Bérczről visszanéz a’ vándor,
Vígan int kies hazája,
Ott mosolyg a’ róna táj:
De a’ messze távozónak
Szíve gyászol, szíve fáj;
Zeng felé a’ búcsuszó:
„Isten hozzád, bujdosó!”
Bércz alatt áll völgyek’ árnyán,
Csak felhőket lát honából,
Elmerült a’ róna táj:
Ám de búja nem maradt-el,
Szíve gyászol, szíve fáj;
Zeng felé a’ távol-szó:
„Isten hozzád, bujdosó!”
Bércz és völgy is elmaradtak,
Felhőt sem lát már honából,
Ábrándkép a’ róna táj:
Búja mint az ég kiséri,
Szíve vérzik, szíve fáj;
Mély keservvel zeng szava:
„Isten hozzád, szép haza!”
Múlnak évek, fürte ősz már,
Elfeledte rég hazája;
Ám a’ kedves róna táj
Sírig képben él előtte,
Szíve gyászol, szíve fáj;
’S a’ halónak végszava:
„Isten hozzád, szép haza!”
Bajza.
