HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ JÓ SZÍV IS BAJJAL JÁR.

_____________

 Reménylem hireddel van, barátom, hogy a’ kellemes Erkey Tercsivel jegyben járok. Fáma, midőn házasságot hirdet, nem abrakolatlan paripán nyargal; innen azt is fogod már tudni, hogy jegyesemmel bájoló szép alakot kaptam, de ki, ama görög bölcsként, szép személyében hozandja mindenét házamhoz. Nemzetsége azonban avas ’s még ma is fényes; ’s ki tagadhatja, hogy ez is valami? Szólj barátom, nem édes gyönyörűség, nem élesztő vígasztalás e: a’ sovány tál-ázalék mellett emlegethetni, hogy eleink ezüst tálakról, tányérokról ettek? ’s midőn izzadva gyaloglunk a’ bennünket majd elgázoló délczeg lovú hintó után ezt mondhatni: atyánkfia ám az a’ ki benn ül? De épen nem akarom ezzel megkötni a’ világ’ itéletét, azt a’ minden házasságkötésnél szokásba vett bájos mulatságot: jegyzéseket tehetni, suttoghatni, szánakozhatni, vállat voníthatni, jelentőleg mosolyoghatni; mikkel kivált az otthon maradt hajadonkák, ’s anyáik, nagy anyáik, nagy nénjeik, bennünket új házasokat megtisztelni szoktak. Csak azt mondom, hogy én boldognak érzem magamat, olly boldognak, mint azt vállvonítóim, szánakozóim, suttogóim, sőt mindnyájan, kik vőlegények nem voltak, nem is képzelhetik. Óh miért vagyunk olly ritkán, olly kurtán életünkben vőlegények! miért sietünk olly mohon lefedni a’ tündéres fátyolt, valósítni az édes álmot, feloldozni bájlón boldogító varázsoltatásunkat?
A’ múlt héten jöttem meg Pestről, kiházasítási vásárlásaimból. Tercsi ezeket Kassán tette. Néhány ezernek szépen nyakára hágtam; ’s vételeim közt legszükségesebb költségnek látom azt az egypár podrecsáni*
Podrecsány: felvidéki község.
pipát, mellyre igazán szükségem vala. Be másként házasodtak üstökös apáink, édes Ferim! Az izmos vőlegény felöltötte a’ skárlát posztójú nadrágot, az ángol szövetű, rókatorokkal prémezett, ’s tetemes ezüst gombokkal terhelt zöld mentét, felvonta a’ sárga vagy karmazsinszín sarukat, miket mind őseitől örökölt ’s gondosan kimélt a’ vendégségekben, hogy unokáira hagyhassa; felkötötte bogláros szijú görbe kardját, felszökött büszke ménjére, hogy az szinte meggörnyedt a’ velős ülő alatt, ’s oldalt lovagolva kísérte be jegyesét lakó várába, mellyben legfelebb itt-ott igazított új vakolások és sürgő várcseléd mutattak kedves vendég-várásra; mert minden bútor, tán a’ menyasszonyi új rokkát kivéve, szintúgy ősi szent hagyomány benne. A’ papi stola ’s cseléd-ajándékozások voltak egyedüles költségei; mert a’ vendégség’ fogyasztásait a’ szeretett édes haza’ bő földje termette. Nem így most, jó Ferim! A’ fáradt vőlegény – De minek sohajtva keresni a’ magyart? majd megjő! – Engedd addig elbeszélnem neked egy bohóságomat, mellyet csak barát’ orrára köthetek. Óhajtnálak meglesni, mint kaczagsz az érzékeny bohón, ki már nem egyszer leve hajlékony szíve’ bolondja ’s a’ világé. Nem tehetek róla, édes Ferim! születünk és termünk.
Magam sem tartozván az erős lelkek közé, házasításom végett majd minden tagján kis gazdaságomnak eret vágtam, ’s a’ lehetőségig vérét vettem. Tömött bankó-tokkal*
Pénztárcával.
rándultam át jegyesemhez, megkérdezni: nem volnának e hagyásai Pestre? Illyet fel is tenni egy tizenhét esztendős lyányka ’s még e’ felett menyasszony felől! Hosszú sort számlált előmbe a’ kedves: bécsi czipőt, párisi kesztyűt, brüsseli csipkét, ’s más külföldiségeket; mert, barátom, hazai mívkészületek, ha csak nem à l’ incognito,*
Álcázva, titokban, inkognítóban.
nem elfogadhatók úri kiházasításokban. – De még egy nagy, igen nagy kérésem volna, édes Janim! hízelge az én Tercsim, ’s patyolat-kezecskéivel arczomat simogatá ; úgy e megteszi értem?
Hajló valék neheztelni ezen kérdéseért, mert mit nem tenne meg vőlegény szeretett mátkájáért?
De hagyásom ollyas valami lesz ám, folytatá Tercsi csapodáron szavait, mit férfiak nem örömest vállalnak. –
Fel én, angyalkám! felelék hévvel, ha a’ holdvilágot kellene is meghoznom. Mi édesebb, mint a’ távolban is lelkünk’ tárgya körűl foglalatoskodnunk? Mi lesz hagyása Tercsikém?
Egy florenczi*
Firenzei (Florence).
kalapra lenne elkerülhetetlen szükségem.
Flo – florenczi kalapra? kérdém ütközten; mert egészen mást vártam, ’s egyszerre végig futott eszemen, hogy én ehhez nem értek, hogy nagyot vagy kicsit vehetek, hogy a’ legújabb divatot nem ismerem, hogy az kényesebb fuvarom lesz egy bödön tojásnál, mellyet törődöttség nélkül olly messze földről haza hozhatni is bűvösséggel határos dolog leend egy szeles ifjúra nézve. De adott szavam ’s lánggal csapkodó szerelmem keresztűl vágtak kétkedéseimen, ’s szívem’ tiszta tüzének örök állandóságára esküvém Tercsinek – azon vőlegényeknek, kik gazdag lyánykával vannak jegyben, nem javaslom az efféle eskeket – hogy hagyásában híven eljárok, ’s a’ legszebb florenczi kalapra tarthat számot, melly valaha a’ Medicik’ városából szent Gellértünk’ tájáig*
Firenzétől Budáig.
eljuthatott. Reám pillantott ezen tökéletemre a’ kedves lyányka, egy olly pillantattal, mellyel borult eget ki birt volna deríteni, ’s csókocskát nyerek tőle völegényi ajkaimra, egy cseppet, édes Ferim, azon bájos kehelyből, mellyből, hihető, az égiek hallhatatlanságot hörpölgetnek.
Epedezés közt váltam meg Tercsitől, ’s váltott lovakon felértem Pestre, az óriási léptekkel haladó városba, mellynek szokott porfellegeit, most egypár napos esőzés kellemesen enyhíti vala. Barátunkhoz Gesztey fiscalishoz szálltam, ’s hogy időt nyerjek, melly a’ nyugtalan vőlegénynek vesztegleni látszik, azonnal dolgaimhoz láttam. Megvásárlottam; de legfontosabb vásárlásomat, az én Tercsim’ florenczi kalapját, mint illik, koronául utóljára hagytam.
Felette legelébb is asszonyi consiliumot tartottam azok közt, kik Gesztey barátom’ ismeretségéhez tartoztak. Az ülés nem vala kurta, sem épen vita és zsibaj nélkül való. Mustrára eresztettek minden kalap-formák, felkészülések, kalap- és divat-árúsnék; ’s ennek végzése után elmentem a’ pesti legnevezetesebb divatárusnéhoz Khernnéhez, felhánytam vetettem egész kalap-bőséget, és sok válogatás, tanakodás, tusakodás után, mellyek közt izzadság’ öreg cseppjei keltek homlokomra, kiválasztottam a’ két legszebbet; de már e’ két kalaptestvér közt határozást tenni, tehetségemen felűl vala.
Édes kisasszonykám! így szólíték-meg egy asztalka mellett kalapot tűzögető szőke lyánykát, kérem, méltóztassék felpróbálgatni ezen kalapokat; állásaikról tán inkább választhatok.
Szívesen! felele ezüst hangon a’ lyányka, ’s egymás után felillegeté szép fejére kalapjaimat. Ah! még nehezebb vala most a’ választás! A’ szép sárgás buja fürtös főn igézve állott mind a’ kettő, ’s a’ szem akaratlan lesimúlt a’ kalapról a’ piros arczokra ’s a’ kellemes kék szemek’ tükrére. Ezer szerencse, hogy vőlegény, még pedig menyasszonyomnál hagyott szivű vőlegény voltam, ’s hogy jegyesem nem volt rútabbacska a’ kalappróbálónénál! Hát még Tercsimnek gesztenyeszín fürtjein mint fog állani! képzelém magamnak, ’s örülék előre gyönyörködésemnek. Épen ez veszélyünk nekünk férfiaknak, hogy olly szépen áll a’ kalap a’ nőnemnek!
Szép kalap ez is, amaz is! mondám hizelgve; de nem tudom, nem a’ felpróbálóné ad e nekik kecset? Már én csak a’ kisasszonykára bízom a’ választást; mellyiket javasolja?
Pirulva mentegeté izlését az én leánykám, de unszolásomra még is ide nyujtá az egyik kalapot. – Talán testvére’ számára méltóztatik ezt venni az úr? kérdé nyájasan.
Igen is, a’ testvéremnek veszem, felelék felhangon, ’s kifizetém a’ kalap’ árát, pontban száz pengő forintot. Egy pár marok szalmáért száz forintot, édes Ferim! számold ki csak, kérlek, a’ bodvai szérümön fekvő tizenöt öles zsupasztagomból mintegy hány száz forint jöhetne ki? Óh magyarom! –
Kendőbe könnyeden kötve, kezembe adá az árusné a’ kalapot, ’s én az édes terhet gondosan vevém jobb kezembe, sietvén vele szállásom felé, melly a’ külvárosban fekvék.
A’ sátán, a’ melly szívhez nem férhet, aprilt járat*
Áprilisi tréfát űz, a bolondját járatja.
azzal. Egy német, sovány görnyedt lovával, ’s felesleg rakott szekerével, egy pocsolya’ közepén – mert Pest’ elővárosai még ezektől nem általában mentek – elakadt, ’s szokás szerint, a’ helyett, hogy terhéből szedett volna le, ereje-hagyott lovát ütötte; azon erőt, mellyel lován könnyíthetett volna, ütései’ súlyosítására fordítván. Hideg bámészkodással állta a’ jelenést egy csoport ácsorgó nép kőrűl, ’s részint kaczagta, részint gúnyolta a’ szekeres’ gyáva szitkait, mellyekkel ártatlan lova’ tehetetlenségét illette. Orczámba szökött e’ méltatlanságra a’ vér: Ember! kiálték eltüzesedve a’ hóhérlónak, meg ne üsd lovadat többé, mert visszamérem hátadra minden ütésedet! – Reám mereszté szemét a’ fuvaros, ’s látván kezemben a’ kalapot, minthogy inasnál nehezen nézhete többnek, csípőire szegzé kezeit: Tessék hát az úrnak kivonni a’ szekeremet, felele nyers durvasággal; a’ ló az enyém, érti az úr? ’s erre olly mérges egypár ütést zúza a’ szegény párára, hogy az nyögve roskada a’ szekér előtt térdre.
Martin, te nemes szivű angol! hiszem, metempsychosist óhajtál az illy állat-kinzóra; hadd szállna idővel lelke a’ kinzottba, hogy duplán kapná ettől a’ mértéket vissza, mellyel ő mére annak!
Látám, hogy gorombasággal, mellyben a’ fuvaros mesterem lehete, nem boldogulok, ’s más útat vevék.
Sógor! kiáltám a’ dühösködőnek, adja el kend nekem azt a’ lovat. Mit adjak érte?
Igaz tapasztalás, hogy pénz és nyereség-remény, próbált ellenmérge a’ gorombaságnak. Egyszerre lesimulának az én emberemnek dult vonásai arczán. El biz én, uram, ha megadja az árát! felele, ’s ezt ő, látván őszinteségemet, jó fenn szabá, inkább kénye mint a’ ló’ becse után.
Egy nyugalmazott főhadnagy’ nemes segítségével még is megtettem az alkut, hevenyén kifizettem a’ pénzt, és siettem kifogatni az istenadta állatot, nehogy új méltatlanságok érjék.
De, uram! elébb kivonatom ám a’ terhemet, mondá eszmélve a’ szekeres.
Nem azt, sógor! kiáltám eltökélve; kezedben a’ pénz, enyém a’ ló. Látván a’ fuvaros csillogó szememet, a’ főhadnagy’ emelt botját, minthogy a’ tolódott nép is, mint szokott, ha akad, ki példát mutasson neki, részemre zajgott, nem épen dörmögés nélkül kifogta a’ lovat ’s egy kopott kötőféken kezembe adta azt. Itt van, uram! így szóla fauni kaczajjal; akár sáfránnyal tartsa ezentúl az úr.
Felejtém tüzemben, hogy borravalóért vezetheté valamellyik az ácsorgottak közzűl a’ lovat, ’s magam indultam meg vele. Már utamban tértem azon eszméletre, hogy Pest’ útczáin, csoport nép’ bámultára, egy csontvázzá éheztetett kinoztatott görcsöt vezetek. Mit árt? gondolám magamban, messze lakol Pesttől, nyolcz éve hogy kikerűltél belőle, így ismerőstől ne tarts! – Illy önbiztatás alatt telhetően haladtam sovány pegazommal, gyanúsan tekingetve azonban mindenfelé: nem látnak e ismerős szemek vele? Milly gyenge az ember! édes Ferim, pedig nem méltóbb joggal leheték e kevély utánam kullogott görcsömre, mint sok hintós urak, az előttök csillogó hízott tátosokra?*
Táltos paripákra.
Rám bámészkodtak a’ ház’ lakosai, kik épen házbútorokat mosogattak, tisztogattak, szobákat fejérítettek, a’ kies tavaszi nap’ ingerére az udvaron, a’ mint lovamat a’ kapun bevezettem. Zavarba jövék szemmeresztéseikre, ’s egykettőnek köztök kétes mosolygására; mert hogy’ adjam elő egy pár szóval történetemet? Zavarodásomban meg találám rántani a’ kötőfék’ szárát, a’ nem igen erős alapzatú ló nagyobbat lépe előre, ’s időóta kovácsot nem ismert körmét olly nyomosan tevé lábom’ fejére, hogy eljajdulék belé, ’s nem vélék mást, minthogy lábom ketté szakadt. Sántítva menék az ól felé, hová a’ fejérnép’ kaczagása kísért. Gesztey nem vala otthon. Bekötöttem orczám’ lángolása közt a’ lovat az ólba, mellyben egy mangorlón kivűl semmi sem állott, ’s azonnal siettem megfejteni történetemet, ha csak nagyából is, a’ háznép előtt; mert alig lehet nyommasztóbb képzelet annál, hogy együgyűknek tartatunk. Csak eszünket ne hozd kétségbe, szivünkre nem vagyunk olly kényesek.
Kiléptem az ólból, ’s mentségemet akartam kezdeni, a’ mint a’ ház’ asszonya, egy paprikaorrú ’s egész kocsi’ hátuljára hízott németné – ki, mint Gesztey mondá, nagyon jó asszonyod, ha nem goromba veled – gyalulatlan kaczajjal kérdé: Mi lelte a’ ruhámat? Megfordulok ’s látom, hogy új kaputomat hátul az utánam czammogott paripa úgy befercsegtette sárral, hogy szinére is alig lehete ismerni. Ijedten kapok a’ kalaphoz, ’s még ki sem bontom egészen a’ kendőből, a’ mint iszonyú rémülésemre látom, hogy diónyi pecsétek tarkítják ezen féltett kincsemet. Majd elsűlyedék a’ boszú, harag és szégyen közt, mellyek kárvallásomra környékezének. Nem gondolék az utánam harsogott kaczajokkal, sáros köntösömmel, sánta lábommal, szaladék dísze-vesztett kalapommal szinte Khernné’ boltjáig.
Asszonyom! mondám sebten, mit mond ezen kalapra?
Asszony. (öszve csapván kezét) Mi a’ patvar? Uram, ennek vége! mit csinált vele az úr?
Én. Egy kocsi nyargalt el szelesen mellettem, ’s az hányt öszve. – Pirulás- és idő-kimélésből így fanyarodtam, édes Ferim, egy kis pártütésre az igazság ellen, mit, tudod, tréfából sem szenvedhetek.
Assz. Ezen, kedves úr, segíthetni ugyan, de ollyan, millyen volt, soha sem leend többé.
Mit teheték hát egyebet annál, hogy párjára cserét tevék, szerencsésnek tartván magamat, hogy azt negyven pengő forint toldással megkaphatám.
Visszasiettem szállásomra vele. Gondos voltam most kikerülésében mindennek, mi kedves Tercsim’ szép fejecskéje’ egykori*
Majdani.
diszének árthatott volna. Kapuk alá vonultam, hacsak siető ember jöve is velem szemközt, lónak, kocsinak pedig épen más útczákra tértem ki. Azonban, még néhány lépésre valék szállásomtól, a’ mint belőle éles zaj és asszonyi perlés zajlék előmbe. Kiváncsin kettőztetém lépteimet, berohanék a’ kapun – ’s ím iszonyodva látám, hogy bőrömre foly a’ per’ zaja. Ingerlett pókaként torzonkodott a’ házi asszony ’s lakónéi reám. Siketűléstől kelle fülemet féltenem, hadazó kezektől óvnom szememet, ’s idő telt bele, míg megérthetém, mivel vádoltatom. Gondold el, édes Ferim, míg én kalapot cserélni járok, az én gyász csillagzatú lovam leoldja magát ügyetlen kötéséről, kibolyong az ólból, ’s a’ fal mellé támasztott mosott ablakokból kettőt ledönt ’s öszvetör; ezen felűl, a’ mint a’ méregre fortyant fejérnép meszelőkkel kergeti, szilajodtában első lábával egy findsákkal rakott kosárba tapod ’s néhányat cserépre zúz. Már ekkor szétdúla minden gátot az asszony-sereg’ dühe, könnyen fogollyá tevé a’ szűk udvaron a’ kártevőt, ’s lakoltatá sovány bőrét az ártatlan bünhödésért.
Urat illet az illyen görcs? pöföge a’ széles németné; veszett volna az úrral együtt országába!
Asszonyom! kiáltám dörgő gordonomon, ’s parancsos állásba meresztém magamat, egy szót se többé hozzám! se ütést lovamra! azt megmondom. Számolja öszve kárát, én fizetem.
Megtevém ezt ’s elöltem a’ zajt. Újra bekötém lovamat az ólba, kötőfékét jól ráhurkolám, ’s kalapomat, minthogy Gesztey barátom, kinek csak délfelé igérem hazaérkeztemet, még nem vala otthon, sem szobája nyitva, letevém a’ mangorlóra. A’ házi asszony’ szolgálója utánam lopódzott, mint sejtém, kilesni: mint fogom lakoltatni kárt okozott lovamat; de ugyan tehetém e ezt? Ártatlanabb e nála az alvó ember? ő éhezett, ’s eledelt kutatva eszméletlenűl kárt tett. Látjuk milly dúlást nem tesz nálunk okos állatoknál az éhezés, még pedig nem csak a’ táplálékok’ kerülhetetlen, hanem az aranynak kerülhető éhezése is. – Nem! ártatlan éhező állat! kiáltám, nem teszek úgy veled, mint mi szoktunk egymással tenni; nem büntetlek a’ helyett, hogy enned kellett volna adnom, ’s továbbra is kényszerítselek újabb kártételekre!
Eszembe ötlött, hogy fogadó van közel. Bezártam hát az ólat, nehogy odajárásom alatt a’ háznépen új csínyt tegyen átkozott lovam,’s minthogy legényem, kit ipam’ hagyásából Budára kelle Csikary tanácsoshoz küldenem, még sem tére vissza, magam siettem, abban bizakodván, hogy ismeretlen vagyok, szénáért a’ fogadóba.
Vendégei lévén a’ fogadósnak, várnom kelle a’ kivánt egy pár kötéske szénáért. Mintha pelengéren álltam volna addig; mert némellyek vizsga szemmel kezdének czirkálgatni, kétkedésökben és találgatásokban: úr vagyok e én, vagy inas? ’s ha az első, mire besározott köntösöm mutatni látszott, hogy jövök a’ széna-kéréshez? Azonban sokára megkapám a’ szénát, ’s két kezembe fogva azt, sieték ki a’ kapun, a’ mint – gondold el döbbenésemet? – Császláry fő szolgabiró, feleségestől, szemközt velem jő be a’ kapun. Méregető szemmel tekint mind kettő reám pirulóra, és széna-portiómra. Mi a’ gutát keres itt öcsém uram a’ szénával? kérdé Császláry.
Itt vagyok a’ szomszédban szállva, felelék kínos zavarodással; az inasom –
Aha, most tudom én a’ dolgot! Egerész ember most öcsém uram, a’ mint hallám; úgy e lovakat vásárolt, azoknak viszi a’ szénát?
Igen is, édes bácsim, az inasomat –
No látnom kell a’ lovakat, majd megitélem én: jól vásárlott e, öcsém uram? Miska te! hozd csak utánunk ezt a’ szénát! Adja kezébe öcsém uram.
A’ hőség vert, édes Ferim; de a’ nyugtalan ’s lóban kedvteléses Császláry karon fogott ’s vitt. Az út kurta volt magyarázatokra, az udvaron künn motozott a’ háznép, ’s így, míg nyilatkozhattam volna, kirántotta a’ fő bíró az ól’ ajtaját. Ki szép kedvesével reménylt öszvejövetelt, ’s ennek nagy anyját találta a’ jelelt helyen, épen olly formán bökken, bámul és mereszt szemet, mint Császláry mereszté bámultában szemét reám, rólam a’ lovamra, ’s erről ismét vissza. A’ követő hajdú kaczagott, én szólni akartam, de zavaromban szókra nem akadtam; mígnem Császláry egy lelkes hahotával ’s kisuhant szitokkal lélek-lyukat vágott iszonyú zavarodásomnak.
Mi a’ mennykő asszúság ez, szép öcsém? Fogatot akarsz hozzá állítani? vőlegényi fogatot? Nagy lelke lesz a’ menyasszonynak, ha reá ül.
Édes bátyám! felelék szemlesütve, ez a’ boldogtalan ló aligha nem őszi aequinoctiumkor, melly leggyászosabb része az esztendőnek, született, mert ez már annyi zavart okozott nekem, mióta bele bonyolódtam, hogy tán egész éltemben sem lesz több bajom lóval, ’s a’ mi több, már két hazugságra is birt, mit eddig fizetésért sem tettem volna. Elejétől fogva elbeszélém neki történetemet.
Kaczagott a’ fő bíró, de kezemet szívesen szorította: öcsém uram jó ember, mint édes atyja volt, mondá; de a’ szokott kerékvágáson járó nagy világ gyakran megkinálná itt Pesten a’ csörgő sapkával.
Vissza ment szállására a’ szolgabíró, én pedig átoklepte lovamnak vetettem szénát, ’s csodálva vettem észre, hogy az ismét szabadon van; hanem ezúttal nem oldozta le magát, hanem az avult kötőféket szakította ketté. Mint tapasztalám, nagyon ki kellett éhezve lennie a’ jámbornak. Mohón esett most az istenadta a’ szénának, ’s csaknem könnyező jótéti örömmel szemléltem faló étvágyát.
Most Gesztey lépett be az ólba, ’s félbe szakította gyönyörködésemet annak szemléltében: mint harsoghatja éhes lovam a’ szénát. Szíves mosolygására újra el kellett beszélnem történetemet.
De már most mit csinálsz lovaddal, jó fiú? mondá beszédem’ végeztével Gesztey; haza tán csak nem viszed vőlegényi ajándéknak?
Eladom holnap bár mi ócsón, de ollyannak, ki jó gondját fogja viselni; mert holnap után indulnom kell.
Ezzel, dicsekedni kívánván a’ kalapommal Gesztey barátomnak, a’ mángorló felé fordultam; de egek! mint nem rémültem vissza, látván, hogy florencziai kalapomnak a’ kendőből ki állott részét, elszabadúlt lovam drága eledelűl használván, jó darabon kiharapta. Fájdalom, méreg, boszú dúltak ezen felfedezésre bennem. Az illy napokat, mint a’ mai, nevezték, édes Ferim, a’ régiek átkos napnak, ’s valóban megy is néha rajtunk olly nap keresztűl, mellyen a’ sátán mintegy ingerkedik velünk; fonákúl öltjük ruháinkat, minden törik szakad kezünkben, nem leljük a’ mit keresünk, várt barátunk helyett hitelezőnk toppan be hozzánk, ’s a’ tb.
Most már kitörő boszúlángomat nem tarthatom többé, kikapám Gesztey barátom’ botját kezéből, mérgesen emelém a’ lehetőségig felembe, hogy annál súlyosabban mérhessem azt a’ kártevőnek hátához, a’ mint ez, szegény pára, nem sejtve a’ felette lebegő veszélyt, egy csomó szénával munkás szájában, ártatlanúl felém fordul ’s a’ legnyájasabb, sőt mondhatnám, hálásabb képpel a’ világon, reám tekint. Nem, Ferim! lehetetlen volt csontvázzal határos oldalaira eresztenem botomat, leesett kezem vele. Nem bántlak szegény állat, mondám, egyszer kóstolál drágább eledelt magadnál, de hányszor nem koplalál a’ legsilányabb eledel’ hiányában!
Hogy minden bajnak, balesetnek lehet jó következése is, most magamon tapasztalám. Tevék egy olly felfedezést, melly a’ világ’ florenczi kalapjával felér, ’s mellyet én, apának joga lévén nevet adni fiának, haraghárítónak nevezek. Boldogult Franklint az egész világ tiszteli, ’s méltán, hogy mennykőhárítót talála fel; mit nem várhatok én az igazságos maradéktól sokkal fontosabb felfedezésemért? Mennyivel kártevőbb a’ mindennapos harag a’ nyári mennykőnél, mennyivel borzasztóbbak egy dühösnek vérben forgó szemei, boszút lihegő ajkai az égi sötét borúnál, melly felett jóltevő lélek járdal pompás szekerében, égi tüzek’ felséges csatázásainál, mellyek egy természet’ titkaival biztos bölcsnek emelik inkább szivét, mint nyommasztják!
Együgyű találmányomra, mellyből nem akarok titkot csinálni, igy bukkantam: már forrt a’ boszú bennem, azt hát többé magamba veszély nélkűl nem fojthattam, azonban azt méltatlanság nélkűl a’ szegény lovon sem önthetém ki – mit tevék hát? – Olly tárgyat keresék hirtelenében magamnak, mellyen mérgem’ tölthetném, a’ nélkűl hogy valakinek ártanék vele. Annálfogva legelébb is a’ kötélgyártót vevém szitok alá, ki olly rosz kenderből foná kötőfékemet; majd azt kárhoztatám torkom’ teljességéből, ki legelébb gondola szalmából kalapot készíteni, ’s dörgő szavaim közbe olly tüzesen hadazék a’ bottal körűlem, hogy Gesztey barátom magát féltve hátrált ki az ajtón.
Ez jó gondolat, barátom, mondá kaczagva Gesztey, hogy ollyanokon töltöd ki mérgedet, kiknek távollétök vagy tán már sirban senyvedésök miatt nem árthatsz; de a’ szegény kalapcsinálót bizony méltatlanúl szidod. Mi könnyebb a’ szalmánál? ez épen nem nyomja a’ szép asszony-főt.
De gyakran annál inkább a’ férj-főt, felelék még ki nem hűlve. Hidd el, barátom, sovány Bucephalom*
Bukephalosz Nagy Sándor Makedón király harci lova.
vitézebb tettet követett ma el, mint sok ezer férj hazánkban, ki remegne csorbát ejteni szép nője’ kalapján.
Délután új kalapot vásárlottam, de már nem Khernnénél, mert gúnytól féltemben, ha ingyen adja is a’ harmadikat, még sem mentem volna boltjába többé. Egy csínos, fél francz, fél német, bő beszédű sovány asszonyka volt árúsném, ’s minekutána sok üggyel-bajjal ismét kiválasztottam egyet, becsületére és reputatiójára utasitgatva*
Hírnevére, tekintélyére hivatkozva.
erősítette, hogy Pesten olly szép, helyes állású, felkészülésű, tartós, jó mívű kalap nincs több, ’s egyedül csak azért tisztel meg vele engem, még pedig olly olcsón, hogy becsületet vívjon ki nálam, mellynél fogva máskor is megkeressem. Szólj, ki ne vett volna tőle? Kifizetém a’ kalap’ árát, ’s mint igaz magyar káromon okván,*
Okulván (tanulva).
azt azonnal tokba pakoltatám, hogy többé még csak levegő se érje hazáig.
Másnap az vala első gondom, hogy lovamon túl adjak. Árát csekélységre szabván, legényem csak hamar kerített árost, egy kertészt, ki a’ lovat, heti vásáronként, zöldség- befuvarozásra akará használni. Szivesen és könnyen alkuvám meg vele, vélvén, hogy szegény gyötrelmes lovam arany napokat lát nála, nem súlyos terhe’ hulladékiból jól lakhatik naponként, ’s egyszer valahára tán még kimúlása előtt is megpihenhet. Elvitte a’ lovat, én pedig még némely apróbb dolgaimat végzettem. – Azonban épen vacsoránál űlénk, a’ mint a’ kertész bekopogtat ’s köszönése után jelenti, hogy a’ lovat visszahozta, mert kórságos; ezen súlyos belső bajról pedig mindenkor az eladó felel. Kirohantam Gesztey barátommal, ’s kihallgatván egypár hozott tanúját a’ kertésznek, láttam, hogy teljes igaza van. Vissza adtam pénzét, de közel voltam új kifakadáshoz, hogy ismét nyakamon a’ ló, ’s most már jó lélekkel el sem adhatom. Mit tegyek vele? agyon veressem, én pártfogója? Sem szívem nem engedte volna ezt, sem helyem, sem időm, de emberem sem volna hozzá.
Ezt már csak valami parasztnak ajándékozza a’ tens úr, mondá legényem.
Igazad van Jancsi, felelék; ’s más nap a’ legelső parasztnak ajándékozám, megmondván neki a’ ló’ nyavalyáját; ’s hogy jobb kedve legyen hozzá, borravalót is adék mellé. Egy mázsa esett le szívemről, a’ mint áldás közt kivitte a’ kapun a’ paraszt.
Másnap reggel felkészülve állott az útra szekerem, a’ forspontos befogta lovait, én búcsúztam Gesztey szíves barátomtól, ’s hálálkodás közt léptem ki az udvarra – a’ mint rettenve látom, hogy gyászos lovamat újra hozzák be a’ kapun előmbe. Rosz lelkek kísértnek e? kiáltám lángba borúlva a’ kalapemelő parasztnak. Mi baj van?
Uram! felel a’ paraszt, ez a’ kocsmáros, kivel a’ keresztúri csárdában találkoztam, azt állítja, hogy övé a’ ló; ezelőtt két esztendővel lopatott el tőle a’ helység’ legelőjéről. Én váltig mentekeztem, hogy uraságtól kaptam, de nem adtak szavamnak hitelt; mert mit keresne, úgymond, uraságnál illyen ló? ’s a’ vármegyére akartak czipelni. Szerencse, hogy még itt kaptam az urat.
’S valóban úgy volt a’ dolog. A’ kocsmáros, helysége’ bizonyság-levelével bebizonyítá tulajdonosságát, ’s egy pár tanú is volt vele; de a’ ló ellopattatásakor nem volt kórságos, állíták ezek. És így az úrnál romlott el, hanyakodék*
Perlekedik (hányakodik).
a’ kocsmáros; ez nem az én károm.
Barátom! én csak tegnapelőtt vettem a’ lovat.
Van e róla passusa az úrnak? A’ kárt, sőt lopást is, azon keresik, kinél a’ jószág megtaláltatik.
Mit szólhattam erre, édes Ferim? Tudtam, hogy passus nélkűl lovat venni nem szabad; de az én helyemben kinek jutott volna ez eszébe? Forspontosom nyugtalanúl várt felülésemre, magam is égtem hamar haza juthatni, a’ kocsmáros nem igen látszott hajlónak arra, hogy hasznát elszalassza, a’ dolog még sok bajba keverhetett ’s tán még egypár nappal útamat is hátráltathatta volna – e’ szerint mit tehettem mást, mint nem nézni néhány forintra, a’ kocsmárosnak, alku után, kárpótlást fizetni, ’s dünnyögö szitokkal ülni kocsimra fel.
A’ lovat ne lássam többé! kiáltám még egyszer ki a’ kocsiból, különben lóhalál és emberverés követi a’ dolgot!
Hajtaték hazafelé, ’s szinte könnyebbűlt lélekzetem, a’ mint a’ zárt városból a’ szabadra kiértem. Be rab a’ gyepi ember a’ városban! édes Ferim. Örök ostrom alatt áll úgy maga mint erszénye.
Tercsim’ kalapját, féltő gondossággal egész úton térdemen tartám, édesen foglalatoskodtatván az egyszersmind képzeletemet a’ kedves lyányka körűl. Szerettem volna szemébe nézni annak a’ szerencsétlenségnek, melly kedves terhemhez férhet vala; még kocsi-dűlés’ esetére is készen álla fejemben a’ szabadító terv. Illy hív őrzésem alatt el is juta velem szerencsésen a’ kalap Kérbe, ’s Tercsim’ kapuján dicsőségesen behajtaték.
Az első csók után, mint vélhetni, a’ kalap iránt esék az első tudakozódás. Hoztam angyalkám, felelék, nem büszkeség nélkűl, ’s fogadom – a’ divat-árúsné’ lekötött becsületébe bizakodva mondám ezt – hogy egész Pesten nem volt olly szép, olly helyes állású, felkészülésű, tartós és jó mívű kalap, mint ez. Ragyogó szemekkel nyitám fel a’ tokot, még ragyogóbbakkal lesé Tercsi foglalatját, ’s kiemelém vásárlásomat.
Kezébe fogá azt az én szép mátkám, de a’ ragyogó szemek látomást borulának, míg nem búsan kezdének azok függni a’ kalapon és rajtam. Jó kalap, szép kalap, mondá végre lassú hangon Tercsi, ’s egy hosszú sohajtás kele szavaival melléből – de nem florenczi, hanem csak velenczei!
Velenczei? kiáltám, ’s rá merede a’ kalapra pillantatom; bűn-bánói képpel állék a’ bús lyányka mellett, ’s nem merék feltekinteni reá.
De semmi! szóla vidulva Tercsi; ez jó lesz a’ szobaleányomnak, én majd veszek magamnak mást; de nem bízom ám férfira többé. E’ szókra pajzánon símogatá orczámat.
Tehát ezért futottam, fáradtam, tűrtem, én jámbor, annyit, hogy végtére is szobalyány pompázzék kalapomban?
Nevelte bánatomat az is, hogy előmutatván a’ ló csorbította kalapot, az minden nő-személytől egy szájjal igaz florenczinek ösmerteték, ’s elbeszélvén a’ két kalappal esett történetemet, még ráadásúl bánatomra kinevettetém.
Nem hozék kalapot mátkámnak, pajtás Feri! csak még enyémet ne vegye el pótlékúl a’ kis álnok. Szeme szája ugyan igen reá áll. Isten neki! nem leszek sem első, sem utolsó, kit e’ sors ér. Isten hozzád.
Fáy András.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.