Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 „Füleden fölűl cziczuskám, ha kedves…” szól nyájasan simogatva a’ mosdó macskát Emma, a’ mindennapi magány’ egyforma unalmaiból tarkább örömek után vágyva vidor lelke. – „Mit? vendég? –” vág közbe Krisztinka néne ijedten, kedves házi nyúgalmára gondolva, melly rég nem zavarva már, tompa tespedésbe sűlyeszté lelkét, ’s az életes-kamra jutva eszébe, melly többektől hamarább fogyasztható. – „Ah!” sohajt hozzá Adél, huzamos felhajtása után findsájának, kétértelműleg fejezve-ki magát érzelme a’ titkos erejű sohajtatban, mellyből Emma’ ifjú lelke, könnyen egy édes visszavágyást a’ multba, Krisztinka’ komolyabb eszmélete pedig egy komorúlt érzelmeivel összehangzó neheztelést a’ világi gyönyörökre gyaníthatának. ’S így három külön érzetű tagját látjuk itt a’ szépnemnek, egy reggeli kávés asztal kőrűl, kiket a’ külső szín erőszakosan ugyan, de még is tetsző egyességre szoríta.

Krisztinka néne, feje a’ háznak, egy harminczadik évét csendes hideg vérrel túl haladt hajadon, tartá a’ kormányt. Ő egy fiu testvérével ékesíté hajdan a’ virágzó apai házat; ’s bár hiú hódolások élte’ tavaszán sem igen oltározának szépsége körűl, nem lévén még az e’ félék különben is gazdag divatjában azon kornak; de egyszerűbb kellemekkel eléggé meg vala áldva a’ jótékony természettől arra, hogy a’ valódibb jóllétre vágyók előtt szembe tűnheték. ’S talán, ha az ifjú leány-szívhez inkább illő lepkeség vidorabb szárnyakon hordozná a’ futó életörömek körűl, más pályát is jelelt volna-ki számára a’ sors; de igy derülő hajnalára korának csak hamar kedvetlen árnyék borúlván, komolyabb irányt tűze-ki lelkének a’ végzet. Anyja az említettnek, egy ajánló külsővel ’s jeles tulajdonokkal dús virága korának, bár kincs és gazdagság nem kecsegtetheték is a’ kezéért sovárgó nőszőt, nem marada imádók nélkül. Nem is volt tán a’ boldogabb hajdannak, melly ércz igája alá hajthatná a’ szív’ gerjedelmeit, olly ördöge a’ pénz, és birtok, mint üres fénnyel csillámlóbb jelenünknek; ’s így több hódolók közűl, szabad választás’ útján, gazdag férj juta a’ szegényebb sorsu, szép hajadonnak. Kölcsönös hű érzelmek alapíták boldogságát az új párnak, melly fájdalom! az első szerelmi mámor’ kora tűntével még is elröppene. Büszke szemekkel tekintve szét ősi udvarán a’ nagyravágyó férj, ön birodalmai’ királyának látá magát, melly felfuvalkodásában kevély megvetés lőn jutalma a’ szegény nő’ hű gerjedelmeinek, ’s az előbb lángözönben forró szívből hideg büszkeség üzé-ki a’ szelíd galambi szerelmet. Mert úgy hiszem, a’ szélesen elbokrosodott rossznak csirája fejlődésben vala akkor már, ’s elaltathatá bár kis korig egy két szerelmi pillantat a’ nagyravágyás’ sátánját: felütötte az utóbb kigyófejét, hogy mérges fulánkja halálra szúrja az ártatlan szegény szívet!

Krisztinkát keserű könnyek közt ápolá már anyja, mellyeket nemtelen szemrehányás, ’s a’ kor’ szellemével egyező durvább bánása a’ gazdag férjnek, sajtolának-ki szemeiből. Nem csoda hát, hogy a’ még alig eszmélő nevendék, bizonyos hideg komolysággal kezdé tekinteni az életet, melly kedves anyját olly kín-völgyön vezeté várt rózsapálya helyett, szárnyok-törve hiú reményeinek. Bizodalmatlanság a’ világhoz, idegenség az élet’ múlékony örömeitől, ’s bizonyos unatkozó kelletlenség jelelék a’ tizenhat évű leánykát, kit fekete eszméleti hamar ember gyűlölővé tehetének, ha könnyen hevűlő szív, ha gyengéd asszonyi lélek nem lakja az ifjuságban virúló testet. Tizenhatodik évében dobbant először szíve rokon érzelmekre egy kedves tárgy körűl; de hamar sötét homály borítá derülő egét lelkének. A’ drága, az ohajtott lény, kin függe reménye egy boldogabb jövőhöz a’ szerelmes leánynak, hitet szegve szebb virághoz szegődék, – ’s ez vala az utolsó csapás Krisztinka’ keseredett szívén. Megvetve a’ világot, utálva apja’ nemzetségét, ’s gyűlölve kivált a’ férfi nemet, boszút esküvék lelkében a’ sors ellen, ’s rendeltetését nemének meghazudtolva, a’ nyájas örömeknek nyílt kebel helyett, hideg magába-vonúltság bélyegzé az erős határozató lányt, ’s fogadást tőn: soha férfival többé nem ösmerkedni! – Apja’ házától, mellyet utált, miután kedves anyját, élte’ egyetlen örömét, a’ nemtelen bánás sírba vivé, ’s apját is a’ mértékletlen élet kora halállal bünteté; kemény szívvel, a’ nélkűl hogy bátyját – mert apja’ vére volt – megcsókolná, bucsút vett, ’s egy szegény özvegyhez, anyja’ rokonához vonúla, hol neki jutott gazdag birtokából ketten fény nélkűl, de elégedve, csendes magányban éldegélének. ’S itt nénje is elbetegedvén, ’s elhalván mellőle, átélve élte’ borongó tavaszát, valami nevendék csemetét gondolt ápoló gondja alá venni, kinek ön ínye szerint formálandó keblére hajthatná majd egykor őszűlő fejét. Testvére egy fiu ’s leánygyermeknek leve apja, kik méltán várhaták vala gazdag gyermektelen nénjök’ segedelmét, minekutána apjok könnyelműleg mindenét elpazarlá; de gyűlöltebb volt apjának emléke előtte, hogysem meleg részvéttel ölelhette volna vérét az elfajultnak; azért zárva maradt elölök keble, ’s később a’ fiút rokonai katonának adák igen ifjú korában, ’s a’ leányt bizonyos nevelő intézet’ felvigyázónéja vevé kis fizetésért gyámsága alá.

Krisztinka’ magányos napjai lelke’ kivánatainak megfelelőleg folyának. Az utas’ szeme elől elrejtett, de csinos kis hajlék, tiszta udvarral, ’s virágos kertecskével, mihez még is idegen szem alig férhete, egy állatos terem, mellyben különféle apró madárkák csevegének – hogy mégis csevegés legyen a’ különben néma nő-háznál – egy nagy tarka czicza – hogy legyen hizelgő is e’ férfiatlan tanyán, – egy vendég-szoba, zárva látogatók elől, néhány egerektől lakva csak, mellyek a’ belehordott csemegéken kényökre híztak, ’s egy nappali, mellynek varró asztalán már rég gyász szemfödél ’s halotti vánkosok készülének útjára a’ várva várt jobb életnek, mellyet egy kis benyilóban még megviselt vastag szent könyvek is egy nagy feszűlet előtt sürgetének; a’ száraz halál-főt csak asszonyi gyenge, ’s ijedelmes lelke tiltva-ki ’s száműzve e’ szent helyről, gyász, vagy tiszta fehérrel váltott ablak kárpitok, mellyek még az áldott napfényt is irígyen zárák-el, ez élő sírboltból, – és még – egy hetven évű öreg dada, ki regényes legendáival rövidítené a’ hosszú estéket, ’s mondaná utána köhécselő ahítatossággal a’ hosszú imádságokat… ezek valának, ’s illy renddel és móddal Krisztinka’ lelki ’s házi bútorai, kinek jámbor ház-táját a’ könnyelmű világ’ fia itt-ott „elátkozott apácza klastrom” czímmel is szokta néha gonoszul gúnyolni. De mi van e’ földön romlandó fészkünkben, mit kigúnyolni nem lehetne? ’s hányan vannak, kik méltóbb tárgyai a’ gúnynak annál, kit kigúnyolának?! Ez ’s hasonló okok kérgelék-be Krisztinka’ szivét is a’ világ’ fúlánkja elől, ’s boldog magányában aggodalom nélkűl folyának napjai.

Az élet hiszen csak foly; de az a’ kár, hogy addig foly, mig egyszer egészen kikopunk belőle. – Az a’ hiúság pedig, úgy hiszem, igen engedhető a’ romlékony emberi szívnek, hogy ha már magunk elveszünk, szeretjük legalább utóinkban még magunkat hosszú évek során át látni. Ez döbbenté-meg reggelenként Krisztinkát is, ha szent könyvei halálra emlékezteték, ’s vágy ébredé lelkében, élő emlékét hagyni magának, ’s tetteinek; mert ki is étetné fürge madárkáit, kihez simulna czukros tejet várva a’ tarka czicza, ’s – a’ mi legtöbb – ki gyűlölné a’ gonosz férfinemet, ha ő nem lesz? –

Adélt ösmerteté-meg vele az aggodalmairól hiven gondoskodó sors, és ő kapva kapott az alkalmon, remélve, hogy belőle tulajdon mását ön lelkének formálandhatja még ki, ’s a’ körülmények kedvezni látszának e’ szándéknak.

Adél ajánló külsővel, szegény házból ugyan, de mivel nagy kék szemeit itt-ott csillagnak, menny’ kapujának, paradicsom’ tűkrének nevezgeté a’ hizelgő ledérség, körűlményeihez elég önhittséggel lépe a’ világba. E’ csalóka ragyogás ez úttal nem is csalá-meg reményeit, gazdag legénynél szurának szemet a’ ritka kellemek, könnyen megdobbana a’ házok elébe állt négy szürke’ hatalmas hortyogásira az érzelgő leányszív, gazdag jegygyűrü örök szerelemre olvasztá csak hamar a’ hajlékony lelket, már kitűzve a’ sorsot határozó nagy nap, de – oh földi gyarlóság! milly nagy a’ pillantat’ hatalma emberi szándék fölött! – egy héttel az esküvő előtt, vadászaton, egy szerencsétlen golyó a’ szerencsés vőlegényt szíven találja, ’s Adélnak arany váraiból, mellyeket olly gazdagon ’s olcsón épít hasonló esetekben a’ képzelet, csak az egy jegy-gyürű marada, gyász emlékére a’ vesztett paradícsomnak. Földig gyászba öltözve, borús felhőkkel homályítva szemeinek előbb dicsért csillagai, hosszú kínos fuldoklások közt csak a’ temetőnek leve látogatójává a’ hajdan máshol nem, mint víg körökben élhető vidor leány: ’s így tűnt szemébe Krisztinkának is könnyel ázottan a’ holdvilágos estéken szétkalandozva, e’ sár testben búsongó Amor, ’s közelebb is kivána vele megösmerkedni. Adél hajlott az elébe terjesztett föltételekre. – Elhagyatva a’ világon, ölelő férj helyett szegénységben, ’s homályban; gazdag fény helyett könnyek közt; megszakadt reményekkel, vidor jelen, ’s gazdag reményű jövő helyett – – ez vala sorsa a’ mátka-vesztettnek; ’s most nyugalmas védhely, tisztességes élet, ’s még tán lehető örökölés is ajánltatának sorsa’ könnyítésére Krisztinka által nékie, ’s ki ne tudna e’ két rész közt választani? – A’ világról lemondani? oh ez könnyű, mert eddig kiélte javát; a’ férfiakat gyűlölni? oh ez csak egy volt jó, ’s ennek húnytával erőltetés nélkül meglehet vetni a’ rosz maradékot; végre Krisztinkával haláláig társalkodni? erre már maga csupán a’ hálás szív is int, hogy ki velünk holtig jót tesz, annak viszont iparkodjunk kedvét keresni, és így – készen volt magával Adél. – Oh mert az első szerelem, első héten kivált, minden áldozatokra kész, ő is ezen szerelmi fölhevűltében, ’s szorultságból tevé a’ mit tett!

Krisztinka új barátnéjával a’ leggyengédebben bánt, ’s ennek lelke, elkapatva fellengő ábrándjaitól, paradicsomává varázsolta a’ rideg magányt testi létének. Meggyőződék már barátnéja’ fontos okaira a’ földi örömek’ hiúságáról, képzeleti égben járának jobb lelkek közt; haj! de titkon az egy hű mátkát sohajtá mégis, míg Krisztinka mély áhítatosságában a’ férfinemnek elkárhoztatásáért könyörge. Mert bár nem nyilvánosítá, külön érzelmeket táplála e’ nem iránt keblében a’ két hajadon, a’ mint kinek milly órákon mulathata eszmélete; fenhangnak ezért a’ világ’ megvetése, a’ férfinemnek gyűlölete, ’s egy boldog halál után vágyás ennekutána is állandóul megmaradván. – Így telének hetek, ’s egy pár hónap – ’s ki hitte volna? Adél mind inkább kezde unatkozni. Lelke a’ sötét képzelmekbe fáradva, a’ világot kezdé mustrálni, ’s fejtegeté: a’ hol egy jó volt, nem lehetne-e még egy hasonlót lelni? Hiszen ha mindig sír az ember, utóbb kiapadnak könyei, megromlik az egészség, pedig ki tudja hol, ’s mikor, ’s miben lehetne még hasznunkat venni? Oh a’ könyek nem minden haszontalanságra pazarlandók. Boldog, ’s gazdag öröksége ez a’ nő-nemnek, mellyel bizonyosan a’ férfiúi erőt akará pótolni a’ mindent alkotó. ’S hányszor olvad e’ meleg cseppekre a’ legkeményebb férfi-szív is lágy érzelmekre! Főbbek ezek a’ chemia’ minden olvasztó szereinél. ’S az egészség? nem legdúsabb értéke-e ez a’ szépeknek? Sápadt arcz, lankadt szemek, bús tekintet, nem nyernek szívet: de lángoló csillagok, mellyeket szemnek kölcsönze égről magának a’ leány, nyíló rózsák a’ telt víg arczokon, ’s hő tekintet, melly szíveket hatva, epesztő szomjat hágy maga után a’ vágyó lelkekben – – ezek alapítják egy leány’ szerencséjét ész és kincsek fölött; mert vakítnak, ’s vért zudítnak a’ hő keblekben! – Példa lehetek magam, imígy sohajtá hozzá Adél, ’s naponként több gondot kezde magára fordítani. Megdobbana szíve, ha néha az ablak-kárpitot meglopva, kitekinthete^* lángzó szemekkel az édes világba. Ah! hisz a’ boldogult mátka is ott volt; ’s nem lehet-e kedves ott minden, hol ő járt? – Ki tulajdonítsa most vétkűl az életben dúsan vírúló leánynak, ha lassanként elszakadva lelke a’ holtaktól, élet után kezdett ismét vágyni, ’s megunván Krisztinka’ halotti tanításait, az árnyékolt szobákat úgy tekinté, mint bús tömlöczét derűlő kedvének – mellyben ismét elhervadandó. Ezt azonban csak érezé Adél, de nem segíthete rajta. Anyja elhalt, szegény rokoninál szinte nem remélhete kedvező felvételt; itt pedig élete csakugyan biztosítva van holtig, ’s ki tudja? ezt sugá neki az édes remény – melly még vég perczeinkben is biztató barátunk – ki tudja? egy magától is kivánt elhalása Krisztinkának nem teendi-e örökösévé a’ vele szenvedett barátnét. ’S ekkor félre dobva kárpitot és halálfőt, nem változtathatja-e vigalom helyévé e’ siralom-völgyet? Türé hát sorscsapásként az életet, mellyet ellobogott felhevültében szabadon választa; úgy hogy továbbad – mint minden véges lény – szinte szoknék is már bajához. Krisztinka kezdé átlátni, mennyire csalatkozott választásában, de társalkodónéját minden esetre megszoká annyira, hogy nem igen kivánna nélküle ellenni, bár czéljai itt megsemmisülének aztán az örökségről még semmi szót nem tett, így hát csak megvalának együtt, egyet beszélve, de kettőt gondolva.

Ez időpontban épen jókor jöve házokhoz egy ösmeretlen levél. Férfi-külirás döbbenté-meg a’ bizonytalanságban töprenkedőket, hogy határozatlanúl néznék darabig, valjon fel merjék-e bontani a’ titkot záró pecsétet. „Férfi irás!” fontolgatá magában Krisztinka, ’s mivel minden a’ mi férfi, száműzve volt körükből, szinte tűzre kárhoztatná már bontatlanúl a’ levelet, ha kiváncsisága – mert ő is a’ nő-nemhez tartozott – ez úttal kivételt nem formál az erősen alapított szabályok ellen. „Férfi irás!” ismételé fejcsóválva, ’s titkos erő – mellyel a’ természet szokott csodásan munkálni halandó szívekre – egy rég föl nem tünt derülettel borítá-el arczát a’ kétkedőnek, jeléűl, hogy csakugyan egészen égivé még nem vált szent magányában ’s lelke köz anyánkhoz, a’ földhöz, erősebben van csatolva, mint hevűlt ábrándozásinkban néha hinni szeretnők. Egynéhány éveken által, mellyek alatt magát a’ világ elől rejtve tartá, sok történhetett, sok gonosz, sok hűtelen, jó útra térhetett, „ki tudja – –?” ’s tovább nem mert gondolni. De Adél folytatá magában; gondolati merészebb szárnyakon lengvén. Tán szabadító angyalt külde az ég, ki tömlöczének zárait feltörve, boldogabb vidékre szállítsa az ártatlan szenvedőt, tán szívet hatának kárpiton által is a’ szabadságban igéző szemcsillagok, ’s ez egy kérő levél Krisztinkához, mint gyámjához? Oh boldog titok, meg ne nyílj; mert homály-kebled mennyét rejti a’ szívnek, melly olly hamar el-röppenend feltörtével a’ gyáva, a’ hűtelen őrnek! ’S így mindcsak huzódott a’ levél-fölbontás, míg erőt nem véve Krisztinka habzó lelkén, fölnyitását, hogy ön újai szentségtelen tárgyat ne illetnének, Adélra bizá. Mohón kapa az a’ pecséthez, ’s haj, mi könnyen törik az, melly ha erősebb, éveken át édes reményekkel táplálhatná a’ vágyó lelket. – A’ levélben ezt olvasák:

„Kedves, drága húgom asszony! Házi körűlményeim’ mostohasága kényszeríte e’ kérelmes folyamodásra. Éltem’ örömétől, egy ki nem pótolható házi asszonytól, feleségemnek gyászos elvesztése által megfosztatván, a’ mint ennek elhalását rokoni kötelességből kedves húgomasszonynak szomorodott szívvel jelenteném…” itt letevé Adél a’ levele, hogy a’ következőt Krisztinka’ sokat jelentő figyelméből lesné-ki. „Az özvegy nem férfi, úgy-e barátném? – így kerűle elébe – ez több szánásra, több figyelemre számolhat a’ hű asszonyi kebelben?” – „Ez kevésbbé rosz része a’ gonosz egésznek – mond Krisztinka andalogva – oh az a’ szeles ifjúság, az nem érdemli fél tekintetünket – –” „Aztán nyugalmasabb is tán –” „Mi?” vága közbe figyelemmel Krisztinka. „A’ második házasság –” felel amaz, ’s Krisztinka elnémúlt! „Ez az ember valamit akar –” monda kis vártatva — „’s engem zavarba fog hozni –” tevé hozzá szeméremmel Adél. „Én fogok megakadni – versenyge Krisztinka – már csak atyafi ne volna!” – Mindenik mást gondolt, ’s ha azon jó betűk, mellyek, nem tudom micsoda bűnökért, vakságra és siket-némaságra vannak kárhoztatva, ép érzékekkel birnának, most bizonyosan kedvökre elkaczagták volna magokat, mert a’ levelet, így folytatá Adél: „szomorodott szívvel jelenteném, egyszersmind illően megkérjem, hogy elhagyott szegény árváimnak pártfogó gyámjok, kereszténységből – ha atyafiságos tekintetből nem is – lenni méltóztatnék.” – „Űm! hát gyermekei is vannak? mond orrfintorítva Adél, látván már hogy nem ő van értve, ’s Krisztinka mélyebben merűle gondolatiba. „A’ keresztény vallás sok üdvest parancsol – felsohajt ahítatosságában – ’s az úr’ szent tetszésén meg kell nyúgodnunk, de illy gyám már csak még sem lehetek – –” tevé hozzá, megijedvén szinte az árváktól! „Különösen szegény leányomat esedezem – így olvasá Adél – kegyes anyai ápolása alá venni. A’ leány már tizenöt évű, elég kedves gyermek, ’s szíve minden jóra formálható; de a’ gyengébb leány-szívet csak gyengéd asszonyi kebel formálhatja, ’s igy csak az nyugtathatna-meg leányom’ jövő álapotja felől, ha őt, kedves drága hugom asszony’ biztos rokon kezei közt tudhatnám. – Annyival sürgetőbb pedig e’ kérelmem, minthogy környékünkben katonaság fekszik, ’s házam tisztjeinek csupa magyar barátságból is nyitva áll. Ebből maga átláthatja, kedves hugom asszony, hogy leányom anya nélkűl házomnál nem lehet. Melly igazságos tekintetből fenntebbi kérelmemet ismételve, vagyok ’stb.” – Adél néma egykedvüséggel hajtá-össze a’ levelet; Krisztinka mint mélyen fontoló, földre süté szemeit, hogy kikerűlje Adél’ éles tekintetét, örülve a’ dolog’ nem várt fordultának,’s hálát adva magában, hogy ez úttal kísértetbe nem vivék a’ váratlan körűlmények. A’ kérelem és ajánlás igen ínye szerint leve. Emma, a’ kis nevendék, formálhatóbb minden esetre, mint a’ határozattabb charakterű Adél, e’ mellett rokon, a’ kedves anyai ágon; és szegény, és árva, kivel jót tenni sok oka volt Krisztinkának, egy ínye szerinti szép jövőt építve magának a’ vállalaton. ’S így Adél csupa társalkodóné maradt mint ezelőtt, holtig tartást igérvén Krisztinka nékie; a’ leendő kis örökösért pedig másnap tüstént levél és alkalom küldetett a’ föltételekkel együtt, mellyek alatt Emmát nénje általános örökösének nevezi-ki. A’ föltételek’ főbbje természetesen a’ holtiglani hajadonság volt, mellyet az apa ránczolt homlokkal olvasott ugyan, de jó jövő’ fejében, bár áldozatot kivánt is az ajánlás, örömmel látá szegénységében annak elfogadását. ’S így Emma kevés idő mulva, megválva gyermeki könnyek közt az apai háztól, nénjéhez, új szállására megérkezék.

Mint egy tizenöt év virúla arczain a’ legszebben fejlődő nevendéknek. Szelíden gyúló szemei, ’s a’ nyájas nyelv, hű tolmácsa kedves néztének, első látásra gyanítaták az asszonyi gyengéd lelket, legfőbb díszét deli külsejének. A’ gyermeki elevenség tetteiben, szerény elménczsége, ’s a’ vidor eszmélet ártatlan örömek felett, bájlóvá tevék a’ kis egészet: hogy egy pillantat hódolásra intheté a’ kis tündér’ varázs-körében levőt. Kedves leve az új vendég Krisztinkának, és Adélnak is; ez örömmel hajolva vissza a’ fiatal nevendék felé, amaz fölötte látván magát új kis lányának ’s kincset nézve benne, melly sok szemek előtt még irigylendő leend. Ezentúl több csínra ügyele házánál, kedvét lelve a’ mindig több pompával fejledező nevendékben. Mert örömest fészkel e’ kis hiúság emberi keblekben, hogy a’ mi kezünkön van szeretjük, ha általunk lett avvá, a’ mi: bár többnyire természetnek, ’s más különös befolyásoknak köszönheti is az ragyogását. Ez okból Krisztinka is, hogy lelkét művelje leginkább leányának, kinek külsején a’ természet úgy is megtette a’ magáét, oktató, és finomító olvasásra szoktatá azt; sőt hogy játékot is leljen elméje, minden héten egyszer Whist-partiet^* ada házánál, mellyet ő, Adél, Emma, ’s egy özvegy katona-tisztné a’ szomszédból, tevének. Mind ezeknek újsága azonban pár hetek’ multával avulttá lőn Emma előtt, mi őt hamar ásításra kényteté, ki mosolygásra, ’s vígalmas életárasztásra látszék inkább teremtve lenni. De mit tegyen a’ szorongó körűlményeit gyermeki elmével is mélyen érző ifjú lélek? különösen, midőn mind e’ mellett szeretve látá magát, ’s könnyitve apja’ ’s testvérei’ sorsán, és még a’ fényes örökség is, mellyet Krisztinka tudtára ada, csakugyan fel-felcsiklandá szunnyadó eszméletét. Haj, mert nincs az életnek nagyobb ördöge a’ szegénységnél! Hány szép gondolat repked ég felé, míg porban, homályban fetreng a’ test, lekötve földi bajoktól! Hány test ragyog ércz oszlopokon, csillagok’ sorában, bár a’ lélek gondolat’ szükében alant csak, gaz és szemét közt kalandoz! ’s hány elme ragyogna fényözönben, ha arany lépcsőt támaszthatna a’ fennséghez, mellyen más lélek nélkűl földi gyémántjai közt tündöklik?! ’S így mulék egy pár év, ’s így unatkozék Emma’ ifjú lelke keskeny határok közé szorítva egy héttől a’ másikig, fásultan, az örök egyformaság’ izetlenségébe szinte beletörődve már; mint elején e’ soroknak e’ kénytelen sympathiáját három külön természetű lelkeknek egy reggeli asztal mellett láttuk.

A’ mosdó czicza csakugyan vendéget jövendölt, mitől Krisztinka irtózott, Adél’ szive megdobbant, ’s Emma, ki legtöbbet igérhete magának a’ dologból, egykedvűleg vára a’ hosszú nap’ multát. Este gondolkodott csak felőle unalmában, hogy még is csak milly furcsa, ’s mulatságos lenne Krisztinkát vendéglőnének látni, ha csakugyan betelnék a’ macska-jóslat, ’s alig gondolá, már kivűl csengetnek az ajtón! Rémült képpel jőve az öreg Sára jelenteni asszonyainak a’ szokatlan újságot, hogy kün egy hintó áll, mellynek inasa bebocsátást kér; jelentő fontossággal hordván példákat elő, milly veszedelmes legyen estveli vendégeket bebocsátani. Adél, a’ keresztényi kötelességre hivatkozott, melly, ha zörgetnek, megnyitást parancsol; Emma rimánkodott, hogy tán apja, vagy valami rokona jő látogatásra; de Krisztinka nehezen határozhata valamit. A’ mint szeles robajjal nyílik az ajtó, ’s réműltökre a’ tanakodóknak, egy idegen inas köszönt-be. „Ah férfi!” kiált Adél, nem tartóztathatván magát e’ szokatlan látványra. „Minden jó lelkek dicsérik az urat! – mond ahítatos óvakodással Sára – ez a’ kulcslyukon jött-be, mert zárva a’ kapu; kisasszonyom, kísértetben vagyunk!” – „Ah! ha elvinne!” sohajta Adél. Emma nevetett, Krisztinka imádságos könyv után nézelt, hogy elfordítsa mennyei segedelemmel házáról a’ gonoszt. Az asszonyi kezek közt elavult zár, bár csukva volt, engedett az inas’ szokatlan erejű taszításának, ’s beereszté kérelem nélkűl a’ vendéget. Ez csak bámult köztök nem tudva nevessen-e, vagy fusson a’ különös helyről? Eszébe jutva végre asszonyának parancsa, éjjeli szállást kért számára. „Küldd-be asszonyodat” lőn rá a’ válasz, ’s az inas távozott. Távoztával kutyanyihogás ’s lónyerítés hallatszék, mellyekből Sára még inkább erősíté, hogy kísértet volt a’ háznál, mert ő a’ kaput zárva tartá; ’s füstölést ajánla tömjénnel. Hajlék Krisztinkának már természeténél fogva babonás homályba burkolt lelke a’ tapasztalt öreg Sára’ javallatát teljesíteni, ’s ahítatos szertartással elővéteték a’ nagy füstölő edény, mellynek izzó parázsára szent fohászkodások közt illatos tömjént hinte. Már épen indulóban vala az ahítatos kisded karaván, hogy körüljárja a’ szobát, elől menvén a’ füstölővel Sára, utána Krisztinka Adéllal, imádságot susogva könyveikből, mert a’ vidor lelkű Emma kifutott, udvarról kémlelni a’ kísértetet: a’ mint ez, öröm-sikoltással nénje’ nyakára rohan, hogy csakugyan vendég van, hintó áll a’ kapu előtt, ’s már jő is a’ bekéredzett asszonyság. Sára rémülésnek véve az örömsikoltást, ijedve dobja szugba a’ tüzes füstölőt, Adél becsapva könyvét tűkör elé szalad, Emma ablakról ablakra futosott, ölbe kapott cziczaját simogatva, hogy betelt reggeli jóslata, Krisztinka nagy könyvével határozatlanúl a’ középen maradt; a’ mint vig lejtéssel előtte terem a’ váratlan vendég, egy ifjú dáma. „Éjjeli szállást kérek, kedves néném, e’ bizodalmas szavakkal ugrék csókjára a’ bámulónak, úgy-e befogad e’ csendes hajlék egy pár jó embert?” – Krisztinka még sem szólt, mert Sára a’ sarokból jelek által inté a’ rosz lélek’ távoztatására. „Tán nem is ösmer?” folytatá a’ dáma. Sára igenelést inte; mert veszedelmes alvilági lelkektől illy esetben valamit megtagadni. De Krisztinka nem értvén őt, nem-et csóvála némán fejével. Épen ösmertetni akará magát a’ dáma, a’ mint szenvedheteden bűz terjed a’ szobában, diadalmaskodva a’ tömjén’ drága illatán, melly Sára’ orrát meghatván, az, „uram ne vígy a’ kísértetbe,” kiáltva, térdre esik, a’ többi rábámúl, a’ kályha megűl pedig füst és láng közűl szikrázó szárnyakkal, vészt jövendölő hangos kodácsolások közt az asztalon terem egy kotló-tyúk. A’ füstölő edényt fészke mellé dobá elébb Sára, mellyből a’ kiömlő tüz felgyújtá nyugalmas szalma-fészkét szegénynek, hogy kétségbe eső lármával kénytetnék a’ füst és lángvészből asztalon keresni menedéket magának. Emma, kinek gazdasszonyi gondja alatt vala a’ kiugrott tyúk, végveszélyben látván kis csirkéit, eloltá a’ lángot, érzékenyen vetve szemére az öreg Sárának vigyázatlanságát, melly itt ennyi ártatlan életet veszélyeztete, ’s ablakokat tára, hogy széledne az orrboszontó bűz. A’ fris levegőn kezdének az ámultak is eszmélni. Sára fél szégyennel igazítá helyre a’ tyúkfészket, a’ zavarba jött vendég újra szállást kért kedves nénjétől, Krisztinka kényszerítve volt a’ nem várt eset által mindent igenleni; Adél a’ szobát kezdé rendbe hozni, és Emma, a’ vidor lelkű, kaput tára a’ vendéghintónak.

A’ vendég Krisztinka’ testvérének, kit fölebb már említénk vala, leánya, kit ő gyermek évei óta nem láta. Elhalaványult a’ jó néne a’ hallottakra, eszébe juta apja ’s az egész férfinem, ’s ha közbe nem jő a’ babonás zavar, új gyűlölségre ébredve lelke, aligha csukva nem marad a’ kapu vendégeinek: de boldogult kedves anyja’ vonásira ösmere az ifjú nőben, mik tiszteletre csillapíták hevűlő érzelmeit; ’s hogy az előbb kísérletről ejtett szavak is butaság’ bélyegével ne jegyeztessék házát, elfogadá őket; pedig ez alatt Emma egy ifjú férfit vezete-be, kit férjének valla Albín, az ifjú nő. Adélt e’ nyilatkozás ismét egykedvűvé tette egész eset iránt; pedig pillantatok hozzák legdrágább kincsét éltünknek. Emma’ vidor lelke is borúlni kezde, mint azé, ki kedvesétől várva tudósitást levelet kap, melly másnak szól. Azonban e’ csekély változások alig lehetének szembetünők a’ hosszas, kölcsönös hálálkodások között. „Névnap elől szökünk, igy magyarázák Albínék magokat, mellyen ránk akarának törni ösmerősink; de, csak kevés heti házasságunk után, még nem érzők magunkat képeseknek elfogadhatására a’ társaságnak. Szöknünk kelle hát, de hová? hol mindenütt ösmerősekre bukkanva a’ kelepczét ki nem kerűlhetjük. Eszembe juta ekkor, folytatá Albín szerény rokoni érzelmekkel, kedves Krisztinka néni, kire elvonultságában alig eszmélheték már, ’s reményem nem is csal, szívesen elrejti úgy-e, drága nénikénk, kalandos bujdoklásában az ifjú párt, melly előtt olly tiszteletben áll, ’s kivált csak boldogult kedves nagy anyámnak emlékezetéért is – az isten nyúgossza-meg! –” ’s itt egy pár, nehéz volna meghatározni tettetett-e, vagy csupa asszonyi gyengédségből eredt, köny gördűle arcza’ rózsáin le az édes beszédűnek. Albin érté Krisztinka’ lelkét, ’s jó pontról ostromlá a’ kemény szivűt. A’ nyájas szavak, gyengéd szavai a’ legmelegebb rokoni érzelmeknek, egy-egy kis szemrehányásként érdeklék lelkét; hogy testvére gyermekeit ’s tisztelt emlékű jó anyja’ unokáit illy távol tudá mind eddig magától tartani. Mind inkább tetszeni kezde neki az ifjú nő; ’s ha férje, legalább csak most, vele nincs, Krisztinkához ma kedvesebb vendég nem igen jöhetett volna. „De így” – gondolá magában sohajtva, – ’s az egykedvüség’ szűk határin alig emelkedheték felűl vendégei között. Albín, a’ vidor lelkü ifjú nő, mind e’ mellett nem hagyá kedvcsapongásait szűk határok közé szorulni, ’s a’ hideg udvariságot könnyeden elmellőzve, egyszerre hon lelé magát a’ háznál férjével együtt.

Emma, szellemi rokonságban állva minden hasonló lelkekkel, édesen szövetkezett a’ nyájas vendéghez: de bizonyos érzelgő komolyság, mint mentő lágy fátyol a’ szép arczot, voná-be ma még is csodálatosan kedvét a’ mindig örömest vigadó lánynak. Kezét szorongatá, ’s csókolá arczát a’ drága ángynak, de a’ nyelv, melly boldogságát festé a’ szerencsés nőnek, fúlánkként érdeklé gyönge szívét a’ gyúladt képzelmű leánynak, pedig szereté ángyát, tisztelé férjét, még is – még is! – mért épen, férj és feleség? ’s mivel az: mért nem ölelheti Albínt egész hévvel? ezen bibelődék a’ kis tudatlan holmi irigységgel rokon érzelmek közt habozva. Adél, Krisztinka és Albín közt hajlongva, majd öröm loboga derűlt arczán, mint egy erőszakos kitörése a’ fogoly léleknek, majd a’ mult és jelen sötét borúként szállva-meg lelkét, hallgatott; földre sütött szemekkel egy hű sohajtatban keresve titkon nyúgtát. Albín, gondtól ’s bútól szabadon, maga volt úgy szólva nyelve a’ kisded társaságnak. Férje is, egyike azoknak, kik szóval szépítni sorsukat nem tudják, némán andalogva csak – mint esedező, kérelmes levelének olvastatása alatt – azon jón, mellyet még megnyerendő.

Adélt most konyhára sürgeté Krisztinka, hogy lenne segéde ’s felvigyázója Sárának, ki kísértetűző zavarában tán a’ húst is szentelt ág’ lángjánál pirítja. Adél ment, de egy hatalmas „siccz!” Krisztinkát is figyelemre ébreszté ahítatosságából, ’s ím, a’ kedves czicza egy darab orozott sülttel szájában fut keresztül a’ szobán, űzetve Sárától egy súlyos vas lapoczkával.^* Krisztinka sem rest most, ’s nem tudom a’ sültet féltve-e, vagy védeni kedves cziczáját a’ boszús Sára’ hatalmas lapoczkájától, utánok iramult, ’s Albín férjével, és Emma, magok maradának. Rég lesve már e’ drága pillantatot Albín, fülébe súgja az ábrándozó Emmának: „Én testvért keresek kedves, a’ színlett férj, bátyám, csak hagyja ránk magát mindenben, ’s mi ki szabadítjuk ez unalmas klastromból.” E’ szavak’ igazságát egy forró kézcsókkal pecsételé a’ nőtelen, és Emma, a’ gyengéd kis lélek, édesen döbbenve-meg a’ nem várt pillantat’ fölségén, viszont kézszorítással tudta nélkűl árulá-el, mellyek közt mindeddig habozott, titkos érzeményit. ’S így a’ czicza, melly reggel vendéget jósolt a’ zárt kapujú háznak, most szerelmi vallást eszközle, ’s ki hitte volna? azon szobában, mellyből a’ férfinemnek még neve is száműzve volt, ’s hol kevéssel ez előtt illatos tömjénnel akarák űzni a’ kisértetet!

Dénes csakugyan testvére volt Albínnak nem férje, ’s mindketten Krisztinka’ gyűlölt bátyjának gyermekei, ’s ő ugyan azon hadnagy, ki Emmáék’ házához jártával ennek apját, mint már látók, arra kényteté, hogy leányát Krisztinkához adná. És igy Emma előtt nem volt valami új kép a’ hadnagyé, csakhogy még akkora’ gyengébb korú, úgy szólva gyermek-leány, nem vévé észre a’ figyelmet, mellyel tettei kísértetének; de édes emléket költe-fel a’ nemvárt jelenés most serdűlő keblében, és mást is, mit előbbi ártatlan habozásából bizonyosan ki fog találni a’ figyelmes olvasó. Hozzá járult titkos nyilatkozása Albínnak, ’s a’ titoknak, tudjuk, bizonyos erős hatása van emberi szívekre, melly egy kis büszkeséget ’s bizodalmat az iránt, ki azt ránk bízta, gerjeszt keblünkben; ’s nem e’ bizodalom alapja-e minden leggazdagabban virulandó szerelemnek? ’S igy a’ kis Emma, átesve mintegy szerelme’ kezdetén vagy legalább észre nem véve azt, folytatni látszék egyszerre, minek néha olly hosszas kezdete van, mintha már annak csak úgy kellene lennie; megmenekedvén szerencsésen unalmas, néha kinokkal küzdő pillantatoktól. Ki vetné most szemére a’ gyúlékony lánykának, hogy e’ perczben épen eszébe nem jutának a’ föltételek, mellyek alatt Krisztinka házához fogadá, ’s hogy a’ kegyes nevelőnek két évi buzgó tanításit egy néma, heves kézcsók megsemmisítheté? –

De csitt! Krisztinka néni csoszog – vége a’ sugdosásnak, – időről ’s konyhai dolgokról kelle kezdődni a’ beszédnek. A’ magábol kiemelt Emma azonban alig tudá megállni, hogy nyakába borulva nénjének, forró csókjai közt vallást ne tegyen azokról, miket hamarjában megtudhatott. De megvan azon hatalma a’ szerelemnek újoncz szíveken is zászlója alatt, melly szereti bekárpitozni a’ kebel’ réseit az édes titok’ örzésére azok elől, kiket az nem, vagy épen’ csak kárral illethetne, ’s e’ természeti ösztönből Emma is lepattant egyszerre alig kúcsolt nyakáról nénjének; de azt még sem állhatá-meg, hogy ki ne fusson a’ konyhára elfecsegni Adélnak, hogy a’ hadnagy nőtelen, melly újság új érdekkel lepve-meg Adélt is, ki csodálná hogy sós leves jöve az esti asztalra?!

Az éj átalában álmatlanul mult-el mindnyájoktól. Krisztinka még mindig határozgatá: örüljön-e vendégeinek, vagy kárhoztassa sorsát, hogy’ férkezheték férfi e’ kegyes magányához is, nyugalma’ háborítására. Aztán egypár újházast látni kölcsönös forró érzelmein az első szerelemnek – oh! ez minden férfigyűlölés mellett is szív’ mélyire ható! – Adélnak reménysugár villant menekedhetni lélek-fogyasztó unalmából e’ páratlan ahítatosságnak; és a’ hadnagy nőtelen! Hathatós két álomüző szer egy lángkeblű leánynak Adél’ helyezetén. A’ kis Emma? ennek édes álmai valának, mert mindig aranyos huszár forma-ruhát látott, ’s benne Dénest, a’ hadnagyot, ’s mellette – kis magát, – mire álmában is elpirúlt, mert holmi szentségek is szövődének képzetibe, oltár, pap, ’s illyenek. De még sem izelheté ő is nyúgton álmai’ fölségét szegény; mert Adél közel hozzá, szüntelen forgolódott veszedelmes nyikorgású ágyán, álmot zavarva nyögéssel rokon sohajtatival. – Albín és Dénes kiviendő tervükkel vesződtek. Egyik örökséget, másik nőt akara, ’s „csak a’ határon túl vihetnénk őket!” – ezen okoskodának, ’s a’ reggel mindinkább közelített. Még Sára sem nyúghatott. Egy kis jobb asztal, szokatlan zaj, és élénkebb sürgődés az este, varázs-íhlettel hatának agg éveire, ’s mért nincs urok? mért nem jár több vendég? mert milly jól menne ez így – gondolá; de ha csukni akarta pilláit, ördög álla elébe kísérteni férfi’ képében, ’s rettenve ijedezett a’ jámbor, tűrhetetlenűl várva a’ nyugtalan éj’ multát! –

’S im bekövetkezék a’ jó reggel, hogy nagyobb zajt és zavart hozzon a’ házhoz. Még reggeli mellett űlt megszaporodott háznépünk, a’ mint kocsik állának-meg a’ kapu előtt, új félelemmel rezzentve-meg gyönge szivét Krisztinkának. Dénes és Albin’ ajkait titkos mosolygás lepé; mert minden az összebeszélés szerint történt; Adélt is – örömre lobbanva szive – erőssé tevé a’ mindig több érdekkel szálló pillanat, hitetszegve lelkében, elpártolni Krisztinka’ bús zászlója alól, ’s felejtve gyászt és mátkát, ki régen szét-porlék már; kitekinteni a’ tarka világba, mellynek olly szép rózsái között, olly vigan telének ifjabb évei. Emma elégedettebb vala vendégével, hogysem többeket várjon még, ’s csak a’ jelen’ édességén függve felejté a’ jövőt. – És nyílék az ajtó, mellyen vetekedve tódult-be a’ vig csoport, első vágyva mindenik lenni, és – „Hát, szökevények, itt bujdoklanak?” ez vala érthető a’ hang-zavarból, ’s a’ kölcsönös hálálkodások: kedves néném, édes húgom, ’s illy férfikörben! Krisztinkát majd kétségbe-ejték. – Kiki örült, a’ mint tudott, de Krisztinka nem tudott ugy haragudni, a’ mint szeretett volna. Azonban ez még mind tűrhető, ’s vendéglőnénk is csak nyelte mindeddig kénytelen a’ keserű falatot, de midőn ajtajában egyszerre megzendűlt Marczinak, a’ környék’ híres czigányának, bandája, nem állhatá tovább, de hogy’ is állhatná a’ jámbor lélek? és fölkiálta Jeruzsálem’ vesztét sirató hangon:^* „Már látom, kocsmává teszitek házamat!” – „Ki hitte volna? – fontolgatá fejcsóválva a’ konyhában Sára – ennyi férfi vendég, uramfia! és muzsika!” – ’S hogy még is szégyent ne valljon konyhája besompolyga Krisztinkához ugy titkon megkérdeni, hány font húst hozzon délre? a’ kocsisok pedig pálinkát és bort emlegetnek. Egyik szörnyűbb hír a’ másiknál, ’s a’ két gazdasszony félre ment tanácskozni. A’ vendégek ugy adák elő, mintha ők megtudták volna hová-szöktét az ifjú párnak, ’s nyomukon jövének eddig. Albín esdeklék Krisztinkának, hogy tartaná-meg ebédre a’ köszöntőket, másként a’ világ előtt szégyenben maradnak, de Krisztinka irtózott e’ gondolattól, Marczi pedig magas phantasiájából alább nem szállva, tüzesen dolgozott kün, pausák alatt vonójával még lustább kontrását is nógatva; hogy a’ falu’ ebei kapu elé gyűlnének e’ szokatlan neszre, segíteni a’ concertet.

’S ím Krisztinka feltalálá magát, mert végszorultságában legelmésebb az ember, ’s egy hamarjában Sárával koholt levéllel jő a’ társasághoz, mellyben őt a’ szomszéd faluba, egy kedves leánykori barátnéja, keresztányjává hívja most született gyermekének. Albín örömest hitelt ada a’ mesének, csakhogy házából kicsalhassa nénjét, ki is tüstént elkéretvén a’ helybeli öreg plébános’ két szelíd sárga lovát, engedelmet kért a’ társaságtól, hogy ez jött közbe, ’s mint sajnálja hogy így történt; de most a’ keresztényi ’s baráti kötelesség parancsol, ’s a’ társaság tettetett búval helybehagyá okait; ’s így, miután Adélt és Emmát, kiket magokra hon nem hagyhata, maga mellé vevé, utnak indult. A’ társaság három kocsival nyomban követé, ’s a’ mint már a’ faluhoz közeledének, Krisztinka mindinkább szorongott, hogy meg nem válhat tőlök. De kiállítatta kocsisát az utból, hogy menne a’ zajos nép, mint a’ mellyel együtt keresztelőre menni nem illik. Albín ösmeré a’ barátnét, kihez Krisztinka szállandó vala, ’s hogy őt megelőzzék, örömmel sürgeté vendégeit, mert egy plán villanék-meg sokfelé kutató eszében, mellyet ha előbb érnek, még sükerrel lehetne végre hajtaniok, ’s kevés perczek alatt a’ kivánt helyen valának.

Kevés vártatva beügetének a’ lustább sárgák is Krisztinkáékkal ugyan azon udvarra: de bár kerekök tört volna inkább az úton el, sohajta kínos aggodalmában Krisztinka, a’ mint Marczit, mint fekete kisértő lelket, barna frigyeseivel együtt természeti gyászában a’ ház körül szédelegni meglátá. „Vig paszita lesz ma itt!” szól életre derűlten a’ kis Emma, gondolatiból, mint egy homályos álomból, vidám dalokkal zengő reggelve ébredve. Adél nyúgtalan volt míg le nem szállhatott, mint szökevény az áthágandó határ előtt, és Krisztinka némán nyelé mérgét, alig hivén, hogy elhagyható csendes fészkét, összezavarodva boszús fejében gondolati; de az Albintól már mindenről értesített barátné nyílt karokkal repűle elébe, ’s alig vevé észre, midőn ismét a’ reggeli társaság közt – mellyet olly cselesen akara kikerűlni – lelé magát. Itt is névnap vala, keresztelő helyett, ’s a’ szíves barátné legfőbb szerencséje közé számlálá Krisztinkát, még gyermekévi ösmerősét, házánál láthatni ez alkalommal; a’ vendégek pedig ráestek,^* mért akará őket megcsalni, paszitát színelve, hol inkább esküvő lehetne. Albín meg vala elégedve, hogy nénje valahára kimozdula házából, az pedig ma boszujában mindent hagya magával tetetni, csak ne vallassák. – Adél, mint kalitkából szökött madár, nagyokat lélekzett a’ szabad levegőből, ’s Emma, a’ kis tudatlan, alig ösmere a’ világra, mellyet két éve már hogy nem láta. Eleinte feszes vala a’ társaság, mint szokott lenni, hol több ösmeretlenek jőnek össze; közös beszéd nehezen kezdődik, egykét magányos észrevétellel kimeríti magát az ember, ’s újra gondolkodni kell, mit szóljon. A’ nőnem itt sokkal szerencsésebb. Úgy látszik, melegebb bizodalom köti egymáshoz, egy csók, örök barátságot sző köztök, ’s az elsőbbségen nem annyira aggódva, rég közös vigalmakra derűltek már, míg a’ büszke férfi tartózkodó hidegséggel méregetve az ösmeretlent, fontolgatja, mellyikét illetné inkább a’ megszólítás. –

Ebéd után kölcsönösebb leve a’ társalkodás, zajosabb öröm kezde derűlni, mellynek élesztésére Marczi is az ajtóban megveté minden müvészi mesterségét. De Krisztinka vágyva e’ kínhelyről – hová szerencsétlen csillaga vezérlé – csöndes fészkébe; készülésre nógatá leányait. Azonban erről régen tett már Albín, visszaküldvén az üres kocsit, mellyen nénje jöve. Kifakadni vidéki helyen, ’s illy nagy körben nem lehete, hát csak nyelé Krisztinka is a’ keserű poharat, mellyet minden pillanat készen tarta számára. – Egy rövid sétálást ajánlának most a’ kertbe, míg a’ szoba rendbe hozatnék; ’s megoszlék a’ társaság kisebb körökre, kit hova leginkább vonza lelke. Adél a’ hosszú négy év után, mint tél’ multával a’ természet, új életre ébredve, diadal-ünnepét tartá az életörömnek, ’s még nem tanult-ki egészen hállót szőni a’ férfiszivek körűl. Dénes és Emma szelíd szerelmök’ csendes andalodtában nem is tudták, hogy kivülöttök más is van, egy új világban, ’s csak ketten édelegtek a’ jelen’ virágain. Mert varázs-erővel hat lelkünkre az érzelmi rokonság, kiemelve földi bajok közűl szelíd nefelejtsekkel virúló mennyei tájakra. Minden érdemet akart magának szerezni más előtt, ’s megkötni az édes ösmeretség’ fonalát, mellyet majd a’ beállandó boldog emlékű este’ vigalmai lesznek folytatandók – – csak Dénes nem, és Emma, ’s ez utóbbinak most kezde már komolyodni románja, eszébe jutva nénje, az örökség, ’s a’ föltételek. Szerencsétlen eszmélet! mi is hozhata most illyest eszébe? oh hogy halandónak a’ boldogságot is bajoktól kell mérnie!

Azonban mindent helyre hozott a’ beállott este, ’s ki hitte volna? Krisztinkának minden boszúja mellett is hamarabb telt ideje mint otthoni szűk magányában. Muzsika kezdődék és táncz, ez a’ két sarkantyúja az ifju életkedvnek, mellyek mellett testté válik a’ lélek, ’s lélekké magosúl a’ test, mellyek olly édesen felejtetnek földi bajt a’ vigadóval, ’s közelebb vonzák a’ távollelkeket, egy nyájas vigalmu egészet alkotva részes társaságból! – Emma is felejté ismét a’ föltételeket, ’s Adél, hogy kedv-csapongásait még meg is böjtölheti otthon. Minden egy szivvel és lélekkel azon volt, hogy jól mulassa magát, mintha csak ez egy estén, ’s csak itt osztanák a’ földi jót. Albín jára csak körül részvét nélkül, ön ügyével foglalatoskodva, mint cseles róka esti szürkűletkor a’ falu körül, hogy – vakmerő gondolat! – hogy Krisztinkát férfiakkal vehesse körűl! Egy Whist-partiet rendele e’ czélból a’ mellékszobában, mellyet nénje, a’ házi asszony, egy más dáma, ’s ő tevének, ’s Krisztinka hajlék az ajánlatot elfogadni, annyival örömestebb, hogy igy csupa asszony közt leend, bár a’ tánczterembe is szeretett volna kilátni; hogy Adélt ’s Emmát szemmel tarthatná, ezen okot adá legalább ő, melly hihető is; nem volt-e azonban még is valami más érdek is egybefüggésben a’ dologgal? – nem igen merném határozgatni! – ’S igy csak folyt csendeskén a’ Whist egy darabig; de most a’ házi asszonyt tiszteletből – inkább Albín’ terve szerint – tánczra kérék, ’s helyét ajánlatára Lugossy úr fogá-el, kiről alább még szó leend. Krisztinka nem látá még át a’ cselt, mellyel a’ csíntalan Albín őt körűl szövé, ’s bár kevéssé több tartózkodással; de csak folyt a’ játék. Most a’ másik dámát szólíták-fel, hogy cselédje akarna beszélni vele, ’s helyette az eddig háta megett mélázó komoly doctor Görcsi üle-le. Most már megszeppent Krisztinka is, ’s ott hagyná a’ játékot, de félt hogy rá fognák, nem a’ táncz’ hiúsága csalá-e el az asztaltól; hát csak maradt, de szörnyen vesztett, nem ügyelhetve többé a’ játékra, mi új zavarba hozá, nevelve kedvetlenségét. És most még Albín is fölkél, kinek mint helyettes házi-asszonynak konyhára kelle nézni, egy katonatisztet hagyva helyén, ’s Krisztinka, három idegen férfi közt nem képes többé a’ játék’ folytatására; halaványul, tüzesűl, szívdobogást kap, szédűl, végre boszúsan felugrik, hogy ő nem játszhatik többé, mert egyszerre gyomor-görcsöt kapott. Lugossy akará ápolnia’ gyengélkedőt, de az őszinte jó akarat erőszakosan hatva a’ gyengéd lélekre, szegény Krisztinka ájulva dőlt deli leventéje’ karjaiba, ki iszonyú torokkal doctort kiálta ijedtében, pedig mellette állt.

Görcsi, egyike azon orvosinknak, kik a’ doctori kalap’ föltételével lemondanak az élet-kedvről, hogy erőszakosan komolyabb szerepben jelenve-meg a’ világ’ színén, bámulást gerjesszenek magok körül, mint valami más planétai lények, szenvedélyes apostola volt Hahnemannak, ’s szereté ha milliomodnyi kis porocskájával csodatevőnek hirdetteték a’ varázslatokban hivőktől. Egyébiránt szelíd ember-barát, ki más úton tán még hasznosabb polgár lehete. Itt is ápolása alá vevé tüstént sínlődő betegünket, ’s ránczba gyűlt homlokkal elővéve porocskáját, melly zsebében mindig készen volt, mély figyelemmel nyeleté azt el Krisztinkával, mintha egész gyomorig akarná kísérni babonás gyógyszerét, ’s most füsttől és illattól tiszta szobában, nyugalmas ágyat kért betegének, igérve, hogy két óra mulva ismét Whisthez ülhet. Albín, az éles szemű, ez úttal mélyebben tekinte a’ nyavalya’ fészkébe tudós Eskulapunknál, ’s nem gyomor-görcsnek találá a’ bajt, azért nem sokat aggódva nénje’ sorsán, bizton a’ doctorra, ’s Lugossyra bízá azt. Adél érzékenyebben véve barátnéja’ roszúllétét, tüstént ápolóihoz szövetkezék. Emma is kifutott, megrezzenve a’ hírre, de Albín megnyugtatá, ’s kis leánynak nem is beteg körűl a’ helye, evvel igazítá-vissza a’ társaságba.

Krisztinka nem tudá, hogy a’ porocskának olly tüstént kelljen nyavalyájára hatnia; azért még mindcsak egyformán szenvedett, félve, hogy ha hamarább jobban lesz, nem hiszik-el baját; de Emma jutva eszébe, kikivánkozott a’ vendégek közé, hogy majd ott a’ nyugágyra dőlve jobban lesz, de „az istenért, ez nem lehet!” szól közbe Görcsi, ott már ételt hordanak, ’s a’ sáfrány, foghagyma, fahéj, szegfű ’s egyebek, gyógyszere’ munkálatit csupa illatjokkal megsemmisítenék. Krisztinkának az étel’ említésére is étvágyat kapa görcstől ment gyomra, ’s csak egy kis meleg levest kért, mellytől már sokszor jobban lett, mondá. „Isten mentsen! – mond ijedelmes képpel a’ doctor – levest, mellyben zöldség, só, sáfrány, minden van, ez tiszta méreg lenne – –” ’s rendelést teve egy kis homeopathiai szabályok szerint készítendő levesről. Krisztinka megízelé ezt, ’s mert éhes volt, két három kalánnal erővel is csak lenyelt, de többet lehetetlen volt az ízetlen lévből: sőt e’ kevés is annyira felháborítá egész valóját, hogy kábulna, sáppadna, homlokán hideg izzadság ütne-ki; mi most már aggodalmakba hozá a’ bizakodó orvost is, ’s abba hozá kivált Adélt és Emmát, kik csakugyan e’ veszély mutatá-meg millyen gyengéd érzelmekkel valának, minden elunt klastromi tartás mellett is, Krisztinkához csatolva. Emma, a’ jó lelkű, rozmarin-eczetet emlegete, mit még boldogult anyjától hallott; de dörögve mordult-rá az orvos, az ajánlott szernek nevétől is féltve betegét, ’s a’ kis jó szándékú könnyes szemekkel hagyá-el a’ szobát. Krisztinka mérges volt, hogy nem Sára főzé a’ levest, ki igazabban megszoká savát borsát adni az ételnek, amúgy magyar szellemben; ’s bántá az ágyához csődülés is; azért álmosságot színle, hogy nyugton hagynák, mit azonnal meg is nyert. De Görcsinek mind ez nem tetszék; illy szembetünőleg nevekedő gyengeség zavarba hozá tudományát, hogy félne még egy második porocskát beadni, ’s betege’ éjjeli sorsát illő felvigyázat alatt a’ nyugalomra ’s természetre bizá, mellynek mentő karjai közé, hasznára a’ szenvedőnek, most csak a’ szükség kényszeríté.

Azt gondolná az ember, hogy hű szorgalmú doctorunk betege’ ágya mellett, csak a’ nyavalya’ folytát vizsgáló, ’s csak óriási munkálatit a’ parányi porocskának tartá figyelemmel. Ah nem! homeopathánk Adélra, a’ lelkes beteggyámra alopathicus szemeket vetett, ’s nem milliomodnyi részét, de egészen kiváná a’ leányt egykor még magáénak nevezhetni. Mert az való is, hogy közös tárgyon legkönnyebben rokonulnak érzeteink, ’s Adél olly gondos beteg-ápoló, bajban olly segítni ohajtó, szelíd lelkes leány, szóval olly igazán doctornénak való! Ezeket gondola Görcsi nyugtalan ágyába dőlve, minekutána a’ bús eset után nem sokára eloszlék a’ társaság. Nem alhatott, mert betege szívén feküdt, ’s épen most nincs foganatja, máskor olly bizonyos hatásu gyógyszerének, most, midőn érdemet tehetne, ’s ollyannak láttára, kihez szíve ügyében még folyamodandó. „Borlevest rendelek holnap, naráncs- és fahéjjal!” – így küzde magában Hipokrates és Hahneman közt hajlongva, ’s elpártolva az utolsótól – ah! mert a’ szerelem sem homeopathiai adagban lepé-meg szívét!

A’ rendelt borleves reggel csakugyan kívánt hatásu leve, csakhogy Krisztinka szeretvén mindennek megadni módját – illőnek tartá még az nap ágyban maradni, ha már olly lármát ütöttek tegnap úgy is a’ dologból; különben elég erős, ’s már nyájas is vala, ’s ki hitte volna? orvosunk diadalt kiálta magában az alopathiának! Adél szüntelen a’ beteg’ ágyát őrzé, különös kedvét lelve a’ finom orvos’ deli módjában, ’s az nem mulasztá-el, – betege most már veszélyen kivűl lévén – új gyógy-módját Adélon is megpróbálni, ’s teljes adagokban teve neki a’ szépet, nem gránon, hanem uncián, ’s fontonként méré neki a’ hódolást, ’s megint kívánt sükerrel. Adélnak tetszék az orvos, tetszék hivatala is, és tetszék leginkább az, hogy négy évi remetesége után világba jöhet ismét, kegyelem-kenyér nélkűl, biztosítva jövője, egy deli, egy hű férj mellett. ’S e’ nézetekből hamar határoza lelkében, ők egymásnak bízottjai lettek, ’s Adél’ vidorult lelke igen szerencsésen vegyűle Görcsinek komoly orvosi dagályával; ki ne kívánna, ki ne reménylene hát köztök egy hosszú boldog házasságot?

De nem csak doctorunkat nyugtalanítá a’ mulatság utáni éjjel; egy másik szegény férfi atyánkfia is tarka képzelmek közt hagyá oda a’ társaságat, tett, és lemondás közt habozva, ’s alig gondolhatná az ember, hogy ez – Lugossy volt, kiről fölebb már szót tevénk, ’s ki hitte volna? Krisztinka gyújtá-fel a’ keblében mindeddig hamu közé fojtott tüzet. Ő egy birtokos régi nemes háznak a’ negyvent már átlépett utolsó ivadéka, agglegényi magányában a’ mindennapiság’ szük korláti közé szorulva, úgy szólva csak gazdaságának ’s cselédeinek éle, ’s legfölebb is gyűlésre ment-be néha városra csak azért, hogy nemesi szabadságának ususábol mintegy ki ne jőne. ’S ha itt rokon megyéktől valami közlemény olvastaték-föl, melly „nagyságtoknak, kegyelmeteknek, testvéri, baráti –” aláirással végződék: teljes elégedéssel vonúla vissza ismét egy időre szigorú lakába; mert – „híven őrzi még a’ magyar – ugymond – nemzetiségét!” – Lelke jámbor volt, mert szüléinek jámbor házánál csak illyen lehete. Káromló ’s más illetlen szó leggerjedtebb hevében sem jöve szájára, nem is minden dolog indíthatá egy könnyen haragra; legfölebb – ha ősi nevét levele’ czímén tudatlan toll, az ármálist meghazudtolva, egyes s-el és y nélkűl irá, vagy a’ Jelenkorban holmi morgadalmasabb új szavak, szokatlan füleit, ’s a’ kis betűkkel írt: gróf, báró, közönség, ország, vármegye T. N. nélkül ’sat. mellyeket pedig egykori mestere vele nagy betűkkel tanúltata írni, nagyító üveggel fegyverkezett szemeit sértegeték. Ezek mellett egyenes lelkű magyar, munkás gazda, ’s jó szivű ember-barát, melly szép tulajdonok eme’ csekélyebb gyöngeségeket könnyen elnézetheték. – Háztája, hasonképe Krisztinkáénak, annyiban még is különbözve, hogy Sára helyett itt az öreg kocsis volt a’ titkos tanácsos, ’s a’ mennyiben a’ terjedtebb gazdaság nagyobb lármával jára. Mindeddig bizonyos félénkség tartá-vissza a’ nőnemtől, meg’ hogy jó gazdasszony anyja nem rég hala-ki a’ házból ’s igy egy gondos házi asszony’ hiányát nem érezheté. Ez idő óta csakugyan kezdő már érezni ez új szükséget, de biztatója nem volt, ’s igen hozzá vala szokva, kivált nagyobb fontosságu dolgot magátol nem kezdeni. Márton is, az öreg kocsis, kit tatárvérű párja még ifjonta elhagyott, hogysem ösztönözné, inkább lebeszélte a’ jó szándékról. ’S igy alig vevé Lugossynk észre, midőn az agglegények’ tisztes sorába kerűle, ’s egyszer borotválás közben ijedten ugrék-föl székéről, fehérleni sejtve egykét hajszálat fején, búsan emlékeztetve ez új fölfedezés – mint jámbor szerzetest a’ halál-fő – a’ közelgő végre. ’S most jöve épen Krisztinka’ ösmeretségébe, ’s ki ne látná egymásnak teremtve a’ jó párt! Csakhogy nehezen fog ez menni Krisztinka’ részéről – fogják mondani olvasóim – Majd meglássuk! –

Lugossy a’ betegség’ éjjelén, keblében víve a’ nyavalya’ ’s szerelem’ aggodalmait, eltökélé álmatlanságában, jeget törni szive’ ügyében, ’s ki lehetne kivántabb pár számára Krisztinkánál? Az már nem gyermek, kinek hamarabb szemébe tűnhetnék az őszűlő haj, kegyes, istenfélő személy, van is neki mint hallja ’s a’ nemzetség elég régi. Ezek valának a’ nyomos szószólók Krisztinka mellett, mellyeket tüstént kedvező határozás is követe. Másnap reggel elküldé Lugossy Mártont, megtudni Krisztinka’ hogylétét, ’s e’ követség meglepőn hata betegünkre; hogy hol nem is gondolná, ott érdekel résztvevő kebelt sorsa, kivált egy férfitól igen elég ennyi udvariság! Albín az első kis szikrát sejtve, gondosan iparkodék azt lángra éleszteni. Lugossyt, mint a’ megye’ legtisztesebb férfiát festé, ki utálná a’ világ’ hiúságát, szilárd lelkű, jóltévő, nagy gazda, gyermektelen – – ’s hogy őneki tegnap ejtett is egykét szót, de nénjének nem meri megmondani; evvel csalfa mosolygások közt ott hagyá a’ szobát. Nincs lélekostromlóbb valami, a’ fölébresztett ’s ki nem elégített kiváncsiságnál. Bűbájos erővel hat ez a’ lélekre, kikeresi annak kivánatit, kinoz, mulat, találgat; de ég a’ vágy bennünk, azt bizonyos szájból hallani, ’s illy indulat-zavarban zárt szívekhez is legkönnyebben térhet a’ szerelem. Albin hát igen jól készíté az utat, mellyre Lugossy fellépendő vala, ’s kedveze a’ körűlmény is, kevés vártatva ő személyesen jövén Krisztinka’ tiszteletére. Krisztinkát újra meglepé, ’s pedig hatalmasabban, mint az előbbi követség, e’ látogatás. Most kinyílik a’ titok, reménylé; ’s hol van asszonyi kebel, melly illyféle nyilatkozásokat egykedvűn várhatna? Némi zavarba jött Lugossy’ beléptekor ’s ő viszont. Adél álmélkodék hogy férfi léphete ’s kivált illy beteges körűlmények közt, a’ szobába; ’s ez csakugyan nehezen is történheték vala, ha Krisztinkával Albín’ rejtélyes szavai titkot nem sejtetnek. Oh ezért sokat elfelejt az ember! Lugossytól is nagy volt a’ lépés ’s merész a’ tőkélet, de őt meg’ a’ mult éjjel fellovalta a’ hadnagy – Krisztinka’ ájuldozásinak ’s betegségének egészen más színt adva. ’S igy dobogó szívvel ugyan, de erős elszántsággal kezdődék a’ beszéd köztök, kiket legközelebb illete a’ dolog. Lugossy elszámlálá gazdaságát, ’s milly nehezen megy, ha nincs hű segéd, ki gondot ’s örömet osztana. Krisztinka magányát festé, mellyben olly részvétlen egyformaságban tűnnek napjai. „Nagysád maga az oka – mond Lugossy hevűlve – ki keresné a’ rózsát, melly szivatag pusztákon, rideg homályba rejtőzik, ’s ki bámulná az ártatlan liliomot, ha kerten kívül árkok’ szélein sorvad?” Rózsa – liliom – ah! még is csak gyenge mű ez az emberszív! Lugossy megszerzé neme’ érdemét e’ két szóval, egy olly kebelben, melly mint már tudjuk, minden férfit egy-egy hét fejű sárkány kigyónak tarta. „Az igaz, hogy házi körűlményim elég sanyarúak valának, folytatá Krisztinka, mellyek szívemből mindeddig kizárák az élet’ örömeit, ’s bús magányomban csak bánatomnak éltem eddig.” – „Eddig! ’s ezután?” vág közbe mindig hevűltebb Lugossynk. „Hiszen kisértet nélkűl nem valék – igy kerűlé-ki Krisztinka a’ kérdést, hogy Lugossy kérdésből ki ne fogyjon – akadtak szerencséim; de soha sem merék a’ sikos pályára lépni, csalfa a’ világ, igaz örömet ritkán lel a’ szív hiuságaiban.” – „Úgy van! igazolá Lugossy, de még is, ha két egyetértő szív kelne-föl egymás’ boldogítására? –” „Ah! ha illyen volna!” sohajtá Krisztinka. „Van, mond Lugossy határozottan, van! ’s én meg vagyok győződve, hogy épen nagyságod’ nemes keble rejti e’ kincset; de a’ rejtettet ki tudná eléggé méltánylani?” „De ha nincs ki vele érzene?” mond Krisztinka lelkesűlve, ’s ki hitte volna, hogy ő még érez is? „Van, felel Lugossy, van ez is; én a’ magaméról felelek – –” ’s itt egy hosszu, de igen hosszú csókot nyom Krisztinka’ kezére. „Még mi boldogok lehetnénk – kezdé csillapulva, mintegy vontató fontolással – mért burkolódunk-be az élet-kedvek elől, mellyek ápoló kebleken olly gazdagon virúlnak!” Krisztinka el vala lágyulva; illy gyengéd bánást, illy részvevő kebelt magányában csakugyan nem várhata. Látá milly szigorún hata eddig elvonultsága lelkére, ’s milly szép a’ világ jól használva, viszonyos barátságban! ’S ím, illy idves elmélkedések közt – ki hitte volna? – Krisztinkánk Lugossynak kedvező választ ada bizonyossá téve őt hajlandósága felől. Lugossy’ villogó szemeiből Albín győzödelmet olvasa, ’s e’ győzödelem várt véggel koronázá az ő, ’s Emma’ pályájokat is. –

Másnap veve bucsút Krisztinka, Albín ’s Dénes’ kiséretében, gyógyultan, a’ szíves vendéglő háztól, ’s e’ kíséretre maga hívá-meg Albínt. Erre csakugyan szüksége is vala, mert kemény harczok támadának keblében, mellyeket elintézni Albínnak kelle. Lugossynak jó választ ada, ’s inye szerint is lett volna az egész dolog, de – Adél, de – Emma, kiket holtiglani párta-fogadás alatt veve szárnyai alá, ’s az utóbbit még örökölési reményekkel is kecsegteté, ezek nagy akadályok valának; ’s bár férjet tudna most hamarjában számokra szerezni, ezen töprenkedék, hogy kölcsönös kötelezésökről mind hárman szép módjával lemondhatnának. Albínt külön hívá e’ végre, mert megkedvelé, ’s közlé vele titkát. Bámulást ’s meglepést szinle Albín nénje’ nyilatkozására; de lelkének virúló öröme is átcsilloga szemén, így minden kivánságát teljesűlve látván. „Ha parancsolja, kedves néném, tüstént kiszabadítom a’ kelepczéből –” mond tüzesen csókolva’ Krisztinkát Albín, ’s kifuta hogy Dénest és Emmát nénjök elébe állítsa. Krisztinka mint kőszobor álla egy pillantatig, kétség és remény, megjátszás, ’s ön ’s a’ többi’ boldogítása’ érzelmeinek tarka vegyűlete közt habozva. De híven megfejté Albín a’ mesét, hogy Dénes testvérje, ki két év óta ég már Emmáért, ’s most az ifju pár csak jó nénjök, mint gyámanyjok’ jóváhagyására vár, apjokat titkon már ezelőtt részökre megnyervén. Krisztinka áldást monda a’ szeretőkre, mert a’ reménytelen eset által kellemetlenné lett helyezetből szabadulhata, ’s lecsillapíthatá keblében már már éledező dorgálását is lelkének; hogy ön testvére’ gyermekeit ennyire távol tarthatja rokon szívétől. „Enyéim lesztek mindnyájan – szóla lelkesűlve – ’s én a’ tiétek, javaimban, mint egy vér’ tagjai, mindnyájan osztozandók! „A’ kis Emma sirva fakadt, indulatosan kúcsolva-át nénjét, mert gyenge szíve ennyi öröm, ennyi kedves változás’ elviselésére képes még nem vala. Meleg könyűiben folya forró hálája nénjének őt eddig híven apoló kezeire, ’s a’ pillantat’ felsége, egy néma, egy varázs hatásu angyal-tekintetben mutatkozék derülő arczán a’ lelkes leánynak. Adél csak végére jött a’ mennyei jelenésnek, ’s a’ nem várt fordulaton neki bátorulva, barátnéja’ keblén vallá-meg ő is új frigyét, mellyet az orvossal köte.

’S illy szerencsésen oldódva-fel a’ csomó, Krisztinka egy napon köz-kiházasítást igére kegyeltjeinek, ’s tüstént tudósítások indultak az illető helyekre. Albín’ férje – mert csakugyan férjnél volt – egy jeles tekintetű tisztje a’ megyének, még az nap megérkezék, ’s mint násznagy, elkezdé a’ házassági munkálódásokat. Ez idő óta tártabb leve kapuja az előbb olly sír csendű kis hajléknak, Krisztinka férfi cselédeket fogada, ’s ismételt kirándulási a’ környékbe Sárát bámulatra indíták; ki, eljövén a’ közlakoma’ nagy napja, ’s a’ csillogó vendégek’ megjelenésével értesítetvén a’ dologról, öszvetett kezekkel, fejcsóválva imígy sopánkodott: „Ej, ej, no! már ki hitte volna ezt?”