Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Sempronius, a’ heves egű olaszföld’ heves képzeletű ’s mély érzelmű fia, Ephesusban, a’ proconsul’ lakomáján, Diana’ templomszűzeinek, kik az ünnepet táncz ’s szinészi mutatványaikkal díszesíték, egyike iránt szerelemlángra gyúlt ’s ez idő óta nem vala nyugta; szüntelen az ephesusi szép ’s azon jelenés lebegett előtte, midőn Eros számtalan alakokban tett kisértései után végre egy ioniai^* egyszerű, de lelkes ifjoncz’ képében a’ leány’ szivét meghódította. Semmi sem vala képes Semproniust vigasztalni; Callias barátja sem, egy görög nevelésű könnyelmű világfi; mert ha végre az ephesusi szépet, kinek keresésében Asia, Görög ’s Olaszországban két évet tölte már, meglelné is, haldokló atyja’ parancsából, mellyet megszegni bűnnek tartott, Euphrosine dús rokonát kell vala nőűl vennie, kit azonban gyermekévei óta nem látott és gyűlölt, mert szabad választását gátolá. Azonban egy napon, Calliassal Athenében mulatozván, hírt veszen Euphrosine’ halála felől. Apja’ parancsától ekként felmentve látván magát, ismét fölébred benne régi gerjedelme. Ephesusba mennek ’s ott Diana’ papját megvesztegetik: de ez őket elárulván, a’ templom’ sötét boltozatiba vezeti, hogy ott papi kés által az istennének feláldoztassanak. – Elárulva látván magokat, kétségbeesetten bolyongának a’ téres boltozatban. Egyszerre sikoltozást hallanak ’s egy ajtóhasadékon világ tűnik szemökbe. Benézvén Sempronius, elszörnyedve pillantja-meg a’ proconsul’ lakomáján látott szüzet, kötött karokkal, a’ pap előtt áldozatra szánva. Mert ő is szerelemre gyuladt volt Sempronius iránt ’s szerelmi titka kitudatott, olly bűn, mellyért mind Diana’ templomszüzének, mind az iránta szerelemre gerjedt férfinak halállal kell lakolniok. – A’ két barát berohan. Callias az őket eláruló ’s a’ szűzet épen feláldozni akaró papot átdöfi, mellyre a’ körülállók gyilkokat rántanak. Csata támad ’s Sempronius erősen megsebesítetvén barátjával együtt tömlöczbe vettetik, honnan, magok sem tudván miképen, megszabadítatnak, és a’ proconsul őket sietve Athenébe küldi, innen pedig nem sokára Olaszországba mennek.

A’ sebében beteg Sempronius kétszeresen szenvedett: ön fájdalmai ’s a’ szűz’ sorsa miatt. Gyógyítására egy fiatal szerecsen orvos ajánlkozék, ki mint valamelly büvész, minden titkait tudá ’s megigérte, hogy az ephesusi jelenetet is elébe varázslandja. A’ készületek megtétettek. Sempronius Callias barátjával elmegy a’ rendelt helyre. Kalandjaikat egymás után szemök elébe látják bűvöltetni, míg végre a’ templomban volt borzasztó jelenet is előtünt ’s a’ szép szűz a’ kést szivének irányzó pap előtt kötözötten. Sempronius, nem mérsékelhetvén magát, felé akar szökni, de ájultan rogy barátja’ karjai közé. Föleszmélte után egészen megváltozott a’ szín. Keleti bájjal ékeskedő kert virít előtte, gyümölcsök ’s virágok’ frisítő itala leng ásiai bokrok ’s csemeték közűl. Élő alakok tűnnek-fel; nympha-sereg jő, kezeikben pengő lantok’ hangja mellett lejtve, ’s a’ mint a’ kör kiszélesűl, középett egyszerű thrón látható, semmi egyéb ékítvénnyel nem, mint a’ liget’ mohával ’s virágival hímezve. E’ thronon ült egy erdei királyné (e’ jelenést ábrázolja az ide mellékelt kép) pillantatai földre sütve, oldalánál Eros, varázsit suttogva fülébe. A’ proconsulnál látott jelenés! – Semproniusnak elragadtatása visszatarthatlan lön. A’ varázskép felé szökik… de nem volt az üres légi tűnemény: egy gyönyörű leányt szoríta karjai közé, piruló szépségében.

A’ templomszűz, a’ szerecsen orvos, ’s Euphrosine, egy személy vala. – A’ két szeretőből a’ legboldogabb pár lőn.

Ő nem volt szép, az én Emíliám: de több vala mint a’ mit ennek nevezünk. Mindnyájan, kik látták, meg fognák vallani, mennyi vonszó volt a’ kedves leány’ képében; a’ kik pedig valaha vele társalkodtak ’s eléggé miveltek valának őt érteni, elragadtatva fognak szólni azon angyali jóságról, melly lelkét bélyegezte. Okos volt ’s éles belátású; viselete, tettei, tiszteletre ragadának mindent maga körűl, ’s még is szerény vala, ’s elméje’ józanságát, képzelő ereje’ gazdagságát nem árulá senkinek, nem kérkedék velek. De ő eszére nem is vala büszke, szíve volt az egyedűl, miért becsültetni kivánt. Ah, miért kelle olly korán elköltöznie e’ földről egy szívnek, melly emberek’ boldogítására volt alkotva!

Forrón, süt a’ déli nap; fű és virág lankadni látszik hevében. Kies erdőszélben andalog vigan a’ kis pásztorleány. Az ő keblét még nem epeszti szerelem. Ének zeng ajkairól, de nem a’ szép bojtárt, a’ viruló tavaszt dicséri, ’s a’ koszorú, mellyet a’ hegyek’ ibolyáiból kötöz, nem mátkájának, hanem a’ kedvencz bárányka’ ékesítésére van szánva. Nyája elszéledve majd pihen, majd legel, mellette hív őr-ebe ül. Körűle minden virít és tenyészik. Az erdő’ lombjai összeborulva árnyékozzák őt be ’s védik a’ dél’ forrósága ellen. Távol egy hajlék látszik az erdőnyilaton, hol a’ kis nyájterelőt esténként ölelő anyai karok fogadják.

Cromwell nyommasztó országos gondok ’s nagyravágyó lelkének súlya alatt elfáradva, házi körébe siet enyhet keresni. A’ mint kedvelt leányához, Claypole asszonyhoz, belép, ezt a’ szerencsétlen Károly király’ „Eikon Basilik” czimű könyve felett,^* a’ zsarnokok’ vérszomja felől ’s arról gondolkodva leli: „Mennyi bűnben kénytelenek a’ nagyok gyakorta részesülni, mellyektől alacson helyzetűek mentek.” Itt is attól, mit kerülni kivánt, látván magát Cromwell üldözve, felforran, összetépi és hamuvá égeti a’ könyvet, haragja’ csillapulta után pedig szivéhez szorítván megrettent lyányát, kéri, hagyná őt legalább honn a’ házi élet’ boldogságát izlelni.

Klára és Lenke, középrendű jámbor szülék’ gyermekei, korokra nézve csak egy pár évben különbözők, együtt nevekedének-föl. Összehangzóbb két szivet nehéz volt volna találni; nem keletkezett érzés, nem gondolat egyik kebelben, melly a’ másik előtt titok maradhatott volna. Így serdültek ők fel, mint két bimbó azon egy törzsökön, szüléik’ örömére, egész környék’ gyönyörűségére. Lenke, az ifjabbik, fürge vala és elmés, vidor ötleteivel fogá-meg a’ sziveket, Klára mindeneket elbájolt szépségével, kik őt látták, ’s örvendett létének a’ férfiszem, melly kellemein andaloghatott. Tizenhat évű volt e’ virág, midőn egy fiatal hadi tiszt’ szerelmének meghódolt. Ismeretségök egy évig tarta. Klára’ szüléi nem egyezhetének-meg összekelésökben, mert e’ szövetkezést semmi vagyon-alap nem biztosítá. Az ifju’ öröksége csekély volt, a’ leányé kevéssel több ennél. A’ tettekre született, nagy reményű fiatal tiszt, szerelmétől buzdúlva, eltökélé, hogy Indiákra megyen, szerencsét keresendő. Az elválás’ perczenetén túl esküvel igért örök hűség’ reményei enyhíték a’ leány’ égető fájdalmát.

Az ifjú’ egy évi fáradságos bujdosását szerencse kisérte. Egy tömérdek gazdagságú nabob,^* Calcuttában, megkedvelvén őt, halálos ágyán birtokai’ felében örökösének nevezte.

A’ hű leány remegő szívvel várt a’ kedvestől tudósítást. Végre levél érkezett, de az nem örömhír’: gyász és halál’ hozója volt. A’ levél jelenté ugyan a’ kedves’ szerencséjét, de egyszersmind hűtlenségét is. Ő egy calcuttai gazdag kalmár’ leányával kelt egybe. –

Ki ismeri a’ szerelem’ reményeiben élt de megcsalt ’s megvetett leányszív’ keservét? A’ leggazdagabb költői elme sem tudott még szavakat találni ennek hű festésére. E’ keserveket érzette Klára. Mosolygás a’ hír’ vétele óta nem volt ajkain látható. Arczrózsái elhalványodtak; szépsége, a’ mindeneket elbájoló, bú’ martaléka lőn. Ágynak esett ’s hosszú sínlődéseiből többé fel nem kelt.

Szegény Lenke! ott virasztád át a’ hosszú éjeket a’ kedves beteg testvér’ ágyánál. Ott lested minden intését, ápoltad őt hívebben, mint a’ leghűbb szerető. Hasztalan! el kell őt vesztened, a’ sors nem jutalmazza-meg hosszú fáradságaidat. Hiába zokogsz, vigasztalhatatlan apa! hiába hullatsz könnyeket, vérző szívű anya! semmi nem akadályoztathatja többé e’ nagy elválást. Letűnt a’ tündöklő napfény nyúgot’ halmai megé ’s midőn reggel újra földerűl, kialuva találja egy szép élet’ világát.