Meddig danoltok gyáva szerelmeket,
’S a’ bokrosító kelyhek’ arany nedét,
Mádnak vitézi, ’s a’ kökényszem’
Bája után epedő poeták?
Szeretni hölgyet a’ magyar úgy is ért,
’S lenyögni karján munkabíró korát,
’S a’ hattyuhalmok’ domboráról
A’ haza’ kínja felett mosolygni.
És tudja gondját borba fulasztani
Vitéz Mihálnak csábjai nélkül is,
És mámorában eldudolni:
„Vita nec est nisi nostra in ora!”
*Nincs élet, csak a mi vidékünkön! (latin)
De hont szeretni! – Oh magyar! A’ haza’
Szerelme borban ’s vénusi kéj között
Velőt veszített csontjainknak
Leljen e hát temetőt ürében?
Szárnyat dalomnak, szent haza, és tüzet!
Hogy istenítő légyen az érdemest
’S a’ renyhe álmok’ szúnyadóját,
Mint boszúló Nemesis, riasztó.
Székács.
