Oh Dráva, bús folyam, miért
Zúgnak hullámaid?
Oh tölgyes rengeteg, mitől
Recsegnek szálaid?
Reátok bosszuból az ég’
Haragja szállt-le?
Vagy a’ gyászos sötét elem
Buvában nyögdel-e?
Akár haragra gyúlt az ég,
Vagy gyász e’ förgeteg,
De sorsa szörnyű ’s rengető,
Kinek fején lebeg.
’S a’ tölgyesben ki áll amott
Az isten’ éjjelén,
Czikázva a’ villámlobok
Nagy pajzsa’ czímerén?
Magasra kel fején fölűl
A’ hosszu dárdaszál,
’S mezéből oldva, kebele
Viharnak tártan áll.
A’ törhetetlen lelkü Kont
Fölött üvölt az ég;
Apródja van csak véle, és
A’ hősi büszkeség.
’S a’ mint a’ tölgy csikorgva zúg
’S a’ záporár szakad,
Panaszra bús apródja nagy
Kesergve elfakad:
„Uram, vitéz! nem látod e
Az égnek ostorát,
Hogy e’ vadonba bujdosál,
Elhagyva a’ hazát.
Bitangnak adtad mindened’,
Árvák fiad, nejed;
Békét vadászsz, ’s nincsen tanyád,
Hová lehajtsd fejed’.”
De Kont, merülve gondjai’
Sötét ködében, áll;
Csak néha pajzsa rezgedez
Az éj’ villáminál.
„Uram, vitéz! a’ sors’ kemény
Súlyát nem retteged,
Melly ím fejedre háborít
Fagyasztó felleget?
Silányra vásott testeden
A’ fényes öltözet,
Jobbágyid’ legszegénye ha
Visel honn illy mezet.”
De Kont, merülve gondjai’
Sötét ködében, áll;
Csak nyers kezében néha meg-
Szorúl a’ dárdaszál.
„Uram, vitéz! nagy istenem’
Nevére kérdelek,
Inség, nyomor küzd ellened,
Meddig daczolsz velek?
Napod borult álomtalan,
Virrasztod éjedet,
’S fáradtan ejti-el nyilad
Naponnan étkedet.”
Igy szól az apród ’s arcza bús
Könyűkbe olvad-el,
Mert mélyen elmerült ura
A’ szóra nem figyel.
Csak hogyha dören a’ vihar
’S villáma fényt lövel,
Sohajtva lassan feldagad
Az elbusúlt kebel.
’S buvában mint merülten áll
A’ büszke lelkü Kont,
Előtte nagy dörögve a’
Czikázó láng leront.
Bús lelke most eszmélve néz,
’S a’ vész’ sugárinál
Kémlelgető tekintete
Kitárt mellén megáll,
És ott ragad figyelme, rá
Szakadnak könnyei
’S kiált: „Tekints alá reám,
Tekints-le, mennyei!
Lövelj még ’s e’ sebekre sújtsd
A’ szörnyű lángözönt,
Hazámért vettem, ez pedig
Reájok mérget önt.
Az átkok’ átka rontsa-el
Örökre lelkemet,
Ha én honomban csehkegyért
*A cseh uralkodó (Luxemburgi Zsigmond) kegyeiért.
Alázom térdemet!”
De tompa hanggal a’ vihar
Nyugot felé vonúl,
Mosolyg a’ hold, ’s Kont elbusúl
Kimondhatatlanúl.
„Oh nem teremte hát az ég
E’ mellre mennykövet?
Fiú! jövel, takard-be már
Az átkos sebhelyet.”
’S midőn odább odább vonúl
A’ vész ’s dörögve ront,
Buvába sűlyed-el megint
A’ büszke lelkü Kont.
Czuczor.
