HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

HUNYADI JÁNOS.

hőskölteményből
TÖREDÉKEK.
_____________

I.

Már beszorítatván lön Nándor’ vára*
Nándorfehérvár.
szigetté,
Messzeterült sík tája pedig bús puszta vadonná;
Hogy Tisza’ torkához sósvári lakába Korog*
A Korog alak mintája a történeti Kórógyi János
bán
Ismét visszakerült, bosszút pihegőleg, egy évnyi
Vándorlásaiból. Mint bolygó éjjeli sárkány
Jára pogányt rémítni vadúl ’s áldozni dühének.
Várait a’ bolgár földnek mind sorra kutatta,
Tengerig a’ Duna’ mentében szágulda tetőkön
’S völgyeken el Sztambul’ letiport váráig, utána
Két fegyvernök ölő szerrel terhelve dobogván.
Vér festette nyomát, ’s leterített mozlemimeknek
Testei fetrengtek feltört ösvénye’ porában.
Még sem csillapodék dühe, mellyet barna Halil bég
Ellen főze, Halil bég ellen, üzőbe kit ő vön.
Kit, noha rejtőznék a’ föld’ kebelébe, vagy öltne
Sziklaruhát, ’s örökös havasok’ bástyái kerítnék,
Fel kell lelnie, és meg kell vele vivnia vesztig.
Zengd kobozom már ’s add elejét a’ szörnyü haragnak,
Barna Halilra mi ok késztette dühödni Korog bánt?
Mint atya, férj, ’s vendégszerető volt sértve Haliltól
A’ mult év’ tavaszán. Ekkor zajos éji viharban
Sósvár’ aljáig lapponga orozva Halil bég,
Zsoldosinak zsákmányt, ’s fiukat foglalni magának.
De tolvaj hadait Korog ott zaklatta Dunába
Hol buzog a’ Sóskút, ’s a’ béget partra teríté.
Már hörögő mellére fogá vérgőzös aczélát
Hogy kezeit kócsolva Halil hallatni keredzék.
A’ bán visszahuzá kardját, ’s ő monda pihegvén:
Allah’ kegyére, nemes bán, ’s a’ szent kerti örömre
Hagyj élnem, kérlek, sebeimtől lankadoz úgy is
Lábad alatt remegő testemnek minden izomja.
Van fiatal szép nőm, ’s két virgoncz gyermekem otthon,
Túl a’ tengereken, Karaman’ hegyháti vidékén;
Adj fiaimnak atyát, férjét add vissza nejemnek,
Száz erszény aranyat váltságúl nyújtatok értem.
E’ szavait halván megesék a’ bán’ szive rajta,
Mert férj és atya ő szintén; deli szöghaju hölgye
Zerna tünék fel eszébe legott, ’s kik fejlenek épen
Szűzi szerénységgel, piruló Ilmája ’s Ödönke,
’S szólt kegyesen, kardját hüvelyébe bocsátva, Halilhoz:
Váltságod nem kell, de azért vedd tőlem ez’ ízben
Élted’ ajándékúl, ’s ha honod’ kebelébe jutandván
Hölgyed’ ölén vígalmod elér, fiaidnak örökben
Hagyd meg, hogy magyarink’ földét óvakodva kerüljék.
Megtágult e’ szóra Halil’ szük keble, ’s emelvén
Égre kezét, a’ mekkai szent propheta legyen, mond
Szószólód az egekben ezért; magas Allah’ nevére,
És melly szállá alá mennyből, azon égi Koránra
Esküszöm íme neked: többé nem fogja Halil bég
Fenni magyarra vasát, ’s tér vissza nyugonni honába
Megroncsolt testét viteté dárdákon azonnal
Fel Sósvárba Korog, ’s ápolgattatta szerekkel
Mélyen ütött sebeit, ’s búcsút vön tőle rövidnap,
A’ Kárpátok alatt dúló Jiszkrára vezetvén
Várőrző seregét. De alig hogy kezde Halil bég
Sebjeiből épülni megint, ’s méltatta kegyére
Férje’ hagyása szerint a’ vár’ nemes asszonya őtet,
’S a’ szűzi fátyollal födözött bájarczu Ödönkét
Kerte’ virágai közt szemlélé alkonyatonként.
Vétkes gerjedelem gyúladt ’s kelt lángra legottan
Hálátlan kebelében, azon tördelte fejét már,
Mint ejthesse szerét, hogy birtoka légyen Ödönke.
’S elsült vágya: midőn czirkálni kitérne Szerémbe
A’ várbéli sereg mint látszék, harczi leventék,
Ál magyar öltözetűk jöttek várába Korognak,
Szendrő’ erdeiben bolygó tolvajhad egyébként;
Őket idézte Halil titkon nagy kincset ajánlván.
A’ gyámoltalanúl maradott várbéli családot
Hányák kardra. Korog’ hölgyét, mert hálaadatlan
Vendégét feddé, Halil önkarjával elejté,
’S vitte Ödönkét mint fene karvaly az árva galambfit.
Körmeit elkerülé maga Ilma, ki nyillal azonban
Atyja’ csahos vizslái között czirkálta az erdőt.
Illy szentségtelenűl, vérrel fertőzve tapodta
A’ vendégi nemes törvényt karamáni Halil bég,
’S ez volt, a’ mi reá Korogot késztette dühödni
Szüntelen és szörnyűn; mert hogy sikeretlen utából
Vissza került Sósvárra, hamar fegyverre riasztá
Őrseregét, ’s míg ez zászlónak alája verődnék,
Uj fegyverkezetet, ’s hadi köntöst ölte tetőtől
Talpiglan. Mint éji ború folyt barna palástja
Válla körül, jobbjára tüzött vérszínü kereszttel.
Gömbölyeg érczsisakát tarajúl ormozta halálfő,
’S disztelen omlott el tarolatlan barna szakálla
Vasba borult mellén. Így állt ki hadának elébe,
’S gyász takaróju szilaj paripáját hozta lovásza.
Térdre borult a’ bán, mielőtt felkapna nyeregbe,
’S elkeserült szívből esdekle menyeknek urához:
Isten, igazságnak védő szent istene! hogyha
Bölcs törvényedként férjnek kebelébe szerelmet
Hölgye iránt öntél, ’s van atyákban magzataikhoz
Vonzó gerjedelem, hallj meg, ’s légy véde ügyemnek.
Add kezeimbe Halilt, nőm’ vére kiáltoz utánam
Tolvaj aczéláról, ’s lányom fertelmes öléből.
Tiszteletedre magas szent hajlék kelni fog érte
Hálajelűl, és száz szentföldi keresztviselésben
Elvénhedt daliát fogok ápolgatni javamból.
Sósvártól Zimonyig halkkal lebocsátkozik a’ part
A’ Duna’ jobbja felől, ez alatt lappangva napestig
Szállt kétszáz hajdúval alá. Így észrevetetlen
Ozmani kémektől a’ had’ szigetéhez elére,
’S csajkákon Nándorba borús éjféli homályban
Bésurrant. Örömüdvözlés hangjára fakadva
Új viadaltársát vezeté a’ várba Szilágyi,
És az egész őrhad kiabálván tapsola néki.
…Felfortyant Mahomét Nándorra, de főkép
Fujta Korogra dühét, forrott kedvenczei’ vesztén.
Hogy nincs a’ várban Hunyad, azt már kezdte gyanítni
Megtelepedtekor a’ szultán, de bizonytalan ingott
Még is kétkedvén, netalán cselt főzve titokban
Ütne reá; küldötte tehát a’ várba ma délest
Barna Halil béget követűl két agg koru csauzzal,
’S dulva parancshangon kivánni fel általok a’ várt.
Mint illik nemzet’ követét, tisztelve fogadták
Barna Halilt a’ fő magyarok, ’s ő gőgös uránál
Még szálkásb ajakokkal adá jövetének okát, és
Monda: „Gaur czenkek, tehetetlen, gyáva marokhad!
Halljátok mit izen szultánunk, Allah’ kegyencze,
’S Allah után a’ föld’ ura: eltakarodjatok innét
Tüstént, ’s hagyjátok e’ várt a’ mozlemimeknek.
Vagy mint barmoknak nyúzván lenyuzatja keresztelt
Bőrötöket, ’s evesült husotok’ béhinteti sóval.
A’ fán holt istent,*
A keresztfán függő Jézus Krisztus.
’s szentségteket ízre tiporja
’S bálvány templomitok lesznek paripáinak ólúl.
Hallátok, mit izen nagy urunk, ti feleljetek immár.”
Mint tengerre csapott csigaszél*
Forgószél, örvényt kavaró szél.
feldúlja fenékből
A’ nyugovó habokat, ’s a’ néma elemben üvöltő
Hangokat ébreszt fel: szálkás szavu nyelve Halilnak
Olly mélyen lehatott a’ hősök’ büszke szüvébe.
Szólni akartak mind, iszonyú zúgásra fakadván.
Ám de Korog vévén nagy erőt felharsana nyersen,
Hogy meghallhatná kiki százszor ezernyi seregben:
„Szemtelen eb, kutya szívü pogány, te salakja nemednek,
Halljad hát, mit mond Korog, a’ bán, bánja Macsónak,
Mellynek keblében van Nándor is, e’ magas őrhely,
Halljad hát Korogot, szentségtelen, évnek előtte
Sóskutnál ki neked, noha orzó éji latornak
Éltet adott ismét, és írt sebeidre, kinek te
Szöghaju Zernáját megöléd, ’s fertelmes örömre
Vitted latrokkal titkon szerződve leányát.
Halljad hát Korogot, ’s reszketvén vessz el előtte:
Alkuszakasztóval nincs alkunk: mint te hitetlen,
A’ vár zárva marad rajtunk, elzárva tinektek,
’S első bajviadalt mi vivunk, Korog és te Halil bég.
Kardodat addsza tehát, ’s vedd tőlem kardomat érte;
A’ külső váralji falak, ’s a’ tölgyfa palánkok
Közt akarok harczolni veled: de uradhoz ezennel
Pusztúlj mint követ el, ’s kezesűl a’ csauzokat itt hagyd.”
Képtelen, elhalaványodván Halil álla szoborként
Míg riadott a’ bán, mert a’ fegyverkezet új volt
És viselet szeminek, ’s a’ hős’ aszu ’s csontos alakja*
Sovány.
Égve gyalázattól kardjával övedzve Korognak
Fordította lovát; ’s a’ sztambuli várkapun*
A nándorfehérvári vár egyik kapuját Sztambul kapunak hívják ma is.
által
Kelvén nagy sebesen sietett el gőgös urához.
Nagy bika bőrü paizst füzvén baljára Korog bán
Égi sötét rémként járt a’ bástyákon azonban,
’S várta Halilt nagy nyugtalanúl, a’ völgyre szegezvén
Bosszutüzes szemeit, de sokáig vára hiába,
Barna Halil nem jött, hanem égbehatólag üvöltött
A’ tábor, ’s Mahomét’ fénysátora pözsge tanácstól.
Még is vára Korog,’s nem jött bajtvívni Halil bég.
Ekkoron a’ toronyőr által lengettete zászlót.
Nézték a’ törökök, ’s felszálla reája figyelmök.
Százanként nyomulának elébb a’ tölgyfa palánkhoz,
Vágyván tudni okát, és ő lármáza kiáltó
Kürttel alá: „Törökök! szálljon nevetekre gyalázat,
És örökös szégyen, ha kivel harczolni kivánok,
Barna Halilt ki nem adjátok, mert víni jövétek
És nem alunni. Halil jőjön, vagy híre szakadjon,
’S szultántok mint gyáva banyát ültesse guzsalyra.
Csend lőn alatt és fenn: mi leend, mind arra figyelvén,
’S jött Halil egy századdal elé, a’ tölgyfa palánkok
A’ váralji falak közt, mint vala hagyva Korogtól,
Állapodék; de Korog sem késék, sárga serényü
Nyolczadfű*
Nyolcadik évében lévő.
ménen kirohant a’ sztambuli hídról,
’S ötven hajdu nyomán földet rengetve szekernyés
Lábokkal dobogott őrűl viadalmas urának.
Mint közel egymáshoz legelő két csorda’ bikái
Összetekintnek előbb távolról állva merően,
Majd fújják dühöket, ’s a’ puszta középre kiválván
A’ homokot szórják,’s bömbölve kerülgetik egymást:
Úgy tőnek Korog és Halil, éles szemmel ügyelvén
Mindenik arra, hová veti küzdő társa irányát.
Cselt főzött a’ bég ravasz elméjével azonban
’S monda Korognak: „Ihol van kardod, kardomat adsza.
Mert kötelezve vagyok hozzá szent esküvet által.”
Jóvá hagyta szavát és nyúla vasának utána
Óva magát a’ bán, de Halil bég szörnyű csapással
Mérte reá kardját, ’s vállban sujtotta Korog bánt.
Vállvasa megzörrent ’s tágulván pattana kapcsa.
„Álnok lelkű pogány, nesze hát, vedd vissza sajátod’
Monda csikorgva Korog, ’s oldalról néki kerülvén
Nyakban ütötte, hogy a’ lobogó lófarkak azonnal
Szertebomolván a’ turbántól messzeröpültek.
Meghökkent a’ bég ’s kezdett oldallni, de nyomban
A’ bán megkerülé, ’s iszonyút lódíta vasával
Ellene, hátrahajult épen Halil erre, magához
Rántván a’ zabolát, ’s ezt érte csapása Korognak,
’S ketté szelte; hanyatt, engedvén szíja, nyeregből
Földre bukott a’ bég, sebesült paripája pediglen
Megbőszűlve szaladt a’ táborhelyre nyerítvén.
Most de kiáltással rohanának barna Halilhoz
Társai, ’s körbevevék mondván: Bán, szálj le lovadról,
Mert egyenetlen az illy viadal, gyalog üssetek össze.
Enged, ’s földbe ütött dárdája’ nyeléhez akasztván
Sárga serényü lovát siet új viadalra Korog bán.
Csengenek a’ kardok, paizsok rongyokra bomolnak,
A’ patyolat turbánt, ’s hószínű sztambuli kaftányt
Vér rútítja, Halil’ fecskendő vére, nyomából
Még sem akar hátrálni, süvölt, ’s vagdalkozik egyre.
Visszavonúl a’ bán; ’s paizsát el messze hajítván
Súlytalan és ügyesen rohanással szúrja Halilra
Görbe vasát, ’s bordái közé bemeríti urának.
Ájultan lerogy ez, ’s Mahomét ’s Alláhra szidalmas
Szitkot hányva, hogy őt nem jöttek védni, kihörgi
Rút lelkét. A’ bán keserű diadalmas örömmel
Szólt ekkor: „Vidd el Mahométhez kardodat immár,
Mert kötelezve valál hozzá szent esküvet által.”
És még reszketeges derekáról oldta tulajdon
Kardhüvelyét, ’s önvérétől nem mocskos aczélját
Markolván ragadó paripáján fordula vissza,
A’ kapunál volt már, ’s im jött vágtatva utána
A’ három lófarku Tahir, Spahiaknak agájok.
Horda damaszki aczélt felemelt jobbjába szorítva,
’S elkeseredtében baljával rázta dsidáját.
„Vissza gaur, jer víni velem, harsogva rivalta,
Véremben gázlál, Karaman’ hegyháti vidékén
Egy nő szülte Halilt vélem ’s táplálta tejével.
Vére’ haláláért testvér akar állani bosszút.”
„Jól van, monda Korog; kettőtől foszta Halil meg
Engem’ egy izromban, legkedvesb szöghaju nőmtől,
’S gyönge leányomtól, hát ketten vesszetek értök.”
Szóla, ’s vivé rohanó sebbel dárdája’ hatalmát.
Mint szálas cser elől, mellyet fejszés kezek irtnak,
Hogyha csikorgva inog, szét futnak az erdei vágók:
A’ három lófarku Tahir olly óva kerülte
A’ bán’ dárdáját, ’s kanyarogván tétova könnyü
Fecske gyanánt, mellynek röptét míg vette irányra
A’ nyilazó, már messze suhant, ’s kikerülte lövését
Kísértette Korog mindünnen, venni ha czélba
Tudhatná, de sikertelenűl levegőbe szakadtak
Dárdaszurási, ’s körös körben hajtotta sokáig
A’ gyors ménü Spahit, de sebet nem szúrhata rajta.
Állapodék azután egy helyben, várva, mi tévő
Fog majd lenni Tahir: ügyesen forgatta magát ő
’S a’ bánt hátulról kerülé minduntalan, egy helyt
Állván ez csak alig győzhette forogva terelni
Szemtől szembe magát. Ekkor futamásnak ereszté
Sárga serényü lovát, ’s nyomván sarkantyu taréjjal
Habzó vékonyait mint a’ szél szárnyin iramlék.
Nyomban utána Tahir tágítá gyöngyös eréjét,
És már sarkában dobogott, hogy félre kirántván
Futtából a’ bán paripáját, hagyta baloldalt
Elszáguldni Tahirt, ’s egyenes sebtében utána
Lökvén dárdáját a’ porba vetette nyeregből.
Arczra borultában roppant, ’s a’ dárda megállott
Háta’ gerincze között. Nem fog már gyöngyös ülésén
Égben uszó sasként büszkén szállongani többé.
Lelketlen terül el szálas nagy termete, ’s portól
Szennyesen elkékül gyönyörű szép férjfías arcza.
Méne, serény Alilán, valamintha kesergne, szelíden,
Álla felette, kidült nagy barna szemekkel, urának.
Ezt mint harmadfűt Mahométnek ajándoki fejben
Abdul, adá sziklás Arabisztán’ kincses Emírje,
’S volt a’ szultánnak minden paripáiban első.
Ketté osztva nyakán fürtökben lógga le fényes
Barna serénye szügyig ’s eleven pillantata látszott
Néma vidámsággal titkon kifejezni beszédet.
Hogy Karaissát a’ ragyogó szemü czirkaszi hölgyet
Elrablotta Tahir, ’s az arany hajfürtü Zuleikát,
Alkuba szállt vele a’ Padischach szerződve ajánlván
Önparipái közűl a’ legnemesebbiket értök,
’S választotta Tahír Alilánt, arabisztani ménét.
Most pedig a’ bán mint kedves diadalmi jutalmát
Fel Nándorba vivé vezetéken, szánva magában
Ilma leányának, ha szerét elküldni tehetné.

_________

II.

Néma lön és nyugovék az egész természet’ alakja:
Csak maga virraszt ’s áll egyedül a’ félsziget’ ormán
Ifju Hunyad, ’s függeszti szemét várára Korognak,
Mert te utánad vágy, piruló szép Ilma, szivében.
Fényesen égjetek, ó ti szerelmesek’ égi tanúi,
Csillagok, oszlasd-el fellegjeid’ esti homályát
’S kékre derülj ó menny, hogy szemlélhesse szerelmét
A’ deli hős ifjú; mert tiszták, mint ti, hevének
Lángjai, ’s a’ kikelet’ sugáránál kellemesebbek.
Virraszt ifju Hunyad, ’s ím lát két gyönge világot
Fényleni a’ várnak kertes bástyái’ körében,
’S a’ mint néz ’s fülel a’ szellő szakadozva fülébe
Súg panaszos hangot, melly lassan enyésze, miként a’
Pendített idegé, a’ csendes völgyek’ ölében.
Döbbene a’ deli hős, ’s lelkében monda sohajtva:
„Ilma ezen bús hang ajakidról lebben e? vagy csak
Rémlet enyelg vélem, ’s rosz szellem, irígye szivemnek
Mert vídám kebelet, ’s mint fejlő rózsa mosolygó
Arczot adott neked a’ szerelem, ’s ajakidnak örömszót.”
A’ deli hős hallgat, ’s ismét szakadozva fülébe
A’ szellő panaszos hangon susog. Ifjú Hunyadnak
Feldobogott hő melle, veszélyt sejdíteni kezdvén,
’S kisded csolnakon a’ függő várkerti világnak
Válta irányában, ’s már ért jobbjában aczéllal
A’ kis bástya mögé. Sürü lombos hársfa virított
A’ kertnek közepén, ’s árnyának alatta virággal
Hintett sírorom állt, a’ szöghaju Zerna’ sirorma,
És hullatta reá a’ fátyolos Ilma könyűit,
Nyögdelvén, remegő karral vonzotta magához
Vén dajkája Belin, ’s törölé árvája’ sirámit.
A’ deli hős ifjú rejtvén hüvelyébe aczélját
A’ bús árnyak alá lépett; rezzenve vonultak
Vissza Belín és Ilma, de a’ hős ifju szelíden
Szóla: ne fuss, gyönyörű magzatja Korognak, előlem,
Fegyvert hordok ugyan, de szelíd anya ringata karján,
’S ifju Hunyad’ kebelét érző szív kedveli lakni.”
Kellemes álomként e’ szók Ilmára hatának,
’S a’ hős névre könyűs szemeit fölemelte kevessé,
’S mint ragyogó csillag, melly csak mostan kele, már is
Ködfellegbe borúl, nehezedve letüntenek ismét.
Ifju Hunyad pedig a’ lánykához szóla tovább is:
„Szép fiatalságod’ tavaszát, ó Ilma, tehát így
Kell látnom hervadni, miként árnyéki virágot.
Míg pihen ég és föld édes nyugalomra hajulva,
’S a’ susogó szellők repdesvén álmokat osztnak:
Addig virrasztván te epesztő búnak ereszted
Ázott arczaidat, ’s liget erdő nyögdel utánad.”
’S a’ deli lányka imígy rebegett búskellemes ajkkal:
„Ó nemes ifju, az éj’ örömit csak boldogok érzik,
Gyám nélkűl vagyok én, hálátlan szívü Halilnak
Karja szülőmtől megfosztott, ’s testvérem’ elorzá,
Most pedig a’ hadi vész kebelünkből harczos apámat
El Nándorba vivé, hogy vesszen szörnyü pogányság’
Fegyveritől, ’s árván, gyám nélkűl hagyja leányát,”
„Ilma, viszonza Hunyad, keserű, ’s méltatlan emészti
Ifjú napjaidat panaszos fájdalma szivednek.
Elhúnyt kedveseink’ árnyékira önteni forró
Cseppeket édes bár, ’s jobb lelkek’ ritka sajátja:
A’ kegyes árnyékok bánatnak még sem örűlnek,
Melly hajdan kedveltjeiket fonnyasztja keservvel,
’S harczos apád’ távozta miatt, ó lányka, nyugott légy,
Mert szent eskü szerint Zernáért állani bosszút
Ő kötelezte magát, ’s mellette fog állani isten.
És ha karomnak erőt, ’s mellemnek szűt ada bátort
A’ kegyes ég, ím esküszöm e’ szép csillagi rendre,
E’ siroromra, ’s reá hullott özönére szemednek,
Szent ügye’ védőjét bennem látandja Korog bán.”
Mint hegyeken viruló, ’s hajlékony gyönge virágszál,
Mellyet földszínig lealáza vad éjszaki zápor,
Éledez a’ hajnal’ sugarára, mosolygva remegnek
Gyöngyei kelyhének, ’s szemeket bájolva kifejti
Kellemit: úgy kiderült szép Ilma Hunyadnak igéin,
’S ajkai mint feselő kis rózsa szavakra nyilának:
„Ó deli hős! kegyes, és lehetetlen feddni beszéded’,
Mert viszonérző szűd, ’s vagyon elméd tiszta világú.
Nem fogyató epedés’ könyüit hullatja szemem már
Ennekutána; de azt még sem károlhatod, ifju,
Hogyha, midőn jó Zerna szülőm’ sírjára borúlok,
Ázott arczaimat fogom égnek urához emelni,
Hogy Nándorba szorult hadainknak nyujtsa segélyét,
’S ha könyüt öntök atyám’ éltéért, ősz Hunyadért és…”
Itt elakadt bájos szava, ’s mintha nevezni szerelmét
Szégyen volna, szemét a’ földre sütötte pirulván.
Már kelet- és napenyészettől egyirányosan állott
Távol az éj, ’s László Ilmának mond vala végszer:
„Hív az üdő mennem, hüvösen kel az éjfeli szellő,
Még kis nyúgodalom, ’s felköltőt fúnak az őrök,
’S a’ sóvári öbölt elhagyjuk hajnal’ eredtén.
Ilma, szerelmem, légy boldog, légy hive Hunyadnak.”
Elment a’ deli hős, követé a’ lányka szemével,
Fényleni míg látá, ’s hallotta csörögni aczélját.

_________

III.

Félt, remegett a’ nép, ’s aggság üle mindenik arczon
Nándor’ vára körül, de miként szép Ilma, Korog bán
Magzata, senki nem agg. Mint mármár szárnyra kelendő
Berki madár, mellynek nevelőit tolvaj ölyűnek*
ölyvnek.
Körmei megfojták, epedez fészkébe vonulva,
Majd közel ágra röpös próbátlan szárnyakon és nyög
Anyja után, panaszát reszketteti vissza siralmas
Hangokon a’ bús völgy, és meglendülnek alatta
Félékeny mozgásaitól a’ lenge levelkék:
Úgy vala Ilma köves Sósvárott árva magányban.
’S most hogy az ég eltelt a’ dörgő menyköves öblök’
Hangjaitól, ’s a’ vár’ tornyán a’ vas kakas ingott,
Féltés fogta szivét atyján aggódva felette,
És ifjú Hunyadon, ’s így szóla simulva Belinhez:
Jó dajkám, hű gondu Belin! nem hallod-e, milly vad
Hangon üvölt a’ lég? nézd, milly gomolyogva tolúl fel
A’ sürü füst Nándornak egén, ’s a’ gyönge galambok
Mint ölyüket kerülők vésztől rettegve röpösnek
Várunk’ orma felé. Szörnyű veszedelmeket érzek,
’S gyötri gonosz sejtés szivemet. Hajh, hogyha pogány tőr
Harczos apámtól megfosztott, ’s deli ifju Hunyadnak
Kára esett harczban! Megmondani nem tudom, ám de
Mint ha ki sugdozná, hogy Sósvárt hagyva Zimonyhoz
Menjek el a’ harczot közelebbről tudni. Te mondád,
Esténként mikoron regélél nekem ősi regéket,
Hogy van előérzés, ’s hogy kellene tenni szerinte.
Jöszte velem kedves dajkám, hű gondu Belínem,
Jöszte velem; vagy hogyha talán a’ délnapi hőség
Van terhedre ’s az út, apróddal mennem eressz el.
Ah ne keress akadályt, mert mennem lelkem erőtet.
Agg, remegő karral kebeléhez ölelte Belín a’
Serde nevendéket,*
Ifjú, szeleburdi növendéket.
’s részvétes könnyeket öntvén
Monda: Nevendékem, szép Ilmám, vágyidat értni
’S tölteni volt gondom ’s örömem mindenha legelső.
Zerna szülőd, kit az ég tartson, hogy nyújta utósó
Emlőt, bíza reám, ’s te ülél mosolyogva karomra,
Mert járék kedvedre, vidám játékokat űzvén
Véled enyelgőleg; vezetélek tarka virágok’
Bokraihoz, hüvös árnyékban, hol fülmile zengett,
Alkonyatokkor ezen karomon ingattalak, és te
Víg, eleven kisded kezeiddel keblemet oldván
Játszadozál; rebegő ajakidra először adám a’
Szép apa és anya szót, ’s szavaimtól függve gonosznak
Tartád és kerüléd, mind a’ mit tilta Belinnő.
Most de nevendékem, szép Ilmám, vaj mi kivánat
Szálla szivedbe? veszély’ fészkébe repülni sietsz-e?
Félek rajta igen, netalán rosz szellem idézzen
Gyönge leányt oda, hol harczos daliák is inognak.
Ám ha, miként mondád, van előérzése szivednek,
’S titkos gerjedelem vonz harczot látni Zimonyhoz,
Légyen: hajh de figyelj Ilmám, mert reszketek érted.
Monda Belin, ’s könyük áztatták fájdalmatos arczát.
A’ szép arczu Tahir’ Alilánját ekkoron immár
Mint diadalma’ jelét küldé Sósvárra Korog bán,
’S már deli tündérként hátán hordozta is Ilmát
Róna Szerém’ mezején. Alilánt nyergelteti hát meg.
Csillámló szárú’ zabolával fékezik állát
Ottan az apródok, ’s aranyos karnyerget emelnek
Rája, himes heveder szíjjal marjára kötendőt.
Büszke vidám szemmel pillantgat azonban az ékes
Szerszámokra serény Alilán, és híjja nyerítve
A’ szép nőlovagot. Mint tündér, mellyet az alkony’
Szelleje szárnyra veszen, lebegő ménjének elébe
Könnyen lejtőleg, ’s czirogatván gyönge kezekkel
Karnyergébe felül, ív ingadoz oldala mellett.
Lágy suhanást indíta selyemszövet öltözetével,
’S függe aranytőtől hosszú reczefátyola sarkig.
Lágy nyergében igy ül, büszkén szedi szárait a’ mén,
’S a’ goth boltok alatt*
Gót boltívek alatt.
szikrás dobogással iramlik.
A’ menedékkereső vándor hogy látta sietni,
Álmélkodva megállt, ’s lelkében monda sohajtván:
Hajh, mi vitéz nő ez, ki mer ellene futni veszélynek!
Vagy nem földi való, ’s mentőűl küldetik égből.
Termete ’s arcza minő! milly könnyülebegve sudamlik
Meg sem is ingva lován, ’s mint szállong méne alatta!
’S Ilma haladva repűl vésztől nem tartva Zimonynak,
Fátyola visszalebeg, ’s hosszatt elterjed utána
Őszi futó fényként, lengetteti fürteit a’ szél
Hattyú válla körűl, ’s a’ hőség’ pirja sugárként
Tűkrözik orczáján, bájos szűz fényű sugárként.
Távol tőle habos paripán görbedve derékban
Vágtat alig pihegő apródja, ’s utána kiáltoz:
Asszonyom, asszonyom ah, zabolád’ tartsd vissza, nem érhet
Apródod veled, im paripám habrongyokat izzad!
A’ levegőbe szakadt tompán, ’s hallatlan az apród’
Távoli hangja, ’s az út rövidült Ilmának előtte.
Már füleit nyersebb bőgéssel verte az álgyúk’
Pattantása, tömött kénkő büzü gombolyagokban
A’ sürü füstöt már látá villantva felütni,
Már kibukott Nándor’ legfelsőbb orma, ’s izenként
A’ váralji falak, ’s Mahomét’ nagy tábora fénylett,
’S a’ mély völgyi folyók tüntek fel végre szemének,
’S álla Zimony, ’s Besenyő közepett, hol barna gerezdes
Szőlőtőt szaporít, ’s kádakra satolja Szerémnek
Lélekadó nedvét a’ szerb szőlőmives. Innét
Néze körűl dobogó szívvel, ’s mély borzalom omlott
Lelke’ valóján el; mert a’ völgy’ tábora messzebb
Terjede, hogysem felfoghatná gyönge szemekkel.
Látá, mint omlottak alá gördülve magasról
A’ felvári falak, ’s a’ Száván által üvöltve
Lángkarimázatban mint szállongottak az álgyúk’
Gömbjei folyvást és sürüen. Biztosra vonulni
Néze tehát helyet, és állását váltva cserélé,
Mint mikoron félénk madarat szárnyakra riaszt a’
Berki vadász, ágról száll az más ágra, kerülvén
A’ vad ölő műszert: úgy változtatta figyelvén
Ilma Zimony’ dombján állásait. Ah de midőn csőt
Szállva kerűl a’ berki madár, vérszemmel azonban
Röptét tartja ölyű gallyak’ sürüjébe vonulván,
’S hol megbúvni örűl, a’ rabló rajt’ üt orozva,
Vagy madarász gyermek tőrjéhez várja esennen
’S a’ bele szállottat megörülvén kézbe ragadja,
’S zárni siet bugjába*
Tokjába.
legott; nyögdelve sipítoz
A’ fogoly és sirván röpdösnek társi fölötte.
Hajh ha reád is, szép magzatja Korognak, azonkép
Tőrt vet az ellenfél, ’s ha kerít vad lángu ölébe
Tördelt jajjaidat nemződ nem hallja, Hunyad sem
A’ szép ifju vitéz, de zuzó fájdalmak ülendik
Búsult szíveiket, ’s te epedsz hervadva kinoktól.
Ám szép Ilma figyel mindünnen, ’s látja, körülte
Hogy biztos minden. De nyerítvén tánczol alatta
Gyors Alilán nagy nyugtalanúl, a’ délnap utáni
Hévség’ lángja miatt-e, vagy izzó vére feszíti
Bokros erét. Majd felröhög, és valamintha szagolná
Méntársát, tárott orrát tüsszögve bocsátja
Lábaihoz közelebb, majd rázván hányja magasra,
A’ földet dobogatja, nyihog, ’s indulni törekszik
Fel Besenyőhöz, hol zöldellett kis berek a’ domb-
Oldalon; a’ deli nő símítá gyönge kezekkel
A’ nem vesztegelőt, ’s illy szókat mond vala közben:
Jó paripám, Alilán, miokért vagy nyugtalan, éget
Nemde az izzó nap, ’s szurdal fullánkja bögölynek.
A’ hüvös árnyak alá menjünk, majd ott puha fűben
Nyughatol, ott zöld lomb, szellő lebegetve hüvítend.
’S ment megeresztve feszült zaboláját a’ berekaljhoz,
Csendes, néma közel minden, megdülve feküsznek
A’ gabonás telkek, füveket melly rágna, barom nincs,
Csak parrag*
Parlagi.
verebek reppennek néha suhanva
A’ domb’ berke felett, ’s kanyarogván szállani vágynak
A’ lombokra, de fel robbanva repülnek el ismét.
Ilma pedig száguld, ’s hogy már közelítheti, örvend,
A’ hüvös árnyékot, ’s Alilán gyorsitva futását
A’ berekaljhoz elér. Mint bágyadt vándora délnek,
Kit nap’ lángja epeszt, ’s forró szomj égeti nyelvét,
Bokros völgybe ledül, tetemit pihenésnek eresztvén,
’S nem sejdíti, hogy ott fene mérgü vipera fajzat
’S kurta kigyó lappang; úgy szép magzatja Korognak
A’ gonosz árnyak alá ménét vesztére terelte.
Mert Alilán alig ért még fővel az árnynak alája,
Hogy robogó zajjal felkeltenek Abdul Emirnek
Lesdaliái: Harum, Szaluf, és Dingelki, Szalonnal,
Karcsud arab lovakon, mellyek mindannyin Emirjök
Méneiből voltak, ’s Arabisztán’ puszta kopárit
Gyors Alilánnal együtt járták. Rémülve sikolt fel
Ilma, ’s elájultan székéből rogyna szegény már,
De hamar a’ rablók körül állván kapnak utána
’S körbe vevén viszik a’ Száván túl Abdul Emirhez

Czuczor.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.