_______
I. A’ KÉM.
Gyilkos haraggal tört utat
’S fut lesbe csalt Hunyad;
De társa vesztett harczmezőn,
A’ püspök elmaradt.
Erdélynek, oh Maros! vized
Gonosz vendéget hoz,
Szent-Imre’ lejtős oldalán
*Marosszentimre (község Gyulafehérvár mellett, ma Románia).
Mezet bég sátoroz.
’S Mezet bég’ szörnyű sátorát
Nem ékesíti hold:
Ormán a’ püspök’ szent feje
’S egy véres dárda volt.
Körűle tenger zagyva nép,
Szilaj gyönyör szivén;
De benn tanács ül, a’ magyar’
Romlását esküvén.
Végzésök: „Essék Hunyadi!
’S Erdély utána kél;
Erdély lesz megdőlt nagy fián
A’ vérző szemfedél.
Öt ezren, ismert bajnokok,
Csak rá vadászszanak:
Mióta harcz van, illy nemes
Vadat nem fogtanak.
Jutalmok, halva török üdv,
És húri-lakta menny;
De élve Erdély’ kincsei
’S hír minden nyelveken.”
’S idézve szög Hafíz belép,
Halvány beteg legény,
Levert ifjúság bágyadoz
Meghajlott termetén.
Fölnéz; de gyorsan elhaló
Szemlángja tétováz:
Boldogtalant olly annyira
Kínozza testi láz.
Majd szólni kezd ’s így rebegi
Fáradtan szózatit:
„Kivántad, oh kegyelmes úr!
Leírnom Hunyadit?
Leírom őt ’s a’ gyermek is
Rá ismer szóm után:
Rab voltam nála évekig,
Szolgáltam udvarán.”
’S lefesti arczát, termetét
És szürke ménlovát,
Mellyen vezérli hadait
Véren, halálon át;
A’ fegyvert, mellyel karja sujt,
A’ hollót paizsán
’S mind, a’ mi rajta feltünik,
Rettentő a’ csatán.
De nem csak arczát, termetét,
De nem csak ménlovát,
Lángszózatokkal írja le
A’ ritka hőst magát:
Villám gyanánt mint terjed el
Nagy lelke táborán,
Mint jár előtte rettenet,
Pusztúlás nyomdokán.
Szemének harczi őrtüzén
Mint gyulnak ezerek,
Ha szól, szívrázó hangjain
Mint éled a’ sereg.
Majd fővezér, majd közvitéz,
Rengetve buzogányt,
Mint öldököl, mint veszti el,
Kiket halálra szánt;
A’ nemzet mint lesz általa
Egy szívvé, nagy ’s merész,
Melly a’ csatákra feldobog,
Melly élni halni kész.
’S megy, mint lerontó zivatar,
A’ kis de bátor had,
Közöttük a’ harcz’ istene,
’S ez isten ő, Hunyad!
’S a’ mint Hafíz igy közre szól
’S mind inkább lángba jő,
Feléled elhalt ízein
A’ véle szült erő.
Kinyúlnak izmos tagjai
A’ hallgatók felett,
’S betölti szálas termete
A’ sátorszegletet.
Harsogva zeng, mint hadi kürt,
A’ szózat ajkirúl;
Szemében rémvilág lobog,
És arcza felpirúl.
De mind, ki látta Hunyadit
Dúló hadrend előtt,
Döbbenve ismer rá: Hafíz
Olly hűn rajzolta őt.
’S Mezet bég sápadt mint halál,
Merően néz körűl;
’S egy bátor arczot nem talál
Olly sok vitéz közűl!
Majd kór Hafíz felé lövel
Gyanús pillantatot;
De ő a’ nagy sereg között
Többé nem láttatott:
A’ hegytetőre vágya fel
Enyh ’s tiszta lég után.
Felment ’s fej nélkül ott lelék
Jövő nap’ hajnalán.
Őt vélte mindenik; de ő
Nem volt a’ fejtelen;
Utána csúszván Ali Kurd
Rá ismert egy jelen.
És Kurdot ő gyilkolta meg,
Kurd a’ vérfedte holt:
Az ál Hafíz, magyar fiú,
Hunyadnak kéme volt.
_____________
II. KEMÉNY’ HÁZA.
Melly ritka szerencse,
Melly isteni kéz,
Áldott meg örömmel,
Oh ifjú vitéz!
Tisztelve dicsőnek
Ismére hazád
’S most ős lakod éden,
Melly kéjeket ád.
Tündökletes arczczal
Szép hölgy jön eléd,
És hoz puha karján
Egy kis csemetét.
A’ nő maga gyöngyház,
És gyöngy a’ fiú.
Boldog szerelemnek
Milly szép koszorú!
„Nem hal ki tehát
A’ bajnokok’ ága,
Bár harcz’ mezején
Elhulla virága,
Sok hősi Kemény.
Irtózatosan
Fenn tartja magát
Új sarjaiban
A’ régi család.”
Illy érzelem’ árja fogadja Keményt,
A’ harczokon honnit, a’ honn jövevényt,
’S keblére, csatái’ sebeinek irúl,
Hölgyével egy ég’ magas üdve borúl.
És csendes a’ ház, az örömteli lak,
Távolba nem érik a’ harczi nyilak;
Kőszirtok’ örök tövü szálainál,
Elzárva, fedezve, magányosan áll.
Mormolva köszönti a’ bérczi sió,
*Hegyi patak.
Zúgása szelíd nyugalomra hivó,
’S míg rengetegin zivatar rohan át,
Rá védve tekint le az agg Retyezát.
’S ő ott a’ gyönyör’ teli kútfejinél,
Mint férj ’s atya mennyire boldogan él!
Mért még is az arczon e’ néma ború,
Felhői között mire érik a’ bú?
Lelkére mi rémletek’ árnya vonúl,
Hogy felriad álmai’ karjaibúl?
Mért hölgye’ szelíd ölelése helyett
Nyujt durva vitéznek orozva kezet,
’S hozzája titokteli éjfeleken
Véralku felett tanakodni megyen?
Oh szent haza! értted ez aggodalom,
Melly nem hagy örülni a’ szűz karokon:
Éretted az égiek’ asztalitól,
Hol szüntelen örömek’ éneke szól,
Szent isten’ imádatos arcza elől,
Bár ülne sugárai’ jobbja felől,
Fölkelne a’ honfi ’s dicső nevedért
Eljőne csatáidon ontani vért.
’S esküdve az alku az égbe megyen:
Nagy Hunyadi’ bajnoki czímeiben
Fog küzdve kiállani a’ síkra Kemény
’S vagy győzni vagy esni a’ hír’ mezején!
_____________
III. AZ ÜTKÖZET.
Ompolynak
*Ompoly: a Marosba torkolló erdélyi folyó.
árjai vérben hempelygenek,
Csatázva partjain huzódik két sereg.
Egyik hazát hagyott, hogy dúljon idegent,
Másik belföldi had ’s csatái’ tárgya szent.
Eljöttek oldani rablánczra vert rokont,
Szivökben a’ boszút hordván ’s a’ drága hont.
’S tovább tovább megyen téren tetőn a’ had,
Holtakkal hintve a’ virító tájakat.
Leggyilkolóbb csata az Őrön menydörög;
Ott egy zászló körűl küzd számtalan török.
A’ hollós
*A holló a Hunyadiak címerállata.
pajzsu hős szemköztt ’s székelfiak;
*Székely vitézek.
’S vad ellenségeik sok ezren hullanak;
De új ezer fedi a’ véres harczhelyet,
’S tovább tovább dühöng az ádáz ütközet. –
Most egy merész lovag tajtékzó paripán,
Szaguld a’ hős felé, átkot ’s dühöt fuván:
„Igy, gyilkos Hunyadi, nyitom meg szívedet;
Miattad ősz apám a’ varjak’ étke lett.”
’S egyszersmind elrepűl a’ dárda keziből:
A’ hős jobban talált ’s ő szörnyet halva dől.
Majd jő egy óriás, halálfej czímere,
Jelűl, hogy halni kész, ha nem győz fegyvere.
Hogy nem csak nézni jött, kitűnik termetén:
Borzasztó látni őt a’ vértől feketén.
’S nem szól, de buzogányt forgat halálosan:
’S a’ hollós hős előtt két bajnok ölve van.
Már fennyen cseng vasa a’ hollós paizson
’S örömsivalkodás zeng a’ vad ajkakon.
De visszavág a’ hős ’s a’ szörnyü fej lehull;
Rémítve görg alá az Őrhegy’ ormirúl.
’S ismét egy új vitéz ’s ismét egy új halál:
A’ hollós vértü hős párjára nem talál.
’S a’ mint tovább tovább zajong az ütközet
’S mind inkább hull a’ nép az őri hegy felett,
Ím újra sor nyilik, ’s szép mint a’ nap’ fia,
Előszaguld heven
*Sebesen (hevesen).
egy ifju dalia.
Bámulva néz körűl, a’ hős előtt megáll
’S kezében meghajol a’ zászlós kopjaszál.
„’S régóta – így beszél – kereslek, oh Hunyad,
Jó sorsom engedi meglátnom arczodat,
’S látom véres kezed’ munkáit: iszonyúk!
Tanúim, hogy te vagy, ’s hogy a’ hír nem hazug.
De hogy nem rettegem kezedtől a’ halált:
Ím vedd ’s ha úgy lehet kerűld e’ kopjaszált.”
’S egyszersmind neki hajt a’ két hős könnyedén:
A’ hollós hős alatt átszúrva dől a’ mén;
De Ferhád elesik, szivében kelevész,
’S fölötte áll setét pajzsával a’ vitéz,
’S szól: „Hős fiú, korán enyészik életed.
Mondd meg, kinek hagyod át adnom fegyvered?”
Ferhád nem válaszol, de szól hörögve még:
„Mezet bég, jó apám! intettél, nem hivék.
Eljöttem vakmerő meglátni Hunyadit:
’S többé nem látom, ah honom’ határait!”
’S Mezet bég ott leli lélektelen fiát
’S keblén kétségb’esés’ lángtőre nyilal át;
De hősileg felejt fájdalmat és halált;
Buzdítva vág elé ’s harsogva felkiált;
„Most, most van alkalom Hunyadra rontanunk.
Erdély mienk, ma van a’ legdicsőbb napunk.
Most, rajta osmanok! fel zászlót ’s kardokat,
Halállal en fiam dicsően tárt utat!”
Igy szól ’s fél százezer ordít ’s rohan vele,
A’ székel fut, kevés, kit kard nem sujta le.
’S vérében ott a’ hős a’ hollós pajzs alatt,
Ajkán ’s szivén haza a’ végső gondolat.
’S Mezet bég felkiált: „Mienk a’ diadal!
Erdélynek napja húny Hunyad’ csatáival.”
’S már indúl végzeni a’ meghajolt csatát,
’S szaguldva vezeti vérszomjuzó hadát.
Már szerteszét rabol ’s pusztít török, tatár,
’S csak egy magyar had áll, melly még csatára vár.
De ez bizton halad, nem enged semmi tért,
’S fenn zengi: Hunyadi! ’s mindnyájan Hunyadért!
’S Hunyadra csak hamar ráismer a’ török;
A’ merre kardja vág, szózatja menydörög.
Mint villám terjed el nagy lelke táborán:
Előtte rettenet, halál van nyomdokán.
’S dicsően győzni száll a’ kis de bátor had,
Velök harcz’ istene ’s ez isten ő, Hunyad!
Mezet bég véresen borítja a’ mezőt,
Fiával itt talált nem díszes temetőt.
Gyérülten omlanak vert hatvan ezrei:
Őket téren tetőn magyar had kergeti.
De ott fekszik Kemény a’ hollós vért alatt;
E’ nagy, dicső napért ő volt az áldozat.
_____________
IV. A’ SÍR.
Elmúlt a’ harcz, a’ hon szabad;
Sírjában a’ hős ott szunyad
Az ádáz nap után.
Felette ifju hölgye van
Setét hajának gyásziban,
Olly szép, olly halovány.
Fájdalma szókra nem fakad:
Tőr benne minden gondolat,
Az érzemény halál.
Bújával semmi fel nem ér,
Csak a’ mi nincs, a’ vesztett férj
A’ por lakóinál.
Elmúlt a’ harcz, a’ hon szabad:
Vezéri díszében Hunyad,
És bajnok társai
A’ sírhoz jőnek komoran,
A’ harcz’ setét ruháiban
Vég búcsút mondani.
„Helyettem, oh nemes barát,
Elestél ’s mentve lőn hazád.
Dicsőn és szabadon,
Ha él, virágzik nemzeted,
Az véren váltott érdemed:
Örök hír hamvadon!
Vedd ím vezéri díszemet,
Mellyet jelessé tőn kezed,
Vedd esküm’ zálogúl,
Hogy e’ hon és e’ nemzetért
Ontok pogányban annyi vért,
Míg holda elborúl.”
Szólt ’s minden szónak hangiban
Törökjaj ’s harcz’ dörgése van
’S nem gyáva fájdalom.
Majd meghajolt a’ sír fölé,
A’ zászlót, pajzsot feltevé
’S kidíszlett a’ halom.
Utána mind a’ bajnokok
Lerakják sorra paizsok’
’S kél zordon ravatal,
Setét kopjákkal lobogó,
Tört fegyvereknek villogó
Rémes pompáival.
’S miként jött, vissza komorúl
Huzódik a’ had ’s elvonúl
A’ mélyebb gyász elől:
A’ bús hölgy még ott térdepel,
Őt semmi zaj nem kelti fel
Nehéz gyötrelmiből.
„Dicső volt ő hajh! ’s oda van!
Olly ifjú még, most szótalan,
Olly hű volt, most hideg.”
Ez a’ mit a’ hölgy nem feled,
Ez, a’ mit vissza nem vehet,
’S fájdalma rengeteg.
Ott csügg a’ síron egyedűl
Gyász-fűzként, mellynek mélyen űl
A’ földben gyökere.
Ott hullnak néma könnyei,
’S szivét mind inkább vérezi
A’ gyilkoló csere.
Elmúlt a’ harcz, a’ hon szabad
’S kiket bilincsre vert a’ had,
Veszendő honiak,
Nő, gyermek, ifjú ’s agg öreg,
Egy tízezernyi nagy sereg,
Most vissza szállanak.
Kiket barátság, szerelem
Kötött ’s ért kínos gyötrelem,
Kétszerte kedvesek,
Most újra egymást ölelik,
Egymásnak arczán könnyeik
Ragyogva ömlenek.
’S Erdélynek völgyén, halmain,
A’ tízezernek ajkain
Felzeng a’ háladal.
Fel a’ magas mennyekre hat,
Betölti a’ mély sírokat
Megrázó hangival.
„Igen! mindünkért halt meg ő!”
Szól illetődve most a’ nő
’S a’ sirról felriad:
„Örűljön a’ ki mentve lőn,
Áldás a’ sírban pihenőn:
Erdély megint szabad.
Ne lássa senki gyászomon,
Midőn derűre vált a’ hon,
Hogy még van fájdalom:
De titkon én e’ gyászomat,
Míg fájdalomtól megszakad,
Szivemben hordozom.”
Vörösmarty.
