Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 Csűrben vala már a’ természet’ minden áldása, ’s földben ismét a’ jövendő remény; ráért hát henyélni a’ cseléd ’s vigadni az uraság. Még is, hiszi nem hiszi valaki, napestig munkában izzadt az, ’s kedvét nem lelheté semmiben ez. Hallatlan, de úgy van, ’s „hát mért van úgy?” kérdi olvasóm. ’S én, bár illy korán számolni állításáról egy irónak sem kötelessége, bár az olvasó’ kiváncsiságának illy egyszerre hódolni nem szokás, én, mondom, minden önkény ’s szokás’ daczára is, a’ nélkül, hogy e’ lapok’ végeig mindig függő várakozással valami különös titkot sejtetve, kínoznám az olvasót, ím tüstént megfejtem a’ csomót, ’s az előbbi kérdésre alázatos készséggel felelem: „Azért, mert…” de hiszen már úgy is tudnivaló, ’s én szinte szégyenlek illy nagy hüvelyben illy mindennapi kis dolgot rejteni, melly csak úgy inog-binog benne, mint Jancsi béres’ tág saruszárában a’ sovány lábszár. – Mondom, szinte szégyenlem, ha már minden tudja, hogy t. i. fölebb azért mertem olly hallatlant állítani, mert Peterdiné asszonyom volt ám a’ gazda, ’s Andor, a’ nagy bekecsű nőtelen Andor, az ifjú úr! – De bezzeg azt már csakugyan senki sem tudja, míg el nem mondom, ki volt hát az a’ Peterdiné asszonyom, ’s ki az a’ nagy bekecsű kis úr? Ezt már igazán csak magam tudom; de elmondom, ha unalmas szavaimra türelmet ígér valaki ásítás nélkűl; mert ha ezt látok, én azonnal még nagyobbat ásítok, ’s megszakad a’ történet’ fonala, pedig, dicsekedés nélkül szólva, kár lenne érte. Ám halljuk hát! De előbb még hadd vegyek egy nagy lélekzetet, mert ennek hosszú históriája leszen! –

Peterdiné asszonyom tehát, mint neve is mutatja, volt egy asszony, az alföldön, még pedig ha nem gyémántos, nem aranyos is, de jó földes asszony. Lakhelyét több pusztáknak vélhetné az ember távolról, azonban huszonöt-harmincz ház egy egész falut teve, csakhogy rendetlen távolban állának egymáshoz. Áldottabb szomszédságot már gondolni sem lehet, mint e’ faluban volt. Itt kerítésen át össze nem pörölhettek a’ szomszédok, két okból: először, mert kerítések még divatba nem jövén, azokat csak névről ösmerék, ’s útjában látá egykét fentebb tökélyű lakos, kik pesti vásárkor élelem-keresés végett a’ nagy útra elszánák magokat; másodszor, mert egyik szomszédnak a’ másikát elég volt látni, ’s ide is éles szem kivántaték, a’ nyelv’ legtüzesbb hatalmát is elvevé Peterdiné’ fájdalmára az iszonyú távol. Ne is menjünk hát tőle a’ szomszédba, mert így magát, a’ ki pedig feje a’ krónikának, soká láthatnánk-meg. Az ő úri lakát – némellyek ezt háznak is nevezik – irígyen rejti-el az útas’ szeme elől egy gazos domb, mit udvarnak hitt a’ cselédség; nem azért pedig, mintha a’ világszerte híres magyar vendégszeretetet akarná hazudtolni e’ háztáj, mintegy elbúva látogatók elől: hanem csak mivel szépapja is ott lakott, ’s a’ kéjelmesebb, derültebb dombra szállítását a’ már lerozzanó félben álló háznak, tiltá a’ magyar ősi eredetiség’ gondos őrzése a’ hív unokáknál; ’s én is azt mondom, hogy a’ hol az öreg apja ellakhatott, mért ne lakhatnék ott el épen Peterdiné asszonyom?! Aztán hogy a’ csínos fekvésű dombot tüskéktől, bogácstól megtisztítva, legalább tiszta zöld pázsittá nem formálák, ne gondolja ám olvasóm, hogy henyeségből, szorgalmatlanságból történt volna; ezt gazdasági kinézések okozák, mert hol is díszlhetett volna nagyobb kényére az apró baromfiak’ köztársasága? ’S épen e’ czélból terült-el a’ lápban, mindjárt az ablak alatt, egy mocsár is. Hogy egy árok húzással az kiszárítható, ’s még termékeny csínos kertté alkotható lehetne, ezt Peterdiné asszonyom is bölcsen átlátta, de mit teend kácsáival, lúdjaival, ha lecsapoltatnék a’ kedves vizenyős tanya? Ezért egy kis házi csín, és kényelem nélkül ellehet az ember, ezért őszönként egy egy hónapig gyötrő harmadnapi hideglelés, melly a’ mocsáros levegőből származik, igen eltűrhető. Fogja hát látni az olvasó, hogy minden csekélységért, kivált első pillantatra, az embert tüstént megszólni nem illik. Nincs is rútabb az ember-szólásnál; még Peterdiné asszonyom’ egyik maximája is ezt tartá, ki ha illyesbe néha emberi gyarlóságból keveredett is, azonnal ki tudá magát belőle tisztítani ekképen: igazmondás nem ember-szólás! De menjünk tovább. A’ mint az említett dombon, nyaktörő félelmek közt – mivel a’ víz is azon rohanik-le az említett pocsolyába – az ember leereszkedik, azonnal egész pompájában szeme előtt lesz a’ tisztes ősi lak, ’s nagyobb tisztelet okáért azonnal még hat kuvasz is rugaszkodik az ember’ köszöntésére, mint egy egy cerberus, ’s ha szerencsére Pista béres künn ekét nem igazítván, az ösztökével, hős elszántsággal, védelemre nem rohanna, nem tudom tehetnők e tiszteletünket Peterdiné asszonyomnál? Azonban, hála a’ végzetnek! szétverettek nyakunkról a’ bozontos gyilkosok, kikben ez egy becsület még megvan némelly emberek fölött, hogy hátul nem marnak, hanem vitézül szemközt rohannak; hála, mondom, a’ végezetnek, melly harapós ebek ellen furkós botot is rendele, mert életünk már biztosítva van, ’s a’ gödrös pitvarban maga a’ házi asszonyság bámul felénk, kételkedő lélekkel, befusson e tiszta főkötőt tenni, vagy zsíros kötényben is elfogadhatja a’ vendéget. Rajta az ó, közép és új kort baráti frigyben látjuk. Feje ó, magyar bodros fejkötőjével; dereka közép, rövid vállas mellényével, ’s lábai új világban tipegnek, tarka szövetű harisnyájukkal, mellyek Peterdiné asszonyom’ kedvét minden újságuk mellett is szerencsések valának megnyerni, mert csak ritkán mosandók ’s több szappan marad. Az épület’ homloka elég méltóságos, de vakolását sok irgalmatlan sebes eső lemosván, sötét színével a’ fölötte át zúgott vésznek homályain látszik borongani. A’ tető nád és zsindel; épen mint mikor a’ tisztes kopasz főt rosz bagoly-süveg takarja, mellynek egy részéről már a’ szőr lekopott. Ólak, életes kamra és pincze, külön-külön elszórva az udvaron, melly határtalanul egész a’ kukoricza földekig terjedez. Úgy állt ezek közt az öreg lak, mint öreg anya fiatal unokái között, ’s hogy ezek közül a’ pincze lehetett a’ kedvencz, kitetszik, mert külseje is már legizletesebb, csakhogy mit az öreg lak’ homlokától idő ’s viszontagságok rabolának-el, azt ettől fiatalsága tagadá-meg. Hisz a’ bevakolás ráér, midőn már düledezőben lesz is a’ fal! – Keskeny ajtók, szűk ablakok, még a’ kedves régi homályban tarták a’ szobák’ belsejét is – (teremet mondanék, de ezek csak szobák voltak) – szorgosan ügyelve, hogy az új korszellem’ ártalmas világa akármi kém ablakon is be ne hasson! A’ tisztes tornyos ágyak még itt szabadon nyuladoztak égfelé, kivált ha az alacsony mestergerenda nagyravágyásokat nem zabolázná. Ugyan e’ fölött egyéb hasznos házi jegyzetek ’s rovások közt hevert a’ nyugtában legtöbbet háborgatott győri kalendáriom is. „Győri? hisz’ a’ debreczenit hamarább kaphatták volna?” Igen! de mikor azon egy hitvány czigány-dade^* is kitesz, a’ győri pedig igaz idő-próféta, e’ mellett a’ régi lőcsei formára van!^* Peterdiné aszszonyom is tudta azt, hogy ha már haszontalan itatós papirosért pénzt ád, legalább szabad legyen belőle a’ jövendő’ titkaiba is néha tekinteni. Hátha még a’ hosszú fonó estéket is gondolóra vesszük, mellyeknek komoly egykedvűsége az elmés furcsa krónikák által derítendő, mellyek e’ fölött még eszközök is, hogy Andor úrfi az olvasásból végkép ki ne jőjön. – A’ testes karszékek olly csintalan hízelgéssel ajánlkoztak, hogy alig ébredt-föl az ember, azonnal új szundikálásra kívánkozék tág ölükbe. A’ tetemes asztal, biztos sátora Andor’ agarainak, maga már kész, étvágyat – akarám mondani apetitust – gerjeszteni az éhes gyomorban, hátha még Peterdiné asszonyom’ drága főzeteivel ékesülhete?! – És illy renddel és móddal álla kivül belűl, közelre és távolra Peterdiné asszonyom’ háza. „Bizonyosan özvegy lesz? mivel mindig csak aszszonyról szólt eddig a’ krónika!” fogja gondolni türelmes olvasóm, ki a’ mellet hogy olvas, gondolni is szeret. Óh nem! Peterdiné asszonyom nem vala özvegy, csakhogy a’ tekintetes nemzetes és vitézlő férj, juris causarum per inclytum regnum hungariae fori utriusque advocacatus,^* az olly kicsinségekkel, millyenek egy ház’ igazgatása, bíbelődni nem szeretett. Ezen jogát – akarám mondani – jusát, a’ dominus spectabilis mindjárt házasságra lépésével – engedelmet, drága való szó! ha ezentul minden lépten nyomon elő nem rántandom; hiában, szűk világ van, össze kell huzódnunk még a’ nyelvvel is! – mondom, kormányozási jogát még házasságra lépésével veszté-el Peterdi úr. Ez pedig következőkép történik vala. Peterdiné asszonyom egyetlen kis cziczuskája vala mamájának, kit ezért az házától messze nem igen örömest ereszt vala. Történt azonban, hogy hosszas hányás-vetés után Peterdi úr, jóra és gonoszra el-szántan, a’ drága szép kisasszony’, a’ senkivel nem osztozandó kis örökösnének keze után sovárog vala, kit hosszas tanakodás ’s ellenvetések után végre meg is nyert, e’ föltétellel, ha mátkáját önfészkébe (mi szerencséjére még úgy sem volt) nem vinné, hanem kedves mamája mellett hagyná, ’s maga is hozzájok hurczolkodnék. Így hát Peterdiné asszonyom úr maradt a’ maga mindenében, ’s Peterdi úr szolga – akarám mondani – szívesen látott vendég a’ máséban, hideg tökélettel esküvén-föl a’ papucshősök’ vitézi rendébe. Így lőn, hogy Peterdi urat csak feleségéről ösmeré a’ környék, kinek, szerencséjére, nagy corpus jurisán mindig volt valami rágnivalója, melly soványon fűszerezze legalább a’ keserű falatokat, mellyeket utóbb úgy megszokott, de úgy ám, mint orsó megszokja a’ pörgetést. Hisz a’ szegény férfit, kit olly áldott szelíd természettel ruháza-fel a’ teremtő, könnyű is ám mindenhez szoktatni, kivált a’ ki úgy tudja a’ módját, mint Peterdiné asszonyom, ’s még is miket nem beszél a’ világ ez ártatlan nemre, majd hogy egészen veszett nevét nem költé már. Ezekből látható, hogy Peterdiék’ házánál áldott béke és nyúgalom uralkodott, olly áldott nyúgalom, melly még nyúgodalomnak is beillheték: valahányszor az asszonyság szúnyadt, honn, akarám modani, odahaza nem volt, vagy már kifáradt a’ perlekedésben. Mert ő áldott aszszonyság volt ám, csakhogy kormányzati elveit – átkozott toll, hogy ez mindig új szókra botlik! utóbb még a’ derék principium is hoppon marad nyelvünkből! – principiumait tehát, szájában, a’ könnyű forgású nyelvben hordá; ő áldott nő volt, ki még feleségnek is beillheték, csakhogy férjét csupa czímernek tartá a’ háznál; ő áldott gazdasszony is volt, csakhogy cselédet, ki minél többet dolgozott, annál kevesebbet ennék, soha sem kapott! – És ím, most már tudjuk, ki volt Peterdiné asszonyom, ’s mért nem nyughaték a’ cseléd nála szent ádvent’ táján is – quod erat demonstrandum!^* De az ifjú urat még nem láttuk; róla még semmit sem tudunk, pedig ő leend hőse krónikánknak. Azért a’ második lélekzet-vétellel őt próbálándjuk megösmertetni – ollyannak, millyennek a’ világ őt tarthatá – a’ szives olvasóval.

Andor úrfi újságkivánó, mint más úrfiak szoktak lenni, épen nem vala; azért hát ha idegeneket látott bejőni, ő az oldalajtón többnyire kisuhant, ’s mire a’ vendég a’ sok hálálkodásból kifogyván, a’ beszéd fonala’ megkötéséért arra jött, hogy a’ kis úrfit kérdené, ekkorra már ő legalább egy nyúlat kiugratott a’ kukoriczákból. No de – tisztelettel legyen említve – ugyan minek is tátotta volna ő idegenekre száját benn? ő szólni nem szeretett, ’s a’ természet e’ hiányt avval akará pótolni nála, hogy azért szája még is mindig nyitva állt ha más beszélt. Agarai érték füttyentését, minek hagyott volna ő benn magával mást vesződni? Én részemről igen helyesnek tartom, hogy ha vendég jött ’s ő szökhetett, azonnal vadászni illant. Édes szüléinek ő egyetlen legédesebb gyermeke volt, sem bátyja sem nénje, sem húga, sem öccse, kikkel a’ szülei kedvezésben osztozhatnék. „No leszen ebből úrfi, pedig kényes!” fogja gondolni figyelmes olvasóm, ki a’ mellett hogy gondol, tapasztalással is bír e’ dologban. És én is azt mondom, hogy Andor úrfi ezt nehezen kerüli-el csakugyan, ha a’ gondos természet előrelátóbb nem lesz, ’s az anyai elkényeztetés’ veszélyeinek nagy mértékben kitett ártatlan kisdedet avval nem kivánja védeni, hogy áldott csendes véralkattal, mit itt-ott még phlegmaticum temperamentumnak^* is hívnak magyarul, ’s több hússal tán mint velővel ruházta-fel. A’ bölcs természetnek ezen megfizethetetlen ajándéka mindjárt első hetekben kitűnt a’ kis Bandikán. Ő eleitől fogva többet szopott mint sírt, ’s többet aludt, mint mozgott. Peterdiné asszonyom férje, a’ tens ügyvéd úr, gyakran rázogatá erre fejét, ha a’ tens asszony nem látta, mint rosz jelre, mit ő malum ómennek^* hítt; de bezzeg, ha elkésett vele, vagy épen akkor próbálá csóválni fejét a’ szendergő kisded fölött, midőn a’ szelid nő kegyes vala épen rápillantani: ugyan lakolt ám félénk kétkedéséért, mert Peterdiné asszonyom ugyan nem sajnálá torkát és nyelvét, megmutogatni azt, hogy Bandikában az apjából egy csepp vér sincs, az egészen az ő hasonmása testben és lélekben, olly szelid, olly mérséklett! melly állításának a’ diák moderatus szóval még nagyobb erőt tuda adni. – A’ tens úr egyet sóhajta, ’s lábhegyen kiment a’ szobából, hogy az úrfi föl ne ébredjen, kit szerencséjére a’ tüzes szóvita is alva hagyott bölcsőjében. Ad vocem bölcső! Sok élet – írásokban, vagy kinek öregeink közül inkább tetszik – biographiákban – olvashatjuk, ha nyulászás helyett különben néha olvasni is szoktunk, a’ nagyra ment férfiaknál néha még a’ bölcsőben kitörő lángésznek, vagy zseninek, vagy talentumnak hatalmas szikráit! Azonban én sajnálni vagyok kénytelen, hogy a’ kis Bandikáról illyes mivel kíváncsi olvasóimat meg nem lephetem. Az ő első két évei (pardon drága esztendő szó! ön úgy hiszem eléggé meg van tisztelve a’ múlt évi Hasznos mulatságokban^* közlött tudós védő értekezéssel. Ha önre szorulandok egykor, azonnal teendem kérelmes tiszteletemet esztendőségednél!) két szóval leírható: ő szopott és aludt. A’ következő négy ismét így, e’ különbséggel, hogy szopás helyett most már evett és aludt. Én, mint életírója tisztelt hősünknek, nagy köszönettel tartozom ezen életbeli boldog egyszerűségért; mert ha ő egy kicsint gonoszabb lett volna, vagy benne különös vágyak, indulatok, hajlamok – már e’ vakmerő szóért csakugyan félek magam is, hogy megszidna sok öreg úr, ha olvasná; azért minden esetre ide teszem érthetően: propensiók – fejlődtek volna ki gyermek-éveiben; ez esetben, mondom, mind ezeknek betűről betűre hiteles közlése íveket töltene-el, pedig a’ nyomtatási költség sok, ’s mit gondol vele a’ világ, eszik e csupán valaki, vagy egyebet is tesz? a’ fizetés mindegy, ’s a’ kiadó könnyen bukhatnék. Ezért, úgy hiszem, hódoló köszönetemet Andor úrfinak az olvasó is méltánylani fogja, mi itt mellesleg legyen említve! Hogy hát a’ történet’ fonalát el ne tévesszük ’s mellette rövidek is legyünk; a’ kis Bandika addig evett, addig aludt, míg egyszer Bandi, utóbb Andor lett belőle. Mint már tudjuk, ő áldott természetű jámbor úrfi volt, ’s a’ szerencsés phlegma annyira védé elkényeztetéstől lelkét, hogy az anyai kedvezésnek egyetlen jele csak testecskéjén mutatkozék, melly a’ neki dugdosott sok czukmistól – ez, úgy hiszem, elég magyarán van írva – meglehetősen hízott. Szüléi a’ debreczeni vásárról különböző ajándékokkal lepék-meg, atyja a’ kis Gyula’ könyvét, ’s anyja mézeskalácsostól báb-abc-ét, más ehető játékokkal hozván neki; ’s ki sejtene illy éles ítélő tehetséget a’ kis gonoszban? a’ könyvre nem is nézett, de annál mohóbban nyélé a’ sifli-abc–ét. „Ebből még nagy tudós leszen! monda mosolyogva Peterdiné asszonyom, ni mint tömi magába a’ tudományt!” – Képzelhetni milly szépen növekedett úrfink illy boldog környülmények közt, ’s e’ tökéletesedés’ fokán addig meg sem állt, míg el nem éré az időt, mellyben a’ cselédség parancsot vön a’ „jer ide kis Bandi!” helyett, őt így szólítani: „tessék ide jőni az úrfinak.” Iskola-évei legérdektelenebbek életében, bár nem épen enhibájából, mert hiszen ő örömest tanult volna, de a’ hazulról küldött sok csemege’ emésztgetése is sok időt kívánt. – Apja, egészen a’ maga kaptájára akarván ütni fiát, még a’ just is elvégezteté vele, alkalmassá teendő evvel őt vármegyei tisztségekben fénylésre is idővel; de itt már megszakadt a’ pálya, az édes mama haza kíváná fiát, kit a’ censura-adásban elsoványodástól igen félte; aztán hogy’ is lenne az, hogy az ő fia, a’ tens ifjú úr, majd nemzetes eskütt úrrá legyen? egy szóval az apa’ nagy tervének, melly ez idők szerint még planumnak hívatott, ezer legyőzhetetlen gátokat vete elébe, ’s Andor csakugyan haza jött – úrnak. És ím előttünk áll már ő is, mint derék köpczös, bajuszos legény, nagy sarkantyúkkal, ostor a’ vállán, a’ kukoriczák közt, mert itt vala leginkább látható; itt nyílt izmos lábainak a’ dicsőséggel vívandó pálya, mellyről nyúlbőrrel ékesítve tért rendesen haza, mert a’ szegény félénk állatkáknak ügyes agaraitól elfogatása csak egy kurjantásába került. Távol legyen azonban őt mind e’ mellett végkép elveszettnek tartani, el vala csak benn nyomva minden szellem most még, hibás nevelése által ehhez nem értő anyjának, ’s tán eljő majd az idő, mellyben kifejlendik földi burkaiból a’ nemesült lélek, hogy diadalát ünnepelje Andorunkban is a’ csupa testiség fölött, ’s addig függesszük-fel ítéletünket is felőle. – ’S ez volt a’ másik lélekzet-vétel. –

Hanem most, most, kedves olvasó! most kell ám nagyot lélekzenünk, ’s kinek rosz tüdeje van, bár milly szerencsémnek tartom e’ szellemi társalkodását, magam intem még is, hogy ne kövessen; mert szinte egy századot kell átugranunk, hogy a’ sorstól illy kegyetlenül elszakított krónikában hősünket, az ostoros Andort, föllelhessük. Halljuk csak!

Peterdiné asszonyom vakoltat, meszeltet, zsuroltat, az udvart bogoktól irtatja, a’ Pestről hozott új, 500 p. forintos hintónak új színt állít az öreg béres, új fényes szerszám ragyog a’ lovakon; Peti, a’ kocsis, csizmát húz szokatlan lábaira, pedig kényest, mellyben lehetetlen alázatosan lépnie, és sarkantyúsat; a’ jámbor ködmönt zsinoros dolmány váltja-fel, veres mellény, új kalap, bajusza kikenve, és még sudara is selyemből fonott. Hja! Peti már könnyen beszél, mert e’ változás három új szeretővel gazdagítá egyszerre, ’s a’ gonosz csont, ki hinné felőle? csak úgy félválról szól is nem is a’ magas kellemei után epedőkhöz, kik hő gerjedelmökben észre sem vevék, hogy a’ kifényesített Peti, már már a’ hosszú ruhás ’s tűzött hajú új szobalányra is vetegeti szerelmesen hunyorgó szemeit; ’s ez, uraim, mind a’ módtól van! – De Andor úrfi illyes valamivel még sem dicsekedhetik, neki a’ feszes új attila egy hódolást sem eszközle még ki, sőt agarai is csak úgy sompolyogva ’s kétkedő félénkséggel közelítenek az ösmeretlen alakhoz, kit máskor, a’ rövid rókaprémes dolmányban, meg is ugráltak. Hogy’ is lelhetnének a’ magas vágyak illő tárgyat illy alacson faluban? Óh messze, messze rejtezik még valahol a’ dicső lény, fényteremeiben, messze kell hát érte menni is, ’s illő pompában. – ’S ím, a’ szemes olvasó, ki a’ rege’ kezdetéből annak kimenetelét is biztosan gyanítja, melly általában halál szokott lenni, vagy házasság, itt is eltalálá már, úgy hiszem, e’ változások’ okát. De hisz’ ez könnyű is volt ám; mert ha halálra készülne a’ történet fejlődni: úgy Peterdiné asszonyom’ bölcseségéről feltesszük, hogy fényes hintó helyett gyász fátyolt, ’s lovaira rezes szerszám helyett fekete posztót vásárlott volna, ergo ellenkező környülmények közt bizonyosan házasságot várhatunk, mert – tertium non datur.^* – Kosártól illy kifényesített vőlegény csakugyan nem tarthat? – Más tán először leányt nézett volna, ’s csak önalakjában, ’s midőn megnyeré, vőlegényi drágaságát csak a’ nász’ pompájában lett volna kitűntetendő. Azonban ösmert ’s régi, ezért igaz magyar példabeszéd ez: mennyi ház annyi szokás! ’s hogy Peterdiné asszonyom másként tett fiával, ennek csak ez egy oka van, hogy ő az effélét másként szokta. De mentsége is van neki, csak türelmünk legyen krónikánk’ folytatására. Neki egy leánykori barátnéja élt Dunán túl, ’s mint maga írá, elég gazdag fényben és pompában, kinek régi barátsága egyszer csak újra zöldellni kezde. Levél levelet, baráti izenet izenetet válta köztök, ’s ennek okául adni, úgy hiszem, igen elég lesz magát a’ gyermekkori barátságot; bár az ember, ha rágalmazásra volna hajlandó, rá foghatná, hogy Pazariné ő nagyságánál – így hívták a’ barátnét – a’ tulságos fényűzés már az erszény’ fenekéig merészkedett, hogy két, sok költséggel nevelt kisasszonya egészen kedves mamájára ütött, kik pesti vásárokról sokkal többet szoktak hozni, mint vinni, ’s még is bő társalkodási kalandjaikban csak a’ szerelmi határszélekig tudának haladni; de ott a’ sok sunnyogó obligatio, intabulatio – már ezek olly régi bevett igaz magyar szavak, hogy csakugyan hízik az ember ha olvashatja; azért engedelemmel legyenek mondva! – ez alattomos őrök, mondom, mindeddig elkövetének minden cselt és csínyt, csakhogy a’ házasság’ boldog országába ne juthassanak a’ szerencsétlenek. ’S így már most azt is következtethetné az ember a’ mondottakból, hogy az alföldi Peterdinének egy örököse méltó figyelmet érdemelhetett e’ nagyságos dunántuli kastélyban, ki, bár tiltott portéka gyanánt is, legalább egyik kisasszonyt átlophassa magával a’ vágyaknak ama’ látatlan édes honába. Azonban mentsen isten, hogy én magamat, sőt még drága olvasóimat is pletykába – mellynél már szebb szót ezen rút dologra magyarul nem találtam – keverni akarnám! mit szólna rá Peterdiné asszony, de mit még inkább a’ kisasszonyos nagyság? Nem, ezt nem tehetem; azért csak maradjunk mi a’ mellett, mit előbb is állítánk, hogy mind ez csupán és valódi barátságból történt. Nem is szép olly kiváncsinak lenni, hogy mindig mindennek a’ tőokára hasson az ember! ’S evvel egyszersmind elhárítva is hiszek minden homályt, mi krónikánk’ folyamának egymásból ömlését kétségessé tenné; azért siessünk úrfinkkal Dunán-tulra, leány-nézőbe! – Azonban míg e’ nagy útra indulnánk, nem hisszük érdektelennek Peterdiné asszony’ bölcseséggel hímzett dialógját – mellyel fiát szinte egyedül készíté a’ nagy vállalatra, még a’ szegény papát is kitiltva a’ szobából – legalább kivonatban hallgatni. Történt ez a’ nagy induló előtti este, asztalszedés után, midőn is Peterdiné asszonyom ígyen szóla andalgó, ’s a’ jövő’ éldeletén merengő fiához, Andor úrfihoz:

„Kedves fiam! te kevés idő mulva czélnál leszesz…” notabene! Peterdi úr ez úttal elég gyönge volt férfilétére a’ kulcslukon kiváncsiskodva végig hallgatni a’ beszéd’ folyamatát. „Nekünk – így folytatá a’ mama – vagy legalább nekem, ohajtásim mahónap teljesülést érnek rajtad.”

Az úrfi már álmos volt, de a’ teljesülés szóra magosabban pillanta, ha erőltetve is, nehéz pilláival.

„Holnap te nagy útra mégy, melly üdvösségedet hozza…”

„Vigyázok, hogy meg ne haljak az úton” szól bele Andor, szokott fontos rövidséggel.

„Nem így fiacskám – igazítá anyja – te földi mennyet keressz, ollyat, millyet a’ paradicsomi első embernek engedett az úr, midőn Ádámnak oldalbordájából teremté a’ hűséges Évát, hogy segítsége lenne!”

„Hát miért csalta-meg még is?” kérdé majd gyaníthatatlan elmésséggel Andor.

„A’ sátán’ incselkedése volt, nem az asszonyé! így menté nemét Peterdiné, ki ne higyen hát ennek? de ez ma már nem történik, mert a’ kígyó’ feje meg van törve.”

„Elég kár!” mond Andor, ’s nem vitatva tovább, hallgata; Peterdiné asszonyom pedig folytatá, mondván:

„Én téged fiacskám nagy gonddal fölneveltelek, most sok költséggel kifényesítélek, hogy nőj és ragyogj. Te új attiládban dús háznál tehetsz szerencsét, vigyázz hogy el ne szalaszd, mert úri mátkáddal fényt és dicsőséget hozsz szüléidre is!” ’s itt hosszasan előadá a’ Pazariné ’s köztei viszonyokat.

„De okos légy! e’ végintéssel bocsátá aludni az ásítozó Andort, te még kevés háznál fordultál-meg a’ magunkén kivül, ’s bár itt ugyan láthatál mindent példám ’s oktatásomból, a’ mi szép és a’ mi jó; de ez egy figyelmeztetésem, úgy hiszem, nem leszen még is fölösleg: Mennyi ház annyi szokás! Ha hát másnál talán ollyat látnál, mi előtted még új volna, meg ne ütközzél rajta, hanem igyekezzél magadat hozzá alkalmaztatni, ’s kivált a’ melly háztól valamit vársz, annak szokásait tulajdonoddá tedd. Meglehet, ott is, hova most készülsz, eleinte begyeskedők, hidegek lesznek irántad; de föl se vedd, mert ez ott csupa szokásból eshetik, ’s ha magadat alkalmazni tudod, meglásd szép mátka koszorúzza türelmedet!” ’s annyira ellágyult öröme’ érzetében a’ gyöngéd anya, hogy fiát meg is csókolá. Ecce! hát csakugyan kisült, a’ mit előre már a’ rezes szerszámú lovaknál gyanítánk, t. i. hogy Peterdiné asszonyom házasítani készül fiát! – Andor nehezen várá végét, mert már álmos volt, ’s holnap korán kelle indulnia, még is a’ mint szobájába sietne, kezénfogva újra föl-tartóztaták. Atyja volt, ’s magával szobájába vivé! – Még éjfél után is gyertyavilágot láttak itt a’ későn nyugvó cselédek; ’s midőn végre kijőne az úrfi, az utána zárkozó leány könyeket is veve észre mécse’ világánál annak szemében, mellyeknek tanúja mind e’ mellett a’ néma éj maradt örökre, mert Peterdiné is a’ jövő’ édes álmaiba mélyebben sülyede, hogysem legkevesebbet is e’ titkos együtt-lételből sejthetett volna. ’S mi is azt tartjuk, minek tudnók azt, a’ mit Peterdiné asszonyom sem tud? Nem is kérdezzük hát Peterdi urat a’ titok iránt, hisz’ érdekesebbet hallottunk már fölebb magától a’ tens aszszonytól, már pedig ő a’ fő, ’s tőle tudjuk, hogy fia holnap korán Dunántúlra indul leány-nézőbe, a’ mi itt legfőbb dolog. Ama’ száraz beszéddel, melly a’ fiscalis úr’ sovány ajkairól származhaték, csak a’ kedves olvasó kikért türelmét próbálnók. Azért most minden kíváncsiság nélkül alunni, ’s holnap – nászba! –

Andor úrfi nyugtalan hánykódék nyoszolyáján az éjnek még hátra lévő részén át, ’s midőn végre álom szállna fáradt pilláira, erős dörömbölés ’s gyertyavilág riasztá-fel ablakán, jelentvén a’ kocsis, hogy ő már készen volna, parancsolnák e a’ befogást? Közmozgásba jött a’ ház e’ jelre. Peterdiné maga rendelé-el a’ pogácsákat és sonkát, hogy boszús szemekkel néznének majd belőle lakozó fiára a’ fogadósok; megkerülé még egyszer a’ kocsit, hogy keréktörés ne örvendeztessen-meg valamelly faluban kovácsot és bodnárt;^* bevivé végre tulajdon kezein kedves fiának a’ tán utolsó reggelit, ’s még egyszer körülnéze, mivel már a’ földieket látá, az égieken, nem pislog e egy szomorú csillag délre záport a’ kedves útas fölé, nyugott e dél és éjszak, derült e kelet és nyúgot? De fájdalom! bíborlángban feslék a’ hajnal, rémséges pirt vetve nyúgot’ fellegormaira; vész süvölte éjszakról, lassú morajjal dörge rá választ a’ sötét dél, ’s e’ borzasztó neszen is áthangzik Peti kocsis’ diadalmas pattantása; e’ szívrázó jelekben előáll a’ kocsi, még egy „isten hozzád!” ’s a’ négy sárkány felvágtat a’ dombnak, hogy minél előbb annak irígy völgye rejtse hintónkat a’ kísérő szemek elől. Döbbenve tért-be az udvarról Peterdiné asszonyom, nem vélt súly, az elválás’ súlya omlék szívére, sejtések, előérzések keltek borzasztó álomként lelkében, ma egész nap türelmes, mint a’ bárány, ’s engedékeny volt mint az ártatlan gerle; mert nagy vállalat’ őrvényébe merült a’ kedves fiú, ’s az égi jelek mintha magyaráznák borzasztó tüneményökkel: Anya! házasodni küldéd fiadat, de ölelni többé a’ visszatérőt nem fogod! Peterdi úr mire bejött, ismét rendiben lelt mindent, hitvesét csak olly nyájasan köszönté mint tegnap, findsáját annyi hörpentéssel üríté-ki mint tegnap, utána annyit lépe fel-alá a’ szobában mint tegnap, szinte azt^* kérdé a’ mit tegnap, e’ különbséggel, hogy feleletet kapni rá, az anyai érzelmek’ tengerében fuldokló drága nőtől szerencsés nem lehete, de szerencséjére ez ismét meg nem zavará lelkét, ’s a’ nélkül hogy kérdené: elment e már fiunk? – mert ez ma az ő házi szokása’ körén túl esett – visszaballaga szobájába annyi léptekkel mint tegnap; de magára csuká az ajtót, ’s e’ szerint hogy benn a’ szokottakon kivül mást tett e? igen természetes okból nem tudhatjuk. Illy boldog a’ víz-vér! illy boldog a’ szokás’ embere!!

Andorunk azonban ez alatt hegyen völgyön túl van már, ’s szerencsénk épen, hogy még mi egy kicsint Peterdiéknél maradtunk, mert mondhatom, útja olly természetesen, olly minden regényes kaland nélkűl folyt mind eddig hősünknek, hogy ha kísérjük, bizonyosan vele együtt el kellett volna aludnunk! De most már épen egy csárdába tér-be a’ Duna-rében,^* hol ma a’ nagy szélvészben, mellynek kitörését Peterdiné asszonyom még reggel meglátá, már át nem viszik. Már itt egy éjen keresztül csak történhetik valami – vigyázzunk!

A’ homályos ivó szoba’ hosszú asztalának végső sarkán, egy veres szegélyű fehér kupból, bodor füst verdesé az alacsony deszkázatot, mint hóval fedett füstölgő volkán. Melly merészke hasonlításnak, megvallom, csak fele igaz: volkán volt t.i. belől a’ kup-alak, de nem hóval fedett hegy, hanem fehér köpönyegbe burkolt láng-szívű huszár tiszt, mélyen merülve gondolatiba, eregeté pipája’ sűrű füstjeit, mintha egy vár’ bevételi tervén tusakodnék lelkében; úgy hogy bundás útasunkat, a’ belépő Andort, nem is köszönté, kinek tüstént eszébe jutának anyja’ szavai: mennyi ház annyi szokás! mert hon alig léphete valahová, hogy levett kalappal ne üdvezeljék; ’s ím itt egy mindennapi fogadjisten sem juta szegénynek. Nota bene! a’ kocsmáros épen pinczében volt, ’s kevés pillanat múlva tán inkább fizetést-szerető készséggel föllejtve borával, megtöré a’ méla csendet vendéglő teremében, mellynek egyik szegletén a’ zsírba fúlt mécs-bélt fölegyengetvén, némi világot^* is kívánt gerjeszteni. Egymásra pillanta most a’ két hős, ’s a’ huszár egy ásítással, mellyből gyanítatá, hogy előbb untából szundikált, kiveré pipáját, közbe nagyot sóhajtva, melly ismét szív-nyugtalansági kórjel lehetett, ’s keservesen felhajtva poharát, újra rágyujtott. Andorunknak igen ínye szerint lehetett e’ néma vendég-társ, mert szólni, kivált idegennel, nem igen szeretett, ’s a’ künn dúló vész igen is nyilván jelengeté magát a’ hasadt ablakokon besüvöltésével arra, hogy említését, mellyel beszéd kezdődnék, szükségessé tegye; azért behozatván sonkás tarisznyáját, messzely bora mellett ő is némán falatozott. – De most fölkelt ültéből a’ tiszt, hogy végig sétálja a’ szűk szobát, melly különben izmos lábú zömök padokkal e’ vágyának irígy gátot vetvén, kedvetlenül álla-meg a’ sonkázó Andor előtt, ’s hogy épen ok nélkül ne állt legyen meg, beszédbe eredt, illyeténkép szólván:

„Jó étvágyat uram!”

„Köszönöm, tessék hozzám jőni!” felelt Andor szivesen magyar szokásként.

„Ah, barátom, én nem földiekkel élek!” Andornak a’ köpönyeges garabonczás diákokról hallott mesék villanának át lelkén, ’s gyanús szemmel mérvén az egész bizodalommal mellé települt tisztet, fenékig üríté szíverősítőül poharát. Amaz folytatá:

„Az úrnak is boszúság e’ morgó vész úgy e?”

„Igen!” monda egytagúlag^* Andor, ’s új sonkát szele kenyerére.

„Ah! ha megállíthatnám a’ dühöngő elemeket!” (ezt a’ tiszt mondá nem én, azért az elementum^* elmaradásáért engedelmet reménylek).

„’S tehetné?” kérdé borzadozva Andor, rágatlan maradva a’ sonka nyitott szájában.

„Ha egy varázs-pálcza volna – folytatá a’ tiszt – édent derítenék e’ vidék, ’s egy rózsahídat az irigy habok fölé, mellyen egy pillantat alatt vágyaim óhajtott czéljánál lehetnék!” –

Andornak illy szokatlan föllengés’ hallására egészen elment kedve az evéstől. Szép csendesen összetakarítva asztalát, visszaraká élelmét is vászon szekrényébe, hogy a’ vélt bűbájos ki ne nézze valahogy kezei közül.

„Bizony rosz időnk van!” mondá Andor, hogy szóljon valamit.

„’S meddig szándékozik az ur?”

„Pazarig!”

„Mit? Pazarig? hol égi angyalok tanyáznak!” szóla hévvel fölugorva a’ tiszt.

„Egyet el akarok belőlök én is venni!” felel csöndesen Andor.

„’S mellyiket? barátom, feleljen az úr?”

„A’ jó isten tudja! kettő közül majd az egyiket.”

„’S az úrnak szabad a’ bemenetel?”

„Úgy hiszem, mert magok hínak!”

„Óh boldog halandó! mint irigylem sorsát!”

„Én nem nagyon magamnak, mert lovaim, ha addig így tart, igen megromlanak a’ homokban.”

„Hány van, ki gyalog is örömmel tenné ez útat?”

„Szomszédból elhiszem, de tőlünk odáig lónak is sok!”

„’S az urat még magok híják? bámulandó szerencse!”

„Nekem is furcsán tetszik, de anyám mondá: mennyi ház annyi szokás! nálunk sem igen tennék, de ott tán így szokják?”

A’ tiszt, most már csillapulva heve, mély pillantatokkal nyugvék hősünkön, mintha lelkét akarná kémlelni. Azután egész nyugottan ismét mellé ült, ’s bizodalmasan kérdé:

„Kedves úr! soha sem volt még a’ háznál?”

„Soha!”

„Én ösmerős vagyok ott, útasítást adhatnék.”

„Köszönöm, a’ kocsisom jól tudja az útat.” A’ tiszt most már egészen hitte ösmerni, kivel lesz dolga, ’s folytatá:

„A’ nagyságos asszony igen fennhéjázó, – míg kinyittatná a’ kaput, megnézeti a’ bekéredzőt, ’s ragyogjon, ha bebocsátást kíván. Paripán menőnek, vagy két lovú kocsisnak semmi esetre meg nem nyittatik.”

„Az én négy lovam a’ kapun is keresztül visz, ha megeresztetem Petivel az ostort.” – A’ tiszt kétkedve fontolgatá, ki lehet e’ különcz? négy ló meg’ sonkás tarisznya, hogy’ férnek össze? Ismét folytatá:

„De az inas letegye ám köpönyegét, mikor már közel lesznek, hogy messziről elejökbe csillogjon az arany paszománt.”

„Inasom nincs, hát nem is csilloghat.”

„Mit? inas nélkűl? szól győzedelmi gúnymosolygással a’ tiszt; sajnálom, hogy hiába annyi homokot átgázolt az úr.”

„Hát tán be nem eresztenének? jó! úgy át sem kelek a’ Dunán, ’s holnap estére otthon leszek.” A’ tisztet kínzá e’ hideg határozottság, mert kétes tervének a’ legkivántabb eszköz ajánlkozék e’ véletlen összejövetelből, azért nem tágíta Andorunk körül, ’s folytatá:

„Szép szerencsét veszt, melly már markában van, e’ csekélységért. Ha oda juthatna, a’ nyerésért jót állok, ha rám vígyáz.” Most titkosan közelebb szövetkezék a’ meglepett Andor mellé. „Én, ha akarja – folytatá – beavatom a’ ház’ titkaiba! A’ nagyságos asszonyt hiszen már ösmeri, ennek csak paszomántos inas kell, meg’ négy ló…”

„De lovaimat csak nem adom ő nagyságáért!” vág bele Andor.

„Nem is úgy – mosolyga a’ tiszt – hanem őt illyekkel lehet hajlandóvá tenni. Ezután jő Auróra kisasszony. Ehhez ne is szóljon az úr, felette büszke, ha csak térden nem imádják, meg sem hallgatja a’ szót…”^*

„Anyám is említé már, de mondá, hogy alkalmazza magát az ember a’ ház’ szokásihoz. – Majd meglássuk!”

„Cornélia lesz az úrnak jó, a’ második kisasszony. Ő nyájas és vídám, ugrik és tánczol, nevet és múlat, mellette jó és szép, millyen szépség földön még nem terme…”

„Bizony derék!”

„Aztán a’ successio sem megvetendő…”

Most már Andornak is mező nyílt, ’s élénken kérdé:

„Hány ökörrel szántanak?”

„No – kettővel, úgy hiszem így szokás…” mond akadozva a’ tiszt.

„Hohó! az lehetetlen! Egyszerre – elhiszem, ha jó porhanyú a’ föld, kettő is elhúzza az ekét; de mind össze mennyit szánt aztán?”

„Üm! vagy úgy? Már annak tán száma sincs; – egész gulya ott az ökör.”

„’S mintegy mennyit vetnek-el őszit és tavaszit?”

„Már a’ mint akarják, hogy több vagy kevesebb teremjen. Ha néha keveset vetnek, azt csak az teszi, hogy a’ tavali is megvan, hát nem akarják, hogy épen ollyan sok legyen. – Hanem szép leány mondhatom, és fiatal, mint az első hajnal’ hasadta, mint az ígéző bimbó, melly a’ ráderülő nap’ sugárin új pompára feslik!” Így végzé a’ tiszt, könnyűlten, hogy a’ nehéz gazdasági problémán, mellyhez nem érte, szerencsésen átesett. Andor gondolkodott, mert ezt szoká tenni, ha valamit nem érte, ’s neki viszont a’ tiszt’ költői oldala volt érthetlen; de mind e’ mellett a’ gulya-ökör is megfordult elméjében.

„Tudja, mit? monda határozottan a’ tiszt, nekem sok hasznomat vehetné az úr. Én mint inasa kísérném a’ házhoz, ott is sok tanáccsal tudnék szolgálni.”

„’S így beeresztenének e?” kérdé Andor.

„Csak így, és másként nem!” felelt a’ tiszt.

„Jó! majd az éjjel megálmodom!” szólt Andor, ’s ágyat kért, hogy alugyék.

A’ tiszt is újra köpönyegébe burkolódzva, az előbbi sarokra vonult, hogy elmélkednék a’ vállalatról, melly őt mosolygó jövővel bíztatá, ha elsűl. Ezen szóról szóra fölidézett beszélgetésből, úgy hiszem, két dolgot fogott észrevenni a’ figyelmes olvasó: először, hogy tiszt-urunk a’ háznál, hova most Andor menendő, szerelmes; másodszor, hogy az odamenés neki tiltva van! ’S én, mint e’ jelen krónikának magyarázója, még csak ezen okkal tartozom a’ felgerjedt kiváncsiság’ kielégítésére, t. i. miért hogy a’ tiszt úr a’ házhoz épen nem mehetett? Ez pedig csupán ebből történt, mert Pazarinénak előbb kevéssé nagyítva rajzolt fenhéjázásában csakugyan van ám valami; aztán a’ katonákat (tán mivel első szeretője, ki megcsalá, katona volt) épen ki nem állhatta. Már pedig tisztünk csak egy szegény volt, ’s e’ szerint elég arra, hogy a’ házhoz mind eddig nem merészkedheték. Most még is útban volt oda, ’s a’ kocsmában épen abban töré fejét, mint juthatna jó módjával a’ kívánt helyre, midőn a’ történet hősünkkel itt összehozá. Virgoncz elméjében kész lett egyszerre a’ terv, ’s inasként Andorral ha a’ házhoz mehetne, a’ többit majd tudná ő végezni. ’S most hagyjuk őt egy kicsinyt az asztal-sarkon alunni, ’s lessük-meg Andort ágyában.

Azt vélné az ember, hogy útasunk jóllakva, eltörődve, már kedvére hortyog nyekergő zsúp-ágyán. Épen nem! most is ébren van ő, a’ múlt éji álmatlansággal is daczolva. ’S talán, mert nem édes anyja veté ágyát? Épen nem! a’ hallott beszéd, ’s a’ vállalat’ holnap mutatkozandó sükere nyugtalaníták. Fiatal szívre a szép, halandó zsebre az érték, vajmi hatalmasan munkálnak! ’s ezért csuda e, ha ifjú hősünk is e’ sors-választó út közben, minden fontolás nélkül el nem alhatott. Hát még az atyja miket össze nem beszélhetett neki a’ múlt éjjel, miről mi semmit sem tudunk, ’s titok többnyire nehéz szokott lenni vivőjének. Ezért elégedjünk-meg vele, ha tudjuk, hogy mind eddig szegényke el nem alhatott, ’s hogy ez álmatlanságában elhatározá magában, a’ tiszt’ ajánlását elfogadni, akár tréfából, akár fölgerjesztett kíváncsiságból, azon különös házat megláthatni, hova bemehetésre, egy arany paszomántos inas olly elmúlhatatlanul szükséges volna. – Rövid elszenderülés után az ujdonúj úri cseléd már fölötte állt útasunknak, őt az átkelésre, ’s este adott szavára emlékeztetvén. Andornak tetszék e’ pompa, ’s a’ vég megegyezésig még csak ezt akará megtudni, miért hogy épen ő érte kívánná tenni a’ tiszt úr e’ fáradságot? De ő elég cseles volt kivágni magát kérdései alul. Különben is keresztül menne, mondá, de lóháton a’ beeresztés kétes volna, pedig egy tréfa, egy fogadás, egy terv, vagy akármi más illyes miatt, a’ házat okvetetlen meg kell látnia; melly okokra nézve, utóbb már magyar szívességére is kényszerítvén Andort, ez többé ellent nem állhata kívánságának, gondolván, hogy az ő föltételében a’ hadnagy különben is inkább segéd mint gát lehetne. ’S így, egy közhuszár, a’ tiszt’ legénye, utánok ballagván a’ paripákon, ők, ’s pedig Andor mint úr, a’ tiszt mint inasa, beszálltak átkelés végett a’ kompba, dunántuli partokra evezendők. Kívánjunk nekik szerencsés útat, ’s elhagyván a’ nehéz hintót, tekintsünk-be, míg oda érnének, Pazariné ő nagyságához is, hogy épen mindnyájan ösmeretlenek ne legyünk az estei összejövetelnél. –

Ő nagyságát a’ tiszt úrtól már ösmerjük nagyából, ’s így Auróra ’s Cornélia kisasszonyokat is, kikhez ha szerencsénk lehet, majd el ítélhetjük magunk, mennyiben volt, vagy nem volt a’ hadnagy úrnak igazsága. De volt még egy negyedik, kiről semmit még nem hallánk, ’s ez Jusztin volt, nem leánya Pazarinénak, hanem szegény árva a’ háznál, mellette rokon, kit a’ nagyságos néni volt kegyes, keresztényi szeretetből, nevelésre magához venni, mert hisz’ így egy szobalánnyal kevesebbet kelle fizetni, pedig e’ bértelen, munkásabb vala mindeniknél. – Pazariné ő nagysága különben igen okos asszony volt, ’s nevelési elvei Jusztinka körül különösen dicséretesek. Kis korában munkás életre szoktatá nevendékét; mert, úgymond, te szegény leány vagy, az az, ha megnősz, helyetted ne kelljen szobaleányt fizetni; – tűkörről jókor még elszoktatá; mert, úgymond, a’ leánykák’ koszorúja nem a’ szépség, hanem a’ szív’ jósága, az az, ragyogó kisasszonyaim mellett, szegény árva leány, szembetűnni valaha ne vakmerősködjél; – türelemre szoktatá a’ szelid lelket; mert, úgymond, egy leánynak mindent kézből kell várnia, azért ne zúgolódjék tehetetlen a’ sors ellen; az az, leányaim mellett eldugva ha honn avulsz, ezt nem én, hanem az ég akará így; – vallásos buzgóságra gyújtá ártatlan lelkét; mert, úgymond, az egész leánylét inkább kérelem, mint tett, azért imádj istent, hogy elégedve telnek napjaid; az az, társasági vigalmak elől egyházba küldhessünk áhítatoskodni; – megkedvelteté vele a’ csínosságot is; mert, úgymond, ez ajánlja, czifraság és pompa helyett, a’ leánykákat; az az, elégedjél-meg vele, ha ünnepi új helyett, tisztán mosott viselt ruhába jelenhetel-meg! – ’S e’ szabályok, ez elvek szerint virult-fel a’ szép ’s a’ még jobb Jusztín, pompájára nemének, bár irígyül elrejtve, homályos árny alatt, szinte észrevétlenül díszelge a’ lelkes leány, türelmében ’s vallási szent buzgóságában nem is érezvén a’ méltatlanságot, melly lelkét zsarlá, ’s ha másért nem, azért legalább hálával tartozék nénjének, hogy ha a’ méltó bánást megtagadá, legalább a’ méltatlannak nyugton tűrését tőle tanulá! Nem is panaszlá ő soha senkinek sorsát, mert hiúság lelkét nem békétleníté, dolgában eljárt, szeretett mindent, jövőjét isten’ kezében hivé, – reményle! Egy nevelés mint képezhete illy külön alakú lelkeket? fogja kérdeni olvasóm, a’ büszke Auróra ’s könnyelmű Cornélia lévén előtte, a’ lelkes Jusztin mellett! Hiszen nem is egy nevelés volt ez! Jusztin árva leány, amazok fényes polczon ragyogó kisasszonyok, ’s így külön, finomabb nevelés illeté őket. Mintha nem tudott volna ehhez a’ nagyságos mama úgy e? Dejszen! jobban érté mint akárki, milly szüksége egy övéivel hasonrangú kisasszonynak munkátlanságra, külszépségre ’s ennek tudására, hiúságra, türelmetlenségre, daczosságra, pompa és külfény-áhitásra ’s a’ t. és így nevelé, külön elvek szerint, a’ büszke Aurórát, a’ könnyelmű Cornéliát, ’s még is, halljuk csak, ez ám a’ csoda! hizelgők ugyan eléggé lepdezék a’ kényes virágokat; ’s kérő, mind eddig csak egyetlenegy sem mutatkozék! Pedig – alig lehet könyhullatás nélkül említeni – a’ virágkornak már épen legvirúlóbb szakán állának, a’ ház’ hitele roskadóban, ’s egek! ha a’ hanyatló nap borús felhőkbe bú, ’s a’ kitörendő vész alapot és tetőt megrendít, milly borzasztó este váltja-fel a’ dús reményekben büszkén nyílt hajnalt! – És most eszmélt hajdani leány-társára, Peterdiné asszonyomra, Pazariné ő nagysága, kinek ház-módját, szemes gazdasszonykodását, magába vonultságát, de eléggé terjedelmes javait a’ Duna’ mellékén jól ösmeré, ’s összekötni gondolá a’ régi barátság’ lánczát, mellyen egy jó birtokú vőt fogjon. Elkészíté erre leányait is, ’s különösén Auróra, mint idősb, volt szánva a’ nagy reményű mátkának, ki büszke várából elég egykedvűleg várta a’ félig-meddig ohajtott ellent, kinek sem hódolás, sem visszaverés meg elhatározva nem volt, a’ kétes föllépéstől függesztve-föl minden. Azért kevés gonddal, de annál több gyűrű ’s más ékszerekkel bibelődve várá a’ titkos mát, mellyre az ígért jövetel határozva vala. Az asszonyság a’ konyhát rendelgeté szakácsával, a’ kisasszonyok, szobáik’ ékesgetését elvégezvén, magokat készítgeték, köszöntéseket próbálgatának, franczia románok s költőkből gyöngéd érzelmeket tanulának-be, hogy idegen virágokat szőnének a’ honi nyelv-parlagba; tűkörben, mint szorgalmas szinész, arczvonal-gyakorlást tartának, nyájasszelid, andalgó-szerelmes, bús-epedő alakokat próbálgatva. ’S még ki tudja mire nem jut az ember? így okoskodék Cornélia, hát ha el is kell ájulnunk? ’s azonnal kezdé lélekzetét fogyasztani, keble sürűbben emelkedék, ’s lecsukva pilláit, nénje’ karjaiba roskad, kinek újonnan vasalt kemény ruha-újjait öszvetörvén, az boszúsan ugrik-el tőle, a’ helyt hogy felfogná, ’s az ájuló szépen a’ padlatra terül. – E’ pillantatban nyit ajtót egy komoly vidéki alak, sárosan és izzadva, de köszöntése e’ furcsa helyezeten tátott szájában marad. Cornélia sikoltva ugrik-fel, ’s ki az oldal-ajtón; Auróra ijedtében tükröt tör, mellyből tört ruháját igazgatá, ’s a’ sok, kellemeinek udvarló, hajpor és kenőcs, iskátulákban ’s köcsögökben földre húll, megakadt ruhája végig reped, ’s maga is – csakhogy Cornélia után ugorhatott. A’ sáros alak most is az ajtóban ámul még, be és kilépéstől egyképen félvén, határozatlanul, bámulva. – Ugyan, drága olvasó, kinek gondolja ön ez idegent itt? Én sokban mernék fogadni, hogy nem kevesbbé, mint ő, fog meglepetni, ha bizonyossá teszem, hogy ez Andor, a’ mi négy lovas, inasos hősünk, kit ma reggel még a’ kompban hagyánk. „Andor? a’ négy lovas hős?” – Ugy van, Andor, a’ négy lovas hős, magán ’s gyalog jött-be a’ kastélyba. „’S miért?” Mert fél-órányira a’ falutól új kocsijának próbálatlan kereke egy gödörbe döcczenvén, eltört, ’s ő cselédit, míg segítséget küldhetne, ott hagyva, maga ballaga-be a’ kastélyba. – Jó darabig mélázgata már, még mindig csak az ajtóban Andor, a’ midőn hirtelen anyjának utasító jelszava: mennyi ház annyi szokás, juta eszébe, ’s megnyúgodott. Tán itt ez a’ szokás, hogy a’ vendég elől elfussanak, gondolá, ’s ehhez az intés szerint alkalmaztatnia kell magát az embernek, ’s most beljebb lépvén, határozottabban sétála a’ szobában, készakarva erősebben kopogván, hogy valaki hallaná-meg’s bejőne. Vőlegényi gondatlanságában észre sem vevé – ’s állapotja, úgy hiszem, minden szerelmes előtt kimenti őt — hogy minél tisztább ’s fényesebb volt a’ nem rég síkált padlat, annál több sárt hoza ő be széles talpain a’ gyalog útról, vastag nyomát hagyva lépteinek. Most madár’ röpteként hang süvölte felé a’ mellékszobából:

„Szörnyűség! a’ kisasszonyok toilett mellett, ’s egy idegen férfi rajtok tör!”

Andor képpel a’ hang felé fordul, hogy illőn tehesse köszöntését. Az ajtó megnyílik, ’s ott áll szikrázó szemekkel Pazariné ő nagysága. Egyik sem szól, csak néz, végre:

„Uram!” megszólal Pazariné.

„Tessék!” válaszol Andor, mert nálok szólításra ez a’ szokás.

„Hogy mert belépni, mikor a’ kisasszonyok…?”

„Talán valamellyik beteg, mert itt hever látom a’ sok orvosságos köcsög…”

„Istenem – őrült!” kiált Pazariné, ’s kifut.

Andornak szűk fogalma körén e’ furcsa jelenetek túl estek; már ezt szokásnak is sokallotta, hogy az asszonyoktól is illően nem fogadtaték. Látta milly sok új szokás van még a’ világon ő előtte, mellyekkel nyúlak helyett tanácsosabb lett volna ösmerkednie, ’s a’ honi, titokban költ beszélgetésre eszmélve, lelkéből felsohajta, mert üdvöt e’ háznál, anyja’ jóslata ellen, látá milly hiában keres! – Most egy inas jött, hogy ki-útasítsa a’ hívatlan vendéget. Hősünk rámered, de elnyomva boszúját mondja, hogy ő Peterdi Andor az alföldről, jelentené-meg ezt az asszonyságnak. „Ő nagysága tehát?” szól bámulva és ijedve az inas, és elsiet. Andornak új meg új világok fejlődének-ki a’ homályból. Ez felette különös szokás még is, fontolgatá magában, – előbb kiigazítanak mint őrültet, ’s most a’ puszta névért nagyságolnak! Hogy’ kelljen ehhez magamat alkalmaztatni? De tán csak a’ ház’ szokása, mert anyám említé, hogy meglehet föl sem vesznek, hidegen fogadnak…” ’s alig gondolá ezeket, midőn újra ő nagysága siet felé.

„Lehetetlen!” kiabálá még messziről, „lehetetlen! Az én drága Julcsám’ fia volna?”

„Alázatos szolgája!” mond, meghajtva magát Andor.

„De milly sáros!” szól ismét kétkedő orrfintorgatással Pazariné, megütközve az esetlen külsőn. „Nem látta az ajtó mellett a’ tisztító kefét? vagy még okosabban – künn hagyhatta volna sáros lábait legalább.”

„Nélkülök nem tehettem volna tiszteletemet…”

„A’ csizmáit értem.”

„Nincs több velem, ’s mezítláb be nem jöheték.”

„Mért nem kért hajdúmtól? hahaha! annak lett volna egypár heverő! – Az úr engem meg akar csalni; hozott e levelet asszonyanyjától?”

Andor keresé zsebeit, de levele a’ hintó-zsebben maradt.

„Elég a’ játék! most tüstént távozzék, míg érdemlett méltatlanság nem éri sehonnai uramat!” mond gőggel Pazariné – ’s ment.

Andor leveretve állt szégyenben és boszúban. Szólni akart, de elakadt járatlan nyelve, ’s a’ méltatlan bánás’ fúlánkját most érezvén először, keservesen fölsóhajtott tehetetlenségén.

E’ pillanatban pattant az ablak előtt, ’s járat-be Peti, Andor’ kocsisa, egy az útfélen történetből hamarább kapott kerékkel a’ törött helyébe, ’s lárma és zaj lőn a’ háznál. Leugrik fürgén az inas, kit a’ huszár tisztben már ösmerünk, ’s kérdi, nem ért volna e már be az uraság? hogy nekik kerekök tört, de egy arra jövő helybeli pór szíves volt bevontatásra kerekét nekik kölcsönözni, ’s urasága ez alatt gyalog ballaga-be. – Pazarinét tetemesen megzavará e’ történet. Az idegen, kit szinte másod ízben igazíta-ki szobájából, csakugyan a’ várt vő, fényes szerszámban, négy lovon, inassal, ’s tétovázni kezde, mint hozhatná helyre az elkövetett hibát.

„Kedves drága uram öcsém!” siet most tárt karokkal elébe a’ komolyan mélázó Andornak, „mint meglepe bennünket, hogy a’ nagy örömben tán el is értők egymást!”

„Igen – én értem!” szólt komolyan Andor, ’s hallgata.

„Mennyi ház annyi szokás! ’s nálunk, ha leányaim öltöznek, felette nagy zavart okoz egy, kivált ösmeretlen, férfi’ megjelenése, – és illy észrevétlenül – gyanítatlan…” mentegetődzék ő nagysága.

A’ kisasszonyok is kifutának most a’ vendég elé, ’s Aurórának meglepetve ’s kétséggel akadának-meg szemei Andor’ inasán.

„Ím a’ leányaim!” folytatá Pazariné, „gyermekek még, de magasra nyúladtak.”

„Auróra kemény, büszke tekintettel méré hősünket, Cornélia félre mosolyga, a’ nagyságos mama pedig karon fogja kedves vendégét, hogy bevezesse a’ szobába. – A’ kisasszonyok be nem jöttek, hogy a’ vendéget illetőket künn elintézzék. Pazariné kérdést kérdésre halmoza, mert ebben mutatkozék legfőbb szívessége, nem is várta, jő e mindenikre felelet, vagy nem? ’s Andor csakugyan nem győzött mindenikre felelni. „Hát a’ mama, hát a’ papa élnek e? mit csinálnak? nem voltak e betegek? mivel múlatják magokat? van e helységökben Casino, olvasó-társaság, vagy theatrum? falu e vagy város a’ hol laknak?” ezek ’s több illy sok egybe nem függő üres kérdések valának a’ nyájas háziasszony’ öröme ’s szívességének jelei, mellyekhez Andor, mint különös házi szokásokhoz, ugyan iparkodék magát erejéhez képest alkalmazni; de Pazariné sebes, ő lassú nyelvű lévén, semmikép’ meg nem egyezhetének, ’s mire ő az elsőre feleletét végezné, amaz már a’ hatodik kérdésnél járt, – szerencse, hogy kérdést ő nem is épen azért szokott tenni, mintha feleletet várna reá. Azonban ő nagysága’ tüdeje nem az ótestamentomi özvegy’ olajos korsója volt, hogy ki ne fogyjon;^* mind inkább csillapult a’ nyelv, ’s ritkult a’ kérdés, ’s mert Andor sem volt hajlandó csak egy cseppet is élénkebbé tenni a’ beszélgetést: utóbb még a’ köhentésnek is hasznát vették mindketten, csakhogy egy kis neszök legyen. A’ kisasszonyok még mindig künn voltak, ’s Pazariné legalább őket tudakolá, ’s indula keresni, hogy beküldje, látván ujdonúj uraöccseé milly nem a’ legérdekesebb társalkodás.

„Soha se fáradjon!” szóla Andor, „úgy is eluntam már az ülést; kocsimat, lovaimat is körül kéne tekinteni…”

„Ez nálunk szokatlan,” vág közbe ő nagysága, „hogy a’ vendégnek kellene körülnézni. Minden el van eddig, úgy hiszem, végezve; de ha leányaimat akarjuk felkeresni, nem bánom.” És mentek. A’ szobák üresek valának, udvar, kert néma, de a’ mint visszajőnének, egy hátsó szobácska’ ajtaján élénk vihogás, vidor nevetés haták-meg füleiket.

„Ahá! itt lesznek!” mond Andor, ’s az ajtó kilincshez nyúl.

„Ugyan mit gondol? ez a’ cseléd-szoba, ’s itt a’ kisasszonyok? Távozzunk!” inté Pazariné, féltve, ha Andornak igazsága lenne.

„Mennyi ház, annyi szokás! azt mondá anyám;” szól Andor, tán cselédség közt intéznek-el valamit? – nézzük-meg…” ’s míg ő nagysága okokkal vagy erővel elvonhatná, be-nyitja hirtelen az ajtót. A’ két kisasszony volt, meg’ a’ tiszt-inas, bizodalmasan ülve egymás mellett, ’s szerelmi kézszorításban Aurórával, a’ büszke Aurórával, kitől térden kell választ koldulniok a’ szegény férfiaknak! Ő nagysága’ arcza e’ reménytelen látványra elváltozott; a’ kisasszonyok elijedve, az inas pedig merészen ugrék-el, parancsot várva, e’ szavaival:

„Tens uram…!”

„Nézd körűl a’ romlott kocsit, ’s értekezzél helyreállítása felől!” ezzel útasítá őt ki Andor a’ szobából.

A’ tiszt távozott, ’s legelébb Pazariné jöve szóhoz:

„Reménylem, nem fog megütközni drága uramöcsém e’ jeleneten…?”

„Épen nem!” felel egykedvűleg Andor, „anyám inte, hogy alkalmaznám magamat a’ ház’ szokásihoz, ’s ezeket én tisztelem is mindenütt.”

Ismét elakadtak. Pazariné maga sem tudd magát e’ kényes szokatlan helyezetben föllelni. Leányaiban ha minden hiba meg volt is, de illy elvetemült leereszkedés köznéphez csakugyan messziről sem vala sejthető. – Mi azonban annyira mint ő nem bámulunk, tudván, ki lappang a’ tisztben, sőt Auróra kisasszonytól sem veszszük olly rosz neven e’ gondatlan társalkodást, ha őtet e’ jelenésben csak egy szerelmes leánynak tekintjük, ki a’ mult farsang óta szívvágyait csak üres sohajtásokkal elégítgeté-ki soványul, ’s most egyszerre ál alakban olly közel, olly sejtetlen, olly biztosan tűnik-fel körűle a’ kedves. De ő nagyságának mind ez olly megfoghatatlan lett, hogy szinte tudtán kivül szédelgene-ki a’ szobából, e’ baleset által romba dőlve látván reményeinek fényes fellegvárait. Andor szinte tudván felét a’ dolognak, itt is csak egykedvű maradt, ’s a’ visszatekinteni alig merő Pazarinénak új bámultára Cornéliát karon vezeté utána. Erre nagyot lélekzett ő nagysága is, ’s drága uraöccsének szerencsés vaksága ’s együgyűsége kezeskedni látszanak előtte, hogy semmi a’ dologból még elrontva nincs.

Estére, élénkebb öröm végett, társaság vala összehíva, mellynek Andor, mint messziről jött kedves rokon ’s ünnep’ hőse, bemutattaték. Jelentő gyanús mosolygásokkal üdvezlék az új vendéget a’ ház’ baráti, némi elménczkedő czélzásokkal fűszerezve a’ kölcsönös beszélgetést, mellyből Andor, mert szokva illyenekhez nem vala, mit sem értett. Annál többször pirult pedig el a’ jártasabb Auróra, akár kis boszúból, akár csupán kitűntetésére, hogy a’ tárgy ő, ’s érzi mikor van érintve. E’ vendégi vidor szeszély azonban maga magát oltá-el, miután Andort lassú természete, Aurórát betanult női szemérme, szoros közönbösségben tartá. Ezért nem is forrhatott egy egésszé a’ társaság; mindenik behúzá vitorláit, hogy egyedül ne ragadtassék a’ kedv’ zajos síkjára. Feszesség, mellynek a’ büszke Auróra vivé sötét zászlóját, lépe a’ derülni kezdő teremekbe, mi oka lőn, hogy a’ férfiak és dámák lassanként az udvari illedelmek’ járma alól könnyülni akarván, egymástól külön osztályokra vonulnának.

Csendesen folyt beszéde a’ pipázó férfiaknak, az új vendégtől némikép’ fékezve érezvén magát a’ társaság; annál nagyobb zsinattal valának azonban a’ dámák magokra hagyatva, ’s szinte a’ vendégen holmi igazítni valókat, észrevételkéket is lelve nyelvecskéjök. Egyszer azonban szokatlanabb lármával telének-el a’ szobák, mellyre még Andor is fölfigyelt, ’s ím nyílik az ajtó, ’s Pazariné ő nagysága egész triumphussal, gőgösen villámokat szórva fennjáró szemein, bemutatja a’ már ösmert tiszt urat, Andor’ előbbi inasát, mint – mint – ugyan eltalálná e kedves olvasóm? mint – – Peterdi Andort, ’s most már mint – Aurórának valódi mátkáját, – ’s a’ mi Andorunkat, azt az igazit, szegényt annyira el-bűvölé ez újság, hogy aggódva kérdené szomszédjától: kiféle legyen az a’ Peterdi Andor, ’s honnét? Megértvén pedig, hogy az Auróra kisasszony’ vőlegénye volna az alföldről, hajlonga a’ hajlongókkal, ’s üdvözlé a’ boldog párt több üdvözlőkkel, mint a’ ház’ szokása kiváná, mellyhez magát alkalmazandani anyja inté. – Ím most, a’ mit reggel alig gyaníthatánk, két Andorunk, két vőlegényünk leve; lehetetlen hogy mindenik igaz járatú legyen! a’ mint ezt krónikánk alább kifejteni fogja, ’s a’ pseudo-Andor’ keletkezésének okát is illő pontossággal előadja.

Hanem mielőtt ehhez fognánk, vegyünk harmadszor is egy nagy lélekzetet, de akkorát ám, melly sohajtásnak is beilljék; mert tüstént látni fogjuk, miként a’ gonoszság diadalmat vőn a’ jámborságon, ’s a’ furfangos kajánság legázolá az ártatlan együgyűséget!! – ’S most ad rem!

Andorunk, az igazi, látók fölebb, mint jöve gyanúba a’ nagyságos háznál, különös fölléptével, ’s hogy az anyja’ levelét elő nem mutathatá. A’ fürge eszű tiszt, mostani pseudo-Andorunk, ezt okosan használni tudá. Peterdiné asszonyom’ levelét a’ kocsi-zsebből, még Andor a’ kastélyba gyalogolt, magáévá tevén, ’s Aurórával egyetértve az említett kis szobácskábán hirtelenében egy kis hiteles mesét gondola-ki, melly szerint az igazi Andor ő legyen, amaz pedig szegény csak az inasa, kit előre en személyében tréfából küld vala ’s maga neve alatt a’ kastélyba. Most azonban véget akarván vetni az úgy nevezett komédiának, fényesen öltözve megjelenik a’ dámák közt, meséjét Pazariné’ különös bámultára elmondja; hajlongása, kézcsókja, nyelve sokkal ügyesebb amazénál, ’s ki hinné mesének illy hihetetlen sükerét? Ő nagysága rögtön rá ösmert benne Julcsája’ egyetlen, gazdag, csinos házasulandó fiára. A’ rege meglepő, kivitele kielégítő; szóval, a’ levél’ olvasta után, karon fogva, győzedelmi örömlármával viszi igazi hősét az estének, a’ pseudo-Andort, mint jövendő vejét bemutatni a’ férfiaknál is. „Ki ne ösmerje-meg e’ bájló nemes alakban Julcsámat, az egyetlen barátnét, ’s ennek hű mását? És ki ne gyanított volna tüstént pórlelket, ha bár úri hüvelyben is – e’ szolgánál?” mond föllengve Pazariné, éles gúnnyal szúrván a’ hűledező igazi Andort, ki varázsvilágba lévén áthajolva, szerencséjére nem érte semmit, ’s a’ háznak illy különös szokásain annyira el nem igazodhaték, hogy most már alkalmazni sem tudván többé magát, csak bámult, ’s versent nevetve a’ nevetőkkel, új kaczajnak leve élő forrásává. Most párválasztás leve, mellyben a’ büszke Auróra a’ fényes vőlegénynek juta, ’s mindeniknek még, Andoron kivül, egy.

„Uraim! most a’ tánczterembe velem, a’ megrivallott^* hangszerek köszöntik már ez estének véletlen magas örömeit, mellyekben együtt vagyunk mindnyájan osztozandók.” szól méltóságos tekintettel a’ házi asszonyság – ’s indul.

„Igen… de… kedves asszonynéném…” e’ szókat tördelé utána Andor, az igazi, mellyre Pazariné kegyes volt válaszolni, mondván:

„Kend most kimehet abba a’ kis cselédszobába, ha ura mást nem parancsol. Gondoskodni fogok, hogy mesterileg játszott szerepét ott kéjelmesen leihassa!” Erre ismét indult, a’ társaság nagy hahotával követé, ’s ha krónikánk színen^* adatnék-elő, a’ kárpitnak itt sebesen legördülnie kellene; de így Andort, a’ kijátszott szerencsétlen vőlegényt, semmi el nem fedi előlünk; azért maradjunk vele a’ boldogtalannal még egy két perczig. A’ többi már vígalmakba merülend úgy is a’ tánczteremben, de neki elhagyottnak nincs egy ösmerőse, barátja, nincs senkie, ki a’ történeteket neki megmagyarázná, ki részt venne visszás sorsában. Ő még most is a’ nagy kaczaj közt eltűntek után ámulva áll a’ szoba’ közepén egyedül, ’s eszmélni kezd, nem őt illeti e e’ kinevetés? – Egy inas boros palaczkokat ’s poharakat hoza, hogy itt lennének a’ férfiak’ számára. Andor még most is itt állt, ámulatok közt, határozatlanul, a’ mint az inas dolgát végezvén, időtöltés’ kedvéért megszólítja:

„Mit búsul pajtás uram, tán a’ pünkösdi királyságot siratja?”^*

Andor mélyen érzé, hogy már csordultig van töltve a’ keserű pohár, de némán elnyomá fájdalmát. Az inas, magokban levén, a’ közvigalom’ rovására egykét boldog perczet kívánván éldelni – azaz, hogy ehhez ő szolga létére tán nem is tudott, ’s idejét, a’ borral együtt, inkább csak töltötte, miként szegényesen lehet; elég az hozzá, hogy a’ hozott italok legnemesbikéből poharat tölt, ’s kínálja Andort is:

„Már mi e’ háznál így szoktuk. Ha az uraságokkal nem, előbb vagy utóbb kell részesülnünk a’ jóban. Tegye ezt pajtás uram is;” ’s könyeket facsart szemeiből az egy huzomban le-öntött erős bor.

„Sok furcsa szokás van a’ kendtek házánál,” mond andalodtából ébredezve Andor.

„Hja! mennyi ház, annyi szokás! Nekünk itt, igaz hogy pokollá teszi előre az életet ő nagysága, az a’ vén Lucifer; de tán a’ jövő életbelit álljuk-ki most itt egy úttal; aztán az illy dinom-dánomokból a’ szemes legény még is kiveheti néha a’ vámot.”

„És gyakran van ez?”

„Rendesen minden héten, de ha a’ szükség kívánja, többször is. Szokásként minden péntek a’ napja, de most illy gazdag vőlegény, mint a’ kend ura, megérdemli, hogy a’ szokástól egy kicsint eltérjünk, ’s ma vasárnap ismételjük a’ lakomát.”

Andornak mintegy idegvonaglás mereszté-ki karját a’ tele-pohár után, mellyet egy cseppig mohón nyele, ha a’ félkábultságból, mellyben feje boronga, egész válhatnék, ’s egy jóltevő varázsálom után ismét Dunán túl, mellyet ma átevezett, ébredhetne! ’s megrázkódva bortól és érzelemtől, némán tevé-le az üres poharat.

„Biz úgy!” folytatá a’ szolga; „pajtás uraimék itt kedves vendégek, mert ha ez a’ jó szerencse nem akad, nem tudom ki fizetné-meg az új esztendei contókat!”

„Contók?”

„Igen, mert nálunk már ez a’ szokás, hogy megszerzünk ugyan mindent a’ mi drága, de kérje aztán valaki az árát… De lépteket hallok, – távozzunk, nehogy a’ jó ozsonna után keserves vacsoránk legyen.” ezzel a’ szolga ment, ’s kivoná magával Andort is. –

Egykét kiváncsi cseléd a’ folyosó ablakáról nézé lopva a’ zajos belvigalmat. Andor is meg-állapodék, hogy legalább valamit láthasson a’ rovására adott mulatságból. – Egy kedv-chaos vala az egész terem, melly fényét a’ mindenek fölött ragyogó büszke Auróra kisasszonytól nyerné, ha még elválasztlan nem volna benne világosság a’ sötétségtől, szellemi lég a’ nehéz földtől, tűz a’ vizektől. Andoron állt, hogy „legyen világosság!” de ő hallgatva, a’ történetre bízá, hogy majd fejtse-ki a’ valót, ’s ijedve futott ez álfényben csillogó panorámától, hogy csendes rejtekben pihentethesse zavaros fejét, mellyet itt biztos kebelre még nem hajthata. – Az említett kis szoba felé tarta a’ homályban, mellynek ablaka gyenge fénnyel világíta elébe. A’ jó Jusztin űle benn asztal mellett, varrójával, silány mécs-világnál; ki felől, ha most elő nem hozzuk, tán nem is tudakozódott volna senki a’ tisztelt olvasók közül, figyelmük inkább a’ csillogó táncz-terem Gratiáit ’s Adonisait lesvén tomboló vigalmak között. Ő űle itt, mondom, a’ szelid munkás leány, elrejtve, mit nem is gyaníta, kaczér szemek elől, együgyű magányában, munkája mellett, a’ mint Andor rá nyitá az ajtót. Illően kele-föl helyéből a’ leányka, a’ váratlan látogató előtt, kinek esetét egyedül ő nem tudá csak még a’ háznál, következésképen való alakjában fogadá, ’s szerény meghajlással letéve munkáját kérdé:

„Tán valamit méltóztatik parancsolni nagysád?”

„Én e?” viszonz Andor, rá bámulva, mintha egyedül e’ kérdés emlékeztetné, hogy ő csakugyan Peterdi Andor.

„Igen! tán a’ szolgák el vagynak ott benn foglalva?”

„El!” sohajt Andor; „minden el van már ott benn foglalva, ’s én e’ boldog magányban itt nyugtot jövék keresni, mert máshol – láb alatt vagyok. Szabad e megpihennem melletted kedves leány?”

„Óh kérem – itt minden olly szűk, olly illetlen…” pirulva így tétováz Jusztin, meglepetvén a’ kérdéstől, ’s szorongva néze-ki a’ homályba, mint boldogtalan a’ sötét jövőbe – nem leskelődik e künn irigy szem, melly gúny’ tárgyává tehetné e’ jelenést. Majd Andort kémlelé félénk pillantatokkal, mint szabad bokorban tanyázó őz az első vadászt, kinek hálójából nem szabadulhat, valljon jót vagy roszat akar e ez? csupa történet vagy bizonyos czél hozza e őt hozzá? ’s akármelly esetre mint kelljen magát viselnie?

„Légy nyúgodt hugom!” mond Andor, észrevevén a’ leány’ küzdését; „engem te elösmerél. Én nem úr, hanem kisasszonyod’ mátkájának szolgája vagyok –” ’s röviden elmesélé azt, mit a’ tiszt és nagyságos asszony ottbenn róla meséltek-el.

„Ugyan úgy e?” felele könnyülten Jusztín, ’s elfoglalá újra asztalánál helyét; „beh furcsa! ha akar, űljön-le.”

„Köszönöm jó leány!” mond Andor, ’s egy alacsony padon elfogadá a’ kínálást. –

Darabig szótalanul ülének most, mindenik azon töprenkedve, min kezdje a’ beszédet? végre Jusztin, legalább hogy csak szóhoz jőjenek, e’ kérdést tevé:

„Hát millyen ember az a’ maga ura?”

„Egy – egy – jó ember, és más – semmi!” sohajta Andor.

„Szegény…!” mond sajnálva Jusztin; de mintha gondatlanul ’s gyanúsan szólt volna, elharapá a’ szót.

„Nos – miért? tán sajnálnád uramnak kisasszonyodat?” kérdé figyelemmel Andor. „Szólj, jó leány, mit lehet tartani uram’ mátkája felől?”

„Minden jót, úgy hiszem;” válaszola jószivűleg Jusztín. „Különben én nem ösmerem, de sokkal fölöttem is áll ő, hogysem ítélhetnék…”

„’S ki vagy te, jó leány?”

„Egy szegény árva, távolról tán rokon is e’ házhoz, ezért tart a’ nagyságos asszony.”

„Rokon? ’s te nem részeltetel a’ ház’ vigalmaiban, mellyek itt idegeneket is honosítanak?”

„Megszoktam már e’ részvétlen magányt, örömmel munkálok csendességben, ’s tudom, hogy a’ nagyságos asszony ezt így szereti…”

Mennyi ház annyi szokás! gondolá keserűn Andor, de eltökélé, hogy ennyi balszokáshoz magát alkalmazni soha nem fogja. Itt szokás a’ vőlegényt nevéről ’s értékéről ösmerni-el; szokás a’ mátkának várt vőlegénye helyett idegen kezet szorítani; szokás még is rovására mulatságokat adni, mellyből maga kizáratik; ’s szokás végre az árva rokont, szem elől eldugva, munkája mellett szigorú magányban hagyni, míg az utolsó inas is legcsapongóbb kedvét halászhatja a’ zavarban! – Andor érzé ezt, ’s mélyen sohajta, fölállva alacson padjáról, ’s mert új érzelmeinek szavakat adni nem tuda, minden szó nélkül távozni akara.

„Hát el akar hagyni?” kérdé igéző bánattal, tűjét varrójában felejtve Jusztín.

Andor megállapodék, ’s mohón nyelé az epedő pillantatokat, mellyek távoztát látszának félteni. Kétkedése végre erős tökéletté vált, ’s hatalmas indulat ébredve szúnyadó lelkében, küzdése közt a’ bámuló Jusztin mellé lépe, ’s hévvel szorítva kezét ajakihoz, szóla:

„Leány! te angyala vagy e’ háznak, engedj futnom ennek sátányai közűl!” ’s kirohant a’ szobából.

Jusztín ámultában mozdulatlan marada székén. „Istenem! mi vala ez?” kérdé lelkében gyanúsan magától, ’s fejét, mellynek az indulatzaj alatt támaszra volt szüksége, egyik kezére bocsátván, égi álmakba szenderült, mellyek közt csak a’ szív vala ébren. És láta képeket, mellyek külön alakokban csak az eltűntet mutogatták, lelke elfogultan, felejtve múltat és jelent, csak a’ homályos jövőbe merenge, míg – míg – a’ kelő nap’ első sugárira, mellyek ablakán át köszöntek, ébredni kezde, a’ nélkül, hogy alutt legyen, ’s varrójánál lelé magát, a’ nélkül hogy tisztán eszmélhetne, este van e még vagy reggel!

Csend uralkodék még az éjen át dobzódott udvarban, csak Jusztínt emlékezteté az együgyű reggeli tárogató, szokott foglalatosságaira, ’s indult az ól felé, hogy felvigyázna ott a’ fejő cselédekre. Bámultára, udvaron keresztül mentében, a’ vendég vőlegénnyel – ’s mi tudjuk, hogy az a’ tiszt úr volt – találkozék, ki nyugtalanul az ólak felé kémlelődni látszék.

„Ugyan, jó leány, nem tudnál inasomhoz útasítani?” kérdé a’ szembe jövő Jusztínt.

„Én – nem tudom – hol van…” mond ő elpirulva, ’s hogy zavarodása észre ne vétessék, elsiete. –

A’ tiszt Andorunkkal akara szólani, hogy azt a’ történtekről felvilágosítsa, ’s illy nem várt sükerét látva vállalatának, további segédéül a’ játéknak okosan fölkérje; olly játéknak, mellytől az ő egyetlen földi szerencséje függ. Andor azonban nem vala sehol található, ’s ez őt’ aggodalmakba ejté. –

Különös, hogy Andor illy egyszerre csak eltűnt, ’s hová lett szegény? így elmél olvasóm, ha krónikámat elölről és nem végről kezdve, eddig hata már, ’s én bátor vagyok egész illendőséggel jelenteni, hogy Andor ez éjjel – megszökött! – Most már szeretném látni az embert, ki e’ pontnál bámultában egypár pillanatig legalább meg ne állapodnék, ’s ne kérdené: de hát hogyan, vagy miért? – Hja! ennek ismét hosszú históriája van, ’s én merem állítani, hogy mi még sem Andort, sem atyját tökéletesen nem ösmerjük, ’s nem hallók kivált együtt-beszélgetésöket a’ nászba indulás’ éjén. Ezt hát föl kell még világosítanunk, hogy érthessük e’ hirtelen változást; azért teljes alázatossággal, és ezúttal tán utoljára, van szerencsém tisztelt olvasóm előtt még egy kis türelemért esedezni. –

Az öreg Peterdi úr a’ maga szobájában igen okos ember volt, csakhogy külső dolgaiban a’ nő kormány annyira kifogott már rajta, hogy hatásköre csak magában határozódott. Látta ő, és keserű elméletekre fakadva látta, fia’ neveltetését, kiben az anyai kényeztetés mellett, minden szellemin eddig diadalmaskodék a’ testi erő, noha nem volt apja’ csendes, mélyen fontoló, tiszta itéletének minden nyoma nélkül; de szúnyadt mind eddig a’ lélek, lenyomatva a’ porélet’ súlyától, mint óriási rom alatt a’ kincs. Azonban a’ kedvező pillantat megérkezék, ’s az apa’ igazságos vágyai, mellyek fiának az ösmert fényüző Pazariné’ házával kötendő frigyen valának végkép’ elhalandók, hatalmasan kelének-föl keblében az ártatlanságnak megmentésére, ’s fiát, az indulás előtti estén, titkosan szobájába vivé, mint fölebb látók. Itt ő, mert nejétől távol envilágban volt, kevéssel lerajzolá Andornak magát, megmutatá semmiségét, fölébreszté benne a’ vele rokon szellemű, de szendergő dicsvágyat, kivágyni agarai közül, ’s megutálva a’ munkátlan túnya életet, egy magasabb, méltóbb körben, munkában fényleni más hasonlók felett. Eszközöket mutata a’ czél’ elérésére, ’s szív’ mélyére ható apai tekintettel fogadtatá-meg fiával tanácsának, intéseinek engedelmeskedni. Andort megrázá lelkében e’ hív rajza életének, ’s mintegy örökös álomból ocsódva-fel, elborzada a’ képtől, mellyet az elébe tartott tűkör ada-vissza. Forró hálakönyekkel köszöné apjának e’ számára tartogatott mennyei kincset, ’s magából egy egészen új lényt alakítani, szentül feltevé magában. – Tanács vala most Pazariékhoz elmenni, hogy anyjától elválasztassék, ’s világot lásson, mellyet kézi-könyvül használand; de onnét vissza nem térni, míg magát illően kiképezni nem fogta. Eszköz vala egy jó summa pénz, mellyet apja, kis kora óta e’ szent czélra össze zsugorgatott, neje’ tudta nélkül, ’s egy ajánló levél a’ fővárosban Peterdi úrnak egy iskola évekbeli lelkes ’s most nagy tekintetű barátjához. – Így indula Andor leány-nézőbe, illy gondolatok foglalatoskodtaták útjában, míg minden nyomon apjának szavait igazaknak látván, föl nem sohajta: milly sok szokás van még a’ világon, mellyeket eddig ő nem is gyanított, ’s mellyeknek előtte ösmeretlensége annyi hiányt éreztete, annyi pirulást okoza. E’ küzdése közt, érzelmeinek e’ forrásában, tünék-fel neki Jusztin, a’ szelid, lelkes leány, mint az örök sötétséget megvilágosító első égi fény, ki annyira álla méltóságában a’ divat’ ’s külfény’ ama’ bábjaihoz, mennyire ő, tőlök visszaiszonyodék. Ő látá a’ leányt, szerény kis világában, másoktól sejtetlen, mint elrejtett szent képet díszleni, hallá bájhangjait, érté lelkét, melly vele rokon vala, ’s látá kivált ama’ távoztát féltő pillantatokat, mellyek epedve, mint a’ parton maradt kedveséi az örömét ragadó távolba halának-el utána, ’s pedig a’ játékba rang és név, érték és álfény nem elegyedének! ’S egy illy ritka percze az életnek ne gyújtsa e magasra a’ lelket, ’s tettre ne buzdítsa a’ halandót? ezt csak az hozhatná kétségbe, ki rideg magányában sinlődve, az életnek csak borongó telét, de viruló langy tavaszát soha nem ízlelé. – Andornak most egészen ínye szerint esek, a’ vele olly furcsán szövetkezett tisztnek regényes föllépése Pazariéknál, mellyen annyira megütközék először; mert ő alakját ott hagyhatá, legalább az első gyanú’ elhárítására még is maga futhata, hogy föllépjen az új pályára, mellyről soha, vagy csak dicsőséggel lelépendő! – ’S ím most már ösmerjük egész mivoltában Andort, kinél először csalt a’ külszín; de későbbi viselete, komolyabb föllépése óta, mély érzelmet, ha műveletlent is, ’s szilárd férfi-charaktert gyanítata már. Kívánjunk neki szerencsés útat, ’s kedvező pályát nemes czéljához!

De míg mi itt Andor’ belső szellemi létén philosophálánk, ’s tulajdonival ’s határozatával ösmerkedénk: ez alatt ébredezének a’ múlt éj’ vigalmainak sáppadt hősei is. A’ tiszt még most is keresé Andort, de nem volt, ’s eltűnte egy kis lármát okozott a’ háznál, mellynek oka ismét ez vala: a’ tiszt tökéletesen meggyőződvén Andor’ eltűnte felől, még bizonyosabban adhatá-ki magát képében, sőt új cselre bátorítá a’ reménytelen eset, hogy Andort tolvajnak, ki minden vele hozott pénzét magával vivé, kiáltsa-ki. Most már a’ dolognak, ha részére kedvezőleg akar végződni, sebesen kelle haladnia, miért az Aurórával egybekelést minden módon sürgetni kezdé. Két akadály volt még előtte; katonasága ’s a’ cautio. Pazariné rá akará beszélni a’ kilépésre, de ő zászlójához erősen ragaszkodék, ’s érté nyelvével ő nagyságát is meghódítani, ki, mint fölebb láttuk, a’ katonákat nem igen tűrheté. Azonban ezredének kevés idő mulva összevonulási pompás áthuzódása a’ falun, Pazarinénál teljes diadalt nyere részére. Az ifjú hős, szilaj szökdelő paripán, arannyal csillogva osztálya előtt! – ah! ez a’ világ minden egyeteme’ tudományos okleveleinél többet tesz! – Fenndoboga Pazariné’ szive is e’ látványra, ’s maga javaslá vejének a’ további katonáskodást. A’ dolog sürgős vala, – szomszéd helységben az ezered’ tulajdonosa, ’s ennél olly hamar, olly könnyen ki lehetne csinálni a’ dolgot, csak pénz kellene! – Hja! de ezt a’ megszökött inas vivé-el magával, haza menni foglalatosság és idő nem engedék; kölcsön kelle hát felvenni a’ kívánt summát; ismét a’ Peterdi’ rovására. Volt a’ háznak egy zsugori, szinte már agglegény, de pénzes ösmerőse, ki Cornéliát egy darab idő óta már szerelmi kinézésekből szemmel tartá,’s kiben, szerencsére, a’ minél később annál hevesebb lángra gyúlt szenvedély amazon, t. i. a’ pénz’ szeretetén, győzedelmeskedék. Minden jól ment, a’ kívánt summa letéteték, ’s Pazariné fölül rá még a’ könnyelmű Cornéliát is gazdagon adhatá-el, kinek érzelem úgy sem igen laká kebelét, csak mulathatott, csak pénzes nő lehetett legyen! Ez mind olly sebesen, olly szépen folyt egymásból, mint a’ lánczszem, ’s alig fogja hinni kedves olvasóm, hogy egypár év alatt Pazariné a’ legelégültebben, ’s a’ szokottnál is nagyobb gőggel ünneplé leányainak kettős lakodalmát. – Notabene! mind ezt szegény elbujdosott Andorunknak, ki isten tudja most hol járt, rovására.

’S így most már addig beszélénk, addig regélénk, hogy házasság is történt, pedig kettős; ebből gyaníthatja kiki, hogy krónikánk vége felé hajol. De mielőtt ez lenne, illő leend egy kis dörgés-morgásnak vegyülni a’ dologba; mert Pazariné ő nagysága ugyan férhez adá leányait, de bezzeg Peterdiné asszonyom mit fog rá mondani, kinek hamarjában elő sem tudjuk majd fiát adni? Azért még egy kis türelmet, ’s most már igazán legeslegutoljára kérek a’ szíves olvasótól.

Harmadik hete már, hogy Andor búcsút vőn egynéhány napra anyjától, ’s mind eddig sem maga, sem híre nem jő. Peterdi úr gondolá magában mi történt, de az asszony semmikép sem tudott a’ hosszas kimaradás’ okára jőni: azért eltökélé fia után menni, hogy valót tudhasson. Leporoltatá hát a’ még menyasszonyi ajándékban kapott ó castrumot,^* mert az új, Peti kocsissal, kit a’ tiszt magához pénzele, még mindig Pazariéknál volt; ’s a’ két öreg sárgát, fakó szerszámába befogatván, indult dunántulra. – Épen a’ lakodalom’ estéjén éré oda, hol minden örömben és fényben úszék már, midőn ő, mint valami tévelygő üstökös, rongyos alkalmával az udvarra, kiváncsi figyelmet gerjesztve, behajtatott. Belép a’ kivilágított terembe, ’s ott úti köntösei alatt valami véletlen maszkot gyanítva, körül fogák az újságvágyó vendégek. Ő köszön, magát hajtogatja, de senki nem viszonoz semmit; ámulva várja a’ dolog’ kifejlését. Végre jő a’ házi asszony, ’s Peterdiné üdvezlő csókolására siet; de az előle félre áll. Peterdiné körülnéz, pirul, haboz, ’s elijed a’ háztól, mellynek szokásait nem ösmeré, még is vele közelebbi frigybe lépni ohajta, ’s hol tán – mert minden arra mutatott – épen menyekzőjét tartják fiának.

„Megengedjenek,” szóla végre Peterdiné, „ha úti köntöseimben, ’s illy véletlen, tán az ünnepet zavarom; de úgy hiszem bejöheték… én… Peterdiné vagyok…”

„Mit? Peterdiné? Julcsám! egyetlen barátném!” kiált zajos örömmel, karjaiba futva Pazariné; „alig ösmerélek-meg a’ réglátás miatt!” ’s most csókjaival halmozá, egyszersmind kifelé vivé magával, hogy bundái közűl kibontva, díszesebben jelenhessék-meg a’ fényes társaság előtt.

„Mért nem korábban csak egy nappal is, kedves Julcsám, holott mi megírók az esküvés’ napját?” (de a’ tiszt úr, igen természetesen, a’ levelet el nem küldé.) „Ma kelének össze gyermekeink.”

„Ma?” kérdé halaványulva Peterdiné, ’s szokatlanul döbbent-meg szíve a’ váratlan újságra.

„Mindjárt szolgálatot küldök, barátném, hogy részt vehess a’ köz vigalomba,” mond Pazariné, ’s ment.

Egybekeltek? gondolá Peterdiné, és tudta nélkül? és az új meny most még csak kézcsókolására sem siet? De tán őt fogja most küldeni anyja – kecsegteté magát – ’s idegen szobalány jött tűkörrel ’s mosdó szerekkel. A’ szolgálat bő volt, mindenen fény és ragyogás, de egyszersmind hidegség uralkodott; ’s Peterdiné csak azt bánta, hogy ősi szokásként háztűz nézni^* nem jöhetett. Most ismét megjelent a’ társaságban, ’s a’ menyasszony, udvari hideg hajlongások közt, bemutattaték neki. Peterdiné elijedt a’ drága menytől, hogyan fér ez meg majd az ő szűk házában? – ’s a’ fia után tudakozódék, ki igen természetes okoknál fogva, a’ szobában nem vala. Erővel vonja-be a’ tisztet, mint vőlegényt, Pazariné, kinek szerény vonakodását elég bölcs vala onnét magyarázni, hogy egyszerű anyjának megjelenését, illy magasb szellemű társaságban, átalja. Peterdiné elébe siet, de kétkedve áll-meg a’ vőlegény előtt:

„Én a’ fiamat keresem!”

„No ’s? itt van!” mond megütközve Pazariné.

Peterdiné bámulva vállat von, ’s a’ vőlegény, napa előtt térdre hullva vallja-meg, utolsó szorultságában, a’ cselt, mellyel Aurórát nőül nyeré. Erre közös lett a’ zavar. Pazariné ájuldozott, aztán kínos görcsöket kapott, hogy le kelle őt fektetni, ’s Peterdiné hálákat ada lelkében istennek, hogy fiát, ’s kivált itt, háztűz-nézés előtt meg nem házasítá. De most szegényre rá is került a’ sor, mert Andor’ elbujdosását tudtára adák, ’s hollétéről senki sem tuda. – Szóval a’ lakodalmi örömöket sírás váltá-fel és bánat; csak Auróra, ki úgy is tudá a’ dolgot, maradt egykedvüleg büszkén, vágyainak, bár mi módon, teljesültével, ’s férje föllenge szerelmi érzelmeiben egyformán, titkosan örülve, hogy esküvő előtt nem érkezék ez a’ veszedelmes alföldi vendég. Cornélia’ mátkája is kedvét veszté, mert a’ gazdag sógor’ rovására adott pénz, igen tudá, milly bizonyosan el van veszve napánál; de szép ifjú nejével vigasztaló magát, ki szinte fölijedezék menyasszonyi álmaiból, most már szigorúbban átadva látván magát a’ könnyelműségéhez kevéssé vastagocska ’s komor férjnek. – A’ tiszt elég hajlékony, elég finom vala ugyan kikeresett szavakkal, forró igérettel ’s meleg kézcsókjaival napát iránta engesztelni; de az maga tudá, mint szegült egyszerre szárnya magas gőgjének, büszke vágyainak, ’s mint kelljen most már házának az adóssági súlyok alá sűlyednie!

Peterdiné meg nem foghatá fiának illy nyom nélkül ’s már szinte több heteki eltüntét, azért kétséges aggódások nyomák iránta lelkét. – Más nap tüstént indulni készüle, hogy otthonról szükséges nyomozásokat tehessen az eltévedt iránt; de míg elmenne, Pazariné őt titkos beszédre beteg ágyához kéreté.

„Az én sorsom, barátném!” így kezdé, „a’ legnyomorúbbá leve. Adósságokban olly mélyen űlök, hogy többé mindenem már velök föl nem ér; azért semmivel kell maradnom, ’s a’ kínos választás – egyik vőmnél panaszos kegyelem-kenyérre szorulni. Auróra tisztné, férjével kell hurczolódnia, én hát Cornéliához vonulok, ’s javaimra idegenek teszik kezöket. De egy árva rokonom van, barátném, kinek sorsa most mélyen érdekli szívemet. Őt gyám és ótalom nélkül nem hagyhatom, vidd magaddal barátném, legyen vigasztalód, míg fiad megkerül. Munkás, szelíd leány, ő körüled még hasznos is lehet!” ’s most Jusztinkáért csengete.

Peterdiné’ szíve ellágyult, barátnéja’ ’s az árvának sorsán, ki szerény beléptével, ’s nyájas külsejével olly kedvezőleg lepé-meg őt, hogy azonnal fogadást tőn barátnéjának, ótalmába venni az árvát. Hála ’s öröm-köny gördüle Jusztín’ szemeiből, forrón csókolá nénje’ kezét, ’s félénk bizodalma Peterdinéhez hódoló tiszteletté vált, a’ mint az, habozó szerény ajánlkozás után, a’ kedves leányt szívesen kebléhez szorítá. Ők elmentek, ’s el minden vendég, különféle érzések között. – A’ tiszt Aurórát szűk szállására vivé egy silány faluba, ’s Cornéliát a’ másik vő vivé, anyjával együtt, jószágára; hol a’ gazda adott irányt a’ nő’ minden tetteinek, hová hiúság ’s kéjelmes élet őt nem kísérheték, ’s hol csend és zaj, kéj és bú csak a’ férjnek derült vagy borult pillantatától függe. – És e’ rövid vonások után, úgy hiszem, egyik ifjú nőnknek házi környülményit sem kell világosabban rajzolnom az eszmélő olvasó elé. –

A’ harmadik év múlt már ez eset óta, ’s Andorunk még mind eddig elő nem került, ’s Peterdiné már csaknem kétségbe esék kedves fiának megláthatása felől ez életben. Jusztín, a’ szelid lelkű, derítgeté csak borús napjait, ő biztatá, ő kecsegteté a’ jövő’ arany reményeivel, mellyek nélkül szív-vágyai kihalván, eddig tán érzéketlenségben tompult volna el lelke. Engyermekeként tekinté a’ kedves leányt, kit a’ kitünő szíves bánás, ’s még egy magyarázhatatlan titkos kötél, olly édesen vona, olly hű érzelmekkel csatla a’ tisztelt gyámhoz, millyenekkel csak egy édes gyermek ragaszkodhatik szüléihez.

– ’S e’ viszonyok közt, ’s két év után már, emlékezzünk csak, szives olvasó, azon kis dunarévi csárdára, mellyben Andorral a’ tiszt úr olly furcsán szövetkezett, ’s látjuk Peterdinét, egy rokonától vissza tértében, beszállva ’s Jusztínnal a’ múltról ’s fiáról beszélgetve. – Zajos lármával nyit ajtót egy huszár tiszt, legénye által a’ belebb fekvő faluból lovakat parancsolva kocsija elé; utána jött egy bekötözködött ifjú nő, karján egy esztendős kis csecsemőt ringatva, hogy a’ kellemetlen szekér-rázásból magát némileg benn kipihenje, mint az éjjel még tovább utazandó. Kevéssel ezek után egy falusi asszony, egyszerüleg öltözve; ’s végre két komoly, tudós külsejű, fiatal úr. – Soha ennyi vendég e’ csárdában, mióta fenn áll, egyszerre nem volt. ’S kik lehetnek mind ezek? várja, tudom már, türelmetlen olvasóm. A’ tiszt Auróra’ férje volt, ki sietve más vármegyébe szállítatva-át, most éjjel nappal útazék nejével rendeltetése’ új helyére. A’ büszke Auróra! bagázsiás kocsin, szobaleánya ’s dajkája magának – hallatlan! de így fizet a’ világ! A’ falusi asszonyság paraszt-kocsin, Cornélia. Épen egy fényes névünnepre készüle a’ szomszédba, midőn beteg napánál lévő férje sietve utána küld, hogy anyja meghalt, ’s temetésre okvetetlen meg kell jelennie. Így hát tüstént félretevé a’ fodrozandó ruhákat, tudván, milly pontos teljesitést kíván férje’ parancsa. Gazdasszonynak honn mamáját hagyá; nem tudom nem lessz e hiba a’ háznál, mire a’ gazda megjő, ő nagysága’ igazgatása alatt? – ’S a’ két ösmeretlen tudós – ezt már csak eltalálná az olvasó, hiszem, ha Jusztín, különösen meglepetve, fel nem sikoltott volna is – hogy ez Andor, az eltűnt Andor, egy lelkes barátjával, kinek vezérlése alatt a’ fővárosban ösmeretlenül eddig magát müvelé; pártfogójának, kihez apja utasítá, közbenjárásával diszes hívatalt nyert, ’s most méltó gyermekül magát szüléinek bemutatni jő. – Képzelhető a’ köz bámulás e’ különös összejövetelen, melly még tovább is tartana, ha a’ tisztnek lovai meg nem érkeznének, ’s Cornéliát is kocsisa indulásra nem intené. – Peterdiné ’s fia itt hálának, ’s más nap haza érve, Andor meleg örömkönyek közt dőlt az őt váró apai karokba. Anyja előtt felvilágosítának mindent, ki most hibáit a’ nevelésben átlátván, teljes elégülését lelé fiában; azt sajnálá csak szegénykében, hogy annyira elsoványkodott! A’ szülék’ végohajtása kevés idő mulva betelt. Andor megházasodott, ’s ki volna méltóbb nő hozzá, mint Jusztin, a’ lelkes, szelid leány, kit Peterdiék, mint tulajdon gyermeköket szerettek. Fenn érzé a’ derék leány szerencséjét e’ választásban, ’s létének és tetteinek irányául a’ házi boldogság vala kitűzve; ’s mivel: mennyi ház annyi szokás – alkotott ő is férjével együtt egy házat, mellyben szokás vala: szorgalom és munkásság, szelídség és jámborság, rend és csinosság, jó kedv és barátság; csak, melly mind ezeket fűszerezé, a’ házassági szerelem nem vala csupa szokás; kölcsönös érdem gyujtá azt naponként újabb lángokra; lélekből eredt az, azért sírig kísérve az életet, mennybe is, honnét jöve, az oda tünő lélekkel átszálla.