Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

hangai
(olvasva jő).
„Ki látta, hogy pók ön hálóival
Magát kötötte volna meg? de a’
Szegény bogár, melly drága selymet ad,
Sirt sző magának ’s halni elbuvik,
Eléjövendő hernyóként; ’s utóbb is
Csak pille lesz belőle! hogy megint
Meghaljon, – annyiszor egy kis életért!
Illyen szegény bogár az ember is,
Midőn szerelmes. Oh a’ szerelem
Édes, de bódít; ront szivet, fejet
És részegítőbb mint a’ bor’ hatalma.
Azért, ki józan ’s boldog lenni vágy,
Az álmadozzék inkább, mint szeressen;
Mert a’ mi szépet álmodott, magáé,
De a’ szerelmen kettő osztozik.”^*
Bölcsen, dicsőn! oh könyv én tégedet,
Aranyba kötlek jó tanácsodért.
Alunni inkább, mint szeretve élni,
Ez a’ titok, mellyet most felfödék.
És mintha már is bűvét érzeném,
Pillámon ónként súlyos szender űl.
Mindenható álom veszen körűl.
Fogadjatok be lombok’ árnyai,
Virító pázsit vesd meg ágyamat,
’S jó éjszakát bohóság – szerelem! (el)

vilma. Hogy tetszik az neked, Lidi, hogy mi, mint valami falusi leánykák, itt ennek a’ híres neves Pest’ városának erdejében violát szedegetünk?

lidi. Hogy tetszik? Az nekem igen is jól tetszik, addig legalább nem teszünk egyebet; nem halljuk az öreg bácsi’ oktatásait; nem a’ jó Katicza’ rágalmazó szavát.

vilma. Nem valami pásztori élet-e ez?

lidi (nevetve). Pásztori? Node mivel a’ kisaszszonynak úgy tetszik, legyen pásztori; hanem az bizonyos, ha valami finom úr meglátna bennünket, azt mondaná: kegyetlenek vagyunk, mert testvéreinket tépjük.

vilma. Oh oh!

lidi. Talán nem? Hiszen mi épen olly gyengék ’s ártatlanok vagyunk, mint ez a’ kis ibolya, melly ide a’ bokor megé bújt ’s mellyet én tüstént leszakasztok.

vilma. Ugy hát inkább ne is szakaszd le, Lidi.

lidi. Miért ne szakasztanám? Ihol ni, melly szép, milly gyönyörűn csillog benne a’ harmat, mint egy kis drága gyöngy.

vilma. Lásd, lásd, most egy ártatlanságot téptél el, ’s a’ mit te elég együgyű valál harmatnak mondani, az nem egyéb könyűnél, mellyel romlását siratja. Valóban, Lidi, ez nekünk szomorú dicséret. Gyenge és ártatlan, igen gyarló társak. Ekként csak addig tarthat ártatlanságunk, míg gyengeségünk védelmezheti, vagy is míg azt valaki nem méltóztatik leszakasztani, hogy azután mint időig óráig virító bokréta, ablakán, vagy ha igen nagy a’ szerencse, kebelén hervadjunk. ’S épen a’ viola! még tövise sincs, hogy a’ durva-mohón közelítőt illendőségre szoktassa. Nem nem, Lidi! ha már virágról van szó, hasonlítsunk inkább a’ kevély tövises rózsához, annak illataihoz legalább fegyverei vannak. De ime! megszedtük a’ sok szép virágot, Lidi, ’s most nincs kinek adjuk. – A’ láthatár igen szomorú, csak egy férfi alak sem mutatkozik rajta.

lidi. Istenem! már a’ nagy szerencsétlenség.

vilma. A’ mi büszke hódítóinkat ma valamelly szigorú foglalatosság tartja honn, hogy csak egyet sem látni közűlök.

lidi. Ah! oda vagyunk!

vilma. Mi lelt, Lidi?

lidi. Hát nem látja a’ kisasszony, hogy amonnan a’ tó felől egy ifjú jön –

vilma. Az már rettenetes volna.

lidi. Hogy innen jobbról is bukkanik ki egy.

vilma. Mit mondasz!

lidi. Igazán! mi egy kicsit ok nélkül is panaszolkodtunk a’ férfiak’ távolléte ellen. Most már annyi lesz, mint a’ fűszál. Még szerencse, ha menekedhetünk.

vilma. Jer, Lidi, jer, rejtezzünk a’ bokrok közé; szemközt jön egy deli úr ’s már ez a’ harmadik. ’S mintha összebeszéltek volna, mindnyájan e’ kis dombhoz tartanak. Jer, lessük ki őket, ’s a’ legérdemesbik jutalmat nyer tőlünk.

lidi. Édes uraim, ne gondolják aztán, hogy ezt kiváncsiságból tesszük, épen nem; csak egy kicsínt hallgatózni akarunk.

vilma. Jer, jer, ne csevegj; mert itt érnek. (el)

rigó (felkiáltva). Kit látnak szemeim?

guta. Rigó barátom! háromszáz hatvan öt napja, hogy nem láttalak.

kaczor (jő ’s megáll). Fergeteg és zápor!

rigó. Servus, Kaczor.

guta. Milliom! hisz ez Kaczor.

rigó. Kaczor, isten hozott!

kaczor. De titeket hozott isten.

guta. Ohó! hiszen csak te sem ördög’ lábán jöttél.

kaczor. Mikor azt mondom, titeket hozott isten, azt akarom mondani, hogy én már két hét óta pesti lakos vagyok.

guta. A’ mennykőbe is! hisz’ én már több mint három hete vagyok Pesten.

rigó. ’S én csaknem egy hónapja.

kaczor. Csodálatos! annyi idő óta most találkozunk először, ’s épen, mintha fergeteget jőnénk támasztani, itt e’ puszta dombon.

guta. Haha! te most is csak a’ régi vagy, Kaczor, furcsa és jó kedvű; de, Rigó pajtás, téged egy kicsint megszűrt az idő, talán a’ szent házasság’ sajtójában^* izzadsz?

rigó. Mi jut eszedbe! ’s aztán, olly hájfejű csak nem lehetek mint te.

guta. Oh, barátim, azt a’ jó levegő teszi; semmi egyéb mint a’ jó levegő. Nekünk a’ felföldön, tudjátok, excellens levegőnk van, de semmi egyebünk. Hanem a’ mi első és fő dolog, meddig mulattok Pesten?

rigó. Én vagy egy hónapot kénytelen vagyok itt tölteni.

guta. Én itt múlatok míg a’ lóverseny tart.

kaczor. És az állatmutatás^* –

guta. Reménylem, téged is ott talállak?

kaczor. Igen, hogy lássalak. Hanem halljátok-e, ez nagyon fölségesen van; mert én is itt mulatok vagy egy hónapig, ’s mivel mint Macbeth’ boszorkányai,^* itt e’ puszta dombon olly véletlenül találkozánk, nem volna-e méltó tervről gondolkodni, mellyel találkozásunkat örökre nevezetessé tegyük?

guta. Mennyei gondolat!

rigó. Hát mi tevők legyünk?

kaczor. Legelőször is nevezzük ezen halmot szerencse-dombnak, mivel merényeink’ terve itt született, ’s itt is fog, ha javaljátok, kifejleni.

guta. Az nem volna rosz ötlet.

rigó. Tovább, tovább!

kaczor. Tovább? Hisz a’ többiben bölcseségtek után reménylenék. Gondoljatok ki valamit, mi a’ mondott czélnak megfelel.

guta. Én még eddig mit sem gondolék, ’s általában a’ mennyire lehet őrizkedem a’ gondolkodástól; mert fejfájást okoz. Hanem végezzetek, ’s én nem mondok ellent.

rigó. Nem, nem! úgy nem szabad; te csak a’ könnyebb végét fognád. Ha jól értem Kaczor barátunkat, azt akarja, hogy mindenikünk mondjon egy tervet, ’s a’ három közűl azt kövessük, melly legczélravezetőbb.

kaczor. Minden esetre. ’S hogy a’ dolognak módját ’s alakját is megadjuk, legelőbb is Rigó barátom állj fel erre a’ törzsökre^* ’s onnan szavald el érzeményidet.

guta. Igen, igen, Rigó! te valaha hangosan mondtad el leczkédet; hágj fel és halljuk!

rigó (vonakodva). Ne bohózzatok.

guta és kaczor (megfogják ’s felemelik) Meg kell lenni!

rigó. Már mivel illyen szépen kértek, isten neki! (félre) Várjatok, majd lelketekre szólok.

kaczor. Valóságos útmutató! Csak ujját kellene kinyujtani.

guta. ’S hogy mosolyog, mint felfordult szekerénél a’ fazekas.

kaczor. Gondolkodik.

guta. Szinte elfeketűl bele.

kaczor. Bizonyosan igen fekete gondolatokkal küzködik.

rigó. No’s hallotok?

kaczor. Nyilt fülek vagyunk.

rigó. Vastag füleknek szólok és azért
Jó vastagon. Ha tervet kérdetek,
Hogyan lehessen jobban élnetek,
’S hiressé tenni e’ találkozást,
Jobbuljatok meg. Nemcsak a’ pohár’
’S leányszáj’ csókja, mellyben vétni szoktok,
Nem a’ zabálás, ’s koczka ’s kártya mellett
Átvirrogatva töltött drága éj
Csupán hibátok; ez türhető:
Ti bűnösek valátok, már mikor
Apátok először iskolába küldött:
Kószák, henyék ’s azért tudatlanok
Mind e’ napig ’s haszonvehetlenek;
Miért is tervem: újra kezdnetek
A’ rosszúl végzett iskolák’ sorát.
Én mint a’ vessző hátul kullogok majd,
’S ütlek, javítlak, míg csak bennetek tart.
Hogy tetszik ? Mondjon jobbat a’ ki tud.

kaczor. Ki hitte volna, hogy sovány pók illy vastag szálat ereszt?

guta. Ha nyakába kerítenők, bizonyosan megfúlna rajta. No ez nekünk szépen befizetett.

kaczor. Halljuk, halljuk!

rigó. De tréfa, a’ mi tréfa! terv ha kell:
Szép halni a’ hazáért ’s én hadi
Életre állanunk tanácslanám.
Víg a’ vitéznek vándor élete,
’S a’ harczi szellemet, melly tűnni kezd,
Magyarhoz illik vissza szerzeni,
Különben bírni nem méltó hazáját. –

guta. Elég, elég!

kaczor. Le onnan, Rigó! Az a’ te setét pathosod egészen elfanyarít bennünket. Mi jut eszedbe? most katonává lenni! holott a’ világ azon töri fejét, hogyan lehessen el katona nélkül.

guta. Szegény fiú, egészen kihevült belé!

rigó (leszáll). Óha! ne igen csúfolódjatok. Most rajtatok a’ sor.

kaczor. Fel, Guta, fel!

rigó. Fel veled apróság!

guta (fellép).

rigó. Felszállott a’ páva vármegye’ házára.

guta. Szeretném, ha figyelmeznétek.

rigó. Szeretnők, ha ollyat mondanál, mi figyelemre méltó.

guta. Majd, majd! csak egy kis tűrödelmet. –
Szép halni a’ hazáért? élni jobb,
És szinte szép, ha úgy intézzük el.
Azért is én nem a’ hős életet
Nem a’ halállal frígyes hadmezőt
Ajánlom választandó pályaúl;
Különben is most bék’ van mindenütt,
És a’ magyarnak ellensége nincs,
Magán kivül. Magával küzdeni,
Megvíni benne, a’ mi rosz ’s kivetni,
Ez a’ magas czél, mellyre törni kell.
Azért is – –

rigó. Hagyd el, hagyd el!

kaczor. Ne verd ki sorából.

rigó. De csak hadd essék ki, úgy is rosz sorban van.

kaczor. Igazad van, Rigó, ez is szörnyű melancholicus dolgokat beszél. Ki fogja most azon törni fejét, hogy még a’ hazának is szolgáljon? örüljön, ha magának élhet.

guta. No ha nem akartok hallgatni, lássátok. Én azt a’ tanácsot kivántam adni, legyünk magyar írókká, ’s csak egy időre is váltsuk fel azon buzgó hazánkfiait, kik a’ literatura’ sovány asztala mellett régóta éheznek és szomjuhoznak, ’s részesüljünk a’ magas dicsőségben, mellyet legújabban Ignácz úr magáévá tett, a’ nélkül, hogy akár eszét, akár itélő tehetségét legkisebbé is megeröltette, sőt a’ nélkül, hogy az irói pályára csak valamennyire is elkészült volna. De ha nem tetszik – –

kaczor. Bizvást leszállhatsz Guta pajtás; terved még szerencsétlenebb mint amaz, ’s épen tőled könyv- ’s olvasás-gyűlölőtől a’ legváratlanabb. Mit gondolsz? Magyar iróvá, nyelv’ katonájává lenni könnyű dolog ugyan kezdetnek, de igen kétes kimenetelű. Ha már egész velőapadásig olvastál és írtál, ’s jó híred’ illatja, mint a’ kakukvirágé, körűled elterjedt, mi könnyen akadhat valami dühös recensensed, ki ezen jó illatú légkört halálos leheletével megrontja, ’s téged, minden irói dicsőségeddel semmivé tesz, vagy, mint a’ Jelenkor^* szereti mondani, tönkre silányít.

guta. Mi a’ manó! hát te azért lovaltál fel, hogy rajtunk nyargalóztasd elménczségedet? Fel veled a’ polczra! ott halljuk mit tudsz.

rigó. Fel, Kaczor, fel! lássuk, hány zsákkal telik.

kaczor. Megálljatok! Ti azon a’ tudós emeleten olly magosan álltatok, hogy az élet alant homályba tűnt szemeitek előtt, ’s mi csoda, hogy javaslattok felette bölcs ugyan, de épen azért haszonvehetlen. Azért nehogy végzetlenűl menjünk tova, engedjétek meg, hogy mint föld’ fia az anyaföldön maradjak ’s bukásaim után ismét erőre jöhessek. Legelőször is tehát azt kérdem tőletek: házasok vagytok-e?

rigó. Mit tartozik ez a’ dologhoz?

guta. Haha! átkozott Kaczorja, bizony eltalálta a’ bibét. Én nőtelen vagyok, ’s Rigó már megvallotta, hogy még szabad ember.

kaczor. Így tehát én minden hosszú tanakodás helyett azt mondom: Házasodjunk!

rigó. Ha valót akarok szólni, elmém régen vajudik illyféle gondolattal.

kaczor. Ha vajudik, hozd el neki az akarás’ bábáját ’s azonnal meg is fog születni.

guta. A’ mi engem illet, épen semmi vonzódásom sincs a’ házas élethez; de barátságból ’s kedvetekért, isten neki! én is megházasodom.

kaczor. Ez iránt tehát semmi ellenvetés –

guta. Csak az, hogy a’ házasság, gondolatom szerint, igen mindennapi ’s alrendű dolog, ’s az által találkozásunkat nevezetessé aligha tehetjük.

kaczor. Igen! ha mi is úgy házasodnánk, mint köz lélek szokott; de a’ mi házasodásunknak bizonyos rend ’s határnapok szerint kell véghez menni ’s ha javaljátok, írott szerződés mellett.

guta. Halljuk.

kaczor. Ma alkalmasint sok nép fog jőni a’ váras’ erdejébe, ’s azért is tegyük meg az első lépést, az az, álljunk el, mindenik külön, bizonyos helyekre lány nézni.

guta. Ezt különben is tettük volna; ez helyes.

kaczor. Felteszem, hogy, fogadott munka lévén, mindenik fog még ma szeretőt választani. Egy hét elég, hogy utána járjon, megismerkedjék, kedvét keresse, ’s így mához egy hétre azt fogjuk egymásnak jelenteni tartozni, hogy választottunk’ kegyeiben némi előmenetelt tettünk.

guta. Jó.

rigó. Az idő egy kissé rövid; de isten neki.

kaczor. A’ választott leányt egy hét alatt reá kell vennünk, hogy jegyet váltson, ’s igy mához két hétre hármas eljegyzés lesz.

rigó. Ez magában igen szép dolog; de kivihetetlennek látszik.

kaczor. Oh gyávaság! hát én tanítsalak-e meg, hogy kell az asszonyok’ szívét ostrommal bevenni? De halljatok tovább. Más két hetet nászkészületekre fordíthatunk, ’s mához négy hétre úgy kell intéznünk a’ dolgot, hogy a’ hármas menyekzőt együtt tánczolhassuk el.

rigó. Igen! de hátha a’ két első hétben el-jegyzett szép a’ másik két hét alatt el talál pártolni?

guta. Ez nem megvetendő észrevétel.

kaczor. Kicsiny hitűek! akkor hirtelenében másikat fogtok választani.

guta. Kaczor! te felséges fiú vagy. Dictum factum! most nincs egyéb hátra, mint hogy mind ezeket irásba foglald, aztán aláírjuk; most pedig egyenesen leánylesre menjünk. De egy kérdésem van: az csak nem fog kivántatni, hogy leendő hitvesünkbe szerelmesek is legyünk?

rigó. Mentsen isten!

kaczor. Az örök gyalázat volna!

guta. No már ezt szeretem, így már lesz belőlünk valami; de ezt is írásba kell foglalni.

kaczor. Igen! felírom, hogy a’ szerződők kötelezik magokat, a’ szerelmet, hogy az annál tovább tarthasson, törvényes idejére, az az a’ házasság’ kezdetére halasztani. Továbbá, hogy tanácskozni ezen szerencse-dombra gyűlünk össze.

rigó. Az jó.

kaczor. ’S hogy egymást kölcsönösen segíteni fogjuk.

guta. Mindent, mindent! de most szót se többet. Én a’ lánczhídhoz állok,^* ’s minden szépség, melly rajta át és vissza megy, vámot fog adni szemeimnek. (el)

kaczor. Én a’ fogadó’ csarnokába ülök ’s egy pohár ártatlan tej mellett szerződésünket írásba foglalom ’s leányokat nézek. (el)

rigó. Én pedig oda megyek, a’ hol ti nem lesztek. (el)

vilma. Lidi! ez iszonyú megbántás. Hallottad-e valaha, hogy asszonyt illy olcsón áruljanak? Ezek a’ férfiak, ha lovat, de csak egy együgyű birkát akarnak is vásárlani, mi nagy készülettel, ’s mi hosszás tanácskozással fognak hozzá, mennyire kutatják eredetét, nemzetsége’ faját, ’s uram’ fia! feleséget hármával is négy hét alatt akarnak szerezni.

lidi. Jaj! lássa kisasszony, ollyan lesz ám a’ feleség is, a’ mint utána járnak.

vilma. Hallgass.

lidi. Ah! azt csak nem fogja kívánni, hogy nemem’ dolgában elhallgassak?

vilma. Hát úgy szólj, mint nemedhez illik.

lidi. Azok a’ csunya, fertelmes emberek!

vilma. Igazad van, Lidi. Ha még is valami különös, válogatott ifjak lettek volna.

lidi. Az egyiknek ollyan fekete szeme volt, mint a’ bogár.

vilma. Mond inkább, mint a’ bor.

lidi. Hát bizony bor! mert mi is vihette volna a’ bornál egyéb illy vakmerőségre. – ’S a’ másiknak olly karcsú termete volt.

vilma. Karcsú, de vékony minden arány nélkűl.

lidi. Gyertyaszál! Nem kár volna karácson’ bőjtén dió mellett elégetni. – ’S mit mond a’ kisasszony a’ harmadikhoz, kinek olly szép, vagy akarom mondani, nem szép szőke fürtei voltak?

vilma. ’S fürtöknek mondod te azokat?

lidi. No bizony! lehetne is lenszöszből fürtöket csinálni. Szerettem volna hajából madzagot sodorni ’s egypár seregélyt akasztani reá. – (félre) Ah istenem! csak az enyém volna, megsimogatnám azt a’ szőke haját, ’s azt mondanám, selymet illettem meg.

vilma. ’S aztán ha a’ világ’ szépségei volnának is, Lidi, nekünk haragudnunk illik.

lidi. Ah! biz’ azt kellene ám; de tudja kisasszony, hogy a’ harag a’ szépségnek árt.

vilma. Mit hallok? Rosz, hűségtelen leány! hát te is ellenem esküdtél?

lidi. Mentsen isten! Hisz’ én haragszom, úgy haragszom hogy – (félre) nem szánnám őket sorra csókolni; mert van-e a’ földön szeretetre méltóbb férfi, mint a’ ki házasodni akar?

vilma. Lidi, én egészen el vagyok keserítve, gondolj ki valamit, a’ mi felvidítson.

lidi. Válasszon a’ kisasszony a’ három közűl egyet, ’s kettő büntetve lesz.

vilma. Balgatag!

lidi. Igen! mert mind a’ hármat csak nem választhatjuk.

vilma (neheztelve). Lidi!

lidi. Tudja mit, kisasszony? Azt mondják a’ boszú édes, ’s mi fehér népekűl szeretjük az édest: álljon rajtok boszút.

vilma. Igen, Lidi, én boszút fogok, boszút akarok állani. Vigyázni fogok minden leánykára, ki útjokba esik, ’s megmondom nekik, micsoda pártütést esküttek gyenge nemünk ellen, ’s ezennel indulok, hogy őket szemmel tarthassam.

lidi. Ah! kedves kisasszony, félek, hogy gyenge nemünkből igen sokan a’ pártütők’ részére állanak. ’S ha én a’ gazdag, a’ szép Ligeti Vilma kisasszony volnék, mást gondoltam volna.

vilma. Te ma felette bölcs ’s olly hízelkedő vagy, mintha férfi volnál. No ’s mit gondoltál volna?

lidi. Nem épen roszat; de azt könnyebb gondolni mint mondani. Ha én a’ kisasszonynak volnék, azon ügyekezném, hogy mind a’ hárman belém szeressenek.

vilma. Lidi, Lidi! szerencse hogy csak ketten vagyunk. Ha tükreimmel még eddig szép frigyben állok is, de ennyi hiúságot egy hajszállal sem tartok kisebb bűnnek, mint épen azon vakmerő elbizottságot, melly imént megbántott.

lidi. ’S ez lesz épen az igazi mérték, mellyel vissza mérni kell. Hallja csak kisasszony, ma borús idő van, úgy látszik kevés nép lesz. A’ kisasszony mindenik hős’ leshelyénél elmegy, ’s ha szemök ’s izlésök van, ’s csekély személyem’ sejditései meg nem csalnak, a’ kisasszony lesz szivök’ királynéja.

vilma. Félek, igen magasra rovod bájaimat.

lidi. Hagyja rám a’ kisasszony. En mindenütt nyomába fogok járni, ’s ha szükség lesz reá, el is maradozok, hogy a’ kérdésekre, mellyeket bizonyosan tenni fognak, annak rende ’s módja szerint, kényesen és rátartósan, sőt vonakodva – de tudni való, hogy szíves örömest – feleletet adjak. En leszek a’ czimer, vagy a’ felírás az aranymíves’ boltja felett ’s a’ kisasszony –

vilma (nevetve). Természetesen maga az aranymív. – Már ez igen is sok szívesség tőled, Lidi, ’s rút hálátlanság volna illy szép tanácsodat nem követnem. De ha végre is nem úgy üt ki, mint reménylettük?

lidi. Ki látta azt, ütközet előtt a’ diadal felől kétségbe esni? Menjünk, mert eljár az idő. – Ah!

vilma. Mi az Lidi, tán kígyóra hágtál?

lidi. Nem, itt egy nyitott könyv hever a’ fűben.

vilma. Valóban, ’s amott hűs árnyékban fekszik a’ szegény bűnös, ki olvasása mellett elaludott. Ezt a’ szerző ugyan szépen megköszönné.

lidi. No már ez szép tűz fiatal emberben. Itt egész világ’ láttára fényes nappal alunni; hagyjuk itt ez álom-fészket, hisz’ úgy meg alszik, mint a’ juhászbunda.

vilma. Mint a’ tej, Lidi. Nézd csak, milly jól illenek setét fürtei fehér arczához.

lidi (félre). Bizony még belé szeret. – Kisaszszony, ha nem sietünk, egész plánumunk oda lesz.

vilma. Szeretném tudni, mit olvasott. Hozd ide a’ könyvet, Lidi.

lidi. Igen ám; de ha felébred.

vilma (felveszi a’ könyvet ’s olvas). Szent isten! újabb árulás.

lidi (félre). No már látom itt veszünk. Pedig nekem az a’ szőke jobban tetszett volna.

vilma. Halld csak, Lidi, mi szívbántó könyv ez, ’s minden sora kétszer aláhúzva. (olvas)
„Azért, ki józan ’s boldog lenni vágy,
Az álmadozzék inkább mint szeressen.”
Leány maradjak, ha ennél valaki halálosabb árulást követett el. Szinte szeretném, ha felébredne. Add ide a’ virágokat, Lidi.

lidi. Kisasszony! egészen elfeledi tervünket.

vilma. Ne beszélj.

lidi (félre). Különös. Előbb az nem tetszett a’ kisasszonynak, hogy amazok házasodni akarnak; most meg az nem tetszik, hogy ez még csak szeretni sem akar. (szünet után) Kisasszonykám! megyünk?

vilma. Itt fognak elszórva heverni virágaink. Mit nem képzel majd, ha szemébe tűnnek? De ezt a’ könyvet szeretném megégetni. Nem úgy! egy ötletem van. Add ide Himfy’ szerelmeit,^* Lidi! (átveszi a’ könyvet) Külsejökre hasonlítanak egymáshoz. Ezt találja itt a’ magáé helyett. Oh ez felséges dolog lesz, ha komoly, szívfagyasztó oktatások helyett egyszerre szerelmi ábrándozások’ tengerét találja.

lidi (félre). Már látom, csínt kell tennem, különben itt veszünk (egyszerre elsikoltja magát). Ah! átkozom tüskéje! jaj lábam! (Hangai fölébred, Vilma ’s Lidi ijedve távoznak).

hangai.
Melly lágy sikoltás ébreszt álmaimból?
Ugy tetszik egy pityergő asszonyé,
Kinek parányi lábát tüske szúrja?
Mért hág belé. – De isten! milly zavar!
(fölveszi a’ könyvet)
A’ drága könyv, e’ villám-elszedője
Minden szerelmes égi háborúnak,
Ez a’ szerelmi koppantó, imez
Bölcs mesteremtől rám maradt örök,
A’ földre sujtva mint hitvány papucs,
A’ gaz között hevert. (körül tekint) Jól látok-e?
Fektem körűl virágok hulltak el,
Tán gyenge kézből, érző szív megől,
Hogy ébredésem nyájasabb legyen?
Mit! gyenge kéz? igen; de párka-kéz,
Melly elszakasztja éltünk’ fonalát;
Érző kebel, hol fúriák dühödnek;
Szelid virág, mellyben kigyó sziszeg.
Óh! könyvem azt rég megmondá nekem!
Isten’ kezéből tisztán jött ki Éva,
’S már csalfa volt. A’ tenger’ árjai
Azóta olly keserűk sok köny miatt,
És a’ világnak minden czukrai
Nem édesítik vissza a’ fanyar kínt,
Mellyet nemünkbe asszony-bűn kevert.
El, el! tovább itt nem mulathatok.
Inkább alunni, mint szeretve élni,
Ez a’ tudás, a’ bölcsek’ titka ez!

hangai (egyedűl).
Szent bölcseség! ha illyen asszony is van!
De mit beszélek? Nem nézett-e rám,
Mint a’ ki gúnynyal hí fel bajvivásra,
Hogy megbüntessen asszonygyűlölőt?
Nevetség! engem megbüntetni ’s ő!
És még is, a’ szem nem volt bájtalan.
Nem, mint akárhol látni milliót.
Egy kis világ volt abban, egy kis ég,
Hol a’ dicsőség tartja ünnepét.
De mért lebegdél olly negédesen?
És még is termetében nincs hiba.
Ugy nyúlik az fel, mint szelíd imádság,
Melly ég felé megy tisztán ’s egyenest.
De mire juték! most könyvem el ne hagyj!
Add vissza ismét csendes véremet,
’S elmémnek békés andalgásait.
Csak most ne hagyj! ’s aranyba mártalak.
(felnyitja a’ könyvet ’s olvas)
Téged látlak az egeknek
Magas tiszta kékjében,
Téged látlak a’ vizeknek
Folydogáló tükrében.
Téged! de kit? mi képtelen beszéd ez?
Úgy tetszik e’ részt még nem olvasám;
Pedig különben mindenik szavát,
Minden betűjét ismerem. (tovább olvas)
A’ szerelem’ indulatját
Minden érzi ’s táplálja,
Tevegeti áldozatját
’S gyönyörködve szolgálja.
Szent érzeketlenség! milly árulás!
Vagy melly varázs váltotta könyvemet?
Visszásak minden oktatásai,
’S nem várt tanácsa kétkedésbe sujt.
(össze vissza forgatja a’ könyvet ’s ismét olvas)
Megláttam őt ’s kebelemben
Egy tűzforrás fakadott,
És testemben és lelkemben
Zenebona támadott.
Nem jártam így életemben –
Az már való! így nem jártam soha!
(tovább olvas)
Minden ér megdagadott;
És testem ben és lelkemben
Zenebona támadott.
Elvesztem, úgy van! könyvem pártot üt,
És a’ helyett, hogy csillapítana,
Szerelmet gyújt ’s lángjával elborít.
Utána! a’ szép tolvajon boszút
Kell állnom: adja vissza könyvemet,
Vagy adjon vissza engemet magamnak. (el)

hangai (gondolkodva).
Nem, már tovább utána nem megyek.
Kétszer találkozám ’s oh gyávaság!
Nem volt csak annyi szívem is, vele
Szót váltanom, vagy hogy köszöntsem őt.
Pedig mi kéj, beszélve látni őt!
Mosolyra nyíló rózsák ajkai,
’S beszéde zengő illat’ árjai,
A’ szívnek tenger, és örvény az észnek,
Mellyből szabadulni többé nem lehet.
Hallottam őt, azt mondta: fájdalom!
’S a’ szó’ fulánkját méz váltotta fel.
’S mi édes e’ szó „fájdalom” nekem,
Mert ő sohajtá, ő lehelte ki.
De nem, nem! én még győzve nem vagyok,
Még rajtam áll többé nem látnom őt,
’S a’ sorshatározó kérdés csak ez:
Őt látni vagy nem látni, ’s ez legyen
Elmélkedésem’ tárgya e’ helyen.

lidi (jő). Már látom, jobban megy dolgunk, mint hittem volna. Urfiaink olly mozgásba jöttek, mint nagy szélkor az érett gabona; egyiknek sem áll helyén feje. Még evvel a’ gondolkodó úrral kellene valamit szólanom, de nem férhetek hozzá, mert az a’ három úr is szüntelen sarkamon van, pedig nem akarnám, hogy körülöttem találkozzanak. Ah! ismét jő valaki!

rigó (jő). Szép hugocskám, megálljon egy kicsint.

lidi. Bocsásson, én nem vagyok magának huga.

rigó. Igen, de bánnám is, ha az volna.

lidi. Mennem kell.

rigó. A’ többek közt: ki az a’ szép kisasszony?

lidi. A’ többek közt azt nem szabad tudni, ’s asszonyom is a’ többek közt is igen gyönyörű kisasszony. (elszalad)

rigó. Lássa meg az ember, még elméskedik, és nem felel. (Hangaihoz) Bocsánatot Uram! ki az a’ szép kisasszony, kit előbb kisérni méltóztatott?

hangai. Én?

rigó. Igen, imént.

hangai. Imént?

rigó. Szerencsétlen ember! (elsiet. Lidi más felől visszajő)

lidi. No most talán beszélhetek vele. – Ihol la! megint egy a’ jó madarak közűl. (megy. Guta jő)

guta (Lidi után siet). Megállj, te kis fecske! beszédem van veled.

lidi. Repülnöm kell. (el)

guta. Átkozott hamis jószág ez a’ leányféle; utól nem érhetni ha csak lépre nem száll. De talán ez a’ savanyú úr mondhatna valamit. (Hangaihoz) Uram!

hangai. No ’s?

guta (félre). Mondom, evvel gyalog nem lehet beszélni. Már csak utána megyek annak a’ bőregérnek. (Hangaihoz) Jó egészséget, Uram! (el)

hangai. A’ mennyi kell, hogy megfúlhass belé.
Már látom, itt sem nyughatom miattok.

kaczor (jő). Nem akarnám egyenesen megrohanni, ’s megvallom, noha fogadott munkára indulok, még sem örömest tennék valami bal lépést. Csak az a’ lepke lábú szobaleány állana szót, hogy megtudhatnám kicsoda, hol lakik. Á! ihol jön.

lidi (jő). Ismét hiába jövök. Micsoda mohóság!

kaczor (utána). Angyalom!

lidi. Nem hallok. (el)

kaczor. Hát legalább várjon meg. – Oda van, mint a’ jó gondolat, mellyet le nem írnak. De hát ez micsoda bankócsináló itt? Úgy áll, mintha az utolsó betűnél rajta kapták volna. Az ifjú különben csínos; de képtelenül komor. ’S úgy látszik, mintha messziről szépem után láttam volna kullogni. Ha valami jó szerrel kivehetném belőle a’ titkot.

hangai (magában). Mi kémlelődő ’s untató had ez!

kaczor. Várasi úr, valami finomúl kellene megszólítani. Kegyed-e vagy Ön? mert mivelt magyarnak így illik szólnia; vagy épen Önkegyed? de ez már felette sok volna. Igaz, hogy most kegyére igen nagy szükségem van; de az Ön függetlenebb, szabad emberhez illő ’s férfiasabb.

hangai (félre). Már látom itt kell hagynom a’ kamaszt.

kaczor (Hangaihoz). Ön nem lenne szives megmondani, ki az a’ gyönyörű kisasszony, ki (óráját kihúzza) mintegy 8–10 minutum előtt erre átal ment. Tudja Ön, az a’ setétkék szemű, az a’ szép? –

hangai (félre). Oh! szép vagy angyal! szép a’ rútnak is,
’S rád jónak rosznak kívánsága gyúl.

kaczor (félre). Én kérdezem, és a’ fának felel. Csak már el ne vesztettem volna szemem elől; de az a’ lator komorna egészen kizavart útamból. (Hangaihoz) Ön jobban láthatta; úgy tetszik erre ment?

hangai. Nem, amarra.

kaczor. Mennykőbe is! a’ víznek, a’ tó’ közepébe? (félre) Már csak magamnak kell végére járnom. (Hangaihoz) Uram kalapja ferdén áll; igazítsa meg! (el)

hangai. ’S illyen majomhad űzi, hajtja őt!
Fűszált ’s virágot, mellyet lába ért,
’S melly büszke lön, hogy őt emelheté,
Ezen gorombák’ ólom lábai
Tipornak el; melly léget ajka szí,
’S mellytől pihegnek keble’ halmai,
Ugyan avval él e’ csélcsap fajzat is,
Azt szíja vulkán melle’ hámorába,
Hogy rosz dohány füst – ’s még roszabb szavakkal
Megvesztegetve adja vissza majd.
’S tán végre őt még bírni is reménylik?
Oh! kár a’ rózsa vad tövis bokornak,
Hitvány csehkőnek drága foglalat,
Gyöngy vak csibének, vércsének galamb,
Hitlennek egyház, bűnösöknek üdv,
Szarvas bohóknak angyal arczu lány.
Kell látnom őt! ez véghatárzatom. (el)

vilma. Itt végre bátorságban vagyok. Lidi, Lidi! hála isten, hogy jösz. Hát hogy vagy, hol jártál, mit végeztél?

lidi (pihegve jő). Ah! kisasszony, alig piheghetek!

vilma. Mi bajod?

lidi. Bajom? oh az elég volt. Azt gondolja kisasszony, olly könnyű a’ férfiakat rászedni? Dejszen! azoknak is van ám eszök.

vilma. Ki millyen, Lidi. Némellyikét tűhegyen be lehetne adni egy fiatal szúnyognak ’s könnyen elszállana vele.

lidi. Igaz. Ezeknél az ész nem nagy bőségben van; de mesterség volt úgy szólnom velök, hogy egymást észre ne vegyék. Látott volna csak kisasszony, ollyan voltam, mint a’ horogra tűzött légy, mellyet minden felől halfiak rángatnak. Egyik egy bokornál fogott el, másik csaknem a’ vízbe gázolt utánam, mikor a’ szigetben jártam, a’ harmadik meg is akart csókolni; lélek, angyal, fecske, kincs, gyöngy, arany, gyémánt, minden voltam egy negyed óra alatt, ’s legalább is hat jókora fülemnek kellett volna lenni, hogy mind meghalljam, a’ mit mondanak, ’s 12 szapora nyelvemnek, hogy arra választ is adhassak.

vilma. ’S mi volt sikere nagy vesződésidnek?

lidi. A’ legjobb a’ mi csak gondolható. Nem akarnék hizelkedni; de mindnyájan el vannak ragadtatva.

vilma. Bohóságoktól.

lidi. Fülig szerelmesek a’ kisasszonyba.

vilma. Az nem jó volna, Lidi. A’ fül nem ritkán ostobaságot jelent, ’s nekem nem nagy dicséret, ha csak fülökig, az az ostobaságokig szeretnének belém. Miért nem inkább fejtetőig?

lidi. Sőt azon is túl. A’ szerelem’ lángja össze csapott fejeik fölött ’s ők egészen el vannak merűlve.

vilma. Az már veszedelem! De még is mit kérdeztek mindent tőled?

lidi. Hát, hogy hol lakik a’ kisasszony, kicsoda, hogy’ híják, mi neve?

vilma. Hisz a’ két végső egyet jelent.

lidi. Igen bizony! én is azt hittem; de ők máskép tudják ám azt. Hogy’ híják? annyit tesz nálok: polgár-e, nemes-e, gróf-e, vagy báró? Mi neve? no tudja a’ kisasszony az annyit tesz, tulajdonképen mi neve, az az hogy Ligeti Vilma.

vilma. Ez fínom különböztetés, Lidi; de nem gondolnám, hogy nagy okosságodban mind ezeket megfejtetted nekik?

lidi. Mentsen isten! Azt is kérdezték: él-é még atyja a’ kisasszonynak?

vilma. ’S vannak-e férfi testvéreim; osztozom-e velök, nemde?

lidi. Oh igen! illyet is kérdeztek.

vilma. ’S még is olly mód nélkül szerelmesek belém! igazán mód nélkűl! De minek e’ fanyar tépelődés? Megmaradok első gondolatomnál. Sokat adnék érette boldogságomból, ha csak valamennyire is tudnám éreztetni velök, mit tesz a’ gyengébb nemmel megvetőleg bánni. – Lakásomat megmondtad nekik?

lidi. Meg.

vilma. Azt talán nem kellett volna.

lidi. Jaj! hiszen nem is úgy mondtam ám meg, a’ mint van, hanem úgy mint nincs.

vilma. Az az, fillentettél.

lidi. Félig meddig. Tudja kisasszony, mi a’ bal szegleten lakunk, ’s én a’ jobb szegletet mondtam nekik.

vilma. Az öreg Katicza kisasszonyét? Ha nem volna bűn másnak baján örülni, szinte szeretném furcsa ötletedet. Bohó Lidi, hogy jöttél erre a lator gondolatra?

lidi. Csak úgy, hogy valamit kellett mondanom, ’s mivel Katicza kisasszony úgy is mindig könyvekből beszél szerelemről, halálról és házasságról; szereti a’ furcsa históriákat, ’s azon kivűl egész nap egyebet nem tesz, hanem sohajt, embereket szól, a’ férfiakat dicséri, az asszonyok’ öltözetét rágalmazza: gondoltam, jó lesz neki egy kis mulatságot szerezni.

vilma. Isten neki! már most meg kell rendelésiden nyugonnom. De minden időn szemmel tartsuk őket; a’ többiről majd otthon tanácskozzunk. Nincs egyéb újságod?

lidi (hamisan). Nincs.

vilma. Épen semmi?

lidi (eszmélést tétetve). Volna; de elfeledtem.

vilma (félre). Szeretném tudni mit csinál könyvemmel az a’ barna ifjú.

lidi (félre). Csak azt várom, hogy arról az alvó ifjúról kérdezősködjék.

vilma (félre). Ha Lidit megszólítom iránta, azt fogja hinni, hogy belé szerettem.

lidi (félre). A’ világért nem mondok egy szót is, míg elő nem hozza.

vilma. Lidi!

lidi. Kisasszony!

vilma (kedvetlenűl). Menjünk, Lidi.

lidi (félre). Ez már még is sok! Hallgatnék; de kifúrja az oldalamat! Már csak megszánom.

vilma. Igaz, te Lidi.

lidi. Igen ő –

vilma. Az a’ –

lidi. Barna ifjú.

vilma. Láttad őt?

lidi. Igen, de mellyiket gondolja a’ kisasszony?

vilma. Oktalan! – (félre) Azt sugja valami, hogy még látni fogom. – Jer utánam! (el)

lidi. Oktalan? dejszen! tudom én mit teszek. Kisasszonyom – még ugyan nem merem bizonyosan állítani – de aligha mélyen nem pillantott a’ barna ifjú’ szemeibe. Én pedig úgy viseltem magamat mint illik. Neki nem a’ jobb sarkot mondtam ám; megmondtam a’ hogy’ van; mert olly szomorún, de olly igen szomorún állt magában a’ fa alatt, mintha csak a’ szélvész törte volna le onnan gyümölcsös ág’ képében. De most Vilma kisasszony után sietek, ’s hogy megengeszteljem, egész úton a’ barna ifjúról beszélgetek neki. (el)

rigó (gondolkodva jő). A’ választás megvolna; csak az a’ baj, hogy kettőn áll a’ vásár, ’s nekem, köztünk maradjon, nem igen nagy reménységem van. A’ leány szép, igen szép, és csalogató, de valami van magaviseletében, a’ mi a’ legszelidebb reménységet is visszadöbbenti, ’s mintha homlokára oriás betűkkel az volna írva: Nem! Átkozott dolog! diák korom óta irtózom a’ leczkétől ’s kiszabott munkától ’s ime mire juték! Ezen fölül, a’ mint hamarjában megeshetett, egy kicsit belé is szerettem, ’s már most ollyan vagyok mint varjú a’ száraz ágon: énekem is magam is szomorú, ’s ha észreveszik rajtam, ments isten! a’ világból is kicsúfolnak. Mi mennykőt tegyek már most! de ím jőnek. Nem fog ártani, ha egy kissé megvígyázom őket. Legalább lesz mihez tartanom magamat. (elrejtezik)

guta (jő ’s körűl néz). Senki sincs! szinte szeretem; mert egy kicsit rendbe kell szednem magamat. Én azt hittem, hogy a’ házasságnak elébb utóbb meg kellvén lenni, mint a’ halálnak, majd társaság’ kedvéért a’ legnagyobb kéjelemmel, minden szívháborító szenvedély nélkűl által esem az egész tréfán, ’s im a’ dolog egészen máskép üt ki. Ha most tizedszer nem volnék halálosan szerelmes, azt kellene hinnem, hogy elveszek belé. De jó reménynyel Guta! Róma sem épült fel egy nap, ’s még minden jól mehet. Lakását már tudjuk, a’ többi következik. Azonban értődik, hogy társaim előtt jó arczot kell mutatnom, valami ollyfélét, mint ki játékban ezeret veszt, de kilencz ezer még zsebében maradt: tehát a’ tépelődésnek, gondnak, szerelemnek ’s a’ tb. mindössze úgy kell állani a’ jó kedvhez, mint egy áll a’ kilenczhez. Hah! Kaczor! jó hogy előbb jöttem, kikémlem, mennyire tartja meg egykedvűségét. Nevetném, ha úgy járt volna mint én. (el)

rigó (kitekintve). Ez is meg van lőve.^*

kaczor (jő). Felséges, isteni! ’s merre asszony él,
Nincs a’ nagy földön hozzá fogható.
Szent gondolat, hogy házasodni kell!
’S oh! boldog én, hogy feltaláltam őt,
Kivel dicsőség volna lenni a’
Homok pusztán ’s a’ fagynak halmain.

guta (kitekintve). Uram isten! még bizony poetává is lesz. Pedig ez előtt csak annyit értett a’ költéshez, mint az, ki venni akar, és sem pénze nincs, sem hitele hozzá. Deák korában tollkésével a’ padszélen metélt be magának mértéket, hogy ahhoz szabja verseit, hosszabbat vagy rövidebbet a’ mint kivántatott, ’s gondolatjai ollyanok voltak mint a’ medvebocs, mellyet anyja még ki nem nyalogatott; de ideje, hogy csúffá tegyem elpuhulásáért. Nem! még szólni akar. Oh Múzsák! (visszavonul)

rigó (félre). Még ő csúfolódik!

kaczor. Mi szép az angyal! ’s milly kéj, milly öröm
Olvasni szép szeméből biztatást,
Melly azt jelenti, hogy Kaczor Dezsőnek
Hét vármegyében legszebb hölgye lesz.
Bizonynyal ő szeret, ’s engem szeret,
Csak engem a’ legboldogabb Dezsőt!
’S ki lépteit felém igazgatá,
Jó gondolat, vagy isten lehetett.

guta (előlép). Talán háborgatom édes andalgásaiban a’ boldog, a’ legboldogabb Dezsőt?

kaczor. Á! Guta.

guta. Igen! a’ férfias, a’ meg nem tántorodott Guta, a’ ki eszének most is sértetlen birtokában van, ’s a’ ki felette szégyenli – –

rigó (kilép). Hogy maga is épen olly árulást követett el, millyet most elég vakmerőn társá nak szemére akart vetni.

guta. Mi a’ villám!

kaczor. No ez bennünket szépen rajta kapott.

rigó. Oh! ti igen becses fiak vagytok; állhatatosak mint a’ nádszál, kemény szivűek mint a’ csirkeölő asszony.

kaczor. Elég, Rigó, elég! már megesett. ’S ez nem is tartozik a’ fő feltételek közé.

guta. De ha oda tartozott is, magában csekély hiba, ’s azért kár volna a’ dolgot abban hagynunk.

rigó. Érdemes is veletek valamihez fogni! Tudjátok meg én most egyenesen Jelenkorhoz megyek, ’s vasárnap aztán elolvashatjátok az ujságot. (indul)

guta. Már most mit csináljunk?

kaczor. Ez az ember egészen neki bőszült. De mintha valami maradványt látnék itt a’ fő közt. – Napló könyve! (fölveszi) „26. April. A’ város’ erdejében dél után 4 óra 9 minutumkor erősen megszerettem egy fekete, vagy setét-kék szemű leányt.”

guta. Haha! No ez már szép érzéketlenség!

kaczor (utána megy). Hé Rigó!

rigó (vissza jő). No mi kell?

kaczor. Már mivel épen útban vagy a’ Jelenkorhoz, igen szép volna tőled, ha egy fáradsággal ezt is belé iktatnád; vasárnap aztán majd elolvasnék a’ mi benne lesz.

rigó (megijedve tapogatja zsebeit). Mennydörgő! hisz az én naplóm!

guta. Mit mondasz? Ebből egy igen érdekes elbeszélés fog kerekedni.

kaczor. Kétségkivűl, és gyönyörködtető.

guta. És furcsa.

kaczor. Nem kevésbbé mulatságos mint nevetséges.

guta. ’S épen olly különös mint meglepőleg új.

kaczor. Igen! és váratlan.

rigó (zavarban, félre). Átkozom! erre épen nem voltam elkészülve. Már nem szabadulhatok. Velök kell czimborálnom, vagy akarok, vagy nem. (Kaczor, Guta nevetnek).

guta. Szó a’ mi szó, Rigó pajtás, mi sem vagyunk derekabb emberek, mint te; de ne vedd rosz néven, ha a’ fegyverrel, mellyel megtámadtál, egy kicsint visszasújtogatunk. De a’ dologhoz most. Annyi bizonyos, hogy mindenikünk választott magának, ’s így az első lépés téve van. Hogy reménységen kivűl már egy kissé szerelmesek is vagyunk, az fogadásunk ellen látszik ugyan lenni; de mivel a’ dolog’ természetével még sem egészen ellenkezik, megbocsátható; sőt, szabad volna mondanom, örvendetes.

kaczor. Ebben igazad van, Guta. Szerződésünk’ ezen czikkelyét hirtelenkedés alkotta; mert nemde, a’ ki csak dohányzik is, szeretni kell neki a’ dohányt, hogy jó ízűt dohányozhassék? A’ ki tormás húst akar enni, szeretnie kell azt, hogy jó ízűn ehesse; még a’ sírásónak is néminéműképen szeretnie kell a’ sírt, hogy jó kedvvel ássa meg. ’S ezeknél fogva a’ ki házasodni akar – –

guta. Szeretnie kell a’ leányt, kit el akar venni, hogy benne gyönyörködhessék. Rigó barátom, úgy van-e?

rigó. Kétség kivül. Ti most egy olly mélyen rejtett valóságot hoztatok napvilágra, mellyen mind e’ mai napig senki sem kételkedett.

kaczor. Oh! barátom, azt nem lehet mondani. Azonban mi ketten vagyunk ’s így ezen pontnak a’ szerződésből ki kell maradni.

rigó. Miattam bízvást kimaradhat.

guta. Olvasd fel, Kaczor.

kaczor (irást vesz elő ’s olvas). „Minthogy minden dolog ’s így a’ szerelem is, csak bizonyos szabott időig tarthat, ’s e’ szerint azon szerelem, mellyet az ifjú leendő nője iránt a’ házasság előtt érez, valóságos vesztegetés, jónak találták a’ szerződők határozni, hogy nem szerelemből, nem szívből, hanem egyenesen a’ világos és nyugott ész’ tanácsa után fognak házasodni, a’ szerelmi indulatok’ kifejtődését pedig azon időre halasztani, mellyre az a’ gazdálkodás’ helyes szabályai szerint tartozik, tudniillik a’ szent házasság’ idejére.”

guta. Szinte kár ezekért az épületes sorokért; de mivel az ezredes tapasztalást egy másik tapasztalás legújabban megszégyenítette, ki kell törölni.

rigó. Töröltessék ki.

kaczor. E’ szerint már ismét jó renden volnánk. Szerelmesek is lehetünk; házasodhatunk is, a’ nélkűl hogy hitet szegjünk. Mi engem illet, érzem, hogy a’ legboldogabb halandó leszek. Kedvesem java és szépe mind annak, a’ mi aszszony néven ismeretes.

guta. Tagadom. Az a’ dicsekedés inkább hozzám illenék; de én nem dicsekszem.

kaczor. Oh! barátom az én szépemnek olly gyönyörű kék szemei vannak; de olly gyönyörű!

guta. Kérem, az enyiméi még kékebbek.

rigó (félre). Ha enyémnek mondhatnám, minden szem csak pislogó mécs az övéhez képest; de jobb ha hallgatok.

kaczor. ’S az a’ selyem haj! Oh!

guta. Kender, kender, Kaczor! ha az enyémet láthatnád. De ideje, hogy oszoljunk. Ne feledjétek, mához egy hétre itt gyűlünk össze. (indul meg vissza jő). Még egy szót hozzád, Kaczor. Te diák korodban nagy mestere voltál az esti zenéknek, minden a’ ki szívet akart megindítani kegyetlen imádottjában, hozzád folyamodott, légy olly szives, ma este tíz órára szeretném szépemet meglepni; különben is a’ szerződés szerint tartozol segíteni.

kaczor. Szent gondolat, mi hódítóbb a’ jól szerkeztetett esti muzsikánál? Az éj’ csende önként hallgatásra híja fel a’ lelket, akkor megzendülnek az isteni hangok, annak idejében elé áll a’ hős, ’s érző szívre talál. – Hanem mi a’ tartozást illeti, tudod, legelőször magamnak tartozom; a’ szívességet? azt légy olly szives most egyszer nem kivánni. Kiki magáért! Guta pajtás; mához egy hétre bizonyosan látjuk egymást. (el).

guta. Ez mennydörgős mohón neki vágtat! De igaza van; legelőbb is magunknak tartozunk. Hanem a’ többek közt, Rigó pajtás, neked, mint afféle merengő embernek, jó gondolataid vannak; igen leköteleznél, ha néhányat belőlök valami szívrehatóképen versekbe foglalnál számomra.

rigó. Sajnálom; gondolataimra most magamnak is szükségem van; a’ mi a’ verseket illeti, azokat valaha igen sokat írtam, ha egyszer otthon meglátogatnál –

guta. Mennykőt? azt akarnád, hogy hó után szánkázzam? Érdemes is rosz versedért annyira fáradni!

rigó. Már nem tehetek róla, az úgy van.

guta. Semmi! még azért megélünk. Isten veled Rigó! jó szerencsét a’ gondolatokhoz.

rigó. Köszönjük.

guta (mentiben). Illyen a’ barátság! addig tart, míg szükségünk nincs reá. Se’ baj Guta! audaces fortuna juvat! (el).

rigó. Az esti zene nem rosz gondolat. Utána kell látnom, míg az időben tart. (tárczáját kiveszi ’s ír) „Ma tíz órakor muzsikával fogok tisztelkedni Nro… a’ jobb sarkon. NB. a’ muzsika szívreható legyen!” (el).

katicza (fölkel). Ajánlom magamat, édes szép kis barátném.

lidi. Irgalom! még csak most kezdi a’ bucsúzást.

katicza (megfordulva). Jó éjszakát. Ne fáraszsza magát, angyalom.

vilma. Szívesen teszem.

katicza (megáll). Ah! hisz azt tudom, hogy szívesen teszi, maga kis angyal. De hiszen mi mindig jó szomszédok voltunk.

vilma. Soha sem bántottuk egymást. – Lidi! itt maradj.

lidi (szomorúan). Istenem!

katicza. Soha sem gyűlölködtünk, mint szomszédok szoktak.

vilma. Még csak nem is szóltuk meg egymást.

katicza. Megszólni? ah lelkem! ki szólhatna magáról egyebet jónál és kedvesnél? Pedig (súgva) lássa, angyalom, az az ármányos rosz világ, azt tartja, hogy emberszóló vagyok, hogy reggeltől estig folyvást rágalmazok, hogy éjtszaka, mikor más jámbor csendesen aluszik, én álmomban a’ holdvilágot is kiperlem szobámból, hogy még az idő sincs békében miattam, hogy az ellen is szüntelen kifogásom van. Ah édesem! pedig én ollyan vagyok mint a’ bárány.

vilma. Arról csak a’ gonosz kételkedhetik.

katicza. No lássa, édesem, minő méltatlanság! Múlt héten, csak képzeljék, egész ártatlanságomban megyek a’ váczi útczán, ’s ki jön szemköztt? az a’ nagy debella, Tormádiné, az a’ felemás szemű; mert tudja, gyöngyöm, egyik szeme egészen fekete, a’ másik barna.

vilma. Kinek az a’ derék kapitány férje van?

katicza. Volt, angyalom, volt! Szörnyűség! Magok azt sem tudják? Pedig már harmad napja, hogy el is temették. Ah édesem! ha tudnák, a’ mit én tudok: az a’ derék úr szomorúságában halt meg. Szegény ember azt hitte, hogy kedvese, a’ híres Czenczi kisasszonyka csak 18 esztendős, azonban a’ keresztlevélben 28 volt.

vilma. Ah! hiszen igen fiatalnak látszott.

katicza. Huszon nyolcz, ollyan igaz, mint hogy itt állok.

vilma. Lidi!

lidi (ki az alatt el akart távozni). Hiszen itt vagyok.

katicza. ’S a’ mi nevezetes, mikor legelőször megcsókolták egymást, a’ kedves asszonyság egyik fogát férje’ szájában hagyta.

vilma. Hogy lehetne az!

katicza. Hát ezüstből volt. Az ezüst drága jószág ugyan; de már fognak még is csak jobb a’ csont. Lássák, édesim, senki sem hinné, nekem meg minden fogaim megvannak.

vilma. Az nagy szerencse.

katicza. Igaz, hogy még korán is volna; de a’ dicsekedés nem illik. Hát jó éjszakát édesem, magának is Lidi. Hanem még egyet; azt akarom mondani, hogy mikor az a’ szerencsétlen szép úr megtudta, hogy felesége 28 esztendős, mindjárt őszülni kezdett; mikor pedig az ezüst fog szájában veszett, azt mondják egészen elhalt ’s azóta szavát sem igen vehették. Azt beszélik, hogy megbolondult volna; de azt már nem hiszem, nem hihetem. Ah lelkem, az az úr engem igen tisztelt, mindig cziczájának nevezett. De hogy el ne feledjem, hát képzelje édes barátném, a’ temetés után más napon találkozom evvel a’ drága asszonysággal; olly kevélyen járt, de olly kevélyen, hogy húsz lépésnyire semmit sem látott maga előtt. Történetből egy taliga volt útjában, ’s abban azokkal a’ hosszú póklábaival megbotlott. Én megsajnálom, minden ösmerőseimnél elpanaszlom, hogy Tormádiné a’ váczi útczában elesett; (mert, lelkem, bizonyosan elesett volna, ha a’ taligás meg nem fogja) ’s uramfia, hogy meghallotta, mindenfelé azt beszélte rólam, hogy rágalmazó vagyok. De semmi. Az isten megbünteti értte. Jól alugyék édesem, ajánlom magamat.

vilma. Köszönjük a’ látogatást.

katicza. Ah lelkem, higye meg többször jőnék, de lehetetlen. Jó éjszakát angyalkám. Aztán el ne feledje, lelkem, elolvasni az új könyveket. Mind régi historia van bennök. Ah! akkor volt a’ világ. Egymást ölték a’ férfiak az asszonyokért; leányokat ragadtak el, tengeren utaztak, vízbe fúltak, meg kiszabadultak. Meglátja, hogy ollyat életében nem hallott.

vilma. Még ma hozzá fogok az olvasáshoz.

katicza. Tegye meg, lelkem, tudom nem bánja meg. Mondom – –

vilma (Lidihez titkon). Lidi segíts.

lidi. Katicza kisasszony! kocsi áll a’ ház előtt.

katicza. Jaj! mennem kell. Alig lép ki az ember a’ házból, már keresik. Nem sokára látjuk egymást.

vilma. Csendes jó éjszak át kivánok.

katicza. Szolgálója édes szép barátném. (el)

vilma (vissza jő). Hát téged mi lelt ma, hogy illyen álmos vagy.

lidi. Ah édes kisasszony, inkább két álló hétig kenyér és víz mellett tollat fosztanék.

vilma. Nézze meg az ember! Hát te jobb vagy mint asszonyod?

lidi. Valóban a’ kisasszony’ tűrödelme, ha nem országokat, legalább is egy igen jó férjet érdemel.

vilma. Szép jutalom. A’ melly férjhez tűrödelem kell, az igen jó nem lehet. De már sötétedik, ideje hogy esti sétánkhoz készüljünk. Úgy mondád, hogy éjjeli muzsikával akarnak megtisztelni.

lidi. Okvetetlenűl.

vilma. Ezen nevezetes látományt érdemes lesz közelebbről megtekinteni. Mi le fogunk menni, Lidi, készíts valami olly öltözetet, hogy ránk ne ismerjenek.

lidi Ezer örömmel. Oh ez királyi mulatság lesz. (indúl, meg vissza jő) Igen, kisasszony; de hát ha az a’ könyves úr is eljő ’s nem leszünk itthon?

vilma. Ne legyen rá gondod.

lidi (félre). Ne legyen rá gondod! ez azt jelenti, hogy egy valakinek annál nagyobb gondja lesz reá. (el)

vilma. Szeretném tudni, ki írta ezt a’ könyvet. Szerencse, hogy még nyomtatva nincs, könnyen bepókhálózhatná a’ világot ’s légy helyett emberszívet fogna. De a’ veszedelem talán nem is olly nagy. Hősöm, úgy látszik, az első ostromot már igen érzékenyen vette, ’s hála Himfy’ lelkes irójának! hajlandó pogányból kereszténynyé lenni. Azonban furcsa lenne, ha végre a’ térítő térítetnék meg! Nem, nem! még annak ideje van. A’ leány’ szabadsága különben is csak egy két évből áll, ’s a’ férfiak’ bálványa, a’ függetlenség, gyenge nemünknek kis időre ’s csak azért adatik, hogy az alatt megtanuljuk mint lehessen a’ ránk jövendő rabság’ óráit tűrhetővé vagy kedvessé tenni. Azonban a’ könyvcserét valahogy jóvá kell tennem; de most le a’ szerencsevitézekhez.

kaczor. Csitt! hadd oszoljon szét e’ csürhe nép.
Várjuk be, míg az éjnek ünnepe
Felváltja a’ dologtevő napot,
’S a’ szenderítő csend és tiszta bék
Beállanak, hogy meglepessenek
Szelíd zenének múló hangitól.
Vonuljunk félre, még korán jövünk. (elvonúl)

rigó. Vásár van itt, hogy ennyi nép tolong?
Hátrább barátim, várjunk jobb időt,
Utálom a’ sok bámuló tanút. (el)

guta. Oh Pontius! melly háborgó vidék;
Mit vár ez a’ sok két lábú teremtés,
Ez a’ gizgazból összefoltozott had?
Tán csak nem itt a’ földnek közepe?
De vissza, társak! el ne vesztegessük
Paraszt-fülekre a’ szép zengeményt.
Lesz még idő: hadd menjenek tova.

kaczor. Hiába! várni nem hagy ösztönöm.
’S bár várjuk, nem tágúl a’ gyülevész!
Zendíts fiú! a’ jó remény’ nevében.

rigó (jő). Már hasztalan, hozzá kell kezdenünk.
Elé! elé! a’ kisded ablak ott,
Kit hangotoknak üdvözölni kell.

guta (jő). Pendítsetek! nem várhatok tovább,
’S ha majd az ablak’ táját éritek,
Megállapodjunk; mert ott van, kiért
E’ hódolásnak áldozatja kél.

kaczor. Ezer villám! ki csúfolódik itt?

rigó. Alább a’ húrt! Én kérdem azt, Uram,
Ki az, ki engem háborítni mer?

guta. Ki kezdte itt e’ hitvány czinczogást?

rigó. Menjen tovább, kinek más dolga van;
Ne rontsa itt a’ tiszta levegőt.
Itt én tisztelkedem.

guta. Meg én.

kaczor. Meg én.
Én e’ helyet nem olcsón engedem.

guta. Menjen tovább, ki békeszerető!
Én durvaságot tűrni nem szokom.

rigó. ’S ez durvaság, uram.

guta. ’S ez bántalom,
Mellyért ön egykor véres számot ád.

kaczor. ’S még véresebbet mindketten nekem.
Csufságokat csak vas törölhet el.

katicza (kinyitja ablakát).
Szent Isten! oh a’ drága férfivér
Ne folyjon itt e’ boldog ház előtt.
Ah! lelkeim, ne küzdjetek miattam.
Ezer szivem ha volna, ’s mind arany,
Nem tartanék csak egyet is magamnak,
Felosztanám mind hármatok között
Olly szent egyenlőn, mint a’ mérleg oszt,
Midőn középen csillapatban áll.
De ah! ez egy szív vérzik hallani,
Hogy évek által megkimélt erényét
Egyszerre három kérő ostromolja.
Béküljenek! mi szép a’ békeség!
Ah én elájulok, ha küzdenek.

guta. Huh! melly Sibilla!

kaczor. Mennyből hulltam-e,
Vagy a’ nehéz föld szállt alább velem?
Angyalt kerestem, és banyát lelek.

rigó. Mi átkozottúl bal történet ez!

katicza. Ah édesim! szünjék e’ háború.
Én rendkivűl elfűltem, olvadok.
Sorsozzanak! ’s a’ nyertesé vagyok.

guta. Kaczor!

kaczor. Te vagy, Guta?

rigó. ’S ti mit kerestek itt?

guta. Haha! Rigó! hisz ez már románnak is sok. Mi a’ magas villám hozott ide benneteket?

kaczor. De téged is, Guta! hisz itt az én választottam lakik.

rigó. Ne dévajkodjatok. Tán tréfa volt,
De annak már elég, vagy tán sok is.
Itt én vagyok honn.

guta. Nem különben én.
Ím itt a’ gyémánt, mellyet én, ha élek,
Gyürümbe foglalandok.

rigó. Itt az ág,
Mellynek virága csak nekem virít.

kaczor. És itt a’ tündér, melly leányra vált,
Hogy boldogítson minden más fölött.
De melly nyögés az ott az ablakon?

katicza. Nem hallanak, hajh a’ kegyetlenek.
Folyvást szilaj per hangzik fel fülemhez.
Nincs nyugtom, míg közöttük nem leszek;
Különben a’ vér tengermódra foly. (behuzódik)

guta. Hallátok őt? a’ sárkány mit beszél.
Oh milly soká él nőben a’ kivánság!

kaczor. Oh vén Saturnus, a’ te lányod ez,
Fiúk helyett mért el nem nyelted őt?

rigó. Jerünk, jerünk. A’ nép körül veszen.
Mi vagy csalattunk, vagy megtévedénk.
De most el innen! nincs tanácsra hely.

kaczor. Menjünk!

guta. Sibilla néném! szép jó éjszakát. (el)

lidi. Ah! kisasszony, nem angyali mulatság volt-e ez?

vilma. Igen jól megy, Lidi; hála érte a’ sorsnak és furfangos eszednek. De még nincs vége, ’s mivel illy jól kezdődik, kedvem jön végig játszani. A’ szerencsétlenek csaknem egymás hajába kaptak, ’s muzsikájok épen olly zavart volt, mint fejök, melly azt kigondolta.

lidi. Nem hallotta kisasszony Katicza’ sóhajtásait?

vilma. Azt nem hallani! szélmalmot lehetett volna velök hajtani. De, Lidi, tudod mit? neked velök találkoznod kell.

lidi. Kétségkivűl.

vilma. ’S megmondanod igazi szállásomat. Szeretném őket közelebbről látni.

lidi. Félek hogy veszedelmesek találnak lenni; mert a’ férfi közelről mindig veszedelmesebb. A’ szemek’ csábító forgásai, a’ még csábítóbb szavak, a’ szivreható esdeklés, hizelgő mondások –

vilma. ’S hozzá az üres, elbízott szív. Nem, Lidi, ezektől nem tartok. Szavaik’ méze keserű mint a’ vad méheké, mellyek mérges füvekből szedik élelmöket. De mintha jőnének.

lidi. Katicza kisasszony.

vilma. Szegény! darvait keresi, mellyek álmából felverték. Menjünk utjából; mert most halálra beszélne.

katicza (jő). Megálljatok; jövök, már itt vagyok.
Ah! senki sincs. Vagy álom volt-e ez?
Nem, a’ világért! nem. Merő valóság,
Mind a’ mit láttam, hallék és tudok.
Oh szerelem, melly indulat lehetsz te,
Hogy három ifjat felversz ágyaikból,
’S tészsz bujdosóvá éjnek éjszakáján,
Haragra egymás ellen ingerelsz,
’S kiért? ah érttem, boldogért!
Oh csillagok! ne nézzetek reám,
Én egy szemérmes félénk lány vagyok.
Vajh! kik lehetnek ők, az édesek?
Az érttem égők, érttem küzködők?
Ha tudnák szenvedésimet! De fel! gonosz
’S rágalmazó az ember. Jaj nekem,
Ha itt találnak, hírem oda lesz.
Fel, álmodozni édes álmokat,
Kiről ’s miről? ne tudja senki is.
Jó éjszakát ti éj, ti csillagok. (el)

vilma. Elment. Most már szabadon lélekzhetünk. Szent isten! mi nagy mester az a’ hiúság! letörli az évszámokat az emlékezet’ asztaláról ’s helyettök az ifjú kor’ bohó képeit rajzolja rá. – De mi ez? nem ablakom alatt zengnek e’ szelíd esti hangok?

lidi (félre). Sőt igen, mert azt úgy rendeltük.

vilma. Lidi! ha ezt a’ te árulásod szűlte.

lidi. Mentsen isten! Hát oda mindjárt árulás kell, ha valaki szerelmes lesz a’ kisasszonyba, ’s lakására talál?

vilma (félre). Ő az! közelebb megyek, hogy kihallgassam őt. (Vilma, Lidi a’ szín’ belsejébe vonulnak).

hangai guitárral, énekel.
Ébren van-e, vagy lenyúgott
Az én kedvesem?
’S szép álmokba elmerűlve
Szúnyad édesem?

Ah! helyette virrogatva
Ébren vagyok én,
Bolygva, lángban és bilincsen,
Új szerelmemén.

Hajh az elveszett idő! mig
Nem dúlt szerelem;
Hajh keserves nap! mióta
Lángol kebelem.

Az fagy, ez láng; az halál volt
’S néma dermedés.
Ez sohajból, gyötrelemből
Forró szenvedés.

Szebb, mint érző! ah ki békén
Alszod álmomat,
Párnáidba eltemetve
Boldogságomat;

Ébredj, add meg életemnek,
Mellyet már adál,
A’ reményt is, díjt vehetnem
Szűd’ irgalminál.

Hiába! zárt az ablak és siket
’S kietlenűl setét. Csak egy sugár,
Csak egy kis nesz sem adja híreműl,
Hogy hódolásom elfogadtatik.
Kegyetlen ablak! és te jéghideg,
Forró homokból olvadott üveg,
Mi bűnért vagytok ellenségeim,
Hogy jelt nem adtok esdeklő szavamra?
De innen többé nem távozhatom:
Lekötve tart őrgondu szerelem. –
Mi édes itt az éjet tölteni,
Hol ő vagyon; mi édes lenni itt,
Hol ő alig túl egy két öl’ határán,
Dicsőségében minden bájinak,
Ártatlan álmok’ karján szendereg!
Nem távozom, mig hajnal itt nem ér,
Leűlök e’ padon, kit jótevő kéz
Épite, sejtve tán, hogy eljövend
Az éji vándor rajta megpihenni
Az édes kínnak fáradalmitól. (leűl)

vilma. Lidi te! ki lehet az a’ nyájas ifjú, ki ablakom alatt énekelt, ’s most ott a’ padon olly szomorún űl?

lidi. Ah a’ szerencsétlen! Azt inkább a’ kisasszony szívének kellett volna megjelenteni.

vilma. ’S mi jogod van neked arra, hogy szívem’ kötelességeit fejtegesd előttem, vagy általában hogy szivemről csak beszélj is?

lidi. Hát nem vagyok-e én a’ kisasszony’ titoknoka, ’s belső dolgainak ministere?

vilma. Semmi titoknok ’s ministerségről nem akarok hallani.

lidi. De az istenért! hiszen szíve csak van a’ kisasszonynak.

vilma. Ahhoz neked semmi közöd. Hanem halld, egy tréfa jut eszembe. Mi el fogunk menni azon pad előtt.

lidi. Hol amaz úrfi szomorkodik?

vilma. ’S beszélni fogunk Ligeti Vilmáról.

lidi. Az a’ kisasszony maga volna.

vilma. Mentsen isten! úgy fogunk beszélni, mintha nem én volnék.

lidi. Ah értem! Felette sok szépet és jót fogunk magunkról elmondani, a’ nélkűl, hogy dicsekedők volnánk.

vilma. Mi haszontalan csevegés ez megint!

lidi. Istenem! hát roszat beszéljünk?

vilma. Épen azt. Szivetlen, érzéketlen, rögzött keménységemről fogunk beszélni.

lidi. Ah kisasszony! hisz az nem igaz.

vilma. Vakmerő!

lidi. ’S aztán az a’ szép úrfi kétségbe fog esni.

vilma. Hallgass. Úgy akarom.

lidi. Oh ha méltóztatik parancsolni, én olly kegyetlen dolgokat mondok a’ kisasszonyról, hogy magunk is elijedünk tőlök.

vilma. Reménylem azonban, hogy okosan választod szavaidat, mert a’ tréfa is csak úgy érdekes, ha némi komolysággal vitetik.

lidi. Minden erőmmel rajta leszek, hogy olly szépen hazudjak, a’ mint csak lehet.

hangai (fölkel).
Mi vándor nép közelg? ah asszonyok!
Ezektől nincs mit tartanom.

vilma (mintha beszédet folytatna). Valóban
Ha a’ derék ifjú, ki érzetit
Imént olly meghatólag zengte el,
Kinek vonásin, még az éjen át is,
Felírva látszik bágyadt szerelem,
Ha sejtené, milly szikla szívre lelt
’S kérlelhetetlen, megbántó negédre,
Ha csak gyanítaná, milly czéltalan
Minden törődés ’s fáradalmi gond,
Lebontogatná felvont húrjait,
’S a’ vájt fa’ keblét, melly olly édesen
Zengő panasznak adta hangjait,
Ezer darabra zúzná, vagy legott a’
Mindent emésztő tűzbe hajtaná,
Hogy égjen össze mind azon nyomorral,
Melly a’ nem kedvelt szeretőre vár.

lidi. Igazán, az a’ Ligeti Vilma kisasszony olly kegyetlen, hogy a’ cselédek sem állják. Minden héten más szobalányt fogad. Most egy Lidi nevezetű van nála, serény, tisztességes jó leány; de alig hiszem hogy egy hétig megmaradhasson.

vilma (Lidihez, halkan). Hallgas, bohó! ne ollyakat beszélj. Nézd jő-e?

Lidi. Óh igen! mozgásban van, mint az úrnapi harang.

hangai (utánok indulva).
Mit hallok, Vilma, Vilma hát neve?
Oh angyali Vilma, mind a’ többiek
A’ bűnös Éva’ lányitól születtek;
De téged isten újan alkotott,
Hogy lennél szebb, dicsőbb, mint minden, a’ mit
Nőnéven ismer ’s tisztel a’ világ.
De kik lehetnek ők? Vagy ismerősei,
Vagy tán kajánok és rágalmazók?
Utánok! lelkem szomju hallani
A’ rosszat is, csak róla szóljanak.

vilma. Sajnálom őt. Úgy látszik nem hasonlít
A’ többi férfiakhoz. Csapodár
És állhatatlan mind a’ férfi-had,
’S az oldalt, mellyből a’ nő véve van,
Még most is úgy tekinti mint jogot
Uralkodásra hű nemünk felett.
De ő szelíd ’s szerelme érzemény,
Nem álombolygás ’s forró véri láz.
Oh bár tudná, hogy mind ez indulattal
Búnak vet ágyat, ’s hosszu gyötrelemnek,
Mellyekben ifjusága elmulik,
’S nem fogja tudni, mit tesz a’ gyönyör.

hangai (magában). Oh hála! tiszta lélek! szántódért,
Mert én valóban szánandó vagyok.

lidi. Ah istenem! igazán sajnálatra méltó! Bezzeg nem ollyan Vilma kisasszony. Haragos, durczás, mérges; az idő nem változóbb mint szeszélyei. Képzelje csak, kisasszony, tegnap egy kedves kanári madarának mérgében eltörte jobb lábát, mert ruhájával a’ szabó elkésett.

vilma (Lidihez bosszúsan). Hazudsz!

lidi (halkan). Az istenért! el ne felejtse kisaszszony, hogy most nem Ligeti Vilmáék vagyunk.

vilma. Igen! de hogy tudsz szólni olly vadat,
Olly képtelent. Nézz vissza, jő-e még?

lidi. Úgy látszik, szólni akarna a’ kisasszonnyal.

vilma. Maradj el egy kevéssé. (el)

hangai. Nem hagyhatom! Beszélnem kell vele,
A’ jégszivűhöz ő legyen vezérem;
’S hogy lesz, reményt nyujt érzékeny beszéde. (el)

lidi (félre). Jön, itt van. Egy kissé hátra kell maradnom; de értődik csak annyira, hogy mindent kihallgathassak. Mentsen isten! hogy valami tudtom nélkűl essék, az égbe kiáltana. – De íme Péter jő. Mit keres ez itt? Valljon észre vesz-e?

csíszár (jő). Uraim ide parancsoltak, hogy a’ muzsika körűl holmi szolgálatokat tegyek; ’s mivel mind a’ háromnak nem szolgálhatok, legjobb lesz, ha egyiknek sem fogadom szavát. Hogyan is? mindenik azt kivánja, hogy sarkában legyek. De íme az én tücsköm, az én cicádám! Hol mászkál ez itt? épen jó! Utomban legalább egy csókot kérek tőle, különben is tartozik a’ titkokért, mellyeket tőlem megtudott. – Kegyed itt, szép Lidi?

lidi (mintha megrezzenne). Ah Péter! majd elijesztettél!

csíszár. Ne! meg ne ijedjen, kegyed. Én vagyok Péter, a’ kegyed’ ’s minden jó szívek’ Pétere, a’ ki különösen örvend, hogy kegyedet nem annyira színről színre láthatja, mint inkább a’ kegyed puha kis kacsóit tapinthatja; mert lássa kegyed, a’ setétben inkább tapint az ember mint lát. Hát hogy van kegyed, angyalkám? Mi járatban van kegyed itt a’ szabad ég alatt, ha szabad kérdenem kegyedet?

lidi. Oh te majom! hol tanultad már megint ezeket a’ bohó beszédeket? Ha nem akarod, hogy itt hagyjalak, szólj isten’ igazában.

csíszár. Mit hallok? hát te nem akarsz „kegyed” lenni? Lelked rajta! Aztán, angyalkám, én azt nagy emberektől tanultam ám. Egyik uramhoz egy selyem szavú fiatal ember, meg’ egy tetemes úr jár látogatóba; öröm hallani mi finomúl beszélnek egymással. (utánozva) „Ah kegyed, ollyan mint a’ makk! kegyed kimondhatatlanúl hízik!” Igaz, hogy néha azután ők is szint’ úgy össze vesznek, mint más becsületes ember; de a’ kegyed azért pontosan kijár, mint a’ fizetés. „Kegyed igen goromba!” mondá egyszer a’ selyemszavú; „kegyed barom!” felele a’ tetemes; „ha valamit nem néznék – monda viszont a’ selyemszavú – kihengeríteném innen kegyedet, mint egy gömböczöt!” Látod, Lidikém, így van ám az, mikor a’ világ finomodik.

lidi. No nekem elmaradhatsz illyen finomságokkal.

csíszár. Hallom; de nem megyek.

lidi. Hallod? hínak. Mondd el hamar, mi dolgod velem; mert én is sietek.

csíszár. Hát Lidikém! én bizony csak egy kis csókért esedezném.

csíszár. Mordózom! már nem maradhatok. No’s Lidikém, kapok?

lidi (mintha nem hallaná). Holnap látogass meg, beszédem lesz veled.

csíszár. Igen, lelkem, de én csókolhatnálak ám!

lidi (mint fölebb). Aztán, te Péter, el ne árulj uraidnak, hogy ismersz bennünket; mert úgy barátságunknak örökre vége lesz.

csíszár. Én árulnálak el? mit gondolsz! De már most nem állhatom hogy meg ne csókoljalak.

csíszár. Üvölts, üvölts! hogy megfakadj belé! Már menni kell. Lidikém, holnapig isten veled. (el)

lidi. Jó éjszakát. – Szegény Péter, ennek is meggyűlt a’ baja. De épen jól hozta a’ sors, hogy ő szolgál mind a’ három úrnál; tőle kitudom minden mozgásaikat. De most kisasszonyom után kell sietnem. (menni akar)

kaczor. Megállj, ha azt a’ csirke-életedet szereted, megállj. (Lidi futni akar ’s Rigóval találkozik)

rigó. Megállj! (Lidi másfelé akar szabadulni ’s Guta áll elébe).

guta. Megállj! ne moczczanj.

lidi. Ah az úrfiak! bizony majd megijedtem.

kaczor. Hát, pipiske! így kellett bennünket rá szedned?

lidi. Én rá szedni!

guta. Így kellett bennünket ahhoz a’ süvöltő vén sárkányhoz bolondítanod?

lidi. Én bolondítani!

rigó. Felelj meg értte, hogy mertél bennünket jégre vinni?

lidi. Én jégre vinni!

kaczor. Úgy úgy! adj számot, ne tátogasd azt a’ harcsa-szádat.

lidi (boszonkodva). Harcsa-számat! Kövesse meg magát az úrfi. Nekem csak épen akkora szám van, a’ mekkora kell, tudja? sem kisebb sem nagyobb. Még harcsa-számat! ha az úrfi szebbet nem tanult az iskolában, evvel jobb el sem kezdette volna. Lássa meg az ember. (sírni kezd) Harcsa-száj! Nekem azt férfi még soha sem mondotta. (menni akar)

guta. Hohó! nem oda Buda. Itt marad a’ leányasszony. Adjon nekünk számot, mért tett bennünket lóvá.

lidi (sírva). Hát mért lettek lóvá? én tündér nem vagyok, ’s aztán nekem nincs harcsa-szám!

rigó. Nem arról van a’ szó.

lidi. De arról van.

kaczor. No nem arról van szó. Én pontyot akartam mondani, annak elég kis szája van. Hanem most az a’ kérdés, miért igazítottál bennünket ide a’ jobb sarokhoz, hol ez a’ vén Sybilla lakik?

lidi. Hát én a’ jobb sarokhoz igazítottam magokat?

guta és rigó. Igen! igen!

lidi. Aztán igazán a’ jobb sarkot mondtam volna?

mindnyájan. Minden bizonynyal.

lidi. No úgy véghetetlen nagyot hibáztam, vagy az úrfiak értettek roszúl. Hiszen a’ bal sarokra kellett volna menni.

rigó. Úgy rémlik, mintha csakugyan a’ bal sarkot mondta volna.

guta (gondolkodva). Harczháború! aligha nem a’ bal sarkot mondta ám.

kaczor. Már bizonyos! a’ bal sarkot mondta. Oh én birka!

rigó. Oh én ló!

guta. Oh én szamár!

lidi. No lássák! (sírva) Aztán még is nekem van harcsa-szám, úgy-e? Ez a’ köszönet, hogy az ember igazat beszél.

kaczor. No no! hiszen mondtam már, hogy az nem úgy volt gondolva. Hiszen te olly csínos egy darab vászoncseléd vagy, a’ millyen csak lehet; hanem azok a’ szemeid átkozott hamisak. Azért is mielőtt megválnánk, igen szeretnék meggyőződni őszinteségedről. Először is tehát, hogy híják kisasszonyodat?

lidi (durczásan). Ligeti Vilma.

guta. Gyönyörű név!

rigó. Szegről végről tán atyafiság.

kaczor. A’ név olly szép mint asszonya. Hanem mint győződhetünk meg arról, hogy itt a’ bal sarkon lakik? hé!

lidi. Hát csak úgy, hogy kérdezzék meg a’ házmestert. Épen most nyit kaput valakinek.

kaczor. Jól van; megkérdezem, de addig el ne bocsássátok. (el)

guta, rigó. Megfogjuk. (két felöl karon fogják).

rigó (súgva). Hát magát hogy híják, angyalom.

lidi. Lidi, szolgálatjára.

guta (súgva). Mi neved, babám?

lidi. Lidi!

rigó (pénzt nyom markába, súgva). Aztán, lelkecském, segítségemre legyen.

lidi. Minden bizonynyal. (a’ pénzt megtekintve) Ez fösvény úr; csak egypár rosz czipőre való.

guta (szinte úgy). Ha híven szolgálsz, ezután is jó barátok leszünk.

lidi. Lekötelezett szolgálója. – Ez már szebben hangzik.

kaczor (jő). Minden úgy van! Hanem leány –

lidi. Ah bocsássanak! hisz már mennem kell. A’ kisasszonynak orvosságot viszek.

rigó. Mit mondasz!

guta. Hát beteg?

kaczor. Orvosságot!

rigó. Oh hogy én az a’ betegség lehetnék!

guta. Oh hogy én az a’ gyógyszer lehetnék!

kaczor. ’S hogy én mind kettőtöket pokolba verhetnélek!

guta, rigó. Hóh frater! ez nem a’ szerződés szerint volna.

kaczor. Sőt inkább! Csak nem kivánjátok, hogy örökké beteg legyen ’s orvosságot igyék?

lidi (magában). Most tán szabadulhatok.

kaczor. De megállj! mi baja asszonyodnak?

lidi. Ah azt nehéz megmondani! A’ kőszívűség ellen akar bevenni.

mindnyájan. Kőszívűség ellen!

lidi. Igen! de ha nem bocsátanak, úgy soha meg nem gyógyúl.

guta. Hát mért nem szóltál mindjárt?

lidi. Megijedtem!

kaczor. Szegény liba te! Hanem, leány, mikor beszélhetünk veled? Mondd meg, különben nem szabadúlsz.

rigó, guta. Nem! addig nem szabadulsz.

lidi. Mikor? hadd lássuk, holnap a’ város’ erdejében.

kaczor. Délután?

lidi. Igen.

kaczor. Jó, felséges, mink is ott leszünk.

lidi. Ajánlom magamat az úrfiaknak.

guta. Aztán el ne maradj!

kaczor. Ne ám! (titkon) ’S ha részemre dolgozol, én jó urad leszek.

lidi. Arany! – kész szolgálója. – Ez hamis egy úr! (el)

rigó (Gutához). Az átkozott, meg akarja vesztegetni.

guta. Valósággal! az nem igazság.

rigó. Épen nem!

kaczor. No’s? úgy tetszik, tisztában volnánk.

guta. Átkozott tisztában! Mindhárman egyet szeretünk.

rigó. ’S mi több, egyik sem reménylhet!

kaczor. Oh az még ezután válik el. Hanem mitevők legyünk most?

guta. Azt senki voltaképen meg nem mondhatja.

kaczor. Valóságos öregbirói felelet.

rigó. Nem szinte; mert ez annyit tesz, hogy a’ dolog igen nyomos, ’s mivel az, azt itt el nem végezhetjük, hanem a’ szerencsedombra vele ’s holnap ott vítassuk meg.

guta. Bölcsen. A’ szerencsedombra!

kaczor. Abban maradjunk hát! holnap délután a’ szerencsedombra gyülekezünk.
’S te addig, alvóm! szépet álmadozzál!
Kaczor’ szerelme olthatatlan ég!

rigó. Jó éjszakát, szelíd felvirradást.
Oh vajha álmod képemet mutassa,
’S szoktassa hozzá kegyre szívedet.

guta. Jó éjszakát ’s jó álmokat neked.
Ah ágyamon holtként fekvendem én,
Mert lelkem ott űl lágy párnáidon,
’S szép lábaidnál tölti éjjelét. (el)

hangai. Ne mondja, oh csak azt ne mondja ön!
Ha már kegyes volt szánni szenvedőt,
’S részvéttel szóra bátorítani,
Ne tégye pártütővé ellene
Az egy reményt, mellytől még élte függ,
Melly földeríti a’ setét jövendőt.

vilma. Sajnálom önt. E’ forró szenvedély,
A’ hű ragaszkodás, melly nem szokott
Betegség férfiaknál, szebb jutalmat,
Szelídebb gyógyszert érdemelne, mint
Én nyujthatok. ’S bár elsőbb szavaim
Nem voltak mondva önt busítani,
Sőt nem, hogy azokat még csak hallja is;
De már megesve, mit nem óhaték,
Tudtára jutva, hogy reménye füst,
Melly égnek indult, ’s végre is csak a’
Nehéz ’s kietlen föld’ szinén enyészik,
Mind ezt kimondva egyszer, mint valót,
Bocsásson meg, ha vissza nem vonom,
Nem vonhatom.

hangai. ’S én még sem csüggedek.
Bocsássa meg nagyon hű érzetimnek,
Hogy kétkedem, ’s természet-ellenit
Felőle még most hinni nem tudok.
Mert hátha mind ez tévedt puszta hír,
Melly a’ világot csalni költetett?
’S tán a’ hidegség csak külső palást,
De melly alatt jó ’s érző szív dobog?
Ijesztőn lám ha zajg a’ tenger is,
De csendes mélyén drága gyöngy terem.

vilma. Hiú remény! Hisz’ én ismérem őt,
Az érzéketlent. Egykorú velem.
Együtt aluttuk pólyánk’ éveit,
Együtt a’ bölcső’ biztos szenderét;
Együtt szivók az éltető tejet;
Együtt játsztunk, együtt tanulgatánk.
Úgy ismerem, mint szinte magamat.
Nekem legelső gondolatjai,
Legtitkosb érzeménye nem titok.
Lelkében mint tükörben olvasok;
De ott remény nincs, nincsen szenvedély,
A’ férfigyűlölést kivéve, melly
Márványszivébe véste fel magát,
Hogy vissza intsen minden hódolót.

hangai. Oh mért oroz hát annyi bájt magára!
De meg ne sértse őtet semmi szóm.
Még szíve most érzéktelen lehet,
De mind ez nagy szerencse tán nekem.
Még nem szeret, ’s így hátra van szeretnie,
Szeretni engem tán, hív hódolót.
Oh semmi nincs, mit meg nem győz idő.
Lassan de folyvást folydogál az ér,
’S végtére messze tengerekbe jut.
Lassan de folyvást lenge szél ha fú,
Nehéz hajókat új világba hajt.
Lassan de folyvást csep ha hull alá,
Kivájja még a’ rögzött szirtet is.
Magát az égnek ajtaját kinyitják,
Ha tartós buzgalommal zörgetünk.
Illy díjat várok én hűségemért.
Legyen negéde jég, haragja tőr,
A’ jég felolvad tűz’ sugárinál,
’S tőr állandóság’ pajzsán megtörik,
’S kiszenvedett én győzök végre is,
’S hosszas de édes kínu szomj után
Az égi kéjnek kelyhéből iszom.
Ön kétli azt? óh szóljon, mit tanácsol?

vilma. Ha álom boldogítja, álmodozzék.

hangai. ’S ez mind csak álom volna hát?

vilma. Merő
És puszta álom, pusztább semminél
’S ártalmasabb; mert vért, velőt apaszt;
Viharban kétség’ tengerén vitorláz,
És őrülés a’ rév, a’ hol kiköt.

hangai. Mit hallok? már is félőrült vagyok.
Oh angyal, a’ ki részvevő kegyelmét
Mint ismeretlen árasztotta rám,
Szánjon meg, mondja, szóljon mit tegyek.

vilma (félre). Ha nem szeretném, szánnom kellene,
De oh a’ férfi csalfa, míg mozog,
Álljon tüzet, ha szíve színarany. (Hangaihoz)
Mondjon le róla!

hangai. Én lemondani?
Jól értem önt? én és lemondani
’S ő róla? oh e’ három gondolat
Megsemmisíti még a’ létet is.
Hideg lemondás! tégedet heted nap
A’ nagy teremtés’ ellensége gondolt,
Miattad agg és romlik a’ világ,
’S ha végre összehamvadand, lemondás
A’ rettentő szó, melly a’ puszta ürben
Végetlen végig mennydörögni fog.
Ön, szép kisasszony, volt-e már szerelmes?

vilma. ’S ha voltam és ha volnék?

hangai. Ah nem úgy!
Bocsánatot, fejem, keblem zavart.
Azt kérdezém, nem szenvedett-e már
Balúl viszonzott szerelem miatt?

vilma. Nem látom a’ czélt, mellyre ön vadász.

hangai. Csak az, hogy a’ ki képzelhet lemondást,
Az a’ szerelmet még nem ismeré.

vilma. Jobb, illetetlen hagynók ezt a’ húrt,
Mert rezzenése fájdalomra peng.
De már ha ennyit mondék, hulljon el
Érzelmeimről a’ titoklepel.
Én is szerettem ’s boldog nem valék.

hangai (magában). Hát ő is szenved! oh szelíd kebel,
Mi kéj benézni fájó titkaidba.

vilma. Szerelmem, mint vadonnak csermelye,
Köny és panasznak néma árja, folyt,
Nem látva és nem szánva senkitől,
Míg a’ keservek’ tengerébe fúlt.

hangai. Oh angyal! áldva légy e’ vallomásért,
Melly bár busító, tűrni megtanít.
Oh mert az ádáz, a’ ki kellemeivel
Lekötve tart, nem illy nemes szivű.
Oh mért alakját rád nem adhatom,
Dús lelkedet fel nem ruházhatom
A’ tündér bájjal, mellynek rabja lettem,
Hogy bírhatnálak százszor boldog én,
Mint lelki ’s testi díszek’ összeségét!

vilma. Uram, feledi, hogy én is nő vagyok.
’S ki mondta azt, hogy nálam Vilma szebb,
Hogy a’ cserére rá is állanék?
Ez gúny, uram, ’s nem vártam volna öntől,
Kinek lesujtott lelkén szánakoztam,
Hogy kellemeimben kételkedni mer.
De tudja meg, Vilmája, bár minő is,
Ha szép, csak olly szép millyen én vagyok.

hangai. Bocsánat, ah bocsánat, szép kisasszony,
Ha szenvedélyem bántót mondatott,
Az nem szivemből, nem jött érzetemből,
Melly háladatnál nem tud egyebet.
Ki kétlené, hogy a’ kit ennyi jóság
’S léleknemesség’ kincse gazdagít,
Az testi kellemekben szinte dús?
Ki kétlené vonzónak a’ szemet
’S kedvesnek a’ virító arczokat,
Mellyekben ifju ’s nyájas lélek űl?
Ön, bátor arczát fátyol ’s éj födi,
Hitem szerint a’ nők’ dicsőbbike.
De ah! nekem nincs több szép, mint csak ő,
Csak az becses, mi ő hozzá hasonlít;
A’ kellemek’ mértékét róla vettem,
És avval mérek, ahhoz illetem
Mind azt, mi kellő, drága és imádott.
Ah! hozzá nincs hasonló, párja nincs;
Sok volna kettő olly magas remekből:
Az a’ világot ketté osztaná,
És pártharagban ölné el faját.

vilma (félre). Irígyleném, ha másnak mondaná.
De lelkem! állj őrt, ellenséged űz,
Hatalmasabb, mint hittem, hogy lehet. (Hangaihoz)
E’ hév, uram, bár bántó is lehetne,
Becsűletére ’s mentségére van.
Én megbocsátok a’ dicséretért,
Bár azt csapongó túlságnak hiszem,
(Ennél kevesbet asszony nem tehet,
Midőn előtte más szépet dicsérnek)
De már ha szenvedélye illy konok
És változatlan, számoljon reám.
A’ mit barátság, régi ismeretség
Foghatnak Vilmán, szívből megteszem.
’S bár nincs reményem meglágyítni őt,
El nem mulasztom tenni, mit fogadtam.
És most –

hangai. Ne még, ne hagyjon engem el;
Most kezdek élni, most születtem újra;
Oh hagyja zengni még e’ szózatot,
Mellynek hitemmé váltak hangjai.

vilma. Nem késhetem. Társakkal indulék
’S már eddig várakoznak; menni kell.

hangai. Ah hagyja hát csak azt az egy reményt,
Hogy egykor még ez arczot láthatom,
Ezt a’ legtisztább lélek’ tűkörét,
Mellyet kajánul most az éj fed el.

vilma. Csekély dolog, de meg nem adhatom.
Mit szólna Vilma hozzá? ’s kell-e az,
Hogy testiképen lássuk jótevőnket,
Kit lelke’ művén már megismerénk?
Jaj annak, a’ ki lelki szép után
Indúlva, testi bájra nem talált.
Az kincset veszt el, lelke’ jobb hitét.
’S aztán, uram, mi már megalkuvánk,
Azt mondta ön, hogy Vilma pártalan,
Hogy olly remek szép nincs több a’ világon,
’S másodszor ezt nem illik hallanom.

hangai. Oh hát nevét, csak azt a’ szép nevet,
Hogy hű szivembe zárjam, mondja meg,
Hogy annyi közt egy kedves szóm legyen,
Mellyhez remény és hálám kötve van,
A’ melly kimondva némává teend
Minden nehéz és bús tartalmu szót.

vilma. Ismét csekélység ’s meg nem adhatom.
Tanácsom az: kémlelje Vilma’ szívét,
Ismerje meg, ’s ha lassanként szelidűl,
Ha engedékeny hódolásinak,
’S ha végre tán, miről én kétkedem,
Kivánt czéljához jutna, tudja meg,
Hogy mind azokban munkás én valék;
Megemlékezzék akkor rólam is,
’S ez minden a’ mit elfogadhatok.
De most, ha kérnem biztosan szabad,
Hagyjon magamra, ’s kérdezetlenűl.
De még egyet. Ha ön véletlenűl
Vilmával összejőni vágyna, holnap
Együtt fogunk sétálni délután,
A’ váras’ erdejében. Én leszek
Ismertetőjök. ’S ott kivánatát
Tán teljesítem. Isten áldja önt. (el)

hangai. Oh tiszta lélek, áldott női szív!
De hol vagyok? melly útra tévedék?
Hát Vilma elmellőzve volna már?
Nem Vilma volt-e első csillagom,
Melly puszta látkörömbe felbukott?
Nem Vilma tört-e át e’ szív’ jegén?
’S Vilmát felejtem ismeretlenért,
Ki csak szemébe nézni sem hagyott?
Oh Vilma szép, ’s azóta tudhatom csak,
Mi szép, ’s mi a’ szépség, mióta őt
Szerencse látnom engedé; azóta
Érzek, vagyok ’s e’ létnek isteni
Szikrája bennem csak láttára gyúlt.
De ah! ez ismeretlen hölgy iránt
Egy mondhatatlan vágynak láncza húz.
Milly szívnemesség, jóság, mennyi kegy,
’S szerényen elmés józanság deriti
Minden beszédét, minden gondolatját.
Mi szép világ az, melly a’ képzeletnek,
Szelíden zengő ajkiról nyilik meg!
’S e’ pártütő szív most kétségben áll,
Két szép között, határozatlanúl.
Ott áll amaz, bálványúl a’ világnak,
Gyönyörre jegyzett, csábító alakban,
De lelke’ képét fátyol leplezi;
Itt áll e’ másik, lelke tündökölve,
Mint a’ dicső nap, ah de földi szemnek
Fátyol borítja külső díszeit.
’S én balgatag, ki nem tanultam át
Szerelmek’ iskoláját, most bolyongva,
Csüggedve járok tömkelegjein.
De nem! tanácsa légyen a’ vezér.
Legelső gondom Vilmához bejutni,
’S kikémlenem, szép külsejébe milly
Lélek szorúlt; a’ második, kitudni
E’ fátyolok’ titkának bájszövőjét
’S látnom, mi testet vön szép lelke fel
Erő ne hagyj el, légy kalauz remény!

rigó. Hüm!

guta. Biz úgy!

rigó. Az nem volna rosz gondolat.

guta. Kitaláltam! Abban maradok. (Guta és Rigó merengésök közben összeütköznek ’s egymás’ kalapját leverik).

guta. Hohó, mennykőbe is! a’ kalapom.

rigó (höhölve). Milliom! ez rosz jel. A’ kalap az enyém.

guta. Igen! de hol van hát? (midőn mindketten körűl bámulnak, Kaczor jő a’ két kalappal).

kaczor. No ti szépen elméláztatok. Leverik uram’ fia egymás’ kalapját ’s lábam elébe gördűl mind a’ kettő; mi azt jelenti, szerencsétek az enyémnek meghajol.

guta. Igaz! ez egy kis ügyetlenség volt; de te kalapjainkat fölemelted.

rigó. ’S ez szolgálatot jelent.

kaczor. Oh az még nem olly bizonyos! De vegyétek, vagy tököt ültetek belé.

guta. Haneha fejedbe tennéd. Ide vele. (fölteszi) Huh beh ferde jószág! ez tudós fejre való.

rigó (felteszi a’ másikat, mellybe feje elmerűl). Segítség! (nagy nehezen kihúzza fejéből) Átkozott czinke-fogója!

guta. Nono! csak nem lehet mindennek ollyan cseresnyemag feje, mint neked! Add ide! (elcserélik a’ kalapot).

rigó. Soha! embernek akkora fej!

kaczor. Ne kötődjetek. Az idő eljár, a’ hét muldogál, ’s még úgy szólván mire sem mentünk.

guta. Sőt kevesebbre a’ semminél.

rigó. Jól mondod! ha azt a’ fatalis szépséget meg nem látjuk, sokkal jobban állnának dolgaink.

kaczor. Se baj! minek ide a’ sopánkodás! Nem kezdhetjük-e az egész dolgot újra?

guta és rigó. Miért ne?

kaczor (bizodalmasan). Különben is, köztünk maradjon, az a’ mi Dianánk nem valami ritka madár.

rigó (hamisan). Épen nem.

guta. Csakhogy épen leány. Mindennapi jószág.

kaczor. ’S úgy vettem észre festi magát. (félre) Vajha elhinnék, hogy őket nyakamról lerázhatnám.

rigó. Az könnyen meglehet. De mi több, egyik válla magasabb, mint a’ másik. (félre) Oh bár elhinnék!

guta. Mit mondasz? (magában) Oh a’ szamarak! ha tyúkszemeikkel néznének, nem lehetne rosszabbúl látniok. Festi magát! válla emeltebb! De jól van, egy húrt kell velök pendítenem. – (fenn) Szó a’ mi szó, barátim, én is vettem hibáját észre; bal szeme, úgy látszik, tetemesen kisebb a’ másiknál.

kaczor. Tudod mit, Guta pajtás! te e’ szerint lemondhatnál róla ’s mást kereshetnél.

rigó. Igen, igen! mondj le róla Guta.

guta. Én?! oh úgy nem játszunk.

kaczor. Igen! de egyik szeme kisebb mint a’ másik.

guta. Oh az nem baj! sőt épen úgy kell lennie. Nagyobb szemével szép tulajdonaimat fogja látni, a’ kissebbel gyengeségeimet, ’s így erényeim és hibáim mindenkor kedvező arányban fognak előtte állani. De mivel úgy sürgetsz, nem látom át, miért te le nem mondasz róla, Kaczor?

rigó. Igazság! Kaczor, illő, hogy te mondj le róla.

guta. Mondj le ’s kettőnknek könnyebbé teszed az alkut.

kaczor. Én?

rigó. Igen, igen! hiszen mondád, festi magát.

kaczor. Oh, halljátok: a’ festés magában a’ nemesb művészetekhez tartozik; különben pedig asszonyoknál sem rosz találmány a’ festék. Ha király volnék, mind krétával íratnám be arczaikat, hogy a’ férj az idegen száj’ csókját rajtok megismerné.

rigó (félre). Ez szilaj bolond.

guta (félre). Valóságos őrült!

rigó. De lásd, Kaczor! ha a’ barátság szent volna előtted –

kaczor. Nem akarok barátságról hallani. ’S ha merem kérdeni a’ barátság’ ügyvédét, miért te le nem mondasz kedvünkért. Mi ketten a’ dolgot könnyen tisztába hoznók.

guta. Úgy van, Rigó! ha igazi bajtárs vagy, le kell róla mondanod. Különben is egyik válla magasabb, mint észrevevéd.

rigó. Csekélység! az alacsonyabb vállat banknótákkal fel lehet csaptatni.

kaczor. Tehát csak nem mondasz le róla?

rigó. Semmi esetre!

kaczor (Gutához). ’S te sem?

guta. Eszemben sincs.

kaczor. ’S én természetes hogy nem. Ki is mondhatna le a’ dicső – (félre) de nem árulom el magamat.

guta. Oh a’ kis tündér! Dehogy hagynám őt el akárki’ barátságáért, nem egy monostorbarátért!

rigó. Én őt soha, de soha el nem hagyom.

kaczor. E’ szerint tanácskozásunk nem igen messze haladt.

guta. Sőt igen! nyilvánosságra jött, hogy –

rigó. Mind hárman szerelmesek vagyunk belé, következőleg –

kaczor. Hogy mind a’ hármunké lesz.

guta. Úgy van! – Vagy a’ tatárba is! nem úgy van.

rigó. Ohó! annak ellene mondanék.

kaczor. No én hát nem értelek, vagy roszúl tanultam a’ logikát. Hát ha egyik sem akar róla lemondani?

guta. Akkor –

kaczor. No’s?

rigó. Tehát?

guta. Tehát azé legyen, a’ ki a’ leánynak leginkább megtetszik. Ostromoljuk mind hárman ’s a’ ki szerencsésebb, azé a’ diadal.

kaczor. Ez mind igen szépen és okosan van mondva; de a’ szerződés?

guta. Már szerződés ide, szerződés amoda! én nem látok más menekedést. (félre) Hiszen ezek közűl csak nem fog választani, ha szeme van!

rigó (félre). Hát ha én tetszem meg neki?

kaczor (félre). A’ leány bizonyosan engem választ. (fenn) Tudjátok mit? Által látom, hogy egyéb kigázolás nincs, mintha a’ dolgot szerencsére hagyjuk; a’ mi a’ szerződést illeti, már egyik pontjában módosítást szenvedett, miért ne a’ többiben is?

rigó, guta. Igazság! ide vele!

kaczor. Itt van. 4. pont. négy hét mulva hármas menyekző lesz. Ez tehát újabb végzésünk szerint kimarad.

rigó. Töröld ki.

guta. Ki kell törölni.

kaczor. A’ törlés megvolna. De egy aggodalom bánt. Minél tovább haladunk az időben, szerződésünk mind inkább fogy és vékonyodik. Tartok tőle hogy utóbb úgy összezsugorodik, mint a’ szalonna bőrke a’ tűzön.

guta. Igaz! az kurucz dolog. Lelkemre mondom, épen nem tudom, mit kellene ezen veszedelmes zsugorodás ellen elkövetni.

rigó. Azon könnyű segíteni. Tegyünk helyébe egy új czikkelyt, tudniillik ezt: a’ három menyekző helyett, úgy hozván magával a’ sors, egy fog tartatni.

kaczor. Értődvén, hogy kinek a’ szerencse kedvezend, azt a’ más kettő szóval és tettel segíteni köteles.

guta. Jó. Föl kell jegyezni.

kaczor. E’ szerint a’ mai gyűlésnek vége. Tudniillik kiki lásson dolgához.

guta. Vígan barátim! Ha mindnyájan feleséget nem viszünk is haza; de egy lakodalmat ollyat ütünk, hogy hét ország látta mását.

rigó (félre). Én jót reménylek, mert igaz szivem
Jót érdemel; szerencse el ne hagyj!

guta (félre). E’ két bivalt én rászedem bizonynyal,
’S aztán busúljon a’ ki rá szorúlt.

kaczor (félre). Csak rajta! majd az epret én szedem
’S koplalni fogtok vendégségimen. (el)

lidi. Már elmentek. Bizvást kijöhet kisasszony.

vilma. Elmentek? Hála isten! ha tovább maradnak, végtére egy porczikám sem maradt volna ép. Még hajam’ szálai is görbébbek lennének mint egyéb leányokéi.

lidi. Igazán! ezek goromba úrfiak. Már én is kezdek haragunni rájok.

vilma. Csak most? Azt előbb illik vala kezdened. De tréfa nélkűl, Lidi, nézz meg engem jól.

lidi. Mi jut eszébe a’ kisasszonynak?

vilma. No csak te nézz.

lidi. Istenem! hisz én már annyiszor megnéztem a’ kisasszonyt.

vilma. De nem úgy! most neked birói szemmel kell rám tekintened. (megfordul előtte) ’S hogy találsz? Hát egyik vállam csakugyan magosabb volna?

lidi. Ah! hogy ügyelhet ollyanra. Csúfság férfinak ollyat kigondolni.

vilma. ’S egyik szemem kisebb?

lidi. Azért boszút kell állani.

vilma. ’S festem magamat!

lidi. Igen! de saját ’s olly becsületes vérével, millyen nekik egész nemzetségökben sincs.

vilma. Hagyján! Lidi. Minthogy szépségem ellen voltak vakmerők pártot ütni, ’s e’ szerint asszonyfelség-bántás’ bűnébe estek, úgy hiszem, van jogom elégtételt venni. ’S azt venni fogok.

lidi. Vegyünk is! Már ez kiállhatatlan. Az én kisasszonyomat így meggyalázni!

vilma. Szándékok, mint hallók, házunkkal ismeretségbe jőni. ’S ezt nekik könyítenünk kell. Gondolj ki valamit, Lidi.

lidi. Igen! de hát mindig csak én gondoljak a’ kisasszony helyett?

vilma. Hát miért volnál komorna? De most egyszer csak bölcs ítéletedet kérem ki; mert plánumom félig meddig kész. – Bátyám örökké szemrehányásokat tesz, hogy magamat a’ férfiak iránt igen rá tartom, hogy nem csak kérő, de még csak vendég sem mer házunkhoz közelíteni. Mit szólsz hozzá, ha most e’ három szilaj úrfit egyszerre nyakára csődíteném?

lidi. A’ gondolat, csekély komornai véleményem szerint, igen jó; de módját még nem igen látom.

vilma. Meg fogod hallani, csakhogy itt már igen sok ügyességedtől függ.

lidi. Nagy becsület! Számoljon reám a’ kisasszony.

vilma. A’ milly merészeknek látszanak a’ mi szép uraink, meglehet, hogy az ismeretséghez nem igen tekervényes útat fognak választani; ha mind e’ mellett a’ városban nem lennének olly bátrak mint a’ mezőn, nehogy a’ tréfa későre haladjon, mindeniknek külön egy bátyámhoz szóló levelet kellene kezébe játszanod.

lidi. Értem; igen helyes! ’s abban a’ levélben csintalan dolgok fognának lenni.

vilma. Kétség kivül. De tartalmokat még ezután kellene kifőznünk ’s egy biztos hallgató férfiú által leíratnunk. – Hiszen, Lidi, neked szép ismeretségeid vannak.

lidi. Lesz szerencsém egy olly férfiúról gondoskodni.

vilma. Másodszor –

lidi. Ah! az az alvó úrfi jön.

vilma (fátyolát lebocsátja). Mit gondolsz, meg fog-e így fátyolon által ismerni?

lidi. Nem hinném. Azonban hogy annál biztosabban legyen a’ kisasszony, engedje fürteit egy kissé más alakba szednem. (fürteit igazítván) így ni! Ez epedő bánatot, igen igen nagy szomorúságot fog jelenteni.

vilma. Most vonulj el Lidi; én itt e’ padon fogom őt várni epedő bánattal; mert hajmüvészi számolataidat csak nem akarnám szégyenben hagyni. (Lidi el)

hangai (jő).
Itt láttam őt! itt lettem általa
Rögzött pogányból ájtatos keresztény.
De ah! mi haszna változott hitemnek,
Csak szenvedést ad üdvösség helyett.
Kegyetlen ő! és megvető kevély,
Minden szavával egy reményt öl el.
De ím ki űl befátyolozva ott,
Gondolkodólag ’s ollyan egyedűl?
Nem ő, az édes ismeretlen az?
Ah! fátyolának titka báj erővel
Hódít magához, ’s mintha egy világot,
Sőt a’ világok’ mennyét rejtené,
Nem hágy nyugonnom, míg fel nem födöm.
(Vilmához)
Bocsánatot, ha tán csalatkozám –

Vilma. Ah engedelmet! el valék merülve.
De jó hogy eljött, régen várom önt,
Azt bánva csak, hogy kedvesb társaságot
Nem hozhaték; mert Vilma nem jön el.

hangai. Tudom, gyanítám. – ’S még is kedvesebb
Alig lehetne társaság akárhol,
Mint mellyben most vagyok.

vilma. ’S még is lehetne hát?

hangai. Nem, istenemre mondom, nem lehetne.
Imént csak elmém’ lomhasága szólt.

vilma. Miért e’ túlság? Avval én elégszem,
Ha Vilma mellett engem tűrni fog.
De most az egyszer tartozás hozott.
Igértem, és barátném e’ fölött
Egy bízománynyal tisztelt meg. Talán
Ismerni fogja e’ kis könyvet ön?
(egy kis könyvet mutat elő).

hangai. Oh fájdalom! nagyon jól. Vajha míg enyém volt,
Hűbben követtem volna oktatásait!
Késő tanácsa most már nem segít.

vilma. Barátném, mint mondá, véletlenűl
Cserélte azt fel Himfy’ bús dalaival,^*
’S im vissza küldi és bocsánatot kér.

hangai. Bocsánatot, midőn már ég a’ ház!

vilma. És vissza kéri értte Himfyét.

hangai. Oh szívesen! hisz a’ mit Himfy érzett,
Azt én is érzem, én is szenvedem,
Csakhogy dühösben ’s gyógyulhatlanúl.
Szeretni, hajh! már könyv nélkűl tudok.

vilma. Barátném tartozásnak vélte mind ezt
Személy szerint át adni, ’s tette volna,
De hirtelen roszúl lett.

hangai (gúnynyal). ’S lóra űlt!

vilma. Uram, csalódik –

hangai. Nyargalózni ment!
’S egypár csapongó vágtatott vele!

vilma. Kímélni vágytam önt, de mint gyanítom,
Már nincs okom titkolni–

hangai. Oh miért is!
Hisz én annál még többet is tudok.
Társnéja, jó kisasszony, nagy kaczér.

vilma. Ez már igazán több, mint mit én tudok.
Ön látta őt? és hogy fogadtatott?

hangai. Nem szinte rosszúl. Egy kevély mosolygás
’S szép illedelmes főhajtás után,
Vén únodalmas bátyjával hagyott.

vilma (félre). Bátyám uramnak szép hizelkedés! (Hangaihoz) ’S eltávozott?

hangai (kesernyésen). Mondom, hogy lóra űlt
’S kószálni ment két nyargaló vitézzel.

vilma (félre). Féltékeny! ’S oh ez nem csekély hiba,
De mellyet minden asszony megbocsát.
Csakhogy nevelni, jónak, nem szabad.
(Hangaihoz) Szeszély, uram! ’s ha Vilmát kedveli,
Ez egy hibáját nagyba nem veendi.

hangai. Ez egy hibáját! már csak a’ mit ön
Tisztelt barátném, (hagyja hinnem ezt)
Csak a’ mit ön beszélt el, mennyi az,
’S mennyit fogok még látni ezután.

vilma (félre). Ez szép kilátás! (Hangaihoz) Sajnálom nagyon,
Hogy illyen tévedésbe vittem önt.
Mit én beszéltem Vilmáról, az inkább
Intés gyanánt volt mondva, és neki
Jobban diszűl mint szégyenére válik.
Én őt keménynek mondám.

hangai. És kevély!

vilma. Nem mindenekhez hajló.

hangai. ’S még is tetszeni vágy.

vilma (hamisan meghajtja magát). Az Éva anyánkról szállt ránk örökűl.

hangai. Oh ön nem ollyan! Illy nő mint kegyed,
Díjúl lehetne mennylakónak is.

vilma (félre). Sok tisztelet!

hangai. De Vilma –

vilma. Őt bizonynyal
Most már pokolra kárhoztatja? nem?

hangai. Ne értse félre szenvedélyemet.
Ő, meglehet, jó, csakhogy csapodár,
Hiú ’s kevély: a’ férfi báb neki,
Úgy vettem észre. Szíve szép üvegház,
De mellyben jégvirágok termenek:
Nincs benne élet ’s éltető meleg.

vilma. Nem! már ez több mint elhallgató,
Bocsásson meg, de egy látás után,
Nincs önnek így itélni még joga.
Én Vilmát jobban ismerem, ’s ha ő
Még nem szeretne, arról ki tehet?
De azt tudom, ha egykor majd szeret,
Szerelme mint az éjszakmutató,
Rendűlni nem fog tűz és vész között,
Az egyhez híven, kit szivébe vőn.

hangai (félre). Nemes, nemes szív! Oh a’ lelki dísz
Mi százszorozva több a’ testinél!
Ki más’ szerelmét így lefestheti,
Az tud szeretni, oh az boldogít. (Vilmához)
Ön, jó, szelíd egy orvos ’s gyógyszere
Már jótevőn hat. Vilma nem hibás,
Sőt jó és hű lehet, de boldog is,
Mert illy barátnét bírni nagy szerencse.
De én Vilmától már kigyógyulék.

vilma (félre). Azt nem szeretném! (Hangaihoz) Hogy lehetne az?
Hát ebből állna minden szerelem:
Ma szikra tűz, és holnap jég? Uram,
Ezt ön felől feltennem olly nehéz,
Hogy szinte fáj; mert mellyik férfi hű,
Ha még egy illy is, mint ön, ingadoz?

hangai. ’S van bízodalma hozzám? – Oh igen,
Oh higyje, én hű ’s állandó vagyok,
De ahhoz csak, ki engem is szeret.

vilma. Azt érdemelni kell; mint tartozást
Egyszerre elfoglalni nem lehet.
Keresse kedvét: tán megnyerheti.

hangai. Nem, értte többé lépést sem teszek.

vilma (félre). Már csak dicsérnem kell szépségemet,
Különben pártot indít ellene. (Hangaihoz)
Pedig barátném csinos egy leány.

hangai. Óh szép, igen szép, nem tagadhatom.

vilma (félre). Kifogytam; mit tegyek most. – Ah igen!
Egy hódolóm volt, a’ ki egykoron
Tetőtől talpig versbe foglalá
Szépségimet. Most majd hasznát veszem.
(Hangaihoz) Hajának fürti holló feketék.

hangai. Mit ér a’ haj hívságos agy felett,
’S azonkivűl a’ holló rosz madár.

vilma. Mint déli nap tündöklik két szeme,
’S csodálatos hogy bennök ég nyilik.

hangai. Egy jó, nemes szív annál többet ér.

vilma. Szép ajki rózsák.

hangai. Hervadók igen,
Mert csak ledérség’ hangját rezgetik.

vilma. ’S mint a’ sugár, felnyúlik termete.

hangai. De lelke nem sugár. – Oh hagyjuk el!
Léleknemesség nélkűl testi báj
Oltár, minél a’ hívságok’ fia
Csalfényű bálványoknak áldozik.

vilma. ’S ezek szerint ön nem szerette Vilmát?

hangai. Szeretni véltem őt, de most tudom,
Hogy az csak vad láng ’s bolygó tűz vala.
De nem! nagyon, nagyon szerettem őt,
Szeretni tudtam volna, mint soha
Szeretve asszony nem volt férfitól;
De hála, hogy szeretni megtanított.
Fogok szeretni, sőt ha illenék
Illy hirtelen változni férfinak,
Megvallanám, hogy már is szeretek;
De szenvedélyem’ tárgya nemesebb,
Dicsőbb; ’s azon lesz minden fáradásom,
Hogy, mint ohajtok szívkegyébe jutni,
Úgy birtokára méltó is legyek.

vilma. ’S Vilmát ön többé nem kivánja látni?

hangai. Oh sőt fogom! Bátyáink ismerik
Egymást igen rég, iskolás időkből,
’S ezek kifőzték, hogy családaink
Egy régi híres köz tőből szakadtak.
Rokon vagyunk, ’s már bátya ’s húg. Jogom
Van látni őt, ’s az el nem lesz mulatva:
De abból semmi sincs, hogy olly fanyar
’S ábrándos képpel álljak ellenében.
Vigan leszünk, sőt lóra is kelünk.
Versent futandunk tüskön bokron át.
’S ha majd kifárad és panaszkodik,
A’ nem szerelmes bátya jót kaczag.

vilma (félre) Szép változás! Oh ő is férfi-szív,
Míg kér, szerény ’s jó; büszke lesz, ha nyert.
De mit tegyünk? Ha isten elvevé
Baloldaloknak legjobb csontdarabját:
Érjük be avval, a’ mi megmaradt.

hangai. Ön elmerült? vagy nem javalja tán,
Hogy Vilma mellett olly sokat mulassak?

vilma (meglepetve). Nem – én – vagy úgy!– igen…

hangai. Nem és igen! (félre) jól értem! Oh igen,
A’ jó, nemes szív érez és szeret.
És én – de nem! még szólni nem szabad,
Míg érzelmimmel számot nem vetek. (Vilmához)
Tehát ne lássam Vilmát ne soha?

vilma (tettetve). Ollyat kivánni öntől nincs jogom.

hangai. ’S ha volna még is, sőt mondom, ha van,
Kivánja hogy többé ne lássam őt?

vilma. Igen! (mintha megbánná, hogy elfeledé magát)
De nem, nem, én azt nem kivánhatom:
(töredezve) Menjen hozzá és boldogítsa őt.

hangai (félre). Oh szerelem! a’ te vallomásod ez.
’S én boldog illy nemes szivet nyerék. (Vilmához)
Kedves kisasszony! most ohajtanék csak
Dús lenni minden jóban és erényben,
Most érezem csak, milly szegény vagyok;
Még is ha volna bennem annyi becs,
Hogy avval boldogítsak valakit,
Az Vilma nem lesz. ’S most engedje meg,
Hogy egy kegyelmét kérjem, szép kisasszony.
Irántam már is sok jót tüntetett ki,
Adósa még, már is bátor vagyok
Ujonta kérni, olly remény’ fejében,
Hogy egykoron tán megszolgálhatom.

vilma (félre). Itt a’ kelepcze! már nincs menedék.

hangai. Ha mint vagyok, csekély portéka bár,
De a’ minek látszom, valóban az,
Ha bennem ön, sok gyengéim között,
Talált becsesb és jobb tulajdonokra,
’S ollyanra, mellyből egy szeretni képes,
Szelíd, nemes hölgy még erényt csinálhat,
Engedje meg, hogy egyszer biztosabban
Szólhassak önnek. Rendeljen napot
’S helyet, hogy a’ mit meggondolt ügyemből
Itéletére bízni szándokom,
Elmondjam akkor. Teljesítse ezt,
Ez egy ’s utósó kértemet.

vilma (félre). Oh hála isten! szinte megszorult
Lélekzetem; hát még szabad vagyok.
Leányszabadság nem tarthat soká. (Hangaihoz)
Kérése nem nagy ’s még is félni kell,
Ha teljesítem, megszól a’ világ.
Azonban a’ világ ne tudja azt.
Én május’ elsején korán jövök ki
Egy társasággal, és ha akkor ön
E’ domb körűl vár, egy pillantatig
Megszökhetem tán.

hangai. Oh hála, köszönet!
Dicső leányka, e’ jóságodért. –
’S most lássa Vilma, hogy vidéki bátyja
Más arczot is mutathat mint szerelmest. (el)

vilma (fátyolát félre hajtván).
Ő még sem ollyan, mint a’ többiek!
Nem, nem; legalább ezt hinni akarom,
Míg ellen nem mond a’ tapasztalás. –
De mint rokon, mint bátya eljövend
Vilmának megmutatni, millyen ő,
Ha nem szerelmes? Oh az nem megyen
Olly könnyen mint hivé; mert Vilma is
Őrt áll magáért! – Bájoló leszek,
’S tündérkedem, hogy vissza csaljam őt.
’S ha végre Vilma nyer ’s a’ fátyolos lány
Ismét feledve? Az sem veszteség,
Akkor megint csak birtokomba jő.
De nem! ha Vilmához tér újolag,
’S két élő nyelve szenvedélyt hazud
’S állandóságot, melly csak puszta hang,
A’ fátyol akkor megbántott hevében
Olly titkokat fog felfödözni, hogy
A’ bátya is megrettenik belé.
Azonban várjuk el; ha ezt kiállja,
Én boldog akkor és övé vagyok.

lidi (jő, félre). Meg kell adni kisasszonyomnak, hogy amúgy finomul rá tudja a’ férfiakat szedni. Ez a’ tanácskozás egy kissé húzamosan tartott. Végére köll járnom; mert az csak szégyen, gyalázat volna, ha közbenjárásom nélkűl találna férhez menni.

vilma. Szegény Lidi! meguntad magadat.

lidi. Épen nem. Én a’ kisasszony boldogságáért imádkoztam.

vilma. Boldogságomért? Hogy érted azt?

lidi (félre). Bizony nem akarja elérteni. (fenn) Hát tudja kisasszony, csak úgy imádkoztam, mivel semmi dolgom nem volt.

vilma. Azt jól tetted, legalább addig nem estél kísértetbe. Hanem, Lidi, gondolkoztál-e a’ levelek’ kézhez juttatása felől?

lidi. Igen; de micsoda jutalmat szánt értté a’ kisasszony?

vilma. Hogy te olly haszonleső vagy! De ne búsulj, a’ jutalom nem marad el. Ha minden jól megy, Pétereddel kiházasítalak.

lidi. Péteremmel? Annyi mint az; Péter magában nem rosz legény; de a’ házasság –

vilma. Ahhoz talán nem volna kedved?

lidi. Nem olly igen nagy, kivált ha a’ kisasszony hajadon maradna; mert mi így hajadonokúl igen mulatságos életet élünk; de mivel hihetőleg a’ kisasszony el fog pártolni –

vilma (erőltetett nehezteléssel). Lidi! te ma igen találmányos vagy.

lidi. Hiszen valamikor csak férhez fog menni a’ kisasszony.

vilma. Az nem épen lehetetlen.

lidi. No lássa kisasszony! Mit csinálnék már én akkor a’ hajadon világban egyedűl? Azért köszönettel elfogadom az igéretet, ’s részemről mi a’ három vitéz házasulandókat illeti, eligazításokat jövendő kiházasításom’ fejében magamra vállalom.

vilma. ’S én erre neked teljes hatalmat adok; de valamit még is szeretnék hallani terved’ főbb vonásairól.

lidi. Legelőször is a’ leveleket, mellyeket a’ kisasszony saját bölcs belátása szerint szerkeztetni fog, leíratom, ’s gondom lesz rá, hogy külön mindeniknek kezéhez jusson.

vilma. ’S azután?

lidi. ’S azután, hogy vesződéseinknek vége szakadjon, mindeniknek más és más tanácsot fogok adni. Egyik mint egy poros tudós, másik czipősen és harisnyásan, pápaszemmel, a’ harmadik épen mint valami falusi agarász úrfi fog jőni pipásan és tűzszerszámosan.

vilma. Mind olly túlságok, mellyeket bátyám ki nem állhat.

lidi. Epen azért, legalább nem fogja a’ kisasszonyt unszolni, hogy irántok barátságos legyen.

vilma. Mind igen jó; de elfogadják-e bohókás tanácsodat?

lidi. Oh az az én gondom! mindeniknek azt fogom mondani, hogy a’ más kettőt megcsaltam, ’s ez elég óvószer lesz, hogy a’ csalást észre ne vegyék.

vilma. Felségesen Lidi! de szegény Péter nem tudom hogy jár, ha felesége ollyan ravasz ’s elmés lesz a’ házasságban is, mint a’ pártában volt.

lidi. Péter úgy jár, a’ mint megérdemli. De ne méltóztassék elfelejteni, hogy ezt mind a’ kisasszonyért teszem.

vilma. Igen, igen; de ég alatti tanácskozásainknak már véget vethetünk. Honn is elég tenni való van.

lidi. Ehhez a’ negyedik úrhoz nincs valami üzenete a’ kisasszonynak?

vilma (félre). Ez a’ leány bizonyosan gyanít valamit. Valóban ezek a’ komornák a’ mi hévmérőink, mindent elárulnak. (Lidihez) Semmi sincs.

lidi (félre). Értem, azt maga végezte el. (Vilmához) Mondhatom, hogy az az úr nekem igen tetszik.

vilma. Tréfaság! nekem épen nem tetszik.

lidi (félre). De Lidi azt el nem hiszi ám!

vilma. Egyébiránt pedig, reménylem, lesz annyi eszed, hogy hallgatni fogsz.

lidi. Mint a’ hal.

vilma (félre). Vigyázni kell magamra; mert különben
Idő előtt elárúl, ’s vége lesz
Játékomnak, melly hasznosan mulat. (el)

lidi. Vigyáznom kell, különben hírem, tudtom ’s közbenjárásom nélkűl belé szeret valakibe. Ez pedig komornának iszonyú gyalázat. (el).

kaczor. Csak gonosz egy leány az a’ komorna; annyira tudja a’ szerelmeskedés’ minden tekervényeit, hogy akár setétben elvezessen rajtok. Igen szeretem, hogy zsoldomba vettem. Azok az én együgyű társaim alkalmasint fukarúl viselték magokat; mert a’ ház’ titkait egészen kitárta előttem, a’ nélkűl, hogy nekik valamit szólt volna. Tehát egy öreg atyabátya van a’ háznál, kiről a’ különben is gazdag leányra örökség néz, ’s ez az öreg bátya erősen magyar ember, szereti az úgy nevezett magyart; értem, valami ollyan Mokány félét, ollyan jó pipagyújtogató, agarász, szántóvető nemes embert. No ez nem is csoda, az ember öreg ’s az ízlés sokféle. Én ugyan a’ betyárságot nem igen szeretem, ’s ha annyi jó példányait nem láttam volna, alig hiszem, hogy utánazni tudnám, azonban egyszer nem a’ világ. Társaim nevetni fognak, ha észre veszik, de én őket vissza nevetem, ’s természetes hogy arra igen nagy okaim lesznek.

paraszt. Szerencsés jó reggelt kívánok a’ Tekintetes Úrnak, az isten sok testi lelki jókkal áldja meg, kívánom –

kaczor. Elég elég. Mit akar, honnan jön kend?

paraszt. Én bizony túl a’ dunáról gyüvök, bárányokat hoztam eladni.

kaczor. Kár volt; birka itt is elég van. ’S aztán – én semmit sem veszek.

paraszt. Megkövetem, hiszen nem is azért jöttem; hanem lássa Tekintetes Uram, hogy onnan hazúl elindultam, keresztapám uram, a’ bíró ő kigyelme, épen akkor ment haza a’ csárdából.

kaczor. No nektek szép bírótok van.

paraszt. Megkövetem, nem! Este 8 órakor ment a’ csárdába, hogy onnan a’ részegeskedőket haza parancsolja.

kaczor. ’S maga részegedett le helyettök.

paraszt. Megkövetem, már akkor ki is alutta.

kaczor. Igen, de hát mi közöm nekem a’ te keresztapád urad biró ő kegyelméhez.

paraszt. Úgy bizony. Csak ostoba ez a’ falusi ember. Hát hallja a’ Tekintetes Úr; a’ bárányok bégtek már a’ kocsin, lovaim be voltak fogva, én ültem, ’s épen az ostorhoz fogék – mert lássa Tens Uram, lovaim egy kissé hajtósak – keresztapám uram épen akkor ért oda ’s egyik lábát a’ kerékagyra tette, a’ másik kezével pedig botjára támaszkodott.

kaczor. Az valóságos négykézláb ember lehet. No’s mit szólt?

paraszt. Úgy van, szólt és azt mondta: Hallod-e Jankó öcsém, ha Pestre mégy, nézz körűl a’ Sebestyén’ piaczán, majd ott egy kőszentet látsz. Hát én körűlnéztem, Tekintetes Uram, ’s a’ kőszentet meg is láttam. Azután azt is mondá keresztapám uram, hogy ha megláttam a’ kőszentet, vessem neki a’ hátamat, ’s ne nézzek se jobbra se balra, hanem menjek egyenesen magam előtt. Hát én meg is vetettem hátamat a’ kőszentnél, nem néztem sem jobbra sem balra, hanem mentem egyenest magam előtt.

kaczor. ’S utánad kimaradt?

paraszt. Hát ki maradt volna más mint az árnyékom? (félre) Most ugyan megfeleltem magamért! (fenn) Azt is mondta aztán keresztapám uram, hogy menjek valami húsz lépést, azután forduljak jobbra ’s addig menjek, míg valami ajtón be nem botlom. Hát én mentem is húsz lépésnyire, azután jobbra fordultam ’s utoljára csak bebotlottam itt az ajtón, Tens uram’ engedelmével.

kaczor. Azt vettem észre.

paraszt. Mámost pedig isten’ kegyelmébe ajánlom a’ Tekintetes Urat.

kaczor. Hát, akasztófára való, te engem bolonddá akarsz tartani? (botot vesz) Valld meg, mit akartál itt!

paraszt. Ne bántson a’ Tekintetes Úr. Ismerjük mi már azt a’ botfélét a’ falun, aztán nem is igen nagyon tartunk tőle: megszoktuk. Keresztapám, a’ bíró, azt is mondta, hogy ha az ajtón bebotlottam ’s ott talán megpüfölnek, föl se vegyem, hanem mikor már elvégezték, vegyem elő a’ tarisznyám’ fenekéről a’ levelet ’s kérdezzem meg, merre lakik az az úr, a’ ki a’ levélen föl van írva?

kaczor. Levél? Minden esetre jó lesz megnézni. Add ide.

paraszt. Megkövetem, itt van.

kaczor. Ligeti Sándor! Diadal, diadal! ezt magam fogom általadni. – No földi elmehet kend isten’ hírével.

paraszt. Igen, de megkövetem –

kaczor. Kell bot? – De most lehetetlen haragunnom, midőn szerencsém illy kedvezőn szolgál. Tudod mit, jó barátom? én a’ levelet majd magam adom át (pénzt ád neki).

paraszt. Értem, Tekintetes Uram. (félre) A’ levélhordásért itt jól megfizetnek, pedig ezt ’s még más kettőt csak itt Pesten kaptam; keresztapám uramé most is a’ tarisznya fenekén van; de hiszen annak is emberére akadok én, már most tudom hogy kell a’ leveleket általadni. Kereszt apám uram’ szava egész egy szálig beteljesedett, csakhogy a’ hátamat meg nem csiklandozták. Nojszen! az még mind meglehet. – Mást nem üzen a’ Tekintetes Úr?

kaczor. Köszöntöm a’ bíró gazdát.

paraszt. Köszönöm igen szépen. Isten áldja meg a’ Tekintetes Urat. (el)

kaczor. Isten’ hirével járj. – Már szerencsésebb napra nem is virradhattam volna. Ki tudja, a’ levél minő fontos lehet? ’s én annyira ki fogom tűntetni elveszhetését, hogy ez a’ magában csekély szolgálat igen nagy érdeműl fog tekintetni. (Olvas) „T. Ns. Nemz. és Vit. Ligeti Sándor Úr több T. N. Várm. előkelő”^* – még pedig Előkelő és Több; hohó! ez nem csekélység! – „előkelő Táblabírájának; nagy, nagyobb, legnagyobb sietséggel.” Már nincs benne kétség, ’s én a’ levéllel tüstént, de tüstént útra kelek. (kopognak) Szabad is nem is. Ki mennykő háborgat? Ah! Guta pajtás, Rigó barátom. Hozott isten; de megengedjetek, soká nem mulathatok.

guta. Ne legyen aggodalmad, mi is mindjárt megyünk. Itt a’ sarkon találkozván Rigóval, egy pillanatra bejöttünk hozzád, meglátni élsz-e még, mert sehol sem mutatod magad’.

kaczor. Dolgaim voltak. – Többek közt hogy tetszik neked ez a’ tajték? (Guta nézi)

rigó (félre). Ettől legjobban tartottam, mert mindig a’ legújabb divat szerint öltözött, hanem mint látom, most egészen magyar formába önti magát.

guta. Szép!

kaczor. ’S ez a’ kostök?

guta. Hatalmas; de, Kaczor öcsém, te ma igen különösnek tetszel; feszes nadrág, rojtos bakancs.

kaczor. Juratus koromra emlékeztet, a’ mi, úgy hiszem, mindnyájunknak kedves emlékezet. ’S én eddig is magyar ember voltam.

guta. Az, az! hiszen mindnyájan az vagyunk; de ez még is különös.

rigó (félre). Szegény! alkalmasint nem tudja, hogy az öreg nagybátya, ki sokat a’ külföldön ’s nagy társaságokban élt, a’ czipőt és harisnyát kedveli. Igaz hogy nekem ez soha sem volt mesterségem, mert gyermek koromban hallottam, hogy a’ czipő és harisnya egyszer már igen roszúl járt Magyarországon; de mit meg nem tesz az ember jó remény’ fejében?

kaczor (öntetszéssel mosolyogva). Hát csak csodálkoztok ezen magyaros öltözetemen?

rigó. Biz az furcsa.

guta. Igen feltünő.

kaczor (félre). A’ boldogtalanok semmit sem tudnak, nem tudják, mi varázsereje van ennek a’ magyar öltözetnek már csak magában, hát meg ha az öreg bátya’ ízlését oda gondolom – Oh felséges! Nem szánnám azt a’ hamis kis szobalányt össze vissza csókolni, hogy semmit sem szólt nekik. – De mit látok? Rigó te igen csinos kezdesz lenni.

guta. Egészen az új divat szerint öltözik.

rigó. Csodálkozom rajtatok. Hát a’ falusi embernek nem az utolsó divat szerint kell a’ városban felöltözni?

guta (félre). Szegény feje! Én majd csak egy poros tudós kabátot veszek a’ zsibárosnál ’s őket minden divatjaikkal ’s rojtos magyarságokkal semmivé teszem. Oh az a’ Lidi angyali teremtés! – No hiszen, Rigó barátom, az igen szép, hogy te divat szerint öltözöl, hehehe!

kaczor. Igaz, úgy illik, hehehe!

rigó (hasonló jelentéssel). Hehehe! (félre) Egy szikrát sem tudnak a’ dologról. Hát ha még azt tudnák, hogy itt zsebemben egy levél van, cito, citius, citissime!^* De arról a’ világért sem szólok.

guta. Hát hogy álltok a’ Ligeti házzal?

kaczor. Nekem már egy távol ismerősöm megigérte hogy bevezet; holnap teszem ismerkedésemet – (félre) Még ma, most, mindjárt elmegyek.

rigó. Én tán holnap után kezdem látogatásomat. (félre) Egyszeribe futok, csak felöltözöm.

guta (félre). Holnap, holnap után! rákmenetel. Nekem egy kis papirosom van, mellyet a’ világ levélnek nevez, ’s avval én még ma, de minél előbb bekopogtatok. (fenn) Én nem sietek, még némelly dolgaimat végzem; de jó ajánlásaim vannak. Hanem az idő eljár. Isten áldjon Kaczor. (el)

rigó. Megállj, én is megyek. Kaczor, viszontlátásig! (el)

kaczor. Isten veletek. Jó szerencsét a’ halászathoz. Csakhogy elmentek! Szegény árva ficzkók. De ki tehet róla, hogy a’ szerencse engem mindig különösen kedvelt? Most még csak széles lobogó szalagú kalapot veszek,’s fölteszem új öltözetemnek mintegy koronáját; azután Ligeti Vilma kisasszony’ tős gyökeres magyar bátyjának udvarlására megyek. (el)

lidi. Jelentem, hogy a’ levelek szerencsésen kézhez vannak adva.

vilma. De bizonyos is vagy benne?

lidi. Mint Péterem’ hűségében. Épen egy levélvivő parasztra botlottam, a’ ki sokkal ügyetlenebb, hogysem gyanút ébreszszen. Azonkivűl rábeszéltem, úgy adja által mint a’ hazunnan hozottat, melly, mint mondá, tarisznyája’ fenekén volt. Egy kis borravaló bátorrá ’s elevenné tette. A’ mint az elsőtől kijött, meglestem ’s át adattam vele a’ másodikat, ’s ezután a’ harmadikat is. ’S képzelje kisasszony, a’ szerencsétlen ember még csak rám sem ismert. Először ifiasszonynak, azután leányasszonynak, végre pedig hugának nevezett. A’ harmadiktól kijöttében mindjárt egy csapszékbe láttam menni, miből azt gyanítom, hogy úrfiaink örömeikbe jól megajándékozták.

vilma. ’S ennek hihetőleg szapora látogatás lesz a’ vége. Előre mulat, mint fognak elbámulni levelök’ tartalmán; de meg is érdemlik. A’ ki örökös frigy’ kötéséhez illy hideg szívvel járúl, az nem méltó semmi kíméletre. De a’ tréfát mi csak innen a’ mellékszobából fogjuk meghallgatni: únom a’ rosszúl pengő ízetlen hizelgéseket, mellyekkel hihetőleg ostromlanának. Azonban siessünk el, bátyám épen reggeli újságait jő ide olvasni. Boszús lesz, ha háborgatni fogják, különben is, mint beszéli, roszúl áll a’ világ’ dolga. El velünk Lidi. (el)

ligeti (jő olvasva). Ismét új gőzerőmű, hajó és kocsi egyszersmind, melly szárazon vízen egyiránt sebesen jár. Felséges találmány, melly népet néppel, országot országgal, ’s világrészt világrészszel összeköt, (keserűn) ’s nekünk rósz útaink, nyomorú lovaink, féktelen,^* hídatlan Dunánk. Vajha minden ártalmas párát és gőzt, melly nálunk egész vidéket dögleletessé, melly sok ember fejét kevélységtől és butaságtól kába-tompává tesz, vajha mind e’ gőzöket illyféle erőművek’ hajtására kényszerithetnők; akkor – de nem! bocsáss meg nagy hazafi lélek, ki napszámosává szegődél hazádnak, bocsáss meg a’ megrögzött panaszkodónak! gyors hajóid, mint jobb jövőnek hirdetői, már szegdelik Dunánkat, ’s a’ korán elkiáltott hajnal tán már hasadni fog. (kopognak) Szabad!

kaczor (betyárosan öltözve belép ’s körűl néz, félre) Uram ne hagyj el! hisz’ ez igen is tisztes öreg úr. De már csak szerepemben kell maradnom.

ligeti (magában). Ez is egy példány azon eredetinek vélt magyarokból, kik nyakok’ hajthatatlanságában tartanak minden dicsőséget, noha még ez a’ legártatlanabb faj, mert elég ép, hogy belőle faragni lehessen.

kaczor (közelítve, ügyetlen bókolással). Alázatos szolgája.

ligeti. Szolgája az Úrnak.

kaczor. Ott künn azt mondották, hogy Ligeti Sándor Táblabíró Úr itt lakik.

ligeti. Ligeti Sándor én vagyok.

kaczor. Több Vármegyék’ Táblabírája?

ligeti (félre). Szegény fiú. (Kaczorhoz) Igen, igen.

kaczor. No úgy hát igen örvendek, hogy Táblabíró úrhoz szerencsém van.

ligeti. Minden hímezés nélkűl uram, mivel szolgálhatok?

kaczor. Oh kérem! én illy tisztes férfiúnak, mint Táblabíró úr, csak engedelmeskedni akarok.

ligeti (félre). No ez legalább nem rosz szívre mutat, (fenn) De még is valami dolga van uraságodnak velem.

kaczor. Kétségkivűl, különben nem háborgatnám Táblabíró Urat. – Hanem ne vegye rosz néven Táblabíró úr, én ha fáradt vagyok le szoktam űlni.

ligeti. Tessék, tessék! (rejtett gúnynyal) Én szeretem a’ nyíltszívűséget.

kaczor (félre). Jó helyen vagyok. (Ligetihez) Ezek az átkozott hegyes pesti kövek egészen megrontják az ember’ lábát, de azt is csak a’ becsületest, mert ez a’ sok sohonnai úgy meg megy rajtok, mint a’ hangya, majd elsodorják az embert.

ligeti. Igaz, kövezetünk nem mindenütt jó.

kaczor. Oh uram! falura, mezőre kell jőni, hogy az ember jó ízűt sétálhasson. A’ kő kemény, de az az isten adta gyep csakúgy emeli az embert, ha rajta megy.

ligeti (félre). Mit tegyek? még utóbb a’ falusi élet’ gyönyörűségeiről fog leczkét tartani.

kaczor. De majd el is felejtem (fölkel) Én Kaczor Dezső vagyok, szolgálatjára.

ligeti. Örűlök.

kaczor. Táblabíró ugyan még nem, de lehettem volna.

ligeti. Hisz’ uraságod még fiatal ember.

kaczor. De kérem, még kölyök koromban meg akartak egy felső vármegyében tenni, hanem az esküvéstől megijedtem ’s elillanék.

ligeti (félre). Kár hogy kötélen nem vitték vissza.

kaczor (félre). Átkozott szótalan ember ez. Már ketté kell vágnom a’ csomót; mert leczkémnek szinte végén vagyok. Rút volna, ha hangomból ki találnék esni. – Táblabíró úrnak én egy levelet hoztam.

ligeti (félre). Úgy! ez a’ többi hát csak bevezetés vólt. (Kaczorhoz) Szabad kérnem.

kaczor. Nem! hallja meg előbb a’ historiáját.

ligeti (félre). Kiváncsivá akar tenni. Ez minden esetre eredeti egy ember. – ’S hát a’ história, uram?

kaczor. Igen! milliom a’ lelke! hát ahogy járok a’ külső városban, nagy verekedés volt egy kurta-csapszék előtt. Én az illyen verekedéseket nézni halálban szeretem.

ligeti. Szép mulatság.

kaczor. Hallja csak Táblabíró úr, mindjárt vége lesz. Két ember czibálta egymást elébb tovább, végre az egyik tarisznyájához fogott, úgy vágta azt a’ másiknak fejéhez, hogy az mindjárt orra bukott; de bezzeg a’ tarisznyából hullott a’ holmi: szalonna, kenyér, kulacs, apró pénz, a’ mit a’ körűlálló gyülevész hamar fölkapdosott, én ehhez a’ levélhez jutottam, ’s mivel a’ paraszt részeg is volt, jobbnak gondoltam, ha magam ballagok el vele, ’s ím itt kezéhez adom Táblabíró úrnak.

ligeti. Igen le vagyok kötelezve. (félre) No ez még sem egészen vadja az embereknek. – Sajnálom ha miattam valami bajba is keveredett uraságod.

kaczor. Csekélység! tyúkszememet ugyan apróra tiporták; de majd kiheverem, ha haza jutok. (félre) Arcza derülni kezd; de leányt nem látok.

ligeti. Uram, a’ levél sietősnek látszik, engedelmével.

kaczor. Oh kérem! Táblabíró úr itthon van. Hanem viszont engedelmével én rágyújtanék; mert még ma pipa sem volt számban.

ligeti (félre). Már nem gátolhatom. – Tessék, tessék, mindjárt tüzet parancsolok.

kaczor. Köszönöm, az magamtól is kitelik. Rosz pipás az, a’ ki tűzszerszámot nem hordoz magával (kiüt és rágyújt).

ligeti (félre). Hallatlan ügyetlenség! Már mit csináljak vele? — Ezen levélben uraságod igen meg van dícsérve.

kaczor (félre). Mit hallok? – Ez már valóban váratlan szerencse.

ligeti. Senkit sem bánt.

kaczor. Ha engem nem bántanak.

ligeti. Jó gazda.

kaczor (félre). Hogy tudhatja azt? – Nem vagyok adós, de más sem adós nekem; én az egész világgal békességben élek.

ligeti. ’S hogy uraságod igen jó, becsületes magyar ficzkó.

kaczor (félre). Mi ez? – Mi tagadás benne, magam is azt hiszem.

ligeti. ’S nekem hinnem illik; mert igen hiteles kútfőből tudom.

kaczor. ’S az volna?

ligeti (olvas). Alázatos szolgája Kaczor Dezső.

kaczor (félre). Átkozott! ebben csalás fekszik. Tisztúlnom kell. – Táblabiró úr!

ligeti. Kérem, még a’ levél egyébről is szól. (kopogás) Szabad!

kaczor (félre). Oh hogy a’ sárkány el nem repűlt avval az átkozott levéllel! Mit látok? Rigó! Még csak ez hibázott. Hová legyek! már csak végét várom. (Rigó nagy szelesen, hajlongások közt bejő, majd hűledezve eláll).

rigó (félre). Mennydörgő dolog! szinte kettőzik a’ szemem ez alatt a’ veszett üveg alatt, már most azt sem tudom a’ kettő közűl mellyik micsoda, fiú-e vagy leány?

ligeti (félre). Hát ez micsoda pille már megint?

rigó (Kaczorhoz közeledve). Ligeti Táblabiró úrhoz van szerencsém.

kaczor. Kérem, amoda tessék. (félre) No ez is furcsa bogárrá lett.

rigó (félre). Oda vagyok. Ez Kaczor’ szava. (leveszi pápaszemét). ’S mint látom egész kéjelmében van. Még rá mer gyújtani. Veszedelmes találkozás; már most kivett minden készületimből, mozdulni sem merek miatta, mert kinevet. Legjobb lesz, ha átadom a’ levelet ’s máskor jövök. – Ligeti Táblabíró úr?

ligeti. Én vagyok.

kaczor (félre). Mit akarhat ez avval a’ pilleöltözettel?

rigó. Bocsánatot, ha tán zavarom.

ligeti. Épen nem.

rigó. Nekem egypár pillantatra különös beszédem volna Táblabíró úrral.

kaczor. Én tehát távozom.

ligeti. Kérem, tessék maradni.

kaczor (félre). Meg nem szabadulhatok!

ligeti (Rigóhoz). Nekem ezen úr előtt nincsenek titkaim.

kaczor. Nagy tisztelet. (félre) Még csúfolódik is.

rigó (félre). Mit hallok? Hát már ennyire vannak? Titka sincs előtte. Oh én nyomorú!

ligeti (félre). Bizonyos vagyok benne, hogy ez is valami szélkergető.

rigó (félre). Már nincs hova lennem. (Ligetihez) Egy levelet hoztam Táblabíró úrnak. Hozzá jutásom igen különös, de abból csak annyit akarok mondani, hogy veszendőben volt annál, kitől által vettem.

kaczor (félre). Mennykőt! úgy beszél, mintha csak én tanítottam volna rá.

rigó. Ezen véletlenség nekem alkalomúl szolgál azon szerencséhez, hogy érdemes házával ismeretségbe juthassak. (átadja a’ levelet).

ligeti. Igen lekötelez uraságod. Tessék helyet fogni.

rigó (félre). Csak ez az irgalmatlan Kaczor ne volna nyakamon; egy, de csak egyetlenegy szó sem jut eszembe azokból, mellyekre otthonn elkészűltem.

kaczor (félre). Hogy a’ tatárba jutott ez ahhoz a’ levélhez!

ligeti (félre). Ez különös! Bolondot járnak ezek, vagy engem akarnak avvá tenni? (olvas).

rigó (Kaczorhoz haragosan). Hát téged mi a’ veszedelem hozott ide, ’s épen most?

kaczor. De téged mi hozott ide? Nem látod, hogy én már régebben itt vagyok. (félre) Bár mehetnék!

ligeti. Tehát Rigó Jónás úrhoz van szerencsém?

rigó (megütközve). Mi ez? (Ligetihez) Részemről a’ szerencse. – De, engedelemmel, honnan méltóztatik nevemet tudni?

ligeti. Saját leveléből: „legalázatosabb szolgája Rigó Jónás.”

rigó (félre). Ez árulás!

ligeti. Uraságod engem tudósít ezen levelében, mellynek minden esetre kár lett volna elveszni, hogy uraságod sok országot világot látott.

rigó. Igen, én sokat láttam. (félre) Oh hogy a’ szél el nem hordta azt a’ levelet!

ligeti. ’S hogy uraságod igen finom úr.

rigó (félre). Ki nem állhatom.

kaczor (súgva Rigóhoz). Kicsinség! már én ezen régen által estem.

rigó. Engedelmet! nekem egy pillantatra távoznom kell.

ligeti. Kérem, tessék leűlni. Nekünk még végzeni valónk van.

rigó (félre). Kínpadon ülök.

kaczor (félre). Már én csak kaczagom az egész dolgot!

guta. Ligeti Sándor urat, a’ tudományok’ buvárát, tudósok’ barátját, és a’ tudatlanok’ megvetőjét, kinek híre, mint az olajfák’ virágainak illatjok, minden könyvszag-ismerő orrnak czimpáját olly kellemesen illeti, üdvözli a’ Muzsáknak legkisebb szolgája, törvények’ doctora ’s a’ bölcselkedés’ és szépmüvészetek baka… (meglátván Kaczort ’s Rigót, meghökkenve) laurusa.^* – (csökkent hangon) Mi a’ villám!

ligeti (félre). Már ez még is sok egy napra. Alig hiszem hogy valamellyik bolondház nem rebellált, különben ezek hogy lehetnének itt?

guta (bámulva, félre). Hisz’ az Rigó és Kaczor, még pedig mi vad öltözetekben. Már végem van, vége minden tudósságomnak. – Mi a’ lánczos gutát kerestek ti itt?

kaczor (félre). Haha! Guta. – No te szépen felöltöztél.

guta. Táguljatok legalább, nekem dolgom van itt.

rigó. ’S ebben az ágról szedett kantusban?

guta. Nekem evvel czéljaim vannak. De menjetek hát.

kaczor (Gutához). Hiszen mi mennénk, szegény ember.

ligeti. Uram, én várom beszéde’ folytatását.

guta. Ezerszer bocsánatot. – Ezen urak bucsúzni akarnának.

ligeti. Még dolgaink vannak.

guta. Igen de nekem titkos beszédem van.

ligeti. Mind férfiak vagyunk. ’S ezen barátim...

guta (félre). Oh hát úgy vagyunk!

ligeti. ...Nem ollyanok, hogy a’ házból híreket hordjanak ki. Nemde?

rigó (félre). Átkozott ember! (fenn) Oh épen nem.

kaczor. Oh azt nem! (félre) Csak magam szabadulhatnék becsülettel!

guta (félre). Már csak átadom a’ levelet, aztán tágulok; mert ez a’ két majom tudom hogy kinevet, ha tudóskodni akarok. (Ligetihez) Én igen szívesen gyönyörködném a’ Táblabíró Úr’ tudós társaságában, de azon szerencsémet máskorra tartom. – Hanem (körűlnéz, halkan) Ezen levél nem uraságodhoz szól?

ligeti. De igen! ’S hogy jutott kezeibe önnek?

guta. Igen különösen, (félre) de nem szólhatok ezektől a’ vad emberektől. (Ligeti olvas, az alatt Guta társaihoz megy ’s titkon perel velök, mintha őket ki akarná hajtani).

ligeti (félre). Szakasztott mása a’ két előbbinek, csak aláírása más. Itt valami titok lappang. (Gutához) Guta úr tehát igen tudós úri ember.

kaczor (félre). Mi rútúl meg vagyunk csalva.

rigó (félre). El vagyunk árulva. – Hogy bámúl a’ mi szövetséges társunk!

kaczor. Most jön a’ hadd el hadd.

ligeti. Mondok, Guta úr igen tudós egy férfiú.

guta (félre). Ördög és halál!

ligeti. Most tizenkettedikszer olvassa a’ Bibliát. (Kaczor és Rigó majd nevetkeznek, majd boszonkodni látszanak).

guta. Mit hallok?

ligeti. Tiszta papirost nem szenved maga előtt. Parizpápait^* könyv nélkűl tudja.

guta (félre). Csúffá lettem!

ligeti. ’S huszonöt lábú rímes verseket ír.

guta (félre). Megpukkadok. (Rigóhoz és Kaczorhoz) Megöllek, ha kinevettek.

ligeti. Rejtett-szavakat küldöz a’ Hasznos Mulatságokba.^* Nemde?

guta. Igen, igen! (félre) Csak ezek ne hallanák! (fenn) De, ha szabad kérdenem, honnan méltóztatik mind ezen szép dolgokat tudni?

ligeti. Igen hiteles embertől, Guta Pongrácz úrtól.

guta (félre). Ez árulás. (Ligetihez) Én nem vagyok Guta.

ligeti. Az különös volna. A’ levél így szól: „Tudós szerénységem miatt, melly szólani tílt, magam vagyok bátor levelemet általadni, tisztelő szolgája Guta Pongrácz.”

guta (félre). Megfoghatatlan! (fenn) Uram, engem a’ guta kerülget, távoznom kell: különben még meg is üthet.

ligeti. Ej! maga magát csak meg nem üti az úr. Azután a’ levél szerint nekünk még egy igen nagy dolgunk van. – Tessék leülni, üljenek le uraságtok is. (leűlnek egymást bámulva) Mi, úgy hiszem, ezentúl is jó barátok leszünk. (bekiált) Vilma, Vilma! (mindnyájan ijedve felszöknek üléseikből).

kaczor (félre). Oh Jupiter!

guta (félre). Még csak ez kellett!

rigó (félre). Oda vagyunk! (Lidi jő)

ligeti (Lidihez). Küldd ide Vilma kisasszonyt. – Hugomat fogom bemutatni az uraknak. A’ dolog különben is őt illeti, ő határozzon.

kaczor (félre). Most merevenség ne hagyj el bennünket! (Ligeti fel ’s alá elmerűlten jár, ’s az alatt ajtó nyílik ’s Katicza belép, de meglepetve némán megállapodik ’s meghajtja magát).

ligeti (mintha Vilmához szólna). Édes húgom, a’ te szerencséd hármával is jár. Ezen érdemes urak, kiket itt előtted látsz, hozzám egy levelet írtak, (Katicza örömbámulással hajtogatja magát) ’s hogy az legbiztosabban kézhez is jusson, magok adták által.

guta, rigó, kaczor (magokban). Ördög és halál!

ligeti. Ezen leveleikben Kaczor úr (rámutat), Rigó úr, ’s Guta úr, szép kezedet kérik (a’ vélt Vilmához fordulva, midőn Katiczát látja, visszahökken) Ah Katicza kisasszony! (félre) Mi a’ veszedelem hozza most ezt ide?

guta, rigó, kaczor. Oh szégyen!

katicza. Ah! maga hamis szomszéd úr, millyen kisértetbe hozza a’ jámbor szívet. Alázatos szolgálója, kedves szomszéd úr, alázatos szolgálójok. Én Vilma barátnémat keresem.

ligeti (félre). Hogy ezt is most hozza a’ sárkány! (Katiczához) Tessék leülni, Vilmát mindjárt ide hozom. (félre) Bizony még zavarba hoznak; de hol is marad az a’ leány olly soká! (el)

kaczor. Ez hallatlan árulás, erről beszélnünk kell.

rigó. És boszút állanunk.

guta. Hallatlan boszút kell állanom.

katicza (magában). Gyönyörű társaság. Ah istenem! tán ezek voltak szívem’ háborgatói. De milly szomorúk a’ lelkeim, nem is mernek rám nézni, bátortalanok. (Guta, Rigó, Kaczor kisuhannak). Már csak meg kell őket szólítanom. (fenn) Különös szerencsémnek tartom – – Uram segíts! hát hova lettek olly hamar? hova mentek? mért mentek el? Ah, egy idő óta csak úgy enyésznek előlem a’ férfiak!

ligeti. De csak te jőj elő, látnod kell őket. – Mi a’ halál! kisasszony, hova tette vendégeimet?

katicza. Én hova tettem? – Ah, tehettem volna csak őket a’ hova szeretném! Virágcserépbe ültettem volna, hogy ott nekem örökre, de örökre virágozzanak.

vilma. Hiszen, édes bácsi, itt senki sincs.

ligeti (félre). Ez még is különös. Szőrén szálán oda vannak, ez meg itt ábrándoz szegényke. (Katiczához) De szomszédasszony itt volt, csak tudhatja hova lettek?

katicza. Lelkemre mondom, nem tudom. – Jó reggelt magának, édesem. – Hát hallja csak szomszéd úr, mikor engem azon három ifjúval itt hagyott, természetes, hogy rájok sem mertem nézni szégyenletemben.

ligeti (félre). Azt még eddig nem vettem észre.

katicza. De mivel láttam, hogy ők is mód nélkűl szemérmesek, utóbb csak erőt vettem magamon, hogy rájok pillantsak, ’s uram ne hagyj! mit kelle látnom!

ligeti ’s vilma. Ugyan mit?

katicza. ’S hát semmit, lelkeim. Már akkor nem volt mit látni, mert a’ három tündér ifju eltűnt, elenyészett, oda volt.

vilma. Ej, édes bácsim, maga engem kizavar dolgaimból, hogy kérőimnek bemutasson, ’s most üres helyöket találom.

ligeti. Szép kérők, nem merik bevárni a’ menyasszonyt. De ne búsúlj húgom, épen nem vesztesz, hogy nem látod őket; olly ferdére csigázott három majmot ritkán láthatni együtt.

katicza (félre). Minő rágalmazás!

vilma. Már édes bácsi megbocsásson, de azt nekem illenék megítélnem. Bácsi mindig avval gyötör, hogy a’ kérőket elijesztem a’ háztól, ’s most maga idegeníti el őket szigorúságával. Pedig ki tudja, milly szerencsémtől fosztott meg ez által? Jövendőre kikérem, hogy kérőimmel legalább magam is beszélhessek.

ligeti. Leány, leány, te aligha nem hamiskodol? De hiszen majd végére járok dolgaitoknak. Azonban kérőid’ leveleit általadom, mulasd magad velök. ’S most isten veletek! nekem szórakozásra van szükségem; mert ez a’ bohó társaság egészen megzavart. Még egyszer mondom, illyen kérők ne jőjenek többé; mert klastromba viszlek. (el)

katicza. Édes kis szomszédném, én is ajánlom magamat.

vilma. Hát illy hamar?

katicza. Ah kincsem! tudja, hogy én szívesen mulatok magánál; de – (félre) meg kell néznem merre mentek – most már nem maradhatok.

vilma. Igen sajnálom, beszédem lett volna.

katicza. Beszéde? miből áll, angyalom? ah hiszen tudja, hogy örömest hallgatok. (félre) De nem maradhatok, hát ha hozzám mentek, ide csak tévedésből jöhettek; mert különben mért futottak volna el Vilma elől? (fenn) Tüstént jövök, angyalom, de tüstént; csak egy pillantatra haza tekintek. Ajánlom magamat.

vilma. Elvárom önt.

katicza. Várjon is, mert azonnal itt termek. De, kedvesem, vigyázzon magára, ezen ifjak nem úgy mentek el, mint más ember szokott. Az illyek el is szokták ragadni a’ fehérszemélyt, ha máskép nem férhetnek hozzá. Ah gyöngyöm! ne hagyja magát elragadni; de ha aztán még is elragadják, ájuljon el, mert ez a’ könyvekben is így van. Ah! ha engem ragadnának el, én karjaik között ájulnék el. Pá angyalom, mindjárt vissza jövök. (el)

vilma. Szegény Katicza! mivé lett a’ könyvek’ olvasása által! Egy gondolatom ötlik, mellyel tán magamon is segítenék, őt is kigyógyítanám veszedelmes képzelgéseiből. Ha őt általok el tudnám ragadtatni! (Lidi jő) Hah Lidi! láttad őket?

lidi. Soha olly iszonyú dühben, mint most. Szegény házmesterné, most is a’ kapu alatt jajgat; lerohantokban agyon gázolták szerecsendiós kappanát. Én hogy úgy ne járjak, mint a’ szegény megboldogult kappan, a’ kapu megé vontam magamat, ’s ugyan hallottam ám, a’ mit nem kivántam volna. Boszút, háromszoros boszút esküttek a’ kisasszony’ fejére, nyilvánosan meg akarják szégyeníteni; mert, köztünk maradjon, a’ csalást aligha észre nem vették.

vilma. Vak, a’ ki azt észre nem veszi, de hogy nyilván^* megbántani merjenek, nem hiszem. Csapodároknak hiszem őket, de olly alávalóknak nem. Azonban híred még is nyugtalanít, szinte jobb lett volna a’ játékba nem elegyednünk.

lidi. Igen! de ha belénk szerettek, az az a’ kisasszonyba, ki tehet arról?

vilma. Igazad van, ’s nemünk ellen árulást koholtak. De én már únom ezen dévajkodásokat. Egy csapással szeretném végét vetni.

lidi. Az igen bajos lesz. Én tudnék egy hathatós módot.

vilma. ’S az?

lidi. Ha a’ kisasszony most hamarjában férjhez menne, úgy vége szakadna minden bajainak.

vilma. No ez már igazán hathatós mód, Lidi; épen ollyan, mintha az, a’ ki didereg, tűzbe ölné magát.

lidi. Hogy a’ kisasszony annyira irtózik a’ házasságtól!

vilma. Hagyjuk azt abban, Lidi. Nekem egy más gondolatom van. Katicza kisasszony ismét a’ leányrablásról sohajtozott előttem.

lidi. Abból lehetne valami.

vilma. Bizonyosan. Én egy hamis levelet írnék szeretőmhöz.

lidi. Ah hisz a’ kisasszonynak nincsen szeretője!

vilma. Az nem is szükséges; vedd úgy, mintha volna.

lidi (félre). Hogy titkát semmi módon ki nem csalhatom.

vilma. Én ezen vélt szeretőhöz azt írnám, hogy végre rá szántam magamat, bátyám’ szigorúsága miatt, a’ szökésre, ’s időt, helyet szabnék, hol az a’ kocsival várhasson.

lidi. ’S ezt a’ levelet ismét nekem kellene ezen urak’ valamellyikének kezébe játszanom?

vilma. Kétségkívül.

lidi. Köszönöm szépen. Utóbb az egész veszedelem nyakamba szakad. ’S aztán ők már félni fognak a’ levéltől.

vilma. Az csak a’ módtól függ, mellyel kezökbe játszatik. Oh! boszúból bizonyosan ügyekezni fognak titkaimhoz férni; a’ levelet hihetőleg elolvassák, ’s tartalma szerint vagy méltatlannak tartanak további keresésökre, vagy ők jelennek meg a’ kirendelt helyen.

lidi. A’ hova azután jól bebongyolva^* Katicza kisasszonyt fogjuk állítani.

vilma. Az nem sok gondunkba kerűl. De most lássunk a’ dologhoz Lidi; mert ha ez a’ kalandozás tovább tart, kénytelenek leszünk egy időre Pestet elhagyni. (el)

lidi. Attól az isten mentsen meg. Inkább mindent elkövetek. Én ezt a’ szép tarka várost, a’ sok czifra boltot, csínos népet, meg Pétert, meg mindent, itt hagyjam; nem, nem, abból semmi sem lesz; inkább mind megcsalom, valamennyi férfi ’s leánykérő van a’ világon. (el)

kaczor. Az még is különös. Hisz’ én épen úgy jutottam a’ levélhez. Egy pimasz pór bebotlott hozzám, összehadart egy sereg bohóságot, ’s midőn már épen ki akartam botozni, akkor mondta hogy tarisznyája’ fenekén egy levele van.

rigó. Átkozom! velem épen úgy bánt.

guta. Velem nem különben. ’S én fajankó, még jól megajándékoztam!

kaczor ’s rigó. Hisz’ én is.

guta. Feltennék akármit, hogy meg volt fogadva.

rigó. Úgy kell lenni, mi rútúl ki vagyunk játszva.

guta. Megcsúfolva! ’S mi több én még a’ szobaleányt is megvesztegettem, csakhogy nekem szolgáljon igazán.

rigó, kaczor. Te?

guta. Én, én! mi csodálni való van abban?

rigó. Ne beszélj, hisz’ én adtam neki tán három ízben is egy egy pengőt.

guta. Tőlem három tallért kapott.

kaczor. Szegénység! Tőlem három aranyat.

rigó. Hahaha! ’s ő egyenként rá szedett bennünket.

kaczor. Rendkivűli költségekbe vert.

rigó. Én tudós!

kaczor. Én betyár!

rigó. ’S én harisnyás majom!

guta. ’S ő a’ kulcslikon nézgélt bennünket.

kaczor. ’S a’ gyermekek utánunk hajigáltak az útczán.

rigó. A’ kutyák megugattak.

kaczor. Ezt meg kell torlani.

guta. Országos boszút fogok rajta állani.

rigó. Én irgalmatlan leszek, mint tatár.

csíszár (jő). Engedelmet kérek, a’ Tens Úr nincs itthon?

guta. Szamár! hát nem látsz? Mi bajod?

csíszár. Ejnye! majd meg nem ismertem volna a’ Tens urakat ebben a’ liberiájokban. – Hát a’ csizmákat hoztam el.

guta. Tedd le, aztán lódulj.

csiszár (Kaczorhoz). A’ Tens Úrnál is most voltam. Épen a’ szabó kereste.

kaczor. Ki bízta rád?

csíszár. Hiszen csak mondom.

kaczor. Neked azt mondanod sem szükség. Takarodj’.

csíszár (Rigóhoz). A’ Tens úrnál is most tettem be a’ csizmákat. Egy német varga is volt ott, a’ ki a’ czipőket csinálta. ’S talán egy kis hibát is követtem el. Nem akartam hinni, hogy Tens Uram harisnyát ’s czipőt is visel; csaknem összeverekedtünk.

rigó. Bár megverted volna. Elmehetsz. (Rigó és Kaczor félre titkon beszélnek egymással).

csíszár (félre). Itt furcsán megy a’ dolog. (fenn) Mást nem parancsolnak a’ Tens Urak?

guta. Mi haszontalan fecsegések ezek? Takarodj’ ha mondjuk.

csíszár. Hiszen megyek; (majd visszatér, Gulát kefélni kezdi).

guta (ellöki). Ezer villám!

csíszár. Hiszen poros a’ ruhája.

guta. Nyelvednek ura légy; mert kitekerem.

csíszár. Igen is Tens Uram. (félre) Hogy ezek a’ falusi urak ollyan parancsolók! ’S egyátalában nem válogatják a’ szót. (a’ csizmákat lerakja, ’s a’ mint lehajol, kebeléből egy levél hull ki).

guta. Micsoda levél az ott megint?

csíszár. Kérem, azt nem szabad mutatnom.

guta. Ide vele!

csíszár. Uram, nem lehet. Meg van tiltva, hogy valakinek mutassam.

guta. Ne ingerelj, látni akarom.

rigó, kaczor. Mi baj, mi baj?

csíszár. De ha nem szabad.

guta. Már most csak azért is kell látnom. E’ pillantatban elkergetlek, ha ide nem adod.

csíszár. Már megengedjen a’ Tens Úr, itt városban nem szokták elkergetni az embert. De ha elkerget is, én oda nem adom.

kaczor. Hah pártütő gazember! ide a’ levelet. (elragadja).

csíszár (félre) Hálá istennek! csakhogy elvették. (fenn) Ez nem szép, nem úrhoz illő cselekedet. Most én régi szolgálatomból kimaradok, az urak csak egy hónapra vettek föl, aztán itt maradhatok a’ faképnél.

rigó (Kaczorhoz). Te, ez asszonyírás!

kaczor. Kétségkivűl. Ollyan tántorgók betűi, mint az ő hűségök.

guta. Vizéri Lajos urnak. Ki az a’ Vizéri? (Csíszár vállat vonít).

kaczor. Ki irta a’ levelet? (Csíszár vállat vonít).

rigó. Kitől hozod a’ levelet? (Csíszár vállat vonít).

guta. Szólj, ha jót akarsz, ne vonogasd vállaidat, mert úgy megrakom őket, hogy leroskad belé.

csíszár. Én ha agyon ütnek sem szólok.

kaczor (félre). Evvel a’ csökönyös lóval szőr’ mentében kell bánni. (pénzt ád neki) Tudod, Csíszár, mi nem kívánjuk károdat, el nem árulunk. Előttünk bízvást szólhatsz. Te bejáratos vagy Ligetiékhez?

csíszár. Ott szolgáltam három esztendeig.

kaczor. Ezt a’ levelet nem a’ kisasszony írta? No’s?

csíszár (gyanúsan mosolyogva) Nem tudom.

guta (pénzt ád) Szólj igazat.

rigó (pénzt ád) Semmit el ne titkolj.

csíszár (körűlnéz) Ha meg nem hallanák. – Hát biz azt a’ kisasszony írta saját szépséges kezeivel.

kaczor. ’S kinek?

csíszár. Hiszen az rajta van.

guta. Igen; de ki az a’ Vizéri?

csíszár (hamisan óvakozva). Az a’ – szeretője.

guta, rigó, kaczor. Hah!

csíszár (félre). Már nyelik a’ legyet, pedig horgostúl.

kaczor. Tehát szeretője van!

guta. De hogy is lehetne leány szerető nélkűl?

rigó. Kezünkben a’ boszú’ eszköze, ebből olly ellenjátékot készíthetünk, hogy megemlegeti.

kaczor (félre). A’ levelet okvetetlen meg kell tartanunk.

csíszár. Már most kérem a’ Tens. urakat, adják ide a’ levelet; mert igen sietős.

guta. Abból semmi sincs. A’ levél nálunk marad.

csíszár (ijedve). Hisz’ én akkor tönkre vagyok téve, megbukott nyomorék ember vagyok. A’ Tens urak nem tudják, hogy én attól a’ háztól egész jövendő boldogságomat várom.

kaczor. Ne szaporíts szót. A’ mit ott igértek, mi is megadjuk. A’ levél itt marad, te pedig takarodj’ isten’ hirével dolgod után, ’s hallgass mint a’ ponty, különben jaj életednek.

csíszár. Igen, de –

guta, rigó. Ki vele! ki vele!

csíszár. Az istenért! hát el ne áruljanak.

kaczor. Szót se többet.

guta, rigó (kitolják). Takarodj’ és hallgass.

kaczor. Most tehát lássuk ezen épületes oklevelet. (olvas) „Édes Sándorom!”

guta. A’ kezdet nem rosz.

rigó. Igen bizodalmas. De csak halljuk tovább.

kaczor (olvas), „Ha látnád, milly rettegéssel és pironsággal írom e’ soraimat, bizonyosan szánnál, ’s más útat keresnél szabadításomra. Igen; Sándor, el vagyok tökélve, ha holnap reggel 6 óra előtt a’ barátok’ piaczán^* léssz kocsiddal, ’s ha gyötrődésem addig meg nem betegít, elmegyek veled, hogy féltő unszolásaidnak engedjek, hajthatatlan bátyám’ vas igája alól –”

guta, rigó. Ah hát így vagyunk!

kaczor. „Vas igája alól kimenekedjem. Isten látja, milly erős küzdésembe került ez áldozat; de bízom charakteredben, hogy hibás lépésemmel, mellyre magad késztél, visszaélni nem fogsz, ’s hogy nem csak fogadásból, hanem igazán szeretője maradsz örökké hű Vilmádnak.” – U. I. „Hogy pironságomat, melly a’ világnak elárulna, eltakarjam, sűrű piros fátyollal fogok megjelenni, ’s ne itélj meg, ha szavamat nem hallod, míg túl nem leszünk minden veszedelmen. A’ jelszó: ah és oh!”
Ez tehát az a’ ritka madár, mellyért mi olly dühösen futostunk!

rigó. Mi ugyan emberűl megjártuk volna.

guta. Átkozott kakuk-házasság kerekedett volna belőle.

kaczor. Mind e’ mellett is a’ leány büntetésre méltó, nem ugyan azért hogy bennünket nem szeret, mert az szabadságában áll; hanem…

guta. Azért, mert mást szeret.

rigó. Igen! ott van a’ bökkenő!

kaczor. Különösebben pedig azért is büntetésre méltó, mert mind ezeket szelídebben is tudtunkra adhatá.

guta. Igaz.

rigó. Úgy van!

kaczor. Azért is tehát halljátok tervemet. Az idő’ rövidsége nem engedvén, hogy a’ szerencsedombra kimenjünk; de azért is, mert az már ránk nézve inkább bal mint jó szerencse’ dombja, itt fogjuk dolgainkat röviden elintézni. ’S legelőször olvassátok a’ szerződést (általadja Gutának).

guta. Oh barátom! itt nem igen sok olvasni való van.

kaczor. Olvasd a’ mi van.

rigó. Halljuk.

guta (olvas). „A’ három menyekző helyett, úgy hozván magával a’ sors, egy fog tartatni, ’s a’ kinek a’ szerencse kedvezend –

kaczor. Elég, elég! ezt ki kell törölni.

guta. Igen, de akkor egy szó sem marad az egész szerződésből.

rigó. Ki kell törölni, gyalázatunkra az meg nem maradhat ott.

guta (töröl). Itt van; nem tiszta papiros ugyan, de bizonyosan nem hazud. Ollyan mint a’ pénzváltónak megürült asztala, mellyen a’ világigazgató ércznek csak szennye maradott fenn.

kaczor. Nem úgy, barátom! A’ kitörlött helyébe újat fogunk írni; vagy nem akartok-e a’ bántalmakért boszút állani?

rigó. Sőt igen!

guta. Azt akarunk, épen az kell nekünk.

kaczor. Ha tehát boszú kell, fogjunk arra is kezet, ’s emlékezetűl maradjon fenn szerződéslevelünkben, hogy illy fiúkkal, mint mi, akármelly gőgös szép is torlatlan nem játszhatik.

guta. Félek, hogy majd ezt is ki kell törölnünk. Azonban ha kivánjátok.

rigó. Igen! ha már eddig mentünk, jegyezd fel, hogy tervünk a’ választottunk’ kaczérkodása miatt dugába dőlvén, azon, több rendbeli ámításáért illő boszút állani magunkat kötelezzük.

guta. De hogy’ intézzük el a’ dolgot?

kaczor. Az már csaknem el van intézve. A’ kirendelt helyen kész kocsival meg fogunk annak ideiében jelenni; mert az a’ Sándor úr, a’ kinek játékát minden esetre meg kell zavarnunk, levelet nem vevén, az egész dologról mit sem fog tudni ’s úgy meg nem jelenhetik. Mi tehát ott leszünk, ’s egyikünk, ki arczát szorgalmatosan eltakarni fogja, az asszonykát zárt kocsiba veszi.

guta. Az én leszek.

rigó. Kérem! te tüzes vagy, elárulod magad.

guta. Kövesd meg magadat. Ha én egyszer valamire ajánltam magamat, azt becsülettel el tudom végezni.

rigó. Nem, én azt nem engedem.

kaczor. Csillapodjatok. Úgy hiszem a’ leányról mindnyájan lemondunk, ’s így igen mindegy, akármellyik ül hozzá a’ zárt kocsiba, csak tartsa meg, mint a’ levél is kívánja, a’ hallgatást; de ha ez nem tetszik, sorsozhatunk reá.

rigó. Igen!

guta. Sorsozni fogunk.

kaczor. A’ más kettő ugyan akkor egy más kocsira űl, ’s mindnyájan a’ dombnak tartunk, hol legelőször találkozánk. A’ többi önként következik. Ha szabadra érünk, minden illendőséggel ki fogjuk fejteni fátyolából, szemére vetjük csíneit. Hozzá vetjük végre hamis szánakozással, hogy kedves Sándorával most az egyszer össze nem jöhetett ’s hogy abból ezentúl is alig lehet valami; mert, köztünk maradjon, bátyjának, indulásunkkor Péter által egy levelet kell kezébe juttatnunk, melly az egész szökési tervet felfödözze.

guta. Remekűl, igen jól. Előre örvendek azon édes keserű szavaknak, mellyeket tőlem kell lenyelnie.

rigó. Még egyet. Nem jobb volna-e ha Péter vezetné a’ leányt a’ zárt kocsiba? Úgy kevesebbé fog ránk ismerhetni.

kaczor. Ez minden esetre elfogadható. Rajta barátim! ha merényeink fonákul estek is ki, de legalább az a’ vígasztalásunk lesz, hogy az utolsót mi nevetjük el. (el)

hangai. Az én szép húgom illyen egyedűl?

vilma (felugrik). Ah! Hangai bácsi! nemde?

hangai. Sok szerencse,
Hogy még is végkép nem felejte el.
Igen! én vagyok, kit múltkor itt hagyott.

vilma. Ne szemrehányást, azt nem szeretem.
Oh lássa, én olly szeles leány vagyok,
Szeles, de semmi más és jó szivű.
És tudja, bácsi! maga tetszik nekem.

hangai. Oh én hasonlót mondhatok magáról.

vilma. Üres beszéd! ’S én azt nem is hiszem;
Mert mondva van csak, megmutatva nincs.

hangai. Egy bátyai csókkal megmutathatom.

vilma. Szabad, ha kell; de az nem ér sokat,
És nincs is arra szükség: hagyjuk azt
Akkorra majd, ha únalom kerülget.
Most hallja inkább, mért tetszik nekem.

hangai. Valóban, azt kivánnám érteni.

vilma. No hallja hát! – de már nem is tudom,
Valóban elfeledtem.

hangai. Szép dolog!
Nem tudja, mért tetszem meg, és talán már
Csekélységem meg is szűnt tetszeni?
Ej! ej! hugom te álnokocska vagy.

vilma. Az istenért! ne értsen balra mindent,
Megmondom inkább, mért tetszik nekem.
Többek között azért is; mert okosb
A’ többi férfiaknál; gyűlöli
A’ nőnemet, ’s ez már nagy ritkaság,
’S a’ ritkaságok kedvelője én
Ezért becsűlni kéntelen vagyok.
És higyje meg, nem is nagyon sokat
Érünk mi asszonyfélék. Lássa, engem
Neveltek is, két híres bécsiné^*
Kifáradt rajtam ; jó bátyám naponként
Oktat, pirongat, mint illik; magam,
A’ mint csak asszonykéztől telhetik,
Iparkodom kitépni a’ gyomot
Természetemből, ’s mit nyerek? mi lett
Belőlem ennyi fáradás után?
Asszonyka szinte, mint a’ többiek;
Mert asszonyok közt nem nagy a’ különbség:
Egyik hiúbb a’ másiknál: hamis,
Szeszélyes, csalfa és könnyelmü nép.
Valóban! én a’ nagy természetet
Vádolni tudnám ’s mérges keserűn,
Hogy minket illy gyarlónak alkotott.

hangai. De már ez több a’ soknál; Vilma húgom
Olly tűzzel ostromolja szép nemét,
’S olly rábeszélő szépek ajkai,
Hogy szinte hinnem kell, a’ mit beszélt.
De még is egyben az én csinos hugom
Különböző a’ többi asszonyoktól:
Őszinte, nyílt beszédű, nyílt szivű,
’S ezért, bocsásson meg, ha vádait
Legalább magáról el nem hihetem.

vilma. Oh higyje, kérem, higyje kedvemért,
’S köztünk maradjon, én a’ férfiakról
Sem tartok annyit, mint tán kellene.
Már férfi ’s férfi köztt ugyan
Több a’ különség, mint nő ’s nő között;
Mert pályatérök sokkal tágasabb,
’S félistenekké válnak jobbjaik;
De mennyi van mellettük közlegény!
’S mi gyengeség! még ők szeretnek is,
’S bálványok asszony, gyáva gyenge asszony!
De hagyjuk ezt; én még szabad vagyok,
És bácsi szinte asszonygyűlölő.
Valóban, bácsikám, én olly sokat,
Olly sok jelest hallottam már magáról,
Hogy várva vártam, ’s úgy hiszem, mi ketten
Sok szép napot fogunk majd tölteni,
Sok édes órát.

hangai. Azt én is hiszem; Mert illy valólag édes társaságban,
Hol a’ vidáman elmés Vilma szól,
’S szépsége rám sugárol mint a’ nap,
Nem is lehet más, mint hogy édesen
Múljék az óra. ’S még is, szép hugom,
Nem állhatom meg, hogy melly vádakat
Rólam ’s a’ nőnem ellen felhozott,
Megczáfolatlan hagyjam –

vilma. Istenért!
Csak azt ne most, ne semmi czáfolást.
Az ellenmondást én nem tűrhetem,
Bár mint afféle asszony, én magam
Ellenmondásra mindig kész vagyok.
És, bácsikám, ha kérnem még szabad,
Ne is dicsérjen engem; lássa, az
Olly únodalmas, olly minden napi,
Ha szép leánykát férfiak dicsérnek,
Hogy szinte szédülök, ha rám jön a’ sor.
’S aztán beszélő sokkal jobb vagyok,
Mint hallgatója más beszédinek.
De, bácsikám, mivel már itt vagyunk,
’S nincs semmi dolgunk, légyen olly szives,
Üljön meg itt nekem; de csendesen!
’S nézzen felém, amúgy szerelmesen.

hangai (félre). Mi furcsa olvadék ez a’ leány
Jóból ’s gonoszból? szól és szólni nem hagy,
Parancsol és ő semmiben nem enged;
Kényes, makacs, bár szíve jó lehet.
Kár ennyi kellemért! (leűl) Ím itt ülök,
Te csintalan kis jószág; mert ezentúl
Már tézni foglak, mint rokonhoz illik.

vilma (asztalhoz űl). Oh kérem, híjon úgy, azt szeretem.

hangai. Nos? mit kivánsz hát? csendesen vagyok.
Rosz képemet tán csak le nem veszed?

vilma. Sőt épen azt teszem; de bácsikám,
Szerelmesebben nézzen egy kicsint.

hangai. Bohó leány! hogy nézzen az szerelmesen,
Ki nem szerelmes?

vilma. Nézzen hát szemembe.

hangai. Vagy úgy? valóban az nem tréfaság;
Már úgy szerelmesebben nézhetek.
Te dévaj csalfa lány! No’s jól lesz így?
(közelebb vonúl ’s Vilma’ szemébe néz).

vilma (rajzol). Felséges! oh igen jól, így csak így!
Nem szánnám megcsókolni bácsikát.

hangai. És én akár meg is csókoljalak.

vilma. Oh kérem, csak maradjon ülve még.

hangai. De lásd, hisz’ egy csók nem mind a’ világ.
’S ha már beszélünk csókról, adni is kell.
’S aztán ha megcsókolnál szép hugom,
Mindjárt szerelmesb arczot is mutatnék.

vilma. Ha azt bizonnyal tudnám? Annyi mint az!
De aztán veszteg üljön ’s vissza nem szabad
Csókolni, tudja?

hangai. Nem, nem; csak jere.

vilma (hirtelen megcsókolja). Nem! föl ne keljen;
mert én elfutok.

hangai (fölkelve). De már hugocskám illyen csók után
Ülőhelyemben nem maradhatok.
Ez a’ te csókod ollyan égető,
Hogy okvetetlen el kell oltanom.
(Vilmát kerülgetve)
Nem, nem, hugom, már itt nem engedek.

vilma (távozva). Nem, bácsi, az nem illik férfihoz,
Illy szószegőnek lenni! üljön ott,
Vagy én ez ajtón tüstént megszököm.

hangai. Gonosz, makacs leány! Ő csókolódik
’S csókolni nem hágy. – Jőj, nem bántalak hát;
De azt igérd meg, hogy mit elmulaszték,
Azt másszor megnyerem.

vilma. Ha szót fogad,
’S ha dolgainknak vége lesz.

hangai. Kezet rá!

vilma. Itt a’ kezem. De üljön csendesen.

hangai (leűl). Ha nem soká tart; mert már únni kezdem.

vilma. Az volna még szép! Hát azt olly csekély
Dolognak tartja, hogy leányi kéz
Rajzolja képét? hallja bácsikám,
Nem köz szerencse ám az férfinak.

hangai. Már az valóság, a’ szerencse nagy,
Elösmerem ’s ím csendesen vagyok.

vilma. Nem sok hibázik, mindjárt oldva lesz,
És tudja bácsi, mit jelent ez a’ kép?
Vagy úgy! ne szóljon, elmondom magam.
(szünet után)
Napokban, a’ mint künn sétálni voltam,
Egypár szerelmes szívre bukkanék,
Kik lomb alatt, egy kis halom körűl,
Beszélgetének bizodalmasan.
Beszédök’ tárgya vonzó lehetett,
Mert észre sem vevének, annyira
El volt merűlve mindenik.

hangai (magában). Mi ez?
Tán csak kileste titkos útamat? (Vilmához)
Nem gondolom, hogy ezt rajzolja most?

vilma (folyvást rajzolatával foglalkozva). Sőt épen ezt.
Mi érdekes tekintet
Ifjút ’s leányt meglepni árny alatt,
Midőn szivöknek álmait regélik,
’S csak ketten, kedvesen.

hangai (nyughatatlanúl). ’S hogy tartozom
Én e’ meséhez?

vilma. Csendesen! minek
E’ lázadás? a’ párhoz férfi kell,
’S én bácsikámat rajzolám ide.

hangai. Mi joggal engem? Mért nem azt magát,
Kit a’ szerelmi csíneken kapott?

vilma. Nem láthatám jól, messze ’s árnyban állt.

hangai. Ah értem, értem! én tehát csak úgy
Pótlék gyanánt, csak szükségből vagyok
Szerelmes, és az is rajzolva csak!
És erre kellett a’ szerelmes arcz?
No ez derék, már ez nagyon mulat.

vilma. Oh engem is. Nevessünk bácsikám!
De nézze immár, kész vagyok vele.
(átadja a’ képet)
Hogy tetszik a’ kép?

hangai (félre). Átkozott eset!
Hisz ez szakasztott én vagyok ’s velem
A’ fátyolos hölgy. Honnan tudja ezt?
De nem, talán még nem tud semmit is.

vilma. No’s bácsikám? egészen elmerűlt.
Hogy tetszik a’ kép?

hangai. Oh igen nagyon! (félre)
Megfoghatatlan!

vilma. Nemde jól talált kép?

hangai. Tökéletes. (félre) Nem szánnám összetépni.
Idő előtt feltárja titkomat.

vilma. Ej, Hangai bácsi, hát nem is dicsér?

hangai. Hiszen dicsérem. (magában) Mennydörgő dolog! (Vilmához) A’ kép igen jó.

vilma. És a’ gondolat?

hangai. A’ gondolat? – mit szóljak? – gondolatnak
Nem volna rosz; de mért a’ fátyol itt,
Miért födözve a’ tán kedves arcz?

vilma. Kiváncsiság nem illik férfihoz.
És lássa bácsi, én úgy rajzolám,
A’ mint találtam.

hangai. Mi? vagy úgy! (magában) Világos,
Nyilván való, hogy engem láta meg. (Vilmához)
Még is, ki itt e’ fátyol fedte hölgy?

vilma. Arról feleljen a’ fátyol maga.

hangai. Igen! de ím a’ fátyol nem felel.

vilma. Úgy én sem.

hangai. És ez, ez tán ismerősebb?
Ki ő?

vilma. Ez ifjú? Megmondjam ki ez?

hangai (félre). Már benn’ vagyok, már csak fejemre vall!

vilma (folytatva). Ez, drága kedves bácsikám, maga,
’S a’ fátyolos hölgy leghivebb barátném.

hangai (magában boszúsan). Mondom! de mindent, mindent megtudott!

vilma (feddőleg). Szép tettetés! a’ leghivebb barátné
’S egy nem szerelmes bátya múlatoznak,
Mig én busongva járom a’ mezőt.

hangai. És Vilma tréfál illy komoly dolognál?

vilma. Nem tréfa hát? és bácsikám valóban
Szerelmes volna?

hangai. Oh igen! szerelmes,
A’ legvalódibb értelemben az!
De Vilma, kedves édes jó hugom,
Ő nemde a’ leglelkesebb teremtés,
’S méltó, hogy férfi bálványozza őt?

vilma. Mit hallok, milly példátlan árulás!
Mind illyen hát az asszonygyűlölő?
(neheztelést szinlelve)
És bácsikám, ha majd megint egy új
Rokont talál ’s illy ifjút, szabadot,
Mint íme szegről végről jó magam,
Úgy tartom, illő lesz, kérdezze meg,
Nem hajlandó-e szívet váltani?
Hogy már ha végképen szeretni kell,
Ne menjünk messze, ’s hogy költőileg
Szólván, míg távol ábrándoz szemünk,
Vigyáztalan lábbal ne dúljuk el
A’ tán előttünk nyílt virágokat.

hangai. Ah! Vilma ollyan könnyelműn cseveg,
’S nem tudja, hogy szavának tőre van.

vilma. Hogy? nem valók tán, a’ miket beszélek?
Nem vált-e volna csinos pár belőlünk?
Én már előre éltem a’ dicsőség’
Azon hitében, hogy nekem jutand
A’ szép szerencse, megtéríteni
Egy asszonygyűlölőt – és bácsikám
Az egész játékot semmivé teszi.

hangai. Igen! de Vilma – átkozott zavar!

vilma. Menjen! haragszom. Hát én nem vagyok
Elég takaros, hogy nő váljék belőlem?
Nézzen meg bizvást! hol talál magának
Épebb menyasszonyt, sőt tán szebbet is?

hangai. Nem, Vilma, már ezt nem hallgathatom.
Tudjon meg mindent: a’ szerelmet én
Nem ismerém, nem vágytam érzeni,
Mig e’ ledér, e’ csábító szemek
Meg nem nyitották elzárt lelkemet.
Igen, te dévaj, kedves, furcsa lány,
Te vagy, ki békerontó képedet
Legelső szőtted álmaim közé.
De sziklamelltől irgalmat ki vár?
Mit várjak a’ szép Vilmától, kinek
Minden van adva, tán fölösleg is,
Csak, a’ mi fő, a’ szív’ kegyelme nincs.

vilma. Szép dolgokat kell hallanom. ’S kitől
Vevé e’ hírt, ha kérdenem szabad?

hangai. A’ leghivebb barátné’ ajkiról.

vilma (hirtelen). Az árulás volt.

hangai. Vilma!

vilma. Árulás,
Mondom; de semmi, ő derék leány.

hangai. Ha engem megcsalt, akkor ő is egy
A’ leghitetlenb asszonyok közűl.

vilma. Nem úgy, nem úgy! ez ismét túl csapongás.
Hogy Hangait megcsalták, az való.
De annyit meg kell vallanom, hogy attól,
Ki engem választ, és bizik hideg
Nyugalmamat részvétre váltani,
Sokat kivánok, tudniillik azt,
Hogy más leányszív’ birtokát ne kérje,
Főkép pedig, hogy minden fátyolos
Barátkozással felhagyjon. ’S azért is,
Hogy frígyesek maradjunk, bácsikám,
Kerűlni kell a’ fátyolt, és jelűl,
Hogy még szabad, hogy semmi ösmeretség
Nem tartja kötve, jőjön holnap el:
Együtt töltendjük majus’ reggelét.
’S aztán siessen, én korán kelek.

hangai (félre). Ez kell még csak! már most mit tegyek? (Vilmához)
Az nem lehet.

vilma. Hogyan? Talán megint
Egy új találkozás? Az nem szabad,
Vagy a’ szövetség közttünk bontva van.

hangai. Oh Vilma! ’s ő is megcsalt volna engem?
Ő csalfa volna? és az or-kigyó,
Rágalmazás, lakná-e kebelét?

vilma. Ne, szót se róla többé; én vagy ő!
Ámbár barátném, nem kimélhetem:
Szerelmi ügyben nincs barátra gond.

hangai. Csak holnapot, csak azt engedje el.

vilma. Pillantatot sem; én határozott
Választ kivánok; vagy jön, vagy mi többé
Nem látjuk egymást, érti? nem soha!
Tán kétli ezt? ím én hát esküszöm.

hangai. De, Vilma, mit beszél, az istenért?

vilma. No’s jő, vagy nem jő? (szívesen) jőjön Hangai,
De jőjön el bizonynyal. És ha nem jő,
Ha nem jöhetne, kérem, hagyjon el
Végképen ’s többé meg ne látogasson:
Látása engem csak busítana. –
De bácsi eljön, és én víg leszek.
Viszonlátásra! jókor jőjön el. (elsiet)

hangai (utána). Csak egy szót Vilma, Vilma! – elsuhant.
Ledér, hamis; de kedves egy leány,
’S ah szép! minőt még nem látott szemem,
És még is holnap el nem jöhetek:
Föl kell derítnem a’ fátyol’ homályát,
Szemébe néznem a’ vonzó titoknak.
’S ha ő is, a’ kinek szivében én
Olly szép erények’ országát találtam,
’S kinek nemes, szelíd, dús szelleme
Megnyílt előttem mint egy túlvilág,
Az üdvözűlők’ boldogságival;
Ha az olly dicsőnek látszó némber is
Csak látszanék úgy, és nem volna az,
Mit érhet akkor Vilma is nekem?
Mit a’ világnak minden asszonya?
Játékra méltók, tiszteletre nem. (el)

katicza (csendesen kémlelődve jő).
Bucsúzni jöttem; búcsuzatlanúl
El nem mehetnék. ’S még is menni kell,
Mert ah! alusznak, a’ kik olly szelíden
Fogadták el hű szomszédnéjokat.
Alusznak? ah ébren csak az lehet,
Kit messze út vár, mint most engemet.
(egyik oldalajtó felé fordulva)
Jó Vilma, éljen boldogúl barátném,
Ki mindig olly békével hallgatott!
Kinél a’ váras’ minden titkait,
És minden hírt olly biztosan leraktam.
’S hamis komorna, a’ ki annyiszor
Tréfáival megcsalt, ’s te kis madár,
Te kis boszontó, a’ ki énekeddel
Beszédimet gyakorta megszegéd;
(a’ másik oldalajtóhoz fordulva)
És nyájas szomszéd, a’ ki érdekes
Közléseimnél olly jól szúnydikált,
Mindnyájan, ah mindnyájan éljenek,
’S megemlegessék a’ hű Katiczát! –
De ah mi vég vár engem? melly világ’
Részébe hí el sorsa kedvesemnek?
’S ki ő, kit én, bár tudtomon kivűl,
Olly lázadásig hő érzésre bírtam?
Ifjú-e? szép-e? jó-e? ’s olly-e, hogy
Ártatlanságom benne bízhatik?
(óraütés hallik, mellyre megrezzen)
Az óra üt, hah! menni kell: futok! (elsiet)

vilma (kijő).
Szegény Katicza! milly örömmel rohan a’ legszomorúbb csalódás’ elébe; de tán tanulni fog belőle, noha éveiben már a’ tanulás is keserű gyümölcsöket terem. De nem játszom-e én is veszedelmes játékot? Szerencse, hogy a’ fonál’ vége kezemben ’s nem máséban van. – ’S valljon eljön-e ő? de nem okoskodom; jót roszat csak idő hozhat, ’s elhozza azt, ha nem sürgetjük is. (beszól) Lidi, jőj, ha készen vagy. (el)

lidi (belől).
Tüstént megyek. (kijő) Akármi legyek, ha kisasszonyom jóban töri fejét. Az a’ bizonyos Hangai nagyon sok bajt okoz neki. De ha ő, mitől isten soha meg ne mentse, férjhez talál menni, én egy pillantatig sem maradok hajadon. Péter szép legény: vagy ha nem szép is, derék; és ha nem fölötte derék is, de jó; ha pedig nem mód nélkül jó is, legalább férfi, ’s én hamis leányból még hamisabb asszony leszek ’s meggyötröm azt a’ Pétert, de úgy, hogy ha én találok előbb meghalni, soha életében több feleséget nem vesz. Meg kell gyötrenem, miért csábított el; de értődik, hogy azt csupa szerelemből teszem.

csíszár (jő szaporán).
Lidi lelkem, itt vagyok. A’ leveleket át adtam, az úrfiakat megcsaltam, a’ kocsik elindultak, Katicza úton van, ’s ha mind ezért uraim megdöngetnek, legelőbb is a’ te nyakadat tekerem ki; most pedig megcsókollak. (hirtelen megcsókolja, Lidi perelni akar, Péter befogja száját ’s kifelé tolja) Siess, te lúd, te kácsa, Vilma kisasszony várakozik reád. (elszalad)

lidi. Nézze el az ember! ha most rá érnék, szivemből boszankodhatnám. – No hiszen várj! (el)

ligeti (jő).
Szép majusi reggel! ritkaság a’ mostani években, holott sem hideg, sem meleg nem tartja meg sorát, mintha még az idő is kifordult volna sarkaiból. (körűl hallgatózik) Cselédeim még alusznak; fel kell őket zavarnom. Szokás tartja az első majus’ reggelét megünnepelni, ’s ebből nem szabad kimaradniok. (Szolga levelet hoz ’s távozik) Levél illyen korán! Annyira kitanultam a’ babonákból ’s minden jósolásból, hogy azt sem tudom mit jelent, ha az ember korán reggel levelet kap. De lássuk a’ levelet, az legbizonyosabban kimondja, a’ mit jelenteni akar. (olvas) „Uram! nem érdemli ugyan tőlünk, hogy kíméletlen bánásmódja általunk jótéttel viszonoztassék; de megteszszük azt magunkért inkább és a’ becsületért, mellynek hívei vagyunk.” – Mi lesz ebből? – „Jelentjük tehát, hogy az olly makacsnak ’s ártatlannak vélt Vilma kisasszony ma reggel hat órakor szeretőjével a’ váras’ ligete felé megszökött.” – Megszökött? Hol az a’ rágalmazó, ki ezt meri mondani? (olvas) „jó akarói Kaczor, Guta, Rigó.” Ah! Vilma’ szerencsétlen kérői boszút akarnak állani egy megbántó levéllel. Te semmi! ez ügyetlen és alacson boszú, az illyen fegyverek nem bántanak. Vilma hihetőleg még jó ízűn szendereg ’s tán épen idomtalan kérőit neveti álmában. Lássuk, mi a’ vége. (olvas) „Mi most egyszer megmentjük hugát a’ bal lépéstől” – köszönöm szépen! – „annak akarásától csak a’ jobb nevelés menthette volna meg, mellyet neki uraságod, úgy látszik, adni elmulatott.” Ez engem illet. Semmi! róka gazdának is éretlen volt a’ szőlő,^* mert nem érte el. Hejh Vilma, Lidi, keljetek fel! De itt utóírat is van (olvas) „Hogy szegény Vilma kisasszony ne legyen kénytelen reggeli kalandjából gyalog és egyedűl haza sétálni, jó lesz, ha uraságod őt a’ várasligeti tó körűl fölkeresi.” (Összehajtja a’ levelet) Ej! ez már még is lator dolog volna. Vilma, Lidi, jertek csak elő! (benyit az egyik oldalszobába). Mi ez? a’ szoba üres. Hova mehettek egyedül ’s illy korán? Ha azoknak a’ ficzkóknak még is igazok volna. (csenget). Átkozott gondolat! de lassan, a’ cselédnek illyes mit nem szabad gyanítani. (inas jő) Hol a’ kisasszony?

inas. Sétálni van Lidivel.

ligeti. Mellyik kocsis vitte?

inas. Gyalog mentek.

ligeti. Gyalog? kocsisom tüstént fogjon. – (inas el). Ha még is igazok volna! Nem bántam-e én atyailag vele? tiltottam-e a’ társalkodást, hogy azt titokban legyen kénytelen keresni? De az lehetetlen! Olly okos, olly szelíd leány, mint Vilma ’s elszökni, az nem lehet, az gúny volna ész, erény ’s természet ellen.

inas (jő). A’ kocsis előjárt. (el)

ligeti. Megyek. – Utána kell mennem; mert akármi, de van a’ dologban. Átkozott ficzkók, hogy ezek miatt nekem nyugtom nem lehet. (el)

kaczor. Szépséges kisasszony!

guta. Drágalátos gyöngy!

rigó. Imádandó hölgy!

kaczor. Minthogy magát irántunk olly rendkivűl keményszivűnek mutatta.

guta. Sőt bennünket a’ legkimagyarázhatlanabb kegyetlenséggel üldözött.

rigó. Holott mások iránt annál szelidebb ’s illendőségen túl is engedékeny volt.

kaczor. ’S minthogy minden tettetés csak bizonyos határig mehet –

guta. ’S az aranyborjú’ istensége^* végre kétségbe hozatik –

rigó. ’S az imádott drága bálványnak cserép lábai összetöretnek.

katicza (magában). Isten áldja meg jó kedvöket! milly szépen tréfálnak a’ lelkeim!

kaczor. Azért is mindenek előtt veszem magamnak a’ szabadságot, hogy ezen megátalkodott szépségnek szemébe tekintsek. (a’ gyengén vonakodó Katiczának fátyola alá tekint). Irgalom! mit láttam. No mi ismét megjártuk. Legjobb lesz szép csendesen elillanni. (elvonul)

guta (közelítve). Engedelemmel, irigy fátyol, ezen ritkaságot nekem is meg kell pillantanom. (a’ fátyol alá pillant ’s félre fordul) Oh Ábrahám! hisz ez a’ te Sárád!^* (Rigóhoz) Rigó barátom, tied legyen a’ dicsőség, hogy ezen ritka érzéketlenségű kellemeket a’ világnak megmutasd. (félre). Én pedig iszonyodom ’s futok! (el. Rigó Katicza felé közelít ’s az felveti fátyolát).

katicza. Itt vagyok lelkeim.

rigó (vissza ijed). Huh! mi rengeteg óság! Uram ne hagyj. (el)

katicza. De hát hova futnak, hova rohannak? Maradjanak! Hah! én meg vagyok csalva, elárulva, megcsúfolva! Segítség! tolvaj, rabló, gyilkos, tűz van! Segítség! Ah én elájulok (ájuldoz). De nem! most nem ájulok el! utánok megyek ’s kiásom hitetlen szemeiket. Hah! hogy az egész férfinemnek csak egy szeme volna, hogy azt egyszerre elolthatnám, mint a’ mécset, hogy soha többé az asszonyok’ éveit szemmel ne láthatnák, hogy vakon lennének szeretni kénytelenek, vakon! vakon! vakon! Nem, el nem ájulok, most nem! Segítség! meg kell fogni, fogd meg! tolvaj! rabló! gyilkos! tűz van! Segítség!

egy a’ nép közűl. Mi baj, néném asszony? Hol a’ gyilkos?

katicza. Még néném asszony! oda vagyok! De jól van fiaim, én anyátok akarok lenni. Engem megcsaltak, megloptak, kiraboltak minden földi boldogságomból. Jőjetek utánam, fogjátok meg, vagdaljátok össze! Ah szivem! – utánam, fiaim! (el a’ néppel).

hangai (egyedűl).
Háromszor a’ szép Vilma’ ajtajához
Hódolni vittek pártos lábaim,
Háromszor visszarántott szellemem,
Mellyet lekötve ismeretlen arcz
’S a’ rejteményes fátyol’ titka tart.
Most itt vagyok szerelmet vallani,
De úgy hogy vissza vonjam azt, mihelyt
Viszonti vallást ád a’ felfedett szép;
Szivét, szerelmét esdeklem ki tőle,
Hogy vissza vessem azt olly pénz gyanánt,
Mellynek hamis pengésű érczeit
Világcsalásra ál kéz verte volt.
Nem mondhatom, mint fáj megtennem ezt,
És még is kell! csak így tanúlhatom ki
Minden redőit tündér szellemének,
Melly kétes fényben áll elmém előtt.
Mért kelle Vilmát meggyaláznia,
Mért bélyegezni szívtelen negéddel
’S rút megvetéssel a’ világ iránt,
Holott Vilmában érző szív dobog.
De ím közelget.

vilma (félre). Itt van ’s jó korán.
Alig tudom mit kelljen érzenem:
A’ fátyolatlan Vilma e’ ragadmányt
A’ fátyolosnak megbocsássa-e?
Aggódni kezdek vég játékomon;
De végzenem kell, mert már kezdve van.

hangai. Ismét fedezve arcza, mint szive,
Mellyet csalódva már ismerni véltem;
Azon leszek most, hogy belé tekintsek.

vilma (Hangaihoz). Kivánta ön, hogy még egyszer beszéljünk.
Eljöttem és ohajtom érteni,
Mi az, minek meghallására engem
Méltónak ítélt?

hangai (félre). Milly szerény beszéd!
De hajh! alatta ármány rejtezik. (Vilmához)
Hálám, kisaszzony, e’ kegyelmeért,
Melly rám talán már vesztegetve is van.
’S még is mielőtt kimondanám a’ szót,
Melly mind a’ kettőnk’ sorsát illeti,
Engedje kérdenem: miért van az,
Hogy fátyol őrzi tőlem arczait,
’S jogával élni tiltja kellemét?
Mit véthetett a’ szánandó világ,
Hogy csillagát e’ szem megvonja tőle?
Vagy én vagyok csak a’ kizárt? nekem
Mért kell titokként fedve látnom önt?

vilma. Ezen hizelgve ostromló szavakra
Hallgatnom illenék; de ön nekem
Olly sok figyelmet áldozott, hogy értte
Őszinteséggel tartozom. Rövid
Történetem nem vig természetű,
Azért temetni inkább, mint ragyogni
Hozom ki azt most néma rejtekéből,
Hol eddig halva volt. – Gyermek valék,
Alig tizennégy évü még, ’s egy ifjú
Közelge hozzám ’s mondá, hogy szemem’
Hatalma őt eloldhatatlanúl
Lekötte hozzám. Tetszett a’ beszéd;
Mert új ’s legelső volt, ’s a’ megdicsért
Szemek jutalmúl arczán vesztenek.
Sokszor valánk együtt ’s ő halni készűlt,
Ha megvetem ’s nem mondanék igent.
Mint hagyhatám őt halni? szánakoztam
’S kimondva lőn a’ forrón kért igen.
E’ vallomásra ő magánkivűl ’s én
Örűlve őt illy boldoggá tehetni,
Egy szép napot töltöttünk, egy napot csak,
Mert más nap úgy találta szeretőm,
Hogy szép szemeimnek lelkem nem felel meg.
És hogy – de mit beszéljem? elhagyott.

hangai (tűzzel). Az hűtelenség! az rút árulás volt.

vilma. Akkor legelsőbb a’ dicsért szemek
Örömsugárból könypatakra válva
Megöntözék az elhalt arczokat.

hangai (félre). Ez még is több mint tettetés; akármi
Egyéb, de tettetés ez nem lehet,
’S úgy tetszik mintha sírna is. De hisz’
Az asszony sírni és nevetni tud.
Nem, nem hiszek még; hátha csak regélt?

vilma. Ép ifjuságom ezt a’ terhes álmot
Eloszlatá, és én kigyógyulék;
De felfogadtam megbántott szemeimre,
Hogy jobbomat csak ollyan férfi bírja,
Ki fátyolomnak esküszik hitet,
’S a’ fátyol addig bontatlan marad,
Míg a’ hiteskü végig mondva nincs.

hangai (félre). Hogyan jutok ki most e’ tömkelegből?
Hitet fogadjak, míg nem látom őt?
Oh ez ravaszság, itt vigyázni kell. (Vilmához)
’S hogy volna az, ha én megváltanám
Eskümmel e’ letiltott bájakat,
Ha a’ világnak ismét vissza adnék
Egypár mosolygó ajkat és szemet?
Jutalmam nem leend-e megvetés?

vilma. Én önt becsűlöm és –

hangai. Oh mondja ki,
Oh mondja, hogy szeret.

vilma. Ne kényszerítsen:
Az érző szív hallgat –

hangai. És szeret. (magában)
Ő hallgat és szeret! De nem, nem indulok
Szavakra, mellyek már megcsaltanak.
Avagy csak egyszer említé-e Vilmát?
Czélhoz jutottnak véli már magát,
’S a’ hű barátné elfeledve van.
De jól van, én megesküszöm neki,
Megesküszöm ’s majd megkisértem őt.

vilma (félre). Soká tünődik; mit jelenthet ez?

hangai (letérdepel). Itt lábaidnál, bájos ismeretlen
Hűséget és szerelmet esküszöm,
Szerelmet még nem látott bájaidnak,
Erényeidnek hűséget, magadnak
Ez összeségért állandó hitet,
Hitet, szerelmet, hűséget, minőt
Még férfitól nem váltott nő soha.
A’ szívnek édes földi kéjire,
’S a’ lélek’ halhatatlan életére,
Az üdvre esküszöm, hogy esküvésem
(fölkeltében)
Csak tréfa volt!

vilma (az alatt fátyolát félre veti). Csak tréfa volt?

hangai. Hah Vilma! – oh én balgatag teremtmény! (Vilmához hidegen)
’S szép Vilma játszik illyen ügyesen?
Jó, szép, igen szép, rendkivűl jeles!
(Vilmától elvonulva)
Oh szégyen! oh én képtelen vakandok!^*

ligeti (jő ’s megáll). Mit kell találnom! ő és Hangai
Egy meghasonlott párként állanak,
Ez itt, az ott! ’s hogy jőnek ők ide?

vilma (magában). Mi ez? magamra hágy és ollyan arczczal,
Mint a’ ki visszatérni nem kiván.
A’ férfigőgöt bántám meg! szivemre
Gyujtám a’ házat, mellyben ünnepet várt,
’S most azt könyemmel olthatom csak el.
Tapasztalás, te ritka drága gyöngy,
A’ szenvedésnek kínszülötte vagy.
De úgy is a’ szív szenvedésre van.

hangai. Hogy azt a’ hangot, melly őrszó gyanánt
Fülembe rezgett, meg nem ismerém!
Hogy bábja lettem kémjátékinak!
Oh szégyen!
Eltávozom, hol asszony nem terem!
El még ma, most! De mért ez a’ sietség?
Hozzá megyek ’s enyelgve mondom el,
Hogy minden a’ mi történt, tréfa volt,
Még egyszer azt mondom, hogy tréfa volt,
Úgy van, csupán és puszta tréfa volt. (közelít)
De Vilma sír? – Oh Vilma mért e’ köny,
E’ fájdalom’ harmatja, szép szemében?

vilma (feleszmélve). Én sírtam volna? ’s jött szemembe köny?
Haszontalan víz! Hallja Hangai,
Úgy tetszik a’ sors’ zsarnokos szeszélye
Nem akarja, hogy mi egymásé legyünk.

hangai. Valóban a’ sors úgy látszott akarni;
De a’ barátság még is szent marad.

ligeti. Megfoghatatlan! Mit mesélnek ők
Egymásnak? Ez bohó dolog lehet.

vilma. Remélhetem hát annál bíztosabban,
Hogy megteendi vég kérelmemet.
A’ mit beszéltem én történetimből,
Minthogy valóság –

hangai. Mit kell hallanom!

vilma. Fő része az, ’s azért is kérem önt,
Igérje, hogy felőle hallgatand;
’S mind a’ felől, mit tán idő előtt
Vigyáztalan valék kimondani,
Felejtse el. Felejtsen engem is,
’S ne lássuk egymást többé.

hangai (meglepetve). Oh igen!
A’ mint kivánja ön. – De még sem, az,
Az nem lehet! Hogy hallgató leszek
Igérem és megtartom. A’ mi illeti
Az elfelejtést, abból semmi sem lesz.
Mert bárha szívünk nem találkozott is
Az érzemények’ legbelsőbb körén,
Azért haragnak köztünk nincs helye.
Hát nem vagyunk-e mink rokon ’s barát?
(nevekedő tűzzel)
Oh a’ rokonság szent kötél: atyáink
A’ hír szerint, két testvérlányfiak
Együtt vezettek népet a’ törökre,
Az ősz Hunyad’nak fényes harczain.

ligeti (magában). Hisz’ az való; de már régecske volt.

hangai. Családaink azóta, mint patak,
Melly egy magas kútfőből származott,
Elágazának idegen messzeségre,
De a’ rokonság még is fenn maradt.
Igen! mi most is vérrokon vagyunk,
És a’ barátság illetetlen áll.
’S én mint rokon, legitt lecsókolom
E’ kis könyűt, melly vétkemért fakadt,
’S mint hű barát e’ jobbot felfogom,
’S baráti csókjaimmal illetem;
(Vilma’ kezét folyvást tüzesen csókolja)
De csak baráti tiszta csókjaimmal,
’S úgy összecsókolom, hogy végre asszonyától
Hozzám szegődik és enyém marad. –
Oh Vilma, Vilma! én boldog vagyok;
Mert legnagyobb üdv tégedet szeretni.

vilma (tartózkodva). ’S ha esküvése még is tréfa volt?

hangai. Igen! csak tréfa volt; mert én csupán
A’ fátyolatlan Vilmát szeretem,
Téged te kedves, tündér, csalfa lány,
’S nem adlak a’ királyok’ székiért,
Nem mindenért a’ végtelen világon.
’S hogy ez való, e’ csókkal esküszöm.

vilma. ’S e’ csókkal én viszontag esküszöm,
Hogy a’ mit tettem, szív’ sugalma volt.

ligeti. Ez már eléggé értelmes beszéd.
De várjatok, mert még itt vége nincs,
Adózni fogtok bujkálástokért.

kaczor (társaihoz). Barátim mi eleget láttunk.

katicza. Fogjátok meg! kötözzétek meg! (Vilmát ’s Hangait meglátva, egy közel álló pór’ karjába rogy) Ah, oda vagyok!

pór. Nagyságos asszonyom! hiszen elesik.

ligeti (előlép). Katicza kisasszony! mi lelte, az istenért! szóljon.

vilma (félre). Ah istenem! mint bánom tettemet.
’S hogy én tevém, még meg nem vallhatom.

ligeti. Vezessétek a’ kisasszonyt kocsimhoz, jó emberek, itt áll az árnyékban. (Katicza elvezettetik). Hanem, Vilma hugom asszony, nekünk komoly beszédünk lesz egymással. És Hangai öcsém, nekem öreg jó bátyád azt írta, hogy az asszonyokat nem szivelheted, ’s örökké könyvek’ olvasásában buvárkodol.

hangai. Ezentúl Vilma’ szemei lesznek a’ könyv, mellyből boldogságomat fogom kiolvasni.

vilma (Ligeti kezét megcsókolva). Édes bácsi, nem haragszik reám, ha megjobbítom magamat?

ligeti. Eredj, hamis vagy.

vilma. De ha minden léptimről a’ legutolsó mozdulatomig számot tudok adni?

ligeti. Oh azt el is várom.

vilma. Számot adok még gondolatimról is. Én a’ világon senki ellen sem vétettem, mint ezen urak ellen, kiknek titkos szerződésöket kihallgatám; ’s az indíta fel, hogy velök vakmerő játékomat űzzem.

kaczor. Kedves kisasszony, ha titkos szerződésünket hallotta, az magában olly gonosz árulást foglal a’ nőnem ellen, hogy mi minden viszontagságainkat feledve, boldognak tartandjuk magunkat, ha azon megnyugtatással távozhatunk, hogy a’ kisasszony nekünk megbocsátott.

guta. Örökké jó emlékezettel leszünk ezen kegyelemért.

rigó. ’S a’ mennyire gyönge erőnktől telik, megjobbítjuk magunkat.

ligeti. Uraim, gyanítani kezdem, hogy eddigi találkozásink nem a’ magok rendén történtek, azért is meghívom uraságtokat házamhoz, hogy azon törvényszéknek birái legyenek, mellyet ezen két bűnös felett tartani akarok. – Elfogadják baráti jobbomat?

kaczor, guta, rigó. Ezer örömmel.

hangai. És az enyémet? ismeretlenét ugyan, de a’ ki törekedni fog, hogy barátságokat ’s bocsánatokat megérdemeljem.

kaczor. Barátságunkat igen örömest, de bocsánatunkat nem igérhetjük; mert olly kincset ragadott el tőlünk, melly pótolhatatlan. Azonban engesztelődésünk’ jeléűl íme semmivé teszszük azon sorsintéző irományt, melly annyi bajt ’s fárasztó csalódást okozott. (szét tépi a’ szerződést, az alatt a’ kárpit legördűl).