I.
Fenn Lajosnak udvarában
A’ hadjáték’ pompájában
Két hős ifju áll;
Országczimer pajzsaikon,
Szíveikben a’ magas hon;
’S kikre karjok száll,
Úgy akarja jó szerencse,
Porba száll sok német és cseh.
Képe szörnyü a’ csatának,
Mintha nem csak játszanának,
Délczeg harczfiak
Egymást mérő lángszemekkel,
Szívre szögzött fegyverekkel
Össze rontanak;
Dárda zúg, pajzs, dárda ellen:
A’ két ifju még veretlen.
„Kérkedők ti, czímertekkel,
Könnyű győzödelmitekkel,
Büszke magyarok!
Sok nemzettel föltevétek,
Most olaszszal víjatok meg:
Én olasz vagyok.
’S merre föld és merre nap van,
Nincs olasznak párja hadban.”
Szól ’s bevágtat egy merész hős,
’S mint beszéde, olly fellengős
Járta ’s kelete.
Szélvész fegyverforgatása,
Könnyü ménen ugratása
Villám’ szellete.
Így bejárja gyorsan a’ tért.
Agg a’ nép a’ két vitézért.
’S képe szörnyü a’ csatának,
Mintha éltet váltanának,
A’ vetélkedők
Össze ütnek nyúlt dsidákkal,
Szívdöbbentő roppanással
Egymást rengetők.
Hull zörejjel dárda és vért:
A’ két hős még birja a’ tért.
Váltva, bátor elszanással,
Négy dsidát tört rohanással
Már a’ két vitéz.
’S bár szivök még csüggedetlen,
’S mint a’ szikla, engedetlen;
Karjok’ súlya vész:
Meg egy verseny ’s a’ fövenyen
*Párbajmezőn.
Diadalmas az idegen.
_______
II.
Búsan, elfelejtve,
Sasként egyedűl
Puszta sátorában
A’ vén Toldi űl.
Sátorán a’ szellő
Által lengedez;
Ősz szakálla mellén
Sűrűn rezgedez.
Csak busúl, csak őszűl
Vég – ’s határtalan;
Mert hajh! kedve nincsen
Élni bajtalan.
Lova rosz szeméten
Teng erőtlenűl.
Súlyos kardja ’s vérte
Porban feketűl.
„Mért e’ néma bánat
Agg magyar vitéz?
Sírj, üvölts, ha harczra
Gyenge már a’ kéz.
Czímerét hazádnak
Birja hős olasz;
Nézd Budán, ha kétled,
Pajzsán diszlik az.”
Így szól át rohanva
Egy serény lovag.
Toldi agg szivében
Gyúl veszett harag,
Vas buzgányt utána
Sujt halálosan
’S a’ lovaggal a’ ló
Többé nem rohan.
„Most beszélj te rosszat
Hírdető madár,
El, tudom, hireddel
Nem repűlsz te már:
Czímerét magyarnak,
Szólj, ki nyerte meg,
Hogy fejét a’ villám
’S Toldi csapja meg?”
Mindent a’ lesujtott
Bajnok elbeszél;
Mert a’ zord öreggel
Össze tűzni fél.
Messze tér azonban
’S vissza kurjogat:
„Toldi, hejh vén Toldi,
Kösd fel magadat!”
„Hordja el a’ szélvész
Ősz szakálladat.
Tüske csiklandozza
Lógó talpadat.
Az tegyen sirodba,
A’ ki nem szeret:
Mért ütötted tönkre
Jó pej ménemet.”
Így kiált amaz; de
Toldi nem hall már,
Harczok’ gondolatja
Mert fejében jár;
Mert felmenni készűl
Országczímerért,
Nagy boszúját eskve
’S szomjuhozva vért.
’S kezd vigan lakozni,
’S három hosszu nap
Szolgál éh- ’s szomjának
Konyha és a’ csap.
Térdig széna, zab köztt
Áll fakó lova.
Fegyverein kovácsnak
Izzadoz koha.
*Kohója, olvasztókemencéje.
Majd hogy felidűl, vesz
Szőrruhát mezűl.
’S így beszél magában
Nagy kegyetlenűl:
„Oh hivatlan vendég,
Ősz fehér szakáll,
Rajtad most nagy átok,
Nagy szerencse áll.”
„Átok és szerencse!
Úgy viseld magad’,
Gyöngybe foglaltatlak,
Ősz szakállamat;
Gyöngybe és aranyba,
Díszt ha hozsz nekem;
Sárba és kitéplek
Szálanként ha nem!”
Szól ’s felűl. Alatta
Vigan jár a’ ló
Kardja cseng, dsidáján
Leng vérlobogó.
Jaj neked! kit ez most
Látogatni megy,
Ádáz arczán nincsen
Irgalomra jegy.
_______
III.
Puszta már a’ vívó pálya,
Csak magában szálldogálja
Azt olasz vitéz.
Meggyalázott czímerére
A’ magyar, bár lázad vére,
Csak sohajtva néz.
Hol sok bátor porba hullott,
Gyenge ’s gyáva csak sohajt ott.
’S most így szól a’ diadalmas:
„Itt a’ czímer! ki hatalmas
Vissza váltani?
Fel fiúk! vagy messze honba
Elviendem hős lakomba
’S rajt fog állani:
Merre föld és merre nap van,
Nincs olasznak párja hadban.”
Még alig szólt, hogy zajogva
Rettentően háborogva
A’ nép felzudúl.
Lelkeikben vészmozgásnak,
Kétes, ingó támadásnak
Vad haragja dúl.
Ím azonban egy barát jön
Nagy robajjal a’ várkövön.
Szőrcsuhával van befedve,
Dombos mellén terjedezve
Ősz szakálla leng,
Lóg nyakában bús csuklája,
De ijesztő nagy szálfája
Vas kezében reng.
Oldalára felcsatolva
Hosszú kardja lóg ragyogva.
Mint a’ rézkürt’ rivalása,
’S megborzasztó felhivása:
Élet és halál.
Bámúl a’ nép és nevetne,
Ha dühétől nem remegne.
A’ nyerő kiáll
’S szól amint feléje vágtat:
„Hagyd kimélnem ősz szakállad’”.
„Kíméld, rósz fiú, apádat,
Tőlem várd el nyavalyádat.”
Szól az ősz barát.
’S a’ nép rémes hallgatással
Két hőst villámroppanással
Össze menni lát:
A’ kábító zuhanatban,
Egy nyögés és gúnykaczaj van.
Három ölre vissza vetve
Ön lovától eltemetve
A’ levente nyög.
Meg nem ütve lágy nyergében
A’ barát ül nagy kedvében
’S fennen így dörög:
„Most, ha bírsz, menj czímereddel!
Eztán érd be kevesebbel.”
’S Toldit a’ nép haragjáról
’S harcza’ pusztító voltáról
Most megismeri;
’S bámulat’ csodái lesznek,
Mellyek oldalán hevernek,
Szörnyü fegyveri:
Ő az ország’ czímerével
Ifjú bajnokokhoz tér el:
„Másszor, úgymond, e’ szent jelnek,
Ha erőtök nem felel meg,
Békét hagyjatok.
Küzdjön, a’ ki mer, czímére,
’S tűrje, kit milly végzet ére:
Rám ne várjatok:
Engem a’ mély sír’ partjára
A’ halál vár vég csatára.”
Vörösmarty.
