Elzengette dalát a’ késő kor’ fia, rólad
Cserhalom, és az apák’ hírét meghozta tetődnek.
Még te soká harczolsz ezután is enyészeted ellen,
Még sokszor tavasz új díszeit elhinti meződön.
Őt hamar a’ sor’ erős vaskarja lehúzza örökre,
És benövik sírját a’ vad fák’ ágai: akkor
Még ki fog emlékezni felőle? ki tudja, hogy ott is
Megfáradt ember’ hamvára nehezkedik a’ domb?
A’ ki rövid pályát futván a’ szárnyas idővel
Feljöve, és az eget ’s a’ földnek zsenge virágit –
Mert mi egy életidő? – megnézé ’s elvesze köztök.
Nem tudják; de ne is tudják: csak az ősi dicsőség,
Híre maradjon fenn ’s unokánk tettekre hevüljön,
És legyen, a’ ki szabad lélekkel zengje utánunk:
„Cserhalom! a’ te tetőd diadalnak büszke tetője.”
Vörösmarty.
