Gyász felettem, gyász körűlem,
Feltalálni enyhemet
Csendes árnyaidba jöttem,
Rejts-el, oh völgy, engemet.
Bükkjeid’ sötét homályán
Búsan suttog a’ levél,
Ah te sejted, e’ kebelben
Melly emésztő bánat él.
Néma vagy, ha bús barátod,
Érzed mély gyötrelmeit;
Ha panaszt nyög, részvevőleg
Vissza zenged sérveit. –
Zajban élek, mint ki boldog,
Mint kit biztat hű remény;
Senki nem gyanítja, melly bú
Ég e’ szívnek fenekén.
Senki nem, miként derűl-fel
Kínról kínra hajnalom,
Csendes éji lámpa mellett
Mint viraszt a’ fájdalom.
Tiszta kék az ég felettem,
Tiszta kék a’ láthatár;
Zeng a’ bércz, virít a’ róna,
Vígan zúg a’ csermelyár:
Ah de a’ tavasz’ virága
Énnekem nem illatoz,
Egy virágom volt – ’s hajh az most
Más kebelnek nyíladoz.
Engem éjfél’ zordonában
Űz a’ veszteségi kin,
Űz tetőkön, rengetegben,
’S bús magányid’ rejtekin.
Volna szárnyam, hogy röpülnék
Túl e’ földi lét’ körén,
Volna bár sebem halálos
Hogy meghaltam volna én.
Bajza.
