Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 Ollyan szép volt! ’s a’ mulandóság még sem kímélte meg; ollyan jó volt! ’s a’ természet’ vastörvényei kivételt nem szenvedtek iránta; ollyan okos volt! ’s a’ méltatlan atyai átok még is megrendíté. Indiának heves ege érlelé-meg őt ’s balitéletek’ áldozatává tette. Ah, miért nem élhetett boldogabb ég alatt! hogy körében örömek keltek volna, bőven, mint Gangesz’ partjain az ibolyák.

Indiának heve nem tűr középszerűséget; mind az erény, mind a’ vétek magasabb fokra hágott, mint a’ mi hidegebb honunkban; félkötött az elme nem tud lenni, vagy szabadon szállongja az igazság’ országát keresztűl, vagy egészen bilincselve van alaptalan véleményekhez. A’ szerelem is gyűlöli a’ mindennapi pályát. Félig szerető nincsen ott, a’ kebel vagy hideg, mint Dhavalagiri’ hava, vagy forró, mint a’ tengerszéli homok.

Nálunk a’ megholt kedvest könyűk kísérik sírba, ott a’ nő adja magát kisérőül a’ testet emésztő lángok közé, ’s elröppen Visnu’ regényes országába. Mi türödelmes türödelmetlenek vagyunk, India’ népei türödelmetlen türödelmesek.

De Vajkoontala nem volt türödelmetlen. A’ Himalája’ egyik völgyében nőtt föl, ’s kebele nyílt lön, mint az anyatermészeté. Egy hatalmas bramín’ leánya volt ő, bráma’ papjáé, ki Dehlian’ szent forrásinál lakott. Ezen forrást maga bráma is megizlelé, igen jónak találta ’s különös áldásával áldá meg. Azóta ezerek és száz ezerek tódulnak oda, a’ forrás’ nedvét ivandók, a’ közelebb fekvő tóban megfürdendők, hogy bráma’ kegyelme bőven áradozzon rájok.

Ezen búcsúünnepnek három ízben volt már Vajkoontala fő dísze. Ő találtaték legszebbnek Hindostán’ lánykoszorújában, neki kellett bráma’ fejére a’ virágkoronát föltenni, ő énekelte el bráma’ hatalmának dicséretét. Hindostán’ ifjainak szeme reá nézett, ezeren ohajták őt nőül, ’s Vajkoontalának, azaz Éden’ leányának, nevezék.

De Vajkoontala még nem szeretett. Jöttek a’ legszebb bramin-ifjak, a’ virágkoszorús brámának bemutaták áldozatukat ’s a’ leány’ énekét ismételék. Vajkoontala velök hallatá hymnus-dalát, de keble csak az istenség’ elébe dobogott.

A’ harczoló ksetriák’ küldöttei is megérkeztek, áldozatukat bemutatták a’ virágkoszorús bramának, ’s a’ leány’ éneket ismételék. A’ küldöttek között pedig hatalmas királyfiak, bátor harczosok voltak, de Vajkoontala velök nem hallatá hymnus-dalát ’s kebele csak az istenség’ elébe dobogott.

A’ harmadik, a’ vaisiák’ osztálya is külde ajándékot. Nyulánk barna ifjak hozák azt föl, a’ risből és válogatott gyümölcsből állót, de szemök, bráma helyett, az ékes leányon felejtkezett. A’ hála-hymnust elénekelék brámának, de a’ leány velök nem énekelt ’s kebele csak az istenség’ elébe dobogott.

A’ negyedik osztály, a’ sudráké, leghátul jött ’s egy aranyos köntöst hoza brámának ajándékul, szépet, becseset, mellyen húszféle mivész remekelt. A’ köntöst pedig huszonnégy ifjú hozta, de bráma helyett mindnyájának szeme a’ leányra fordult, ’s imádsága helyett elégedetlenkedett az istennel, miért nem tevé remekét az ő osztályokba? A’ leány’ énekét ismétlék, de Vajkoontala velők nem énekelt ’s kebele csak az istenség’ elébe dobogott.

És midőn a’ negyedik osztály is elment, a’ leány körülnéze ’s várá, hoznak e a’ pariák is áldozatot. A’ pariák pedig nem jelentek meg. Nem szabad ő nekik még brámához is járulni, nem szabad áldozatot hozniok az erdő’ vadgyümölcseiből, a’ vadhúsból és gyökerekből, mellyekkel tengődnek. Az ő ajkokon nem zendült meg a’ leány’ éneke, Vajkoontala velök nem énekelt, de kebele nyugtalanúl dobogott bráma felé.

„Szerelem’ atyja!” – így fohászkodott föl a’ leány, térdére hajolva, ’s rózsa-ajkain a’ világ’ idvessége látszék mozogni; – „kinek agyában szerelemtől fogantaték a’ világ ’s szerelem által fejleszteték ki, honnét lehetsz némellyek iránt olly kevés irgalommal? Szerelmed ékesíté föl tarka színökkel a’ virágokat, szép hímezettel a’ pillangókat, erdőkkel a’ hegyet, fűvel, folyókkal a’ völgyeket; némelly emberektől pedig mindent megvonsz, ’s alacsonyabbakká teszed őket a’ por’ férgeinél! Szerelematya! légy jó mindenek ’s a’ pariák iránt is!”

Így imádkozék akkor az ünnep’ királynéja, bráma’ szerelmetlenségének tulajdonítva azt, a’ mit honosainak igazságtalansága szült és táplált. Most imádság nélkűl szúnyadoz egy alacsony kunyhóban, távol minden emberi lakhelytől, nem bízva brámában, nem az emberekben. Az idő’ viszontagságai meghányták, kivetkezteték testét az erőből, de lelkét gyöngévé tenni nem tudák. Kevés nap van még életéből hátra, ’s ki palotában fényes pagóda mellett születék, alacsony kunyhóban húnyand el erdők’ sivatagain. Szomorúan, némán űl mellette a’ férj, ki neki mindene ’s kinek ő kedvesebb az életnél. Az élet’ jeleit lesi arczán ’s a’ csak alig emelkedő mellen. Szemeiben könyű rezeg.

Akkor is könyű rezgett az ifjú’ szemeiben, midőn először pillantá meg őt Dehlián’ forrásánál, a’ szent erdő’ csendében, hova pariának menni nem szabad. Megölve találta atyját a’ kunyhó előtt, mert a’ pariát akárkinek is szabad megölni; átadá őt a’ lángoknak ’s bujdosni kelt, hegyen, halmokon. Himalája’ ágai között bujdosott, föl-fölmeresztve szemeit a’ havas ormok felé, hol Hindostán’ istenei tanyáznak, ’s honnan a’ boldog hajdan’ bajnokai a’ hanyatlott jelenkort vizsgálják. És szemeit hiában mereszté föl, segedelem onnan nem szálla le hozzá; hiában fohászkodott föl brámához, az ő segedelmének kora elmúlt; hiában zokogott, szava hallatlanúl enyészett el a’ völgyek’ távol éjjelében.

„De miért is sírsz, idűlt gyermek,” így szóla gyakorta magában; „nem pariának fia vagy e, ki előtt ég’ ’s föld’ kegye zárva? Merészlél a’ dhavalagiriakhoz folyamodni, sikeretlenűl; ők csak a’ boldogokat hallgatják meg; a’ földiekben pedig ne bízzál, atyádat ők ölék el. A’ rengetegek’ rejteke a’ te brámád, ez véd a’ szemektől és véd a’ haláltól; az éjfél’ sötétsége a’ te nappalod, mert a’ paria a’ legéjfélibb bagoly, kinek még az est’ szürkületét ’s a’ hajnal’ hasadtát is bújnia kell. Nincs neked barát szánva, mert a’ paria segítésre nem született, sem maga’ sem más’ számára, neki csak türnie kell ’s egy lakot tartani a’ medvékkel ’s tigrisekkel.”

Így okoskodott, de hiába törekedék szivét okoskodással megcsalni, egyre szív maradt az, érzékeny könyűket csaló a’ szemekbe. Majd férfiasabb gondolatok lepék meg agyát, ’s ki akará magát emelni a’ sors’ vak nyomása alól. „Csak Hindostán fölé süt e a’ nap?” kérdé; „nincsenek e virágzó völgyek a’ Gangesztől messze, hova bráma’ hatalma nem terjed ki, hol pariának senki nem születik? Azon havasokon túl talán szebb haza van, oda megyek el; ha Himalája’ jegét át hágtam, talán keblem’ jege is fölolvadand.”

És Indiának szép ege alól messzebb akart bujdosni. Születése’ földéről hazába vágyott, durva eszével kitalálva, hogy a’ jogtalannak nincs hazája, hogy ott dereng a’ honi nap, hol az ember sérthetetlen. Útját éjszaknak irányzá, merre hamvas tetőiket egekbe mereszték Himalája’ hegylánczai, ’s némelly folyamot átúszva, némelly veszedelmes ugrást téve, a’ havasok’ aljába ért.

Győzhetetlen akadályok látszának elébe gördülni, megmászhatatlan falakként emelkedtek a’ hegyek, rohanva zúgtak le rólok folyamok, átgázolhatatlan sűrűk lettek az erdők. Egy egész nap kémlelődött nyilás után, de hasztalanul; estve egy márvánnyal kirakott tóhoz juta, mellynek partjai konyúló füzekkel voltak beültetve, távolabb pedig sűrű koszorút képzettek körűle az erdő’ fái. Egy márványlapot is láta, mellyen ezen írást olvasá: a’ tisztáknak tisztulásra.

Megrezzenve ügetett erre tovább, ő, a’ tisztátalan paria; száz ösvények közűl egyiken, egy forráshoz jutott, melly szikla’ derekából csorgott elő, habbá törődve hullott alá ’s márvány medenczébe gyűlt. Szomját akará oltani belőle, de a’ medenczére ez volt vésve: idvességitala a’ tisztáknak. ’s neki tiltva lön az ivás. Elszomorodva ment tovább, átkot nem mondva szivében az emberekre, kik olly irgalmatlanok voltak iránta. De szemében fájdalomkönyű remegett, siker nélkűl hullandó a’ virágos anyaföldre.

Az esti nap’ utolsó sugárai arczára lövellődtek ’s pirosan törettek meg a’ szemcseppekben. Rózsadomb előtt álla, a’ domb’ tetején pedig egy leány volt, kezében öntöző, tele virágápoló vízzel. Es a’ leány meglátá az ifjat, olvasá arczán a’ bánatot, csillogni szemlélé könyűjét ’s szive megesett rajta. Hamar alant terme a’ halomról ’s a’ megdöbbent ifjúnak kezét fogá.

„Ismerem szerencsétlen sorsotokat” mond a’ leány; „én mindenben bőséggel áldattam meg; mentőd leszek.”

„Miként lehetne az, vajkoontának angyala!” felelt az ifjú, és szabadulni törekvék; „nem tudod, hogy megfertőztetve az, ki a’ tisztátalan pariát illeti?”

„A’ jót-tevő nem lehet tisztátalan” mondá igen meghatározott hangon a’ leány. „E’ szent erdő’ csendét csak ünnep’ alkalmával háborítják meg búcsujárók’ csapatai, különben ember alig vetődik bele; te itt háborítatlanúl élhetsz, továbbira pedig gondoskodom rólad.”

És egy titkos barlangba vezeté, hová ösvény nem járult, ’s szellőn és madáron kivűl más alig juta el. És az ifjú tanyát üte a’ barlangban, a’ leánytól gyakorta meglátogattaték, ’s minden szükségeseknek birtokában lőn.

De a’ természet’ fiának a’ gyümölcsös, forrásos, tavas erdőben kevésre volt szüksége; a’ legnagyobbat megnyerte: egy részvevő szívet. Derűlni kezdett élete, mint esős évszak után az ég, és az éggel egész természet. Vidámon folytak le napjai, gondtalan álom éleszté éjjeleit; a’ környék’ szikláival megösmerkedék, sasokat és zergéket űze rajtok. De fő örömére a’ leány szolgált. Birtokába adá ez titkon tudományát, ösmereteit, barlangját megraká könyvekkel a’ pagoda’ ’s apja’ könyvtárából. Az ifjú’ tüzes lelke pedig hamar fölfogott mindent, ’s az együgyű pariából lassanként kimivelt bramín lőn, vagy inkább ál-bramín, mert Indiában az osztályok áthághatatlanok. ’S a’ mint a’ paria’ lelke fejlődék, egyre kedvesebbnek találta a’ leányt; mikor pedig három év’ lefolytával legbölcsebbnek mondathaték Hindostánban, egész szerelemmel csüggött rajta.

Ekkor a’ leány már háromszor koszorúzta meg brámát, születése’ ünnepének alkalmával, ’s köz itélet szerint Vajkoontalának nevezteték. Az utolsó ünnep’ estéjén pedig a’ dsaganatai főpapnak fia megkéré őt hitvesűl, kinek oda is igérteték, hogy három év mulva jőjön és vigye el. Az ifjú pedig szép és okos volt; levoná gyürűjét ujáról, és Vajkoontaláéval fölcserélte. A’ leány megrettent, remegett, sápadt lőn mint a’ halál.

Az ünnep után három nap tartott az eljegyzés’ mulatsága; negyedik napon elszéledtek a’ vendégek, ’s az erdő viszont csendes lőn. Szomorúan ballagott Vajkoontala a’ barlang felé, hol a’ paria nagy várakozással várá, ’s a’ meglátott’ elé örömlobogva szaladt. De a’ találkozás az előbbi nyíltság hiával volt; mert a’ leány hátrált a’ paria’ ölelése elől ’s a’ szokott ajakcsókot nem fogadá el.

Megdöbbenve ’s gondolkozólag állott az ifjú egy ideig, nem merve a’ lesütött szemű leányra nézni. Utóbb megszólamlott: „Legyen bár még olly nemes a’ lélek, földhöz, földi testhez van kötve; legyen bár még olly nemes a’ szív, világban él, mellytől nem szakaszthatja el magát. Ismerlek, Vajkoontala, te bennem nem az ember, nem a’ paria iránt vagy hideg, hanem a’ melly sors engem pariává tett, az téged egy kedvezettebb’ birtokába visz. Menj! a’ pariának nincs egyebe, mint szive, ’s a’ ki az ő szivét birja, az a’ világot elvesztette. Te mindenem valál, te megbékéltetél a’ világgal, az élettel, a’ sorssal; te megmutatád a’ mennyet nekem, mellynek birtokába vágynom vakmerőség. Ah! ’s a’ pariának nincs egyebe az életnél, mellyel neked köszönetet tehetne. Te méltó vagy boldoggá lenni a’ világban, kövesd a’ szerencse’ angyalának intését, pariád csak könyűkre születék.”

És elindult, hogy többé Vajkoontalát ne láthassa. Útját könyei áztatták. A’ leány pedig remegve állott egyre ’s erős lélekzetének szűk volt a’ zajgó kebel. Látá az elmenő ifjat ’s vele letűnni látszék élete. Utána rohant, eléré ’s viszont szótalanúl hallgatott előtte. Szemei vadúl tűzben forogtak. Az ifjú pedig újra szólt: „Nincs fájdalom, mellyet az idő ne enyhítene, nincs keserűség, melly ízét örökre megtartaná; mulandók ezek, mint az élet maga. Nyugodjál meg sorsodon, leány; a’ világ önnézetei szerint méri a’ boldogságot, ’s tartósat csak önnézetei szerint ad. A’ paria mellett pillantatnyi örömek nyílnak, nyomokon annál súlyosabb keservet hordozók, minél nagyobbak voltak.”

De a’ leány nem tudott megnyugodni, sőt elhatalmazott tüzét az eloltására szánt szél még inkább éleszté. „A’ halálé vagy tiéd!” mondá, ’s előtört könyűit az ifjú’ kebelén rejté el. Az ifjú pedig kebelén hagyá őt könyezni ’s boldogságok’ nedvei öszve csordultak.

De hol van tartós öröm a’ világon? A’ melly nap előttünk az áldások’ sugárait hinti, az hátul életölő villámokat készít a’ felhőkben. A’ bramín-apa napról napra nagyobb változást vön lányában észre, utána kémlelődék ’s a’ rettenetes titoknak birtokába jutott. Kitört haragját nem tudá mérsékelni; a’ pariának nyomban kellett volna meghalni, de fegyver nem volt nála egyéb, mint a’ léleköldöklő. Ezzel támadá meg a’ két szerelmest, ’s leányára a’ szent könyvből elmondd a’ legiszonyúbb átkot, melly a’ bramínt is szinte páriává teszi. ’S midőn a’ haragos apa’ hangjai elcsendűltek az erdőben, Vajkoontala apátlan lett ’s a’ világon semmit nem biró, mint életét és a’ pariát.

Az apa kérlelhetetlen maradt. Hasztalanúl szóltak szivéhez virágzó leányának bocsánatért esdeklő könyűi, siker nélkűl ostromlá agyát az ész’ megdönthetetlen okaival a’ paria, ő hajthatlan lőn, ’s az ifjaknak életdíj mellett hagyniok kellett a’ szent erdőt.

’S már három esztendeje, hogy madárszabadon bolyongtak a’ világban, társúl ösmerve a’ leskelődő hiúzt, a’ rohanó tigrist, a’ sírtolvaj hiénát. És életöknek mind ezen vadak kegyelmeztek: de nem a’ kebel’ férge. Észrevétlenűl rongált ez, a’ boldogság’ ölelései alatt sem nyúgodva. Az apai átkot nem tudá a’ gyönge leányszív elhordozni; az idő’ komor viszontagságinak nem volt képes ellenállani a’ neki nem keményűlt test. A’ hajdani ünnepkirályné bágyadtan szúnyadoz az alacsony kunyhóban, távol minden emberi lakhelytől, nem bízva brámában, nem az emberekben. Kevés nap van még életéből hátra, ’s ki palotában fényes pagóda mellett születék, alacsony kunyhóban húnyand el, az erdők’ sivatagain.

Az estre hajlott nap szelíden lövelli be sugárait a’ kunyhóba, fák’ zöld lombjai közűl enyelegve játszadozik a’ szellő az egyre szép nő’ hollófürtein. A’ nő’ arczán pedig égi mosolygás terűl el, soká tartó ’s olly hosszú mennyei éldelet’ jelelője.

„Édes álmok lebegék körűl elmémet” így szóla, szemébe mosolyogva a’ kedves pariának; „a’ jövendő’ titkaiba pillantottam be, ’s most már nyugodtabban válom meg tőletek. Hosszú ideig nem láttuk egymást, míg végre egy távol vidéken találkozánk. A’ te hajaid már fehérek voltak, a’ gyermek pedig virágzó ifjuvá lett ’s te kevély örömmel örvendezél erejének. Szomorúság nem ült homlokodon, mert nem valátok pariák, hanem idegen jó emberek között emberi becsetök’ egész használatában áltatok. – Ölelésed’ örömében ébredtem föl.”

Így szólt a’ nő, de a’ pariának feleletre nem volt szava. A’ fájdalom’ legnagyobb csatáját küzdé, a’ megválásét, életének legnagyobb kincsétől. A’ nő pedig erősebbnek érzé magát ’s fölvezettetni kívánt a’ kunyhó melletti halomra, honnan gyermeksége’ vidékét még egyszer meglássa.

És érzékeny búcsút vön a’ vidéktől, hol a’ távol’ kékjében azon págóda’ tornyai ’s kúpja látszának ki az erdőből, melly gyermeksége’ első fohászait hallá, az ismertnek gyanított brámához menőket. Búcsut vön kegytelen apjától, halavány ajkain áldást bocsátva feléje, az ősz felé, kinn hajdanában olly gyöngéd érzelemmel csüggött. De a’ pariától még nem vett búcsút, hanem lelkének egész jóságában enyelgett vele, ’s tovább izlelteté azon mennyet, mellynek már néhány éven által tette birtokába. A’ búcsuzó nap’ végsugárai inték őket alámenetelre.

A’ nap’ lemente után pedig a’ telő hold emelkedett föl, és szelíd sugárral nézett a’ paria’ keserűen boldog kunyhójára. Némaság ütötte itt föl tanyáját, de annál nagyobb élet mozgott Dehlián’ forrása körűl. Bráma’ születésének előestéje volt, midőn a’ szent erdőben már pezsgenek a’ búcsúsok, a’ forrás’ vizét szörbölik, a’ szent tó’ habjaiban elméjök’ szennyét lemossák, azután pedig homályt keresve, a’ legtarkább csoportozatokban elszúnyadnak. De a’ buzgólkodók nem eresztenek szemeikre álmot. Némellyek ezek közűl jobblábokon bajlódják át az éjt, mások a’ balon; harmadikak csalánba henterednek, negyedikek tövisbokrokat választanak ki tanyául, ötödikek láboknál fogva köttetik fákra magokat, hatodikak korbáccsal, hetedikek vesszővel verik testöket, nyolczadikak hajokat tépik ki, kilenczedikek ruhájokat szaggatják el, míg a’ kevésbbé kegyes rész inkább örömet hajhász.

Illy különbféle munkák alatt kel föl a’ reggel, és az indus-világ’ nagy részét vérben fürödve, kékre vert testtel látja. Bráma pedig, véleményük szerint, gyönyörködik benne, ’s a’ nap’ első sugárával ő is letekint Hindostánra, megáldandó a’ hazát, ha a’ nép érdemeket gyűjte magának. Most a’ nap egészen tisztában kelt föl ’s több mint természetes fénnyel ragyogott Dehlián fölé, mert a’ törődöttek’ száma végtelen nagy volt. A’ bramínok örvendeztek ezen, és számba vevék a’ bünhödteket. Sokan találtattak pedig, kik bráma’ kegyelméből meghaltak. Ötvenkilencz a’ pukkanásig ivott a’ forrásból; kétszázhuszonhét a’ tóba fúlasztá magát; hetvenhárom a’ szent szikláról ugorva tört agyon; huszonöt késsel metszé föl hasát ’s épen haldoklóban volt. A’ nyomorúlttá letteket lehetetlen volt megszámlálni.

A’ megelégedett bramínok örömáldozatot tartottak, mellynek lángjai a’ megholtakat is megemésztették. Midőn pedig a’ hasametszett haldoklók azoknak szerencséjét hallanák, igen megirígylék azt ’s ők is a’ lángokba kivánkoztak. Vágyok elégtételt nyere, ’s kürt, trombita, tárogató ’s czimbalmok’ riadásai alatt áldozatként égtek föl brámának.

A’ tűz elalvóban volt már, midőn a’ szájtátó ’s a’ tapsolásban nem fösvény nép között egy gyönyörű özvegy előre tört. Haját megszaggatá, arczát, karjait késsel megvagdalta ’s igazi kínamazon módján álla a’ sokaság között. Majd föl-emelé szavát, hangjai kellemetesek voltak ’s illy jelentésűek: „Én Madrasból vagyok, hol az idegenek, azon hívatlan kereskedő vendégek, idegen szokásokat hoznak be, Hindostán’ dicsőségét meghomályosítják, ösmeretlen istenekről szólanak, brámát, visnut, sívént nem hiszik, ’s lelkünkön erőszakot tesznek. Férjem megholt, ’s én iránta volt szeretetemet a’ lángokban akarám, anyáink’ szent szokásaként, bebizonyítani, de a’ hatalmaskodó idegenek eltílták. A’ Gangeszbe rohantam, hogy a’ szent folyam át vegye lelkemet ’s elvigye az örömek’ kertébe kedvesemhez, és egy embertelen azon idegenek közűl utánam ugrott, fürteimet megfogá ’s a’ gyülőltem napvilágra kihozott. Gyilokra bízám idvességemet, mellem szúrva lőn ’s boldog önfeledésbe estem; de a’ gonoszság itt sem nyughaték, életre hoztak az idegenek, sebemet bebalsamozák ’s férjem’ látásától megfosztottak. Ide jöttem most, hogy a’ szent hajdan’ lelki gyémántjainak bányájában munkás lehessek, hogy hírem napfényüvé váljon a’ hivők’ számában, hogy a’ lángokban áldozás’ dicsőségét megnyerjem.”

Szavaira taps és helybenhagyó bömbölés következett, ’s a’ zajtól megrendűlni látszának Himalája’ bérczei. Mikor pedig a’ harsogás lecsillapodott, és száz kéz mozdult száraz fahasábok után, többen előállottak az özvegyek közűl, kiket az angolok nem hagytak megégni, ’s mindnyája a’ megégetés’ dicsőségében részesűlni kivánt. Közös lőn erre viszont a’ zajos öröm, a’ hangakarok játszani kezdének, a’ farakások meggyújtattak, ’s az özvegyek ordítva fúltak meg a’ lángok között.

Végtelen előjelei voltak ezek a’ szerencsének, ’s a’ bramínok bráma’ kedvtelését hírdeték magas szóval. A’ főbramín pedig gondolkozólag állt, elméje hevűléssel volt tele, leánya forgott eszében, ’s végetlenűl sajnálá, hogy őt brámának föl nem áldozhatja. Jött pedig a’ dsaganatai bramínfi, Vajkoontala’ gyürűjét hozá, ’s a’ leányt ohajtá ünnepkirálynénak. A’ föbramín pedig szomorúan felelé, hogy Vajkoontala nincs többé.

„Hol nyugosznak tehát csontai” kérdé a’ bramínfi; „hogy menjek és megcsókoljam őket.”

„Azt bráma sem tudja” felelt a’ bramínapa; „’s az ő csontjait hivőnek megcsókolni nem szabad, mert tisztátalanok.”

„És mi tehette a’ föld’ legszebb angyalának csontjait tisztátalanokká?” kérdé a’ bramínfi ’s komoly szemekkel kémlelé az apát.

„Mert pariát szeretett.” lön a’ rövid felelet.

„Hová lön tehát ő?”

„Arról kérdezd a’ szeleket” mondá az apa; „én azt tevém, a’ mit könyvünk rendel. Ő többé nem leányom.”

„Nem leányod többé?” szólt komolyan a’ bramínfi. „És ki tudta azt tenni, hogy ő ne legyen leányod? Végrehajthatod e, őszfej, hogy a’ ki a’ napot látta, azt ne látta legyen, hogy a’ nappal éj-természetet öltsön magára, hogy a’ villám tüzet oltson? És ha ezeket végre hajtád, akkor teheted meg, hogy Vajkoontala ne legyen leányod. – Ah Vajkoontala! te édeni angyal a’ gyávaság’ földén! merre küzdesz méltatlan sorsoddal? Elméd szelíd volt mint a’ reggeli napfény, tested gyöngéd mint a’ nyári harmat a’ virágok’ levelein, miként állhaták ki ezek a’ zivatarokat? Könyekben fúlt el talán életed, szivedet a’ keservek emészték meg. Vagy az erdők’ vadai marczongoltak föl, téged, ki nekem mennyemmé szánattál. És embereknek mondják azok magokat, kik illy kegyetlenek tudnak lenni. A’ tigris vérével is védi kölkeit, a’ hiúz ki nem kél ön faja ellen, az ember szivét, eszét meg tudja tagadni? Hová tevéd atyai érzésedet, midőn a’ leányra kimondád az átkot? hová lön agyadból az ész, mikor azt véléd, hogy a’ szerelem valahogy tisztátalaníthat? Mivel vagyunk mi különbek a’ pariáknál? Azzal, ha okosabbak, miveltebbek, erkölcsösebbek vagyunk. Vagy talám a’ születés a’ világ’ erénye, ’s a’ dicsőséget csak apáinktól kapjuk? Gyávák mi, kik tulajdon erényhez jutni nem tudunk, kiknek agyveleje elsőtől utolsóig fölfordítva van. Nálunk ki okosnak születik, okos, ki erősnek, erős, ki tisztának, tiszta, ki ügyesnek, ügyes; és látjuk általában, milly okosak, erősek, tiszták, ügyesek vagyunk! Okosságunk mellett bár ott volnánk, hol ezelőtt négyezer évvel voltunk, tudósabbak mint most, türödelmesebbek mint most, emelkedők, mikor most egyre szállunk. Erőnk annyira vitt, hogy száz hatvan millió mieinket ötven ezer fegyveres idegen tartja rendben, minekutána persák, mogolok,^* tatárok meghódítottak. Tisztaságunk olly igen nemesíti szivünket, hogy az apa átkot tud mondani leányára; ügyességünk pedig azt teszi, hogy a’ legkedvezőbb ég alatt, a’ legtermékenyebb földön, nyomorultak vagyunk másokhoz képest, és osztályainkba szorulkozva tespedünk, míg más népek szabad vitorlákkal lepik el a’ tengereket, ’s az észnek és munkásságnak teljes pályát nyitnak.”

„De ha bráma úgy rendelte?” szólt kifogólag a’ bramín.

„Mikor és ki által rendelte azt bráma?” viszonozá a’ bramínfi. „Látták e őt valaha halandó szemek, a’ láthatatlant? hallotta e szavát valaha halandó, a’ halhatatlannak? Öreg gyermekek mi, dajkáink’ regéin történeti igazság gyanánt csüggők! Vallási regéink nem azon kornak szüleményei e, mikor a’ szerepeket a’ ruhák játszották, az alattok rejtezkedő tekintetbe sem jött? Ma már bráma elhallgatott; azon különbféle idomok, mellyek reá adattak, ködbe enyésztek el, ’s ő a’ természet’ közereje gyanánt áll csak fön. De mi még az idomkoholás’ emberei vagyunk, mert nem adaték az embereknek éjfélből egyszerre délbe menni, a’ délben is bekötött szeműnél pedig vigyázni kell a’ föloldással, mert a’ szokatlan szemeket megvakítja a’ sok fény. Azért én is elhallgatok, csak azon sajnálkozásomat jelentve ki, hogy miért nincs több agyok azoknak, kik bráma’ fejéből eredteknek hiszik magokat.”

Igen nagy részvételt nyere ezen beszéd. Voltak kik ez utolsóval tartottak, Vajkoontalának kedvelői, emlékezők annak szépségére, ’s méltatlan sorsán sajnálkozók. De a’ nagyobb rész megdöbbenve állott, ’s ha az indusoknál a’ boszúállás’ neme igen különös nem volna, a’ bramínfi félthetné életét. Hanem a’ szelíd indus minden egyéb vértől irtózik, csak a’ pariáétól és magáétól nem. Mikor boszúságra ingereltetik, boszút nem a’ megsértőn áll, hanem magán. Most is a’ bramínfi’ fejrázó beszédén néhányan sziklához verék fejöket, mások nyelvöket szaggaták ki, egyebek szemeiket vakarák gödréből elő, néhányan pedig késsel metszék föl hasokat; a’ melly boszú igen közönséges a’ hindúknál. És a’ jajgatás közönséges lőn, félbe alig szakadandó, ha a’ bajadérok’ tánczoló csoportjai elő nem jőnek. Ezek bráma’ tiszteletére teszik remek ugrásaikat, gyönyörködtetik a’ népet, ’s a’ mythosz’ némelly történeteit szinjátéki alakban láttatják. Most bráma’ születését mutaták, olly fogásokkal, mellyek’ látásán csak a’ hinduk nem pirulnak el.

Az áldozatra jött a’ sor ’s ünnepkirálynét kelle választani, ki a’ minden jók’ apját meg-koszorúzza. A’ dsaganatai párt egy ékes szűzet választa, Vajkoontalához igen hasonlót, fekete szeműt, rózsa-arczút, ’s nyulánkat mint a’ bérczek’ czedrusai. A’ másik fél pedig egy kínamazont kerese ki, tépett ruhájút, szaggatott hajút, metélt testűt, szóval a’ hindudühnek leginkább megfelelőt. Az elhatározás a’ fő bramínon volt, ’s ez az elsőt fogadá el.

Egész kellemében lépett elő az új Vajkoontala ’s arczán az idvesség látszott mosolyogni. Koszorút köte először is, és hozzá elsőben rózsát vőn, a’ szerelem’ példázóját, majd szegfűt, violát, narancsvirágot és többeket, az India’ földén bujálkodva növőkből. Mindnyáját örökzölddel és borostyánnal foglalá öszve. Mikor pedig a’ koszorút elkészítette, föllépett márványlépcsőkön a’ forrás fölött álló brámához, ’s kezében magasra tartá a’ koszorút ’s csendességet inte a’ hinduvilágnak. A’ csendesség nem soká tartott, mert a’ bramínkar öröméneket kezde ’s az egész nép’ tömege utánozá. Messze fölzendűlt bráma felé az ének ’s mérföldnyire harsogtak körülbelől az erdők. Midőn az ének elhangzott, a’ leány föltevé koszorúját bráma’ fejére ’s dicséret-hymnusát elzengé. Ég és föld öszve látszék olvadni a hymnus’ folyamában; a’ szivek mennyei éldelettel teltek be. A’ bramínapa pedig leányát gyanítá látni, vélé hallani, ’s elébe olvadott szive.

Áldozatát mind a’ négy osztály bemutatta, megannyiszor ismételve a’ dicsérethymnust. A’ bramínapa pedig nem győzé eléggé nézni a’ koszorúzó leányt, ’s visszavarázsolá magát azon időbe, midőn Vajkoontala az övé volt, öröme’ dicsősége volt, körűle lengett híves estéken, ’s virágokkal koszorúzá föl szobáját hajnal hasadtában. A’ lány berekesztő hymnusát kezdé, de nem a’ közönségeset. Új vala ez, emberszerető főből teremve.

„Bráma a’ szeretet maga, és a’ szeretet bráma-isten. A’ szeretetben élő brámában él, bráma’ kedvelői szerető szivűek.”

„Mi az embert emberhez vonja, mi virágot, fűvet, fát szaporít, mi az égen csillagokat jártat, az a’ természet’ közép ereje.”

„És a’ természet’ középerejét szerelemnek mondjuk az embereknél, szaporodásnak a’ füveknél, fáknál, brámának ott fön a’ csillagokon.”

„Boldog ki a’ szerelmet érezi, brámában él az, a’ mindenség’ eggyétartójában, övé a’ vajkoonta^* egész lételében.”

Ezt énekelte a’ leány, a’ bramínapának tárgyat adva a’ gondolkozásra. Alig végezé pedig dalát, midőn lábainál egy fáradt tompa nyil esett le, körűl tekert levelet hordozva közepén. A’ levél a’ fő bramínnak szólott, ki azt általvevé ’s olvasá. Tartalma ez volt:

„Béke és áldás fejedre, atyám! – Bocsáss meg leányodnak, hogy még egyszer megháborít téged, kit soha sem szűnt meg a’ leggyöngébb szerelemmel szeretni. Ezen háborítása úgy is utolsó. Az eltünendő lélek’ búcsurebegése fertéztető nem lehet. Messze bolyongtam a’ világon, mélyen érezve azon méltatlanságot, mellyel az úgy nevezett tiszták a’ lealázott páriák iránt viseltetnek, ’s érezve a’ szerelem’ minden örömét, mellyet az a’ földön teremhet. De egyikét sem érezhetém soká: testem meghódolt a’ viszontagságoknak. Vissza kivánkoztam születésem’ tájára ’s te feléd, hogy holtom előtt egy levegőt szíhassak veled. A’ szent erdő’ közeletére juték, mellybe tiltva van bemennem. De tegyen levegői útat hozzád ezen levél, köszöntve tőlem a’ mindig szeretett atyát, ’s meghíva őt utolsó beszédre leányával, a’ zergeszirt fölé, alacsony kunyhójába, mellyet pagódai lakával cserélt föl.

„Ha pedig a’ gyermek most is siker nélkűl esedeznék, vegyed az utolsó búcsúmat tőle. A’ haldokló szív megbocsát érzéketlenségedért, ’s áldást végtelent ohajt fejedre. Vajkoontala.”

Könnyek gördültek az ősz apa’ szemeibe ’s nagy csatát víva lelke, mitevő legyen. Mert ő bár milly kemény volt is leánya iránt, szeretni őt soha sem szűnt meg, ’s fájdalma’ nedvei gyakorta előtörtek magános óráiban. De ő főbramín volt, kire milliók’ szemei néztek. És brámának méltó papja kivánt lenni. Ez okból önakaratát levetkezé ’s helyébe a’ szent könyvet nyomá. Így élt ő férfi-korán keresztűl, ’s, a’ mint vélé, egész becsülettel őszültek meg hajfürtei. Erénye’ legnagyobb kisértetének pedig leánya’ esetét tartá, a’ bráma’ ügyének föláldozottét, ki tisztátalanokat nem szenved ivadékai között. Most pedig egyszerre kettős csatát éreze magában, fejéét a’ szívvel, ’s fejéét magával a’ fejjel.

Midőn a’ bramínfi hosszú habozását látná, elébe lépett, ’s „Mit késel, ősz apa!’ szólt; „a’ hol a’ perczek drágák, ott órákig nem illik vesztegleni. Jőj, vígasztald meg leányodat, a’ három évig napfény után epekedett virágszált.”

Erre az ősz apa sírva felelt: „Miként szennyezzem én be, egész Hindostán szeme’ láttára, hótisztán lefolyt életemet; miként legyek hívtelen életem’ utolján azon tanításokhoz, mellyek ajkaimról folytak le? Nem, én a’ paria’ nőjét nem látandom.”

„Kihez a’ szív hasztalanul szól, annál az elme többnyire elhallgathat” mondá a’ bramínfi. „Keserűek a’ te erényeid, öreg; én édesebbek után megyek, vígasztalást adni Vajkoontalának.”

És ment, ’s Vajkoontalát mohágyán találta, bágyadtan, csendesen, nyugodt elmével. A’ nő még megismeré őt, ’s hajdanra emlékezése mosolygást csala homlokára. Gyönge szóval köszönté őt, ki hajdan fülemilénél édesebben hangoztatá a’ hymnust. De a’ bramínfi kezét fogá meg, és szívéhez és ajkaihoz vezette ’s életét szereté vala annak idegein át szállítani szive’ hajdani leányába.

A’ paria’ neje pedig lelkében földerűlt ’s örömének könyűi előcsillámlottak szemeiben. „Tehát még egy előítéletlen lélek van” szólott ő, „és egy érzékeny szív, ki Vajkoontala’ sorsában részt vesz? Köszönöm szeretetedet, bramínfi; bár csak az atyámat tudtad volna még megszerezni szivemnek.”

„Ő megszerezhetetlen” felelt az ifjú.

„Tehát hasztalan reményltem!” mondá fölsohajtva a’ nő; és megfordult ágyában és többet nem szólt. Lélekzése nehéz és szapora lőn, majd egyre lassúdott, míg végre elálla.

Dehliánban pedig a’ vígasság’ zajai egyre zajogtak. A’ bajadérok gyakran ismételék tánczaikat; a’ bramínok vígasztalák a’ megkeseredett erényes apát. A’ lakozásnál vidámon forogtak az arany poharak, gyémántokkal vetekedve csillogott a’ bor. Így folyt le a’ nap, így jött fel az éj, ’s a’ hold tisztán világíta a’ kék égen.

De az ősz apának szinlett derültség vala homlokán, szivét keservek marczangolák. Magán lenni ohajtott, hogy szabad folyamot engedjen bánatának, de nem lehetett. A’ pagódai lak csak reggel felé ürült ki. Ekkor pedig fáradt vala ’s leűlt a’ kőpadra, hol hajdanában Vajkoontala legtöbbet enyelgett vele. Ingerlett képzeletében a’ múlt’ képei hatalmasan keltek föl ’s megrázó ellentételbe jöttek a’ jelennel. Tudta nélkűl kelt föl az öreg ’s az erdőben előre botorkált. Feljött a’ nap ’s ő nem vévé észre; kijött a’ szent erdőből, ’s tudta nélkűl; a’ zergeszirtnél állott, álmodozva. Mikor a’ kunyhót meglátá, magához jött, és siete, leányát vigasztalandó. A’ kunyhó előtt egy kisdedet talált, apró kezeivel játszót a’ virágos fűben. „Ez az ő gyermeke!” szólott,’s remegő karjaira vevé, megcsókolá. Távolabb egy czedrus’ árnyékában a’ páriát látja ásóval dolgozni. „Mit mivelsz, fiam?” szólítja őt. – „Sírt ások, apám!” lön szomorúan a’ felelet. „Ah, ez az ő sírja!” sóhajtott az öreg, ’s a’ gyermeket letéve berohant az alacsony ajtón. De későn rohant be; Vajkoontala többé nem szorult vígasztalására.

Vajkoontala’ sírján hamar illatozni kezdtek a’ virágok; leányát nem sokára követé az ősz apa; a’ két paria pedig Dsaganatába ment, egyik barátja, másik nevendéke a’ bramínfinak.