Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 Vég nélküli, soha meg nem szünő, tökéletesülés, ’s a’ mi ennek következése, min magunk ’s felebarátink’ boldogságának előmozdítása, azon czélok, mellyek emberi létünk’ rendeltetéséűl tűzettek-ki. Gondolkodásunk, érzésünk ’s akaratunk szabad, de cselekedetink’ sikere sorsnak van alá vetve, ’s ezen belső szabadság ’s külső kénytelenség közti összeütközés és harcz, azon fontos jelenetű tűnemény életünkben, mellynek bölcs elintézése minden józan élet-philosophia’ tárgya.

E’ harczhoz jó eleve már nevelés által kell készülnünk. Nagybátyám, ki szüléim’ kora elhunytával nevelésemet intézé, a’ legalaposabb nézetek szerint ügyekezett azt létesíteni. Megvetvén divatban lévő müveltetésünk’ félszeg, elkorcsosító irányát, nemzetileg az egész embert – teste és lelket súlyegyenben – a’ nagy régiek’ példájára akará bennem kifejteni; de, fájdalom, nem igen találhatta módját. Korunk Hellas és Roma’ hősöket nevelő palaestráit nem ismeri, ’s nevendékeink, minden tekintet nélkűl testi kimüvelődésökre, tanuló padokon összegörbedve, iskolák’ penészes falai közt, sorvadnak. Mind e’ mellett még is a’ nyilványos intézeteket járatta velem, mert világnak ’s világba akart nevelni; de azért ifjuságomat nem hagyá pusztán, vezető ideálok nélkűl, mert nézetei szerint egyes embernek, mint nemzeteknek, külön sajátságaikhoz képest ugyan, de az emberiség’ eszméje szerint kell müvelődniök.

Részemről ügyekezetét a’ legbuzgóbb szorgalommal segítém. A’ fölébredt tudásvágy en müvelődésre indíta, de ábrándozó képzelődésem túl ragada minden korlátokon. Elridegűlék, tudós vizsgálatokba merültem, ’s elszigetelvén magamat a’ valódi világtól, képzeletit teremték körűlem, határtalant ’s olly korlát nélkülit, mint a’ gondolat, mint túl csapongó képzelgésem maga. Utóbb a’ halhatatlanság’ szenvedélye ragadt-el. Minden nagyot, mit ember elérhet, sajátommá akarék tenni, megmérni vágytam a’ tudás’ minden mélységeit ’s felvívni magamat az élet’ legszéditőbb magasságaira, és valóban, heves törekvésimet eleintén csak az akasztotta-meg, hogy hamarjában nem tudám eltökélni, az élet vagy a’ literatura’ pályáján vigyem e ki e’ halhatatlanító csodákat. Elkezdém a’ bölcselkedésen, mert ebben minden ismeretünknek végokai fejtegettetnek, ’s ha ezen első szándékomnál tovább is megmaradok, magányomban, minden tapasztalás nélkűl, kicsapongó képzelődésemmel utóbb olly idealisticai rendszert alkotok, melly túlságára ’s érthetetlenségére nézve Fichte, Schelling és Hegel’ német szomszédink’ idealisticai elméleteikkel bátran mérkezhetett volna. Már meglehetősen fel is kapaszkodám e’ hősök’ aegyptusi sötétséggel körűl vett felleg-thrónjaik felé, midőn a’ költés’ varázstükre ’s a’ történetirás’ hős alakjai szándékomat megakaszták. Jól megfontolva, még is csak nagyobbnak tetszett előttem egy egész nemzet’ védpajzsa lenni, egy egész nemzetet dicsőíthetni, boldogíthatni ’s aztán – hogy illy nagynemű élet illendőleg rekesztessék-be – meghalhatni mint Zrínyi, nem ágyban, állatok’ módjára, hanem erőm’ teljében, kötelességem’ véghez vitelében, emberileg, szabadon ’s nemzetemtől imádva – ! El valék tökélve a’ hősi pályára.

Indultom előtt azonban még két tárgy iránt kellett rendelkeznem. Először, szerelmes valék. Szerettem Laurámat, az ábrándozás’ legtúlzóbb hevével. Hült keblű olvasó! ne mérd itt ön érzelmeid’ egy ábrándozás közt csapongó ifjúéhoz, mert úgy hihetetlen lesz előtted a’ mit beszélek. Én Laurával közelebbről nem is barátkoztam, sőt alig beszéltem. Csak templomban a’ magas karzatról csodáltam arcza’ angyalvonásit, haza-mentében messzéről követém lépteit, ’s ha kapuján besuhanván, eltűnt szemeim elől, feltünék belső érzékeim előtt, megdicsőített fényben, felruházva minden keccsel és tökéllyel. Ezen első szerelmem, mint a’ rege’ paradicsom-madara, soha port nem érve ég ’s föld között lebegett, ’s a’ kék levegőből táplálta magát. – Ezen olly gyengéden, olly tisztán imádott lényt most el kelle hagynom! El! de, úgy hittem, nem örökre, mert lelkem látá azon napot virradni, mellyen visszatérendek győzödelmi fényben, körűl ragyogva tetteim’ nagyságától, ’s Laura – ezt fogadám-fel magamban – teendi fejemre a’ diadalmi koszorút.

De merre fordítsam fegyverem? Ez vala második kérdésem. Honi történetiróink leginkább a’ törökre lobbanták boszúmat. Hazánknak mű-szorgalmunk ’s kereskedésünk’ fölsegélésére, kiváltkép’ tengerpartra levén szüksége, legczélirányosabbnak tartám déli határainkat egész a’ Haemusig kiterjeszteni, hogy így jobbra balra az adriai fekete tengerre támaszkodván, egyszersmind a’ Duna’ torkolatát is szabad hajózatúvá tegyem. Mátyás nagy királyunk’ ebbeli ejtett politikai hibája e’ szerint helyre lett volna hozva, ’s e’ nagy terv úgy felingerlé képzelődésemet, hogy ő magasságával a’ szultánnal is igen keveset gondoltam. Mert hogy vezérségre felkapok, ’s őt a’ Bosphoron^* áthajtom, vagy ha menni késedelmeznék, buta népével együtt a’ Hellespontba vagy Fekete tengerbe fúlasztom, arról legkevésbbé sem kételkedtem.

E’ dicső czélok’ valósításának csupán egy kis akadály álla ellent, az tudniilik, hogy – akkoron Napoleon parancsolt Europában ’s a’ török épen szövetségese vala. Azon kezdék aggódni, hogy ezen ember hazám’ boldogítására kigondolt terveimet hogyan képes gátolni? De a’ szerencse engem pártolt. Napoleon épen ekkor Moszkva alatt elveszté hadseregét,^* a’ fejedelmek fegyverre szólíták ellene népeiket, ’s én – meggyőződve, hogy előbb vele kellend végzenem – a’ szövetséges hatalmak’ segédére lelkesűlve nyújtám, mint véltem, világ’ sorsát eldöntő kardomat.

Hogy véleményem nem csalt, azt a’ harcz’ kimeneteléből tudja a’ világ. De itt végződik életem poezisa ’s kezdődik prosája.

Minden ábrándozásnak kényszerítő valóság sírja; ennél fogva képzelődésem’ rózsaszínű fátyolának is a’ következő táborozásban szét kellett foszlania. Ha Fichte, a’ helyett, hogy Berlínben hangos hazafiúi beszédeket tart, egész felekezetével, a’ legújabb philosophusokig, Napoleon’ dörgő csatáiban részt vesz, vele ’s a’ halállal úgy szemközt áll, mint én; ha naponként az élet’ minden szükségeivel és nyomoraival úgy küzd, ’s végre nem épen legkellemesben meglepve, kilikasztott bőrrel, a’ kórház’ regényes falai közt találja magát: orromban fogadok – ’s az olvasó tudja, hogy egyetlenem – „Tudománytan”^* a más alakban jelenik-meg, ’s követőinek esze’ ágába sem jő a’ világ’ valóságát előleg bebizonyítani, vagy azt épen tiszta fogalmakból összerakni akarni. Én legalább azontúl minden képzelgési túlságoktól sokkal mentebb valék, ’s a’ mit ebbeli kijózanodásomra Napoleon – gyanítólag sürgetőbb foglalatosságai’ következésében – elmulasztott, bőven kipótlá azt Bodrogszegi ’s Kesselőkői Kesseley vitéz kapitány uram, kinek hatalmas parancsolata alatt alattas tisztségem’ éveit töltém. De ezen tárgyamat egy más ellenkező oldalról olly igen fölvilágosító hősömnek egy külön szakaszt kell szentelnem.

A’ Kesseleyek’ nemzetsége hazánk’ azon tiszta ajkú magyar nemes falusi családjai közé tartozik, kik birodalmunk’ alkotása óta a’ nemzet’ jó ’s balsorsában híven osztoznak. Fegyverszerzette nemesi adományi javakkal bírván, külső jólétök meg vala ugyan alapítva, de a’ magyar nyelv’ ’s literatura’ árván hagyott ügye miatt belsejök annyira müveletlen maradt, hogy tudatlanságokat szinte olly emlékezet előtti időtől származottnak lehete mondani, mint nemesi előjogaikat, ’s illy körülmények közt nem csodálhatni, hogy közöttök mind azon előitéletek ’s hibák divatoztak, mellyek rendszerint a’ durvaság’ kíséretében járnak.

Nevelésökről keveset vagy semmit sem mondhatni, mert szoros értelemben a’ Kesseleyek nem is neveltettek, mivel neveléshez ismeret ’s tudomány kivántatik; hanem a’ szülék jó vagy rosz példája képzé a’ szakadó ivadékokat. Szinte így álla a’ dolog a’ tanulással; hősünk e’ tekintetben is hív ivadéka vala elődeinek. Szép külső mellett teste ép ’s erős volt, ’s ügyes minden mozdulatiban, lelke tűzláng, szóval, hadra termett, mint a’ magyar közönségesen, de tanulásra általában nem mutata kedvet; ’s midőn e’ miatt atyjától korholtatnék, bölcs meggondolással azzal mentegeté magát, hogy ő katona akar lenni, mire az öreg Bodrogszegi ’s Kesselőkői Kesseley uram rendszerint elhallgatott, bölcsen átlátván, hogy illy szándék mellett, minden ismeret és tanulás általában szükségtelen.

Hogy az ifjúnak akarata teljesíttessék, az ezeredhez utasíttatott, ’s itt eleintén a’ katonai szabadságot félre értvén, pajtásival garázdálkodni ’s palaczkok közt hőst kezde játszani; de miután százada’ parancsnokától, ki a’ jó rendre ’s erkölcsre szemesen ügyelt, eleinte hosszú, utána rövid ’s végre utolsó ízigleni vasba veretéssel atyailag megintetett volna, eszmélni kezde ’s jobb útra tért, mert heves és durva volt inkább hogysem romlott. Szerencsére akkor még annyi müveltség ’s feddhetetlen magaviselet a’ kadétoktól nem is kivántatott, mint időnkben; a’ közönséges fegyvergyakorlatoknál egyben nem űztek ’s inkább őrdísztérre, mint csatapiaczra^* idomíttattak, hihetetlen pontossággal, fesszel és számtalan ütleggel. Ezen első nehézségeken azonban hősünk természeti ügyességével igen könnyen átsurrant, sőt a’ nem sokára keletkezett háborúban, magyaros bátor magaviseleteért, zászlótartói tisztséget nyert.

Midőn legelőször ölte-fel tiszti egyenruhát, olly feszeset, hogy alig liheghetett, lánczhordtát! ekkor első tisztnek tartá magát egész Europában. ’S valóban a’ város’ szépei közt találtattak nem kevesen, kik vele e’ magas hiedelemben osztoztak; ha őrre^* vezeté csapatját, dugva valának az ablakok ’s nem egy szép szem kacsingatott-le feléje szerelmesen. De sohajtásaik méltánylást nem találhattak, annál, kinek szíve ön személye’ ’s egyenruhája’ szerelmétől csordultig meg vala telve, ’s így végre hősünknek a’ köz kegyelemből ki kelle esnie, sőt, hiteles bizonyságok szerint, soha sem tehetett valamelly említést érdemlő ismeretségre szert, mert a’ szép nem semmit sem gyűlöl férfiban inkább a’ hiúságnál, ön maga’ előjogai’ bitorlását szemlélvén benne. Pajtásai közűl is leginkább azok csatlakoztak hozzá, kiket hasonló bohóság egyesíthetett vele. Hősünknek minden jelességei külsőkben állván, közelebbi társalkodásban vesztett ugyan, de az keveset árthatott neki; jó külső mindenütt ajánlatos dolog, kivált pedig azon rendben, melly az egész világ’ szemének ki van téve ’s hol a’ díszelgés úgy szólván szolgálathoz tartozik. Az ifjúság’ müveletlenségi hiányain nem is szoktunk annyira fenn akadni, mivel érettebb kora azoknak kipótlásával kecsegtet, ’s így Kesseleynk’ híre és neve, alattas tisztsége’ idején mindig jó karban álla.

De ugyancsak változott a’ dolog’ színe, midőn hosszas szolgálat után végre kapitányságra juta. Az ifjúság’ virági már lehullottak róla, ’s a’ biráló’ szeme, a’ külsőtől meg nem vesztegetve, hata belsejébe. A’ haladó korszellemmel az előljárók’ kivánatai is magasultak. Midőn még a’ törökkel hadakoztunk, kevés értelmiségre vala szükségünk, mert ellenfelünk mindenben tudatlanabb volt mint mi. II. Fridrik már éreztette velünk hadtudománya’ felsőbbségét, de egész Europával szövetségben ellene, maroknyi országa veszedelembe nem ejthetett. E’ körülmények egészen megváltoztak Napoleon’ feltűntével; benne a’ hadtudomány, úgy szólván, megtestesűlt, az újabb hadmüvészet pedig tető-pontját érte-el, ’s „lenni vagy nem lenni” volt a’ megfejtendő kérdés. Ellene csupán testi és lelki minden erőnk óvhatott, ’s ez idő óta, szükségtől kénytetve, egész seregünk elméleti, gyakorlati, hadiskolává vált ’s kivált a’ tábori gyakorlatok jöttenek divatba. Izzadt vitéz kapitány uram a’ szokatlan munkában, mert neki kelle századát oktatni ’s vezetnie, ’s midőn tömérdek fáradság után végre észrevevé, hogy ezen ismeretek agyának kopár zaharai pusztájában meg nem fogannának, mérgesen korholá az átkozott újításokat. Egy szerencsétlen szempillantatban reá tökélém magamat neki ezek’ múlhatatlan szükségét megmutatani: miképen tudniillik közönséges fegyvergyakorlatinkat csupán a’ hadmüvészet’ abc-jének lehetne nevezni, mivel fontosságokat csak alkalmazások által a’ földszín ’s támadó, vagy védő had’ körűlményeire nyerik, valamint a’ betűk’ ismerete senkit tudóssá nem tesz, hanem az olvasás, ’s ki ezen első elemeken túl nem haladna, igazságosan csak katonai abc-tanuló’ nevével tiszteltethetnék-meg. Kesseley vitéz kapitány uram illy, bár mi kimélve előterjesztett, észrevételeimre rendszerint irtóztató haragra lobbant, ’s tudákosságomért papi nem pedig hadi pályára valónak rágalmazott.

Más nemű bajom is volt vele. Hősünk a’ szellemi örömeket nem igen ismeré, hanem az étel, ital ’s a’ kéjelem valának gyönyörűségei, ’ így idővel megtestesűlt ’s ezt a’ lomhaság nyomon követte. Illy körülmények közt nem lehete szolgálatában legszorgalmasabb, legényeit azonban magyarosan ránczban tartá, mert százada’ fenyítőmesterének hitte magát. E’ mellett, mint a’ müveletleneknél közönségesen történni szokott, személyét, a’ Bodrogszegi és Kesselőkői urat, hívatalától, a’ vitéz kapitánytól, meg nem tudá különböztetni, ’s ha büntetett, heveskedve, basák’ módjára tevé azt, nem azon nyúgodt méltósággal, melly a’ büntetendővel érezteti, hogy a’ törvény, nem pedig az önkény elitélője. A’ huszonötökkel^* soha sem fukarkodott, mivel azt hitte, hogy századának előtte reszketni kell, ’s ha én őt tiszti társaimmal figyelmessé tenni bátorkodtam, miképen ezen úntig gyakorlott reszketés’ theoriája idővel, szemben az ellenséggel, futás’ praxisát fogná maga után vonni, az imént idézett gúnynevet dörgeté fülembe ’s a’ korholásnak nem volt vége. Ő nem vala rosz szivű, nem ellenséges indulatú irántam, én pedig a’ magam részéről az összeütközéseket lehetségig kerültem: azonban ellenkező individualitások akaratjok ellen is egymáshoz surlódnak, a’ mi kivált nekem hadnagyának esék keservesen, ’s ábrándozásimnak szegdelte szárnyait.

Huszonöt évi kapitánykodás után hősünk végre legöregebb leve, ’s paszomántos kalapot ’s lovat vásárla, mert, hogy őrnagyságra föllép ’s a’ tisztikarnak dísze leend, maga erősen hitte, de szerencsétlenségére kivűle senki. Személyes ügyben nincs vakabb teremtés a’ hiú képzelgőnél, ’s így történt, hogy Bodrogszegi és Kesselőkői Kesseley vitéz kapitány uram, minden sok birtokczímei’ daczára, közönséges helybenhagyással nyugalmaztatnék, midőn épen legélénkebben álmodozná dicsőséges felmagasultát. Fölébredése rettentő vala; szélütéstől féltették ’s csupán gyors érvágás által menteték-meg élete. De ezentúl bú sorvasztá; égnek földnek panaszlotta a’ rajta elkövetett jogtalanságot, ’s alig tölte-el nyugalmában, morgás és grand pacience közt, fél évet, a’ guta csakugyan véget vete bajnoki életének.

Jelen valék temetésén, ’s midőn a’ hármas lövés sírja felett eldörgött, gondolkodva mondám-el a’ sorsomra olly nagy befolyással volt elszenderűlt felett halotti beszédemet. Nyúgodjál sírodban rövidlátó, hiú áldozata a’ képzelgésnek! Müveletlenűl hagyád magadban a’ belső embert, ’s midőn tisztséged’ leple rólad lehullott, árván, elhagyatva állál, mint puszta semmi, e’ széles világon, szellemileg elhalva még élő testtel. Ha a’ guta ki nem végez, az unalom úgy is megöl; ’s így legjobb vala oda eltakarodnod, hol a’ mennyei világosság szemünk’ síron inneni ködét hihetőleg el fogja széleszteni. – Hamvadj békével!

Örökre elbucsúzva véltem magamat Kesseley kapitányomtól, midőn halottas menete után néhány hónappal értésemre esett, hogy az egész Kesseley nemzetség, legnevezetesebb tagja’ ekképeni gyászos kidőltére, hangosan felriadván, ezen esetet országszerte, mint azon jogtalanság’ legújabb adatát, kürtölgeté, mi szerint az austriai seregnél a’ magyar származatú tiszteket, kapitányságon fölűl nem léptetik-elő. E’ balvélemény ön magát hazudtolja-meg; azonban, ha mi ifjaink közűl mindig azokat szánjuk katonaságra, kik legbutábbak ’s másra haszonvehetetlenek, nem kényszerítjük e végre a’ főhaditanácsot e’ mende-monda’ valósítására? Vagy tán a’ kartisztségeket, sőt tábornagyi tisztségeket is tudatlan Kesseleyekre bízzuk? Hiszen illy módon jelen időnkben, hol csak a’ hadtudományi jelesség nyerhet csatákat, visszaveretnénk ősi szittya pusztáinkra, hol kényünk szerint újonnan sátorozhatnánk, míg egy értelmesebb szomszéd onnan is kiszorítana.

Lánglelkű, hadra termett nemzetem! A’ katonai hívatás, higyetek szavaimnak, több ismereteket kiván, mint bár melly más. Valósítására kizárólag sem merő tudomány, sem puszta gyakorlati jártasság nem elegendő; tisztben mindkettőnek összehangzólag kell egyesűlni, ha a’ hadmüvészi pályának meg akar felelni; felőle lehetetlen meghatározni, teste szükségesebb e hívatalához vagy lelke, belseje e vagy külseje, feje, szíve e vagy lábai? neki müvelt embernek ’s egyszersmind ügyes katonának kell lenni. Testi erő ’s vitézség Európának újabb, müvészileg folytatott, háborúiban elégtelenek. Erőre nézve számtalan állat meggyőzi az embert, ő még is mindnyájok felett uralkodik eszével, mert a’ kimüvelt ’s ügyesen használt ész legnagyobb hatalom e’ világon. Europa földünk’ tekéjén a’ legkisebb rész, még is hadtudománya’ felsőbbségével hatalmaskodik a’ többieken. Ezen müvészileg gyakorlott fejedelmi tudomány ótalma alatt virágzik az újabb keresztényvilági müveltség, műszorgalom, kereskedés és jólét, bátorságba helyezve minden vad népek’ pusztító berohanásai, vagy egy új népköltözködés ellen; ’s hiszitek e, hogy a’ magyarnak is karddal szerzett hazája’ jövendő fennmaradását ’s dicsőségét kivált ezen tudománynak köztünk leendő virágzása fogja nagy mértékben eszközleni? –

Kesseley vitéz kapitány uramat eltemetők ’s ön történeteimhez térek vissza, ’s a’ mi előadásom’ főczélja, katonai pályám’ végéhez.

„De az istenért! kérdik itt iszonyú ugrásomtól megdöbbent olvasóim, mi sikere lett hát fenn héjazó föltételeimnek? Valósultak e? eljutottam e a’ vezérségre? nyertem e csatákat?”

Uraim! a’ valódi világ egészen más törvények szerint forog, mint azokat egy ábrándozó ifjú magának képzeli. Az akarat ugyan a’ miénk, de a’ teljesülés azé, ki a’ sorsot mindenható kezével igazgatja. Kórházba juttom után fegyvernyugvás lőn, ’s ezt megsebesűlt lábam’ helyre-hozatala után a’ béke nyomban követte, melly, hála az égnek, mai napig nem bomlott-fel. Mi nehéz pedig illy körülmények közt vitézkedni, magát vezéri rangra felvívni ’s a’ törököt a’ Bosphoron áthajtani, vagy tengerbe fúlasztani, azt magok kegyesen át fogják látni. Beletelt huszonhárom szolgálati évembe, míg a’ korlajstrom’ átkozott lépcsőin csak alkapitányi tisztségre juthattam, ’s most az ég még komorabban kezde felém borongani. Megsebesült lábam a’ mindig sürűbben és hosszabban űzött tábori gyakorlatokat többé nem győzte, ’s akaratom ellen maradozni kezdék. Az ezredes, ki másként jóakaróm vala, jelentő mosollyal tudatá velem, hogy neki illy számfeletti hátvédre nem volna szüksége. Hiában! Egy lábamon a’ kettővel haladókat utól nem érhettem, ’s így végre elkerűlhetetlenűl a’ nyugalmazó biztosság’ széke elébe kerültem, melly négyszáz forintnyi nyugpénzzel bocsátott-el. Vérengző szándékaimat így változtatta maga az ég békés, ártalmatlan foglalatosságokká.

Ez utolsó eset azonban komolyabb vala, hogysem szó nélkűl hagyhatnám. Minden tiszt legalább is a’ főkapitányságot hatszáz forintnyi nyugpénzzel ügyekszik elérni, hogy élete’ végnapjait bátorságba tegye sanyarúság ellen. Kesseley fegyvertársam még ezt is keveselé, pedig azon kivűl Bodroghszegen vagy Kesselőkőn is bírt még néhány szilvafát, én pedig, kinek reményei hajdan olly magasan szárnyaltak, ’s ki sokkal kiterjedtebb ismereteimnél fogva, jó egészség ’s hosszú élet mellett, a’ veres nadrágot alkalmasint el valék nyerhetendő, mint alkapitány, négyszáz forinttal utasíttatám haza, ’s ha minden bútorommal boldogult bajtársam’ valamellyik istenadta szilvafájára felmászom, a’ föld’ egész kerekségén semmit sem mondhatok sajátomnak. – Nyomorú állapotra jutottam, érzém, ’s hogy szánakozás’ tárgyává ne váljam, sebesen elbúcsúztam fegyvertársaimtól, útamat hazám felé veendő.

Milly változás! Ha máskor útnak indultam, körűlem volt századom, fegyvertársim, csaknem minden, a’ mit szerettem ’s tisztelék. Mint világ’ vendégei vándorlánk-be Europa’ messze tartományit, megmaradván szinte azon megszokott viszonyokban ’s azért mindenütt otthon, ’s ha ollykor egy kedvesétől elszakadt zászlótartócska komor képet mutatott is, nem remélvén, hogy a’ hely’ határsorompóján átjöhessen, miután illy életveszedelmeztető helyeken néhányszor, legkisebb hajszála’ görbülte nélkűl, szerencsésen átesett volna, teljes bizodalmat nyert önmagához, ’s azon túl biztos szívvel rakatja pogyászait szekérre. Mind ezeknek most végbucsút mondék. Elszakadva századomtól ’s fegyvertásaimtól, kikhez élet ’s halál között szőtt kötelékek olly tartósan csatoltak, komor képpel, mint világtól elhagyott, ülék szekerembe; ’s a’ reményeiben olly keservesen csalatkozott, a’ hajdani hadvezér, a’ török-fulasztó, szégyen és fájdalom között érzé a’ dicsőség nélkűl honja felé zörrenő szekér’ átkozott döczögéseit.

Személyes bajaimat kivált nagybátyám’ sorsa szaporítá, kihez menendő valék. Rövid idő előtt letevé ő is több rendbeli közmegelégedéssel viselt hívatalait, ’s most túl hetvenedik évén, kis, haszonkereséssel soha nem szaporodott, sőt többszöri égések által tetemesen alább szállt vagyonkáját kibéreltetvén, szenvedelmes kertész létére, majorjában ’s maga ültette nagy hegyalatti kertébe vonult, hol nyugalomban ugyan, de elég szűken éldegelt. Eltökélém magamban e’ valódi nagy ember’ méltatlan sorsán legforróbb hála ’s szeretet’ tettleges jeleivel segíteni.

Unalmas útam nagy sokára véget ére. Szekeresem egy délután behajt szülő városkámba ’s azon keresztűl a’ majorba: de nagybátyámat nem találtam otthon, mivel hegyalatti kertében a’ gyümölcs-szedés’ napját ünneplé, hová a’ városka’ előkelőbbjei is hívatalosok valának. Meg nem foghatám, hogy’ kerekedhetett körülményei közt kedve illy mulatságra; engem ugyan valami kedvetlenebb alig érhetett. Morogva rakattam-le szekeresemmel ’s nagybátyám’ vén gazdasszonyával pogyászomat ’s gyalog indultam a’ félórányi távolban lévő kertbe.

Az út’ környéke e’ regényes tájnak talán legtündéribb része; mindenütt, hová a’ szem tekint, zöldelő illatos mezők, csörgedező patakok ’s buja lombozatú fák bájolják-el látását, nekem ezen kivűl minden lépés gyermekkori képeket varázsolt emlékezetembe. Hiában! kedvem nem derűlt-föl, sőt a’ mint az út hegy felé kanyarodék, megfájult lábam egészen elkomoríta. A’ kert’ sövényéhez érvén, hágcsón kelle átmennem, mi lábamnak már magában nem kis feladat lett volna, ha ezen fölűl a’ kert’ belsejét egy hatalmas komondor hangos ugatással nem védné is. „Ostrom neki!” kiálték méreggel, ’s egy közel fekvő dorongot ragadván, azzal kivívtam ugyan a’ bemenetelt, de az átkozott állat útamat többé nem állhatván, hátam megé kerűlt, ’s megfájult, maradozó lábamat, mint valami elkésett hadvédet, támadgatá.

A’ csősz’ közeledő felesége megmentett végre dühétől, ’s a’ társasághoz utasított, melly a’ kertet összejárván, ennek alsó részében, egy ezen tájon híres vizű forrásnál, gyepágyakra heverészve, beszéd közt mulatozott, jó csetneki^* mellett. Férfiaknál egyebet nem láttam, mert a’ nők, mint vezetőm mondá, későbben valának az ozsonnával érkezendők. Nagybátyám Sokratesként, szenvedelmesen szeretve a’ szóbeli értekezést, szokott fontosságával szónokolt; messzéről már magyar nadrágot, zsinóros posztó mellényt ’s felülről német kaputot vevék rajta észre, mintha hazafiságunk’ képét akarta volna előtüntetni.

A’ komondor által elég fenn hangon bejelentetve, zajosan fogadtatám a’ társaságtól, kivált István és Kornél gyermekkori és iskolai meghitt barátimtól, kik vetekedve siettek fogadásomra, ’s kiket viszont láthatni szívből örvendék. Szemem kivált nagybátyámat keresé. Senkit e’ világon nem szerettem ’s tiszteltem úgy, mint őt, ’s most sok évek’ elfolyta után a’ legszomorúbb körülmények közt kelle vele találkoznom. De ki írja-le álmélatomat, midőn bús jelenethez készülve, egy vidám, magas hős alakot láték felém közeledni, kinek fejedelmi tartásában párduczos Árpádunk’ hódító bajtársai’ egyikét véltem szemlélni, ha azon magas nyugalom, melly méltóságos arczán elterűlt, ’s szemének szelíd aggódatlan tekintete, nem inkább Hellas’ valamellyik régi bölcsét gyaníttatta volna velem. Életemben nem láttam valódibb képét azon ősi patriarcháknak, kik vezérek, törvényhozók ’s fejedelmek valának nemzetségeiknél. Csodálkozásomat kivált az nevelé, hogy semmi változást nem találhattam rajta: haja még alig szürkült, ’s a’ felém mosolygó öreg olly meg nem rendült teljes életerőben mutatkozott, mint a’ bérczi gránit, melly századok óta változatlanúl áll az évek’ viharaiban.

Megzavarva e’ magas jelenettől, fájdalmakban zajló szívvel vetém magam karjai közé. „Mint Varro jövök, mondám, vesztett csatával és sereggel; vagy inkább mint hajótörést szenvedett, kit a’ vész meztelenűl vet partra.”

‚Mint Roma Varrót, úgy üdvezlek én viszont – felelé patriarchám a’ viszonlátás’ legszentebb örömkönnyei közt, egy engesztelő csókot nyomván homlokomra – köszönve, hogy balsorsod mellett ten magadat tartád-meg nekünk, ’s visszasiettél ölelő karjainkba.’

Nagybátyám ismeré helyzetemet levelezésemből, de írás nem pótolhatja-ki egészen az eleven szót, azért most tőle azonnal erős gyónás alá vétettem, ’s én sem mulasztám-el körülményei iránt tudakozódni. Az adott és vett értesítésekből a’ legszembeszökőbb ellentét világlott-ki. Patriarchám szokott aggtalanságával megvallá, hogy független nyugalmas helyezetében, túl a’ szenvedelmek’ zajló árjain, legjobb egészséggel megáldva, kertje, könyvtára ’s barátjai’ közepette, körűlvéve a’ tudomány, természet ’s társas élet’ áldásaitól, tökéletes megelégüléssel, életének csaknem változatlan derűletű szakát éli. Tamási hitetlen képpel^* hallgatám a’ beszélőt, részemről őszintén megvallván eltiport reményeimet, elesett czélomat, szűk nyugpénzemet ’s borús kinézeteimet a’ jövendőbe.

Atyafiak ’s barátok közt valánk, ’s a’ dolog, mint ez közönségesen történni szokott, azonnal köz tanácskozásba vétetett, a’ tanácskozást pedig szóvita követé; mert egymás mellett feltünő szélsőségek harczba erednek ’s egymással addig küzdenek, míg ellenkező tulajdonaikat végre kiegyenlítik.

„Mi emberek, mondá nagybátyám, keblünk’ véges erejében, csupán belső gondolkodásunkra ’s akaratunkra nézve vagyunk szabadok, kivülről pedig a’ sors is uralkodik felettünk. Beteljesülnek e kivánatink és reményeink, az nem annyira tőlünk – akaratunktól ’s ereinktől – mint száz esetékes dolgok’ történetes összetalálkozásától – a’ szerencsétől – függ; minél fogva életpályánkon jó előre el kell készülnünk azt nélkülezhetni ’s mód felett nem siratni, mit a’ győzhetetlen sors tőlünk megtagad.”

,E’ szerint, felelék, egynesen Diogen’ hordójába^* kellene vonulnunk.’

„Illy túlságra nem szükség vetemednünk, de diogeni magas, ön magát megtagadni tudó lélek az életben igen is szükséges. Juttasd eszedbe a’ macedoniai hősnek a’ bölccsel összetalálkozását, miképen az megvallá, hogy ha nagy Sándor nem volna, Diogen akarna lenni. Ez életben tudniillik vagy nagysándori lángésszel, erővel ’s szerencsével kell a’ világ’ birtokát kivívnunk, vagy diogeni magas lélekkel az egész világot nélkülezni tudnunk. Ime a’ valódi és ideal-világba terjedő munkásságunk’ végső pontjai! De ti világ’ emberei minden érdemet és boldogságot csak külső javakba helyeztek, kincs és hatalom után sovárogtok, mivel bennök a’ boldogság’ varázskulcsait bírni vélitek. De a’ boldogság külső javakban nem létezik, hanem ön magunkban, ’s ezek csak annyira eszközei annak, a’ mennyire általunk czélszerűen használtatnak.”

E’ tekintetben valóban mindig inkább Nagy Sándorral tartottam. ,Hah! – mondám lángra lobbanva, ’s a’ törökfúlasztás’ szelleme ismét megszálla – azon szerencsés, ki a’ világ’ birtokát kivívja, mindenhatóságában öszvegyűjt minden világi jókat, a’ boldogság’ összes eszközeit, és senkitől nem háborgatva, kénye szerint üríti egész fenékig a’ kény’ poharát.’

„De az istenítő ital méreggé válik emberi száján. Ítéld-meg magad, édes öcsém, egy részről a’ világ’ birtokának kivánása nem annyira tőlünk mint a’ szerencsétől függ, ’s a’ szerencse a’ világot nem minden bohó’ zsebébe szokta vetni; más részről pedig minél korlátlanabbúl sovárgunk a’ külső javak után, ’s minél féktelenebb velök élésünk, annál szertelenebbűl terjednek egyszersmind szellemünk’ határtalan terjednek egyszersmind szellemünk’ határtalan természete’ következésében kivánatink és szükségeink, midőn szerencsétlenségünkre éldeleti tehetségünk, ereink^* ’s eszközeink ezeknek kielégítésökre megfordult arányban fogynak, ’s így végre elkerülhetetlenűl kifogyasztott éldelet-tehetséggel, erővel ’s erszénnyel, tenger kivánatnak és szükségnek kell szemközt állanunk, mellyeket ki nem elégíthetvén, az elégületlenség ’s életcsömör’ örvényébe sűlyedük. Nagy Sándor példátlan szerencsével kezére keríté a’ világ’ birtokát, Jupiter Ammon’ fiává istenűlt,^* ’s kielégíthetlen hírszomjjal új hódításokat koholván, hihetőleg mint mértékletlenség’ áldozata, kora virágában szállt emberi sírjába.”

,Siralmas sorsa a’ legnagyobbaknak, a’ szív’ leglángolóbb vágyainak – kiálték-fel belsőleg megrázkódva – de hát minden törekvésünk kárhozatos e? Halhatatlanság’ vágya nélkűl soha sem volt nagy ember; nagy tett csak nagyra vívó szenvedély által valósulhat.’

„De szenvedelmünk korlátoltassék az észnek nagyobb hatalma által; különben, mint Timur és Dsingischkan, felhalmozott emberkoponyákból építünk magunknak dicsőség’ oszlopát. Halhatatlan lelkünk a’ hatalom’ szédelgő magosságán el nem tántorodva, el nem kapva a’ kincs’ ’s világi gyönyörök’ csábos örvényétől, tartsa-meg érzéki önző gerjedelmek felett felsőbbségét, védje királyként független önállását, a’ charakter’ legmagasabb bélyegét; képes lévén lánghevében egy világ’ uradalmát kivívni, bírjon egyszersmind elég hatalommal az egész világot nélkülezhetni, ha sors vagy kötelesség azt úgy kivánnák.”

,Nagy isten! – mondám megütközve – ki egyesíthet illy ellenkező tulajdonokat egy kebelben?’

„Épen azért, mivel ez legnehezebb, legnagyobb is. Örök dicsőségűek azért Hellas’ és Roma’ régi hőse, mivel magas polczaikról nagyobb méltósággal hágtak-le szűk polgári viszonyaikba, mint elébbi köz álláspontjokból fényes hívatalaikra; Cincinnatus ekéjéhez, Curius maga főzte répáihoz, Epaminondas a’ közkatonák’ sorába. Lealázva magokat, szomorúknak látszottak a’ külső szín után biráló nagy csoport előtt, azonban, hogy szíveiket a’ magas tett’ égi malasztja boldogítá, ’s világi dicsőséggel borostyánozott homlokaik felett az emberi nagyság’ csillagkoszorúja fénylett. Hemzseg a’ világ a’ külfény’ pulya bájaitól, kik ön semmiségökben mind tettre, mind nélkülezésre egyiránt erőtlenek levén, merő hiú érzésből kapkodnak a’ méltóság’ csilláma után, e’ bérért mindenre megvásárolhatók. Europa még magasabb szellemi köreiben is majd nem egyedűl nagyravágyás’ rabjait mutat, Cromweleket, Napoleonokat, ’s pirúlva állhatunk-meg Amerikával szemközt.”

,Jól vagyunk – mondám izzadásig felhevülve – a’ férfiúnak legyen annyi ön uralkodása, hogy tisztségétől ugyan válhassék-meg, mint midőn díszköntösét le szokta vetni, ha az udvarlás’ ideje elmúlt, mivel a’ köntös csakugyan nem az ember maga, ’s ha az másként tiszteletre méltó, szükségtelen magunkat kölcsönözött pávatollakkal felpiperézni, legyenek azok bár mik, hivatalbeli méltóság, örökűl bírt vagyon, születési előjog, vagy akármi min magunkon kivűl, de ha, a’ mint tisztelt nagybátyám állítá, az egész világ’ birtoka boldogságunkat nem biztosíthatja, remélhetjük e azt Diogen’ hordója szűk dongái közt föllelhetni?’

„Diogen a’ nélkülezést egész a’ sanyarú túlzásig gyakorlá, az illendőség’ sőt emberi méltóság’ megtagadásával, az igazság’ arany közép úta pedig közönségesen két túlság között vonúl-el, ’s ezen arany közép út itt az eléglet ’s mértékletesség’ életphilosophiája, melly arra oktat bennünket, hogy magunkat határtalan vágyak’ martalékáúl oda ne engedjük, hanem elégedjünk-meg avval ’s éljünk vele mértékletesen, mit a’ sors bírnunk enged. Így nem fogunk keservesen siratni eltiport reményeket, nem teljesült kivánatink nem szűlnek elégületlenséget; ’s minthogy éldeleti tehetségünk, erőnk ’s erszényünk mindig ép állapotban maradnak, fűszerezve lesz egyszersmind minden éleményünk. A’ mi pedig leginkább tekintetet érdemel, az, hogy ezen úton szerezhető jóllétünk lehetségig független a’ sors’ beavatkozásától, mert csupán belső eltökélésünktől, tehát szabad akaratunktól, függ.”

,A’ boldogító juste milieu ki van találva!’ kiálta-fel István, kalapját feje felett lobogtatva.

Kimondá nagybátyám, ’s ím befejezhetem állításaimat egy az egészet áttekintő pillanattal, melly nélkűl a’ részleteket úgy is lehetetlen voltaképen méltánylani.

Rendeltetésünk’ valósítása végnélküli tökéletesülést igazban, szépben és jóban ’s boldogságunk’ előmozdításában kíván tőlünk. Hogy ezen czéljaink létesíthetők, kételkednünk nem lehet, mivel máskép ellenmondás nélkűl azokat rendeltetésünknek sem tarthatnók. ’S hogy összehangzó munkásság által valósulhatók, következőleg a’ tökéletesülés’ útja egyszersmind a’ boldogságra vezető, ezt Sokrates, Plato, Aristotelessel, a’ leglelkesebb nemzet’ legnagyobb bölcseivel, állítom.

Meg fogunk győződni ennek igazsága felől, ha fontolóra vesszük, miképen czéljaink’ elérésére testi ’s lelki ereink egyedűli eszközök, következőleg, hogy rendeltetésünk’ előmozdítására annál alkalmasbakká kell válnunk, minél tökéletesben fejtjük ’s miveljük-ki ezeket. Az ép ’s erős testű, felvilágosult fejű, nemes érzésű és gondolkozású ember minden hasonlításon túl ügyesebb élete’ fenntartására, ’s annak az elemek ’s ellenséges indulatú emberek ellen védelmezésére, sőt a’ külső javak’ ’s polgári részvevő segédek’ megszerzésére is, mint a’ testileg ki nem müvelt ’s lelkileg tudatlan és gonosz ember, ki tehetetlenségében ön állás nélküli, másokra szoruló, lelki békében szűkölködő, ’s ki van téve a’ lábbal tapodott természettörvény’ boszújának. Azon nemzet pedig, melly ép, erős, felvilágosodott hazafi polgárokból áll, ’s kifejlett értelmessége mellett ipar által meggazdagúlt, nem boldogabb ’s bátorságosabb e a’ maga jóllétében ama’ tudatlan, romlott, szegény ’s erőtlen népnél, melly minden értelmesebb ’s erősebb szomszéd népnek zsákmányává válhatik, ’s mellynek ön magában pusztulni kellene, ha azt kiállhatatlan szenvedései végre jobb útra vissza nem térítenék?

Tagadni azonban nem lehet, hogy a’ gondolkodó ember’ rendeltetése ’s különösen boldogsága’ előmozdításában sokkal tekervényesebb úton fáradoz, mint a’ csupán maga érzeményét követő köznép. Ez a’ birodalom ’s egyház’ gyámsága alatt levén, ’s azoktól kézen vezettetvén, elvont tárgyakról még nem gondolkodik, hanem vak érzeménnyel ’s hittel követi születési vallását ’s az ősi szokásokat, ’s ha végképen el nem nyomatik, vagy rendkivűl romlasztó helyezetekben nem nyomorog, szűk körében, mindennapi munka mellett, a’ müvelt világ’ számtalan szükségeit nem ösmerve, természetesen épségében azon jóllét’ fokát éri-el, mellyet éldelni képes. Boldogsága tehát főkép külső körülményektől függ. Nem így a’ müveltség’ kiszabadult fia, a’ gondolkodó ember. Ő szemlélődik, mert ön maga vezetője akar lenni e’ földi pályán, ’s ön magát függetlenűl gondolva és cselekvőleg szándékozik határozni. Neki tehát, hogy az iránt mi, igaz és jó, számot adhasson magának, elmúlhatlanúl nem csak ön lénye’ törvényeit és czéljait, hanem tehetségei’ határait is ki kell nyomozni, máskép magát gondolkodva ’s cselekvőleg törvényszerűen nem volna képes eltökélni, ’s önmagával azon nyugalomra ’s békére nem léphetne, melly minden jóllét’ alapja, ’s végczélja az egész bölcselkedésnek. Előtte a’ szemlélődés’ zajló tengere, a’ tévelygés’ örvényeivel ’s hiedelmetlenség’ sziszegő viperáival, neki hullámait erős karral áthasítani, az útját álló kigyókat Herkulesként összezúzni,^* túlpartra érni vagy merülni kell. Fölébredvén tudniillik benne a’ végtelenség’ alkata, munkássága minden irányban szertelenbe csapkod. Juttassuk eszünkbe ifjúságunk’ heves, korlátlan törekvésű napjait! Nemde akkor általános ösmeret után vágyakodtunk? Nem törekedtünk e az egész mindenség’ végokait ’s czéljait annak végtelen oklagos összeköttetését ’s a’ dolgok’ lényeit is belátni? Véges lények’ ismereteik azonban nem terjednek végetlenbe, ’s így belátásunknak minden oldalról megfoghatatlanságban kell végződnie. Már érzékeink sem hatnak a’ dolgok’ lényéig, hanem csak azok’ tüneményeiről tudósítanak, eszünk pedig a’ mindenség’ oklagos összeköttetését nem képes áttekinteni, azon erőket is, mellyek okai a’ jeleneteknek, nem foghatjuk-fel érzékeinkkel, hanem csak gondolhatjuk. Ha tehát mi ezen határinkat félre ismerve, az élet’ belső műhelyébe törekszünk tekinteni, ha vakmerő kézzel azon fátyolt merészkedünk levonni, melly a’ teremtés’ titkait fedi, ha szinte úgy látni és tapasztalni akarjuk a’ dolgok’ lényeit is, mint azok’ tűneményeit, sőt minden belső és külső jelenetek’ végső elveit, a’ halhatatlan lelket és az örök istent: úgy emberi határinkon túllépve, a’ lehetetlenség’ országába bolyongunk, ’s elcsüggedve kétkedés és hiedelmetlenség’ martalékivá válunk.

Gyakorlati irányzatban pedig mi után sovárgunk? Nemde végtelen boldogság után? boldogság után, melly ne legyen semmi hiány, mellynek soha se szakadjon vége. Illy szertelenséget véges keblünk el nem tűr ’s nem is képes használni, mert szerinte e’ nap alatti világban a’ mulandóságnak és sorsnak enyészni, ’s nekünk végteleneknek mindentudókká ’s mindenhatókká kellene válnunk. Azonban minden ember egy bizonyos helyzetben születik, tehetségei’ saját mértékével, és a’ sorsnak urává nem lehet; minden, bennünk és kivűlünk, korlátok közé van szorítva, mellyeket ha nem ügyekszünk ismerni, nincs lelki vagy testi tulajdon, nincs helyezet, melly bennünket boldogtalanokká ne tehetne; mert így senki a’ maga ereje, esze, külső javai ’s szerencséje’ mértékével meg nem elégedhetik. Szükség e mondanom, hogy ezen út elégületlenségre, ’s a’ maga végső túlságában vagy öngyilkolásra, vagy hóhérpadra vezet?

’S ím elmondám, mit az emberész rendeltetésünk ’s boldogságunk’ valósítása felől mondhat. Csalhatatlan útnak ’s tökéletes boldogságra vezérlőnek nem hiresztelem azt, mert csalhatatlanság ’s tökély nem létezik a’ nap alatt. Mindnyájan sorsnak vagyunk alávetve ’s csapásit erős lélekkel kell tűrnünk. Mit is tehetnénk ennél jobbat, ha csak a’ világból ki nem akarunk költözni. Feladatunk ennél fogva itt nem lehetett más, mint annak meghatározása, mitevők legyünk, hogy min magunkat boldogtalanokká ne tegyük, hanem boldogságra méltókká, mert így békében és nyugalomban min magunkkal, a’ méltatlan sorsot is könnyebben fogjuk tűrni. A bölcs általán fogva minden dolgot jobb oldaláról tekint. Gyönyört és fájdalmat az állatok is szinte úgy érzenek, mint mi, de nem örömet és nem bút is, mert fogalmok nincsen. A’ fájdalmat ugyan ki nem kerülhetjük, de igen a’ bút, ha tüstént valamihez fogunk, a’ mi elejét veheti, ’s tárgya’ emlékezetét lelkünkből elszélesztheti. Az okos és becsületes ember még a’ roszkedvűséget is kerűli, hogy benne szokássá ne váljék, és vidámság’ elvéből is. Ki legyen és lehet vidám, ha ő nem az?

,Punctum, satis! – mondám füstölgő üstökkel, sapkámat a’ gyeppamlagra vetve – szót se többé e’ theoriáról! Én emberűl kiállám a’ leczkézést az egész tisztes közönség előtt, de most valóban hasznát is akarom tapasztalni ’s azt helyzetemre alkalmazni.’

,Mindenek előtt új hivatásomra ’s munkára van szükségem, mert munka nélkűl nem tökéletesűlhetünk ’s jóllétünket sem mozdíthatjuk elő, mint hiábavaló útczakoptató pedig en magamnak ’s a’ világnak nem akarnék terhére lenni.’

„Vedd ifjúságod’ első tanulmányit újonnan elő – felele patriarchám – az élet’ realismusa eddig, tudom, philosophiai idealismusodat megorvosolta, a’ hadtudományban is, nem kétlem, előmeneteleket tevél. Mit ifjúságunkban tanultunk, férfikorunkban tapasztaltunk és kivizsgálánk, öreg korunkban a’ világgal kell közölnünk, másként az ismeretek’ országa ezen ideák’ keringése nélkűl nem gyarapulhat.”

,Tehát irótollat vegyek kezembe?’ kérdém álmélkodva.

„’S miért ne? – viszonzá ő. – A’ legnagyobb emberek életpályájok’ végén irókká lettenek; ’s nem víhatsz e ezen új hívatásodban – folytatá beszédét mosolyogva – újonan ’s több valószínűséggel a’ sikerre nézve, halhatatlanság után? Mert a’ literatura’ respublicájában^* mindenki egyenlő születésű, itt méltóság, pénz, czímzetek, nem állják útadat, ’s haladásodat ’s irányodat egyedűl személyes tehetség és érdem fogja meghatározni.”

Haboztam, de végre makacsságom István és Kornél barátimat is ellenem zúdítá.

,Fogadd-el a’ tudós parókát – monda dévajkodva István – magyar olvasó társaságunkba úgy is fel vagy már véve, senioratusunk’ könyvtára^* tárva áll számodra, ’s nőm hálóköntössel és sapkákkal szándékozik kedveskedni.’

„Illy adakozások – folytatá kötődve Kornél – részemről is bőkezűséget vonnak magok után. Én mindenek felett attól tartok, hogy ideal-világodba fölemelkedvén, ezen maroknyi porról, melyet mi közönséges halandók testnek nevezünk, igen is elfelejtkezhetnél, a’ mi téged tudós szobamunkáid mellett Hippokrates vagy Hahnemann tanítványinak körmei közé juttathatna; minek eltávoztatására, mivel a’ szükséges mozgást egészséges két lábon nem teheted, majorotok’ kertje szorgalmas müvelésére hámoromban egy jó alkatú kapát szándékozom számodra készíttetni.”

,Bőkezűségtek ma valóban korlátot nem ismer; de csak ide vele; négyszáz forintnyi nyugpénzem mellett úgy is burgonyámat enkezemmel kell termesztenem.’

„Ez iránt nyúgodt lehetsz – szólt nagybátyám. – Ki számítaná pénzbeli szükségét egyedűl bevételek szerint? hiszen ezt kiadásaink’ bevételünkhöz mért aránya határozza. Egy milliót évenként semmivel sem nehezebb elkölteni, mint négyszáz forintot, a’ mit némelly bírói zár alatt tengődő nagyaink’ példája eléggé bizonyít; midőn ellenben közvitézeitek közt, mint egykor ten magadtól hallám, itt ott egy találkozik, ki napi négy krajczárjából egy kis pénzecskét tud megtakarítani. Valljon nem gazdagabb e ez amazoknál, midőn szükségei felett pénze van, mellyben amazok elég keservesen szűkölködnek? Mi ugyan, szeretett öcsém, mértékletességi philosophiánk mellett, a’ pénzt nem fogjuk kihányni, ’s midőn a’ tisztaság’ pompájánál más fényt nem űzünk, bevételünkkel alkalmasint beérve, jóllétünkben hiányt talán nem szenvedünk.”

,A’ mennyire tudniillik ezt élemedett korunk ’s az én sánta lábam engedik.’

„Ez utóbbit, úgy hiszem, egy kis nemzeti büszkeséggel fogod eltűrni; korod pedig még számba nem jöhet. Jaj azon embernek, ki az öt érzékek’ világánál mást nem ismer, az öregségében érzékiségétől elhagyatva, sivatag magányban fog nyomorogni, ifjúsága’ visszaidézhetetlen napjai után sohajtozva. A’ valódilag müvelt ember’ örömei ellenben nem olly könnyen kimeríthetők; midőn az érzési világban enyésznek, emelkednek a’ szellemiben. Mintegy lebilincsezve testiségünk’ nyommasztó rablánczaitól, szellemszárnyain röpűl-fel lelkünk a’ szép, jó ’s igaz’ verőfényes magasságaira, ’s ott, túl a’ világ’ zaján ’s balgatagságin, zavartalan békében éldeli a’ szellem’ hervadatlan örömeit.”

Itt hangos ebugatás vete véget értekezésünknek. Nagynéném a’ nőkkel megérkezett, körűlvéve számos kosaraktól, mellyekből a’ legízesebb lepények párologtak. Vallatás alá vétettem újonan, mert bőbeszédű nagynénémtől senki sem menekedhetett könnyen, nekem pedig most ugyancsak kijutott, mert az egész tisztes atyafiság’ nevezetes történeteit, egész harmadíziglen, per extensum, ki kellett hallgatnom. De végre asztalterítés végett csakugyan eltávozott a’ nyaralóba, követve, segítség végett, a’ nőszemélyek’ egy részétől.

Patriarchám a’ nők’ fogadása alatt új életre derűlt. „A’ szeretet – mondá vígan – édent alkot az ember körűl, ’s a’ természet vajmi kevéssel megelégszik. Egykét jó barát, egy barátné... igen – úgymond felém fordulva – emlékezel e még Laurára?”

Ezen kérdés a’ legnagyobb álmélatba hozott. Mit akart vele? Meg nem foghatám indító okát, czélját. ,A’ történet – felelék lehető részvétlenséggel – kissé régi, tán nem is igaz már.’

„Bah! – viszonzá kifakadó kaczajjal – a’ szerelem egész életünkön át kísértget, csak alakjai változnak.”

Hátam megett a’ bokrok zörrentek-meg. István, – ki írja-le csodálkozásomat? – bohó hajlongások közt Laurát életnagyságban vezeté előmbe.

Életemben nem érzém így magamat meglepetve. Az asszony mintegy harmincz évű vala, de a’ kor épen nem szedett-le róla minden hajdani kecseket, ’s azon müvelt udvariság, mellyel fogadott, ’s nyelvünk’ különös bájú gördülete ajkairól, nem tudom mi varázzsal haták-meg szívemet. Sebesen fölemelkedém fogadására; de tudja isten, nagybátyám’ változó alakú szerelem-theoriájába merülve e, vagy mivel hirtelenkedtem, sánta lábamra hágtam, ’s testem annyira elveszté az egyensúlyt, hogy fogódzás végett akaratom ellen is Laurát kellett megölelnem, mellyet ő, ijedtében ’s rajtam segíteni akarva, viszonzott. „A’ hazavénült katonák támogató kezekre szorulnak”, mondám megkövetve, karjai közt, ’s erőm ’s akaratom egyensúlyom’ helyreállítására egészen elhagyának. ,Erre baráti kezek is haszonvehetők – vága bele István, hatalmasan lábaimra állítván. – Lánczhordtát! ti katonák még sánta lábbal is mint hódítók léptek-fel.’

Nagynéném jelenté az ozsonnát. Bemenénk a’ nyaralóba ’s én Laura mellett foglaltam helyet. A’ talány végre megfejtődött. Laura – ki álmodta volna ezt? – Bodrogszegi és Kesselőkői Kesseley vitéz kapitány uram’ öccséhez ment férjhez, és most ennek halála után jószágát kibérlelvén, szüléi’ házába tért vissza. Kapitány sógora nyugalmaztatván, jószágát ennek ajánlá igazgatásúl, de ő nem hajlott az ajánlásra. A’ boldogtalan! hiszen társaságában Methusalem’ korát érhette volna el.

Nagybátyám az ozsonna közt kifogyhatatlan vígsággal éleszté az egész kört. Végezetűl óriási nagyságú dinnyék tétettek az asztalra, ’s csodálva hallám; hogy azokat István házi kertében termeszti. „Az ipar – mond ő – csodákat tehet; néhány év előtt még azt sem akaránk hinni, hogy nálunk dohány teremhessen, most pedig majd leghíresebb az egész hazában.”

,E’ tárgyakra nézve – mondám – különösen kikérem oktatásodat, máskép a’ Kornél barátom ígérte kapát nem használhatom.’

„Bravo! – kiálta-fel patriarchám – már látom jó útban vagy, illy kis szenvedelmek’ valósítása rendkivűl sok érdeket ad az életnek.”

Ozsonnánk alig végződött, ’s ím muzsika zendűlt-meg. Néhányan a’ társaságból vevék-elő hegedűiket. Az asztal félre húzatott ’s én Laura’ oldalánál vígan néztem a’ keringő párokat.

Utóbb magyar táncz perdült ’s azt harsány taps követte. Nagybátyám, a’ közvigalom’ nem kis öregbítésére, nemzeti ünnepiséggel nagynénémet vezeté-elő. Eszembe juta, hogy ezen mulatságot Sokrates is, teste’ mozgékonysága’ ’s jó kedve’ fenntartására, kedvelé ’s még öregségében is gyakorlá. Mind e’ mellett még is hűledeztem, midőn észrevevém, hogy a’ hetvenöt éves bajnok a’ tánczban egy tactot sem veszte. Harsogott a’ taps és az éljen. ’S én, elkapva a’ köz vigalom’ örvényétől, magam is megragadám Laura’ kezét ’s másfél lábommal úgy eljárám a’ nemzetit,^* szinte ropogott belé a’ szoba.

Azóta patriarchám’ tanácslatai valósulnak. Majorjának háza ’s kerte tudóskodásom’ ’s dinnye és dohánytermesztő munkásságom’ színhelyei. Független helyzetemben, életphilosophiám ’s czélirányos munkásságom mellett, nagybátyám’, Laura, István és Kornél’ társaságában az örök ifjúság’ napjait élem. – Minap patriarchám szobámba jöve, kérdezvén, fogtam e már valamibe? Egy csekélység kész, viszonzám. – Csodálá.

„Tanácsosnak tartám minapi értekezésünket nyugpénzes fegyvertársaim’ számára, kik meleg kályha ’s leves mellett ásítozva halálig únják magokat, egész pontossággal leírni, ’s ha nagybátyám nem ellenzi…”

,Bízvást sajtó alá vele’, mosolyga helybenhagyólag.

Követém tanácsát, ’s a’ tisztelt olvasó tudja, hogy azt igéretemen fölűl teljesítém, szolgálai üdőmből is hozzá mellékelve némelly adatokat. Haza vénűlt katonának úgy sem marad más hátra elmúlt pályája’ emlékezeténél, ’s olly csodálatra méltó dolog e, ha nevezetes történetecskéinkkel együtt néha min magunkat is emlegetjük? Megérdemeljük azért azon halhatatlan gúnyt és kaczajt, mellyel a’ társaságokban ’s a’ színpadokról tiszteltetünk? Egész világ küzd a’ szólás’ szabadságáért, ’s mi harcz’ fiai elhagyjuk e magunkat nyomatni? Francziaországban, hol a’ társasági szokások a’ legpontosabban megtartatnak, nyugpénzes fegyvertársaink elnémíttatnak ugyan az életben, de azért annál hangosabban szólamlanak-fel holtok után. A’ nagy sereg’ más világra költözött hősei, császárjokkal együtt, eláraszták Europát memoirjaikkal. Ott már egy zászlótartócska sem dől sírjába a’ nélkűl, hogy nevezetes életének ezen emlékkövét fel ne állítaná. Egyedűl mi maradjunk e hátra? Barátim, az idők változtak. Már mi is valahára tanulni kezdjük tollainkat is forgatni, mint hajdan fegyvereinket, ’s ha ti, szeretett hazámfiai, könyörületlen társasági szabályaitokban megátalkodtok, ezután drága pénzen fizettetjük-meg veletek azt, mit eddig ingyen sem akartatok hallani.