I.
A’ vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
’S mind fölebb és mindig fényesebben
A’ serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes’ belsejében
Nyugszik a’ vad hűs forrás’ tövében.
A’ vadász még lesben ül sokáig;
Alkonyattól vár szerencsejelt,
Vár feszülten a’ nap’ áldoztáig
’S ím a’ várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
’S szép sugár lány röpteként csapongó.
„Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
A’ hol a’ nap nyúgodóba jár.”
Szól ’s iramlik ’s mint az őz’ futása,
Könnyü ’s játszi a’ lány’ illanása.
„Istenemre!” szóla felszökelve
A’ vadász, „ez már királyi vad!”
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a’ lány’ nyomdokán halad.
Ő a’ lányért, lány a’ pillangóért
Verseneznek tündér kedvtelésért.
„Megvagy!” így szól a’ leány örömmel,
Elfogván a’ szállongó lepét;
„Megvagy!” így szól a’ vadász, gyönyörrel
A’ leányra nyujtva jobb kezét;
’S rezzent kézből kis pillangó elszáll.
A’ leány rab szép szem’ súgaránál.
_________
II.
Áll-e még az ősz Peterdi’ háza?
*A nemesi Peterdy-család hagyománya volt, hogy Peterdy Ilonka Mátyás király iránt érzett reménytelen szerelmébe halt bele; Vörösmarty az egyik leszármazottól, Peterdy Józseftől hallotta a történetet. (VMÖM. 2., 450.)
Él-e még a’ régi harcz’ fia?
Áll a’ ház még, bár fogy gazdasága
’S telt pohárnál űl az ősz maga.
A’ sugár lány körben, és a’ vendég’
Lángszemében csábitó varázs ég.
’S Hunyadiért, a’ kidőlt dicsőért,
A’ kupák már felvillantanak.
Ősz vezére’ ’s a’ hon’ nagy nevéért
A’ vén bajnok’ könyei hulltanak.
Most könyei csak, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor’ ostromában.
„Húnyt vezérem’ ifju szép sugára,
Szól az ősz most, éljen a’ király!”
A’ vadásznak vér tolúl arczára
’S még kupája illetetlen áll.
„Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.”
„Mert apád én kétszer is lehetnék,
És ha ittam az nincs czenkekért;
Talpig ember, a’ kit én említék,
Nem gyaláz meg ő olly hősi vért!”
’S illetődve ’s méltóság szemében
Kél az ifju, tölt pohár kezében.
„Éljen hát a’ hős vezér’ magzatja,
Addig éljen, míg a’ honnak él!
’S mind zajosban mindig hevesebben
Víg beszéd közt a’ gyors óra ment.
A’ leányka híven és hivebben
Bámulá a’ lelkes idegent:
Vajh ki ő, és merre van hazája?
Gondolá, de nem mondotta szája.
„Téged is, te erdők’ szép virága,
Üdvözölve tisztel e’ pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába
Ősz apáddal, a’ vadász elvár;
Fenn lakozva a’ magas Budában
Leltek engem Mátyás’ udvarában.”
Szól ’s bucsúzik a’ vadász, rivalva
Inti őt a’ kürthang, menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
„Emlékezzél vissza térni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”
Mond serényen szép Ilonka, állván
A’ kis csarnok’ végső lépcsején,
’S homlokát az ifju megcsókolván
Útnak indúl a’ hold’ éjjelén,
’S csendes a’ ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem’ hatalma.
III.
Föl Peterdi ’s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg’ csodája,
Mert sok újat meglepetve lát.
A’ leányka titkon édes óra’
Jövetén vár szép találkozóra.
’S van tolongás ’s új öröm Budában,
Győzelemből várják a’ királyt,
Ki a’ holdat vívó haragában
Vérboszút a’ rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe;
Nem vidúl még szép Ilonka’ képe.
„Hol van ő, a’ nyájas ösmeretlen?
Milly szerencse fordult életén?
Honn-e vagy tán messze költözötten
Jár az őzek’ bűvös rejtekén?”
Kérdi titkon aggó gondolattal
’S arcza majd ég, majd szinében elhal.
’S felrobognak hadvész ülte képpel
Újlaki ’s a’ megbékűlt Garák,
’S a’ király jő, fölség’ érzetével,
Környékezvén őt a’ hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A’ király az: „Áldás életére!”
„Fény nevére, áldás életére!
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva vissza zeng nevére
A’ hegy és völgy és a’ zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.
„A’ vadászhoz Mátyás’ udvarában
Szép leánykám elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a’ Vértes’ vadonában,
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.”
Szol az ősz jól sejtő fájdalommal,
’S a’ bús pár megy gondsujtotta nyommal.
És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a’ világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.
A’ rövid, de gyötrő élet elfolyt;
Szép Ilonka hervadt sír felé,
Hervadása líliomhullás volt,
Ártatlanság’ képe, ’s bánaté. –
A’ király jön ’s áll a’ puszta házban,
Ők nyugosznak örökös hazában.
Vörösmarty.
