ÓMÁR ÉS ÍDA.
eger hőskölteményből, képmagyarázatúl.*
Az 1828-as Aurorában jelent meg az Eger című műeposz Vörösmarty Mihálytól.
Éjszaki vársarkon terem áll a’ föld’ kebelében
Mélyen, erőszak elől eltéve falaknak alája,
Ablakain csendes szellő suttog be, ’s az elzárt
Lelkekhez tisztáb levegőjét hordja az égnek.
Ott nyomos*
Nehéz, súlyos.
éjben erőtlen fény’ rezgéseinél csend, ’S nyúgalom űl a’ megsebesült’ ágyára ’s körötte
Írt kegyes angyalként elegyít az aranyhaju szépség.
Ott kínlódik Omár nagy sebben, mint letörött ág
Már csak alig függvén a’ létnek örök tövü fáján.
Élete még egy vágy, egy láng forralta sohajtás,
Melly ha nehéz búval kiszakad végtére szivéből,
Megszünik és a’ lány többé nem hallja nyögését.
Ott tíz más sebesült keres írt testére ’s bajában
Szomju tekintettel minden mozgásra figyelmez.
’S ím ajtó nyilik. Ída Dalár borzadva köszöntik
A’ szomorú csendet; két líliom égi kezeikben,
Két hószínü szövétnek. Az éj mint elfut az ékes
Hajnal előtt, a’ barna homály úgy oszlik előttök,
És szépségök előtt. Kebelét föltárja sötétség,
’S a’ nyavalyások előtűnnek sorvadtan ijesztők
Marczona képeikkel. Kitünik fekvése Omárnak
A’ mint elfordulva fejét karjára nyugatja,
’S forróságában szavakat rebeg ajka: koronként
Tépi pogány mezeit ’s látszik harczolni magával.
Ott társát szólítja Dalár ’s így ejti beszédét:
„Nénike! nézdsze pogány török ott mint szenved az ágyon,
Vedd oltalmad alá: én félek tőle, szegénytől,
Oh pedig ollyan igen sajnálom, mert idegenben
Itt egyedűl vagyon és nincs a’ ki kesergene rajta.
Nem fog ez ölni magyart, de veszen kebelébe tanácsot
Végtelen istentől ’s megtér gyógyulva hitünkre.
Menj te azért ’s lásd el, magam addig odább megyek, és e’
Némberiekkel az ételeket sebeseknek elosztom.”
És elmentenek. Ída legott fordúla Omárhoz.
Összetalálkoztak, ’s mi nem úgy mint egykor az első
Lángokban! szemeik nehezek most régi keservtől,
’S a’ szakadott szív’ éjével terhelve borongók.
Egykor szép szemeik’ sugaraiból szőve szivárvány,
A’ kegyelem’ hida volt közös érzelmöknek az ösvény,
’S köztök azon, mint két várnak vendégi, örökké
Egymást látogatók, a’ vágy, a’ kisded örömmel,
’S rózsaszeméremnek kocsiján vonakodva te jártál
Oh szerelem! ’s szíveik’ teremét felváltva köszöntéd.
A’ tündér hidat és alakit fölvonta irígyen
Régi hazájok az ég ’s föld’ kínját hagyta helyettök.
Most pillantataik, mint testvér vándorok éjben.
A’ sivatag’ mezején egymást rettegve gyanítván
Végre megösmerik, és ámultan visszaijednek.
Látja Omár, hogy nem boldogság, nem szerelemnek
Üdve az, a’ mi szegény Ídát hervasztja, felejtvén
Ön bajait, mély lelkéből így fejti beszédét:
„Látlak-e, oh örök ég! esztendők múlva, veszendő
Bús várnak közepén így látlak-e tégedet Ída?
Még csak ez egy baj volt Hiadornak hátra ezerből,
Hogy te is annyira légy mint ő boldogtalan! Oh ez
Arcz, ezen elfáradt szem mást olvastat eszemmel
Mint mikor elmenvén kétség’ nyila ége agyamban.
Akkor utánam kín ’s a’ féltés’ ördöge súgá:
Fuss Hiador! boldog nélkűled is Ída ’s futottam,
Mint kit az áradat űz ’s kebelében hordja kigyóit.
És mikoron Hiador’ romjából lettem Omárra
’S vérzettem törökért magyar ellen az ütközetekben,
Akkor is ördögeim súgák, hogy vesszek örökre:
„Jaj neked, Ída’ hitét még egy csók várja, csak egy még.
Meg van! ’s esküiben Hiadornak nincs neve többé.”
Mind illy gondolatok kergettek, mint vadat a’ vad,
Ártóbban dúlt, hogy lakodat földúlja, aczélom.
Nem lele, megfáradt a’ bűnben lelkem: epedtem,
Hogy boldogságod közepett még lássalak egyszer.
Hogy csak egy elszakadott sugarát felfogjam elorzott
Üdvömnek, csak egy eltévedt pillantat utószor
Öntse beéjjeledett létem’ vadonába világát
Szép szemeidből, szép szemeidnek gazdag egéből.
’S ah hol vannak azok? mi kegyetlen bú üte pártot
Ellened? ifjú kellemidet melly bánat orozza?
’S melly mint játszi madár dallal kele szíved’ eréből,
Ah hova lett szépségedtől az előbbi vidámság?
Gyöngyei villognak bús lángforralta szemednek;
Nem szólasz; rózsás pártokból Ída mi tette
Sírrá ajkaidat, hogy némán, zárva találja
Haldokló Hiador, ’s bucsuját ne vehesse belőlök?
Ezt nem idő, három rövid év ezt nem teszi, percz az
A’ boldogságnak; de maró bánatnak örökség,
És neked is nekem is sok bajt türőknek örökség!
Oh az egész természetben nincs semmi örömhang,
Nincsen erő többé, melly engem tenne vidámmá,
Mert te is életem’ és gyönyöröm’ szép mennye borongasz,
’S boldogságodból nincs a’ mi leszállana hozzám.”
Szóla, reá fájdalmaiból így válaszol Ída:
„Mit mondál Hiador, kiszakadt jobb része szivemnek,
Mit mondál te nekem, vigyáztalan? Oh ne riaszd föl
Alvó bánatimat, boldogtalan Ída’ nyugalmát.
Elmentél, törökért folyt bajnoki véred: az ég is
Úgy engedjen meg mint én kedveltelek, és most
Bár keserítetted, nem tud vádolni szerelmem.
Nem, Hiador, Ídát nem örömnek hagytad ölében.
Kérlelhetlen apám letörölte az élet’ egéről
A’ szép csillagirást: neveinknek fénykoszorúját
’S klastromi üszkökkel bús vár leve éji lakásom.
Mint nem örülhettem, mint nem vala hajnalom, és a’
Fájdalom’ ölyve sebes szivemet mint tépte, ne kérdezd.
Kértelek, elhangzott panaszom vén falhoz ütődék
’S szentek’ szobraihoz; minden kő halla zokogni,
Csak nem az ég: attól nem jött valahára segédem.
Oh ne keress szemeimben eget, ne keresd az elomlott
Kellemek’ árnyékát, a’ mint vala ’s most vagyon, Ídát
Össze ne mérd; mert semmibe dől kétszerte reményed.
Egy van örömkor az életben, szép rózsanapokból
A’ kény’ árja körűl koszorúvá fonva. Vidáman
Mint búvár, megy az ifjúság közepette. Jaj annak,
A’ ki nem örvend itt, ’s szilajúl elhányja virágát.
Mink nem örűlhettünk; te futottál csalfa gyanúból,
Engem elért darabos pályán a’ sors’ keze. Még egy
[Metsző: Johann Georg Serz, rajzolta: Gustav Nehrlich.]
Kincsem az elhamvadt szerelem’ szikrája, setéten
Űl lelkem mellette, ’s fölűl tündér suhogással
A’ bús emlékezet’ gyász fája lebegteti fodrát.
Oh Hiador! ide térj, ha kivánsz Ídára találni.
Itt leled őt honn a’ szomorúság’ puszta vidékén
Hol szép álmaiból ’s a’ multak’ gyász fonalából
Mint hálót, szövi gondköltő elméje’ regéit
A’ boldogságnak, ’s Hiadorral végzi ha fárad.”
Még sokat és búsan szólának örömtelen éjjel
A’ szeretők; de szivök könnyűlt a’ régi panasznak
Szóra kerültével. Hiador fenn űle sebében,
Ída köté be ’s el-elszörnyedt láttára, szemében
Faggyá lett a’ könny, ’s hidegen futa végig az arczon.
Elhajlott Hiador, ’s a’ mint karjával utána
Ída segítségűl leborúlt, elcsattana bágyadt
Csókja szelíd ajakán ’s ez volt búcsúja örökre.
Mintegy ijedve kapá elhamvadt gyenge világát
Ída ’s Dalárral az éj’ teremét elhagyta sietve.
De Hiadort mélyebben üté Arszlánnak aczéla,
Mint gyógyíthatnák; érzé hogy vége közelget,
Mindennél inkább pedig érzé régi szerelmét,
Melly, hogy örökre kiégjen, még fellobbana egyszer
’S tiszta gyönyör’ lángját árasztá minden erében.
Akkor az elsebesült Hiador fölszóla utószor:
„Elveszek ím ’s nem bú, nem bánat’ erőszaka öl meg,
Sebben sem halok, a’ vad oroszlán’ kardja’ sebében;
Mert azt gyenge kezek kötözék el, szánakodó szem
Harmatozott le reá. Nem is aggság visz tova engem,
És nyomos esztendők; de korán ép ifju koromban
Oh szerelem! lelkem’ szép üdvössége te ölsz-meg.
Még, ha van álom, az élet után csak egy álmot ohajtok,
Egy pillantatot a’ nagy öröklét’ boldog egébe,
’S látni dicső Ídát, a’ mint szemléltem először
Bútalan évében, mikor ifjú lelke szemeiben,
És nemes arczain, és tündöklött mindenik ízén.
A’ hogy először rám fordult nagy barna szemével
Mind két féle szerencsének birodalma ’s hogyan szűz
Ajkai elhagyatott Hiadort mosolyodni taníták.
Oh csak ez egy látást engedd mindennek adója!
Vesszek el aztán, tégy morzsává fergetegidben,
Tégy habütött szirtté ’s ne legyen több álmom azontúl. –
Igy végezte szavát és álmai jöttek, öröklők,
Mint a’ lélek, melly végnélküli képzeletével
Messze jövendőben lakot állat előre magának,
’S azt minden gyönyörök’ seregével tészi dicsővé.
Ída jön, és halovány ajakát ébreszti hiába,
Társai jőnek elösmervén a’ régi barátot,
’S hült tetemét ölelik: Hiadornak nincs sebe többé,
Egy volt a’ keserű élet, ’s azt sírja befogta.
Vörösmarty.
