Járatlan útakon ki jársz,
’S keblet viharra vészre társz,
Örömtől idegen,
Ki vagy, te bánat’ embere,
Mi sorsnak üldöz fegyvere,
Hogy bolygsz vad bérczeken?
„Hagyj bolyganom vad bérczeken,
Hagyd dúlni a’ vészt keblemen,
Én bujdosó vagyok;
Kietlenb e’ szív itt balúl,
Zajosb a’ vész, melly benne dúl,
Fájdalmim olly nagyok.”
Tán dús valál és kincsedet
Elvette ádáz végzeted,
’S most inség szomorít?
„Dús voltam ’s dúsnak lenni jó,
’S inségem most olly szív-ható.
De ez nem tántorít.”
Két név előtted szent talán:
A’ hű barát és hű leány,
És Ők elhagytanak?
„Pártos barátság, szerelem
Földön legkínzóbb gyötrelem,
Ők híven haltanak.”
Kihaltak ők? tán gyermeked
Szép hölgyed, minden örömed,
Emésztő sírba szállt?
„Mind sírban a’ mit szereték,
De a’ sziv mély ’s nagy menedék,
Elnyögte a’ halált.”
Te tűrsz, bár kínod’ súlya nagy,
Tán a’ becsűlet’ rabja vagy,
’S neved gyalázva volt?
„Gyalázva minden czímerem,
De azt hazámért szenvedem,
’S ez rajtam drága folt.”
Hah számkivetve vagy tehát
’S mellyért vérzettél, ön hazád
Sújt kérlelhetlenűl.
„A’ számüzöttnek honja van,
’S bár szenved ő ’s boldogtalan,
A’ nemzet él ’s derűl.
A’ nemzet, mellyhez tartozám,
Kiirtva, ’s vérbe fúlt hazám
Többé fel nem virúl:
Engem millióknak veszte nyom,
Egy nép’ halálát hordozom
Keblemben ostorúl.”
Vörösmarty.
