_____________
A’ szép özvegy megérkezett. Az egész fürdő suttogni, mozgani kezdett. Nevét csak tegnap, kevéssel megérkezte előtt, tudhattam-meg. Az aubade-ot csekély magam intézte-el, ’s az kétségkivűl fényesebb is, szerencsésebb is lehetett volna; de czigányainkra nézve: ki tanúltatja-meg ezekkel egy éj alatt Mozart’ vagy Schubert’ műveit? gróf Almavivát pedig, a’ nem épen rekedt hanggal, nem épen tört guitarral, a’ mi illeti: szabad-e ennél többet kivánni Szliácsnak? – Csak az egy Imrey nem volt jelen; csak ő nem tudott a’ szép, a’ váratlan vendégről semmit is. Mint fogta ő magát viselni? mit fogott ő az asszonyi társaságról, mit különösen a’ mi rejtélyes, fiatal özvegyünkről mondani? – Ezt az embert én meg nem foghatom. Fiatal és független: borúlt; fiatal és ép: borúlt; fiatal és nőtelen: borúlt ’s makacsszomorú és emberkerűlő és bizarr. Mit akar például azzal mondani, hogy a’ pisztolytól gyermekileg retteg, ő a’ merész, ’s gyakorlott czéllövész? ’s mit azzal, hogy a’ dohányzást nem szenvedheti, noha azelőtt két évvel, mint egykor kedvetlenűl vallá, dohányzott? hogy ugyanezért semmi köz helyén a’ fürdőnek meg nem jelen, ’s midőn magányos csapongásiban rá tolom magam’, vagy a’ szomszéd bérczekre, a’ kies Hajnik felé erőltetem; legelső zavart kérelme is az: de kérem az urat, ne dohányozzék? Miért szökik, fut; ha talán irányunkban, bár távol, leány- ’s asszonybokor közeleg? miért sohajt, remeg; ha neki a’ boldog, fiatal házas párt mutatom, emlegetem? miért vonúl-el messze lakására, valahányszor a’ fürdőt új vendég, táncz, kocsizat, vendéglet, vagy más köz öröm harsogtatja? szóval: honnan ez a’ ború, ez a’ természet-elleni, élet- és embergyűlölő különczködés? Ha ez az ember dőre: ha ez egy elvadult, a’ zavart és czéltalan olvasmányba bele fáradt elme: honnan a’ velős, éltető tudomány, a’ nyomos és tiszta okoskodás szelíd óráiban? honnan e’ felvilágosult, mély, egyedűl idvezítő elvek a’ politicában ’s a’ vallás felől? egyébiránt is Imrey’ viselete, jobb szülei házat és kényelmesb ifjuságot árúl-el, hogysem tanúlmányainál tapasztalt vezérben szűkölködött volna. Ha pedig Imrey rosz: ha ezt az arczot, ezt a’ lelket valami fekete tett nyomja, honnan a’ gyermekded, olvadékony sziv? mikép szeretheti ő a’ kisdedet, a’ szegényt, a’ jámbor földművest? miért keresi ezek’ ’s a’ természet’ és holtak’ társalkodását, míg csak a’ világét, csak a’ művelt, mesterkélt embereket kerűli? ’s lehet-e annak szíve rosz, ki mint ő a’ dalt és muzsikát kedveli, sőt ez utóbbit, mint egykor fuvoláján meglepém, lelkesedéssel tudja gyakorolni? Nem, ő nem rosz, nem dőre; Imrey szerencsétlen; – ’s lett vagy ne lett legyen annak okozatában neki is, hév vagy puhaság által, némi bünrésze, mindig igen méltó, hogy nemes és művelt hajlomai, a’ munkás életnek ’s társalkodásnak, mellyekért teremtve látszanak, vissza adassanak. Az orvos azt mondja, hogy Imrey beteg, szívbeteg, ’s erős léptekkel közelít a’ melancholiához; annál inkább ’s hamarább kell tehát igyekezni, hogy ez a’ lélek a’ bú’ és merengés’ körmeiből kimenekedjék…
Ezen, általam már többször meghányt ’s forgatott gondolatok futának ma ismét elmémen keresztűl, midőn az aubade után köntösbe vetem magamat, ’s tudván, hogy a’ szép vendég legalább is délig nem leend látható, reggeli sétámról gondolkodám. Eltökélett akarat volt bennem Imreyn segíteni, ’s a’ jelen alkalom erre kedvező terveket, kilátásokat látszott nyújtani. Ugyan is abból, mit az özvegy’ életfolyamáról, egyetlen forrásunkból, a’ tiszttartótól, ki lakát megrendelé, kéz alatt érthettem, igen könnyű vala egy kis románt öszve szerkesztetni. Az özvegy is szerencsétlen volt; áldozatja egy különcz, zsarló férj’ sanyargatásinak, kinek féltékeny dühe, ijesztő vázkülseje mellett, annyira elrémíté a’ szelíd, ártatlan nőt, hogy ez az együttlét’ utolsó félévében szántszándékkal ’s tökéletesen elnémult ’s keble’ sajgásait férje’ halála után is a’ felvidéknek egy rideg, elvonult falvában rejté-el, honnan csak egyetlen, kisded lánykájának neveltetése ’s az orvos’ sürgető kérelme ragadhatá-ki egy pár napra Beszterczére ’s onnan egykét hétre talán ide Szliácsra. Csak Imreyt birhatám nyilatkozásra, szóra! Milly könnyű vala aztán vonzalmat, részvétet gerjeszteni benne a’ szenvedő iránt; ’s csak egyszer magán kivűl figyeljen valamire, csak ő egyszer fájdalma’ öléből legyen kiragadva: akkor a’ gyógyulás nála nem lehet kétséges. De őt szóra, nyilatkozásra birni! belőle a’ titkot kilopni, kicsalni, kifacsarni! –
E’ pillanatban ’s mármár indulóban, hogy őt felkeressem, különös vágyat érzék a’ pipára, mellyet néhány nap óta félre tettem, vagy is inkább feledtem elő venni. Azon kölcsönzetben lelvén most magamat, hogy vagy Imreyvel ne szóljak, vagy ne dohányozzam: sürgető levén mind a’ kettő, csakhamar oda esett-ki a’ kérdés: valljon nem lehetne-e Imreyvel dohányozva szólanom? ’s ez egyszer így fekvén, igen könnyű volt mentséget, sőt okokat találnom, hogy a’ dolog így és ne másként történjék. Valóban Imrey egypár nap óta derültebb, beszédesebb volt mint eddig; tegnapelőtt egész órát töltött velem a’ halászat körűl ’s egész sereget öszve beszélett a’ név- és dologbeli javitásokról, mellyeket Földynk’ munkáján a’ halak’ leiratában is végre valahára tennünk kellene; tegnap cselédemet kérdé, hol és mint vagyok, ’s ha nem szándékom-e, ma falura menni,’s több effélék. Mind ezek oda mutattak, hogy Imrey társaságot ohajt, következőleg ahhoz simulni is kész, vagy elég erős; ’s nem első lépés-e ebben a’ dohánytürés? nem okosság, nem kötelesség-e magunkat erre készítenünk? ’s nem vagyunk-e mi, noha neveinket nem egymástól tudtuk-meg, ’s egymást nem azon szólítjuk, barátok? fogja-e őt a’ kinálás, meglepetés illy csekély dologban tőlem sérteni? De hogy’! legroszabb esetben is neheztelni, egy perczet, egy órát, egy napot talán haragudni fog. Haragudjék. Az orvos különben is azt mondja, neki üdvös a’ rázkódtatás, a’ kitörő, ellenséges indúlatok neki jobbak, mint a’ merítők, puhítók, olvasztók; ki tudja, mi lesz ezen egy szokatlan tettnek, ezen első önmagán vett diadalnak következése ő rá nézve, mire fogja őt majd ez az egy kis lépés is segíteni? Minden esetre egyedűl én vagyok az, a’ ki veszthet, ő nem; ’s megsérthet-e engemet ő, a’ beteg? – Nem, nem; neki erőt kell venni magán, ’s ő erőt fog venni magán; – a’ ki mer nyer, a’ kezdet fél tett… Gyönyörű okoskodás!
Kedvencz helyén ült a’ sziklapadon, honnan a’ messze elsimuló völgyre, gyönyörű vizével, ’s az éjszak-keleten kékellő havasi vidékre olly bájos-ábrándos kilátás esik. Gyakran láttam őt itt arcczal éjszaknak fordúlva a’ távol’ ködébe merengeni; barna fürtei bomladozva lengettek szirtje ’s homloka körűl; nyári, langy permeteg áztatá gyakran arczát és ruháit: de ő folyvást merengett, ’s a’ keserű pillanatú szemből leszivárgott könnyek valának tanúi, mi mély és bánatos érzeményekkel küzde kebele. Itt ült és olvasott. Legdelibb habpípámat füstölgő bükkanócczal a’ felpattant födél alatt bal kezemben, jobbomban saját czigarómat tartva, simúltam feléje, ’s amazt oda nyujtván, a’ legengesztelőbb hangon mondám: Barátom, az én kedvemért!…
Rám üté-fel szemeit ’s az után nyúlt, a’ mit kinálni láttattam; de alig vete egy pillanatot az égő kanóczra, elriasztott hihetlen változása. Mint ki száraz, mohos gallyat vél letörni, de egyszerre kígyót érez, melly markában siklik ’s fejét kezének intézi: felszökelt, ’s egy vonagló karrántással úgy sujtá pipámat a’ sziklához, hogy az ártatlan eszköz száz darabra pattant ’s előbb büszke födele alant a’ porban bakázott.
*Bukfencezett, gurult.
Rettegtem barátomért. Kínosan érzettem, hogy e’ pillanat meghaladta számolatomat, hogy az kettőnk között ’s talán rá nézve is elválasztó leend. De csak hamar feléledtem, látván, hogy benne az első borzadást düh váltotta-fel. Ő egy pillanat alatt borzasztó ’s ijesztő lett. Előbb halavány arczába sötét pir kezde tolongani, szeme lángolt, ajka és tagjai remegtek, az előbb kivonult kar engedni ’s helyette a’ jobb kéz feszülni, ’s az egész test mintegy emelkedni kezdett.
„Az úr engemet megpiszkolt, megsértett!” kiálta haraggal „’s ez elégtételt kiván!”…
Hála az égnek, gondolám magamban, ez jól megy, ezt a’ pillanatot használni kell. – Azt én is kérek, felelék kémlelő pillanattal, a’ sérelem itt csak kölcsönös lehet. Kard, vagy pisztoly tetszik? –
Pisztoly! sohajta elhaló szózattal, ’s tenyerét homlokára fedve hátra hanyatlott. Vele hanyatlottak-el reményeim. – Az úr pisztolyt választ! – sohajta még egyszer, ’s ezen pillantatban haldoklani látszott.
Elréműltem. – Ember, barátom! kiálték, melléje dobva-le magamat, térj magadhoz, ne hagyd-el lelkedet; én, én vagyok itt. Nyisd-meg kebledet, mondd, mi bánt, szólj szív szívhez, ész észhez, ember emberhez, mint a’ mellyek’ nevében eddig ismertél, ismertelek. Nem kérem titkodat, ha annak megvallása téged elemészt; mondd ekkor, hogy menjek, és megyek, és mindennek vége közöttünk; de ne hidd, hogy e’ szó és kéz álnokúl akart gyötreni, hogy az ellenednek keze és szózatja!…
Az úr engemet igen betegnek hisz, monda lassúdan eszmélve, ha azt véli, hogy én az urat ellenemnek tartom. Nem, valóban nem. De mi mindketten egy vad, ellenem ádáz végzetnek lehetünk játéki, melly miután életörömeimet feldúlta, véget akar vetni napjaimnak, hogy egy más kegyencze amazokat annál nyugodalmasabban birhassa. Legyen úgy! Bolondság és gyávaság volna ellen állani. Igen is, én elbeszélem az úrnak életemet; látni fogja akkor a’ kezet, melly kettőnket tudtunk ’s akaratunk nélkűl vezetett; – de ne reménylje az úr, hogy engemet más gondolatra bír, hogy én habozni,vagy engedni fogok. Nem, valóban nem. Én az urat megsértettem, az úr becsületcsorba nélkűl vissza nem léphet, – ’s én pisztolyt választok! Minden, a’ mit kérek, csak az, hogy a’ találkozás ne most, de ma, kettő és három között történjék. Én egykor itt leszek. Megelégszik az úr?…
Mit vala tennem, mint hogy ide nyújtott jobbját elfogadjam ’s mindent ő rá hagyjak? Engedékenységem ’s részvétem’ meleg nyilatkozási, úgy látszott, valamennyire megnyugtaták. Enyhülten ’s az elhatározott lélek’ tiszta csendével kele-fel helyéből, ’s ajánlott kiséretemet tova szállásáig elfogadá. Menőben említettem neki tegnap éjjeli karigazgatóságomat Farao’ fiai közt, – ’s mintha mosolygást láttam volna ajka körűl elsiklani, de figyelme mélyen el vala foglalva, ’s néha tévedő lépése mutatá, hogy testének hosszú, ujító álomra vagyon szüksége. E’ nézetet, mihelyt megérkeztünk, közlöttem emberével, ki engemet tökéletesen látszott meg-érteni, ’s én azon reménnyel távoztam lakomba, hogy beteg, valóban igen beteg barátommal egy kedves, kinálkozó álom bút, napot és órát elfeledtet. –
De melly igen meg valék lepetve, midőn dél után mindjárt ő lép szobámba, pisztolyaimat kéri ’s a’ kijelelt helyre hiv. – Megvallom; kedvetlenűl esett. Egyetlen reményt az elbeszélés és időnyerés látszott még nyújtani; de mit változtathatott ez elbeszélés a’ dolgon? mikép lehetett az öszveütközést halasztanom? – Kétségtelen volt, hogy nem fogok vivni: de mi színt adjak, mikép szabadúljak? Azt mondassam magamnak, te gyáva! én katona? – Bánni kezdettem, hogy ennyire jött közöttünk a’ dolog, hogy heveskedtem ’s hogy annak idejében nem vonúltam vissza. De visszavonúlni? én katona! bánni azt, hogy embertársam’ bajában részt vettem, a’ jog’ és szabadság’ határai között beelegyedtem? – Történjék akarmi: én nem vivok, ez egyszer nem; ’s tettem’ következményeit elviselem!
Imrey, úgy látszott, nem vette észre szótlan tünekedésemet. Ő az alatt valóban csoda hidegséggel vizsgálta a’ pisztolyokat, mellyekre ládkájokban inték inkább, mint mutaték; húzta ’s porozta azokat, port, tekét, lapocsokat készített, végre becsuká a’ tokot, hón alá vette, ’s megfogá kezemet, hogy menjünk.
De, barátom,…
Rám nézett. Arcza halavány volt de kemény és elszánt. Érzettem, hogy e’ pillanatban minden szó, tanács vagy formaság fölösleg ’s csak engem nevethet vala ki. Semmi mondám, és menjünk, és mentünk. Legényem süvege után kapott. Te itthon maradsz, szólék, ’s bevárod jöttömet. –
Felérvén a’ hegyre, helyet fogánk. Imrey maga mellé vevé a’ fegyvereket ’s beszéleni kezdé történetét. Én a’ lombokon ’s fellegeken jártatám szemeimet, fel-felügyelve ’s ismét azon tünekedésre térve vissza, mikép lehetne a’ vitát halasztanom.
„Concipista valék Budán ezelőtt hat évvel, így szóla, ’s az emberek’ legboldogabbika. Vagyon’, tekintet’, izlés’, társalkodás’ és barátság’ kellemein kivűl egy szívet mondhaték enyémnek, mellyet örökre szeretnem és imádnom könnyebb, mint leírnom. Pauline kétségkivűl most is bájoló; de akkor csillaga és bálványa vala minden körnek, minden szívnek. Ez a’ szellemtermet! ez a’ lebegő, hullámi mozdúlat! ez a’ fekete szem! ez a’ szűz és még is lángpillanat! ’s ez a’ lélek, ez a’ szív, ez az akarat! Lelkeink észrevétlenűl forrottak egymásba; benne éltem és ő én bennem, mielőtt tudnók, vagy ajkaink nyilatkoznának. Egykor, – nyár’ közepén valánk, – a’ természet’ öléből, a’ pesti erdőcske’ nyáralkonyi vidékeiből, térénk haza, teltebb kebellel mint valaha. Pauline a’ clavierhoz ült és andalgott; én fendobogó szívvel állék mögötte, ’s az angyal’ kecseibe egészen elmerültem. Anyai nénje, a’ consiliariusné, ki a’ korán anyátlan ’s intézetben nevekedett Paulinét magához vevé, látta ’s hihetőleg megszánta epekedésünket, mert egy pillanatra a’ szomszéd szobába távozott. A’ clavier elnémult, ’s Pauline a’ tova ablakhoz ment. A’ mint őt követem, ’s szemeink újra találkozva, egymáson andalgánk, egyszerre megnyilnak karjaim. Pauline, kiáltok, ’s az angyal ölembe dől, és lélek és test egymáshoz szorúlnak. Szeretlek, és örökké foglak szeretni! monda, legelébb eszmélve ’s karjait vállaimon, szemeit szemeimen nyugtatva. Enyém, örökre! volt minden válaszom, ’s szív szíven dobogott ismét, ajkam vállába tapadva, arczom és homlokom csókjaitól illetve. A’ tanácsosné belépett. Anyám, én szeretem Imreyt; monda Pauline. ’S én Pauline’ kezéért esedezem; mondék, a’ jó asszony’ kezeire borúlva. Megindult. Áldjon az ég, kedves gyermekeim; mond ő, én megegyezem; a’ legelső postával írni fogok atyádnak, ’s nem kétlem, javalni fogja választásodat. Irjon Imrey is, ha tetszik. – Irtam, de nem lévén Pauline’ atyjánál bemutatva, legjobbnak találtuk levelemet a’ consiliariusné’ levelébe rekeszteni, mit ez önkényt ajánla. Most kezdődtek életem’ legszebb órái. A’ válasz késett ugyan, de az, úgy hittük, nem lehetett ellenkező. Jegyeseknek nevezők egymást, ’s mit a’ gyermekded szerelem, mit az élet’ e’ legbájlóbb, legábrándosb szaka kecsekűl nyújthat, azt mind’ izleltük. Végre a’ válasz megérkezett. Pauline’ anyja nem tiltja, hogy leánya velem ’s más hasonló nevelésű ifjú urakkal társalkodjék, ’s megengedi, hogy a’ jövő telet Pesten töltse. Neki most tractatusai vagynak bizonyos jószág iránt, melly fontos ügyben a’ jövő januariusban Pesten kell lennie. Akkor meglátja, mik lesznek teendők; ’s addig minden formaságot a’ legkeményebben tilt. Leányomtól sürűbb levelezést vár, ’s azt sogorasszonyának további kegyes gondviselésébe ajánlja. – Rólam ’s levelemről ezentúl semmi szó. Jól van. A’ tél elérkezik. Az asszonyegyesület bált adat januarius’ 20kán: mi hárman ott vagyunk. Pauline örömest tánczol. A’ legelső forgót tánczolom vele, ’s mindjárt az első pihenőben a’ leány egyszerre megretten, félre húz, hogy őt egy rettentő, fekete ember nézi. Hadd nézzen, angyal! mondom mosolyogva. De olly szörnyű, ollyan fekete! – Hátra tekintek, ’s egy magas, szikár alak áll előttem, merően, feketében; fekete haj és szem; sárga, sovány, mozdulatlan arcz, gyilok-pillanat. – Tovább tánczolunk. A’ második szünetben ismét itt áll; a’ harmadik szünetben ismét itt, ’s így folyvást, mindig merően, mindig némán, szemeit mindig Polcsira függesztve. A’ leány rezketni kezd, nem birom bátorítani. – Végre a’ táncz megszűnik, ’s Pauline lihegve fut anyjához a’ credenzbe. Én nézem a’ tüneményt, nincs sehol. Pauline utóbb maga is nevetkezni kezd a’ babonán; azonban a’ következett forgót kihagyta, ’s csak a’ cotillonhoz jöve-meg ismét kedve. Alig fordulunk egyet ’s íme a’ fekete ismét szemközt áll vele, Pauline elsápad, elfordul; de erőt vesz még is magán ’s az egész tánczot ritka kellemmel végig lejti. Midőn utóbb a’ tömegen álthatunk, a’ fekete újra élőnkbe lép, ’s Pauline, a’ mint előle kitér, atyjának ölébe dől. – Ez azon estve érkezett-meg ’s utánunk jöve a’ bálba. A’ feketét nem láttuk’ többé. – Imrey úr! monda Pauline, epedő pillanattal tekintve felém ’s atyja’ öléből kibontakozva. Hideg meghajlás mind a’ két részről. – A’ consiliariusnéhoz menénk. – Itt újra bemutattatom ’s a’ consiliariusné elárad dicséretemben. Szép, monda Pauline’ atyja; köszönöm az úrnak szívességét. – Én fáradt vagyok, leányom; úgy tetszik… Menjünk! monda a’ consiliariusné, ’s a’ mint mellette elmegyek, szándékból-e, vagy csak enyhíteni akarván zavartságomat: Holnap, úgy mond, hozza-el gyürűjét! – Nem tudtam, mit csinálok. Kábúlva omoltam a’ kocsiért ’s fel a’ ruhatárba ’s vissza Paulinéhez. A’ mint a’ kocsihoz értünk, halálfélelem szállá-meg lelkemet. Ölembe ragadtam a’ leányt, ’s – mintha vele együtt kellene elvesznem. Pauline! kiálta az atyja másodszor, ’s a’ kocsi elgördült. Én a’ falnak támaszkodtam.
Más nap’ siető dologgal várt a’ hivatal. Egy órakor még a’
praesesnél voltam; három óra vetett-fel az iró-asztaltól. Szaladtam a’ parthoz. Sürű, téli köd feküdt a’ Dunán; a’ folyam egy úszó jég-táblának látszott. A’ hajósok nem akartak indúlni; pénzem megindította őket. Táblákhoz ütődve és táblákra, életveszedelmek között vergődtünk a’ vizen, a’ borúban, ide ’s tova. Hetedfelet
*Fél hét volt.
ütött mire Pestre értem. Szívkopogva megyek a’ kedves utczán végig, ’s a’ kapu – be van zárva; az ablakok csukvák. Csöngetek erősen, – nem jő senki. Látogatóba mentek, gondolom; holnap is jókor jövök. – Éjet a’ vadászkürtnél töltöttem, a’ másodikat szembehúnyás nélkűl. Zörej és lábtapogás vert-fel
andalodásimból. Végre nyolczat ütött. Pauline’ atyja engem nyolcz órakor is kihallgat, gondolám – ’s vettem kalapomat. Elijedtem, a’ mint a’ tűkörbe pillanték; de, nem csoda, mondám, két éjet nem aludtam. Vigan tapodok-fel a’ csendes, széles hágcsón, ’s a’
consiliariusné’
komornája jő előmbe. Ah,
teins úr! monda, midőn megpillantott. No’s, kérdem, Pauline? …El ment! A’ nagysás úr elment! A’ nagysás asszony beteg! – Mikor ment-el? kérdem. – Ma reggel a’ nagyságos urral. Oh, a’ kisasszony és a’ nagysás asszony sokat sirtak tegnap délben; a’ nagysás úr haragudott, egy magas, fekete úr jött ide tegnap reggel… Itt egy levél a’ kisasszonytól. Bontom és olvasom: „Kedves jegyesem! Miért nem jöttél-el tegnap? a’ te jegyesed sokat sirt és szenvedett miattad. Bezzeg itt volt a’ fekete; – ’s atyám hozzá akart engemet adni; de, úgy-e, ez lehetetlen? Addig sirtam ’s mondottam ezt neki, míg végre azt mondta ő is, hogy már, nem akarja. – El kell mennem, édes jegyesem, jó atyám úgy akarja; de ne tarts, hiszem B* nincs messze. Jőj-el és légy velem; te benned bízom csak és istenemben. – Sietek, megbocsáss. Ugyan szomorú névnapom lesz ez úttal. Csókollak ezerszer és vagyok – a’ te híved.” – Az egész
complot előttem állott, csak az egyik név hibázott még. Ezt a’ consiliáriusné megmondá ’s meg a’ hihető okot is, miért pártolta olly igen Pauline’ atyja az új kérőt, ’s miként akará ő, a’ hiú de kevés vagyonú földes úr, magát, házát ’s figyermekét a’ leány’ föláldoztával gazdagítani. –
Legelső ’s talán egyetlen lépés, mellyre magamat illy helyzetben határozhatám, egy levél volt az új kérőhöz, mellyben kifejtém neki minden jogaimat Paulinéhez, ’s miután jó hosszan ’s tüzesen leirtam, melly ocsmány, undok, illetlen ő hozzá, ’s mennyire ellenkezik ésszel és vallással olly leányt hurczolni oltárhoz ’s csatoltatni örökre magához, kinek szíve nem övé: azzal rekesztém fenyegető levelem, hogy az utat Pauline’ kezéhez csak az én szívemen keresztül fogja megtalálni. – Hihetetlen, milly nagy lett levelem’ foganatja; mert alig telt bele harmad hét,
*egy hét harmada, 2-3 nap.
a’ következő válasz érkezett. Kérem, olvassa-el az úr…”
Vevém a’ levelet és olvasám: „Nemzetes ifju úr! Tetszett a’ mindenhatónak, szövetségemet a’ nemes Szendy ház’ ivadékával, tekintetes Szendi Szendy Paulina kisaszonnyal a’ szentségek’ malasztjaiban részesíteni. Én és Pauline ma állottunk oltár előtt. Az úr, ifju úr, tudni fogja, mivel tartozik a’ házi csendnek ’s egy nemes asszony’ becsületének; ’s ha talán nem: maga az én szeretett hitesem kegyes itt az urat arra emlékeztetni. Ehhez én csak azt adom, hogy ha a’ tollhoz és fuvolához szokott gyenge kezek csakugyan képesek még más egyebet is forgatni, az úgy nevezett, ’s megsértett jogokért minden nemű elégtételre kész és önkényt ajánlkozik – Solymosi.
Solymosi? kérdém a’ legnagyobb csodálkozással.
„Igen, Solymosi. De vette észre az úr ezen sort itt Pauline’ kezétől: Én Solymosiné vagyok ’s ohajtom, hogy ezen Imrey úr megnyugodjék. Oh, ha e’ szent betűk nincsenek, ki tudja, mit végzett volna már akkor a’ kegyes gondviselés. Képzelje az úr helyzetemet. Rettentő eszközökhöz kellett nyulniok, hogy a’ leányt megegyezésre birhassák. Ismertem őt; erőszak a’ legkegyetlenebb sem vala képes, lelkét meghajtani. Egy nyilt oldala volt csak: atyja iránti tisztelete. Ezen embernek ki kellett az atyáért az emberiségből vetkeznie, hogy leányát így elölhesse. De ha egyenes erőszak nem győzhetett is e’ hős lelken, nem fáraszthatá-e azt ki a’ rettegtetés, a’ félelem? Mit tettek, mit mondottak neki? – E’ tűnekedés nem hagya nyugtot; kértem, ostromoltam a’
consiliariusnét, fejtse-meg előttem e’ titkot, életek függenek nyilatkozásától, sem nyilt, sem álnok erőltetést jegyesem’ szivén ’s akaratján nem türök! – A’ jó asszony kért, esdett, biztatott. De mielőtt maga tehetne lépéseket, Paulinétől egy levelkét kap ’s benne e’ sorokat: „Az istenért, néném, nyugtassa-meg Imreyt; ő mindent meg fog tudni. Ah, én nem írhatok erről; de neki azalatt is és minél előbb tudni kell, hogy én egyedűl atyám’ akaratjának, kérelmeinek, esdekléseinek vagyok áldozatjok.” – Elég volt. Sorsom örökre eldőlt. Öldöklő bánat kapá-meg lelkemet. Elzárkoztam. – De midőn a’ tavasz el-érkezett, a’ fák, az én boldogságom’ tanúi kirügyeztek, akkor a’ bú könnyekké olvadott. A’ pesti erdőcske tanyámmá, lakhelyemmé lett. A’ kedves itt járt, itt beszélt, itt
mulatott. A’ reggel itt, az estve ott talált förödve könnyeimben. Ha nem jöheték korán, ablakomat csapám-ki, ’s félnapokat könyöklöttem benne áltmerengve. Kocsim elhaltan hozott haza gyakran; ’s a’ dolog annyira ment, hogy a’ legkisebb érintés, emlékeztetés fellázasztott; eljajdultam irataim mögött. – Végre eltiltottak Pesttől. Egyik rokonom magához vett, ’s uj lakot készíttete-fel házában számomra. Ő, az orvos, ’s barátim mindent elkövettek, a’ mi földerithetett, széleszthetett; bánatom’ feledteté. A’ természet segélé igyekezetöket. Negyedik hónapra új erőt érzettem magamban, ’s neki feküdtem a’ dolognak. A’ hivatal lett egyetlen gondom, szerelmesem. Hihetetlen, a’ mit harmadfél
*két és fél.
év alatt véghez vivék; nagy részét tettlegi ismereteimnek azon időszaknak köszönöm. Előléptem. De a’ megfeszítő munka, az elvont, szívnélküli élet nem volt káros befolyás nélkűl egészségemre. Fogyni kezdettem, vérem fejembe tolongott, gyakran szédelegtem. Az orvos utazást, derűlést javaslott. Az elsőre annál könnyebb vala szánakoznom, mivel ebben régi hajlandóságomat követém, ’s minél szükségesebbnek találtam, a’ hazát több tekintetben közelebbről ismerni. A’ felső vidékek régóta érdeklettek; ’s én erre intéztem útamat. Körmöcz’, Selmecz’, Béla- és Bakabánya’ ’s Bars’ és Hontnak minden nevezetességét kikutattam. Olly tömérdek az, a’ mit itt látni, tanúlni, elmélkedni lehet! – Innen, nem tudom mi, éjszakkeletre vont. Bizonyos, határozatlan szándék, homályos, gondosan rejtegetett vágy látszott, vezérleni. Alig érve Szepesbe, kocsimat O*ban hagyám, parancsot adva legényemnek, meddig várjon és merre kövessen, ’s útamat vagy gyalog vagy lóháton folytatám. Ez a’ bujdoklás, ez a’ remény és rettegés közötti bolygás az új, ábrándos tájakon tetszett nekem. Egy nap’ – mint ma, julius’ elején valánk – egy bérczcsúcsról szállottam alá ’s a’ hegy’ derekán, a’ jelenhez, hol állunk, igen hasonló fokon meglepett a’ tájék’ varázs szépsége. A’ teljes erőben emelkedő nap heven lövellé sugárait, fényt árasztva körűlem ’s a’ fensőbb vidékeken. Alább kékellő, ritka ködben csend alatt a’ lombos hegyalj, ’s csak a’ völgy’ rejtekebb helyeit jelelék sötétebb árnyéklatok. ’S ott a’ völgy’ közepén, a’ halmon egy csinos kastély ragyogott felém, alatta vékony füst és ködgomolyagban a’ szerény falu. Ünnepileg diszkedett a’ reggeli táj, ’s a’ föld illatáldozatot bocsáta-fel. Nem tudtam mi lel engemet. Egy szebb élet’ álmai fogának bájolólag körűl. Egyszerre megnyilnak karjaim: Pauline, kiáltok megoldott kebellel ’s tündér világomba ragadtatva, – te ott lakol! neked ott kell lakni! Megyek ’s megkérdem szívedtől, szeret-e még? Vagy szólj, nem illy nap vala az, midőn nyakamba borúlva őszinte kebellel vallád: szeretlek és örökké foglak szeretni?! Ah, most és negyed éve! – –
De mik az ember’ álmai, kedves ur?! E’ szép csalódás is hamar megszünt; ’s midőn majd a’ szomorú valóságba térve vissza, elhagyám helyemet ’s azt kérdém hidegen magamtól; mi nekem Pauline még? – nem tudtam felelni. Eszméletim a’ leélt évek ’s szenvedések óta annyira elszoktak, elszilajúltak e’ tárgytól, hogy bármilly bájolón tűnt képe mindenkor előmbe, azt többé sokáig meg nem tarthatám, őt bizonyos, meghatározott viszonyban magamhoz nem gondolhatám. De lenn, mélyen a ’szivben rejtett az érzemények’ egész serege, ’s egy viszhang, egy viszsugár táborokat költött, lázított ellenem. A’ sziv nehezebben feled, mint a’ fő.
Andalgva hagyám-el a’ helyet, mellyen olly csodálatosan lepett-meg az előttem egészen ismeretlen táj;
andalgva kerűltem-meg a’ hegy-üstöt
*A hegycsúcsot (a hegy üstökét).
’s délben leindúltam, keresztül a’ falun ’s egyszerre a’
deli kastély előtt állék. – Itthon az uraság? kérdém. – Tessék! – Ki áll előttem? – Solymosi. Megborzadtam. – Bocsánat, szólék akadozva, valóban nem tudtam. ’S menni akarék. Ah, ah, Imrey ur! – monda Solymosi – milly öröm! nem, valóban nem eresztem. – Maradtam. – Hánni, kiálta, mondd-meg az asszonynak, hogy kedves, igen kedves vendégem érkezett; fél óra múlva az ebédlőbe várom; csak hárman leszünk. Takarodj’! –
Felmenénk. Az ember szikárabbnak, fáradtabbnak, ijesztőbbnek tetszett, mint valaha. Mit szóljak, mit ne szóljak? – Ez az ember nehezen fogja elhinni, hogy látogatásom nem szántszándékból történt; ’s ki tudja, mik lehetnek ezen oktalan, meggondolatlan lépés’ következései?…
Solymosi urnak itt díszes kastélya van? mondám végre, látván, hogy ő mind folyvást hallgat, rezket, pirul, sápad.
Csinos, monda eröltetett udvarisággal, – de uraságod’ kocsija? nyomban ide parancsoltatom.
Kérem; nincs kocsim.
Hogy’? –
Gyalog utazom és egyedűl.
Ugy-e? kiálta gonosz diadallal ’s mintegy felszökelve Solymosi.
Igen, felelék szárazon, ’s estére P*be szándékozom; reménylem, nincs messze?
Isten őrizz’; de minek sietni? az ember nem ér czélt; – értem, a’ tanulásra nézve. –
Nem felelék. Az ablakba fordúltam, a’ kert felé. Érzettem, hogy erőre, hidegvérre lesz szükségem, ’s mi lehetett nehezebb, mint illy helyezetben a’ kettőre szert tennem? Szerencsémre elhallgatott ő, és erős, indúlatos léptekkel járdala mögöttem.
Végre az ajtó benyilt, ’s valaki belépett. Pauline volt. – Édesem, Imrey ur! monda Solymosi. – Pauline összerezzent. Kinyújtám karjaim’; de feleszmélt, ’s egy leírhatatlan pillanattal férjére, felém meghajolt. Visszonoztam. – Ej, ej, kedvesem, te megijedsz? szóla, a’ pillanatra nem ügyelve, Solymosi: mit kellene gondolnom, ha féltékeny volnék? – de hidd, nekem a’ legnagyobb öröm, Imrey urat itt láthatnom, ki, csak gondold, gyalog utazik! ez már szenvedélyt kiván, ugy-e? – Forrottam.
Örűlök, hogy Imrey urat itt láthatom, monda szilárdul Pauline.
Ez az egyetlen vigasztalásom gondolatlan úttévesztésemnél; – felelék ’s szemem Solymosi’ öldöklő szemével találkozott. –
A’ cseléd belépett, ’s mi asztalhoz ülénk. Hosszu csend. Ha legkevesebbé is kétkedtem volna még Solymosi’ charaktere vagy is inkább betegsége felől, Pauline’ viselete a’ legtisztább világositással szolgált volna. Aggódva, remegő pillanattal kisérte férjének minden mozdúlatát; ennek kivánatit előzni, félt, rettegett kitöréseit hátrálni, lázítani, akadályoztatni: ez vala minden figyelme, foglalatossága. Solymosi több izben ujolag meg akart szólalni, de, ugy látszott, nem bízék hevéhez; nekem, ha önmagammal nem valék is elfoglalva, kérdésre kellett várnom.
Pest épűl? kérdé végtére Pauline.
Oh, a’ Maria-Dorottya-utcza! igen szép.
Oh, a’ Maria-Dorottya-utczára te is igen gyakran emlékezel, ugy-e kedvesem? monda vagdalva Solymosi.
Néném mikép van? kérdé Pauline.
Ah, a’ consiliariusné!… igen jól.
Ah, a’ consiliariusné igen jó asszonyság; – így ismét Solymosi, – én őt kimondhatatlanul szeretem ’s reménylem, meg lesz ő is én velem elégedve. Fájdalom, hogy sürü dolgaim néhány év óta nem engedik az előbb egy részről legalább gyakor levelezést folytatnom. Azonban, ha talán úgy akarod, édesem?…
Semmi válasz. Részemről érzettem, hogy bár mint igyekeztem az ellenkezőn, Pauline’ szavára ’s kérdéseire mindig a’ sziv felelt, nem a’ fő, ’s mindig zajogva, ön magát árulva. Ez megannyi diadal vala Solymosinak, ki rajtunk ördögi gyanúját ördögi elméskedéssel gyakorlá. De látván utóbb, hogy faggatásaira semmi vagy egyszavú válasznál egyéb nem érkezik, elhallgatott ő is, keblét egy mélyen rejtező szándék, egy sötét, gonosz terv látszott elfoglalni.
Felkelénk, ’s én elég erős valék Paulinét a’ szomszéd terembe vezetni. Kedves barátom, szóla itt mézesen ’s látszatos nyugalommal Solymosi, tessék itt egy pipa dohány mellett kipihenni, azután, ha tetszik, ó- és fegyvertáramat megtekinthetjük. Emberem P*ig el fogja majd uraságod’ kisérni. – Elfogadtam ’s kevés szóval, de annál több füsttel szörpölém csészémet, hol belső háborúmat akarván titkolni, hol tolongó ideáimat kergetve, rendesgetve. Solymosi, miután csészéjét fenékig kiitta, felkelt, hitese’ társaságába ajánlott, ’s egy két parancsadásra, mint mondá, eltávozott.
Ketten maradánk. Csak most esett alkalmam Paulinére figyelemeznem. Első tekintettel ’s az ebéd alatt ugy látszék, változott, nagyobbodott, de most, midőn közelebb vala ismét hozzám ’s meghitten, tanú nélkül, ő vala ismét, a’ bájos, kellemes leány, az én jegyesem, szerelmesem! – De ah, búfedte arcczal és némán és szomorún!
Pauline, mondám végre szorongó kebellel, te, az látszik, nem vagy olly szerencsés.
Felriadott. Az én volt barátom, szóla rezkető szóval, meg fog engem kiméleni a’ választól. Megvallom, csodálkozom, hogy, miután atyám a’ nénémnek mindent megvallott, miután a’ consiliariusné az úrnak mindent megmondott, ’s miután az én barátom, mint velem, mind ez ideig egészen meg vala nyugodva; épen most esik szerencsénk e’ váratlan látogatáshoz…
Vétkeztem, ’s illő, hogy bűnhödjem. De az igazság kisztet megvallanom, hogy azon két soron kivűl, mellyben nekem bővebb értesülés igértetett, semmi hirt, semmi, bár sürgetett megfejtést senkitől sem vettem.
Egek lehetséges-e? ’s te nem tudod, milly esdekléssel, milly hazug költeményekkel fogák-meg gyermeki szivemet? Oh, jegyesem, én és te, mi iszonyúan valánk megcsalatva!
’S könnyei omlottak. Nem birtam magammal. Pauline, mondám esengő szózattal, te engemet e’ könnyekkel meg akarsz ölni ? Szólj, nincs atyád neked, kiért áldozol, kinek igaz, vagy igaztalan tette kinjaid’ enyhíti? de én, ki minden örömét elvesztette, ki élemény nélkül kel és bujdoklik, mig rideg, kietlen sirját fölleli, szólj, én kire vessek? –
Te szenvedtél édes jegyesem? szóla kezét nyujtva, és nem találsz enyhűletet? – Szegény Imrey! ’s nincs Pauline több, ki neked vissza adjon mindent, a’ mit elvesztettél?
’S ujjai, mint hajdan, simongva játszottak homlokomon…
Néma, kimondhatatlan elragadtatással terjesztem karjaim’ feléje… Anyám! hangzék egy távol szobából. – Leányom! válaszola Pauline ’s én elhalva rogytam székembe vissza.
Isten veled! monda Pauline, jobbját felém-nyujtva. Isten veled! mondám. ’S örökre! és örökre! ’S a’ mint kel és a’ mint kelek, hogy örökre elváljunk, ajkaink egy hosszu, feledhetetlen csókban találkoztak.
E’ pillanatban belépett a’ gyermek, ’s a’ másik fő ajtón Solymosi. A’ kisded repesett anyjához ’s a’ hozzá lehajlót megcsókolá. Lehet, hogy az anyai részvét nem felelt-meg a’ leánysziv’ ömlengéseinek, mert a’ gyermek félhidegen ’s félboszúsan monda: Anyám, be füstös vagy! –
Most kelle látni Solymosit. Rám tekintett és Paulinére és az elmozdúlt asztalra. Sötét vér futotta-el vonagló arcz-izmait.
Pisztolyt! kiálta, pisztolyt! ’s ne innen egy tapodtat! – és kirohant.
A’ corridorhoz állottam, mellyen kalapom feküvék, ’s karjaimat egymásba öltöttem. Pauline, ugy látszott, a’ közelgő’ ellenébe törekvék, arcza merően az ajtóra függesztve. A’ leányka lábaihoz vonúlt és sirva fakadt.
Solymosi vissza rohant. Válasszon az úr, monda, élet és halál! ’s két pisztolyt tola előmbe.
Itt én nem lövök.
Fattyú, kiálta, gyáva fattyu ’s nem te vagy-e, ki engem fenyegetni mert, ’s most meg-szaladsz?
A’ pisztolyt kezembe vettem.
Irgalom! kiálta Pauline, ki csak most tére magához, ’s kapván gyermekét, ki a’ mellék ajtón.
Végre! szóla Solymosi ’s tova állott. Lőj, vagy halsz! ’s csővét nekem szegzé.
Fölemelem karomat, hogy pisztolyomat a’ felpadba lőjem-ki, de ugyan e’ pillanatban sujtva érzém magamat; robogás, füst, sikoj egyszerre hatnak érzékeimre, lépek és lerogyok…
A’ mint föleszméltem, ágyban érzettem magamat; szelíd mécsfény’ világa vett körül. Felsohajték. Csendes férjfialak álla felettem. – Legyen nyúgodt az úr, nincs semmi baj; néhány nap alatt mindennek vége. – Ugy-e? ’s karomat akarom mozdítani. Nem lehet. Egyszersmind égető fájdalom sajog keresztűl mellemen. Mi baj? kérdém parancsoló hangon; akarom hallani. – Az istenért csendesen; épen semmi. A’ mellbőr van karczolva ’s a’ hón’ izomrésze álthatva. – ’S Pauline? – Ép, és közelebb van, mint az úr gondolná. – Jól van, megnyugszom. Gyógyszert ada-be ’s kevéssel azután elaludtam. Más nap igen későn kelle fölébrednem, mert a’ napvilág az ablakfüggönyökön keresztül is igen eleven volt. Ekkor láttam, hogy a’ szoba, mellyben valék, igen nyájas, az ágy, mellyben feküvém, igen csinos. De minek tartóztassam az urat? én, a’ mit csak utóbb tudtam-meg, tized napiglan Solymosi’ házában feküttem. Pauline’ gondja lebegett felettem. Ekkor sürgető kivánatomra O*ba kézen szállítottak inkább mint kocsiban a’ nélkül, hogy őrangyalomat láttam volna. Orvosom itt vallott-meg mindeneket. Pauline hihetetlen lélekerőt fejtett-ki. Ő volt az, ki legelőször sietett asszonyával segédemre. Ő küldött lóhalálban orvosért; ő gyüjté egybe az urakat más nap’, ’s tevé előttök nyilatkozását, véteté-föl a’ ház’ vallomásit. Solymosit nem látták. De nekem, mondá Pauline, a’ háznál kell felüdűlnöm. Ha dühöncz férje engemet megakart gyilkolni, mi ha meg nem esett, nem rajta mult: ő és háza köteles felelni életemért. Jőjön és merje bár a’ szenvedő’ álmait zavarni, egy őrt találand a’ beteg’ lakja előtt, ’s csak annak szivén keresztül megy az út… Oh, és én az angyalt, ha imádom-e? Oh, és én az angyalt nem láthattam, életemet neki nem köszönhettem, azt érette föl nem áldozhattam!
Második éve mulik, ’s én azóta Velenczét Tyrolt, Schveitzot bejártam; lemondásomat ’s végrendeletemet Triestből felküldöttem. A’ sors vissza hozott. Bécsben kell vala elhalnia, a’ mi sziv volt bennem, de nem halt-el. Ide, közelébe, kel le jőnöm, itt húnynom-el. Látja az úr, hogy minden tévedezés hasztalan. Neki, a’ férjnek, kell élni, nekem vesznem; a’ férj’ és az angyal’ nyugodalmáért halnom-el. Elhalok. Megsértettem az urat ma reggel; itt az elégtétel’ órája. ’S felállott.
Barátom uram, mondám a’ lehető legnagyobb csenddel és hangtalansággal. Barátom nem látszik tudni, hogy ez a’ Solymosi István, Szepes és Sáros vármegyei földes ur ’s több tekintetes, nemes vármegyék’ táblabirája…
No ’s?…
Hogy, mondok, ez a’ Solymosi István, nem tudni, mi okból, de hihetőleg egy régi, lassú sorvadás’ következésében a’ mult tavasz’ kivirúltakor meghalt…
Meghalt? –
’S hogy a’ bánatos özvegy, miután a’ gyász évet a’ legnagyobb ’s ridegebb magányban eltöltötte, a’ múlt hét’ elején – Beszterczén volt.
Barátom, lehetetlen! –
De kétségkivül.
Nem, ez lehetetlen! és ölembe borúlt és zokogott; és a’ pisztoly, az üres pisztoly, még mindig kezében. Hagytam őt.
Édes barátom, mondám végre, én a’ meglepetést nem tanácslom. Ha úgy tetszik, egy rándulót
*Kirándulást.
tehetünk holnap Rosnyóra, vagy bár hova, ’s a’ találkozás’ legszelidebb módjáról…
Igen, igen, és menjünk! és mentünk. De én követem az urat. – Én követlek. – Én voltam goromba, …sőt én, én. – Legyünk barátok!
’S íme, éjfél lett, mire e’ történetet följegyzettem. A’ szép vendég egész nap’ nem vala látható. Igen helyesen. Meg kell előznöm barátomat, nehogy megsúgja neki valaki, hogy itt az özvegy.
Csató Pál.
