Messze útra indult a’ szép legény
Enyhítni szerelmes szíve’ sebén;
Az alkony őt setét erdőn lepte,
Magában ekkor így beszélgete:
„Sudár fenyvek! susogó patakok,
Hímes mező, fényes csillagzatok,
Langy szellő, giliczék’ nyögdelése,
Ti lesztek kínaim’ feledése.”
Igy szólván egy sziklán lenyúgodott,
Haj de reménye nem valósodott,
Mert fölgyúladt heves képzelete
’S őt illy bűbájosan hitegette:
Karcsú növése a’ zöld fenyűnek
Termetét képezé kedvesének:
A’ hüvös patakok’ csörögése
Úgy tetszett galambja’ lebbenése;
Az illatos virágú mezőben
Állt a’ lány innepi köntösében,
Csillagokból szemek’ pillantása,
Szellőből lett hómell’ sohajtása;
’S a’ zöld gallyakon ülő giliczék
Kedvese’ bucsúzó szavait nyögék.
Már az éjfél’ búsongó homálya
A’ setét erdőre alászálla,
Ő még ült a’ mohos sziklaszálon,
’S megárnyékozta a’ játszi álom.
A’ játszi álom, melly azt mutatja,
A’ mi ébren az ész’ gondolatja.
Olly bájolón, millyen soha nem volt,
A’ kedves leány előtte állott;
Ölelésre nyúltak hókarjai,
Csókra keltek piros ajakai;
Gyöngyök peregtek-le orczáiról,
„Elhagysz tehát?” hangzott ajakiról.
’S mint árva fülemile’ sirása
Kifakadt melléből zokogása.
Hogy fölrázta őt e’ játszi álom,
’S eszmélve ült a’ zöld sziklaszálon,
Piroslott a’ hajnal’ perémzete.
*Pereme, a hajnali látóhatár.
Magában ekkor így beszélgete:
„Sudár fenyű, te törpére görbedj,
Csörgő patak, te iszapba rekedj,
Hímes mező, légy kóróhalommá;
Ti csillagok, fekete korommá,
Fergeteg váljék a’ lenge szélből,
’S károgó varjú a’ giliczéből,
Mert nem vagytok nekem enyhülésre,
Hanem lettetek bú-ébresztésre.
Szép álmodozásba ringattatok,
Hogy kétszeres búval kínozzatok,
’S én balgatag föl nem tudám érni,
Hogy bú elől nem lehet kitérni,
’S hogy ki szerelemnek adja magát,
Az mindent szerelmes szemekkel lát.
Míg a’ legény illy éneket monda,
A’ setét erdőben fölvirrada,
Eljött a’ dél, a’ nap alá szállott,
’S a’ szerelem’ bús vándora állott
Kedvese’ ablakának előtte,
’S epedő szerelmét éneklette.
Czuczor.
