September’ végén 1834.
Te bájvidék, ti édenreggelek,
Te kút, ti fürdők’ rémletes magánya,
Te messze rétség’ illatos viránya,
Te, melly fogadtál, meghitt kis telek;
’S te, kit kerestem és üldöztelek,
Keblemnek áldott rettegett bálványa,
Kit visszasóhajt most e’ szív’ hiánya,
Kit megveték és istenlettelek; –
Szép hely, te nékem üdv ’s pokol valál.
Most én szelídebb ég’ lakója lettem,
’S a’ dúlt kebel megszűnt hullámzani;
De kéje még csak egy: andalgani
Óráidon, midőn élet ’s halál
Kétes csatákban küzködött felettem.
Csató Pál.
