Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 Félek, hogy a’ kezdet mindjárt ásítást idéz olvasóm’ inkább mosolyogni szerető ajkaira, mert előre elijed, hogy az unalmas folytatás még tán a’ jövő évi Aurorában következendik. ’S megvallom, ez igazságos aggodalmát bár kinek is méltánylanom kell. Messze is fekszik a’ dolog’ természetétől, az igaz, egy illy munkácskát – melly inkább haszontalan irka mint munka névvel nevezhetendő – túzok-röppenésként keringő előszóval kezdeni: azonban ez egyszer bocsánatot irói vétkemért! mélyebb vizsgálatra átláthatja kiki, hogy a’ szokatlan czím magyarázatot kíván, ’s ez egyedűli czélja előszavamnak. Szokatlan czímmel pedig élni akartam először, mert ez idők szerint nagyon divatozik élő családokban is új meg új ’s szokatlan névvel keresztelni a’ szülötteket; másodszor, mert így e’ megbocsátható hiúság több olvasóval kecsegtet. ’S ha egy anyának bűnül nem vétetik a’ vágy, hogy minél több szem akadna-meg leánykáján; mért volna egy szegény (tán ez nálunk ide a’ legillőbb epitheton) irótól természet-elleni az ohajtás, minél többektől olvastatni? – Most a’ dologra!

Románt és nem-románt akartam ez évi Aurorának néhány lapjaira iktatni; az az, románt akartam írni, melly még se lenne román. E’ terv’ főzése alatt már több pipám kiégett, ’s füstével versent szállonga fejemből egy gondolat a’ másik után, de czélt nem érék, véghez nem juthaték. Andalgásimból e’ busító tudományt vevém: való nem díszlik a’ nap alatt ’s én románomat román nélkűl be nem végezhetem. Hősömben bíztam, ő valólag futhatá pályáját; de mit ér a’ futás, ha czélt nem ér az ember? – Hősöm’ megházasításának szüksége perczenként hatalmasban kele-föl tervem ellen, csak azért is, hogy a’ már-már lábra kapdozó gonosz nőtelenkedésnek iráskámmal én is fáklyát ne gyújtsak, melly tisztelettel a’ szelíd nőnem iránt mélyen érzem magamat lekötelezve. Ezen kivűl, előbbi elvemhez híven, a’ magyar példabeszéd „kinek a’ pap, kinek a’ papné” reménylenem hagyá, hogy románomban is kinek a’ hős, kinek a’ hősné tetszendik, ’s így ismét több olvasóra számolhatok. – A’ házasítás hát már elkerűlhetetlen, ’s mivel ez leány nélkűl meg nem eshetik, íme romántalan tervemnek román fele is készen álla. Hiszen – teljes engedelmet reménylve őszinteségemért – minden leány egyegy élő román, még pedig, az eredetiségnek (édes magunkról szólok!) ez igen terméketlen szakában, többnyire szedett-vedett Kotzebue ’s Lafontain’ siralmas mintái után készűlt. Azonban ez korántsem a’ tisztelt nem’ hibája, a’ mai veszedelmes korszellemé az, melly szerencsére olly tág bakkal van ellátva, hogy minden vádat magunkról bele rakhatunk, ’s így könnyen gond nélkűl futhatunk a’ kocsi után. Hiszen mindennapi példa, hogy a’ komoly eredetiség olvasatlan, színeinken játszatlan hever, míg a’ romános másolatok örökké kézen forognak. Már pedig egy leányka, ha épen kézen, színen nem forog is, hogy egy boldogító karra fűzhesse ’s a’ lehető vidor színben – de festék nélkűl – láttassa magát, e’ törekvés igen igazságos, czélérésre az eszköz engedhető, ’s így ő, valamint soha semmiben, úgy ebben sem vétkes. – Ezekből látható, miként rövid elbeszélésemnek egyik része román, másika nem-román leend; azonban ezt én sehol meg nem jelelem, olvasóm’ határtalan tetszésére bízva ott látni románt, hol ő ’s nem a’ hol én akarom.

’S most, mint nagy útra induló, szives bucsút intve kisérőmnek, tovább mennék, de ujra előttünk áll a’

Ezt nem csupán azért gondolám előrebocsátani, mert az előszóval már bizonyos irói rendszerbe keveredtem; de mivel három kalandor utast, kik nagyon fáradtak ’s járatlanok, a’ szó’ teljes értelmében be kell vezetnem Füredre^* az érczes kúthoz, testök’ fáradságát ujítani, keblök’ hevét mérsékelni. Ők itt egészen ösmeretlenek, egyszerű úti köntösükből nem tetszik más ki vándor mesterlegénynél; hogy hát rangjokhoz méltó fogadást várhassanak, mind a’ füredi társaság, mind a’ nagyon tisztelt olvasótól, előre kell bocsátanom – megjegyezve, hogy a’ történet helye Magyarország – hogy egyike ezeknek, az a’ fakó, vászon köntösű, szalmakalapban, egészséges izzadt poros képpel, gróf ám! ’s a’ két más kék gunyájú barátja, nemes! ’s ha ez nem volnának is, de becsületes magyar charakter ’s magas érzelmek hevítik keblöket; hogy aztán, mint mondám, illő tisztelettel fogadtassanak!

De most hát már igazán többé nem tréfálva ’s időt hasztalanúl nem pazarolva, kezdjünk a’ dologhoz!

Épen kelt a’ nap! Oh milly tág mező volna ez egy költői tollnak, leírni miként lövelli első arany sugarait a’ világ’ köz fáklyája borongó hegyek mögűl! De én ehhez nem értek, ’s hősöm is letiltott minden regényeskedésről ott, hol ő jelenik-meg. Aztán, ha jól felvesszük, ma és Füreden is csak úgy kelt ám fel az a’ jó nap, mint máskor ’s bár hol; azért csak egyszerűen legyen mondva: a’ nap fölkelt, de a’ fürdő társaság még aludt, csak három kalandorunk ülé körűl a’ kútat ’s ivá annak vérhigító cseppjeit, elmélkedve magok közt sokféle dolgokról. Két éve már, hogy ők külföldön utaznak, Angol-, Franczia- ’s Németországokban, melly sükerrel? még nem tudjuk; külföldi külsejökön nem látszott, tehát szellemiekkel rakodtan tértek-meg, mi abból még inkább gyanítható, mert gyalog jártak, hogy figyelmöket semmi el ne kerülje, ’s ki gyalog jár, holmi haszontalanságokat csakugyan nem szed-föl, hogy szabadabban járhasson. Most honunknak is még ösmeretlen tájait egy úttal bejárni kivánván, így jutottak ma hajnalban, hűs éji utazás után, Füredre. Bámulák a’ természet’ bőkezűségét egész Balaton’ mentében; de kivált Füreden fenndobogott a’ sziv mellökben az elmellőzött honnak szépségén. ,Hátha volna még ehhez a’ mi nincs, teszem, egy kis szorgalom!’ mond az egyik. „Hátha a’ sétahelyek tisztábbak, Bécsből, Pestről, Debreczenből ide gőzkocsik alá készűlt vasútak volnának!” szól a’ másik. „,Hátha a’ nagy Balaton, mellynek dicsősége, mint henyeségben elhízott testnek, úgy is csak szélességben áll, lecsapoltatva, mint vízkóros has, legfölebb egy karcsú folyammá változhatnék!”’ sohajt a’ harmadik. Hátha a’ Duna – hátha a’ híd – hátha – – hátha – – – ! De így a’ háthákból ki nem fogynánk soha, azért, illy haszontalanságokkal nem vesződve, folytassuk tovább románunkat, különben is épen egypár balatoni nympha közelg a’ kúthoz, ’s ezek most a’ komoly eszméletek közt, mint sokat igérő tarka szivárvány, tűnnek-föl.

A’ deli Z** baronesse, a’ 16 évű kis Szerenka ’s szobaleánya, valának a’ tündérek, kik reggelenként ez időtájban legelsők szoktak a’ kútnál megjelenni. Szerenka, egy vidám életteljes gyermekded leányka, egy sok reménnyel feslő kedves bimbó, csillaga vala az idei fürdő-társaságnak, mellynek jövő-menő planetái és üstökösei hódolának ugyan egész erejökből kellemeinek; de őt, bár türhetetlenkedő szivűt már, még mindig korlátolák azon családi viszonyok, mellyek T** grófi házzal az övékét szoros kapcsolatban tarták; annyival inkább, mert mindkét részről egy boldog frígynek valának elébe menendők, melly Szerenkát maholnap az ifjú T** gróffal fogná örökösen összekötni. – Azonban, hogy a’ kúttól messze nem távozzunk ’s vele mi is némi összeköttetésbe jőjünk, szükség tudnunk, hogy ezen Szerenkának szánt vőlegény három kalandorunknak egyike. Azért a’ kis baronesse, rájok bukkanván, nem csak látszólag, mint szokás, de ugyancsak megdöbbent, a’ poros képben némelly ösmerős vonásoktól lepetve-meg. A’ hirtelen hörpentett víz torkán rosz útra szaladt, fojtó köhögés fogá-el mellét, hogy szobaleányába kapaszkodva alig tudott nagy zavarodásában a’ kúttól távozni. Az ifjú grófnak csak némi fogalma marad-föl a’ gyermek Szerenka felől eszméletében, ’s a’ nem-látás óta kész leánnyá fejlett alakban most hirtelen nem is gyanítva semmit, nyugodt maradt. Nem így a’ kis baronesse! Őt a’ gyulékony phantasia tulságokra ragadá szokásaként. A’ viszonlátás’ romános érzelmeivel könyvekből már ösmerős levén, nyugtalan leve, határozatlan: kimenjen e a’ nyilvános sétahelyre, vagy bevárja szállásán a’ bizonyosan legelső kopogóban mátkáját. Az utolsó mellett maradt, ’s divatujságokkal, zsebkönyvekkel, himző rámával, mint bástyával körűlvéve, túlságig piperés kis magát, várta, és már két hosszú óráig hijában várta a’ boldog kopogtatást.

Tizenegy óra múlt már ’s daczos kis szépünk még mindig várakozásban, ’s pedig mind csak haszontalan várakozásban, ült ablakában. Kételkedni kezde utóbb, tán nem is az ő grófja volt, kit a’ kútnál látott, hiszen két év multán az elösmerés nem volna épen olly csoda, kivált korunknak az effélékben általában igen is feledékeny szakában, mellyben multról nem sokat aggódva ’s a’ jövőt sors’ kezébe bízva, leginkább csak tünő jelenének szeret élni az okos. De ez már hallatlan boszúság! a’ vendégek’ névsorát meghozatá ’s a’ ma érkezettek közt grófját is följegyezve találá. ’S ki ne méltánylaná most az igazságos boszút, mit kedves baronessünkben a’ türelmetlen szívecske forrala? – Nekem azonban kötelességem hősömnek fogni pártját, ki a’ vendégneveket szinte átnézte, de egy nagynénjével lévén itt Szerenka, neve hibázott a’ sorból.

Végre csakugyan kopogás, ’s a’ szép váró’ keblében erre viszhangúl kettős szívdobbanás. Könyvet és rámát^* kapván, határozatlanúl, mellyiken lepessék-meg inkább, szólni felejtett Szerenka, ’s a’ künn engedelemre váró nem meré benyitni az ajtót. Szerenka ismét kétkedett, tán csak átsuhant szél okozta a’ neszt, midőn a’ másodszori kopogást is tüstént hallhatá, ’s most félve, feszült figyelemmel viszonzá ő is: „Szabad!”

Az ajtó nyílt, Szerenka’ képe tűz és jég, liliom és rózsa, szeme homály és világ, lát és nem lát, és mind e’ mellett új boszúságára az ajtón nem a’ rég várt vendég, nem a’ gyanított mátka, igen is mindennapi ösmerős alak – hadnagy I** bukkant-be. Kedvetlenűl vonúlt a’ kis boszús rakott asztala mellé, hideg egykedvűsége, néma komolysága nem kevésbbé rettentvén vissza a’ szerény tisztet, mint sok reményű irót a’ visszakapott előfizetési üres lap. – Kezdé végre:

„Nagysád ez éjjel bizonyosan roszúl aludt?”

,Igen.’

„Az éji zene háboríthatá…?”

,Meglehet.’

A’ hadnagy elijedt, mert az ő műve volt.

„Főfájása van tán?” folytatá.

,Ollyan formán.’

Néhány percznyi szűnet.

„Ma jó darab adatik szinészeinktől – a’ Csalódások.”^*

,’S ezek jók?’

„Legalább színen – mulatságos.”

,Igen, mert életben, valónak, igen kellemetlen.’

Ismét szűnet.

„Mára sok új vendég érkezett.”

,De semmi ösmerős?’

„Még nem tudom – nem voltam a’ séta helyen…”

Uj kopogás az ajtón, uj remény Szerenkánk’ keblében. Vággyal ugrék-föl, de, fájdalom, kedvetlenűl üle vissza, mert a’ mankós őrnagy S** úr sántikált-be, rokon és kedves házibarát, kit Szerenka tisztelt ugyan mindig, de most – ki vegye rosz neven? – szokott nyájassággal nem fogadhatá.

„A’ tatárban is – kezdé nyers hangon az öreg – egész társaság már a’ sétahelyen s’ hugom, ti itt méláztok?”

,Nem, kedves bácsi, mi nem mélázunk, élénk beszédben valánk – nemde?’

A’ hadnagy igent sohajta kelletlenűl.

„Nem illenék mára alkalmi darabúl: össze-zörrenés és békülés?” enyelge a’ víg öreg.

Néma hallgatás, melly nagybácsit csak erősíté hitében.

A’ néni is bejött már sétálásra készülten – menni akarnak, de Szerenka vonakodik.

„Ő nagysága beteg” mond kimélve a’ hadnagy.

,A’ tatárban is! tán orvosúl akarna maradni hadnagy úr?’ szól az őrnagy.

„Nehezen tölthetném-be e’ boldog helyet!” sohajt a’ hadnagy.

,Hisz’ én megyek, nekem semmi bajom – mond kedvetlenűl Szerenka – menjünk!’ ’S indultak. Nagy bácsi fejét csóválta, a’ hadnagy búsan leeresztette, Szerenka daczosan megrázta azt, mi illy formát jelentett: már most késő, ha jő sem kell! ’S erős föltétellel a’ hadnaggyal ’s mindig csak a’ hadnaggyal mulatni, ’s egy forró vággyal, vajha ezt a’ gróf meglátná, füződék a’ derülőnek karjára, míg nagybácsi ’s néni lassan utánok ballagának.

A’ kút körűl egy csoport férfi tűnt mindjárt Szerenka’ szemébe, kik között a’ reggeli három utast, legalább egyikét bizonyosan, most már csínos társalkodási öltözetben sejté-meg. Ez éles szemü hadnagyunknak épen nem lehete kedvező; de ő, ön javára, kellemes társnéja’ kellemeibe mélyebben volt merülve, hogysem ezt észrevehette volna. Kétszer haladtak már el a’ csoport mellett, és Szerenka hadnagyának egy szavát sem értette, szeme és füle a’ csoport’ közepére tapadva, ’s annak még is, marczongló kínjára, legkisebb figyelmét mind eddig magára nem vonva. Senki sem képzelheti a’ kis baronesse illy rövid idő alatt milly nagy, milly hosszú elégűletlenséggel hagyá magát czipeltetni a’ deli hőstől, ’s csak így fizet a’ világ! e’ fáradságért szegényt csak egy újnyi figyelmével sem jutalmazá. Tovább nem tűrheté már, ’s kénytelen leve a’ hadnagyot figyelmeztetni a’ körűlvett grófra. „Ah Gyula! Gyula!” felkiált ez, kedves barátjára ösmerve az idegen grófban, ’s Szerenka’ karjáról olly illedelemmel, millyet egy magasabb társalkodási kör kivánhata ’s meglepő öröme engedhete, lefüződvén, annak ölelésére rohant. Most már biztosan hivé Szerenka, hogy grófja a’ hadnaggyal tüstént hódolatára siet, ’s ha igen, legyen felejtve az eddigi, még helyrehozhatja hibáját. De azok, egymással foglaltoskodva, felejtkezének a’ várakozó szépről, ki miután a’ mankós őrnagytól beéreték, örökre lemondva az érzéketlen mátkáról, helyette boszúsan ennek egyik mankójába fogódzkodék. Ki a’ kőszívű, ki szenvedő baronessünk’ kínjain meg ne illetődött volna? Ő olly vidor álmokból, olly kedves életre ébredt ma reggel, ’s a’ dél gyász felette, az est meg tán zivatart is hoz fölibe! – Én magam szánom sorsát ’s nincs szivem hozzá, őt tovább is e’ kínpályán hurczoltatni, hadd lépegessen ő csendesen haza, a’ nap úgy is forró és szíve is forró, e’ két forróság közt hamar elolvadna, pedig románomnak még nincs vége, ’s addig nagy szükségem van reá.

Ki űl az árnyékos szobában, mint egy elzárkozva a’ világtól, melly nyájas tekintetére méltatlan? Ki az, ki, elhányva minden ékességet, bút ölte magára mátkaköntösűl? Ki az, ki érdektelenűl hagyja maga előtt a’ zajos élet’ édes pillanatit elrobogni, mennyeieken függve lelkével, fölvágyva a’ rosz földről, föl, hol égiekkel rokonuljon, kik jobbak, érzékenyebbek a’ gonosz embernél, a’ csalfa világ’ sárból alakúlt töredékeny fiánál?! Tán csak a’ kis daczos baronesse, tán a’ hívtelen, szívtelen és mindentelen mátkáról végkép lemondó Szerenka? És ő volt. – ’S bár férfiúi méltóságunkon alól látszik a’ más gondolati után leskelődni, ez egyszer hódoljunk e’ kis méltatlanságnak, nem lesz épen érdektelen egy szív-haragos szépnek monologját, ha csak töredékben is, kihallgatni. „Nem! leány sem volnék, meg sem érdemleném az lenni – így kiálta-föl, hajfürteit tűkör előtt simítgatva – ha ez esetben a’ kőszívűt nem játszanám! Játszani? oh én valót akarok, én nem játszom! Már jöhet, de én neki honn nem leszek; körűl hizeleghet, és én az időjárásról elmélkedem; térdre hullhat előttem, de engem meg nem lágyít. Boszút, boszút, boszút! – Ah!” fölsikolt most, mert, öve körűl motozva, hegyes tűbe futott kis újja ijedtében, melly, a’ grófi mátka’ csendes bejöttével, boszújának ’s hideg lemondásának ’s szét szórt rendetlen mindenének közepette meglepé.

„Kedves Szerenka! – így kezdé biztos hangon, minden tétovázás nélkűl, a’ gróf, – ’s az illy rögtön bevágás többnyire használ – kedves Szerenka! ösmeri e mátkáját?”

A’ jövés, a’ szólítás, és minden, olly váratlan volt a’ lelki tusák közt ingó kis baronessnek, hogy, előbbi boszújáról felejtkezve, eszébe sem jutott, hogy most honn nem kellene lennie, ’s zavarodtában olly kedves pirulással tekinte a’ deli grófra, hogy az elbájolva, némán, egy titkos belső ösztönből hajolt a’ drága kis kacsó felé, hódoló csókját rányomni. „Bocsásson-meg nagysád, hogy illy későn ’s tán illetlenűl is jövök!” tevé még utána. Szerenka nem szólhatott, de a’ rendetlen asztalt ’s a’ tűkörben féligmeddig hasonló kis magát megpillantva, mélyebben pirúlt-el ’s egy ajtóra mutatva az engedékeny grófnak, tudtára adta, hogy egy kissé magán szeretne lenni. A’ gróf meghajtva magát, bement, ’s Szerenka háromszor ment föl-alá a’ szobában, a’ nélkűl, hogy szörnyű meglepetésében valamit gondolt volna. De igazán az a’ gróf is előbb nem tudott jőni, olly regényes helyezetben, olly csínos piperében váratva, ’s épen most kellett illy rendetlenségben, illy rosz kedvében hősnénket meglepnie! – Végre csakugyan gondolt valamit, és csengetett, mire a’ bejött szobaleányra bízva a’ rendetlenséget, nénjéhez suhant, a’ tervről, melly romános kis fejében villant, őt értesítendő.

Nagynéni nevetve mindenben megegyezett ’s fölvállalá a’ szerepet, mellyre a’ kis furfangos baronesse őt rimánkodva kérte. A’ gróf bebocsáttaték, ’s Szerenka bizonyos megfoghatatlansággal, mintha kissé feszes erőltetés, vagy csupa mesterkedésből történt volna, mondá idegen hangon: „Ön méltánylani fogja, reménylem, egy szerény leány’ viseletét, ki idegen látogatót csak mamája’ körében szokott elfogadni.” A’ gróf bámult meg’ bámult, jobban felnyitá szemeit és ismét bámult, jobban felnyitá szemeit és ismét bámult, azonban előtte még is Szerenka, mátkája állt, bár a’ dámát, ki anyjának volt bemutatva, nem ösmeré.

„Instálom, én gróf T** vagyok, ’s nagysád szerelmes mátkám”; mondá több bizonysággal mint kétkedéssel. Szerenka mosolygott ’s tettetett eszmélettel szól anyjához: ,Bizonyosan Bükkösről álmodik a’ gróf. ‘

„Igen igen! Erősen örvendek e’ szerencsének, ’s nem hiszem, hogy nagysád szüléink’ jóváhagyását nem helyeslené.”

,Én két hét mulva esküvőmet akarom tartani…’

„De, kérem, tudtom nélkül csak nem? először csak azért sem…”

,Köszönje a’ vak történetnek, melly most véletlen bennünket összehozott, így minden esetre vendégeim közé számlálom. ‘

„Instálom, először nem vak történet, mert én jól látok; másodszor nem véletlen, mert én erősen akartam jőni; harmadszor…”

,Nem ingerlem tovább – mond hangos kaczagás után a’ kis baronesse – a’ gróf tévedésben van. Bükkösön Z** Szerenka unoka testvérem, ki, tudom, hogy önnek mátkája. A’ felette nagy hasonlatosság, melly köztünk van, oka e’ tévedésnek, melly gyakran már másokon is megtörtént. Mert mi, anyám legyen a’ bizonyság, mondhatnám, hajszálig hasonlítunk egymáshoz. Kor, termet, kül-idom, mások’ bizonysága szerint, ugyan az rajtunk; csakhogy ő kissé szentesebb, én vidorabb, ki, ha kedves mátkáját körömben tudná, féltő fohászokkal pihegne érte szelíd keble.’

„Instálom, ez először egy kis önhittség, másodszor…” a’ vidor baronesse nem hagyá több szóhoz jőni.

,Ha önhittség e, majd megmutatja a’ jövő, ’s ha nekem tetszeni fog ön, megmutatom, hogy még hállómba kerítem.’

„Illy hállóban fogva lenni szép szerencse ugyan, de szerencse-vadászt is illet csak. Nekem Z** Szerenka mátkám ’s erős feltételem, őt nőűl vennem, nem ingatag nád keblemben.”

,Minden férfi így beszél, de még is a’ nád néha nem csak inog, de el is törik keblében. Megvallom, csaknem kedvem jött fogadni önnel, hogy én még elcsábítom.’

„Instálom, ez nem lehet, mert először én, mivel e’ zavar támadt, még ma indulok Bükkösre mátkámhoz; másodszor erősen…”

,De vissza fog jőni, mert ellenség nélkűl nincs győzelem, kísértet^* nélkűl nincs erény.’

„Igen, csak a’ megfoghatatlanság’ megértéseért is, igérem.”

,És hogy Szerenkához tőlem egy levelet megvár míg azt megírom?’

„Becsület-szavamra, addig nem indulok!” – Evvel a’ látogatásnak vége lőn, ’s a’ gróf zavart fővel, Szerenka új tervével távozának. A’ gróf még ez éjjel akart indulni, de a’ baronesse roszúl lett ’s kéreté szobaleánya által, várna reggelig, mert okvetetlen levelet fog írni. A’ grófot becsületszava köté ’s akaratja ellen reggelig várnia kellett a’ levél után, mellyet megkapván ismét a’ szobaleánytól, útnak indult Bükkös felé.

Szép őszi nap volt, ’s a’ bükkösi kastély’ angol kertje uraságival díszlék, kik mint örömünnepen sereglének ma össze egyik lugosában gyümölcsös asztal körűl. A’ két öreg, a’ házi kisasszony ’s egy gárda-tiszt, tevék a’ nyájas kisded társaságot, nem épen nyugodt egykedvű helyezetben; mintha még valakit várnának, feszűlt vizsga pillantatokkal ’s egy némellyik közűlök dobogó szívvel! ’S ím a’ csavargó útakon bukdácsol csakugyan egy poros idegen, ki kocsijáról csak most szálla-le ’s megtudva az uraságok’ hollétét, az inas’ keféjét nem várva, türhetetlenűl indult keresésökre. A’ fogadtatásban hangos szíves üdvözlet, titkos gyenge pirúlás zaj ’s néma szívdobogás vegyülének, ’s a’ barátságos lugas’ vendégei T** gróffal, kit tegnap Füreden látánk, szaporodának. Köztök az útazás előtti két évvel igért mátka, szemérmesen lesütött szemekkel, ’s grófunk’ romántalan eszmélete megfoghatatlan dolgokat láta. A’ tegnapi vidor Szerenka’ hasonképe, de csak földön ’s égen mulató szemekkel ült mellette hidegen, szemérmes pirulással felelve igent és nemet. A’ tűzzel villogó tiszt gyanús szomszéd, a’ mátka részvétlen, a’ szülék titokteljes mosolygással, a’ gróf ezt egészen ellenkezőleg várta.

„Most jut eszembe, instálom, én nagysádnak egy levelet hoztam” kezdé a’ gróf, hogy közelebb férhessen a’ leányhoz.

,Ugyan? tán csak a’ sz. Orsolya-szűzektől^* Pozsonyból?’ kérdé ahítatos buzgalommal Szerenka.

„Instálom, először: hogy’ jöttem volna én azokhoz? másodszor: mi köze nagysádnak is hozzájok?”

,Csak úgy vélém, Pozsonyon átjöttében; mert két évig nálok laktam.’

A’ gróf mutatá a’ levelet ’s kérdé ösmerné e az írást?

,Vagy úgy! már tudom; a’ csintalan Szerenka…’ ’s evvel tovább állt, hogy magán olvashassa a’ levelet.

A’ gróf egészen elbűvölve érzé magát. Az öregek mosolygák, hogy ők magok sem foghatják-meg leányokban e’ változást. „Az az erősen szent apácza nevelés!” mormolá bajszába harapva a’ gróf, ’s Szerenka után ment, hogy magával szólhasson, mert minden romántalansága mellett is erősen elbájolá a’ két év óta kész hajadonná serdűlt kis szent.

„Szerenka! – így szólítá őt nyájasan a’ mélyen levélolvasásba merültet – Szerenka! ne játszunk szembekötősdit, én valót kivánok…”

,Valót? de hol lelhető az? síron innét? Túl, halandó, emelkedjél a’ poron túl, ’s látni fogod az örök hazát, ’s hallani a’ szentek’ hymnusait, kik egyedűl örvendhetik létök’ valóját. Mit innét látsz, az üres hab ’s tünde buborék, elérésre ingerel, ’s midőn megfogtad, kezedben elsemmisűl!’

A’ gróf majd sóbálvánnyá vált.

„Igen de, instálom, először: mi még innét vagyunk; másodszor: min szüléink’ egyezéséből nekem jegyesem.”

,Én, ég’ menyasszonya, sírnak szentelém magam’, hogy megváltómé lehessek, földi frigy engem le nem köt soha. Hagyjon-el a’ gróf, dél-esti ahítatoskodásom’ órája közelg.’

„Instálom, csak ez egyet még: mit ír Szerenka?”

,Árulója legyek? Ő sok szépet ír, de hijábavalóságokat, mert ő csupán föld’ gyermeke. Gondolja csak a’ gróf, ön neki megtetszett!’

„’S ez hijábavalóság volna?”

,Ő csaknem szerelmes egy látásra. Mit ítél felőle a’ gróf?’

„Én? – ő – szép gyermek, de fölötte könnyelműnek látszik, soha sem tudnám szeretni. – De, instálom, igen messze megyünk a’ tárgytól, – hogy áll mátkásságunk?”

,Ez iránt, úgy hiszem, eléggé kinyilatkozatatám már magamat; sajnálom, ha nem ért, még inkább, ha csalt reményei borút idéznek jó kedvére. Ez egyet kérem, szeresse a’ füredi Szerenkát, rokonomat…’

„Instálom, ez nem lehet, először: mert mi már mátkák vagyunk; másodszor…” de a’ hamis szent már tovább állt a’ második ok’ hallása elől, ’s grófunk előtt maga, Szerenka, és minden egy erősen bonyolódott rejtvény lett. „Mind hijában! én őt elveszem csak azért is, mert nem akarja; utóbb enyémnek kell lennie!” ez erős határozattal a’ szülékhez ment. Itt sem nyert azonban több vígasztalást szegény. Ők javallnák, örvendenék, de leányok darab óta úgy megváltozott, semmire sem mehetnek vele – ez volt az üres válasz, ’s vőlegényünk meg nem foghatá mért? Ezért föltételétől el nem állt, estve kinyilatkoztatá Szerenkának magának, hogy ő minden esetre egyszerű természeti romántalan úton nőűl veendi, ha most vár is még.

A’ vissza-útra még ma kiadá parancsát, útitársival Füreden ismét egyesülendő. Szerenkától a’ hozott levélre választ kért, ’s azt reggel, a’ báronesse’ későn kelte miatt várva, kapván-ki, ’s az este vett búcsúval megelégedve, a’ nélkűl hogy Szerenkát még egyszer látná, furcsa gondolatok közt visszahajtata Füredre.

Pezsgett a’ köz sétahely Füreden alkonyodtakor a’ sok vendégtől. Szerenka, a’ mankós őrnagy ’s kedvencze I** hadnagy is ott voltak éldelni a’ hűsűlt lég kellemeit, melly egy hirtelen kelt zápor után olly kedvesen lengett a’ nyugodni készülő Balaton’ hullámiról. Egy könnyű útas kocsi most állt-meg épen a’ kút’ irányában, Szerenka’ szíve megdobbant ’s nem hijában; a’ gróf ugrék-ki abból Bükkösről visszaértében. Választ bizonyosan hozott, ’s ő olly szembeötlőn volt ma a’ sétahelyen, bizonyosan első, kinél kézcsókolását teendi ő – a’ kis baronesse! Hiú remény! Gyula, senkire sem ügyelve, keresztűl ment a’ fasoron ’s eltűnt. „Igen, köntöst vált, hogy is jelennék-meg illy porosan társaságban?” kecsegteté magát Szerenka, ’s Gyula csakugyan köntöst váltva jött, de félre egy fa alá ült ’s egész kényelemmel rántott csirkével lakozott. Többet nem láthatott Szerenka. Lafontain egészen másként írja a’ szerelmes mátka’ megjöttét. Aztán szerelem, és rántott csirke! hol van szív, melly e’ kínt elviselhesse, kivált – mert, a’ mint kivehető vala, a’ gróf igen igen jó izűen evett. – Szerenka főfájást, szédülést, gyomor-görcsöt ’s isten tudja még mit nem, kapott egyszerre, úgy hogy szobájába kelle mennie, ’s jó hogy az a’ kis átmenő zápor volt, legalább az orvos annak rovására írhatott egy rakás melegítő theát ’s egy messzelynyi izzasztó keveréket. Gyula a’ fa alatt ebből mitsem tudva, kedvére végzé ozsonnáját, most már a’ baronessnél követségét végzendő. Azonban hogy egészen rosz hírbe ne keveredjék kalandorunk, illő lesz mentségűl felhozni, hogy ő Bükkösről sietve, délen keresztűl, sehol meg nem állva jött Füredre, következőleg ehes volt, ’s úgy vélte, először: e’ jótartással magának tartozott; másodszor: gondolá, hogy így a’ baronesse előtt is jobb színben léphet-föl – ’s ki ne igazolná okoskodását? Most hát sietett csakugyan Szerenkához, mélán andalogva múltakon, ’s összehasonlítgatva a’ két Szerenkát eszméletében. ’S ím az ajtóban egy sötét alakba ütközik, ki, zsebébe fordult szemekkel, hova néhány pénzdarabot kísért, előre nem látott, ’s illyenkor az ember, természetesen, hamar botlik.

„Engedelmet instálok!” „Megbocsásson!” hangzék egyszerre urainktól. Gyula elhalad figyelmetlenűl, de a’ másik fenntartja:

,Megengedjen nagysád, a’ baronesse nyugodni kíván – ő beteg.’

„Beteg? úgy alkalmatlan volnék, inkább nem megyek” mond visszafordulva a’ gróf.

,Őt szegényt veszedelem kerülgeti. A’ prodromákból itélve, nervosától lehet félni, ez pedig mostanában epidemice grassál^* nálunk, camphor és moschus, és valeriana, és arnica…’^*

„No de, instálom, a’ baronesse ezekre tán még nem szorult?” kérdé némi megütközéssel a’ gróf.

,Minden a’ beállandó crisistől függ, ’s ezt ma fél hatra várom. Egy jóltevő izzadás még mindent helyre hozhat, de, ha holnap fölkelhet is, a’ veszedelem azért nagy volt ’s csak Hippokrates’ isteni tudománya adhat új életet…’

„De csak reménylhetünk?”

,Mint mondám, minden a’ beállandó crisistől függ. Magamat ajánlom, annyira el vagyok foglalva, hogy pillantatim is számolva vagynak’ ’s evvel a’ pseudo Aeskuláp eltűnt a’ fák között, besuhanván a’ – kávéházba.

Én ezen rejtező, sötét homályba burkolt betegségnek mivoltát, fekvését, okait, sejtem ugyan; de valódi tulajdonit ’s annak gátló szereit meghatározni nem tudom, ennek rövid következése ez: tessék bevenni!

Szerenka szegény, mint látók, beteg volt, betegnek kellett lennie, mert orvosra szorúlt, ’s csak az hibázott még egész veszedelméből, hogy a’ rendelt szereket be nem vette. Ugyan miért is tette volna ezt? neki csak az fájt, hogy Gyula rántott csirkét evett, mielőtt nála tisztelkednék. Lám milly hatással van reánk néha az, hogy más eszik! – Ezeket így tudva, nem félthetjük betegünket sem nervosától, sem camphor és moschustól, hisz’ alig lépett-ki orvosa, ő mást gondolt, ’s bár fel nem vevé nyoszolyáját, de járt, és gondolkodott, mint beszélhessen a’ gróffal, mert vágyott tudni, milly hatással volt rá Szerenka, a’ bükkösi szent? Vagy ő, vagy az, egyiknek tetszeni kellett neki, pedig mindegy bár mellyik, csak a’ gróf’ figyelmét magára vonhatta legyen.

Tovább nem várhatott, inast külde, ki tudná-meg, nem hozott e neki a’ gróf levelet Bükkösről? Ez hallván, hogy a’ baronesse fenn van, maga kivánt valahára udvarolni, és tüstént; úgy hogy Szerenka ismét nem úgy találtatott, mint ohajhatá, hisz’ alig volt ideje veszedelmes nyavalyájából fölgyógyúlni. Pongyola köntös, bús méla kép – félhete hogy ismét elvétik a’ kívánt hatást.

„Nagysád beteg volt?”

,Igen – egy kis meghülés – már semmi bajom – – –’

Ugyan de azon orvos urak is miért állnak mindjárt nervosával és moschussal elő? gondolá Gyula, míg, helyet fogván, a’ hozott válasz velől kérdezteték. „Itt a’ levél ’s Szerenka’ csókjai.” Ő elpirult, a’ levelet végig futá ’s mesterkélt fohásszal félre tevén, mintha most megerőltette volna a’ képén derűlő vidorságot, kérdé: hogy tetszik unokatestvére?

„Ha Gábor angyal^* volnék – felel tréfásan Gyula – talán könnyebben megegyezhettünk volna; illy földi alakban nem bájolhatám-el az égbe vágyót, és nekem sem lehet ínyemre olly sötét alak.”

,Mit? önnek hát sem derűlt, sem borúlt…?

„Instálom, magát érti nagysád az elsőn?”

Szerenka elijedt az elhibázott kérdésen, hogy szinte elsápúlt bele, de milly szerencsés perczben! Most jött ismét az orvos ’s ő folyvást beteg lehetett.

„Az istenért! hogy merte nagysád elhagyni tudtom nélkűl az ágyat?” így támadá-meg őt jószívűleg, illő authoritással, Aeskulápunk.

,A’ thea után jobban érzém magam’ felelt a’ beteg.

Az nem tesz semmit, és ha még kétszer jobban érezné is magát nagysád, a’ crisis előtt meg nem gyógyúlhat. Ezt én mondom, sok évi tapasztalásim után. Így jőnek aztán a’ sok veszedelmes recidivák, ’s a’ beteg elhal a’ szegény orvos’ rovására, pedig bizony nem fösvénykedünk az egészség’ konyhájából a’ legdrágább szerek’ megrendelésével. ’S most mint vagyunk?”

A’ beteg egyet sohajt, az orvos ütér után nyúl, Gyula egy távolabb ablakban Bükkös felé méláz.

„Hogy van a’ feje?”

,Zavart.’

„Hm hm! a’ pulsus febricitál,^* ezt mind az a’ boldogtalan fölkelés – – hm hm! hát étvágya?”

,Most semmi sem kell.’

„Eped e nagysád?”

,Nem mondhatnám.’

„Érez e hőséget vagy borzongást?”

,Igen – úgy néha – felváltva.’

„Ahán! itt a’ bökkenő, végre rájöttünk! Itt az úgy nevezett náthahideggel lesz dolgunk, mint már gyanítám, a’ mi okos kézben, jó magatartással ugyan nem veszedelmes; de elösmerve, gondatlanúl, kivált könnyelmű hamar fölkelés által, utóbb az életet is koczkáztatja. Mert vagy a’ tüdőkre száll ’s ott veszedelmes gyúladást csinál, mellynek következése ismét szomorú, ha csak pióczák vagy érvágás által jókor elejét nem vesszük; vagy más oldalról támadva-meg a’ romlott testet, ’s az ideg rendszert confundálva, utóbb nervosába megy által, ’s ekkor camphor és moschus…”

,Nem rendel valamit orvos ur? – szól közbe türelmetlenűl, elúnva a’ hosszú okoskodást betegünk – egészen elijeszt.’

„Hm hm! – ismét ütér után nyúl – a’ pulsus egyre febricitál,^* egymást váltó hőség és borzongás; ennek következése: tessék bevenni! Írószerért könyörgök!”

Szerenka kelni akart, de az orvos nem engedé. Gyula szolgálatkészen ugrik az íróasztalhoz, egy mély pillantatot vet fiókjába, valamit igazít benn, papirost, tintát, pennát tesz az orvos’ elé, maga meg kalapot véve, nem tartóztatja tovább magát ’s felkaczag:

„Doctor úr, ajánlom a’ beteget, ’s nagysád iparkodjék minél előbb felgyógyulni, mert Szerenkát én minden esetre nőül veendem ’s esküvőm nagysád’ jelenléte nélkűl meg nem eshetik. Addig is magamat ajánlom!” evvel kisuhant a’ szobából.

,Mi történt itt? – felszólal az orvos, megporozva hosszú recipéjét^* – nagysádnak ismét paroxismusa közelg – ’s ijedve nyúl keze után – vagy tán a’ crisis?” ’s fejcsóválva tapintja üterét.

Szerenka lehajtá fejét, de ki nem adá lelkét. Az orvos még egy tapaszt írt a’ porokhoz, ’s inast lármázva-elő, ki tüstént gyógyszertárba fusson, magát ’s a’ bevételt ajánlá, ’s elment.

A’ beteg baronesse körűl élénk lett a’ zsibongás, ő háromszor el akart ájulni, de nem tudott, ’s ez még inkább betegíté. Reggelre a’ megijedt fél consiliumot emlegetett, ’s kiki kétes pillantatokat vetett a’ következő éj’ sötétjébe.

Ki meg nem únt még kalandozni, legyen szíves grófunkat velünk haza Erdélybe kisérni. – Egy tisztes öreg atya ’s egy kedves testvér várák honn vándorunkat, ki most már minden kalandozás nélkűl, hő vágyaktól űzetve, röpűlt a’ rég látottak’ ölelésére. – „Fiam! bátyám! apám! húgom!” valának a’ lepletlen öröm’ egyes kitörései az első pillantatokban, ’s Gyula’ szíve mélyen megrázatva édes érzelmektől, valólag érzé, mi az édes hon, mi a’ mieink’ köre? „Hozott isten, fiam – kezdé ünnepélyesen az öreg gróf – őseid’ lakába vissza! Használd útazási tapasztalatidat üdvösen, élj a’ honnak és az emberiségnek.” ,Hát Szerenkát láttad e?’ kérdé Adél grófnő, a’ kedves testvér, hamis mosollyal; és még száz más kérdést is tőn, hogy alig tudott Gyula mindenikre felelni, ’s egypár nap kelle, míg egészen megérték ’s minden érdekesről tudósíták egymást. Az öreg gróf ’s Gyula’ terve is volt most, valami közhívatalba lépni előbb, míg a’ felette kívánt házasságra nézve komolyabb lépést tennének; mind e’ mellett illőnek láták a’ Z** házat Gyula’ szerencsés megérkeztéről ’s a’ már előbb kicsinált házassági egyezésről Szerenkával előlegesen értesíteni. Különben minden más határozottabb nyilatkozás nélkűl. Mihez képest egy czélszerű levél, a’ jónak ’s illőnek vélteket magában foglaló, indult Bükkös felé.

Egy év múlt, ’s Szerenka’ türelme végére jutott. No de nem is csoda! Egy hosszú év alatt semmi, semmi tudósítás a’ kedvestől, a’ mátkától; e’ szívpokolról csak annak lehet valódi fogalma, ki illy kétségbe ejtő epochát, a’ nélkűl hogy Dunába ugrott volna, átélhetett. Még csak egyet várt, – a’ kérő levelet, hogy egy boszúval tölt kosárral büntesse a’ negédest; aztán – aztán örömmel száll sírjába, vagy, ha a’ koczka épen úgy fordúlna, egy más’ boldogítóbb karjaiba. Utolsó szükségre a’ hadnagyot még mindig hállójában fogva tartá. Utolsó reménye volt a’ temető, ebben egy kis kápolna, ebben egy öreg udvari káplán, ’s ha a’ dolog végsőre jutna, húsz lépéssel más világban lehet, a’ szerelem’ boldog világában, hol minden földi bút eltemet az őt zárandó, nem sírbolt ugyan, hanem két hévvel ölelő kar. Egy titkos esküvés, egy imádságra harangozáskor vett jámbor papi áldás, az egyszerű oltár előtt – ’s a’ gróf legbüszkébb reményei közt lesz meggyalázva, megsemmisítve! Azért csak boszút és boszút! mi lehet édesebb, mint a’ lélek’ illy nemű szomját elolthatni! Csak a’ levél, a’ kérő-levél jőne már egyszer; de ez nem jött, egy kínos év’ lefolytával sem jött.

Ez alatt Gyula csendes nyugodt szívvel ugyan, de erősen készüle ’s közelgete nagy czéljához. Hálakönnyes szemekkel vált-meg az apai háztól ’s szállt új fészkébe, most már közhivatalban, önállású férfiú, egy virágzó polgári pálya’ kezdetén, magas érzelmektől dagadva keble, két imádott tárgyért: honért és mátkájaért. – Épen iróasztalánál jegyezgeté a’ legközelebbi postán indulandó kérő-levél’ egyszerű, de tiszta forró ömlengéssel folyó sorait, a’ mint inasa egy levéllel háborítá kedves foglalatosságát. Már félre vala vetendő azt, halasztva a’ feltörést, míg magáéval kész lesz; de Bükköst pillanta-meg a’ czím felett, ’s ez kiváncsivá tevé. A’ levél I** hadnagy barátjától vala, röviden, de nyomosan írva, mint következik: „Kedves barátom! Szerenka, volt mátkád, úgy akarta a’ sors, hogy enyém legyen. Megvallom, leginkább hideg késedelmed juttatott engem e’ szerencse birtokába, de még is tökéletesen boldognak érzem magamat, illy angyalt nem sokára magaménak mondhatni. Egybekelésünk egy hónap múlva fog itt helyben történni. Ezeket kedves mátkám’ nevében kötelességemnek tartottam előre tudtodra adni, hogy akár útazási, akár más nemű előleges készületektől megmentselek – barátod I**.” – Elég találkoznék, ki illy levél’ olvasására, minden további gondolkodás nélkűl, pisztolyt ragadott volna, magát illy mennykőcsapás elől a’ túlvilágra illanással biztosítandó; – a’ leghidegebb vérű is legalább nyomban kocsira űl vala, éjjel nappal Bükkös felé repülő, hogy a’ kárhozatot hozó hónap’ vége előtt még személyesen tegyen próbát a’ daczos mátkánál; ’s hősünk mind ezt nem tevé, sőt teljes lelki nyugalommal összehajtva a’ levelet, hidegvérrel folytatá a’ magáét, melly más nap meg is indult a’ kitűzött czél felé.

Szerenka a’ tudva lévő levelet végprobáúl íratá a’ hadnaggyal, ’s ha még erre sem mozdúl a’ mátka, úgy – úgy boszút áll a’ kőszivűn ’s mint gyanítani lehet, a’ hadnagy’ zászlója alá esküszik. A’ hadnagy eleinte meg nem foghatá a’ dolgot, utóbb mind inkább való színt kezdének ölteni hiú reményei, ’s kivált a’ mankós őrnagy, ki nem is álmodá mint lehessen Szerenkának, kegyenczén a’ hadnagyon kivűl, mást szeretnie, bátorságot, tüzet, reményt ada éledező vitézünknek, ki most már, kivált a’ levél’ irása’ óta, el is kezdé egész készülettel az ostromot. – Gyulától a’ kérő-levél megjött, de ez, a’ nap’ adatából itélve, a’ hadnagy’ levele előtt vala írva, ’s így nem sokára szükségképen kelle egy másiknak, sőt nem levélnek, de magának a’ féltés ’s veszteség’ kínjaitól üzött mátkának jőnie. Azonban egyik sem jött, holott a’ levélben írt hónap’ vége közelített. A’ hadnagy’ reményei mind inkább magas lángokra lobbadoztak, a’ mankós őrnagy diadalát kürtölé szerencsés jóslatának; mind ez pedig a’ ház’ falai közt meg nem maradt, ’s köz hírré válék a’ környékben Szerenkának I** hadnaggyal egy hét múlva összekelése. – Most kellene ecset, romános kis baronessünk’ lelki állapotját méltóan és híven festő; de félek, hogy lúdtoll ezt tenni nem képes, homályos árnyékolat mind az, mit írni e’ tárgyról lehet. Ő megvetve attól, ki szinte három év óta szülei megegyezésből mátkája, kit gonosz hidegségeért még inkább vágyik bírni, ’s most az ön cseléből fűzött hállóban fogva, köz tudomás szerint könnyelműségből, boszú-vágyból mátkája annak, kiről nem is álmodott, ki maga sem tudja voltaképen, mint jött e’ birtokhoz – ezt leány-fővel túl élni nem lehet; szerencse, hogy van, ki ennyi zavarból, illy mélyen sűlyedező örvényből, bár mi úton is, kimentheti. Szegény Szerenka! neki a’ hadnagy, kit soha sem tűrhetett, szerencse ha elveszi. – Leányok, vegyetek pédát!

Midőn már a’ zavar fő pontra jutott, midőn senki sem tudta, mit szülend a’ rejtélyes holnap, egyik nászhoz, másik gyászhoz készült, a’ szülék nem tudták ki lesz vejök, a’ menyasszony maga sem, kinek fog holnap örök hitet esküdni; midőn minden kétségbe habozott, sejtett, találgatott, ’s csak a’ mankós őrnagy szívá biztosan tömérdek pipáját, örűlve terve’ sikerültén, mert már fennyen emlegeté, hogy egész dolog az ő műve! – e’ titok-teljes bizonytalanságok’ közepette járt-be egy nagy útas hintó, ’ a’ mint a’ habtól ’s portól fedett lovakról itélni lehete, nem a’ szomszédságból. Szerenka mintegy akartalan, titkos ösztöntől izgatva, fut az ablakhoz, ’s elhalaványúl ’s a’ hadnagy’ keblére omlik, mert az utas Gyula gróf volt Erdélyből, ’s vele egy szép ifjú nő. Szerenka mint mozdulatlan fehér szobor állt az ablaknál, midőn a’ vendégek bejöttek, ’s „Van szerencsém kedves hitvesemet bemutatni” többet Gyulától nem hallott, érzéki elzsibbadtak ’s most igazán csak füredi orvosunk hibázott, hogy camphor és moschus nem kelle. Halálcsend lepé a’ vendég-termet, ’s miután Gyula az öregekkel titkon szólt volna, terjedt csak ismét egy kis élet. Szerenka ismét erős küzdésbe jött magával, apáczává legyen e, vagy férjhez menjen? de az elsővel csak a’ büszke gróf’ győzelmét koszorúzná, a’ másikkal legalább megmutathatja, mint nélkülözheti azt, kit negéde, kit hidegvére neki meghódolni nem engedett. Egy gondolat villant-meg agyában. Neki a’ hadnagyot még ma, egypár óra mulva, mint férjét kell bemutatni Gyulának, a’ temetői kápolna, a’ titkos összeesküvés, újra román-képekben tűnedeztek-föl eszméletében, ’s a’ hadnagyot titkon erről értesíté. Az egy órai meggondolást kért, ’s ez alatt Szerenka az előkészületeket megtevé titkon, egyedűli biztosává az őrnagyot tevén, ki kapva kapott az alkalmon, hugát hadnagyával minélelőbb összeadatva látni, mert különben is Gyulának megjelente, bár feleségestől jött, neki sehogy sem tetszett. E’ végre az öreg udvari káplánt titkon értesíté a’ dologról; ez alatt bealkonyodott; a’ hadnagy, egyezés szerint, már a’ kápolnában várta a’ tisztes nászt, melly egy kis sétálás’ ürügye alatt, a’ kedvező homályban szerencsésen el is érte a’ szent helyet. Homályosan pislogtak az egyszerű oltár’ vékony gyertyái, ’s ahítatos buzgalommal rezgett-el fölöttök a’ jámbor papi áldás. Szerenka megrezzent az életet határozó igennél, de győzött a’ megsértett leányi hiúság, ’s az örök szövetség, teljes kivánata szerint, elég románosan megköttetett. Most vissza indulának a’ kastélyba, szótalan mindenik, csak az öreg őrnagy úr emlegeté, mint ösmerte ő legjobban Szerenkát ’s jósolta-meg leendő férjét.

A’ vendégterem ki volt már világítva, dobogó szívvel nyita ajtót Szerenka új férje’ karján, ’s a’ diadal hang, mellyel azt a’ társaságnak ’s kivált Gyulának bemutatni akará, elhala ajkain, ’s e’ lassú szó: „Itt férjem!” alig hallathatá magát a’ zajos vendégek közt. „’S ez legdrágább hitesem” szól egy férfias hang mellette – az ösmerős hang Szerenkát fölrezzenti, rátekint, elsikoltja magát, nyakába ugrik, ’s ez a’ hadnagy’ formaruhájába öltözött – Gyula volt. Hogyan? mikép? ki? mi? hangzék minden felől a’ bámulás’ minden jeleivel, ’s Gyula bemutatá ál-nejét Adél grófnét, testvérét. „A’ ki engem csal, nekem sem vétek azt csalni – mond, keggyel mosolyogva az éledő Szerenkára. – Nekem Füreden elárult mindent az asztalfiókban látott levél, melly gyanúmat, hogy egy kéz’ irása, ’s hogy a’ két Szerenka is csak egy, megvalósítá. Vissza gondolva, hogy mindenütt kellett a’ levélre várnom, természetessé lett, hogy éjjel helyet válthatott Szerenka, ’s Füreden és Bükkösön is mutathatta magát. A’ többi magából értődik. A’ mai esküvés’ tervét I** hadnagy barátomtól tudám-meg, ki előbbi jogomat ’s szerelmemet tudván Szerenkához, barátilag átengedé helyét ’ ruháját, ’s hogy nőmnek se lehessen panasza, legalább az esküvő romános volt, ’s e’ jelenés szinte drámai.”

,Éljen, éljen!’ hangzék mindenfelől a’ teremben, csak őrnagy úr nem érté a’ dolgot, neki még egyszer el kelle mondani azt, ’s még akkor sem akará hinni, hogy Szerenka nem az ő hadnagyát szereti. Mi azonban jobban ösmerve a’ leány-szíveket, szerencsét mondunk a’ boldog frígyre, e’ tanulsággal válva-meg a’ kedves pártól: milly veszedelmes zavart szülhetnek romános eszmék tapasztalatlan szívekben! Azért félre minden káros képzelgéssel – éljen a’ való!