legenda.
_________
Lenéze isten a’ magyar hazára,
’S Nándor’
*Nándorfehérvár.
körén megállt pillantata,
Hol ozmanok’ töméntelen hadára
Hunyad győző aczélt villogtata,
És kedve telvén jámbor bajnokában,
Ekkép tanácskozék örök magában:
„Jó bajnokom, magyar népem’ hiv őre,
Bevégezéd tiszted’ szivem szerint,
Ősz fürtöd ’s érdemed dicsőbb tetőre
Szeretteim’ közébe jönnöd int.
Én adtalak segédül földieknek,
Én visszaadlak ismét a’ mennyeknek.”
Mit isten gondol, ember fel nem éri,
De látják a’ dicsőült angyalok,
Mert gondolatját szent öröm kiséri,
’S értelme délsugár gyanánt ragyog,
Látják, mit isten végezett Hunyadról,
’S zeng háladal szelíded ajkaikról.
’S mint ifju szűzraj langymeleg tavasszal
A’ gyönge galyt zsibongva szállja-meg:
Úgy környezé imádó hódulattal
Isten’ székét az égi szent sereg,
Parányitól a’ legnagyobbikáig,
A’ békenemtőtől vér’ angyaláig.
És szellemkebleikből lágy sohaj szállt
Fel a’ magas királyiszék felé:
„Oh vajha én küldetném a’ leventát
Vezetni-föl nagy istenünk elé!”
Isten mosolyga e’ szelíd sohajhoz,
És szóla kedvteléssel szent Mihálhoz:
„Mihál, te édenem’ dicső vezére,
Hunyadnak te valál őrszelleműl,
Le téged küldelek Zimony’ terére
*Város Szerbiában, Belgrádnál; a nándorfehérvári táborban szerzett pestisben szenvedő Hunyadi János kormányzó 1456. augusztus 11-ei halálának helyszíne.
Ősz hívemért, övezd magad körűl.
Nagy innep lészen ez magas mennyekben,
Jelenj tehát meg fényes ékeidben.”
A’ hős angyal legott arany lovára
Terít szivárványtarka szőnyeget,
Van rá himezve csillagok’ sugára,
Ragyog hajnal’ peréme fék helyett.
Magát alkony’ pirosdad fellegével
Övedzi, ’s villám élű fegyverével.
Így ékesítve száll a’ bajnok angyal,
De még ezerszer szebb, mint írva van,
’S versenygve fényre tiszta déli nappal,
Arany lován a’ föld felé suhan.
Közelgve a’ rokon magyar hazákhoz,
Magában szent Mihál ekkép sohajtoz:
„Istennek áldott földe, szép magyar hon,
Milly gyász borítja ékes arczodat?
Mi lelt szegényt, hogy síkon, völgyön, ormon
Hangoztatod jajos fohászodat?
Oh sejted nemde, hogy vas oszlopodtól
El kell szakadnod jámbor bajnokodtól?
De ah! keservkönyűidet töröld-el,
Tekints körűl honott ’s vidékeden,
Moravt, Nisszát, nézzd Vaskaput Szebennel,
*Morvaországot, Nist (szerbiai város), a nagyszebeni Vaskapu-szorost (ma Románia).
Vagy állj a’ nándorvári téreken;
Ott küzde érted győzödelmi kardja,
’S ma néki isten a’ jutalmat adja.”
Így szólva szent Mihál, Zimonyhoz ér-el,
Éjfél’ homálya rajta ’s néma csend,
De látja mint van elborítva vérrel
A’ völgy alant és Nándor’ orma fent,
És mond: „Ti, kik szent ügyben itt halátok,
Lebegjen béke, szent sereg, reátok!”
Zimony’ hegyoldalában álla vára
Hunyadnak, arra villan-el Mihál,
És harczszerekkel ékes csarnokára
Arany lován látatlanúl leszáll.
Belől a’ csarnok’ déli szögletébe’
Búsan lobogva szent szövétnek ége.
’S pihen tábor-szerű nyugágyon ottan
Az egykor ércz, most hervatag Hunyad,
Pajzsára dőlve űl ugyan nyugottan,
De lankadása végveszélyt mutat.
Jámbor papok ’s baráti körben állják,
’S az istent drága élteért imádják.
De esdik mindenek felett Kapisztrán,
Hunyad’ bajtársa ’s isten’ embere:
„Oh idvezítőnk a’ magas keresztfán,
Tekints hitednek bajnokára-le,
Hagyd gyámul őtet árva híveidnek,
Gátot csak ő vet a’ pogány’ dühének.”
És nyári permeteg gyanánt ragyognak
Szemében a’ baráti hév könyek.
„Atyánk, nagy istenünk! – igyen zokognak
A’ künn siró árvák és özvegyek –
Ne vedd-el őtet tőlünk, a’ veszélyben
Utánad benne bízunk ’s fegyverében.”
,Szeretteim, ne sírjatok miattam,
Ne sírjatok – mond halkkal ősz Hunyad –
Soká futék ’s a’ czélhoz eljutottam,
Cselédének ma isten nyugtot ád.
A’ mit tevék, ő benne bízva tettem,
Ad ő nektek megint védőt helyettem.’
Majd inti két fiát közel magához,
Kíséri őket sujtó fájdalom,
Egyik hasonló a’ nyiló virághoz,
Ez gyönge bimbó zöld reménygalyon.
A’ lankatag keblére fogja őket,
’S szólítja a’ keservben szenvedőket:
,Szerelmes gyermekim, ti ősz fejemnek
Reménysugári, isten véletek,
Megérett már gyümölcse életemnek,
Én messze messze válom tőletek,
Szeressétek viszont egymást ölelve,
’S példámra, mellyet láttatok, figyelve.
Hármat kötök fiúi lelketekre,
Halljátok ősz apátok’ végszavát:
A’ mint ügyeltek e’ nagy szent nevekre,
’S drágák leendnek nektek egyiránt:
Isten, magyar hazátok, és királytok,
Úgy szálljon áldás gyermekim reátok.’
Mond, és kezét a’ térdelőkre nyújtván,
Megáldja őket buzgó hangokon,
Oh milly dicső, mi ritka példalátvány
Illy áldomás alatt illy két rokon!
A’ főnagyok nézik borult szemekkel,
’S Hunyad feléjek fordúl illy igékkel:
,Barátaim, szülöttimet, hazámat
Vegyétek, kérlek, gondotokba fel,
Egyezzetek; csak egyesítve vállat,
A’ czélhoz így, nem máskép juttok-el,
Ha nem hagyjátok a’ pogányt pihenni,
Porom csak úgy fog békén szenderegni.’
Szól ’s a’ paizsra dől-le lankadólag,
Barátit fogja aggó félelem,
De íme a’ hanyatlót ápolólag
Egy gyönyörű vitézfi ott terem,
A’ csarnok eltelik nagy égi fénnyel,
’S Hunyadra ’s a’ vitézre száll tüzével.
Szent bámulással ’s néma tisztelettel
E’ jelre a’ sereg le térdre húll,
’S Hunyad mennyekre felvetett szemekkel
Istennek esdik, mondva búcsuúl:
„Uram, te hozzád vágy öreg cseléded,
Testét a’ földnek, lelkét adja néked.”
’S megáll verése a’ dicső kebelnek,
A’ pajzson csak hideg szobor pihen,
Mert a’ mitől kebel ’s kar hévre kelnek,
Az égi szikra többé nincs jelen,
Amott röpül már szellemvillanással,
Az ifju hőssel, isten’ angyalával.
Czuczor.
