HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

CORIOLÁN ’S A’ HÁBORGÓ RÓMA.

_____________

Hoc illud est praecipue in cognitione rerum salubre ac frugiferum, omnis te exempli documenta in illustri posita monumento intueri: inde tibi tuaeque reipublicae quod imitere capias: inde foedum inceptu, foedum exitu, quod vites.*
„Leginkább ez az, ami üdvös és gyümölcsöző a történelem megismerésében: az ember mintha valamely messze látszó emlékművön szemlélhetné minden példa tanulságait; ki-ki innen válassza ki magának és hazájának, mit kövessen, és mi az, amit kerüljön, mert kezdete is, vége is gyalázatos.” (Titus Livius: Róma története a Város alapításától. Előszó, 10. rész, ford. Kis Ferencné, Károli Gáspár Református Egyetem, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2018, 20.)
LIVIUS.
Története ’s polgári alkotmánya valamelly népnek szoros kapcsolatban állanak egymással. Romában e’ kettő olly sokképpen összefonódva jelenik-meg, hogy egyiket a’ másik nélkűl előadni szinte lehetetlen. A’ hét hegyű várost, a’ sorsnak ezen legszebb remek művét, mint Polybius nevezte, szabadság’ szerelme alkotá naggyá: de viszont a’ polgári alkotmány által nem korlátolt szabadságszomj egyfelől, és a’ magányos személyek’ szinte nem korlátolt uralkodói vágya más felől, vitte hanyatlásához. Szabadság építe a’ királyi szék’ omladékain egy erős ’s minden szomszéd népeknek félelmes respublicát, ez törte-meg a’ consulok’, ez a’ tanács’ rettegve tisztelt tekintetét, ez teremté a’ tribunusi méltóságot, melly végre a’ népnek csaknem fejedelmi hatalmat szerze: de ez volt viszont, mi az országot örök rengés és viszályok között tartotta, mellyeknek zavarából emelték-ki fejöket utóbb a’ Sullák és Mariusok, a’ caesari mindent legázló hatalom,*
Zsarnokoskodó; utalás Caius Iulius Caesar egyeduralkodói rendszerére.
királyi koronát készítve és zsarnokpálczát adva a’ Tiberiusok és Nérók’ a’ Domitiánok és Caracallák’ kezébe, kik mindent undoksággá változtattak, mi a’ hajdani Romában nagy és dicső volt. Mert a’ Romulustól szerzett, ’s mind utódaitól mind a’ respublica’ alapítóitól sokképen változtatgatott polgári alkotmány hiányos vala: sem tiszta republicanus szabadságot nem adott a’ népnek, sem a’ félig adottaknak fenn maradására bátorságúl nem szolgált: sőt eme’ helyett tágas nyilásokat mutata, mellyen mind a’ despotismus’, mind az aristokratia’ kényei féketlenűl kicsapongván, az elnyomás’ eszközeit magokhoz ragadozhatták. Innen a’ szünetlen panasz, bizodalmatlanság, háborgás és párt, mellyek az országra többszöri ínséget hoztak, a’ népet örök nyugtalanságban tartották. Illy alkotmány mellett a’ rendet ’s magát a’ szabadságot is csak a’ nép’ tömegében erős gyökeret vert erkölcsiség, jónak és igaznak szeretete, tarthatják-fenn, melly tulajdonok, miként tudva van, változékonyak és gyarlók, mint maga az emberi akarat, mellyben alapulnak. Azon kevés tiszta időpontokat, mellyeket a’ Tiberis melletti lakók értenek, nem polgári alkotmányoknak, hanem erkölcseik’ még meg nem romlott korának köszönhették. Erkölcstelenség űzte-ki a’ város’ falai közűl a’ szabadság’ nemtőjét is.
A’ romai respublicát senki se tekintse tehát respublicák’ ideálja, se polgári életét ’s viszonyait polgári boldogság’ fő pontja gyanánt. Benne a’ tyrannismus, az oligarchia minden ábrázataiban, sőt még maga az anarchia is, ez a’ népek’ öldöklő szörnye, többet uralkodtanak mint a’ demokratiai szabadság, melly tiszta kifejlődési pontjára soha nem is jutott-el.
Egy szakaszát fogom leírni a’ respublica alatt sokszor támadt háborgásoknak, mellynek Coriolán nem oka, csak indító eszköze volt. Mert nekem úgy látszik, a’ minden tekintetben annyira érdekes romai történeteknek nem azon része nevezetesb, melly e’ hódoltató nép’ messze táborozásait, hanem inkábbára az, melly beltörténeteit, forrását annyi nagy és alacsony, dicső és nemtelen tetteinek, ábrázolja. De mielőtt tárgyamhoz fogjak, szükség lesz Roma’ állapotját néhány vonással festenem, hogy ne csak a’ történteket, hanem azoknak okait is tudassam.
A’ királyok’ kiűzetése a’ patriciusi rendnek volt csak kedvező, nem az egész népnek. Király helyett most két consul ült kormányon, fejedelmi hatalmú. Választatások évenként történt, de kizárólag csak a’ lovagrendből. Azon elsőségek, mellyeket a’ patriciusi rend Romulustól nyert ’s a’ királyok alatt mindig birt, a’ királyok’ kiűzetése után nem csak nem fogytak, hanem inkább növekedének jogbitorlat és vagyonzsarolás által. Hiában ügyekezett a’ derék Valerius Publicola, consul-társa Brutusnak, még törvényekkel is, – millyen, például, ama’ nevezetes: De provocatione ad populum*
A népgyűléshez való odafordulás joga a főtisztviselő (magistratus) döntésével szemben a római jogban (latin).
– a’ népnek az aristokraták ellen védsánczokat építeni: ezen törvények siker nélkűl maradtak, erejök kijátszatott. Míg végre a’ poriglan nyomottak megúnván a’ jármot ’s megsokalván kivált azon szigorú bánásmódot, mellyel a’ lovagrendi hitelezők pórosztálybeli adósaikat sanyargatták, kitört a’ korlátok közűl; elhagyá a’ hálátlan várost ’s a’ szent hegyre vette magát, kebeléből jövendőre védszónokokat kivánva, kik ügyét az elnyomás ellen pártolják; ’s nem csillapodott-le mígnem kivánatait megnyerné.
Ezen szónoki, vagy saját nevével nép-tribunusi tisztség’ megalapításával Roma’ alkotmányában harmadszori nevezetes változás történt. Tarquín’ kiűzetése után monarchiai kormányból aristokratiai igazgatásra ment által, most pedig egy hatalmas demokratiának veté-meg alapját. E’ demokratiához közeledés azonban nem egyszerre, hanem lassan, lépcsőnként ment; többszöri rengések után, mellyeket részint erőszakos kitörései a’ népnek, részint a’ patriciusok’ vagy inkább a’ romai tanács’ makacssága ’s meggondolatlan lépései, nem ritkán egyes polgárok’ tettei szültek. Mit a’ valeriusi törvény nem vala képes: a’ népnek befolyást szerezni a’ kormányra, azt most a’ tribunusi tisztség volt eszközlendő.
Eleinte úgy látszott, a’ tribunusi tisztség a’ consularis hatalomnak nem ártand ’s még kevésbbé a’ tanácsnak; mert a’ tribunusok’ egész tiszti köre csak a’ pórrend’ pártfogására terjedett-ki. Sem tekintettel, sem különös hatalommal nem birtanak; még csak népgyülést sem lehetett tartaniuk. Öltözetök nem különbözött egyéb magányos személyekéitől, ’s kíséretök, midőn nyilvános helyen megjelentek, egyetlenegy viatorból1
A’ tiszti szolgáknak bizonyos neme neveztetett így.
) álla. Tanácsgyüléskor kinn ülének különös padon a’ terem’ ajtajánál; belépniök csak akkor vala szabad, midőn a’ consulok által hívatának, hogy a’ pór’ ügyében hozott végzés velök közöltessék. Illyenkor, ha a’ végzést ártalmasnak látták a’ pártolt rendre nézve, ezen szót írták alá: Tiltom, mellynek teljes ereje volt a’ hozott végzést megsemmisíteni. Hatáskörök a’ várasra, ’s ennek falain kivűl legfelebb mérföldnyi térre terjedett. Kötelességük volt, mindig – a’ latin ünnepeket kivéve – a’ várasban maradni, ajtajokat éj és naponnan tárva hagyni, hogy lakjaikban az üldözött mindenkor ótalmat találhasson. Szóval, egész tisztségök nem vala egyéb, mint ügyefogyottak’ pártolása. De nem sokáig maradtak ők illy szerény korlátai közt a’ hatalomnak: kis idő’ elforgása mulva tehetségöket terjesztgetni kezdették, ’s a’ consulok’ sőt még a’ tanács’ hatáskörét is kérdés alá venni; utóbb semmi sem vala eléggé nagy és magas, minek elnyerésére ne törekedtek volna. Ürűgye alatt a’ póri jogok’ védelmének szándékok vala az aristokraták’ hatalmát megtörni, a’ mit idő’ haladtával el is értenek. Kedvező volt rájok nézve a’ tanács’ tagjai között több ízben támadt véleményi szakadás, melly zavart szűlt ’s azt, hogy a’ tanács gyakorta eltéveszté szemei elől igazgatása’ czéljait, ’s hibákra botlott, mellyek később vissza jobbíthatlanok valának. Illy hiba ’s ártalmas lépés volt részökre az aedilisi tisztség, mellynek felállítását a’ tribunusok’ kérelmére megengedték. Ezen aedilisek szinte a’ pórseregből választattak, ’s nem voltak egyebek, mint vak eszközei a’ tribunusi kénynek. Tiszti körökbe tartozott a’ köz épületekre felvigyázni, millyenek a’ templomok, fürdők, vízcsatornák ’stb. Ezek előbb consuli felügyelés alatt állottak; ’s így az aedilisi hivatallal a’ tanács saját consulai’ hatalmát csonkította, ’s első alkalmat nyújta a’ tribunusi hatáskör’ terjedésére.2
Dionysii Halicarnassensis opera. Lib. VI.
)
Azon tanácsbeliek, kik ez új tisztséget fel-állíthatni vélték, azt hiteték-el magokkal, hogy nagy lelkűségök a’ pórrendet mind inkább hozzájok kapcsolandja, hogy általa béke és csillapodás állván-be, a’ város’ boldogsága fog megalapítatni. Kis ideig úgy tetszett, hogy nem roszúl láttanak, mert a’ két rend közé csend és egyetértés állott-be. De ez igen is rövid korig tartott: a’ háborgás’ tüze csak hamu alatt pisloga, minden pillantatban lángra lobbanható.
Az élelem’ szűke, melly T. Geganius és P. Minuciusconsulsága alatt (Roma’ építése után 261. évb.) Romát ostorozá, alkalmúl szolgált a’ tanács és vagyonosb polgárok ellen lángot támasztani. Sicinius Bellutus és Lucius Junius Brutus3
Valódi neve Lucius Junius vala; a’ Brutust maga adta volt magának, azzal kérkedvén, hogy valamint ama’ régi Brutus a’ királyoktól Romát, úgy ő a’ patriciusi hatalomtól a' pórrendet fogja megszabadítani.
), kik a’ szent hegyre kivándorlott népnek a’ múlt időkben vezérei, utóbb pedig első tribunusai valának, most aedilisi hivatalra választatták magokat, hogy a’ köz dolgokba még mindig befolyások lehessen. Ez a’ két nyugtalan vakmerő ember, kinek tekintete csak azon félreértésen alapodott, mellyet a’ respublica két rende között támasztott ’s koronként élesztgetett, azon álhírt költötte, hogy a’ patriciusok készakartan támasztottak élelmi szükséget, a’ gabonát saját táraikban halmozván össze, mellyet most szándékok nagyobb áron adni, hogy kármentesítsék magokat a’ tartozások’ elengedéséért, mivel a’ mult időben a’ szent hegyre vándorlott népet vissza édesgeték. Újabb neme, úgy mondának, a’ pénzcsikarásnak, mellyet a’ nép’ zsarnokai feltaláltak, hogy a’ szegénység’ utósó filléreit is magokévá tehessék.
A’ dolog azonban nem így álla. A’ szent hegyre vándorlott, nagyobb részint földmivelő nép, más hazát akarván magának keresni, telkeit müveletlenül hagyá, a’ minek természetileg szükséget kelle szűlnie. Ezt jól tudták ön magok a’ tribunusok is, de ők a’ patriciusi rendet akarák gyanússá tenni a’ nép’ szemében ’s megragadták e’ kis alkalmat is, tudván, hogy sikere leend az éhség miatt különben is nyugtalankodó pórrendnél.4
Tit. Livii Historiarum Lib. II. – Biographien des Plutarchs von Kaltwasser. Coriolan. – Dionys. L . VI.
)
Ezen rágalmak ellen a’ tanács elégtételt nem kerese, nem vőn, hanem a’ helyett ügyekezett nagylelkűleg a’ közszükségen segíteni. Két patriciust Siciliába külde gabonát vásárlani; mert az olaszországi népeknél, kik Roma’ növekedését irígy szemmel nézték ’s örvendettek nyugtalanságain, sőt gyakorta hasznát is vették, nem lehetett azt szerezni. Mind ezen gondoskodások’ ellenére nem szűntek-meg a’ tribunusok fondorkodni ’s híreket terjeszteni, hogy a’ szegénységet lázadásra bírják. A’ consulok gyűléseket tartának; előadák a’ dolgok’ mibenlétét, elő azt, miként ügyekeznek a’ tribunusok zajgást támasztani, ’s mind ezt azért, hogy a’ hiedékeny köznép’ tévedéseit felvilágosítsák. A’ tribunusok sejtvén, hogy egyenes útakon czéljaik felé nem haladhatnak, fortélyhoz nyúltak. Egyik gyűlésben nem engedék a’ consulokat szóhoz jutni; ők is beszéltek midőn amazok, ’s így a’ két egyszerre beszélő félnek egyikét sem érthették a’ hallgatók. Hiába mondatott, hogy a’ tribunusi hatalom csak a’ tiltom-ig terjed, hogy nyilvános előadásokat gyülésekben tartaniok nem szabad: ők nem csak nem hallgattak semmi intést, sőt eléggé merészek valának, mind eddig példátlanúl, azt állítani, hogy a’ consulok csupán a’ tanács’ elölülői, népgyülésekben minden mások felett tribunusoké az elsőség. E’ szemrehányásokból szóviták keletkeztek, mellyek csak lelkeket ingerlének ’s nagyobbíták a’ zajt, ’s a’ háborgás végre annyira szenvedélyes lőn, hogy a’ hevesbek közel valának kezeiket egymásra emelni. Ekkor a’ ravasz Brutus, ez időben, mint mondottam, aedilis, a’ consulokhoz mene, ígérvén, hogy ha szabadság engedtetik szólhatnia, a’ zajt lecsillapítandja.
A’ consulok azt hivén, hogy ezen kérelem, mellyet nép és tribunusok’ jelenlétében egy aedilis hozzájok intéz, újabb bizonyítványa leend előlülői hatalmoknak, megengedék Brutusnak a’ szólhatást, bízva egyszersmind benne, hogy a’ tribunusokat kívánságaiktól elmozdítandja azon természetes okból, mert népgyülekezetekben nem csak pór- hanem lovagrendű polgárok, sőt tanácsbeliek is vannak, kik felett tribunus előlülői tisztet nem gyakorolhat. De Brutus, a’ helyett, hogy a’ néphez ’s tribunusokhoz szólna, Geganius consulhoz fordult, – egyikéhez a’ mult évben a’ szent hegyre küldött követeknek, – ’s kérdé, ha emlékezik e miként egyike a’ szenthegyi békepontoknak abból álla, hogy a’ patriciusok nem fogják félbeszakasztani azok’ beszédét, kik a’ pórrend’ ótalmára vannak választva? „Igen jól emlékezem,” felelt a’ consul. „Miért jövétek hát most ide” folytatá Brutus, „a’ nép és tribunusai’ tanácskozását zavarni?” „Mert e’ gyűlést mi consulok rendelénk és nem ti;” válaszolt tovább Geganius, ’s azt veté utána megfontolatlanúl, hogy ha a’ tribunusok rendelték vala e’ gyűlést, a’ consulok nem csak nem háborítanák őket, sőt gyülésökben meg sem jelentek volna.5
Dionys. Liv. Plut. ugyan ott.
)
Alig hallá Brutus a’ consul’ szavait, örömharsogva kiálta-fel: „Ti győztetek pórrendű polgárok! Tribunusok! – Hagyjátok a’ consulokat mai nap szólni, meddig nekik tetszik, holnap én fogom nektek megmutatni, mi egy tribunus ’s meddig terjed hatalma. Tribunusok! mond tovább, adjatok parancsot, hogy holnap e’ helyt a’ nép összegyűljön; életemmel kezeskedem érte, hogy ígéretemet pontiglan teljesíteni fogom.”
Ezen viszálkodások alatt beállott az éj ’s a’ nép eloszlott. A’ pórrend nyugtalan volt megtudni, mi fog történni: a’ patriciusok ellenben egész nyugalommal tértenek haza, nem is sejtvén, hogy Brutus eléggé fortélyos lehessen valami nevezetes tettet véghez vinni.
De ők nem ismerék az embert, kivel dolgok volt. Brutus a’ gyülés után azonnal Iciliushoz6
Spurius Icilius, ez időben első tribunus.
) ment, hol tiszttársaival késő éjig tanácskozék. Más nap összegyüjtvén a’ népet a’ piaczon, mindenek előtt elfoglalák a’ helyeket Vulcan’ temploma mellett,*
A Vulcanusnak szentelt templom mellett (Vulcanus a tűz és vulkánok istene, az istenek és hősök fegyverzetének kovácsa a római mitológiában).
hová azok szokták volt magokat helyezni, kik a’ nép előtt beszélni szándékoztak. Tömérdek sokaság tolult öszve. Elsőben Icilius szólott. Hogy a’ régi, de még mindig sajgó sebeket felszaggassa, lefesté élénk vonásokban, mit kelle a’ szegény népnek szenvednie a’ királyok’ kiűzetése óta mostanig Roma’ kegyetlen aristokratáitól; hogy ezen közínségek soha nem szűntenek volna meg, hanemha két elszánt polgár feltámad a’ zsarnokok’ vakmerészségei ellen. Most élelmi szükséget csináltak, úgymond, hogy a’ népet újra és másodszor szolgáikká tehessék; a’ tribunusoktól meg akarják tagadni a’ nyilvános szólhatási hatalmat, csupán azért, nehogy a’ népet saját érdekei felől felvilágosíthassák, a’ mi kézzelfoghatólag bizonyítja, hogy a’ népre a’ tribunusi hivatalból hárult hasznokat fondorkodnak megsemmisíteni. Azért, vagy rontassék el a’ tribunusi hivatal, vagy ha a’ nép sikerét ohajtja, határoztassék-el törvénnyel, hogy a’ tribunusok népgyülést rendelhessenek, benne a’ pórnép’ java iránt tanácskozandók. Szükség továbbá kemény büntetéssel eltilalmazni, hogy valaki a’ tribunust nyilvános beszédében félbeszakasztani, vagy hivatalos munkálatiban gátlani bátorkodjék.
E’ beszéd nagy tetszést nyert. Felkiáltások történtek, hogy Icilius hozza a’ törvényt javaslatba. A’ javaslat még a’ múlt éjjel elkészítetett, hogy annál sebesebben végzéssé válhassék, mert a’ tribunusok féltek, hogy ha halasztatik, a’ patriciusok mindent megmozdítanak elnyomhatására. Icilius azonnal felolvasá a’ javaslatot: „Senki ne merészelje a’ tribunusnak népgyülésben tartott beszédét zavarni; ki e’ tilalmat megszegi, kezességet állítson, hogy a’ reá rótt pénzbüntetést megfizetendi, ha pedig azt ellenkeznék tenni, életet ’s vagyonát veszti.” E’ javaslatot a’ nép’ szava azonnal megerősíté, mielőtt a’ consulok ellen-állhatnának. A’ tanács küzködött e’ végzés’ elrontásán: Az csak egy zugoly-gyülekezetnek, melly nem is vala szokott szertartásokkal megnyitva, koholmánya, úgymond; de a’ tribunusok nem hagyák magokat megzavartatni; érezve erejöket, tartalék nélkül kimondák, hogy a’ tanács’ végzéseit csak a’ szerint fogják tisztelni, a’ mint a’ tanács e’ népét tisztelendi. A’ kérdés heves zajgást támasztott, de végre csakugyan a’ tribunusok győztek, nagyobb lévén pártjokon a’ szám, ’s így az erő. Ekként eszközle a’ consuli egyetlenegy vigyázatlan szó a’ tribunusoknak ismét egy nagy lépést a’ hatalomra. A’ nép, örűlve győzödelmén, lecsillapodott, ’s több nyúgalommal tűrte éhségi kínjait is.7
Dionys. Lib. VII. – Liv. Lib. II. – Plutarch. Coriol.
)
Megérkezének azonban Siciliából a’ hajók, terhelten gabonával, mellynek egy része országos pénzen vétetett, a’ más pedig Gelon Sicilia’ királyának ajándéka vala. Kérdés támadt azonnal, mi áron adassék e’ gabona a’ szegény népnek. A’ tribunusok tanácsba hivattak, hogy adnának véleményt. A’ gyülésnek azon tagjai, kik a’ tanács és nép közt mindenképen békét ohajtottak, azt mondák, hogy a’ Gelon’ nagy lelkűségének köszönt gabona ajándékul, a’ pénzen vett pedig csekély árért adassék a’ népnek. De midőn a’ szólás’ rende Coriolánra kerülne, kinek a’ tribunusi hatalom kezdet óta tőr vala szemeiben, ezen beszéd harsant-meg a’ tanácsteremben: „Azon szerfeletti gond, mellyel a’ tanács a’ nép’ szükségein segélni ügyekszik, csak arra való, hogy a’ pórban a’ felfuvalkodás’ vágyait nevelje. E’ nép, úgymond, csak úgy fog megmaradni kötelessége’ korláti közt, ha szükségek nyomják. Most van idő, hogy a’ tanács, lázadások által sértegetett felségét megboszúlja a’ háborgók’ fejein, kik vakmerők voltak a’ patriciusok’ ellenében magoknak hatalmat csikarni” Ezek a’ tribunusok’ jelenlétében voltak mondva.
Mielőtt a’ történetek’ elmondásában tovább haladnék, szükség leszen ez embert közelebbről megismertetnem, hogy okait tudjuk meglepő keménységű ’s köz elkeseredést gerjesztett beszédének.
Cajus Marcius, ki később Coriolanus nevet nyert, egyikéből vette származását Roma’ első patriciusi házainak, ’s rokonságban álla Tullus Hostilius egykori királlyal. A’ gyermek, korán elvesztvén apját, anyjának, a’ később e’ gyermeke miatt elhírűlt Veturiának8
Plutarch Coriolan’ anyját Volumniának nevezi; Dionysius és Livius Veturiának; nőjét Plutarch Vergiliának, Dionys. és Livius ellenben Volumniának. A’ hihetőség a’ két utóbbi részén áll.
) gondja alatt növekedett. Roma’ akkori szokásaként tanulmányai testi gyakorlat ’s fegyverforgatásban állottak, mellyekhez rendkivüli szeretetet és ügyességet árult-el már gyenge éveiben. Első jelét hősi tüzének azon háborúban adá, mellyet Roma a’ kiűzött Tarquin ellen viselt, ki magát az olasz népek’ segedelmével királyi székébe vissza helyezni ügyekezett. Ezen harczban az ifjú romai kitűnő bátorsággal vívott ’s egy társa’ életét a’ dictator’ szemei láttára menté-meg, mellyért őt vezére a’ harcz után tölgykoszorúval jutalmazá.9
A’ római törvény annak tölgykoszorút rendelt jutalmul, ki egy polgár’ életét szabadítá-meg.
) Ez a’ korán nyert jutalom benne a’ dics’ szomját nem gyengíté, mint sokaknál történni szokott, hanem nagyobbakra ösztönzé, ’s még inkább tüzelte; így történt, hogy ezentúl ritkán térne-meg valamelly csatából koszorúk, vezérei’ dicsérete ’s egyéb megkülönböztetés nélkűl. Nevezetes, a’ mit felőle Plutarch emlékezetben hagyott, hogy nagy tettekre leginkább anyja’ tetszése ösztönözé ’s dicsőségei’ legnagyobbikának anyja’ örömkönyeit tartotta, mellyek közt ez harczkoszorúit szemlélte, és őt zokogva magához ölelé. E’ gyengéd érzésből lehet megmagyarázni azon befolyást, mellyet anyja minden tetteire, születésétől a’ Róma előtti táborozásig, gyakorlott.
Egyike hadi pályája’ szebb szakaszainak Corioli város’*
Corioli városa a volszkok egyik központja Rómától délre.
ostroma volt, Cominius consul’ vezérlete alatt. A’ Volscok, kiknek ez nevezetesb városok vala, ide gyűjték erejöket, hogy falai alatt egy elhatározó ütközetet próbáljanak. A’ romai seregnek csak egyike állott Corioli mellett, Titus Larcius’ vezérlete alatt, a’ másikat a’ consul a’ távolról csoportozó Volscok ellen vitte. Marcius az ostromlók’ seregében álla. Corioli’ védhada egy kirohanást próbált a’ gyengült erejűnek vélt Larcius ellen, és szerencsés vala a’ romaiakat egész sánczaikig visszaverni: de itt egyszere Marcius termett előttök, kisded csoportjával. Izmos ’s egyszermind ügyes kezei alatt azonnal rémítő mészárlás támada ’s a’ rohanók’ elsői elhullongának. A’ következők óvakodtanak e’ példára közelebb jőni, ’s Marcius látván azt, harsány szóval kurjongatá vissza a’ futó romaiakat; mert ő nem csak öklével és csapásaival, hanem, mint Cato bajnokban megkívánja, szavával és szemei’ tekintetével is olly rettentő vala ellenség előtt, hogy vele szemközt nem minden volt bátor megállani. Kiáltására többek csoportozának mellé, mellyre az ellenség hátrálni kezde. Marcius nyomban űzé őket egész kapujokig. Ámbár azt tapasztalá, hogy társai csüggednek, visszavonakodnak a’ nyilak’ zápora elől, ’s hogy kevésnek van bátorsága a’ csatát egész a’ város-falak közé folytatni, de ő azért nem hátrált, hanem, azzal buzdítván néhány bátrabbakat, hogy a’ szerencse nem a’ futók’ hanem az űzők’ számára nyitá-meg a’ kapukat, útat tört az ellenségen ’s beronta a’ városba. Itt eleinte mindenek hátráltak rémítő tekintete elől ’s meg valának lepetve különös bátorságától, de később észrevévén mi kevesed magával van, minden irányból öszve özönlének, és körbe vették az egyedűlvívót. Harcz és pusztítás támada most, bámulatig véres és rémítő. Itt, úgymond Plutarch, az összetolulás’ sürűsége közt, ökle’ erejével, lábai’ gyorsaságával, ’s mindent elrémítő bátorságával, csodáit vitte végbe a’ hősi erőnek. Néhányan fegyverétől tolattak vissza, mások félelmökben hányták-el a’ fegyvert, ’s így tért és időt csinála Larciusnak, seregeit könnyű szerrel a’ városba vihetni.10
Plutarch, Dionysius.
)
Midőn a’ város el vala foglalva, a’ romai katonák rablani kezdének. Marciust fellobbantá haragja; beszédet tarta hozzájok, mi gyalázat rablással tölteni időt az alatt, hogy Cominius consul a’ maga osztályával hihetőleg veszélyes csatát vív. Szavaira kevesen figyeltek, de ő e’ kevéssel is megindula a’ consul’ nyomán, hogy magát seregeivel egyesíthesse. Útközben inté társait álhatatosságra, ’s könyörgött isteneknek, engednék őt még a’ csata előtt Cominius’ táborába érni, hogy polgártársaival a’ veszélyben osztozhassék. Úgy lőn mint kivánta. Cominius’ társai épen megérkeztekor gyónák egymásnak végrendeléseiket.11
Szokás vala a’ romaiaknál, mint Plutarch beszéli, a’ csata’ kezdete előtt szóbeli testamentomot tenni három-négy tanú’ jelenlétében, kiki örököst nevezvén maga után halála’ esetére.
) Eleinten köz réműlés támada, véresen és izzadtan látván őt a’ katonák egyszerre megjelenni. De Marcius sebes léptekkel egyenesen a’ consulhoz mene, ’s örömmel beszélé a’ coriolii fényes diadalmat. Cominius megölelte ’s kezét nyújtá neki, mellyre a’ seregek újabb bátorságot vőnek ’s magok kérék vezéröket, vigye őket azonnal ütközetbe; Marcius viszont dicsőség’ lángjaitól hevülve azt kéré, állítsa a’ consul őt azon helyre, hol az ellenségnek legerősebb csapatai fognak víni. Így kisded csoportjával az antiumiak*
Antium: ókori itáliai város, ma Anzio.
ellenébe állítatott. Mihelyt a’ csata a’ hajító dárdákkal elkezdődött, Marcius olly szertelen tűzzel rohant a’ táborhomlokra, hogy az, dühét ki nem állhatván, széledezni kezdett ’s az antiumi sor nem réménylett hirtelenséggel át vala törve. De most a’ Volscok’ részéről minden szem Marciusra, és minden kéz Marcius ellen látszott fordulni, ’s a’ vakmerő el vala veszve, ha Cominius egy erős csapatot különösen segédére nem küld. Körüle rémítő vérontás volt; holtak holtakon. El vala bágyadva sebeitől s az erőszakos harcz’ munkáitól, de nem hagyá magát nyugalomhelyre vitetni. A’ diadalmasnak, úgymond, szégyen mutatni elfáradást, ’s ment űzni a’ már széledező ellenséget. A’ sorok egymás után több pontokon is csak hamar át törettek ’s Roma’ diadalma teljes lőn.
Következő napon a’ consul a’ tábor’ jelenlétében beszédet tartván, elmondá, hogy e’ diadalt Marciusnak kell köszönni ’s elhalmozá dicséreteivel a derék bajnokot; a’ zsákmánynak tized részét neki engedé, ’s ezen felül megajándékozá egy gazdagon felszerszámozott paripával. Marcius a’ consul’ dicséreteit megköszöné, a’ paripát elfogadta, de a’ tizedrészt elvenni nem akará, mert az, úgymond, nem becsületdíj, hanem bér, melly neki nem kell; ő megelégszik társaiéhoz hasonló osztalékkal. A’ helyett kére a’ consult, hogy egy volscus barátját, ki derék, jámbor férfiú, ’s most fogollyá lévén gazdag úrból szolgaságra jutna, engedje neki szabaddá tehetni.
Szavait rendkivűli örömzaj és tetszés követte. Haszonvágyon felűl emelkedett lelki ereje nagyobb csodálatot gerjesztett, mint hős tettei, mellyeket csatatéren annyiszor volt alkalmok szemlélni. Kik egyébiránt irígy szemmel nézték is felsőségeit, annál készebbek voltak őt most díjra méltónak vallani, minthogy nem fogadá azt el, ’s tisztelék az emberben a’ rényt. A’ tetszés’ zaja megszűnvén, Cominius újra felszólala: „Ajándékot, ön akaratja ellen, nincs hatalmunkban reá tolni: de van egy más szere a’ jutalomnak, mellyet magától el nem háríthat. Határozzuk itt el, a’ mit különben is már jeles tette ada neki, hogy ezután őt e’ város’ nevétől fogjuk nevezni.” Ez idő óta, úgymond Plutarch, Romában minden száj Coriolán névvel nevezte őt.12
Dionys. Liv. Plut. ugyan ott.
)
Coriolán nagy erejével birt mind a’ léleknek mind a’ testnek. Őszinte szívű volt, takarékos; honnak, törvénynek és rendnek barátja, védője, szigorú őre; ’s benne e’ békés indúlatok hősi erővel, mint láttuk, ’s ezen felül ritka hadvezéri elmével valának párosulva. Derék férj és házatya, igazságos barát, nagy lelkű ellenség; egyképen sanyarú mások és maga iránt: de szertelenűl makacs és hajthatatlan volt; önérzésű nagy mértékben, ’s egész a’ kevélységig büszke; ezért a’ republicai egyenlőség’ barátinak szemében metsző tőr. Kitünő tehetségei ’s fenn szárnyaló szelleme miatt polgártársai rettegék inkább, mint szerették. A’ haragnak, a’ mi balszerencséi’ forrása is lön, nagy hatalma volt lelkén. Kormányra látszott inkább teremtve, mint kormányoztatásra, a’ mit honfiai sejtettek, azért vala előttök gyanús, félelmes. Egy évvel az imént beszéltem népmozgalmak előtt, consuli hivatalt keresett, ’s a’ tanács’ nagyobb része, meg lévén győződve, hogy illy hadvezér az országnak csak jeles szolgálatokat tehetend, ügyekezett őt ezen tisztségre előmozdítani: azonban már maga ez előkelők’ pártfogása elegendő ok vala, hogy a’ nép a’ különben is rettegett ember’ ügye ellen támadjon. A’ tribunusok, kiknek legtöbb okok vala tőle félni, a’ tanács’ törekedéseit úgy ábrázolák, mint öszveesküvést a’ nép ellen, ’s ezért a’ nép reá nem szavazott, ’s neki azt kelle látnia, hogy választáskor ollyanok’ ellenébe veszté a’ csatát, kik vele érdemben és tehetségekben távolról sem mérkőzhettek. A’ tanács, minthogy szándéka nem sikerült, inkább magát, hogysem Coriolánt látta meggyalázva. Coriolán, ki a’ választásnál egykedvűleg mutatta magát, mint büszke lelkek szokták, szivében teljes vala boszúval; mert sok jeles tulajdonai között, szerencsétlenségére, nem ügyekezett lelkének megszerezni a’ türödelmet; szilárd természetében kevés szelidség volt, nem gondolá-meg, hogy annak, ki ország’ dolgait intézni, emberekkel bánni és élni akar, mindenek előtt önérzetét kell megtagadni, ’s türelemhez szoknia. Felgyújtva azon gondolattól, hogy a’ midőn más származási fény, hizelgés, cselszövények által nyer tiszteltetést, tőle az, érdemei mellett is, megtagadtatik: harag és elkeseredés foglalta-el keblét. Haragját még inkább nevelte az ifjú patriciusok’ szánakozása, kik bámulói valának; kiknek ő csatákban vezére ’s tanítója, vitézségben példánya volt, kik versengettek egymással nyomdokain járhatni: mert a’ szánakozás csak tehetetlennek kedves, az erőset ingerli. Ez volt egyik fő oka Coriolán’ éles és kemény beszédének a’ nép ellen, ’s így állottak a’ dolgok, midőn a’ gabona iránti kérdés szóba vétetett.
„Ha a’ nép adakozásunkra számol,” mond ő a’ tanácsban, „ha élelmet óhajt tőlünk csekély áron vehetni, adja vissza a’ tanácsnak régi jogait, és törölje-el minden jelét utósó lázadásának. Mire a’ piaczon a’ nép előtt a’ hívatalbeli személyek, mellyeket a’ mi apáink nem ismertek? Mire a’ hatalom, melly ugyan azon város’ falai között két különböző respublicát képez? Tűrjem e én egy Sicinius, egy Brutus’ uralkodását, ki királyokét sem tudnám? Örökké rettegnem kelljen e ezen tribunusoktól, kik hatalmokat egyedűl a’ mi gyarlóságunknak köszönhetik? Ne engedjük tovább, öszvegyűlt atyák, ezen gyalázatot! Adjuk vissza consulainknak minden felett a’ mi romai nevet visel, régi hatalmokat. Ha nem elégszik-meg Sicinius, vándoroljon-ki czimboráival, kik úgy is csak az ö kevélysége’ nevelői és zsarnoki tetteinek támogatói. Út a’ szenthegyre nyitva áll. Nekünk csak engedékeny, békeszerető jobbágyokra vagyon szükségünk, ’s hasonlatlanúl jobb volna őket egészen nélkülözni, mint alacson pórnéppel a’ kormány’ méltóságait megosztanunk.”13
Hasonlítsd Plutarch’ Coriolánját Dionysius VII. könyvével.
)
Ezen beszéd mély hatású vala: mindenszerte mozgást és nyugtalanságot szült. A’ tanács’ ifjabb tagjai ’s kik vagyonosbak valának, elragadtatva Coriolán’ beszédétől, azt mondák, hogy Romának csak ez egy férfia van, ki rendíthetetlen, minden hizelgéstől ment, ’s érzeményit kimondani bátor. Ön magok tevének szemrehányást magoknak a’ tribunusok’ felállítása miatt ’s nyilvánosan szólották azok’ eltöröltetése iránt. A’ vélemények oda hajlottak, hogy a’ respublica régi alapjaira állítassék vissza. De az öregeknek Coriolán’ beszéde épen nem tetszett. Benne több fellengést láttak, mint érett okosságot ’s aggodalomban valának következései miatt.
Mint sejték, úgy történt. A’ tribunusok hallván e’ szigorú beszédet, azonnal kimentek a’ tanácsból, öszvegyüjték a’ népet, elmondák Coriolán’ beszédét, keserűbb szavakban mint valódilag mondatott; öszveesküvésnek nevezék azt, melly szerint a’ tanács a’ pórrendet, nőik ’s gyermekeikkel, éhhalásra akarja kényszeríteni, hacsak tribunusait bilincsekbe verve Coriolán’ kezeibe nem adja; Coriolán rémítő dühöncz, ki a’ pórnak élete és szabadsága után lesekedik. Boszúra hívák az isteneket, hogy büntessék-meg a’ tanács’ hitszegését, melly megesküvék a’ tribunusi hivatal’ fentartására. A’ szikra legottan lángot fogott; ezer szájból lehetett hallani az elkeseredés’ hangját, a’ rémitő fenyegetést, ’s a’ város, melly csak imént csillapodott-le, újabb lázadást láta falai között, rettentőbbet, veszélyesbet az előbbinél. Nem vala immár szó engedély felől, nem, mint előbb, kivándorlásról a’ szent hegyre: a’ nép érzette erejét ’s el volt tökélve a’ patriciusok’ urodalmát Roma felett Romában kérdésbe venni. Beszédek valának hallhatók, hogy Coriolán erőhatalommal hurczoltassék-ki a’ tanácsból ’s tetessék áldozatává a’ nyilvános boszúnak. De a’ fortéllyal teljes tribunusok, hogy tetteikre törvényszerűség’ palástját vonhassák, nem javalák az erőszakos lépést, hanem Coriolánt (mind eddig példátlanúl) a’ népgyülés’ elébe idézték, hogy ott magát igazolja.14
Dionysius Lib. VII. Livius erről nem szól, mint általában Coriolánról röviden ’s felületesen.
)
Coriolán, a’ rettegni nem tudó, a’ büszke, a’ tribunusok’ szolgáit, kik az idézeti paranccsal hozzá jövének, mint előre látni lehetett, megvetéssel űzte-el maga elől: a’ nép pedig és tribunusai erre még inkább fellázzadva, csoportosan jöttek a’ tanácsterem’ ajtajához, hogy Coriolánt elfogják. Coriolán kilépett, több ifjú tanácsbeliektől, kiknek bálványa volt, kísérve. Alig pillanták-meg a’ tribunusok, intettek Brutus és Icilius aediliseknek, hogy vigyék börtönbe. De a’ parancs vakmerőbb vala mint végrehajtható. Coriolán és barátjai védelmi helyzetbe tevék magokat, ’s az aedilisek ökölütésekkel igazítattak vissza. Fegyvert Romában csak ellenség ellen volt szabad viselni, innen a’ nagy divatú ökölviadal. Erre a’ tribunusok a’ népet kiálták öszve segédül: de más felől a’ patriciusok is egybecsoportozának társok’ védelmére. A’ háborgás nőttön nő; az ellenkezők szemrehányásra, gúnyra fakadnak; a’ tribunusok keserűen panaszolják, hogy magányos ember hivatalbeli személyre, melly szent és sérthetlen, kezeit meri emelni; a’ patriciusok ellenben boszankodva kérdék, ki ada hatalmat tribunusnak tanácsbelit elfogatni, kinek méltósága egész pórrenden felűl van? ’S ha a’ nép’ tribunusai a’ tanács’ tribunusaivá akarják e magokat tenni? E’ szóváltások alatt megérkeztek a’ consulok, kik részint kérés, részint parancs által szét küldötték a’ viszálkodókat.
A’ tribunusok nem maradtak békén: következő nap öszvegyüjték újra a’ népet. A’ consulok és tanácsbeliek szinte eljöttenek, hogy tartóztassák őket valamelly meggondolatlan lépéstől. A’ tribunusok itt újra előhozák, a’ tanács’ daczára, a’ gabona’ elosztatását, kikeltek a’ consulok ’s ki egész tanács ellen. Coriolán, úgy mondának, tyranni hatalomra törekedik. Barátait, kiket érdemei’ tisztelete szokott vala körűle öszvegyűjteni, zsarnoki poroszlóknak nevezték. „Coriolán parancsolá, mondának, hogy kezöket aediliseinkre emeljék. Ő kezde verekedést ’s ha mi nagyobb mérsékkel nem birunk, azóta Roma’ utczáin vér patakzanék ’s lángolna a’ polgári háború.” Midőn Coriolán’ rágalmazásában kifáradtak, azt mondák, kinek a’ patriciusok közül kedve vagyon őt védeni, lépjen szónokszékre és beszéljen.
Minucius lépett elő, az első consul. Először is panaszla mérsékelt hangon és fájdalommal azok ellen, kik minden csekély alkalmat megragadnak a’ respublicában viszályokat támasztani. Megmutogatá, melly igazságtalan dolog az élelmi szükséget a’ tanácsnak vétkűl tulajdonítani, holott az a’ földmivelés’ elmulasztásának következménye. Azon két vádra, mintha a’ tanács a’ tribunusokat el akarná törölni ’s a’ népet éhhel halásra kárhoztatni, azt nyilatkoztatá-ki, hogy a’ tanács a’ tribunusi hatalmat ezennel újra megerősíti minden törvényes jogaival, mellyek a’ szent hegyen megállapítattak, a’ gabona’ árának meghatározását pedig a’ népre bízza. E’ szelíd bevezetés után, melly egészen arra czélozott, hogy a’ szíveket lecsillapítsa, gyengéd szemrehányásokat tőn, mi vétkes némelly nyugtalankodóknak azon tette, hogy a’ tanácsban mondott beszédeket, mielőtt végzésekké válnának, mint bűnöket megróvják ’s háborgások’ okaivá teszik. „Emlékezzetek, úgymond, midőn a’ szent hegyre menétek, minden panaszitok csupán az adósságok’ elengedését tárgyazák. Alig nyerétek-meg e’ nevezetes jótéteményt, új kéréssel jöttetek a’ tanács’ elébe. Tribunusokat kivántatok magatoknak, kiknek egész hatalmok csak abból álljon, hogy a’ pórrendet a’ lovagrend’ elnyomásaitól védhessék. Új jótétemény, mellyet megköszöntetek, ’s úgy látszott, kivánságitok egészen be valának töltve. Akkor, bár lázadás uralkodott, senkinek eszébe nem juta a’ tanács’ hatalmait korlátolni, csonkítgatni, ’s az alkotmányt megváltoztatni. Micsoda jogon akarjátok ti most azt, mi a’ tanácsban történik, hatalmatok’ körébe vonni? Mióta tartozik nektek egy tanácsbeli, ki a’ maga véleményeit a’ tanácsgyülésben tartalék nélkűl kimondá, felelet’ terhével? Melly törvény ad hatalmat arra, hogy halálra ítéljétek? Tegyük-fel hogy minden rend felforgattatott, hogy egész tanács a’ ti tribunusaitok’ törvényszéke alatt áll; tegyük-fel, hogy Coriolán ellenetek igen sanyarú vala, nem kivánja e józan ész azt, hogy néhány a’ beszéd’ tüzében kiszalasztott szavakat elnézvén, egy jeles polgárt, érdemiért, mellynek ti, és csupán ti, annyi hasznát arattátok, számotokra megtartsatok? Nem érdemel e e’ derék férfi, e’ nagy hadvezér tőletek sem kíméletet, sem kegyelmet? ’S ha teljességgel meg akarjátok büntetni, miért nem engeditek, régi szokásként, a’ tanácstól megitéltetni? Ezen engedély újabb békülést fogna szerezni, holott ha a’ lovagrenddel szűn nélkül viszálkodtok, csak elkeseredést fogtok eszközleni, mellynek később magatok részéről is bánatos következései lehetnek.15
Dionys. Lib. VII. Plutarch.
)
E’ beszéd nem tévesztette-el czélját; vágyakat gerjeszte a’ keblekben csillapodásra. Siciniusnak váratlan és meglepő következésű vala, ’s nem tetszett: de elrejtve czéljait, magasztalá Minuciust és a’ tanácsot, hogy tetteiket a’ nép előtt igazlani nem tarták magokhoz méltatlannak. Ezután Coriolánhoz fordult: „És, te derék polgár, úgymond gúnyhangon, meg fogsz e még továbbá is véleményednél, és a’ respublicára nézve olly hasznos tanácsaidnál maradni? Mért nem könyörgesz a’ néptől kegyelmet? De azoktól kegyelmet kérni, kiket előbb semmivé szándékozott tenni, egy Coriolán’ hős lelkének megalacsonyító!” –
A’ fondor tribunus azért szóla illy hangon, hogy Coriolán’ ingerlékeny lelkét felháborítván, az feleletében újabb keserűségeket mondjon. Nem is csalák számolásai. Coriolán meg nem ismeré vétkét ’s meg nem kérlelte a’ szíveket maga iránt, sőt a’ mit Minucius’ beszéde már már helyrehozott volna, ő újra elrontá. Keményebben mint valaha, megtámadá a’ tribunusok’ vakmerészségét, kimondá, hogy a’ népnek nincs hatalma tanácsbeliek felett ítéletet mondani. Ha valaki megsértetett a’ tanácsban mondott beszéde által, vádolja-be őt a’ consulnak, a’ tanácsnak, kiket törvényes biráinak ismer,’s kész előttök szavairól számot adni; de tribunusoknak semmi felelettel nem tartozik.
Az ifjú tanácsbeliek elkapatva az örömtől, hogy Coriolán egész bátorsággal megmondá a’ népnek, mit ők olly sokszor gondoltanak, felkiáltoztak, hogy Coriolán semmi törvényellenit nem monda: de a’ nép, melly az ő szavaiban büszkeséget és megvettetést vélt lelni, eltökélé, hogy éreztetni fogja rajta hatalmát. Sicinius észrevévén az indulatok’ forradalmát, miután néhány szót váltana tiszttársaival, nem is tartá szükségesnek a’ kérdést szavazás alá bocsátani, hanem minden további tekervények nélkül, Coriolánra, mint lázadó ’s a’ nép’ hatalma ellen feltámadott polgárra, kimondá a’ halálos ítéletet, megparancsolván az aediliseknek, hogy fogják-el ’s lökjék-le a’ tarpejusi sziklákról. A’ parancs azonban hirtelen vala ’s nem is teljesítetett, mert e’ bánásmód sokaknál a’ pórrendűek közűl is kegyetlennek látszott. A’ tanácsbeliek pedig ’s minden jelen lévő patriciusok összefutának védelemre, Coriolánt körbe vevék ’s elkeseredtökben kézbe ragadának mindent a’ mi védszer elejökbe akada, készek az erőszakot erőszakkal visszaverni.
Látván ezekből a’ tribunusok, hogy Coriolánt nagy vérontás nélkül kezökbe nem keríthetik, rá hagyák magokat némelly békesebb indulatú hiveik által beszéltetni, hogy ezen kegyetlen ’s egyszermind rendkivüli lépéstől, melly szerint vádlók is birák is egyszersmind, egy polgárt halálra ítéltek, elálljanak, ’s a’ helyett a’ vétkes szokott rendén kihallgattatván, a’ nép’ szavazata által itéltessék-meg.16
Plutarch. Dionysius itt némellyekben eltér Plutarchtól.
)
„Ha csupán abban akad-fel a’ patriciusi rend, úgymond Sicinius, hogy Roma’ jelesebb polgára szavazás nélkűl ítélteték-meg, mi nem vagyunk ellene, hogy az ítélethozás szokott rend szerint a’ nép által történjék. E’ szerint jelentem neked Marcius, hogy mától számítva huszonhét nap múlva a’ nép előtt megjelenj ’s védd magad’, hogy a’ gyülés kimondhassa rólad itéletét.”
Ezzel eloszlának. A’ patriciusok örömmel tértenek haza, remélvén, hogy a’ háború, mellyet az antiumiakkal épen ezen időben valának viselendők, tovább fogja húzni Coriolán’ dolgát, ’s az alatt le fog csillapodni a’ felingerlett nép. De a’ táborozás csak hamar véget ért ’s a’ patriciusokban újabb aggodalom támada Coriolán miatt. Gyülekezeteket tartának ’s tanácskoztak, mint lehetne a’ dolgot jóra fordítani. Alkuba ereszkedének a’ tribunusokkal, ügyekeztenek őket rábirni, hogy Roma’ régi alkotmányához tartsák magokat. Minucius előadá, miképen Roma’ építése óta még soha nem terjesztetett semmi tárgy népgyűlés’ elébe, mielőtt azt tanács’ végzése oda nem útasítá. Még a’ királyok sem mellőzék-el egy ízben is e’ tiszteletes patriciusi gyülekezetet. Azért kéri, kényszeríti őket, maradjanak őseik’ szokásánál. Ha Coriolán ellen nehézségök van, forduljanak a’ tanácshoz, melly bizonyosan fog elégtételt adni, ’s elitélendi igazságosan, ha e’ kérdés népgyülés’ elébe tartozhatik e.
Sicinius szokott büszkeségével felelt: Ő soha sem fogja elismerni, hogy a’ tanács’ elitéléséhez tartozzék, mi jöhessen a’ nép’ elhatárzása alá, mi nem: azonban társai, kik hasonló háborgók ugyan, de Siciniusnál okosabbak voltak, oda hajlának a’ consulok iránti tiszteletből, mint mondogaták, hogy a’ tanács végezze-el, ha itt Valerius’ törvényének, de provocatione ad populum, helye vagyon e. Kiköték azonban, hogy a’ tribunusok’ vádait Coriolán ellen a’ tanács kihallgassa. E’ szerint össze egyezvén, a’ tribunusok a’ tanácsba hivattak. Közűlök Decius a’ legfiatalabbik vala szónok, mert kitünőleg jeles elő adással és ügyességgel birt a’ gyülekezetekben szólni. Olly tehetség, melly Romában nagyra becsültetett, ’s általa nem kevésbbé lehete magasra emelkedni, mint hadi tudomány és hősi elme által. Decius előadó lelkes beszédben, hogy Coriolán a’ népet éhséggel tanácslá kiirtatni, a’ tribunusi hatalmat eltörleni; hogy minden tetteiben és szavában törekedés látszik magát Roma’ tyrannusává tenni, a’ mi már magában is halált érdemel. Előidézte Valerius Publicola’ törvényét, melly szerint a’ pórrendnek joga van a’ patriciust, midőn tőle megsértetett, a’ gyűlésnek bevádolva, megítélni. Tanácslá a’ patriciusoknak, vonnák-meg védelmöket ezen hondúló polgártól ’s engednék által őt a’ népi törvényszéknek.17
Dionys. Lib. VII.
)
Beszédét végezvén, a’ consulok felszólíták a’ tanács’ tagjait véleményadás végett. Legelőbb a’ tanács’ vénei szólaltak-meg, mert azon időben, úgymond Halikarnassi Dionysius, az ifjú tanácsbeliek nem bátorkodtak a’ vénebbek előtt szólni, nehogy őket tanítani látassanak. Többnyire néma, azaz lábas szavazók (senatores pedarii) voltanak, ’s szavazások menetelből állott ez vagy amaz párthoz.
Mindenek Appius Claudiusra figyeltenek, várva, mi véleményt fog e’ gyakori ellenkezője a’ néphatalomnak jelenleg adni. „Tudjátok öszvegyűlt apák!” mond ő, midőn a’ rend reá került, „hogy azon lengeségnek, mellyel ti a’ nép’ kivánatait teljesíteni magatokat mindig olly készeknek mutattátok, én régóta csaknem egyedül szegezém magam ellene. Jóslataimmal nem egyszer talán terhetekre is voltam: de a’ következés aggodalmimat nagyon is igazlotta. A’ felsőségi hatalom, mellyet a’ lázadóknak engedtetek, ímé most ellenetek fordul. Jóságtokkal ön magatok készítétek fenyítékvesszőt, melly most benneteket sujtogat; eszközöket adátok ellenségtek’ kezébe, mellyel most hatalmatok tiportatik. Hasztalan fedezgetitek saját szemeitek elől a’ veszélyt, mellybe a’ tanács sűlyedez, igen is világosan kell látnotok, hogy minden az alkotmány’ felforgatására intéztetik. A’ tribunusok lépcsőnként haladnak czéljokhoz: a’ fő hatalomhoz. E’ kevély nép, melly most tanácsbeliek felett törvényt mond, eleinten csak könyörögve járult élő tökbe az adósságok’ elengedéséért. Készségtek új kivánságra ada nekik ösztönt: saját kebelökből kértek magoknak kormányzókat. Én erősen ellene szegűltem ezen újításnak, de minden iparkodásim’ daczára ti jobbnak láttátok tribunusokat teremteni, azaz, teremteni a’ lázadásoknak örök vezéreket. A’ nép dühe’ örömmámorában e’ tribunusokat úgy kívánta sérthetlenekké tenni, a’ hogyan még a’ consulok, fejei az egész respublicának, sem voltanak. A’ tanács megegyezett mindenben, nem jó indulat, hanem gyarlóságból. A’ tribunusi személyt törvény tévé szentté, sérthetlenné. A’ nép kivánta, hogy eskü erősítse e’ törvényt, ’s ti megesküvétek, öszvegyűlt apák, unokáitok’ veszedelmét. ’S mit nyerétek mindent kegyelmetekkel? Gyarlóságtok csak utálatosakká teve benneteket a’ népnél ’s nevelte a’ tribunusi gőgöt. Ők ön magok teremtének magoknak tiszttársakat, ’s ezen csak tegnap született urak, ma már népgyüléseket tartanak, törvényeket csináltatnak a’ legalacsonyabb pórral, minket még csak nem is kérdve. ’S ez utálatos törvényszék’ elébe idéztetik ma egy patricius, tanácsbeli, egyike társatoknak, szóval, ez elébe idéztetik Coriolán, ez a’ nagy hadvezér, fényes polgár, ki még inkább tiszteletre méltó buzgalmiért a’ tanács’ ügyeiben, hogysem bajnoki tetteiért. Kimondatik rá a’ halálos itélet, mert a’ tanácsban, itt e’ szent helyen, szabadon, mint romaihoz illett, kimondá véleményét; ’s ne alkossatok körűle ön személyeitekből védbástyát, szemeitek előtt ontatott volna a’ haza’ egyik legjelesebb polgáránák vére, előttetek gyaláztatott volna meg a’ tanács’ felsége, ’s vége volna minden tiszteletnek hatalmatok iránt, vége szabadságtoknak és felsőségteknek. Azon bátorság és szilárd lélek, mellyet ez alkalommal mutattatok, észrehozák a’ dühösködőket. Úgy látszik, ön magok szégyenlék, hogy tették, mit nem kellett vala. Nem akarnak többé erőszakoskodni, mert az erőszak nem sikerült; a’ helyett most igazság és törvényszerűség’ pajzsával fedezik-be magokat. Azonban, halhatatlan istenek! micsoda igazság az, mellyet divatba akarnak hozni ezen vérontók? Alázat’ orczájában járulnak előtökbe, hogy kicsalhassanak egy tanácsvégzést tőletek, mellynek erejével legnemesebb lelkű polgártársatokat törvényszékök’ elébe hurczolhassák. Előtökbe szabatik irányúl Publicola’ törvénye: de ki nem érti azt, hogy e’ törvény csak akkorra engedi-meg a’ népgyülekezetre való hivatkozást, midőn valamelly szegény pór a’ hatalmasok’ fondorlatitól gázoltatik. A’ törvény’ szavai világosak, csalhatlanok, mondván: a’ consulok által megitélt polgárnak joga van a’ népgyülésre hivatkozni. Ez által Publicola csak azt akará, hogy a’ részrehajló biráktól nyomott fél ótalmat találhasson. Czélja a’ törvénynek, hogy az itélet még egyszer megvizsgáltatván, a’ vádlottal annál nagyobb igazság történjék. Fel-állítván a’ tribunusi hatalmat ti és a’ nép, nem szándékoztatok általa egyebet, mint hogy e’ törvényeknek fedező hatalmat, a’ pórnak pedig védet szerezzetek. Mi köze tehát e’ törvénynek egy tanácsbeli ügyével, ki felűl áll az egész pórrenden, ’s ki tetteiről csupán a’ tanácsnak tartozik felelni? Hogy a’ dolgot kézzel foghatóvá tegyem, ímé felszólítalak, Decius, nevezz nekem csak egy patriciust is, ki e’ törvény’ erejével valaha a’ néptörvényszék’ elébe idéztetett volna, ha fogsz nevezni, akkor elismerendem ügyetek’ igazságát. De általában micsoda igazság volna az, a’ népet bírává tenni önnön ügyében? Azért tanácslom nektek, öszvegyűlt atyák! mi előtt végeznétek, jól fontoljátok-meg, hogy Coriolán’ ügye elválhatatlan kapcsolatban áll saját ügyetekkel. Egyébiránt én nem vagyok azon gondolattal, hogy a’ népnek eddig adott jótéteményeinket, bár mint jutottak legyen ők azokhoz, többé visszavonjuk: de nem tagadhatom-meg magamtól, nektek mindenkép ajánlanom, ennek utána kivétel nélkűl mindig visszavetni a’ népnek olly kérelmeit, mellyekben jogaitok ’s a’ régi alkotmány’ változtatása czéloztatik.”18
Dionysius.
)
Az eddigiekből látható, hogy a’ Coriolán miatti viszályok, csak ürűgyei valának egy egészen más szándéknak. A’ háborgás’ valódi oka az volt, hogy a’ patriciusi rend, a’ királyok’ elűzetése után mind inkább magához ragadván a’ hatalmat, az országlást jobban és jobban aristokrataivá tenni ügyekezett, a’ nép, vagy inkább most már a’ hatalmat szomjúzó tribunusok ellenben, törekedtek minél több demokratismust hozni-be, azt törvényekkel is lassanként erősebb lábra állítani, hogy végre a’ fő hatalom a’ népgyülésekre szállván, ők lehessenek a’ hatalmas Roma’ urai. Így harczolának egymással szabadságszeretet és uralkodási vágy, aristokratismus és pórgőg, ’s e’ köz zavarból már ekkor emelheték vala ki fejöket a’ későbbi szabadsággázlók, ha a’ nép’ tömegében az erkölcs még romlatlan és tiszta nem lett volna. Egy Appius Claudius, egy Coriolán, mind ésszel, mind indulattal birtanak magokat Roma’ uraivá tenni, ’s hogy nem teheték, a’ nagy sereg’ szilárd rényei valának vigyázó őrök.
Voltak néhányan Roma’ tapasztaltabb polgárai között, kik már ekkor mélyebben tekintettek a’ dologba, ’s látván e’ szűnnélküli belháborgásokat, aggodalommal néztek-ki a’ respublica’ távolabb jövendőjébe. Ezek között volt a’ tisztes Valerius is, ama’ consularis férfiú, ki felsőbb időkben a’ szent hegyen olly buzgó eszközlője vala a’ békének. E’ valódi republicanus vérző szívvel látta azt, hogy a’ patriciusok magoknak többi polgártársaik felett olly elsőségeket bitorlanak, mellyek minden szabad országban utálatosak. Lefesté a’ bajokat erős és igaz vonásokban. Beszéde szelíd volt és érdeklő, sokat monda az egyetértés és béke’ dicséretére, mint felette szükséges eszközökre a’ respublica’ fenn maradhatásához. Coriolán’ ügyében javaslá, hogy azt a’ nép’ elitélésére kell bízni. Ha a’ tanács a’ maga hatalmából némellyeket enged, annál erősebben megalapítja magát a’ többiekben, ’s mennyiben azok a’ magok’ terjedelmében csonkulni fognak, annyiban nyerendenek belső erejökben. Semmi nem fogja a’ nép’ haragját annyira lefegyverzeni a’ nagy érdemekkel tündöklő bevádlott iránt, mintha annak ügyét rá bizandja a’ tanács. Örömében, hogy szándéka teljesülhetett, nem fogja Coriolánt kárhozatra itélni, tudván, milly kedves ő a’ tanács előtt. Hasznos fogna lenni engesztelésűl, ha a’ tanács’ tagjai magok is a’ nép közé vegyülvén, hozzájok leereszkednének, velök ismeretségeket kötnének. Ezek után Coriolánhoz fordulván, kérte mindenekre, szerezzen a’ városnak nyúgodalmat. „Menj, Coriolán, úgymond, lépj a’ nép’ elébe, engedd magadat általa megitéltetni, ez hozzád legméltóbb mód magadat igazlani, legalkalmasabb eszköz hallgatásra birni azokat, kik tyranni czélokkal vádolnak. A’ nép, látván Roma’ nagy hősét a’ maga tribunusai előtt meghajolni, soha sem fog annak megbüntetésére vetemedni: ellenben, ha annak birói hatalmát elismerni vonakodol, ha makacsúl csak a’ consulok által akarsz elitéltetni, a’ tanácsot a’ néppel öszve háborítván, rémítő lángot fogsz gerjeszteni. Gondold-meg az anarchia’ szörnyüségeit: a’ törvényeket erő, a’ kormányt hatalom, a’ személyt és vagyont bátorság nélkül dühös szenvedélyek’ és pártok’ martalékául. Gondold-meg polgártársaid és barátid, rokonid és szüléid, gyermekeid és nőd’ átkát fejedre, ki mind ezen szörnyeknek oka leendesz.”
Valerius valódilag szerette hazáját; a’ polgári háború’ képei kínosan szaggatták szivét, nem tartóztathatá könnyei’ folyamát, ’s könnyei e’ tiszteletes ősznek nagyobb szónoki erővel birtak, mint bármelly beszéd; megindították a’ tanácsot és békére készítették-el a’ szíveket. Midőn látná, hogy hallgatói érdekelve vannak, megereszté beszéde’ folyamát, ’s mintha új erőt nyerne, mintha nem is az volna, kinek előbb könnyeit húllani látták, azon tisztelet-parancsoló méltósággal szólott, mellyet neki az ország’ kormányzatában olly sok évi tapasztalások adának.
„Rémítetünk, úgymond, mintha szabadságunk koczkáztatnék, ha a’ népnek hatalmakat engedünk, ha megegyezünk benne, hogy itéletet mondjon azokra, kik az ő tribunusait sértik. Én más itélettel vagyok. A’ respublica két rendből áll: patriciusok és pórnépből. Azt kérdem, mellyikére bízhatjuk mi e’ kettőnek szabadságunk’ szent zálogát? Úgy vagyok meggyőződve, hogy az a’ nép’ kezében, melly csak elnyomás ellen védi magát, nagyobb bátorságban van, mint a’ patríciusokéban, kiket az uralkodás’ vágya kezdet óta mindig jobban csiklandott. A’ lovagrend, születés, gazdagság, hivatalnál fogva örökké hatalmas fog maradni, a’ nép ellenben törvényes jogoknál fogva mindig őrszemekkel fog vigyázni az ország’ nagyaira, kik netalán elnyomásra törekednek, és törvényszéke’ szigorúságát borzasztó intő jelűl fogja szemök’ elébe tartani. Öszvegyűlt atyák! Ti a’ királyi hatalmat eltöröltétek, jól tudván, hogy egyes személy’ hatalma nem szokott és nem tud korlátokat tartani, ’s nem elégedvén-meg azzal, hogy a’ hatalmat két polgártársaitok’ kezébe csak egyetlenegy évnyi időre adátok, oldalok mellé három száz tanácsbelit rendeltetek, kik reájok szűn nélkűl ügyelvén, tisztök’ teljesítésében nekik irányt mutassanak. De ezen mind a’ királyoknak, mind a’ consuloknak rémítő tekintetű tanács ellen a’ respublica semmi ellenőri hatalommal nem bir. Jól tudom, hogy e’ tiszteletes tanács mind eddig csak mérsékletnek adá példáit, de ezen mérsékletet, az én látásom szerint, csak háborúknak, csak külső ellenségtőli rettegésnek lehet köszönni. Ki kezeskedik azonban, hogy utódink hosszas béke alatt hatalomra jutván, a’ respublica’ szabadságát nem fogják megdönteni? Ki kezeskedik, hogy magában az ország’ szivében nem támad egy hatalmas párt, mellynek feje magát Roma’ zsarnokává teendi? Kell tehát, hogy a’ tanácson kivűl emberek legyenek, kik az illy nemű törekedést a’ népgyülésnek bevádolván, még sarjadékában elfojthassák. Kérdheti valaki, ha nem lehet e a’ nép’ részéről is hasonlótól rettegni, ’s ha akadályozhatni e, hogy a’ pórseregből is egykor egy pártfej támadjon, ki a’ nép’ javának ürűgye alatt mind a’ népet, mind a’ tanácsot függetlenségétől megfosztandja. De ti tudjátok, hogy illy nemű veszélynek legkisebb jelekor a’ consuloknak hatalmok van dictatort nevezni, dictator pedig a’ ti körötökből nevezhető, ’s ő élet ’s halál felett határtalan hatalommal birván, elég erős minden népi törekedéseket semmivé tenni. Hogy pedig a’ dictator hatalmával vissza ne éljen, azon bölcs rendelést tevétek, hogy hívatala csak hat hónapig tarthasson. Ekként minden részről viszonyos vigyázat álland-fel. A’ tanács ügyelni fog consulaira, a’ nép a’ tanácsra, a’ népre a’ dictator ’stb. Minél féltékenyebb lesz egyik rész a’ másikra, annál hasznosabb a’ szabadság’ fennmaradására, ’s annál tökéletesb leszen respublicánk’ alkotmánya.”19
Dionysius.
)
Valerius’ beszéde a’ tanács’ többségét meghódítá. Sokan voltak, kik még szólottak, de többnyire csak Valeriust ismételve. A’ szabadság’ fenntartására, úgy mondának, semmi sem leszen olly jó foganatú, mintha minden polgárnak jog engedtetik a’ törvényszegőket a’ népgyülésnek bevádolni. Ez a’ hatalmasbakat korlátok közt tartandja, a’ népnek pedig törvényes elégtételt nyujtand elnyomói ellen, ’s nem fog kísértetbe jőni, hogy lázadáshoz folyamodjék. E’ szerint a’ szavazat’ többsége eldönté, hogy Coriolán’ ügye a’ nép’ itélete alá bocsátassék. A’ tanács előtt ugyan tudva volt, hogy ártatlant enged által ellenségi szenvedélynek: de jobbnak látta ez úttal, Valerius’ okaira hajolva, minden személyes nézeteit elmellőzni.
Coriolán, látva hogy a’ tanácstól elhagyatott, mielőtt a’ végzés aláiratnék, még egy beszédet tarta. „Ti tudjátok, öszvegyűlt atyák, millyen vala mind eddig viseletem köztetek; tudnotok kell azt is, hogy minden időkben ’s változásokon bizonyított hűségem a’ tanácshoz lázítá-fel ellenem a’ nép’ haragját. Nem akarok szólni a’ háláról, mellyet tetteimért mai napon tőletek nyerek. A’ következés, emlékezzetek-meg, be fogja bizonyítani, hogy gyarló, sőt talán rosz czélú is vala azoknak tanácsa, kiknek véleményét most ügyemben követni jónak találtátok. Azonban, miután Valerius’ véleményéhez állátok, szabad legyen legalább tudnom, mit vétettem, ’s milly föltételek alatt adtok-ki engem ellenségeim’ dühének?”20
Plutarch.
)
E’ beszéddel Coriolán azt akará kivizsgálni, ha a’ tanácsban mondott beszéde a’ tribunusoktól kérdésbe fog e vétetni? A’ tribunusok, bár mint haragvának e’ beszédért Coriolánra, nehogy a’ tanácsot magok ellen ingereljék, azt mondák, hogy vádjok csak Coriolántyranni hatalomra törekedését fogja tárgyazni. „Ha így van,” felelt Coriolán, „’s csak ez alaptalan rágalom ellen kell magamat védenem, minden haladék nélkűl megjelenendek a’ nép előtt, ’s ha vétkesnek találtatom, semmi büntetés alól magamat kivonni nem fogom. De aztán, bizonyára ezen vádat hozzátok-fel ellenem, ’s a’ tanács’ végzése ki ne játszassék.” A’ tribunusok megigérték, ’s Coriolánnak huszonhét nap adatott, mellynek lefolyta után a’ gyülés előtt meg kellett jelennie.
Ezen végzés a’ tribunusok által kihirdettetett a’ népnek, ’s egyszersmind parancs bocsáttatott mind a’ városiak, mind a’ künn lakókhoz, hogy huszon hét nap mulva a’ gyülésben megjelenjenek Coriolán’ ügyében szavazni. Mindenek nyugtalansággal várták a’ napot, mellyen Coriolánon boszújokat éreztethetik, mert a’ tribunusok annyira felingerlék ellene a’ sziveket, hogy sokan azt hinnék, ezen ember’ megdöntésétől függ a’ respublica’ boldogsága, kit azonban nem régiben még bálványozának.
Megjelent az elhatározott nap. Teméntelen sokaságú nép tódult öszve a’ piaczon. A’ tribunusok, mielőtt a’ tanácsbeliek megjelennének, a’ népet tribusokra oszták. Servius Tullius’ uralkodása óta mindig centuriák szerint ment a’ szavazás, most a’ tribunusok ezt megváltoztaták, a’ mi Coriolán’ ügyére elhatározó befolyású lépés vala.21
A’ centuriák szerinti szavazásban a’ patriciusok voltak hatalmasbak, a’ curiák szerintiben a’ pór. Innen a’ tribunusok’ harcza ez utósó mellett.
) Megjelenvén a’ consulok, kivánták, hogy a’ régi szokás tartassék-meg; de a’ tribunusok egész bátorsággal kimondák, hogy ők más nemű szavazást népi ügyben megengedni nem fognak. Hosszabb szóverseny után csakugyan a’ tribunusok’ akaratja állott-meg, részint, mert makacsabban víttak véleményük mellett, részint, mert a’ tanács Coriolán’ ügyét nem akará saját ügyévé tenni.
Minucius consul felszólala Coriolán mellett, kérte a’ népet, tekintsék e’ nagy ember’ érdemeit, ’s ne adjanak okot róla azt mondhatni, hogy törvényszék’ elébe állítatott, mint alacsony gonosztévő. Sicinius azt felelte, hogy illy tekintetek mellett, szabad országban, senki bátorságban nem élhetne, ’s minden nagy embernek büntetlenűl lehetne vétkeznie. Monarchiákban, úgymond, hol személy uralkodik, kegyelmezhetnek a’ fejedelmek: de republicanus országban törvénynek kell uralkodnia, melly egyképen jutalmaz és büntet minden rendű polgárt. Ekkor elolvastaték a’ tanácsvégzet, melly szerint Coriolánt semmi mással vádolni nem vala megengedve, mint a’ zsarnoki hatalomra vágyódással. Ez vala minden védelem, mit Coriolán’ ügyében a’ tanács teve.
Most Sicinius szólala-fel, ’s előadá, miként törekszik Coriolán, a’ romai hajdani királyok’ ivadéka, régóta királyi hatalomra. Hogy születése, hősi tehetségei, párthíveinek nagy száma, kiket valódi jobágyai gyanánt lehet tekinteni, gyanút igen is nagyot támasztanak ellene. Soha eléggé nem vigyázhatni, hogy ez a’ patriciusoktól örök magasztalásokkal elhalmozott hős, hazája’ szabadságát veszélybe ne döntse. Már csupán az is, hogy ő polgártársai’ szemében gyanút gerjeszte maga iránt, Roma’ törvényei szerint büntetésre méltó.
Coriolán megjelent a’ nép előtt, szilárd tekintettel, melly bámulatra ragadá nézőit. A’ tribunusok’ hamis vádai ellen semmit sem monda, hanem a’ helyett elbeszélé mit teve eddig ’s mint szolgált hazájának. Előszámlálta az ütközeteket, hol jelen volt, hét esztendő’ leforgása alatt; említé sebeit, felhordá vezéreitől nyert jutalmait ’s mint lépett nyomról nyomra felebb a’ hadi pályán. Megmutogatá a’ népnek bajnoki koszorúit, mellyeket itt és amott nyerni szerencsés volt, megnevezé polgártársait, kiknek életét megmentette, felhíván mindenikét bizonyságúl. Egy sereg, nagyobb részint a’ pórrendből, azonnal előlépett, ’s megvallá, hogy Coriolánnak köszönheti életét. „Mi számtalanszor láttuk, mondának ők, mint rohant-be az ellenség’ legsűrűbb rendei közé, hogy polgártársa’ életét saját vérén megmentse, ’s most íme igazságtalanul vádoltatik azért, hogy mi őt szeretjük mint éltünk’ szabadítóját, hogy rajta csüggünk mint védenczei. ’S lehet e ez az ő vétke vagy a’ miénk? Tehetünk e mi másként hálátlanság’ mocska nélkűl? Ha pénzre akarjátok őt ítélni, készek vagyunk érette mindenünket váltságúl adni; ha száműzitek, vele fogunk menni; ha életet kívánjátok, vegyétek inkább miénket, melly úgy is övé, mellyet nélküle nem birnánk, ’s így legalább lefizethetjük neki tartozott adónkat, ’s a’ hazának egy jeles polgárt megszabadíthatunk.” Könyekre fakadtak e’ jószivű emberek beszédeik alatt, ’s gyermekileg zokogának. Ekkor Coriolán elszakasztá köntösét ’s megmutatá csatákban nyert sebeit. „E’ derék polgárok’ életéért nyertem e’ sebeket, úgymond, értök tevém véremet ezerszer koczkára. Egyeztessék-meg a’ tribunusok az illy tetteket azon váddal, mellyeket ellenem koholtak. Hihetni e, hogy az, ki vérét a’ népért áldozza, a’ népnek ellensége legyen? Ki őket megszabadítani annyiszor küzdött, őket éhhel hálásra kárhoztassa?”
E’ beszéd, nemes méltósággal, a’ mi Coriolánnak olly nagy mértékben tulajdona vala, elmondva ’s azon önérzéssel és bátorsággal, melly az ártatlanságnak hű kisérője szokott lenni, nem volt foganat nélkűl. A’ nép szégyenleni kezdé neheztelését. A’ jámborabbak azonnal felkiáltozának, hogy illy nagy embert ’s hasznos polgárt fel kell minden vád alól menteni. A’ tribunusok meg valának lepetve ’s rettegve látták a’ nem várt jelenést. Azonban Decius, mint mondánk, a’ legügyesebb ’s egyszersmind fortélyosabb szónok közöttök, azonnal felszólala, hogy Coriolán ellen még egyéb vád is van, mellynek megczáfolására hasztalan lesz sebek’ mutogatása és tettek’ kérkedékeny emlegetése. „Tudjátok, úgymond, polgárai Romának! hogy törvényeink szerint az ellenségtől elszedett zsákmány az egész romai nép’ sajátja, hogy felőle sem vezérnek, sem katonának intézeteket tenni nem szabad, hogy az érettök bejött pénz a’ quaestor által a’ köz kincstárba tétetik, ’s íme, még is Coriolán, ezen törvények’ ellenére, mellyek egykorúak Romával, miután Antiumban nevezetes zsákmánylást tett volna, az elfoglalt martalékot barátjai közt osztotta-el, ’s ekként a’ nép’ tulajdonát czimboráinak ajándékozá, hihetőleg zsarnoki czélja’ zálogáúl. Felszólítalak téged ezennel, Coriolán; hogy e’ vádat czáfold-meg.”22
Dionys. Plutarch.
)
E’ vádnak megitélésére szükség említenem, hogy azon korban, midőn az élelmi szükség miatt a’ nép és patriciusok között viták folytának, az antiumiak, használván az alkalmat, beütöttek Roma’ határaiba és pusztítottak, rablának egész a’ városi kapukig, a’ nélkűl, hogy Romában a’ népet fegyverfogásra lehetne birni. Coriolán nem tűrheté e’ gyalázatot. Engedelmet kért a’ consuloktól ellenök fegyvert foghatni; öszve szedé hiveit ’s megigérte a’ pórrendi katonáknak, hogy ha zászlójához állandanak, zsákmánnyal megrakodva fogja őket haza vezetni. A’ katonák ismerve Coriolán’ hadvezéri tehetségeit, ’s ezen felűl éhségtől űzetve, zsákmány’ reményétől kecsegtetve, csoportosan sereglettek Coriolán’ zászlójához. Coriolán kivezeté őket a’ városból, megrohaná a’ szerte kóborló ellenséget ’s több izben megverve, beűzé Antium’ falai közé, hol, míg azok rettegve a’ Coriolán névtől, magokat zárva tartanák, ő, kölcsönért kölcsönt fizetve, megengedé katonáinak a’ rablást, kik végig kalandozván a’ sík földet, teméntelen zsákmánnyal tértek vissza. Coriolán, igérete szerint, általengedé mindeniknek, a’ mit szerzett, részint sinlődő háznépe’ táplálékára, részint hogy példát adjon nekik élelemszerzésre az ellenség’ telkeiről. Ez volt tehát a’ vétek, mellyet most Decius ellene felhozott: de az nem volt való, hogy ő a’ zsákmányt barátinak adta vagy épen felosztotta volna, mert mindeniké az volt, lett legyen patricius vagy pór, a’ mit saját erejével szerzett. Coriolán’ veszedelme az vala, hogy a’ zsákmánnyal terhelten visszatérőket azok, kik a’ városban maradtak, irigy szemmel nézték, a’ mit Decius megsejtvén, még azon időben eltökélé egykor Coriolán ellen használni.
„Királya vagy e te Romának, Coriolán, mond e’ fondor tribunus, hogy sajátjairól kényed szerint intézeteket téssz?” Meglepve e’ vád által, mellyre épen nem vala elkészűlve, Coriolán nem tuda egyebet felelni, mint hogy a’ dolgot előadta miként történt vala. Kik azon csatában jelen voltanak, azonnal előállottak bizonyságot mondani a’ dolog’ valósága felől, azonban a’ másik felekezet nagyobb számmal volt, ’s most felzudúla. Látván a’ tribunusok e’ kedvező pillantatot, minél hirtelenebbűl szavazatra bocsáták az ügyet, ’s Coriolán a’ többség által örök számkivetésre itélteték.23
Dionys, Plut. Liv.
)
A’ patriciusok’ nagyobb része magát is száműzve érzette e’ nagy emberrel, ki mindenkor támasza és véde vala a’ patriciusi rendnek. Eleinten köz rémülés támadt bennök: de csak hamar boszú és elkeseredés foglalta-el a’ sziveket. Némellyek Valerius ellen keltek-ki, hogy síma beszédével a’ tanácsot elcsábítá, mások ön magokat vádlák szerfeletti engedéllyel, mindnyája keserűen bánta, hogy végeszközökhöz nem nyúlt inkább, mint illy nemes lelkű, nagy polgárt ellenségei’ negédének engedé. A’ nép ellenben örvendett fényes diadalmának: ’s a’ két rendet most nem ruházatról ’s egyéb jelekről, hanem vidám, vagy sajnálatos arczáról lehetett megismerni.
Változás egyedül Coriolán’ külsején nem volt látható. Járása, arcza, mozdulati nyúgalmasak valának, ’s mind azok közt, kiket e’ történet érdeklett, csupán az ő lelkén nem voltak elcsüggedés’ jelei. De e’ nyúgalom csak külsején mutatkozott, belseje, mint látni fogjuk, volkán vala, hol harag és elkeseredés’ lángjai égtek. A’ gyülés után mindenek előtt haza tért, hol anyját és nőjét könyekben elázva találta. Inté őket hideg, kevés szavakban, a’ sorsnak e’ csínyát állhatatosan tűrni; megölelé őket, apró gyermekeit gondjaikba ajánlá, ’s elhagyá a’ várost, a’ nélkűl hogy egykét védenczein kivűl valakit magával menni engedne. A’ város’ végéig nagy sereg tanácsbeli és patricius kísérte. Haraggal lévén eltelve gyávaságokért, egyikhez sem szólott; némán halada előttök, némán vált-el tőlök.24
Plutarch.
)
A’ pórnép’ lelkét mind eddig nem tapasztalt öröm foglalá-el a’ győzödelmen, mellyet a’ patriciusok’ hatalmán vőn. Nem ok nélkűl, mert Coriolán’ megitéltetésével a’ respublica’ eddigi alkotmánya a’ maga alapjaiban vala megrendítve. A’ nép, melly ekkorig a’ patriciusok’ hatalmától függött, most ezeknek biráivá tette magát, ’s végzéseket hozott az ország’ legnevezetesebb dolgairól. A’ fő hatalom most a’ tanácstól a’ nép’, vagy inkább a’ tribunusok’ kezébe látszott szállani, kik népvédői czímök alatt Roma’ kormányzóivá emelték-fel magokat. Csupán a’ consulok, mint fő igazgatói az országnak, voltanak előttök még némileg félelmesek; azért, hogy ezek’ hatalmát is megtörjék, olly patriciusokat ügyekeztenek consulokká választatni, kik hozzájok szítanak, vagy szellemi tehetségök gyengébb, hogysem tőlök félni lehetne. Mint védei ’s pártfogói iránt vak bizodalommal lévén a’ nép’ nagy serege, mellyet szenvedély szokott mozgatni, ész ritkán, magokat vezetőjévé tették a’ közvéleménynek, gondolkodásnak. Jó hadvezér, úgy mondának, ritkán jó az ország’ kormányán; a’ hős megszokván háború’ idején a’ korlátlan parancsolást, győzödelmes fegyvereivel bizonyos büszkeséget hoz magával haza, és felsőségi érzést, mellytől szabad országban mindenkor félni lehet. Miután a’ consulok, elég igazságtalanúl, csak patriciusok közűl választatnak, azon kell ügyekezni, hogy e’ nagy hatalmat szelíd, jámbor emberek nyerjék-meg. Az igen kitünő elmék, győzelmekhez szokott hadvezérek, ’s általában a’ dicsvágyó lelkek veszedelmesek szabad országban. E’ gondolatok, mellyekben olly sok való is vagyon vegyülve, a’ szabadságféltés’ színe alatt könnyen hitelt nyertek, ’s irányúl szolgáltanak a’ választásnál. Ehhez járult még az is, hogy Coriolán’ ügyében, mint láttuk, a’ tribunusok erőszakosan kivitték a’ curiák szerinti szavazást, a’ mi a’ népnek rendkivüli hatalmat ada, mitől jövendőben a’ tribunusok semmi nagyobb tekintetű tárgynál el nem állottak. Így történt, hogy a’ T. Sulpitius és Sept. Largius consulok alatt tartott választásnál a’ nép megtagadá szavát Róma’ nagyobb elméitől, ’s consulokká Cajus Julius Julust és Pub. Pinarius Rufust választá, két igen gyenge embert, kiknek sem harcz’ sem béke’ idején nem lehete tekintetök, ’s consulok azért lettek, mert rá semmi érdemök nem volt. Így mene Roma’ alkotmánya a’ demokratia felé hatalmas léptekkel, a’ nélkűl hogy haladását az aristokraták gátolni képesek lehettek volna.
Coriolán száműzetése’ első napjait mezei jószágainak egyikén töltötte. Itt kezde tünődni balesetén ’s itt gondolá azt végig egész nagyságában. Föltámadának lelkében a’ boszúvágy’ szörnyei hálátlan polgártársai ellen, ’s a’ nagy ember odáig hagyta magát indulatitól ragadtatni, hogy hazája’ feldulását eltökélné lelkében. Azonban miként volna az eszközölhető? Mellyik szomszéd nép eléggé erős Romával háborút viselni? Végig hordá elméjét a’ népeken, mellyek hazájával ellenséges viszonyban állottak: sabinok és tusciusok, aequusok és volscok ’s herniciabeliek. Elméje a’ volscokon, a’ régi Latium’*
Közép-Itália ősi nyugati tartománya.
egyik népén állapodék-meg. Őket találta Róma’ legnagyobb ellenségeinek ’s egyszersmind leghatalmasbaknak fegyvert emelhetni. E’ nép több apró városokból állott, mellyek szövetségben lévén egymás közt, követeik által kormányzák magokat. Ezen Roma’ növekedését mindig irigy szemmel néző ország sokszor harczolt a’ romaiakkal véres csatákat, bátran és elszántan, de kevés szerencsével. Sok birtokait veszté-el, ’s utósó háborújakor két évi fegyverszünetet kellett kérnie, hogy meggyengűlt erejét helyre állíthassa. De a’ balszerencse nem csüggeszté, nevelte inkább rómaiak ellen forralt haragját a’ szilárd tökéletű népnek. Olaszország’ nemzeteit nem szűnt-meg Roma ellen bujtogatni minden alkalommal. E’ nemzeti gyűlöleten építé Coriolán a’ maga nagy reményeit hazáján boszút állhatni. Azonban szándékát kivihetni minden másnak könnyebb volt volna mint neki, ki a’ volscoknak egy és más alkalommal több károkat okozott mint minden romai. Ő nem egyszer tette semmivé seregeiket, nem egyszer pusztítá tartományaikat, bevette és feldúlá városaikat, ’s neve behatván minden volscusi megyébe, egyképen vala mind gyűlölt, mind rettegett.
Mind ezeknél még egy nagyobb akadálya is volt Coriolánnak. Antiumban tudniillik egy férfiú lakott – neve Tullus Attius25
Liv. Dionys. – Plutarchnál Tullus Amphidiusnak neveztetik.
) – ki származás, gazdagság és bajnoki tehetségek miatt a’ volscoknál királyi tekintetben állott. Coriolán ezen embertől leginkább gyülöltetett, mert a’ vitézségben egymásnak versenytársai valának, ’s a’ mi még bajosabb, Tullusnak gyakran kellett tapasztalni, hogy e’ romai hőssel nehéz mérköznie. Coriolán’ seregei gyakran megverték Tulluséit, ’s a’ két bajnok nem egyszer kelt egymással viadalra, honnan többnyire Coriolán tért vissza győztesen, ’s így közöttök a’ nemzeti gyűlölségen túl még személyes is vala. Gondolhatni ezek szerint, hogy Coriolán Tullusnak kedves vendége nem fogott lenni, ’s még is ellent nem állván ennyi ok, e’ vakmerő romai eltökélő nem csak a’ volscokhoz, hanem magához Tullushoz menni. E’ vonás nevezetes bizonysága annak, hogy ő mélyebben tuda az emberi lélekbe is tekinteni ’s hogy Tullushoz menetele nem roszúl vala kiszámítva. Felöltözék olly ruházatba, melly őt Antiumban ismeretlenné tevé, ’s napszállat után bemenvén a’ városba, észrevétlenűl Tullus’ házába lopakodék. Itt elburkolá arczát köntösébe, és leült a’ ház’ tűzhelyén.26
A’ ház’ tűzhelye Vestának, mint védistennének vala szentelve ’s asylum gyanánt tekintetett, hol az üldözöttet megsérteni tilalmas volt.
) E’ különös megjelenés a’ házi cselédek közt figyelmet és csodálkozást gerjeszte: de senki eligazítani őt nem meré, mert külsején valami mutatkozott, mi iránta némi tartózkodást és tiszteletet gerjeszte. A’ szolgák bejelenték uroknak e’ különös ember’ megjelenését. Tullus azonnal kijöve, kérdé, kicsoda és mit kiván? – Coriolán fölfedvén ábrázatát, Tullusra függeszté szemeit. „Ha nem ismersz, úgymond, magam leszek magamnak árulója. Én Cajus Marcius vagyok; ki neked és hazádnak annyi kárt szerzettem. Tetteimet tagadni nem engedi a’ Coriolán név, mellyet viselek emlékéűl hazád iránti haragomnak, egyedűl való jutalmáúl érdemeimnek ’s a’ Romáért kiállott veszélyeknek. A’ romai nép’ negéde ’s az áruló és gyarló tanács, mindent elveve tőlem, sajátom egyedűl e’ név maradt. Száműzve hazámból, tűzhelyeden kerestem állapodást, nem hogy éltemet mentsem, – mert ha haláltól félnék, nem jöttem volna ide – hanem hogy üldözőimet megboszúljam, ’s íme már is boszúmat állom avval, hogy téged, ellenségemet, személyem’ urává teszlek. Ha van bátorságod Roma ellen fegyvert fogni, fordítsd hasznodra balsorsomat, ’s tedd szerencsétlenségemet néped’ szerencséjévé. Én ügyesebben fogok tudni Roma ellen harczolni, mint valaha ellenetek, mert jobban ismerem az ellenség’ állapotját, mint a’ tiéteket. Ha pedig nincs merészséged Romával föltenni, vedd éltemet, régi ellenséged’ életét, ki egykor talán neked és népednek még ártalmas lehetne.”27
Plutarch. Dionys. Livius.
)
Elbámulva e’ bátorságon és beszéden, Tullus kezet nyújta a’ számüzöttnek. „Ne rettegj, úgymond, Coriolán! e’ bizodalom, mellyet hozzám mutatsz, legyen záloga annak, hogy nálam bátorságban vagy. Te magadat adod nekünk ’s ez elég kárpótlás, sőt nagyobb annál, mit elvevél. Szolgálatidat, mellyekre ajánlkozol, igérem, mi jobban fogjuk jutalmazni mint polgártársaid. Remélj minden jót a’ volscoktól.” Bevezeté őt’ szobáiba, megvendéglé ’s a’ következő napot tanácskozásban tölték-el a’ kezdendő háború iránt.
A’ romaiak ’s volscok közt, mint mondám, fegyverszünet vala, arról kelle tehát gondolkodni, mint lehetne ezt jó ürügy alatt megtörni. Alkalom önkényt ajánlkozék. A’ romaiak nyilványos ünnepeket készültének tartani, mellyek nálok egy részét tevék az istentiszteletnek. Az olasz népek seregenként jöttek Romába ez ünnepekre, ’s olly nagy számmal, hogy nem férhetvén házakba, szabad ég alatt kellett sátorokban tanyázniok. E’ népsokaság aggodalomba ejté a’ consulokat, a’ mit hogy még inkább neveljen Tullus, fogadott embere által azon hírt szóratta-el a’ városban, hogy a’ volscok Romát felgyujtani szándékoznak. A’ consulok rögtön tudtára adák ezt a’ tanácsnak, melly ismervén a’ volscok’ gyűlöletét Roma iránt, hive a’ hírnek, ’s végzést hozott, ’s egész városban kihirdetteté, hogy napszállatig minden volscus eltakarodjék Roma’ falai közűl, sőt kijeleltetett a’ kapu is, mellyen kimenniök kelle. A’ parancs szigorúan hajtatott végre ’s egy volscus sem marada Romában. Boszúval és nehezteléssel tértenek haza, ’s annak vágyával, hogy e’ gyalázatot megtorolhassák. Tullus mintha történetesen jőne elejökbe, álnokúl kérdé haza tértök’ okát. Midőn elmondanák, még inkább bujtá lángjokat. Lehető e, úgymond, hogy istenek ’s emberek’ gyülekezetéből mint őrülteket, szentetleneket kiüzének? ’s kiüzének minden egyebek között csupán titeket? Bevárjátok e, hogy gyalázóitok, minden fegyverszünet’ daczára, rajtatok ütvén, telkeiteket újonan feldúlják?28
Plutarch. – Dionys. L. VIII. azt mondja, hogy Tullus maga vala Romában ’s maga terjeszté ez álhírt. Liviusnál láthatni Tullus’ beszédét.
)
E’ szavak felingerlék őket, elannyira, hogy csakhamar gyülés tartatván Antiumban, szavazat’ többsége által elhatároztatnék a’ háború. Mielőtt azonban szándékok’ kiviteléhez nyúlnának, Tullus, az egész dolog’ vezetője, elmondá nekik, hogy Coriolán közöttök van, ’s kérte, hívnák őt gyülésökbe. „E’ hadvezér, úgymond, ki annyiszor bizonyítá-be ügyességét, most még inkább fel van gerjedve a’ romaiak ellen, mint min magunk, ’s úgy látszik a’ sors hozta őt közénk dolgaink’ jóvá tételére. Ő bizonyosan helyes tanácsot fog nekünk adni, ’s annak veszélyeit megosztandja velünk.”
Coriolán meghívatott. Azon elszánt és bátor tekintet, mellyel elejökbe lépett, minden szemeket e’ nagy hírű emberre függeszté, ki maga egykor nagyobb rettegést gerjeszte lelkeikbe, mint egész Roma. Szavait azon tisztelettel és részvéttel hallgaták, melly az üldözött érdemnek mindig elmaradhatatlan követője. Beszéde bátor, ésszel és meggondolással teljes, ’s szenvedélyeket lázasztó vala, ’s belőle látni volt, hogy Coriolán mind hadvezér mind szónok egyképen nagy. Tanácsa az volt: Küldessenek Romába követek ’s kivántassanak vissza az elfoglalt birtokok; ha pedig megtagadtatnának, jelentessék háború. – Ajánlá szolgálatát a’ volscoknak, mint hadvezér, vagy közvitéz. Beszéde felgyujtá hallgatóit; a’ háború elvégezteték; Coriolán Tullussal egyetemben hadvezérekké neveztettek, ’s egy alkalommal a’ romai száműzött polgári joggal ajándékoztatott-meg.29
Dionys. L. VIII.
)
A’ követek elmentenek Romába, a’ volscok’ üzenetét előadandók. Roma nem tudá, mit teszen fenyegetéstől rettegni, ’s országlási elveinek egyike vala, nem engedni, még győzelmes ellenségnek se. A’ követeknek azon válasz adatott, hogy a’ romai népnek nem szokása félelemből vissza engedni azt, mit győzödelmes fegyverrel magáévá tőn, ’s ha a’ volscok elsők nyúlandanak fegyverhez, a’ romaiak utósók lesznek, kik azt leteendik. A’ háború tehát el vala kezdve.30
Plutarch.
)
Tullus és Coriolán, a’ romaiak’ válaszát előre sejtve, készen tarták seregeiket, ’s úgy egyeztenek-meg, hogy Tullus a’ tartalékcsapatokkal honn marad védűl, Coriolán pedig a’ romaiak’ és frigyeseik’ birtokának pusztítására megyen. Coriolán fölkerekedék táborával, megtámadá Circaeát ’s kiűzte belőle a’ nem régiben megtelepedett romai gyarmatot. Utána elfoglalta Satricumot, Longulát, Poluscát és Coriolit, mellyeket a’ romaiak csak az imént foglaltak a’ volscoktól. Elvévé továbbá Corbia, Vitellia, Trebia, Labicum és Pedum városait. Voles ellent állván ostrommal foglaltatott-el, ’s lakosainak tapasztalniok kelle egy győzödelmes és boszús ellenség’ dühét. Coriolán megparancsolá katonáinak, hogy végig kóborolván a’ romai telkeket, mindent dúljanak, pusztítsanak, de kiméljék a’ patriciusok’ birtokait. Ezt vagy azért, hogy patriciusok iránti hajlandóságát mutassa, vagy, a’ mi hihetőbb, hogy a’ patriciusokat a’ pór előtt gyanúba hozza, mintha velök titkos egyetértésben állna, ’s a’ két rend között meghasonlást támasszon. A’ mit, ha csakugyan czélja vala, el is ért, mert a’ nép azonnal fölemelé szavát a’ tanács ellen, hogy Coriolánnal szövetségben áll, ’s ő eszközlé, hogy most ellenséges fegyverrel jő, hihetőleg a’ tribunusi hatalmat eltörleni. A’ patriciusok ellenben szemrehányásokat tőnek a’ népnek, hogy olly jeles polgárt és hadvezért elkeserítettek hazája ellen fegyvert ragadni. Bizodalmatlanság, gyanakodás, gyűlölet támadt bennök egymás iránt, ’s a’ köz rendetlenségben nagyobb iparral dolgoztak egymás’ rongálásán, hogysem az ellenségén. A’ consulok a’ város’ falai közé huzódtak, rettegve olly daliával mérközni mint Coriolán. A’ nép ’s tribunusai, kik máskor olly bátrak valának Coriolán ellen zajt támasztani, most nem igen mutattak kedvet vele szembeszállani. Mindenfelől határozatlanság, zavar és félelem. Romából senki kimenni nem akara, részint mert vezéreiben nem bizott, részint mert Roma’ szövetségesei egymás után kezdének a’ győzőhöz pártolni.
Romának rémítője, Coriolán, nem találván sehol akadályra, elfoglalta Lavinumot, ’s egyenesen a’ város felé tartván, tábort üte a’ cluili sánczoknál 40 stadiumra (öt német mérföldre) Romától. Győzelmeinek híre minden felől öszve tódítá a’ volscokat, annyira, hogy még Tullust is elhagynák katonái Roma’ felzsákmányoltatása’ reményében, ’s nyilván*
Nyilvánosan, hivatalosan.
kimondák, hogy ők csak a’ romai vezér’ zászlói alatt akarnak harczolni. Ez újabb győzödelme volt Coriolánnak versenytársán Tulluson, de egyszersmind szerencsétlensége is, mert a’ dicsszomjú volscus’ lelkében újra fölébredett a’ boszú Coriolán ellen. Egész Olaszország Coriolánra függeszté szemeit és a’ romaiakra, kiknek most szomorúan kellett látniok, mennyire függ a’ hadi szerencse gyakran egyetlenegy elmétől. Úgy látszott, mintha Coriolán’ száműzetésével az erős Romából egyszerre a’ hősi lélek is elszállott volna. A’ rémülés rendkívüli volt; a’ nép, melly a’ város’ falairól nézte mint pusztítatnak telkei, heves zajjal békealkut kivánt; az ítéletet, melly Coriolánt száműzte, kegyetlennek mondá és elrontani*
Érvényteleníteni.
javalá; szóval, az ingatag csoport, melly előbb nagy dühhel kegyetlenkedett az ártatlanon, most szint olly hévvel ohajtá, hogy az ne történt legyen. Egészen másként a’ patriciusok. Ők, előbb védői Coriolánnak, most ellenszegültek a’ nép’ kivánatinak, részint mert Coriolán most már, mint hazája’ ellensége inkább büntetésre, hogysem bocsánatra vala méltó, részint, hogy újabb példáját adja annak, a’ mit többször mutatott: hogy legnagyobb szerencsétlenség’ idején legmakacsabb a’ békekötésben. Ekkor mondatott-ki a’ tanács által azon kevély szó, hogy Roma nem ereszkedik alkuba lázadóval meddig fegyverét le nem teszi, mellytől későbben gyalázattal kellett elállania.
Értésére jutván Coriolánnak e’ büszke válasz, felkele táborával ’s egyenesen a’ városnak indult, mintha azt ostromlani akarná. Ez elszánt és vakmerő lépés lelohasztá a’ kevély romaiak’ dagályát ’s büszkeség helyett rettegés fogá-el szíveiket. Elvégezteték egyenlő akaratával a’ két rendnek, hogy Coriolánhoz követek küldessenek béke-szerzendők. Öt consularis férfiú neveztetett-ki, mind ollyan, ki egykor Coriolán iránt hajlandóságát bizonyítá.
Coriolán eltökélé, hogy megalázza e’ makacs kevély népet. Katonáit két rendbe állítá fegyveresen, ’s közöttök kellett elmenniök Roma’ követeinek. Ő maga, körűlvéve tábora’ nagyaitól, tábornoki székén űlve fogadta őket büszkén, mint olly ellenség, ki karddal készül törvényeket szabni. A’ követek egész alázattal járultak elébe, érzékeny és szerény szavakba önték kérelmöket, adjon békét a’ két háborgó népnek, ’s ne örüljön a’ volscok’ hasznával hazájának ártani. Coriolán kevélyen válaszolt: „Ha, úgymond, visszaadatnak az elfoglalt birtokok, ha a’ volscoknak szinte mint a’ latinoknak romai polgárjog engedtetik, ha visszahivatnak az elfoglalt földekről a’ romai telepföldmivelők, akkor alkuba fog velök ereszkedni, különben nem.” Miután a’ volscok’ ügyében kevélyen szólott, szelidült ábrázattal fordult hozzájok, nyájasan szóla velök, szívesen emlékezett iránta mutatott hajlandóságokról, megköszöné nekik, hogy pártfogolák nejét és gyermekeit, ’s harmincz napot engedvén gondolkodásra a’ békekötés’ pontjai felől, elbocsátá őket.31
Dionys. L. VIII. Plut.
)
Ez idő’ elfolyta alatt elfoglalá a’ latínoknak több városaikat, ’s a’ határnap’ eltölte után újra visszatért táborával ’s megszállott Roma’ kapui előtt. Roma a’ harmincz napot tanácskozás között töltötte-el, de a’ kevély republicanus nép újra is csak azt határozá, hogy semmi törvényt nem fogad-el, meddig az ellenség fegyverét le nem teszi. Követek jövének, kérve Coriolánt, ne kívánjon tőlök olly békekötést, melly gyalázatokra szolgáland, mert semmi illyenben megegyezhetni nem fognak. A’ természeténél fogva is már szigorú Coriolán hidegen felelt nekik, hogy egyéb választások nincs, mint az elfoglaltak’ visszatérítése vagy háború. Még három napot enged, úgymond, mellynek elfolyta után többé ne merészeljenek hozzá jőni.
A’ követek’ visszatérte nevelte a’ rémülést. Mindenki fegyverhez nyúlt; némellyek a’ falakra, mások a’ kapukra állani őrül, nehogy Coriolán titkos szövetségesei által, mint hitték, elárultassanak; sokan házaikat elsánczolni, mintha az ellenség már benn volna. Rend ’s hadfenyíték sehol; a’ consulok tehetetlenűl, mintha hivatalaikról lemondottak volna; a’ tribunusok’ hollétéről semmi hír. Ezek nem voltak többé a’ hajdani bátor romaiak, kiktől reszketett Olaszország. Úgy látszott egész nemzet’ lelke Coriolán’ lelkébe szállott, megboszúlni a’ hálátlanságot. Gyülekeztek és oszlának, tanácsot tanácsra halmoztak, mellyeknek egyike sem volt a’ romai névre méltó. Végtére a’ vallás’ szolgáit küldék Coriolán’ megengesztelésére.
Papok, jóslók, áldozat’ szolgái, ünnepélyes és szertartási öltözetökben mentenek, mint bucsújárásra, Coriolánhoz. Tisztes méltósággal léptek végig a’ táboron, ’s szónokjok istenekre és mindenre a’ mi szent, kéré Coriolánt, kimélné hazáját: de ő el vala tökélve velök haragját éreztetni, ’s azt felelte mozdíthatatlanúl mit előbb: „A’ mit kivánnak, magoktól függ. A’ volscok békére lépnek, mihelyt vissza lesznek adva az elfoglalt tartományok. Ne bizakodjanak, úgymond, a’ romaiak azon költeménybe, mellyel régi királyaik ámíták, hogy Roma istenektől van világ’ urává rendelve; ő bizonyossá teszi őket, mihelyt akarni fogja, hatalmába ejtendi a’ várost.” Megesküvék istenek’ színe előtt, hogy ő ártatlan leszen minden csepjétől a’ kiontandó vérnek, ’s a’ mi balszerencse Romát éri, saját makacsságának köszönje ’s azon vak átalkodásnak, mellyel rablása’ gyümölcseit meg akarja tartani. E’ szavak után egész tisztelettel haza bocsátá őket, a’ nélkül hogy föltételeiből legkisebbet engedne.32
Livius, L. II. cap. 39. kételkedni látszik, hogy Coriolán maga elébe bocsátotta volna a’ papokat, sőt a’ második követség’ elfogadtatását sem hiszi: de Plutarch és Dionysius világosan említik.
)
Roma elveszve látá magát. Templomai tömvék vének, gyermekek, asszonyokkal, kik oltárok előtt könyörgöttenek istenekhez hazájok’ megtartásáért. Ekkor történt, hogy Valeria, testvére ama híres Publicolának, mintha istentől sugaltatnék, több főrendű asszonyokat vevén magához a’ Capitoliumból, hová imádkozni ment vala honáért, kijövén, Veturiához, Coriolán’ anyjához mene. Együtt lelték őt Volumniával, Coriolán’ nőjével, siratva hazájok’ veszélyét.
Valeria mélyen illetődött szívből szóla hozzájok: „Roma’ leányai jőnek, úgymond, hozzátok, Roma’ leányaihoz, közönséges hazánk’*
Mindannyiunk hazájának ügyében.
ügyében. Ne engedjétek, nemes szivű hölgyek, Romát volscok’ martalékává lenni, ne azt, hogy szabadságunkat az ellenség eltiporhassa. Jertek Coriolán’ táborába, könyörögjünk neki hazánk’ kiméléseért. Én nagy reményeket helyezek nemes lelkébe, ’s mindent várok anyja és nője iránti szeretetétől. Boruljunk lábaihoz, kérjük, kényszerítsük őt; olly magas szivű férfi nem fog ellentállhatni könnyeinknek. Meglássátok, istenek meg fognak indulni igazságos esdekléseinken ’s megmentendik e’ várost, melly emberi segedelemtől elhagyva látszik.” Szavai elhaltanak zokogás és könnyek közt, a’ derék romai hölgynek.33
Plut. Dionys.
)
Valeria, Romának méltó leánya,” mond a’ sebhedt szivű Veturia, „te gyámoltalanságban keressz segédet, midőn hozzánk fájdalomtól elnyomattakhoz folyamodol. Mióta a’ nép kimondá itéletét Coriolánra, elalutt szivében minden tisztelet anyja, ’s minden hajdani szerelem nője iránt. Anyám! nőm! úgymond ő elkeseredve, midőn akkor a’ népgyülésből megtért, fiatoknak vége! Coriolán számüzetik hálátlan polgártársaitól, számüzetik örökre a’ hazából, mellyért olly hévvel lángola. Ajánlom nektek gyermekeimet, az apátlan árvákat. Én örömest távozom-el e’ megromlott városból, hol férfiúi tökélyek nem becsültetnek többé. Éljetek boldogúl ’s viseljétek e’ csapást romai hölgyekhez illő lélekkel. E’ szavakkal elsietett. Én idősb gyermekét vezetvén, Volumnia karján vivén a’ kisebbet, sírva kisértük; de ő csak hamar felénk fordula: Ne jőjetek, úgymond, tovább, és hagyjatok-fel haszontalan könnyeitekkel. Neked nincs többbé fiad anyám, és te legjobbika a’ nőknek, férjed rád nézve örökre oda van. Kivánom találj magadnak egy más hozzád méltó férjet, szerencsésbet nálamnál. – Volumnia elfásulva rogyott öszve szívmetsző szavaira, ’s mi alatt én segédére mentem, elhagyott bennünket vad érzéketlenséggel, a’ nélkűl, hogy végölelésünket elfogadná, vagy kimondhatatlan fájdalmunkban részvételt mutatna. Elmene Romából pénz és szolgái nélkűl, senkinek nem mondva, hova, melly világrész felé. Azóta nem tud felőlünk semmit ’s nem tudata magáról velünk, mintha gyűlölségébe minden iránt a’ mi romai, minket véreit is befoglalna. Mi reményetek lehet e’ szerint illy hajthatatlan embernél? Mit tehetnek ott gyenge asszonyok, hol Roma’ papjai, tanácsbeli őszei végbe semmit nem vihettek? ’S mit is kivánhassak, én anyja, tőle becsülettel? Hogy hálátlan polgártársainak megbocsásson? hogy könyörüljön egy dühös népen, melly rajta ártatlanon nem könyörült? Hogy egy nemzetnek árulója legyen, melly őt magaslelkűleg vezérévé tette? Kivánhat romai anya és nő dolgokat, mellyeket a’ becsülettel megegyeztetni nem lehet? Nyúgodjatok-meg, Roma’ lelkes hölgyei, közönséges sorsunkon, mellyet megváltoztatni nincs ember’ hatalmában.”34
Dionys.Plut. itt eltér.
)
Valeria ’s a’ többi asszonyok még inkább elkeseredének e’ tagadó válaszon. Némellyek leborultak Veturiához, megölelték térdeit, mások Volumniának könyörgöttek egyesítse velők kérelmét Coriolán’ anyjánál. Veturia, nem állhatván ellent könnyeiknek, megigérte végtére a’ táborba menni, ha a’ tanács tettét jóvá hagyandja. Valeria azonnal hirül adá ezt a’ consuloknak, kik gyülést tartának. Versengés és szóviták támadának a’ tanácsban; némellyek aggodalomban voltanak, hogy Coriolán a’ táborban tartandja nőiket ’s ez által fogja szüléiket ’s férjeiket kényszeríteni, hogy a’ várost fegyverzörrenet nélkűl általadják, mások ismét egyebeket hozának elő, de végre megegyeztek Veturia’ szándékában, mert bíztak Coriolán’ erkölcsében, kiről tudták, hogy büszke, szilárd és hajthatatlan, de alacsonyságra vetemedni nem képes.
Következő napon Roma’ első rendű hölgyei Veturiánál összegyűlvén, a’ consulok által rendelt kocsikba ültek, ’s minden fedező kiséret nélkűl a’ volscok’ táborába mentek.
Látván a’ volscok e’ közelgető kocsik’ hosszú sorát, azonnal hirül vivék Coriolánnak, hogy nője és anyja jőnek. Coriolán eleinte csodálá, hogy romai asszonyok, kik gyenge korok óta elvonultan és szigorúságban neveltetnek, eltökélheték magokat, minden véd nélkűl, ellenséges táborba jőni, hol, mint tudva van, nőtisztelet és fegytelenség nem nagy tekintetben állanak. A’ követségnek ez új neméből azonnal kitalálta, hogy a’ romaiak felette szorult állapotban vannak, ’s eltökélék, vég eszközökhöz nyulva, őt a’ várostól elmozdítani. Elhatározá magában Roma’ nőit tisztelettel fogadni, de szándékától el nem állani. Azonban itt olly állhatatosságra számolt, mellyre minden keménysége mellett sem vala elég erős: mert alig pillantá-meg anyját és nőjét, azonnal karjaikba röpült. Mindkét részről érzékeny örömben fejezé-ki magát a’ viszonlátás’ boldogsága. Midőn a’ szív’ mozdulatai lecsillapodtak, Veturia azonnal a’ dologra tért. Coriolán, nehogy gyanússá tegye magát, tábora’ nagyait azonnal öszvegyűjté, hogy tanúk legyenek. „Ezen romai hölgyek, kiket imitt látsz – mond Veturia a’ volscok’ jelenlétében – engem és nődet távollétedben vigasztalának, most pedig rettegve egy véres ostrom’ következéseitől, hozzád jőnek, velem együtt kérni, adj hazájoknak békét. Kényszerítlek téged, fiam, mindenekre a’ mi előtted szent, fordítsd győzödelmes fegyvereidet másfelé.”
Coriolán azt felelé, hogy e’ kivánat igazságtalan, ’s ha teljesítené, megbántaná az isteneket, kiket bizonyságul hívott, midőn a’ volscoknak hűséget esküvék. Ő nem fogja elárulni a’ derék népet, melly tanácsába vette és seregeit hadvezéri hatalmába, kormánya alá bízta. Ő Antiumban több tiszteletet, szívességet talált, mint háládatlan polgártársai között.
A’ volscok hangos tetszéssel jelenték, mint meg vannak Coriolán’ válaszával elégedve. – Veturia azt mondá, hogy nem szándéka valami ollyanra bírni őt, mi becstelen volna, csupán azt kivánja, hogy a’ két nemzet közt békét kössön, melly mindkét részről hasznosabb leend a’ vérontásnál. „’S képes vagy e te e’ kérésemet megtagadni, úgymond? Inkább fogsz e boszúd’ sugalmának, mint anyád’ kérelmeinek engedni? Gondold-meg, fiam, hogy válaszodtól függend anyád’ dicsősége vagy örök gyalázata, következőleg élete. Ha megkérlelni nem foglak, tudd-meg, ön kezeimmel ontom-ki lábaid előtt véremet, és seregeid nem előbb mint anyád’ holttestén fognak Roma’ ostromára menni. A’ romai asszony tud és kész meghalni, midőn becsület kivánja. Sem azt, hogy Roma fiamon, sem hogy fiam Román diadalmaskodjék, nem akarom megérni.” Midőn látná Coriolán’ arczvonásiból, hogy beszéde megindítá, tovább folytatá szavait. Kérte őt istenekre, ősei’ árnyékára, seregeit Roma elől elvinni.35
Livius egy boszúval teljes beszédet ád Veturia’ szájába; Plutarch emez általam közlött szelídet, kérlelőt, így Dionys. is.
)
Coriolán’ érzései nagy küzdésekben látszottak lenni, ’s a’ máskor erős tökéletű ember határozatlanúl álla anyja előtt. Veturia elővevé az érzés’ minden fegyvereit, mellyekkel anya gyermekére hatni képes. „Miért nem felelsz nekem, fiam? Nem ismersz e engem anyádnak többé? Elfelejtetted e mi szorgalommal ápoltak ezen karok gyenge korod óta? Megtagadhatod e első és egyetlen kérését annak, ki feletted szülői hatalommal birt? Íme, ha mind ezekre meg nem lágyulsz, lásd anyádat előtted porba hajlani.” Letérdele, és általkulcsolá fia’ lábait, ’s letérdelnek vele Volumnia is és a’ többi asszonyok.
Coriolán egészen megzavarodva ’s mintegy magán kivűl kiálta-fel végtére: „Óh anyám, anyám, mivé téssz te engemet!” ’s ezzel fölemelé őt magához: „Te, úgymond, Romát megmentetted, de fiadat örökre elvesztéd.” Sejté tudniillik a’ sorsüldözte ember, hogy tettét a’ volscok megbocsátani nem fogják. Félre híván anyját és nőjét, bizonyosokká tevé őket: Tábora’ főbbjeit reá fogja birni, hogy béke köttessék ’s a’ seregek elvitessenek Roma alól; ha pedig szándéka nem sikerűl, leteendi hadvezéri tisztét ’s megvonja magát valamelly idegen nép’ városában. Ezzel érzékeny búcsút véve, elbocsátá őket.
Következő napon, miután tanácsot tartott volna, hol reá birta a’ volscokat szándékára, fölkeletkezvén táborával, elhagyá a’ várost. A’ volscok között kétféle vélemény támadt, némellyek nem elégedtek-meg Coriolán’ tettével, mások ismét, kiket Veturia’ érdeklő beszéde szinte meghatott, javalák a’ lépést. Azonban mind a’ két fél ellenmondás nélkül követte őt, tiszteletből inkább mint félelemből. De Tullus, ki már a’ táborozás’ eleje óta irígy szemmel látta ön dicsőségét általa homályba borulni, eltökélé megdöntését. E’ czélra, mielőtt Coriolán még meg érkeznék, azon hírt terjeszté, hogy a’ volscok’ ügyét elárulta, ’s méltó, hogy a’ gyűlés által feleletre vonassék. Coriolán megjelenvén, menteni akará magát ’s kérte az öszvegyűlt volscokat, hallgatnák-meg mentségét. Azonban Tullus valamint hadvezéri, úgy szónoki tehetségeitől is rettegvén,36
Cicero Brutus’ 10. fejezetében Coriolánt a’ jeles szónokok közé számítja, és Themistoklessel teszi hasonlatba.*
Marcus Tullius Cicero római politikus, író, szónok Brutus című párbeszédes műve római retorikatörténeti munka; Themisztoklész híres athéni államférfi.
) czimboráival zajt támaszta, hogy ne engedtessék szó az árulónak. A’ tolongás és zaj közt, néhány e’ czélra fölfegyverzettek közelebb vonulának Coriolánhoz, ’s reá rohanván, gyilkaikkal37
Dionysius szerint kövekkel veretett agyon.
), mielőtt valaki segédére mehetett volna,38
Plutarch. – Livius szerint, ki Fabius Pictor régi iróra (munkái nem jutottak-el hozzánk) hivatkozik, azt mondja, hogy Coriolán nem öletett-meg, hanem még sok időt élt azután a’ volscoknál. Ez nem hihető, mert róla többé semmi sem találtatik feljegyezve.
megöldökölték őt.
A’ volscusi jámbor nép, ki tisztelé és szerette Coriolánt, ki többször látá magát megdicsőitve általa, felette elkedvetlenedett e’ vérengzésen; méltatlannak ’s igazságtalannak találta azt. Temetésére minden volscusi városokból jött a’ számos nép, ’s eltakarítaték a’ hős fényes pompával, és sírját a’ szánakozók fegyverekkel ékesíték-föl, mellyeket diadalmai alatt nyertek.39
Temetése leírását lásd Dionysiusnál.
Ez vala vége a’ gyarlóságai mellett is nagy és nevezetes Coriolánnak, ki jobb sorsra volt méltó, mint a’ mellyet mind Romában, mind Antiumban tapasztalt. Roma, Dionysius szerint, egyet sem mutathata előtte, ki olly bátor, előre látó ’s egyszersmind szerencsés hadvezér volt volna. Tehetségei több hasznot tehettek vala hazájának, mint minden előtte élt romai jeleseké. Szerencsétlen viszályok által Roma megfosztá magát tőle, a’ mit akkor bánt-meg, midőn haragjától rezketnie kellett.
Veturia’ tettének emlékezetére, azon helyen, hol fiát megkérlelé, templom építeték és szobor, mellyen e’ felirás állott: az asszonyi szerencsének.40
Dionys. L. VIII. Valerius Maxim. L. I. cap. 8.*
Valerius Maximus római történetíró, fő műve az Emlékezetre méltó tettek és mondások kilenc könyve (Factorum et dictorum memorabilium libri IX).
) A’ templom’ első papnéja Valeria lőn, kinek elméjében először támada a’ szerencsés következésű terv.
Coriolán’ halálának híre Romában sem örömet, sem fájdalmat nem gerjesztett, mert benne a’ világ nagy jelességű embert vesztett ugyan, de Roma egy félelmes ellenségétől is szabadult-meg. Megengedteték azonban a’ tanácstól a’ romai asszonyoknak Coriolánt tíz hónapig gyászolni; a’ leghosszabb gyászidő, mellyet még Numa király rendelt. – A’ volscok csak hamar keservesen megbánták Coriolán’ vesztét, mert a’ romaiakkal ujdon harczba keveredvén, több ütközeteket veszítettek, ’s ezeknek egyikében Tullus is elesett, ’s végre békekötésre kellett állaniok, mellynél fogva Roma urokká lön.
A’ Coriolánon vett győzödelem Romában a’ tribunusokat igen közel vitte azon hatalomhoz, mellyre törekedtek. E’ ponttól fogva lépcsőnként emelkedett erejök. A’ consulok’ választására fő befolyást nyertek, sőt kieszközlék, hogy consulok a’ porrendű polgárokból is választatnának; szóval, megállapítaték idők’ folytával a’ demokratia ’s bizonyos tekintetben a’ népfelség, melly, ha erősebb alapokon, tisztábbra fejlett elveken épűlt vala, a’ szabad Romát hosszú időkig fenntarthatta volna. Azonban ezeket tovább fejtegetni annak volna tiszte, ki a’ respublica’ történeteit írná.
Bajza.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.