek valánk tanúi, most igen nagy elevenség mutatkozott. Középen Csigolya állt egy csapat emberrel, kiknek nyugtalansága elárulá, hogy valamire várnak; azonközben több fáklya gyújtatott meg, ’s köröskörűl a’ falból kiálló tartókba tétetett. Most látszék csak tisztán a’ teremnek mind nagysága, mind különössége: akkora volt, hogy kétszáz embert bőven befogadhatott; falai terméskő, de mellyen az anyatermészeten kivűl emberkéz is munkált, magassága mint egy templomé; ’s a’ mi ismeretlennek borzasztóvá tevé, rajta egy ablak sem volt. Fölfelé ment egy kürtőféle nyílás; de annak gyenge derűje a’ szövétnek-fény miatt most nem vala látható. ’S ha az egyetlen ajtó, hol a’ bejárás volt, betétetett, hasonlónak lehete mondani egy lezárt koporsóhoz. Különösségeihez járult, hogy bal oldalán patak csaponga szilaj árjaival, mellynek mormolása a’ gyakran sok ideig puszta terem’ csendét egyedűl szakasztá.

Most ajtó nyílék ’s egy véres fej gördült be a’ haramiák’ lábaihoz, kik első pillanatban megdöbbenve ’s visszaborzadva, majd szilaj hahotával fogadák a’ lábatlan vendéget, mert benne elesett bajtársok’ fejére ismertek. A’ fej után belépett annak levágója is, egy nyúlánk délczeg legény, kit Csigolya különös figyelemmel fogadott. „Derék fi vagy, Fitos, hogy fejét elhoztad, így legalább reánk nem akadnak. Mihelyt az erdő tiszta lesz – szóla tovább társaihoz – odább kell állanunk; a’ veszprémi vásár nyakunkon. Most jertek utánam.” Evvel felszúrá kardja’ hegyére a’ véres fejet ’s a’ bejárással általellenben egy alacson ajtóhoz mene. Utána mindnyájan az üreg’ belsőbb osztályaiba vonultak, de vad zajgásaik gyenge moraj gyanánt még néha hallhatók valának.

A’ nagy terem’ jobb oldalán egy négyszegű benyílás volt, ott ült alacson kereveten Zelemér, feloldott szemeit a’ hely ’s jelenetek’ iszonyai ellen még most is kezeivel fedve. „Szent isten! hová jutottam!” voltak első szavai csüggedségében. ,Szeretőd’ karjai közé – monda tompa merengéssel Orlay, ki most az egyik szeglet’ árnyékából, hol eddig őt Zelemer nem látá, előlépett; – szeretőd’ karjai közé jutottál, szép Zelemér! bocsássa meg neki az irgalom’ istene, hogy téged eszénél, az életnél, becsűleténél is jobban szeretett.’

„Haramia! ’s ezt a’ te nyelveden szerelemnek híják? Oh, Orlay, ha én téged soha nem láttalak volna, más világon félkárhozatot kiállanék értte. Ne közelíts hozzám, Orlay, te kísértete minden örömimnek, ne közelíts hozzám; mert az élő istenre esküszöm – Orlay hátrább vonúlt – hogy holt testemet leled. ’S tudod-e mióta hordom e’ tőrt velem? láttam ördögi képedet a’ templom előtt, ’s tudtam, oh én nyomorú! hogy lelkem után jársz. De jól van. Eddig boldog voltam, eddig nem láttad erőmet, most, most látni fogod.”

,Hagyd el – monda most szomorún inkább mint haraggal Orlay – hallgass rám Zelemér! – Ah ha te ez egy bűnömet meg tudnád bocsátani.’

„Soha!” monda indulattal a’ szerencsétlen nő. ,Soha! – ismételé megrázó fanyarsággal Orlay. – Ah Zelemér! a’ rövid élet’ pillanatai néha hosszabbak minden öröklétnél, ha azon élet fölött egy egész nagy bércz fekszik sírhalomúl, ’s a’ szűk ajtónál, melly kifelé viszen, a’ megvetett szerelem ’s féltékenység áll őrt. ’S egy illy keservesen hosszú pillanatban sok megy át a’ lelken: kín, fájdalom, kétségbeesés, a’ gondolatok’ ezer meg ezer rajaival, mellyek közűl egy sem hoz virágot, egy sem a’ vígasztalás’ mézét, míg végre a’ puszta lelket elfoglalja egy nagy gondolat, a’ minden gondolatok’ legerősebbike, az ellenállás’ lehetetlenségének meggondolása. Mondám, itt reánk egy bércz nehezedik, az ajtót én őrzöm; sohajts vagy kiálts, senki sem hallja meg, még az isten sem: engem sem hallgata meg vérző kínaimban. Két dolgot hagyok, miről gondolkodjál. Vagy titkon lészsz hölgyem itt, világtól elszakadva, akaratod ellen, vagy megegyezel összekelésünkben, ’s akkor asszonya vagy birtokomnak, életemnek, akaratomnak; mert tudd meg, mátol fogva Csatár’ özvegye vagy.” E’ vég szavak villámként rázák meg a’ nő’ idegeit: felijedt, meg visszarogyott ülésére; de Orlay többé nem ügyele reá; tovább ment ’s kétszer tapsola, mire a’ barlang’ tulsó feléből egy agg banya biczegett elé. ,Sára! – mond Orlay – maradj a’ nagyságos asszonynál, ’s ha valamit parancsol, légy szolgálatjára. Nem sokára meglátjuk egymást.’ Ezen szavakkal hirtelen kiment a’ teremből, a’ boldogtalan nőt leggyötrőbb elméleteinek ’s azon gondolatnak hagyva martalékúl, hogy Csatár nincs többé.

Két deli hős, ’s jó távol utánok a’ kísérő csapat, egy várhoz közelítének, mellynek falain, köröskörűl nagy fekete zászlók lobogának. Mit a’ vár kivűl mutatott, benn még inkább szembetünő volt. A’ vár’ népe mind egyig feketében, czímerek és paizsok bevonva, ’s minden a’ mi szomorúság’ jelét viselheté, a’ legmélyebb gyászban; mert az egyetlen örökös, virágzó korban, véletlenűl kihalt. A’ gyásznak megfelelt azon komoly csend is, melly gyéren lakott teremeiben uralkodék. E’ vár az Orlayaké volt. Midőn a’ két idegen a’ felsőbb palotába vezetteték, egy tisztes öreg, az Orlayak’ régi várnagya fogadá őket, kinek fejér hajfürtei ’s csüggedt tekintete sokkal mélyebb gyászra mutatának, mint az, melly ruháin látszott. „Hol van uratok?” kérdé parancsoló hangon az egyik jövevény, ’s az öreg várnagy Mátyás királyra ismere benne. ,Urunk felséges király! – monda az öreg elcsodálkozva – adná az ég, hogy itt volna ’s felségedet üdvözölhetné; de ő nincs az élők között többé.’

„Valóságot akarok, öreg, nem csak tőled – monda szelidítve a’ király – miről bizonyos vagyok, hanem embereitől is. Mi tudatik uratok’ hol létéről?”

,Uram! –monda egy kissé neheztelve az öreg – nem tudom, mivel érdemelték az Orlayak, hogy a’ vég ivadék’ elhúnytakor fölötte illy kiméletlen vizsgálat tartassék. Látja felséged, hogy mindnyájan gyászt viselünk, ’s ez nálunk csak halottért lehet. Urunk hihetőleg a’ vízbe halt; mert ruhái a’ parton találtattak. ’S ez sokkal szomorúbb dolog, hogysem magyarázatot tűrjön.’

„Nyúgodjál meg, öreg, a’ mit én keresek, igazság; de azt keresni akarom, ha szinte az Orlayház’ sírboltjait kéne is feldúlnom. Igen! ’s épen a’ sírboltot akarom látni, öreg; mert a’ sírboltban gyakran élők lappanganak; ’s ki akarom hallgatni a’ vár’ lakóit is. Nyisd meg a’ sírboltot ’s rendeld őket oda.”

A’ király ez által két czélt remélt elérni, úgymint a’ ház’ rejtekeit fölfedni, ’s egy úttal a’ vár’ népét olly helyre vinni, mellynek komoly ’s titkos borzalmú tekintete a’ vallást sikeresbbé tegye. ’S a’ sírbolt, egy tágas földalatti terem, megnyittaték. Kétfelűl a’ falnyilásokban porlának az Orlay-ház’ elhunytai, versent korhadozó koporsóikban ’s díszeikkel. Középen egy gyász emelet állt, felette koporsó, az elveszettnek fegyvereivel borítva, mellyek fölött fejtől két keresztbe tűzött kopja lengeté lobogóját.

„Nyissátok meg a’ koporsót!” monda a’ király. ’S a’ megnyitott koporsóban az elveszettnek ruhái voltanak. Ezen közben begyűlt a’ vári nép ’s a’ király kérdé: mindnyájan itt vannak-e? ,A’ rőt vadász hibázik – monda egy a’ cselédek közűl – vadászni van.’

Most a’ király kérdéseket teve a’ várnagyhoz ’s a’ néphez Orlaynak elmaradásáról, ’s valljon nem hazug-e a’ hir holta felől, ’s nem lappang-e valahol Orlay akár itt, akár más birtokán; ’s hogy a’ ki ezen lappangást tudva is titkolja, az igen nagy bűnnek ’s szigorú büntetésnek teszi részesévé magát. Mindezekre felelet lön, hogy halottnak tudják. „Esküdjétek ezen koporsóra, a’ mit vallottatok.” ,Esküszszük!’ Hangzott mindnyájok’ ajkairól. ’S a’ király már épen indulóban volt, midőn egy száraz rőt ember a’ sírboltba érkezett. ,A’ rőt vadász!’ zúgá a’ nép. „Hol urad?” kérdé a’ király, midőn megérté, hogy ez az elmaradott.

,Jön!’

A’ váratlan felelet a’ várbelieket nagy rémületbe hozta; merevenen, némán, haloványan, hajborzadtan álltak, meglátni a’ legszörnyebbet, mit emberi szem láthat, de soha még nem látott, – a’ kísértetet. Ezen pillanatban egy magas alak állá el az ajtót, ’s a’ várbeliek előtt ismeretes hangon kiálta: „Ki meri háborgatni elhúnyt őseimet? Ki az a’ vakmerő – folytatá haraggal – ki itt a’ holtak nyugalmát zavarja?”

,Orlay, jőj közénk’! kiálta fel egy még merészebb hang. ’S Orlay döbbenve ismeré meg azt. Jöve erőtetett délczegséggel ’s bátran, de kísértetnek is elég haloványan. Azonban közeledtével a’ vár’ népe mind inkább magához tért, ’s a’ borzadás most nem csekélyebb bámulásnak engede helyt, melly utóbb a’ legvontabb figyelemmé^* vált, midőn a’ király, nem várva Orlay’ üdvözletét, megfogá annak jobbját, ’s a’ koporsóra tevén monda: ,Orlay! e’ nép ’s mi mindnyájan azt hivők, hogy te halva vagy; eléggé gyász dolog, ha meghaltál volna olly véletlenűl; de sokkal inkább az, hogy élsz, ha bűnnek terhe nyom. Eskügyél meg őseid’ hamvaira ’s ezen koporsóra, melly úgy vegye fel valaha nyugalomra testedet, amint igazan szólsz, eskügyél, hogy te Csatárnak hölgyét, az öreg Darvas’ egyetlen leányát nem raboltad el.’

Halotti csend álla be ’s mindnyájan Orlay-ra függesztett szemekkel várák hallani az esküt, melly egy előttök egészen új ’s rendkivűli dolog felől vala leteendő. De Orlay a’ várakozásnak meg nem felelt. Visszavoná jobbját a’ koporsóról ’s egy kissé elpirulva, tisztelettel ugyan, de elég makacsúl mondá: „Felséges uram! én az istenen kivűl kettőt ismerek magam felett, a’ királyt és a’ törvényt. Királyom’ személyét tisztelem, a’ törvénynek engedelmeskedem. A’ mire most felszólított felséged, ha a’ törvény ’s biráim itélete úgy parancsolja, megesküszöm; ha nem parancsolja, nem esküszöm. Különben pedig – folytatá csaknem elbizottsággal – szeretnék azon embernek szemébe nézni, ki engem, eddig feddetlent, illy bűnnel mint szemtanú vádol.” ,Az ember én vagyok, Orlay!’ szóla fel Csatár, ki most előjöve a’ sírok megől, hol eddig kardjára támaszkodva tompa mélázásban állt. ’S Orlay a’ holtnak véltet – mert Csigoly annak állítá – ’s elkövetett bűne’ legrémítőbb tanúját, örökös és halálos ellenét, maga előtt látva, egy oszlophoz visszatántorodott, ’s minden a’ ki e’ pillanatban látta, megrendűlt állásán ’s csüggedt tekintetén bűnvallást olvasott; de hajlékony ’s edzett természete hamar gúnyvonással segíté fel arcza’ levertségét, ’s a’ másik pillanatban már úgy állott az oszlophoz dőlve, mint kinek lelkében igen jó alap van az egykedvűségre. De a’ fájdalmaiból felizgatott Csatár, nem elégelé csupán megjelenni; férfias határozattal a’ koporsóhoz lépe ’s így szólt: ,Te nem akarsz megesküdni, Orlay? megesküszöm én. Halld, Orlay! én téged a’ legundokabb zsiványok’ czimborájának, útonállónak, latornak tartalak, ’s esküszöm az élő istenre, ezen koporsóra, melly a’ mulandóság’ jelképe, melly arra int bennünket egykor isten’ elé állunk, számadandók minden tetteinkért; esküszöm azon előtted ismeretlen erényre, mellynek becsület a’ neve, hogy te hölgyemet, Darvas’ egyetlen leányát, szemem láttára latorúl elragadtad. Úgy áldjon ’s verjen meg isten kegyelme ’s haragja, mint igazat vagy hamisat szólok. Ha pedig mind ezekre sem hajlanál – szólt ’a koporsótól kissé hátrább lépve, – ’s tagadni mernéd miket állítottam, akkor hazug vagy előttem ’s egész magyarország előtt, akkor czudarnak, szemtelennek mondalak, olly czudarnak, a’ milly tetemes vagy! nemcsak mondalak, de kiállok megbizonyítására akárhol, akár mikor ’s akármilly fegyverrel.’ ’S ezzel Orlayhoz hajítá keztyűjét; de Orlay a’ keztyűt nem vevé fel, hanem haraggal körültekinte ’s kérdé: „Hol vagyunk mi itt? török ’s tatárok köztt, vagy magyarországon? Mikor tűrte még Orlay, hogy háza béke’ idején megszállassék, nevét tulajdon ősei’ sírboltjában meggyalázzák? – Felséges uram, csak jelenlétednek köszönje e’ fiú, hogy meg nem zabolázom. Én vele nem vívok, nem víhatok, mert rablók, kiktől távol létemben megtámadtatám, tehetlenné sebzék jobb karomat; de tűrni nem akarom, hogy cselédeim előtt nevemet gyalázza. Tagadom mind azt, mivel vádoltatom, hazugságnak, gonosz költeménynek mondom, ’s visszatorlok reá minden gyalázatot, mellyel most illetett; ellenmondok egyszersmind minden további sürgetésnek ’s háboríttatásnak. Van törvény, vannak törvényes bíráim, hallgassanak ’s ítéljenek meg; de mind addig házamban én vagyok az úr!”

,Én pedig úr vagyok fölötted és magyarországon – monda most a’ fölingerlett király – ’s megmutatom, hogy a’ gonoszszal, ha törvény’ redőibe búvik is, tudom éreztetni haragomat. Hogyan, Orlay? te, gyáván és makacson egyszersmind, sem víni, sem eskünni nem akarsz, ’s még ártatlan vagy? Nézz meg jól, Orlay! én vagyok-e azon ember, kivel játszani, ki előtt elkövetett bűnt palástolni lehet? Mi által rettenetes az oroszlán Hunyady’ fajzata? az által-e, hogy ellenségei, mint atyját, rettegik a’ mezőn? Nem, Orlay! a’ törvény ’s igazság’ ellenei még inkább rettegik őt; mert felfödi az elrejtett gonoszt ’s megbűnteti. Igazság vagy halál! – ’s e’ végszót tompán zúgá vissza a’ rokon keblű bolt.^* – Vagy vissza szerzed bántatlanúl minél-előbb az elrabolt hölgyet, vagy eljövök, mint törvényes biráid’ egyike, ’s apám’ szent hamvaira mondom, lesz okod megbánni átalkodásodat, ha még egyszer ennyi őseid volnának is, mint kik itt nyugosznak. – Te ’s ti mindnyájan fejeitekkel álltok az elrabolt leányért!’

A’ rőt vadász most egy gyanús lépést teve, de Orlay’ dárdája véletlenűl-e vagy úgy intézve, épen jókor nyúlt által előtte, ’s mielőtt tovább mehetne, a’ király és Csatár már elhagyák a’ boltot. – „Távozzatok! – szóla most Orlay, kinek átalkodottsága minden egyéb érzelmein ’s indulatain uralkodott. – Te, Kónya, itt maradsz.”

A’ rémült nép örömmel ’s könnyebbedő szívvel távozék a’ helyről, hol az élők és holtak’ vegyes tanácsában olly váratlan ’s főben járó dolognak levének tanúi.

Orlay most Kónyához fordult: „Miért akartál te imént a’ király’ elébe térdepelni ’s megvallani, hogy titkaim’ egy részét tudod?” Kónya fejlesütve hallgatott. „Én jó urad voltam ’s akarok maradni, de hallgatást kivánok. – Nyisd meg azon ajtót!” szóla most határozottan, ’s egy koporsó megetti ajtóra mutatott. Kónya reszketve fogada szót, ’s egy fa-ágygyal bútorozott keskeny ajtó nyílék, fölünnen gyengén világítva, mélyebb és magasabb, mint a’ sírbolt maga. Ezen csendes tanyát rendelé lakúl Orlay leghűbb emberének, hihetőleg, hogy a’ király’ jelenlétében lépéseit ezentúl jobban kormányozza; ’s hogy éhen ne veszszen, maga nyújta le naponként eledelt egy toronyszobából, melly másnak zárva volt. A’ várban a’ rőt vadász nem láttatott többé, mint híre lőn, messze útra küldetvén urától.

Míg a’ bánatos szülői házon legsúlyosabban fekütt a’ gyász, addig az eset’ rendkívülisége által felizgatott király minden irányban megjáratá az erdőt, kikutatá Orlaynak minden jószágait, vallatá ’s esketé küldött birák által embereit, ’s minden erővel azon ügyekezett, hogy titkához férhessen a’ gaz tettnek, melly csaknem szemei előtt követteték el.

De a’ legbuzgóbb nyomozó Csatár volt. Mintha elveszett lelkét, kiszakadott szivét kereste volna, olly csüggedetlenűl, olly semmi egyébbel nem gondolva járá az erdőket. Százszor is visszatért a’ helyre, hol kedvese kiragadtatott karjaiból, megvizsgált mindent, a’ mi nyomnak mutatkozék, ’s nem csak napokat tölte nyomozásaiban, hanem néha éjenként is virraszta leshelyén, gyanakodó fülei minden kis neszt jelnek magyarázván; vagy rohana viselhetetlen fájdalmaitól űzetve, mint a’ felriasztott vad, míg fáradt érzékeit végre elnyomá az álom.

Illyen álmából ébrede egykor reggel, midőn egy vad körtefa alat fekvétől mintegy húsz lépésnyire egy suhanczot láta álldogálni. Testén vászon üng és gatya, nyakán kopott fátyol kendő, lába mezetlen, feje födetlenűl, bal felén egy átvetett szőrtarisznya, mellynek lapos oldalai nem igen nagy úti készületre mutatának. Így állt a’ szánakozásra méltó fiú, ’s mozdulatlan egyenes állása, merő tekintete, már távolról mutaták, hogy világtalan. Ezen fölűl ruhája és teste ágtól és tövistől irgalmatlanúl megszaggatva, felkarczolva ’s bevérezve volt, míg beesett arczain a’ testi ’s lelki szenvedés’ egyesűlt nyomai látszának. „Senki sincs itt? – szóla bágyadtan a’ szerencsétlen fiú; – ki vezeti haza isten’ nevében a’ szegény világtalan Sajót?” Hangjának rekedtségéből lehete gyanítani, hogy ezen felszólítást igen sokszor kelle sikeretlenűl ismételnie. „Ah istenem! – szóla végre elfojtódva, – éhen kell itt vesznem.” ’s álló helyében összerogyott. Rogytában zokogása hallaték, melly kétségbeesését fejezé ki.

Csatár haza vezeté a’ szerencsétlen fiút, ki útközben elbeszélé, hogy a’ haramiák által helyéből kizavartatván, mind inkább mélyen bonyolódott el az erdő’ sürűjébe, hol miután az éhség ’s szomjúság’ mardosó kínait ’s az éhelhalás’ előérzetét kiszenvedte volna, végre egy vad körtefa alá menekedett, ’s szomját a’ nem messze csergedező patakból oltotta. Csatár a’ vak fiútól két nevezetes dolgot tanúlt: azon helyet, melly felé hölgye gyaníthatólag hurczoltatott, másodszor a’ patakot, mellynek kútfejénél valami rejteknek kelle lennie.

Másnap Csatár egy halmot kerűlt meg, melly a’ felette domborodó magasabb hegyeknek mintegy zsámolyúl látszék szolgálni, a’ halom’ felső végén egy puszta kőbánya volt félig vízben, félig gyommal ’s bokrokkal benőve. A’ domb’ gerinczét ’s különösen alsó végét sürű csalit fedé, mellyből egy tiszta, bő vizű patak ömlött alá. Csatár áttört a’ csaliton, ’s meglepetésére benn tiszta pázsitos tért talála, mellynek közepét a’ patak’ árjai hasíták. A’ pataktól mintegy lépésnyi közzel egy másik száraz meder is volt. Ezen patakot vevé most vizsgálata’ tárgyáúl Csatár, ’s az elrabolt hölgye után sovárgónak gyakran úgy tetszék, mintha a’ patak’ morajával emberi hangok is jőnének alá, majd tördelt fácskákat lele a’ patak’ szélein, ’s végre mondhatatlan örömére egy kis fa keresztet. A’ kereszt selyem fonallal volt általkötve, ’s a’ fonalon három apró gyöngy csillogott. Most már rendíthetlen állt hiedelme, hogy a’ domb üregében élő lény lakik. Eltávozék, hogy kinyúgodt erővel térjen vissza, elszántan, akármi áron is a’ hegy’ titkaihoz jutni.

Más felől a’ király’ kutatói az Orlay várban felfedék egy alkalommal a’ titkos toronyszobát, hova Orlay senkit sem engede járni. Midőn belépének, alunnan egy gyenge hang könyörge fel: „Nagyságos uram! az isten’ irgalmára kérem, vessen le egy falat kenyeret, mert meghalok éhen; a’ víz poshadt, már alig ihatom; a’ patkányok is majd megesznek itt lenn: alunni sem merek miattok. Az istenért! könyörüljön rajtam. – Hiszen nem akartam én a’ király’ elébe térdepelni; mit vallhattam volna én a’ király előtt? hogy az erdőben egy titkos tanya van? Hiszen annak is csak táját tudom. Nagyságos uram!... Hogy veszett volna minden nemzetséged! (de ezt már a’ patkányokhoz mondá) ide ne jőj pára, mert bizony megeszlek. Ha-ha! úgy-e most itt szorúlt kelmed! – – Uram! az istenért adj ennem; mert patkányhúst eszem, és megátkozlak tőle!” ,A’ király nevében kérdelek – kiálta most le a’ király’ egyik embere – ki vagy ’s hogy jutottál ide?’

„A’ király’ nevében? Oh öröm! uraim, én mindent kivallok, mindent a’ világon; én sok, nagy, rettenetes és iszonyú vallomásokat fogok tenni, csak vigyenek föl innen,” kiálta vissza csaknem nevetséges nyomorral a’ rőt vadász. ’S most saját útasítása szerint feltöretvén a’ sírboltbeli ajtó, kivétetett a’ nyomorú elcsigázott ember, valamint az előtt gyűlölség’ úgy most szánakozás’ tárgya a’ cselédség előtt, ’s első rettenetes de őszinte vallomása volt, hogy – igen éhezik.

Zelemér mind ez idő alatt a’ barlangban sínlett olly végtelen lelki ’s érzéki nyomorban, millyen volt azon gyönyör és boldogság, mellynek öléből kiragadtatott. Orlay valót jövendöle. Illy rövid idő, alig tíz nap, alatt által rohant szellemén minden gondolat, minden érzemény, legboldogabb pillanata’ emlékétől kezdve a’ legmeszszebb ’s ijesztőbb jövendő’ kilátásig, mihez csak egy tekintet kelle mostani helyzete’ iszonyaiba, hogy lelke a’ pokol’ kínjaiban részesüljön, hogy sírjaikba letegye minden reményeit, minden ohajtását. Mind ezen veszteségeiből azonban – olly édes vala a’ fiatal élet – fenn tartott egy gondolatot, a’ szabadulhatásét. ’S illyenkor még azt sem akará hinni, hogy Csatár elesett. De ezen pillanatai ritkán lehettek; mert vagy Orlay’ untatásai, vagy a’ banya’ fecsegései emlékezteték helyezete’ kietlenségére. A’ mi szabad pillanata volt, legszívesebben tölté a’ kis patak mellett. Ezen halálhonban úgy tekinté azt, mint egy élő lényt, melly szabadból jő és szabadba megy, mint egy követet az élők’ országából, mint egy szíves részvevő barátot, melly könnyeit árja közé fogadja, hogy kivigye panaszolni azon ég alá, hogy az isten’ napja ragyog egy szép világ fölött, mellyben ő boldog volt. Csörgéseit ábrándozó ahítattal hallgatá, mint valamelly gyermekét, ki ártatlan beszédeivel vigasztalást cseveg. Nem ritkán jeleket bíza csapongó habjaira, tördelt vagy faragcsált fadarabokat, végtére kis kereszteket, mellyeket majd fátyol rojttal, majd gyöngyös fonállal tekergete körűl. Minden illy kis jelt úgy tekinte, mint hajót, melly messze tengerekre száll, mellynek útját az óhajtott révig ezer veszély állja, ’s még akkor is kérdés, feltalálja-e, a’ mit ott kerese? Imádsága, ohajtásai, remény és kétkedés között, kisérék mindenkor ezen kis gályákat, hogy szerencsésen ússzanak ki a’ halál’ honából, hogy azt a’ szeretőnek mindenlátó szemei fölfedjék. Épen ezen foglalatosságban volt most is, midőn az ajtó’ nyilása ’s lábdobaj jelenték, hogy kínzója jön.

Orlay jött ’s fáklyákat gyújtogata körűl, majd egy ajtót nyita meg, honnan nem sokára Csigolya lépe ki társaival.

„Itt a’ pénz’ utója – monda most Csigolyához, ’s egy tetemes erszényt nyújta át – olvassátok meg.” ’S Csigolya kinyitá a’ széles szájú erszényt felkavará ujjával az aranyakat, majd megsúlyogatá jobb kezében ’s monda: ,Jól van, uram, a’ pénzben nincs hiány, mit kivánsz tőlünk?’

„Hogy egy év’ lefolyta előtt e’ barlang’ felé ne jőjetek!”

,Azt min bátorságunk miatt is megteszszük^* – monda Csigolya – különben is ezt a’ Bakonyt már igen kezdik búni. Csak egyszer Balatonon átkelhessek, uram, képpel sem fordulok többé e’ táj felé, – értem, ha te nem parancsolod. Szerencse maradjon veled, lovag úr, adjon isten sok pénzt és örömet. Ha nem lesz ránk szükséged többé, az is jó; de ha lesz, embereid vagyunk.’

Ezen szavakkal eltávozék a’ haramia minden társaival. Zelemér, ki eddig gyakran rettegéssel hallá a’ távolabb üregben tompa zajgásaikat, most még is megdöbbene távozásokon, ’s döbbenése teljes rémületté vált, midőn a’ különben útált banyát is utánok elbiczegni látta; mert ellenei’ leggonoszbikával, Orlayval egyedűl maradott.

Orlay a’ kimenők után három ajtót zára be, ’s lassú elszánt lépéssel a’ terembe vissza tért; bezárá azt is, honnan imént Csigolyát bocsátá be társaival.

„Ketten vagyunk – monda Orlay setétebben, mint valaha – ’s a’ világ nem tudja hogy vagyunk, nem fogja beszédünket félbeszakasztani. Szólj, Zelemér, mit határoztál? Azt tudod, azt mondottam már – folytatá a’ választ be nem várva – hogy szerelmed nélkűl sem élni, sem halni nem tudok, nem akarok. Gondold meg ezt jól ’s ne válaszolj hirtelenkedve; helytelen válaszod engem gonoszszá, téged boldogtalanná, mind kettőnket igen nyomorúvá tenne. Te azt mondod, útálsz mint bűnödet; én azt mondom, szeretlek mint bűnömet, ’s imádandó bálványommá teszlek; mert az ég látja, nincsenek bűneim, csak a’ mellyeket értted követtem el. ’S mint képzelheted, hogy illy utáltan ’s így szeretve eltűrjem azt, ha téged más ölel? A’ mindenhatóra! azt tűrni nem fogom.”

,Légy irgalommal, Orlay,’ szóla esdekelve a’ nő.

„Irgalommal! én? ’s vagy-e te irántam irgalommal? van-e a’ világ, sőt az ég maga? Válaszolj, válaszodat várom.”

,Ah Orlay! – monda megindító fájdalom’ hangján a’ nő – bocsáss meg, ha első hevemben durván ’s kíméletlenűl utasítottam vissza szerelmedet. Azóta meggondolám a’ dolgot, megtörtem, a’ mi makacsság, megaláztam a’ mi kevélység volt bennem, ’s itt ültem világtól elhagyatott nő, kinek férje ölve, maga egy bércz alá eltemetve van. Itt ültem, Orlay, ’s gondolkodám; megemlékezém ifjú éveinkről, kitekinték a’ messze jövendőre, összevetém a’ lehetőt a’ lehetetlennek, ’s kérdezém lelkiösméretemet, hihető-e hogy én téged most vagy valaha, e’ pillantatban vagy évek mulva szeretni tudjalak? A’ halált állítám biztatóúl mellém, ’s ah, Orlay…’

„A’ halál mit javasla válaszolnod?”

,Hogy én neked, ámbár üldözőm, ámbár ellenségem vagy, igazsággal tartozom; hogy én téged, Csatárom’ gyilkosát, sem most, sem ha élnénk, világ’ végezetéig nem szerethetnélek.’

„Nem szerethetnél? – monda fanyaron mosolyodva Orlay – ’s ha Csatárnak nem volnék gyilkosa?”

,Oh ki gyűlöli őt úgy mint te?’ monda kétkedve a’ szerencsétlen nő.

„Félre értesz. Csatár iránt én tévedésben voltam; az én gyűlölt vetélytársam él.”

,Ő él! Oh hála neked, jóságos isten! – szóla kifakadó örömmel a’ nő. – Ő él! Oh Csatár! az egek hosszúra nyujtsák életedet.’

„Boldogtalan! ’s ez a’ te meggondolt válaszod? Feleded, hogy kezeimben vagy?”

,Nem, Orlay, felele bátran a’ nő, semmit sem feledek. Oh hála neked, hogy e’ hírrel lelkemet újra fölélesztéd. Sokszor erőködtem, de nem bírtam hinni, hogy Csatár még él. ’S most hiszem, most tudom, hogy él. Most, Orlay, nem rettegek tőled! most újra ki merem mondani, hogy útállak, hogy megvetem fenyegetésidet. Csak mocczanj, Orlay, ’s tanúja lészsz egy ollyan tettnek, mellyet még nem láttál. Igen, te vitéz, te hatalmas Orlay, egy asszony hal meg előtted ön kezei által; mert erősebb benne az utálat irántad, mint a’ halál’ minden rémségei; de Csatár, ő boldog lesz, ő nem jut ördögi körmeid közé, ő soha sem lesz olly nyomorú, mint te vagy, nem olly boldogtalan; mert én őt szeretem, olly kimondhatatlanúl szeretem, mint útállak téged!’ szóla nemes hevültében a’ nő ’s a’ fölemelt tőr készen állt kezében. Orlay összezúzva rogya le a’ padra, ’s egy pillanatig mozdulatlan maradt. Majd felszökkent, mint kit belső vihar űz, az ajtókhoz mene, ’s miután mindeniket jól zárva találá, visszatért, ’s erős lépései mutaták, hogy agyában nagy dolgokat forral.

„Hallod, Zelemér! – monda nyugalmas de bal jóslatú hangon – ezen barlangot senki sem ismeri kivűlem, csak a’ kik épen elhagyák, ’s azok egy év előtt vissza nem térendenek. A’ három ajtó’ kulcsa itt kezemben van. Meggondoltad-e hogy ez itt rettenetes lakás, hogy innen szabadulás nem is képzelhető?”

,A’ halál innen is kiszabadít.’

„Igen – válaszolt komolyan Orlay – az egy halál. Bocsásd le tőrödet, Zelemér, és halgass meg engem. – Boldogtalan! te azt hiszed, hogy tested’ gyönyöreire éhezem? Nem más tépte-e le annak is rózsáit? Mi vagy te most nekem ’s mi voltál valaha? Te angyalom, te istenném voltál, most – asszony vagy; de nem akarom, hogy nélkülem örömeket találj, nem akarom, hogy mások bájaidban dőzsöljenek. Hah! én egyszer, de csak egyszer sem ízlelém ajkaidat; ’s nem senkiét, mert a’ tiedre vártam, mind azon szerelem’ összeségével, melly kebelemben évek óta gerjedt. De most más sem fogja ízleni ajkaidat, más senki sem a’ halálon kivűl. – Látod ezen két kulcsot, a’ két külső bejárás’ kulcsait? még most itt vannak, még most a’ halál’ barlangjától az élethez csak néhány lépés kell, ’s íme – ’s most egy fáklyával egy gyéren rostélyzott őrvényhez tére – most az öröklét’ küszöbénél állunk. – ’S ekkor leveté a’ mélységbe a’ két nehéz kulcsot. – Te épen úgy mint én, el vagyunk temetve.”

,Rettenetes!’ monda most elborzadva a’ nő, ’s aléltan az ágyhoz támolygott.

„Rettenetes, de te kivántad így. Most látod, hogy nem mulatni jöttem, hogy nem a’ szilaj vér’ csiklandása hajt. Én lelkemből szeretek, ’s ki így szeret, azt csak viszont ’s önkéntes szerelem elégítheti ki. Kértelek, imádtalak ez egy rövid szóért: szerelem! ’s te azt feleléd: halál. Jól! mi meg fogunk halni. Temetőnk olly roppant lesz, mint szívünk’ fájdalma volt, a’ tiéd Csatárért, az enyém éretted.” ’S most ismét két kulcsot vevén; az örvény felé mene.

,Megállj, irgalmatlan!’ kiálta felijedten a’ nő, kit helyezetének ezen váratlan alakodása a’ halál’ iszonyainál is inkább elborzasztott, ’s Orlayt a’ kulcsokkal vissza tartóztatá.

Orlay megállapodék. „Van-e kilátás, hogy évek’ multával, midőn az idő elhomályosítá a’ történet’ képeit, van-e remény, hogy engem szerethess? Ne mondd azt, hogy szeretsz, csak a’ reményt, hogy valaha szeretni fogsz talán, ’s még nem vagyunk elveszve. Én feltöröm az ajtó’ zárait, külső országokra viszlek, szebbekre dicsőbbekre, mint e’ magyarország, hol az élet paradicsommá lesz, hol minden ember boldog, hol én is boldog lehetek még. Hallgatsz? Az isten könyörüljön rajtad.” ’S most a’ két belső kulcs’ borzasztó zuhanása hallék, ’s a’ nő ijedve hökkent vissza Orlaytól.

„Így! – szóla dermesztő nyugalommal – most el vagyunk jegyezve; halál a’ násznagyunk, ezen nagy sír a’ menyegzői ágy.”

’S most leveté bő köpönyegét, mellybe burkolva volt, ’s egy aranyos magyar ruha, rövid setét zöld dolmány, feszes testszín nadrág, mind kettő gazdagon kihányva,^* ’s rojtos rövid bakancs, egy magas termetet tüntetének ki, mellynek mozgásain erő ’s élet mutatkozott, míg a’ rajta uralkodó fejet a’ halál már elfoglalni látszott. Az arcz kihalt, setét, a’ szem mintegy kiégettnek látszó, ’s az egész ábrázat borzasztó vala. A’ szerencsétlen nő szemeit elfordítva, erőből és reményből kifogyottan, csaknem eszméletlenűl állt, az iszony vevén hatalmat minden érzékein, midőn Orlay egy hosszú tőrt vona ki övéből, az egyetlen fegyvert, melly nála volt.

„Készítsd gyilkodat – szóla most a’ nőhöz – az idő eljár ’s szövétnekeink immár hamvadoznak.”

Zelemér felrázkódott fél halotti nyugalmából ’s valamint előbb kész a’ várt megtámadást halállal előzni, úgy most, szűnvén a’ megtámadtatás’ félelmei, rettegé az imént kivánatos halált. Minden önvédelméről megfeledkezetten Orlayhoz rohanva a’ tőr után nyúlt, mellyet az épen felemelt. ,Megállj, iszonyú – szóla – hallgass még mielőtt véres munkádat végzenéd.’ – Orlay lebocsátá a’ tőrt. – ,Oh én boldogtalan! mit mondjak, mit ne mondjak neked? Ah én olly fiatal vagyok, és olly boldogtalan. Ah Orlay! az isten’ irgalmáért! szabadíts meg innen; vígy monostorba, Orlay, ott lemondok minden örömimről, le róla, kit gyűlölsz, csak szabadíts meg innen. Ah Orlay! gyermekéveink’ szent ártatlanságára kérlek, könyörűlj rajtam!’ Ezen szavakkal a’ merőn álló Orlaynak térdeihez omlott.

„Boldogtalan! – monda a’ nőhöz Orlay, – nem tudom melly átok akará – de úgy kell lennie –, hogy egymás’ gyötrői, gyilkosai legyünk; te, mert utáltál, én mert szerettelek; utálat ’s szerelem egyaránt kíntermők levének számunkra. De megesküvém, hogy nem tűrlek másnak karjaiban; lennék bár a’ sír’ lakói között, menyekződre visszatértem volna. Most együtt teszünk útat a’ túl világ felé. Te nem lészsz virrasztója holt testemnek: az reád igen sok kínt ’s rémületet hozna; nem fogod bevárni az éhség’ ostromait; példámat követended, hogy magadat a’ kétségbeesés’ karjából kiragadd. – Ah Zelemér! bizonyosan a’ túlvilágon máskép látjuk egymást. Te ott nem látod homlokom’ redőit, nem azon arczot, mellyet a’ balság bélyegez; te ott egyedűl lelkemet látandod, a’ tisztát, a’ lángolót, az éretted elveszettet, mellyet a’ féltés’ dühangyalai nem kergetnek többé. Te ott szeretni fogod azon lelket, melly sugaraid között elenyészni vágy; megbocsátod neki a’ bűnt, mellyet elkövete, hogy veled egyesűljön.” – ’S most ellenállhatatlan erővel és tűzzel karjaiba ragadá a’ hölgyet, ’s őrjöngő ábrándozással nyomá az első és vég csókot ajkaira, ’s míg az andalodásából felriadott asszony, karjaiból kiszakadván, tőle hátra vonúlt „Isten veled, szép menyasszonyom – monda ő csaknem túlvilági elragadtatással – mi ismét látjuk egymást.” ’S egyszersmind magasan emelé jobbjában a’ gyilkot. Rémületesen sikolta fel a’ nő ’s aléltan borúlt el arczaira. Midőn ismét felpillanta, már hamvadozának a’ fáklyák’ üszkei; még egy lobbanás, ’s a’ lábainál fetrengő Orlaynak vértelen ábrázatát ’s meredező rémszemeit látá. Most az utósó fáklya’ világa is üszkébe fúlt, ’s ott álla a’ legboldogtalanabb nő, borzasztó setétben, egyedűl, virrasztója egy öngyilkos halottnak, ki holt arczát még az éjen át is rá meresztgeté, kinek nyögéseit minduntalan vélte hallani, kinek szellemét, mint kísértetet, iszonyodással várta megjelenni; ehhez a’ tudat, hogy itt örökre, menthetetlenűl el van temetve, élő halott, ezerféle kínnak ’s rémségnek áldozatúl hagyva. Imádkozék, hogy ereje legyen megszabadítani magát kínaitól, felfogá a’ gyilkot ’s a’ gyilok kifordúlt kezéből.

Csatár a’ dombi pataknál, mellyet csaknem szakadatlanúl őrzött, igen különös tüneménynek leve szemtanúja. A’ patak, melly előtte folyt, egyszerre fogyni kezde ’s nemsokára egészen kiapadott; de azon pillanatban víz borítá el a’ száraz medert, ’s a’ helyét váltott patak ott épen olly vígan csörgeté habjait, mint imént. Nem sokára megzörrenének a’ bokrok, ’s közűlök a’ vizetlenűl maradott meder’ hosszában fölfelé egy hosszú, keskeny ’s igen súlyos tölgyfa ajtó nyílék, mellyet elunnan négy izmos dárdanyél emelt. Minthogy ezen ajtó a’ fák- ’s bokrokkal zárt tér’ al végén volt, Csatárnak, ki fölebb a’ kútfőnél ült, elég idő juta magát a’ felső részen elrejteni. Innen láta most négy férfit előlépni, kik, miután a’ zárt helyről az erdőbe kitekintének, az üregből egy szekrényt emeltek ki, mint látszék, nem becsületes kereset’ gyümölcsét. Ezek Csigolya’ czimborái voltak, kik vezérök’ tudta nélkűl rejtének ide némelly drágaságot, ’s távozta után visszatértek azt kezökhöz venni. Beszédök érthetetlen suttogás, mozgásaik minden zörej nélkűl, általában magokviselete a’ legnagyobb mértékben óvakodó volt. A’ szekrény ki lévén emelve, halkan és vigyázva ereszték le az ajtót; eltisztogaták a’ róla lehullott iszapot, gondosan körűltapaszták széleit ’s végre beboríták a’ patak’ ágyában megtorlott kövecscsel, úgy hogy a’ meder tökéletesen egynek ’s egyenlőnek látszott. Most egyik a’ megürült medernek kútfejéhez méne, ’s belűl, mint benyujtott dárdája’ koppanásából lehete gyanítani, egy kis ajtót billente meg, mellyre a’ patak ismét régi helyére tért. E’ szerint az ajtó a’ meder’ egy részét tevén, rendesen víz alatt állt, még inkább felfödözhetlenné téve a’ falomb ’s bokor által, melly rá a’ lebocsátás után önként visza borúlt. A’ haramiák még egyszeri kitekintés után eltávoztak orzott kincseikkel. Csatár, ki mind ezt felfogott lélekzettel nézé, kirohana most rejtekéből ’s azon módon, mint a’ haramiáktól látá, megváltoztatá a’ patak’ folyását, mellyen az üreg’ titkaihoz remélt juthatnia. Azonban az ajtó olly súlyos volt, hogy legalább is három ember’ erejét kívánta. Távozék tehát, hogy segítséget híjon; de alig hagyá el a’ zárt tért, egy csapattal találkozék, melly a’ dombot kerülgeté. A’ csapatban legelőbb is a’ rőt vadászt pillantá meg, ki a’ személyesen ide érkezett királynak megesküvék, hogy e’ domb alatt vagy körűl rejtezik az elragadott nő, noha a’ bejárást mindeddig nem vala képes felfödözni; mert urát csak bizonyos távolságig vala szabad ide kisérnie.

Csatár rendkivűl megörűlt ez új híren ’s találkozáson, ’s az egész csapatot az imént leírt ajtóhoz vezeté.

Itt azonban vigyázat kivántaték; meglehet, hogy az üregnek több nyilása volt, azért is a’ csapat’ fele őrűl künn hagyatott ’s a’ dombot körűl vevé; a’ másik a’ király után, ki az illy kalandoknak szenvedélyes barátja volt, az üregbe indult. Legnagyobb csend vala parancsolva mindnyájoknak. Fölemeltetvén az ajtó, lemenének hat lépcsőn egy kisebb, majd ugyan annyin fel egy tágasabb üregbe, hol félig elhamvadt tűznek üszkeit lelék. Ezen üreg, mellynek egyik oldalán csermely folya át, előtereműl látszott szolgálni; mert belőle több szűk torkolat nyilék minden felé, ’s a’ kutatók, hogy tovább haladhassanak, kénytelenek valának tüzet gerjeszteni. Innen több felé kísértvén utat, végre egy tekervényes szűk és alacson sikátoron menének, hol le, hol fel felé, midőn a’ síri csendből rémületes asszonyi sikoltás hallaték. Mindnyájan döbbenve álltak el a’ szűk torkolatban; de Csatár, ki megismeré a’ sikoltó hangot, kimagyarázhatlan érzelmek ’s indulatok’ harczaitól űzetett előre. A’ király megindult sürgetéseire, ’s most megint egy nagy üreget értek, hol, miután tüzet raktak volna, ismét feltalálák a’ patakot ’s mellette egy vas ajtót, melly el vala zárva.

Csend vala körűl, csak a’ kis patak’ moraja hallható. Csatár Zelemér’ nevét kiáltá háromszor, mellyre mozgás vétetett észre az ajtón belűl. Az ajtó betöretett. Mellette térdein, kulcsolt kezekkel találák az annyi ijedelmek által megrendűlt ’s összeroskadt nőt; távolabb a’ vérében fetrengő Orlayt, jobbjába szorított gyilkával, ’s vértelen arczán azon indulat’ kifejezésének maradványaival, melly életének olly engesztelhetetlen üldözője ’s erőszakos halálának okozója volt.