Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Ma huszadik napja mióta a’ fővárosban vagyok, ’s íme csak most adhatok még hírt neked magam felől, neked te kedves barát, ki olly meleg részvéttel vagy minden iránt, mi engem közel vagy távolabbról érdekel. Bocsáss-meg hallgatásomért. E’ különben is gyenge testalkatot a’ hosszas útazás annyira öszveroncsolá, hogy megérkezésem óta még ki nem léptem szobámból ’s e’ levelet is ágyból írom.

A’ báró, kihez ajánlóleveleim vannak, nincs itt. Egy hónapja hogy Erdélybe utazott, honnan csak a’ nyár’ elején tér-meg. Addig dolgaimnak nyugonniok kell. Kérlek, mondd ezt anyámnak’s nyugtasd-meg mind egészségem, mind az irant, hogy a’ hivatalba lépés fő gondom, ’s nincs szentebb és nagyobb ohajtás keblemben, mint azon gyanú’ megczáfolása, mellyet ellenkezőim támasztottak: hogy a’ hivatal nem nekem való ’s én viszont nem a’ hivatalnak. Tudod, barátom, miből erednek nálunk az illy nemű vélemények. Egy részről a’ szolgalelkűek kiáltozzák, hogy a’ szabadelműség nem tűri semmi nemét a’ függésnek, más részről a’ müveletlenség – tudatlanság inkább – kétkedik, ha az ollyan, ki egypár apró értekezést csinála, csinálhat e egyebet; mert előttük az ember közepszerűleg jó is csak egy nemben lehet. Szánd a’ bohókat, édes barátom, és nevesd velem; többet úgy sem érdemlenek.

Élj szerencsésen. – Anyám e’ napokban veendi levelemet. Változhatatlan híved

Szamosvári.

Egészségem még mindig gyenge: de tegnap orvosom’ biztatására elhagyám szobámat, hogy a’ te ügyedben, kedves barátom, végezhessek. Azonban szándékom nem lön kivánt sikerrel megjutalmazva. B ** tanácsos Bécsbe utazott ’s onnét nem haza, hanem Pozsonyba fog visszajőni, hol, mint mondják, az ország’ ügyeiről a’ két tábla közt tüzesen folynak a’ viták ’s a’ gyűlés’ végét előre megmondani nem lehet. Ohajtanék ott lenni ’s hallani a’ köz érdekű tárgyak’ fejtegetését; hallani Sopron és Pozsony, Borsod és Zala’ követeit, kik a’ köz hír szerint nagy díszei az alsó háznak. Egyvalaki, a’ napokban jövén onnét, nem győzött betelni magasztalásaikkal. Édes barátom! mi szebb, mint ember társaink’ ’s a’ közvélemény’ tiszteletében állani, mint annak érzete, hogy azon homlok, mellyet a’ nyúgalom’ órájában verítékeiből megtörlünk, a’ közjónak védelmében izzada. Bár minden érzeni ’s érteni tudná becsét az illy szép küzdésnek. De fájdalom… Te értesz mit gondolok, nem szükség azt tovább magyaráznom. Én meg tudnék halni gyönyörű álmaimért!

A’ jövő hónap’ elején felrándulok talán Pozsonyba, ha egészségem engedi, ’s akkor tudósítani foglak, mit monda B** tanácsos úr, ’s mit végeztem a’ tudva lévő tárgyban.

Kérlek, ne mulasd-el anyámat többször látni, neki nagy szüksége leszen rád. A’ jó lélek sokáig nem fogja feledhetni fia’ távollétét. De, édes barátom, te tudod, hogy nekem mennem kelle. Lelkem nem viselheté tovább a’ sorvasztó lánczokat; az az egy alakú mindennapi kör, az az elmekorlátoló élet, mellybe valék, szenvedhetlenné vált előttem. Testben és lélekben beteg voltam ’s csak még fél évet úgy tölteni, örökre elaludt vala bennem a’ szellemi jobb rész. Ahhoz, hogy én illy levegőben élhessek, képződésemnek más irányt kellett vala adni ’s valamivel hűltebb vérrel bírnom. Nekem tárgyak kellenek, sok és különnemű kültárgyak szellemi táplálékúl, és újság és örök változás, ’s ezt a’ falusi magányban hiába kerestem: lángjaimnak nem volt mire lobogniok, ön magokat emésztgették. Rám nézve tehát úgy van legjobban a’ mint történt vala. Hiányom egyedűl az, hogy egy szerető anyától ’s tőled távol estem; tőled, te rokon lélek, kinek szíve, elméje, béketürése az égtől magától látszanak azon czélra alkotva, hogy védangyalai legyenek életpályámnak.

Az ember, édes barátom, mi az ember? – Lelke’ müveltségében melly közel áll az istenséghez ’s a’ nélkűl hasonló, sőt alantabb van a’ mezőnevelte baromnál. Csudálni fogod miért mondom ezt: de várd-el hadd mondjam, mi adott reá alkalmat.

Ez előtt mintegy huszon két évvel egy vásott erkölcsű ifjú, neve Szépfalvi, ki igen gazdag szűlék’ egyetlenegy kényesen nevelt ’s ugyan azért korán elromlott fia volt, egy szegény de tisztességes ház’ leányába szerelmesedik. A’ leány eleinten vonakodik e’ szerelemtől: de később az ifju’ deli külseje, leginkább pedig dús gazdagsága meghódítják; oda igéri kezét ’s a’ menyekzői ünnep nagy pompával és örvendezések között megyen végbe. Fél évet töltenek egymással; a’ férj csak nejében látszik élni ’s viszont a’ nő csak férje’ szerelmében. Mindenki azt vallá, nincs boldogabb pár a’ két városban ’s mindenki örvendett, hogy e’ gyanús szövetség illy sok szerencsével ütött-ki. Azonban a’ nő’ szüléi hirtelen egymás után kihalnak; az ifjú házasok’ első szerelmi mámora lecsillapodván a’ férj lassanként visszaesett hajdani életmódjába. Eleinten elmaradozott fél ’s egész napig, később éjféli időkig, sőt egész éjszakákat házán kivűl tölte. Öszvegyüjté t. i. hajdani tivornyázó társait ’s kártya, bor mellett kávé és borházakban mulatta magát ’s bordélyban tölté az éjeket. A’ szegény nő eleintén fájdalmasan panaszlá, hogy így egyedűl hagyatik, később, napot, éjt keresztűl sírt; midőn férje haza vetődék, egymást érték mindkét részről a’ szemrehányások. A’ férj örök szidalmakkal illeté az ártatlant. Ő elrejtve mind magát, mind iszonyú fájdalmait a’ világ elől, néma szenvedések között húzott-ki öt súlyos esztendőt, míg végre titkos keserve elemésztvén, lassanként elhervada ’s midőn házassága’ hatodik ősze megérkeznék a’ lomb sírjára húllatá sárga leveleit. – Két árvát hagyott a’ megholt maga után. Egy kedves lyánykát, valódi mását szelíd, enyhe lelkének ’s egy eleven fiút. Apjok, a’ nem-ember, a’ két gyermeket egy rokonjokhoz adá nevelésbe, maga pedig elmerűle a’ pazarlás’ és tobzódás’ minden nemeibe. Eleintén eltékozlá saját vagyonát, később azt, melly anyjok után a’ két árvát illette volna. Midőn az árvák’ nevelő rokoni, gyanítva e’ pazarlást, az árvákat illető vagyont bírói zár alá venni akarnák, már az akkor nagy részében el vala tékozolva ’s alig lehete belőle valamit megmenteni. – Míg ezek történnének a’ két árva felserdűl, a’ lyányka gyönyörűen kifejlik, a’ fiú’ elmetehetségeinek szép jeleit adja ’s örűl a’ lélek ha rájok tekint, ’s látja rokonjok’ ápoló keze alatt mi tökéletes müvelődést vett a’ két gyönge sarjadék. Az ember imádná a’ gondviselést, melly a’ leggyámoltalanabb férget sem hagyja elveszni, ’s e’ két szerencsétlennek fennmaradására illy édes anyailag ügyel, de még a’ legfőbb bajnak nincs vége, halljad mi történik tovább.

Szépfalvi’ tivornyázó társai között egy fiatal ember volt – neve Walberg – gazdag bécsi kalmár’ gyermeke. Sokszor töltötték együtt az éjt, czimborák ’s egymás’ biztosai valának. ’S meddig ez tanuló éveit Pesten töltené, nem vala nap, hogy együtt nem voltak. Az ifju kalmárnak egy üreg atyja volt, ki épen akkor halálozott-meg, midőn Szépfalvi már mindenét eltékozlá ’s többé kölcsönzésekre sem volt a’ két városban hitele. Az ifju kalmár épen készülőben volt, ez előtt mintegy öt évvel. Bécsbe, hogy atyai örökét által vegye, midőn egy reggel nála Szépfalvi megjelen ’s kéri mennyre földre, segélje-ki végső inségeiből. A’ fiatal ember más napra halasztá válaszát, ’s ekkor kinyilatkoztatá, hogy leányát halálba szereti ’s ha neki adandja nőűl, bajainak nagy részéből ki fogja segélni. Könnyen képzelhető, hogy Szépfalvinak ez ajánlás felette kedves volt. A’ viszonigéretek megtétettek. Szépfalvi Bécsbe utazott az ifjúval, hol egy jókora summa pénzt tőle felveve. De a’ felvett pénzzel nem vissza Pestre jöve, hanem a’ helyett, nehogy hitelezői öszverohanjanak, egy kalandozást tőn Németországba. Ez előtt mintegy másfél évvel írt levelet lyánya’ gyámjának, hol jelenté, hogy lyányát férhez szándékozik adni. A’ leány’ gyámanyja, jól tudván milly idegen szeretett gyamítványa az ifju kalmártól, eleinten titkolá e’ szándékot: de később a’ leány még is megsejté, ’s a’ gyűlölet az ifjú iránt még inkább felébrede benne ’s mert ismerte atyját ’s nem láthata egyéb módot a’ szabadulásra, sok ideig tartó küzködései után erősen eltökélé, hogy e’ durva ember’ kezei közűl kimenekedni klastromba vonja magát. E’ gondolattal a’ lyányka más fél év óta tépelődik ’s mert igen érzékeny ’s reá mindennek felette nagy hatása van, szinében és egészségében igen megcsökkent, ’s gyámrokoni féltik, hogyha e’ kétségek között tovább maradand, a’ kegyetlen atya’ kicsapongásinak ő is, mint anyja, áldozatává lesz. – Nem, édes barátom, illyes valami nem történhetik, a’ gondviselés kisért ugyan bennünket, de azt nem fogja engedni, hogy a’ vétek az ártatlanságon illy fényes diadalmat vegyen. Illy dolgok a’ vallás’ leghívebb emberét is istentagadóvá tehetnék.

Élj szerencsésen ’s szánd velem a’ szegény árvát. E’ levél bús, de előtted sok érdekű lesz.

Nyugtalan vagyok, édes barátom; magammal, és mindennel megelégedetlen. Betegségem igen ingerlékennyé teve, ’s bár alig vagyok még itt, lelkem tol, hogy menjek tovább. A’ szív ugy van ohajtásaival mint a’ fösvény vagyonával. Az elért vágyak újabbakat támasztanak ’s ezer színben és alakban. De mennyi függ édes barátom, mint magunktól. Az ember ugyan gyakran vígasztalgatja magát azzal, hogy környülményi vitték erre és amarra, holott ön maga óhajt vágyainak nagyobb kört szabni. Meddig honn valék, útra vágytam, útamban azt kivántam, itt legyen meg állapodásom’ helye ’s mióta itt vagyok, ohajtásaim ébredtek messzebb menni. Orvosom, ki psychologiai mély belátásai által teljesen megnyerte bizodalmamat, azt mondá, lelkemnek nincs álláspontja ’s azon kell ügyekeznem, hogy tárgyat találjak, melly helyhez ’s időhöz kösse csapongó figyelmeimet. Neki igaza lehet. Te tudod, édes barátom, mint vala ez a’ csapongó egykor lekötve. Jaj nekem, hogy a’ tárgy, melly leköté méltatlan vala annyi szenvedélyre. Mi után azon kapcsok elszakadoztak, több mint csak külvarázs legyen az, melly engemet magához fűzzön. Korom túl látszik lenni azon, hogy egy pár szép szem, ’s egy szerelemmosolygó ajak megfoghasson.

Azt fogod mondani: Alkoss magadnak czélpontot könyveidben, csinálj foglalatosságot, te ki jelét adtad, hogy a’ Musa’ kegyeit bírod. Oh barátom, nekem minden könyv ízetlen egy idő óta. Arra pedig, hogy saját dolgozásokra izgattassam ’s hogy ezek adjanak éleményt, több részvétre kellene számot tartanom, mint a’ mellyel hazám’ fiai vannak még azok iránt is, kiket kedvenczeiknek neveznek. Az irók, bár mit mondjanak philosophus szemöldökű tudósaink, emlegettetni ohajtanak ’s még balúl is inkább, mint sehogy sem. Az a’ kör, mellyet nevem a’ nemzeti literaturában elfoglal, csak a’ jobb íróknak nyerte-meg figyelmét. A’ sokaságból senki sem szól felőlök. Elhiszem, hogy szép dolog, ha ki azt mondhatja: „Inkább kevés jónak, mint sokaságnak tetszeni” ’s ennek gondolatjában tudja megnyugtatni érzéseit: de én még mindeddig nem tudtam, ’s mindig azt állítom: Shakspearnek nagyobb dicsőségére válik az angol alnéptől is ismertetni, mint az, hogy a’ geniealis Tieck minden embereknél egy fejjel nagyobbnak vallá.

Tudom, hogy e’ beszédek csak ellen-észrevételekre fognak alkalmat nyújtani, de kényszerítsd hát barátodat, ha képes vagy, hitre.

Első, kivel az idegenek közűl itt öszve ismerkedém Várkonyi vala. Egy szeretetre méltó ember, kinek művelt lelkét szerencsés külsők is ajánlatossá teszik. Nekem vele annál könnyebb vala eggyé lennem, minél kevésbbé lehet rajta csak nyomát is észrevenni azon könyvgőznek, melly sokakat ez osztály’ jelesbjei közűl is környűl veszen. Vele napokig lehetsz, a’ nélkűl, hogy lelke’ felsőbbségét kedvetlenűl éreztetné. Ő, hacsak kényszerítve nincs, nem szokott mélyebb fejtegetésekbe ereszkedni. A’ dolgokat úgy adja-elő, mintha most támadtak volna fel fejében, mintha a’ jelenlévők’ beszédeiből tanulná a’ mit mond, ’s érdeme egyedűl abban állana, a’ mi egy jó compilatoré, hogy az idegen találmányokat illő rendbe szedte. Ha nem volna dolgaitól olly szerfelett elborítva, kezén hordanák minden társaságok ’s azoknak ő volna lelke. Soha még emberben sok észt olly kevés praetensióval együtt nem találtam.

Midőn először látám beteg ágyam mellett, bár mint orvost azonnal becsűlni kezdettem, távol sem mertem volna gyanítani, hogy ő nekem egyebem lehessen, mint csak orvosom, ’s most a’ legnagyobb sympathiával érzem magamat hozzá vonatni. Oh mi van az életben kedves, ha az elmék’ és szívek’ egybehangzása nem az? –

Mióta a’ szép májusi napok beállottak orvosom’ tanácsából fürdővel élek. Ez lelkemnek is kedves éleményt nyujt. Reggelenként a’ két város’ főbb népe és szépei itt szoktak öszvegyűlni. A’ piros, kék, fejér kalapok’ lebegése a’ sétáló’ zöld lombjai között, a’ különnemű hangszerek’ zengése közel és távolról, az apróbb csoportok’ nevetkezései, az egymást érő kocsik és lovagok csudálatos meglepő elevenséget adnak a’ helynek. Én, ki e’ sok mulatkozó közt jobbára ismeretlen vagyok, mind eddig csak néma szemlélő lehettem, de az lelkemnek sok foglalatosságot nyujta. Emberismereti tudományom ez egykét nap alatt több előmeneteleket teszen, mint hetekig tartó négy fal közötti tünődés. Milly érdekes jelenetek itt és amott, ez ’s amaz képcsoportban! Téged ohajtlak illyenkor oldalam mellé, hogy ezt ’s amazt mondhassam, erre ’s amarra figyelmessé tegyelek. Soha sem érzem inkább, mint itt, mi egy rokon kebel ’s mi vagy te nekem! Minden lelki élemény csak holt és fél becsű, ha nincs kivel megosztani. Legszebb érzelmeink’ értékét még egyszer olly nagyra neveli annak tudása, hogy más is hasonlólag érez. Szánom azt a’ szegényt, ki az emberek’ társaságát futja ’s szobába zárkozik, vagy magányos ösvényeken bolyong, hogy emberi arczot ne lásson. Rendeltetésünk nem klastromi magány ’s remetecsend, hanem társas körökben élés. Még az életnek is csak ez lehet valódi iskolája. Az ember ön hibáit csak másokon veheti észre; a’ szem nincs úgy alkotva, hogy magát láthassa.

A’ mit minapi levelemben ama’ szerencsétlen háznép felől írtam, Várkonyitól hallám, ’s most folytatásúl azt adhatom hozzá, hogy a’ két árva Várkonyi’ rokona, megholt anyjokról. Tegnap itt a’ fürdőben ismerkedém-meg velök. A’ fiú mintegy 14 évű eleven virgoncz gyermek, tele lélekkel és tűzzel. A’ lyányka egy csendes, szelíd, rendkivűl kedves alak; minél tovább nézed és szólsz vele, annál vonzóbbnak találod. Velem legalább úgy történt. Lehet hogy sorsa tevé olly érdeklővé; de annyi bizonyos, hogy társaságában szívem igen el volt fogódva ’s metsző fájdalmak nyilalták végig. Oh ha hatalmamban állna, iszonyú feleletre tudnám vonni az olly atyát, ki az egek’ adományát, e’ szép virágot, olly kegyetlen hidegséggel tudja magától elvetni, hogy utált karjai közt egy nem szeretettnek hervadjon-el.

Napról napra tűrhetőbben kezdem magamat itt érezni, ’s most egy kis időre felhagytam útazási szándékommal. Ismeretségeim nevekednek ’s az itteni emberekkel mind inkább meg vagyok elégedve. Vannak közöttök is, mint mindenütt, önhitt szélfejűek, kik azt akarnák, hogy a’ világ előtt azok tartassanak vezér-maximáknak, miket ők kávé melletti üres fecsegéseik alatt kicsináltak; miket ha az élet’ embere használni akarna, úgy nem haladhatna előre, mint azon nyomorú bohók, kik társalkodási életet könyvekből tanúlnak ’s a’ helyett hogy magokat az emberek előtt kellőkké tennék, üres módjok, pedans feszelgésük miatt minden körökben csömör’ tárgyaivá lesznek. Vannak sok fél tudóskák, kik egy óra alatt el-szavalják, minden valaha olvasott és hallott ismereteiket; mellyek rendszerint a’ magok helyén tökéletesek lehettek, de keresztűl menvén fejök’ főző katlanán, most mind lábbal ég felé forogva jőnek szemeid elébe ’s ha nem vagy eléggé éles elméjű feltalálni hol a’ hiba, meg kell eskünnöd, hogy azon sok Montesquieuk és Franklinok, Leibnitzok és Kantok, kikre beszédeik hivatkoznak, a’ világ’ legnagyobb bohói voltanak. Utálatos söpredék, kinek minden törekedése csak látszani vágyás. Nem az e bölcs valódilag, ki azért tanult, hogy tudásait czélra fordíthassa? Mit ér tudni, mit a’ világ’ minden böleseségeit fejünkbe szedni, ha mind ezeknek hasznát nem értjük? Czél és eszköz, e’ két dolog az, mellyeket mindig öszvetévesztenek az emberek ’s innen a’ sok visszásság, mellyet minden nyomon fájlalva látni. – Említsem e a’ szokások’ rabjait, kik mindenha azt kérdik, teszi e más? illendő e? mit mond a’ világ? O le veletek, ti nyomorú teremtmények! kik mindent azért tesztek, hogy a’ világ mondjon hozzá valamit; kik azért nem teszitek ezt vagy amazt, mert még senki sem tette, kik, ha megbokrosodott lovaim felforgatva szekeremet vérben fetrengve hagytak, hidegen haladtok-el mellettem mert melleteket kereszt ékesíti, hivatalokkal fényletek, ’s a’ nyomorúnak segédkezeket nyujtani nem a’ ti méltóságtok’ kötelessége.

De leginkább útálom politicusainkat. Minden egyéb osztálytól el tudom magamat különzeni, egyedül ez az, mellytől nem szabadúlhatok. Ezek mindenütt vannak, nyilványos helyeken, és elkülönzött körökben, tőlök soha sem lehetsz bátorságban. Midőn nem is sejted akkor rohannak rád. Hányszor kezdettem én beszédet velők Francziaország’ és Anglia’ állapotjáról, ’s melly gyönyörűségem volt látni, mint egyeznek velem ebben és amabban, mint vallják-meg a’ jót itt és amott, mint declamálnak tűzzel a’ nép’ felsége mellett, mint szórják nyilaikat az oligarchia, aristokratismus’ lélekhóhérló százfejű szörnyei ellen, ’s ha megállitád őket ’s egy hangocskát mondtál hazádról, ’s szelíden kérdetted, nem méltóztatnának e itthon is olly szabadelműleg, olly közjót czélozva vélekedni? Eleinten vonakodnak jobbra és balra, mint a’ kelepczéből szabadúlni vágyó egér ’s végtére nem szabadúlhatván, mint a’ neki dühűlt eb megrohannak, ’s jaj neked, ha jó korán el nem inalsz előlök! –

Oh barátom, csak annyit engedne isten érnem, míg ez az elkórhadt generatio lelép a cselekvés’ piaczáról.

Néhány nap előtt Ottília’ – így nevezik a’ többször említett árvát – gyámatyjához vezettetém-be magamat Várkonyi által. Szeretetre méltó háznép. Az asszony csendes, szelíd, csupa jóság. Az öreg úr szíves, őszinte ’s mindig vidám; egy gyengéje van csak, de az minden öregek’ gyengéje: szeret a’ régi korról sokat és hosszasan beszélni ’s nem győz dicséreteivel betelni. Ez egy kissé unalmas. De mind e’ mellett első beléptem óta azt kezdem gyanítani, hogy e’ ház nekem sok örömeket fog adni. Ottília’ társasága ’s beszéde kipótolják mind azt, mit az öreg úr’ óságai parlaggá és sovánnyá tesznek. – Isten veled!

U. í. Ottíliával minden reggel találkozom a’ fürdőben, hová gyámanyjával jár. Lelkemnek ő leve fő gondjává; ’s nem pirúlok megvallani: mióta e’ halvány beteges lyánykát láttam, nem tudok mást gondolni és érezni mint azt, hogy ő egyike a’ szeretetre legméltóbb teremtményeknek.

Az én doctorom, édes Endrém, gyönyörű ember; a’ millyetén világos ész, szinte olly jó szív. Ha valamelly nap sok dolgai miatt nem jöhet, szolgáját küldi ’s tudakozódik, mint van egészségem. Ha gyógyszere nem, már ezen meleg részvét is elégséges volna egészségemet helyre állítani. Tudakozásai mutatják, hogy szeret ’s részt veszen mindenben a’ mi érdekel.

Tegnap nála valék. Vele öröm lenni. Minden a’ mi környűl veszi olly érdekes ’s a’ lelkességnek színét viseli magán. Lakása fenn a’ várban van, ablakai a’ Dunára. Egy gyönyörű panoráma nyílik-fel a’ szemnek midőn rajtok lenéz. Pestnek tornyai, magasan emelkedett házai egész pompájokban mosolyganak-fel a’ túlpartról, ’s a’ Duna csendes méltóságban lejt számtalan hajóival, tétova szállongó csolnakaival. ’S mi kedves a’ szemnek azon gyönyörű két sziget, melly paradicsomi kiességben virítva ingadoz a’ víz fölött, mintha most bukott volna fel valamelly varázsistenség’ parancsára a’ hullámokból ’s még nem lévén álláspontja, most kezdené magát megfenekleni a’ habdagály ellen. Távolabb a’ szent Rákos’ síkja^* nyílik-ki ’s egy széles látkör terjed-el a’ szem előtt, mellyet éjszakra kékellő magas halmok szegnek. A’ képzelet költői andalodásba ragadtatik e’ szép látvány előtt ’s csudálni lehet, hogy tájfestők nem támadnak azt vásznaikon müvészileg örökíteni.

Midőn Várkonyihoz beléptem, két más orvos’ társaságában lelém ’s fontos beszéletek közt Galenus’ tudományából. Széket teve előmbe ’s folytatá a’ beszédet. Elbámultam az ember’ széles ismeretein. Két társa, kik előbb nagy fontossággal szavalgatták-el gondolataikat, most szótlan függtek ez ifju’ ember ajkain ’s ha egy új vendég’ érkezése nem tevé vala szükségessé a’ beszéd’ fonalát megszakasztani, talán még most is ott bámulnák őt szótlan és tompaelműleg. Midőn a’ két orvos eltávozott, karon foga engem ’s az idegent – kiben kevesebbet leltem, minthogy nevét feljegyzem szükségesnek vélném – ’s oldalszobáiba vezete, hol könyvtára áll. Melly válogatott szép gyüjtemény ’s melly sok nemeiből a’ tudománynak! Ha nem ismerném egyébből az embert, már csak ez is eléggé bizonyította volna lelke’ müveltségét.

Ebéd után Szegfy – Ottília’ gyámatyja – látogata-meg bennünket ’s kikocsiztunk a’ hegyek közé, hol Várkonyi’ szőllőkerte van, ’s egy ízléssel készült borháza, vagy inkább őszi mulatója. Valóságos úri kényelemre épűlt kis mezei palota! Ő reá igen nagy jövedelmek maradtak apjáról ’s az orvosi tudományt koránt sem szükségből űzi, hanem gyönyörűségére ’s az emberiség’ iránti szeretetből. Gyönyörű vonása egy szép és nemes léleknek, kivált ha faradsága’ áldozatait hozzá számítjuk, mellyeket naponként teszen a’ két városban a’ szenvedő emberiség’ javára. Midőn házi környülményei közé beavata ’s szép birtokaival megismertetett, azt kérdém, ha vannak e testvérei. „Mind elholtak” mond ő. – ’S midőn épen folytatni akarnám kérdésemet, sejtőleg megelőzött’s tudtomra adá szíves bizodalom’ hangján, hogy van gondja örökösre. – Később tudám-meg másoktól, hogy egy derék lyánykával, kit Ottíliánál többször láték, jegyben jár. – Dii tibi divitias dederunt artemque fruendi;^* e’ szavaival feküttem-le a’ romai bölcsnek, midőn haza érkezvén végig gondolám az én megbecsülhetetlen barátom’ szerencse-alkotta környülményeit.

Napjaim igen boldogok ’s úgy látszik magának az égnek van közvetetlen gondja reám, mert olly emberekkel vesz körűl, kik vetekednek egymással, hogy életemet kellemessé tegyék. Egy hét óta itt lakom a’ hegyek között, Várkonyi’ mezei hajlékában. Egészségem’ visszapótlására ő maga ajánlá e’ mezei lakot, mert itt a’ levegő tiszta és egészséges. Paradicsomi életet élek itt kinn a’ hegyi magányban.

Várkonyit megismertettem veled lélekben ’s ő a’ legszívesb barátsággal üdvözöl. Azt igérte, hogy írni fog hozzád ’s barátságodat kérni; a’ jó lélek! Válaszolj neki melegséggel; ti méltók vagytok egymásra ’s kevélykedni fogtok viszonyos barátságtokkal.

U. í. Ottíliát gyakran látom. Eleven elméje, szelíd ártatlan lelke meghódíták minden érzelmeimet, ’s darab idő óta nincs más gondolatom, mint egyedűl ő.

Tegnap a’ fürdőből Szegfyvel jöttem egy kocsin. Utunk alatta’ magyar literatura jöve szóba. Az öreg úr’ beszédeiből azt tanultam, hogy ő még csak a’ Dugonicsok ’s Gvadányiak’ világában él. Sokat beszélt nekem össze és vissza Kazinczy’ „újmódi” irásai ellen. Észrevévén honnan fúj a’ szél, korán összevontam a’ vitorlákat ’s mélyebben nem ereszkedtem vele a’ beszéd’ szövegébe. Vakkal színek felől értekezni, melly czéltalan dolog volna! – Ezek a’ szánakozást érdemlő emberek szünet nélkűl a’ nyelv’ müvelődését emlegetik ’s a’ mi annak eszköze volna kárhoztatják. Értik e az illy bohók magokat is? ’S ha magokat nem, hogyan fognak mást érthetni? Jó hogy ma már kevesen vannak, ’s apró zajgásaikat senki sem hallgatja többé.

Midőn elváltunk ’s egyedűl maradtam, akkor juta eszembe még a’ mit Széphalom’ költője felől mindent öszvehorda. Derék férfiú! sohajték magamban, melly sokszor akad-meg a’ te nevedben az előitélet ’s a’ tudatlanság, ’s mi kevesen vannak még mindig, kik becsedet értenék, kik tudnák, mi valál te kezdeted óta e’ nemzetnek ’s mi vagy még mindig! –

Ez a’ jámbor öreg úr, ki egyébiránt tiszteletes ember, de a’ nyelv’ dolgában idiota, mint nagyobb része azoknak, kik éltöket egyedűl hivatalbeli dolgaikkal töltik, csupán hallott imitt amott beszélni Kazinczy’ irásai felől ’s azokat hordotta-fel előttem össze és vissza, hogy láttassák a’ dologhoz ő is érteni. Egyet még is monda a’ mi igen megengesztelt: hogy Zalán’ futását négyszer olvasá^* ’s költőjének nagy tisztelője. Én ajánlottam neki Cserhalmot,^* hogy kénytelen legyen benne látni, mivé lett az az „újmódi nyelv” egy teremtő genius’ kezeiben. – Egyébiránt ő mulatságos ember, még akkor is ha az ó időkről beszél, mellyeket által élt, vagy azokról, mellyeket a’ maga ifju éveiben sokat forgatott Prayi és Katonáiból tanult. A’ magyar constitutio’ dicséretében kifogyhatatlan. Ollyan nincs több a’ világon; az angol hasonlít csak némineműleg hozzá. Meg nem foghatja, mint lehetnek emberek, kik ezt nem értik.

Azt írod, hogy a’ mit a’ politicusokról mondok, merő túlság; hogy az tán még sincs annyira, ’s fellobbanás és szertelenekben gyönyörködő képzelet festé-ki olly zajos szinekkel, hogy még ezen tárgyakban nem vagyok eléggé koros? – Koros? Talán érett akarád mondani. Oh mond ki a’ szót, kérlek, saját nevével! Utálom azt a’ mesterkélt beszédet. Az az igen is udvari finnyásság nem szólhat valóan, az mindig a’ természet’ rovására szedi színeit. –

Érett mondod? De kell e ez? Bár ne volnánk mindenütt olly igen érettek, az az ne ott legalább, hol cselekedni kellene. Kell érettség a’ dolgok’ elrendeléséhez, de hol cselekedni kell, azzal az igen aggodalmas érettséggel még senki sem ment messze. Ez az érett szó akaratom ellen is, ’s a’ nélkűl hogy tudnám hogyan, a’ formákhoz tapadt pedans’ ideáját hozza elmémbe. Pedans! – borzadok barátom e’ névtől, ’s borzadok tőled is, ha valami illyest láttatsz velem magadon. – Politicai dolgokról van itt szó, ’s ki e’ tekintetben nagyobb? a’ dolgok’ elrendelésében mély, meggondolt ’s a’ tettben ifjan szeles, éretlen, de nekem végtelen kedves franczia e, vagy a’ mindig érett, mindig bölcselkedő, mindig pedans német? Mellyik tevé magát úrrá a’ lelkek’ világában? Mellyik kormányozza a’ vélemények’ országát? De hagyjunk-fel vele. Tüzem igen is messze ragadna.

Itt ülök, édes barátom, remete-hajlékomban ’s nézem a’ legszebb hajnalt, mellyet isten a’ maga híveire deríthet ’s reád emlékezem, ’s mind azokra, kik lelkem előtt kedvesek ’s kikhez az érzések’ legszebb ’s örök lánczaival fűzve vagyok. Melly boldogság azt érezhetni, te kedves, hogy bár mi távolra szakaszt sors és környűlmény bennünket azoktól, kiket szeretünk, velük még is lélekben ’s a’ legszentebb emlékezetek által a’ legtávolabb messzeségeken keresztül is egybefűzve maradunk. Oh hogy ezen kötelékek soha el ne szakadjanak! ’s a’ szívnek mindig legyen az az isteni szép vigasztalása, hogy vannak, bármelly messze is, társai, kik vele búban ’s örömben részvevőleg osztoznak. Ez a’ gyönyörű völgy, melly itt rám olly kiesen nevet, amaz ezer virágokkal kihímzett rét, mellyről a’ májusi leghűsebb szellők egész illat-tengert lebegtetnek-fel hozzám, hogy szinte elszédülök a’ gyönyör’ mámorában; az a’ kies hajnali fény, melly a’ sötét hegyekből feltekint ’s paradicsommá varázsol előttem mindent, ’s minden nagy és felséges ezen mérhetlen természetben egyedűl a’ szeretet’ és barátság’ érzéseitől kölcsönzi bájait. E’ nélkűl puszta volna előttem minden, mint a’ vadon, mellyben a’ lelkiösmérettől üldözött bujdosik.

Megengedj, édes barátom, ingerleni nem akarálak, levelem’ szavai fejtegetéséből mutathatnám-meg, hogy semmi sértő szándék nem volt bennem, midőn a’ pedans szót leírtam. Félre értettél, az bízonyos: de nekem nincs kedvem magyarázgatni ’s ha még egyszer megpillantod soraimat, jó szíved érzeni fogja, hogy bennök nincs élesség. Élesség! te gonosz, hogyan juthatál e’ szóra? Lehetnék e én éles az én Endrém iránt? Ennek gondolata is fáj keblemnek. Bocsáss-meg, ’s engedd, hagyjak-fel e’ nem kellemes tárggyal.

Az én Ottíliám… Enyém? ha szabad e ezt mondani arról, ki magát az égnek jegyzette-el? Jó angyal, engedd-meg a’ szót; hevem és kimondhatatlan tiszteletem szalaszták-ki azt ajkamon. – Ottília engem rég ismer ’s ismert mielőtt én viszont róla csak egy igét is tudtam volna. Kérded honnan? Azon apró versezetekből, mellyeket egyszer ’s másszor zsebkönyveinkben tőlem láta. Tegnap néhányat felmonda belőlök, hogy szavát igazolja. Megvallom neked, mióta tapasztalám, hogy olly mennyei szívet érdekleni tudtak, azóta e’ csekélységeknek felette nagy becsük van előttem. – Ő jelesebb költőinket mind ismeri. Dayka és Kölcsey kedvenczei; Himfyt is olvasta,^* de róla azt mondá, hogy érzéseit hamar kifárasztja. Képzeld, az én Kölcseymet ő is szereti! Melly gyönyörűség nekem azt tudni, hogy ízlésem e’ kedves leányéval egyez.

Minap egy kis pör támada közte és barátnéja Minna között, ki Várkonyi’ jegyese. A’ két leány azon feleselt, ha a’ víg nemű költemények becsesbek e a’ komolyaknál? ’s végre, midőn nem tudnának megegyezni, engemet tőnek az ügyben birává.

Én fejtegetni kezdém, hogy valódilag a’ víg vagy komoly műveknek, mint ollyaknak, egymás felett nem lehet elsőségük ’s ha van, az egyedűl a’ müvészség’ következése, melly a’ szépnek törvényeit inkább vagy kevésbbé teljesítette valamelly költeményben.

Szamosvári úr bölcsen válaszol a’ kérdésre – mond Ottília – de Minna nem tevé-fel azt jól. Mi azt akarnók tudni, Szamosvári úr mellyik neműt kedveli inkább, ’s mellyik neműt véli czélirányosabbnak? Müvészi tökélyről mi asszonyok nem akarunk itélni, az a’ férfiak’ dolga; egyedűl érzéseink iránt akarnók az úr’ javalatát vagy gáncsát megtudni.

Oh ez egészen más, felelék, ’s itt minden tétovázás nélkül megvallom: hogy lelkem több gyönyört lel a’ komoly, mint a’ víg nemben.

Ahá, tehát Szamosvári úr is Ottília’ zászlójához esküdött, szólalt Minna mosolygó nehezteléssel. Én örökre nem, ’s az én emberem minden magyar írók közt Szalay Benjamín. Lelkem az ő munkáiban talál legtöbb éleményt. Ha baj ér ’s elkomorodom, kezembe fogom Tollagit, végig futok derülettel és vidám elmésséggel teljes lapjain, kikaczagom magamat ’s ekkor egy víg triolettet danolok rá ’s minden megint jól van. Szeresse, kinek tetszik, Daykát, Kisfaludy’ bús regéit ’s a’ mit legelőbb kell vala említenem, a’ szüntelen epedő, vérző Kölcseyt, én örökre Szalaynál maradok ’s örökre Tollagi, Sulyosdi, Pöröndi^* ’s a’ hozzá hasonlók lesznek hőseim.

Ez ellen nincs mit mondanom, válaszolék. Én magam is egyike vagyok a’ Szalay Benjamín név alá rejtezett író’ legnagyobb tisztelőinek. Olly gazdagságot tárgyakban ’s elmés ötletekben, olly bő képzeleti erőt, még alig bizonyíta magyar író, ’s kivált a’ komikai Musának ő sokáig fog nálunk egyetlen választottja maradni. Azonban mind ez elsőségek nem adnak a’ víg költeményeknek érdemet a’ komolyak felett; ez egyedűl és kizárólag a’ müvészet’ következése lehet. Távol legyen tőlem, hogy én elversenygeni akarjam azoknak ízletét, kik a’ víg nemben találnak gyönyörűséget, ámbár sokat lehetne felhordani annak megmutatására, hogy a’ magasabb ízlésnek, képzett szívnek és tisztult érzéseknek bizonyosabb jelét adja az, ki a’ csendesen borongó Musa’ keserveinél ellágyúl és könnyez, ’s által engedi magát azon édes kínos érzelmeknek, mellyeket egy bús elegia festeget, mint a’ tréfák’ ’s nevetés’ barátja: azt állítom csak erős hittel, hogy a’ müvészet’ végczéljának, az érzések’ és szív’ képzésének, sokkal czélirányosabban felelnek-meg a’ komoly, mint a’ víg nemű darabok’ ’s ohajtanám, hogy mindenki, kit a’ véralkat ’s fellobbanó tűz könnyen ragad arra, hogy embertársai’ örömét méltatlan, vagy tán épen igazságtalan tettel zavarja, kézi könyvévé tegye az olly költőt, mint például nálunk Kölcsey, kinél szelídebb, emberibb ’s melegebb érzésű lyrai poetát nemzetünk alig mutathat.

Tudod, édes barátom, mik nekem a’ Kölcsey’ dalai ’s így képzelhetd, mint hevültem-fel kedvenczem mellett. Szívem tele volt érzéssel ’s épen olly szempillantatban valék, hogy ez érzéseket ki is tudám fejezni. Berekesztésűl ezen dalt mondám-el. „Bú kél velem, bú jár velem!” mellyet a’ jövő évi Aurorában fogsz láthatni.^* Velem a’ szerkeztető közlé előlegesen.

Minna megmosolygá beszédemet ’s egyet fordúla: de Ottília egészen ajkaimon függött ’s szemeiből olvasám, mint vala tetszésére a’ miket mondtam. A’ lyányka’ figyelme egészen reám volt tapadva ’s én megdicsőítve érzettem magam’ e’ merengő szelíd kék szemekben, e’ sápadt, egek felé vágyó arczulatban. Midőn a’ dal’ utósó soraira juték:

a’ szép szemekből egy cseppet láttam kiperdűlni ’s sokba került, hogy lábaihoz nem borultam e’ mennyei teremtésnek ’s nem imádtam azon érzést, mellyet keblében rejtegetett.

Mi az, édes barátom, a’ mi bennem olly szokatlan érzéseket gerjeszt, a’ mi úgy vidámit meleggé ’s részvéttel teljessé teszen, hogy ez egész világot karjaim közé tudnám szorítni? Lelkem erejében érzi magát ’s még olly munkás soha sem voltam mint most. Ritka nap, hogy új dolgozásokra tervekkel ne gazdagodnám. Ha asztalomhoz ülök, olly könnyen ’s fáradság nélkűl jutok-el oda, hová egyébkor leghosszabb fejtörések után sem tudtam. Keblem olly bő, olly gazdag gondolatokban ’s érzésben, hogy lángjaimat fékeznem kell. Apróbb költeményeim’ száma naponként nevekedik, ’s közöttök úgy hiszem, azok lesznek örökre legtöbb becsűek, mellyek most legújabban készültek. ’S mind ennek oka édes barátom?... Találd-ki ten magad.

Várkonyi dicsekvék leveleddel, mellyet neki válaszúl küldél. Azt mondá, hogy barátságod egyike élte’ főbb örömeinek. Az nekem kimondhatatlan gyönyörűségét ád.

A’ nyári hév igen nagy még itt a’ hegyek között is, ’s nappal nem igen hagyom-el szobámat: de a’ reggeli ’s esti idők, ’s az éj annál szebbek. Midőn a’ hajnal pirúl, alig várom, hogy ruháimat magamra hányhassam ’s kilovagoljak a’ hegyekre, hol a’ reggeli hűs szellő kellemes illattal frisíti érzékeimnek mindenikét. Hét órakor rendszerint szobámban ülök ismét ’s írok délig. Ekkor leülök rövid ebédemhez, mellyet öreg szolgám készít. Délután olvasok egész nap alkonyig ’s akkor ismét kilovaglok, vagy ha üzenet jő Várkonyitól, bevárom őket. Majd minden másod nap kijő Szegfy Ottíliával, néha Minna és Várkonyi is velök. Öszvejárjuk az egész szőlőkertet ’s midőn lábaink elfáradnak, leülünk a’ nagy diófa alá, mellyet ez előtt 40 évvel Várkonyi’ atyja ültetett. A’ kilátás itt gyönyörű a’ várra és a nyúgoti kegyekre, mellyek a’ nap’ arany bíborában fénylenek. Ottília nagy gyönyörűséggel szokta nézni a’ nap’ lenyugvását, melly itt a’ hegyekben valóban felséges. Estve midőn a’ hold feljő, ha nem vagyok a’ városban, öszvekalandozom az erdőket. A’ szőlőművesek, kik hétszámra itt kinn tanyáznak, már ismernek ’s szivesen mondanak jó estvét, jó éjszakát. Az illy éjjeli magányos sétálás valami igen becses, édes barátom. Az egész természet nyugszik, csendben van minden, csupán a’ kis tücsök’ zizeglése hallik a’ fűben. A’ hold halkan úszik borongó felhőin, ’s a’ messze távolból mint tenger’ zúgása úgy harsog a’ két város’ zsibongó zaja. Én leülök egy kövön ’s némán merűlök a’ természet’ szédítő szépségű tűneményeibe. – Áldd a’ sorsot, édes barátom ’s Várkonyi’ jószivűségét, ki nekem e’ gyönyörűségeket teremté.

Rég nem írtam neked, de ki oka egyéb, mint ten magad? Miért tetted nekem az irást kérdezgetéseiddel olly nehézzé ’s félelmessé? Én nem vagyok képes e’ lyánykáról valamit mondani a’ mi őt tökéletesen fesse. Szépségét dícsérjem a’ román írok’ szokása szerint? Melly sokan írták már le a’ hajnalt, ’s még is mik mind ezen leírások hozzá képest? Üres szavak, holt betűk. Utálom ez üres, e’ hideg fecsegéseket, mellyeket már annyiszor ismétlettek az emberek. ’S aztán annyit mondhatok neked felőle, hogy nem szép: de nincs olly szépség, mellyet felül ne haladna az a’ valami, az a’ szóval ki nem fejezhető, a’ mi az ő minden tettein, szaván, mozdulatin elömlik.

Utósó leveled óta hússzornál több ízben ültem asztalomhoz, hogy kérdéseidre feleljek: de mind annyiszor abba kelle hagynom. Lelkét kellene elődbe rajzolnom, hogy megfoghasd a’ képet; ’s ez nincs tehetségemben. Egykor leveleit közlendem veled, mellyeket egyszer ’s másszor hozzám íra, azokban fogsz lelni néhány vonást charakteréből.

Épen egy esti lovaglásból tértem haza. – Keblem tele van érzéssel, tele olvadozó lánggal. Ottíliát ma nem láttam: de hallám szava’ mennyei zengését. Sötét vala minden körűlem és csendes mint a’ sír, egyedűl lovam’ patkókoppanásai hallattak a’ kövezeten. Midőn Szegfyék’ kapujához nem messze valék, az épület’ felső részéből ének zendűlt-meg. Azonnal megismerém Ottília’ hangját ’s ez ismert szép verset: „Homályos bánat dúlja lelkemet.”^* A’ kedves dal a’ még kedvesebb leány’ ajkairól olly érzékeny, olly bánatos hangon zengve, fölverte szunnyadó érzéseimnek mindenikét; homályos indulatok keletkeztek kebelemben, néma fájdalmak metszék által szívemet, könnyeim’ hullottak a’ szeretett szenvedő’ keservein. Midőn e’ szavakra juta:

’s ismét:

azt gondolám el kell enyésznem érzéseim’ súlya alatt.

Vettem, édes barátom, szemrehányó leveledet, ’s íme válaszom reá. Igazak, tökéletesen igazak a’ miket mondasz, hogy egy idő óta minden elenyészett körűlem, egyedűl csak érette ’s benne látszom élni, hogy a’ hivatalba lépésre sem mutatok többé sem kedvet, sem készületet. – Csakhogy ez utóbbikra nézve még is egy kis kivételt kell vala tenned. Tudod, hogy előmozditóimat az ország’ gondjai hivták-el innét ’s nálok lépést nem tehettem. Ha ezentúl kedvemet vesztém a’ hivatal iránt, annak nem én vagyok oka, hanem azok, kik szűnetlen az irói pályára serkentenek ’s mellette a’ hivatal’ alkalmatlanságait festegetik. Azonban legyetek nyugton, csak kis ideig legyetek még, kérlek. Öszvéköttetésem Ottíliaval vége felé közelget: csak ezt engedjétek bevárnom. Mihelyt az ő sorsa elhatározódik, azonnal én is kitekintek újra az életbe. Szegfyékhez levél érkezett, mellyben jelentetik, hogy Ottília’ apja Walberggel a’ jövő Februáriusban jőnek-meg, hihetőleg jegyváltóra. Ottília erősen el van tökélve a’ klastromi életre ’s ez eltökélet erőt és kissé több vidámságot is ada a’ gyenge testalkatú, beteges leánynak. Ez idő már nincsen messze, várjátok-el tehát ti, kik szüntelen zsémbelődtök ’s hagyjátok, hogy addig legalább élhessem földi mennyemet. Az áldozat, mellyet később tennem kellend, sokkal nagyobb lesz, minthogy ezt meg ne engedhetnétek. Isten veled! Szívemet kínosan nyilalja keresztűl a’ mit e’ levélben írnom kellett.

Csendben éldelem boldogságomat ’s szívem merő érzés, azért olly ritkák leveleim. – Nincs nap, hogy Szegfyéknél ne volnék. Itt lelem-fel mind azt, a’ mit évek óta hiában kerestem. Itt lelek tiszta, mesterkéletlen, affectatiotól üres szivességet, való tiszteltést, gyönyörűséget ’s a’ szónak legvalódibb értelmében lelki éleményt. Itt találom azt, minek, az én kedves doctorom’ állítása szerint, híjával voltam; itt talál lelkem álláspontot. Oh barátom, szó nem képes azt festeni, melly napokat élek egy szeretetre méltó háznép’ körében ’s melly mennyei gyönyörűségek’ forrása nekem a’ leglelkesebb leány’ társasága, kit valaha képzelni tudtam. Egy szellemi rokonság fűződött köztünk, ’s látnád csak midőn mi hárman: Ottília, Várkonyi’ jegyese és én, együtt vagyunk. Jó istenem! marad e lelkemnek csak egy legmélyebb redője is illetetlenűl? nincs e minden, a’ mi bennem szellemi, cselekvésben? Látnod kellene, te kedves, látnod a’ miket mondok, hogy valóan megfoghasd szavaimat.

Azon érzésnek, melly köztem és Ottília között észrevétlen ’s mintegy magától szövődött, nincs neve, édes barátom. Mélyebb minthogy barátságnak, tisztább minthogy szerelemnek lehessen nevezni. Ez utóbbiknak kivált épen nem akarnám mondani. A’ mi viszonyunk olly szent, hogy mind e’ perczenetig nem mertem ez angyal előtt a’ szerelemnek csak nevét is említeni. Ő, ki magát az égnek jegyzette-el, foghatná e azt kedvetlenség nélkűl hallani? Azonban, hogy a’ lyányka előtt nem maradtam egészen figyelem nélkűl, azzal merek magamnak hízelkedni, ’s ennek érzése olly fényes diadal, melly mennyei emlékezetekkel fogja kísérni életemet egész a’ síriglan, egész odáig, hol a’ rokon érzés’ örömei nem szenvednek többé változást.

Bús vagyok, édes barátom, igen bús, mint kinek házában halottan fekszik rokona. Ottília egy hét óta ágyban fekvő beteg. Újabb hírek jöttek atyjától, mellyek reá kínos benyomást tőnek, ’s azóta irtóztató szív-nyilalásokban szenved. Istenem, melly kimondhatatlan állapot, midőn egy ártatlan leánynak szívszaggató rettegések közt kell várni édes atyját! De mit mondok? Édes atya e az, ki kegyetlen kezekkel emeli fel a’ tőrt, hogy vele meggyilkolja vétlen magzatját? A’ sötét századokban találhattál volna illy vad állatot, ma csak hallására is borzad az ember.

Isten veled, édes barátom, érzékeny szíved nem fogja könyeit megtagadni attól, ki barátodat a’ legszentebb érzésekkel szerette, ki boldoggá teheté, ha a’ sors engedte volna.

November’ 10. érkeznek-meg Ottília’ hóhérlói. Én nagy lépésre vagyok eltökélve, ha atyja a’ leányt klastromba menni nem engedi. Ha addig nem vennéd levelemet November’ 10. emlékezzél reám.

Itt küldöm Ottilia’ leveleit. Ön kezeimmel másolám-le számodra az eredetiből. Becsüld őket, mint barátod’ legszentebb kincseit.

Kedves Szamosvári úr! Vettem érzékeny sorait, mellyeket tegnapi roszúllétemre vigasztalásúl íra ’s köszönöm szíves részvételét. Ohajtanám, hogy ne volnék kénytelen annyiszor megzavarni azoknak örömeit, kik sorsomban részt vesznek: de a’ mit az ég ránk mért, illik zúgolódás nélkűl tűrnünk. – Isten engemet gyönge gyermekségem óta sok csapásokkal látogata-meg, mellyek alatt le kellett vala roskadnom, ha lelkemnek erőt nem adott volna a’ szenvedéseket tűrni, ha korán meg nem tanított volna, hogy boldog itt alant csak az lehet, ki eléggé erős megnyugvást és vigasztaló szót ön kebléből meríteni.

Az a’ kisded versezet, mellyet az úr’ leveléhez zárt vala, nekem felette kedves ajándék. Szívemet édes érzésekkel töltötte-el olvasása, ’s ha egy leány’ könye mértékéűl vétethetik valamelly érzékeny költemény’ hatásának, úgy az úrnak e’ dala, valamint többi művei is, a’ közönség előtt szép részvétre tarthatnak számot. Az úrnak tisztelője

Szépfalvi Ottília.

U. í. Mindnyájan üdvözlik általam, én pedig azt mondom: vigyázzon egészségére. Guszti meglátogatja délutáni hatkor, ha kedve lesz vele kilovagolni a’ hegyek közé.

E’ kisded levelke üdvözletet viszen az úrnak ’s azon kérést mindnyájunktól, legyen szíves velünk ma egy esti csolnakázásban részt venni. Semmi idegen nincs meghíva, a’ társaság egyedűl magunkból fog állni. Minna kiváltképen ohajtja hogy el ne maradjon az úr, ’s olly szép lyányka’ ohajtása nem megvetendő dolog. –

Nem gondolnám, hogy meghivásomra tagadó válasz jőne ’s így jelentem egy alkalommal azt is, hogy Guszti pontban hétkor fog megjelenni szállásán az úrért.

Aggodalomban voltunk hogy az urat valamelly baj érheté ’s annál kedvesb vala értenünk elmaradása’ okát. Guszti, kinek az úr felette nagy kegyelmében áll, egész estve kedvetlen volt távolléten. Mi hasonlólag jártunk volna, ha egy váratlan eset meg nem örvendeztet vala bennünket.

Úgy beszélénk öszve, hogy a’ hold’ keltét Margit’ szigetén fogjuk bevárni. Alkonyatkor inditánk-meg a’ csolnakot ’s míg a’ túlpartra eveztünk a’ nap a’ hegyek megett elszálla, arany színben csillogott minden körűlünk, ’s az est gyönyörű volt. Mintegy kilencz óra körűl a’ keleti ég világosodni kezdett az emelkedő holdfényben, ’s mi azonnal leereszkedénk a’ habokra. Guszti elővevé fuvoláját ’s érzékeny ábrándozásokkal kezde bennünket gyönyörködtetni. Néhány perczig ekként haladtunk, midőn egyszerre hátunk megett egy guitarre kezde pengeni. Vissza néztünk ’s csolnakot látánk halkkal utánunk lebegni. Guszti ismét fúni kezdé fuvoláját ’s midőn elhagyá a’ guitarre ugyanazon hangokat nyögdelte vissza a’ távolból ’s ez így folyt váltogatva darab ideig. Minna boszankodni kezdett, hogy valamelly alkalmatlan megsejte bennünket ’s tolakodásaival akarja mulatságunkat megzavarni. Azonban a’ csolnak egyenesen felénk hajtat ’s képzelje az úr – Várkonyi volt. Minél váratlanabb, annál kedvesebb ’s meglepőbb vala jelenléte. Mindnyájan felderültünk látására ’s az egész társaság, kivévén Gusztit, ki az úr után epedett, elevenséget nyert tőle. Az estvét sok gyönyörűséggel töltöttük; kár, hogy az úr nem lehete velünk, elmaradását mindnyájan igen sínlettük. Minna eléneklette guitarre mellett az úr’ énekét a’ Reményhez,^* melly bennünket igen meghata.

Illy éjjeli csolnakazás valami igen kedves mulatság. Az ég gyönyörű boltozata a’ maga ragyogó hold és csillagfényeivel, fekete fellegárnyaival olly csalólag tűkröződik vissza a’ víz’ mélyéből, hogy ha a’ szem sokáig reá andalodott, végre úgy tetszik mintha a’ csolnak mérhetetlen magasság alatt ’s mélység felett két ragyogó ég közt lebegne levegői szárnyakon.

Jól tevé, édes Szamosvári, hogy maga nem jöhetvén legalább levelével csinála nekem örömet; becses levelével, melly tele van emberszerető, szép érzésekkel ’s tanulságos, mint minden a’ mi az úrtól jő. Írjon, édes Szamosvári, minél többet ’s írjon az én számomra, ki magamat örömmel adom alá erkölcsi oktatásainak, ki örömmel fogadok-el minden intést, melly a’ rény’ útjára, honnét panaszaim már már eltérítének vala, vissza vezet. Melly sok szép vigasztalást foglalnak az úr’ szavai magokban! Íme lássa, hogy tanácsai, vigasztalásai nem hasztalanok, hogy én az urat igyekszem megérteni, gondolataiból egy imádságot készítettem, mellyet minden nap elmondok magamnak. Itt következik az.

Uram! a’ te ostorozásidra elvesztém béketürésemet; panaszokra fakadtam ellened, te, ki egyedűl vagy jó és igaz. Megfeledkeztem jótétemenyidről ’s csak a’ szenvedés’ óráit számláltam. A’ pillantatnyi búkat éveknek néztem ’s azt mondám, hogy minden öröm, mellyet adál, csak perczenetig tartó álom volt. Zúgolódás nélkűl vetem alá magamat büntetésednek, bár mit mérendesz reám; mert hiszem és tudom, hogy a’ te igazságos látogatásaid csak javamra történnek. Nem vesztem-el reményeimet irgalmad iránt. Te kegyelem vagy és jóság; kiterjeszted gondjaidat a’ legparányibb féregre is, felhozod reá szent napodat, megenyhíted inségeit, mert ő is teremtményed.

Irjon, édes Szamosvári ’s öntsön erőt lelkembe, melly a’ szenvedés’ súlyai alatt csüggedezni kezdett immár ’s rég elsűlyedt vala az úr támogatása nélkűl. Majd eljőnek egykor nekem is a’ virítóbb napok, a’ mikor szíves hálával fogok megemlékezhetni mind azokról, miket jó akaróim velem tettek.

Ha elgondolom, melly különös szivességgel viseltetik az úr én irántam ’s milly részvéttel van mindenhez, a’ mi környűl veszen, nem lehet szivemben a’ legnagyobb hála’ érzéseinek nem fakadoznia.

Köszönöm a’ kedves kötetet, mellyet számomra íra öszve. Az úr azt azért tevé, hogy legyen valamim a’ mi barátságára emlékeztessen ha majd elhagyom e’ világ’ zaját ’s oda vonúlok hová vonzódásom szólít? Ah, édes Szamosvári, az úr több hálával kötött engemet magához, minthogy illy emlékeztetés nélkűl is valaha elfelejthessem. – Keresztűl forgatám az egybefűzött lapokat ’s úgy találom, hogy azokat emlékeztetőűl felette jól választá az úr. Azon érzések, mellyektől keresztül vannak lehelve, hasonlókat gerjesztenek-fel az olvasóban ’s lehet e becsesebb emlék, mint az érzéseké? ’s vissza állíthatja e valami jobban a’ távol barát’ lelkét, mintha olvasás alatt azt kell majd több ízben mondanom: Ez az öröm, ez a’ bánat, melly most kebleden végig remeg, így örvendeztette így epeszté barátod’ kebelét, miként most a’ tiédet.

Vettem szíves ohajtásait, mellyeket hozzám intézett soraiban nyilatkoztata. Azok annál becsesbek, minél inkább távoznak azon szerencsekivánatoktól, mellyeket szív’ tudta nélkűl mondogattat a’ hideg mindennapi szokás. Az úr’ sorai valamint szépek, úgy teljesek lélekébresztő gondolatokkal, de nem kellett vala közéjök tenni azon egy pár szót, melly csábító erejével bir a’ szédítésnek. O férfiak, férfiak, mi erős kísérteteknek teszitek ti ki gyakran gyarló gyenge nemünket! Nem elég hiúsággal készített e fel bennünket maga a’ természet, szükség e hogy azokban még ti is megerősítsetek?

Igen tehát, ma születésem’ tizenkilenczedik éve van, de ha végig tekintek lefolyt napjaimra, nem kell e miattok elbúsúlnom inkább mint örvendenem? Csináltam e valamit ember-társaim’ örömei’ nevelésére? Sőt szenvedéseimmel elkeserítém azoknak napjait is, kiket leginkább szerettem, kik viszont engem a’ szivességnek minden nemeivel öleltek. Sírnom kellene ’s kétségbe esnem sorsomon, melly arra kárhoztatott, hogy egyedűl a’ mások’ gyötrelmeit sokasítsam: de nem csüggedek-el, igyekszem lelkemet erőben tartani. A’ jövendő szép álmokkal kecsegtet; én reménylek!

Ne szóljon, édes Szamosvári, atyám felől kedvetlen dolgokat. Azt nekem kínos hallani. Eddig az úr vala vigasztalóm ’s most azt kell látnom, hogy maga csügged-el. Kérdés, ha valók e azok mind, miket felőle némellyek beszélnek? ’S levele, melly az urat annyira magán kivűl tudá ragadni, nem lehet e valamelly hirtelen fellobbanás’ szüleménye? El kell várnunk, mi történik ha megjő. Én számos okokkal hiszem, hogy szándékomat, melly olly erős és szent, nem fogja akarni gátolni. Könyörgeni fogok istennek, kérlelje-meg irántam ’s ha majd itt leszen ’s karjaimba zárhatom őt, sírva fogok térdeihez borúlni, ’s ő, meglátja az úr, egyetlen leánya iránt szánatra fog gerjedni, bizonyosan fog. Ne szóljon, édes Számosvári, kivált az úr ne, felőle. Minél inkább tisztelem az urat, annál élesebben metszik keblemet szavai valahányszor róla kedvetlenűl emlékezik.

Roszúl vagyok, édes barátom, igen roszúl ’s kettőzteti kínomat az, hogy annyian szánakoznak rajtam, hogy annyinak szerzek fájdalmat. Atyámnak újabb levele érkezett ’s benne olly eltökélt szándék, melly kétségbeejti minden reményeimet. Jőjön, kedves Szamosvári, az úr vigasztalásaira lelkemnek nagy szüksége van. Talán ez lesz a’ végszolgálat, mellyet barátnéjának teszen. Úgy érzem, hogy én sem az égnek, sem Wallbergnek nem, hanem a’ halálnak vagyok eljegyzett mátkája, ’s gyászmenyekzőm nem sokára elkövetkezik. Ha az immár nincsen messze, egy barátságra kérem az urat, az utósóra, de legszentebbre. „Szeresse az én Gusztimat mindig úgy, mint most szereti; emlékezzék-meg reá, hogy árva, hogy a’ sors mindenétől megfosztá, a’ mi előtte szent és kedves volt.” – Ez barátnéja’ utósó kérése.

Irtóztató fejszédülések között írom e’ karczolást ’s nem tudom ha belőle érzésem’ nagyságát képes lesz e felfogni. De az úr, édes Szamosvári, pótolja-ki magának a’ hiányt ’s mondja a’ legszívrehatóbb szavakat, mellyeket csak gondolhat, hogy Ottília mondani fogott volna.

Ha barátság nem kötelezne is az úrhoz írnom, felebaráti szeretet parancsolná, hogy nehéz környülményeim között segedelméhez folyamodjam ’s bölcs tanácsát kérjem.

A’ mi kedves barátunk betegen érkezvén a’ mult ősszel Budára, először is engem tisztele-meg bizodalmával ’s mint orvoshoz hozzám folyamodott tanácsért. Eleinten saját előadásai után próbáltam gyógyítani: de néhány hétig tartó vizsgálataim után tapasztalám, hogy baja nem a’ testben, hanem lelkében alapúl. Ennek gyógyításához fogtam tehát. Hosszas, sőt czéltalan volna leírnom, mint igyekeztem benne psychologiai ismereteim iránt bizodalmat gerjeszteni ’s mint meg is nyerem azt lassanként olly mértékben, hogy utóbb tanácsaimat gyermeki engedéllyel követte. Megérkezése után szinte két hétig ágyban maradt; munkámba kerűlt míg onnét felizgathatám, de miután felkelt is, szobáját nem akará elhagyni. Elzárkózva szünet nélkűl magában tünődék, ezer féle bajokat képzelt ’s ha jöttem, nem szóla egyébről, mint mindig magáról. Látám a’ hypochondria’ veszedelmes jeleit ’s igyekeztem őt megmenteni. Egy szép délesten kicsalám a’ szabadba; által kocsiztunk Pestre a’ város’ erdejébe. A’ szép nap, tiszta levegő, tárgyak’ változása lelke előtt ’s leginkább az, hogy figyelme magáról elfordíttatott, mind ezek igen jóltevőleg hatottak reá. A’ kocsizás után nyugodtabb vala álma, jobban érezte magát. Ezt tevém vele több ízben ’s folyvást valahányszor csak időm engedé, mert egészsége’ javultával társasága sok gyönyörűségeimre volt. Utóbb társaságokba vittem ’s néhány házakkal megismertetém, hol mindenütt szívesen fogadtatott, mint egyike a’ legérdekesebb társalkodóknak. Midőn a’ májusi napok bekövetkeztek ’s a’ nyár’ melege megérkezett, fürdőt ajánlék neki, nem annyira a’ fürdés, mint az ott nagy számmal megjelenő emberek miatt.

Egy kikocsizás’ alkalmával a’ váras’ erdejébe vezető sétálón egy csínos szőlőkért tűnt szemébe igen jó ízlettel épült nyaralója miatt. Kérdé tőlem, kié lehet a’ szép kert? Elmondám, hogy egy megholt rokonomé volt: de tékozló férje eladá, mind a’ mellett, hogy nem őt, hanem gyermekeit illette volna. Kérdezgetései oda vezettek, hogy az egész háznép’ történetét elmondám. Ő beszédemet igen nagy részvéttel hallgatá ’s vettem észre, hogy a’ boldogtalan atya’ ballépései egész belsejét felháboríták. Nem tudá feledni ’s még napok után is emlegette, ’s a’ mint tőle hallám az úrral is, édes barátom, közölte, és így fogja tudni az egészet. Néhány nap mulva e’ kikocsizás után Szegfyné, Ottília és öccse Guszti a’ fürdőben voltak velem, hol találkozván Számosvárival, öszveismertetém őket. Szamosvári igen el látszott érzékenyűlni a’ szegény beteg leány’ látásán ’s vettem észre, mint meg vala ütközve. Napok multanak-el ’s én Szamosvárit foglalatosságim miatt nem láthatám, de hallám Szegfynétől, hogy velök a’ fürdőben minden nap öszvejött. Egy reggel szállásomra robbana felderűlt és szinte feltüzesedett arcczal, midőn épen a’ fürdőből haza térne. Beszédeim különféle tárgyakon andalgának, ő azokra nem látszott figyelmezni ’s mindene elárulta, hogy gondolati távol tárgyakon függenek. Egyszerre felszökék helyéből, felém jött ’s elmondá, hogy igen kér, ismertessem-meg őt a’ Szegfyék’ házokkal. Én örömmel ajánlám magamat, annál inkább, minthogy e’ háznépet, kivált a’ vidám és tréfás öreg Szegfyt, ollyannak hivém, kik között Szamosvári ábrándozó és heves lelke csillapúlást szerezhet. A’ megismertetés megtörtént, de fájdalom veszedelmes következésekkel – Szamosvári azóta Szegfyéknél mindennapos ’s Ottíliának ábrándozó imádója.

Az úr, tisztelt barátom, be lévén avatva Ottília’ környűlményeibe, azonnal fogja érteni, hogy Szamosvári szenvedélye e’ lyányka iránt jó következéseket maga után nem vonhat. Én Ottília’ atyját jobban ismerem, minthogy Szamosvárira nézve legkisebb kedvező reménnyel is biztathatnám magamat. Ottíliának vagy Wallberg’ keze, vagy legfelebb klastromi élet között lehetend választást tennie; sőt kérdés, ha atyja’ meghajthatatlan makacsságát ez utóbbikra rá lehetend e birni. – Íme elébe terjesztém az úrnak, tisztelt barátom, a’ dolog’ állását, gondolkodjék róla mint lehetne a’ veszélyt, mellyet e’ szerelmi szövetkezés támaszthat, elhárítani. Talán jó volna ezeket így tisztán Szamosvári elébe terjeszteni, ’s arra birni őt, hogy az Ottíliával való szövetkezéssel hagyna-fel. Az úrnak nagy befolyása lehet reá, ne sajnálja fáradságait; azok minden bizonnyal a’ mindkettőnk által szeretett Szamosvári’ boldogságát eszközlendik. – A’ mi állásunk ez ügyben felette kényes. Szamosvárit mindnyájan tiszteljük ’s szivünkből szeretjük. Ő egy igen jeles tehetségű ’s szeretetre méltó ember: de felette érzékeny ’s könnyen ingerelhető, rettegünk őt megsérteni. A’ szerencsétlen, szenvedő lyánykával valamelly kedvetlenséget éreztetni szinte nehezen esik a’ szívnek ’s így egyedűl az úrban van minden reményünk, bizodalmunk. A’ csomó annál szövevényesebb, minthogy a’ lyányka igen elzárkózott természete mellett is nem látszik egészen érzéketlen lenni Szamosvári iránt.

Legyen az úr, édes barátom, szíves velem közleni, micsoda lépésre tökélendi-el magát. Értekeznünk egymással e’ nehéz dologban talán nem leszen szükségtelen. Tisztelő barátja

Dr. Várkonyi.

Az úrnak, édes barátom, Szamosvárihoz írt levele – mellyet velem másolatban közöl – igen jól van gondolva ’s lelkemből látszik kiírva lenni. Elvárjuk, millyetén foganatja leend. Úgy hiszem már el fogott hozzá jutni. Ne terheltessék válaszát, mellyet tőle venni fog, a’ mennyiben a’ tudva lévő tárgyat érdeklendi, velem közleni. Minthogy Ottília iránti viszonyairól velem még mind e’ mai napig nem szólott, hihetőleg most is tartózkodni fog említésétől ’s így csak az úrtól várhatok értesítést a’ Szamosvári’ gondolkodása felől.

Szomorú dolog, a’ mit az úr, édes barátom a’ tudva lévő tárgyban jelent. Azok szerint tehát le kell mondanunk legparányibb reményeinkről is szándékunk’ jó foganatja iránt. Igy kénytelen vagyok magamat az utósó, a’ legkedvetlenebb lépésre eltökélni, kénytelen vagyok magával Szamosvárival szólni. Az nem szereti barátját, ki veszély’ szélén látván nem ügyekszik őt az örvény mellől vissza rántani: de képzelheti az úr, édes barátom, mi nehéz tisztet vállalok magamra.

Aggodalomban vagyok a’ dolog’ kimenetele iránt. Szépfalvitól levelet vettünk, melly jelenti, hogy November’ elején itt leszen Wallberggel ’s egyszersmind meghatározza Nov. lld. a’ jegyváltás’ napját. Nem volt mit tennünk, közleni kellett a’ levelet Ottíliával. Képzelheti az úr, melly mennykő csapás volt ez a’ szegény lyánykának. Nem sírt: de arczulata festé, hogy belsejét mélyebb kínok dúlják, mint a’ sírás’ fájdalmai. Midőn érzései első eltompulásokból magokhoz tértek, egyik ájulásból másba esett. Tegnap óta enyhűlni látszanak gyötrelmei, a’ mit Szamosvárinak lehet köszönnünk, ki tegnap egész dél előtt ágya mellett ült ’s biztató tehetségeinek minden hatalmát egybegyüjté a’ beteg’ lelkében jó reményeket ébreszteni, hogy Wallberg más gondolatokra térend, ’s akkor atyját is reá lehet beszélni majd, hogy szándékát a’ klastromi élet iránt jóvá hagyja. – Csudálatos leszen az úr előtt a’ mit mondok, mert az előttem is csudálatos vala, hogy Szamosvári Ottília’ klastromi szándékairól szólhat, de a’ dolog nincs különben. Úgy látszik, hogy Szamosvári erre rég el van készűlve, mivel jól érti, hogy e’ szövevényes környűletek közt ő Ottília’ birtokára soha számot nem tarthat. Szándéka egyedűl az, hogy a’ szeretett leányt boldognak tudhassa ’s a’ klastromi életet Ottília mindig úgy festé, mint vágyainak fő, utósó és legszentebb czélját. Csak így lehet megérteni ez erős resignatiót.

Rettegek Szamosvári miatt. Ma először szólt velem Ottíliáról, ’s először nyílt-meg előttem. A’ harcz, melly belsejében háborog, mellynek tanúja valék, leírhatatlan. Oh, édes barátom, ha az úr őt látható vala, nem fojthatta volna el keservét a’ szegény ifju’ gyötrődésein. Nyakamba borúlt és siratá Ottíliát mint rá nézve minden kinézések szerint már megholtat. Én mindeneket mondtam vigasztalására; egy kissé csillapodni látszott. Resignátiójában nincs ugyan olly lélekcsend, mellyet ohajtani lehetne, azonban e’ tekintetben még is meg tudnék nyugonni, ha más gondolat nem rémítene, melly a’ közte ’s Wallberg közötti viszonyból támadhat. Midőn Wallberg’ nevét említettem neki, fellázadt benne minden indulat, nem lehet azon hitből kivenni, hogy Wallberg ne legyen ez egész szövevénynek oka. – Ismeri az úr heves természetét ’s ha azt mondom, hogy Wallberg e’ tekintetben hozzá egészen hasonló, vagy talán még több, ’s hogy e’ két lángnak öszvecsattannia melly könnyű, hogy… ’stb – az úr érteni fogja rettegésemet.

Ottília igen roszúl van ’s alig ha el nem veszítjük szegényt. Én úgy hiszem, Szamosvári’ társasága é’ leánynak minden érzéseit fölverte álmokból ’s a’ klastromi életben nem fogná azon belső csendet feltalálni, mellyel mind magát mind másokat biztat.

Szívesen teljesítem, a’ mire az úr, édes barátom, kér, ’s megírok mindent a’ mi történni fog. Adná az ég, túl volnánk már rajta. Fejem egy idő óta igen zavart ’s nem lelem nyugtomat.

Jó volna Szamosvári’ anyjával néhány szót tudatni fia iránt. Mondjon-el az úr annyit, a’ mennyit jónak látand; mindent talán nem kell tudatni. – Egy hét mulva venni fogja levelemet ’s belőle megérteni mi történt legyen.

Ma várjuk Szépfalvit. E’ fél ív készen áll asztalomon az úr’ számára, hogy megírjam a’ mik történni fognak. – Szamosvári az imént hagya-el. Rendkivűl fel van lázadva vére, meg kellett kérnem, hogy így Ottíliát ma ne látogassa-meg ’s ezt azért, hogy távol tartsam. Borzadok annak képzeletétől, hogy Wallberggel ott találkozzék. – Ottíliának szava igen elgyengűlt, gyakran beszél magán kivűl. Felgyógyultához kevés a’ remény.

Megtörtént a’ mitől rettegtem. Szépfalviék megérkeztek. Wallberg már tudta Szamosvári’ szenvedélyét Ottíliához. Szegfyéknél találkoztak. Wallberg szemrehányást teve Szamosvárinak. Heves vala az egybekapás ’s Szamosvári párviadalra hívta Wallberget. Két katona tiszt volt a’ secundans. Ma reggeli hatkor volt a’ viadal kinn a’ szomszéd erdőben. Szamosvári sérelem nélkűl jött vissza; Wallberget kocsin hozták ájulások közt. Bal vállát öszvezúzta a’ lövés. – Szamosvárinak tanácslák, hagyja-el ez országot mielőtt még Wallberg életben van: de ő távozni nem akar. Úgy látszik elméje háborog.

Ottília magán kivűl van. Valamelly gondatlan ágya körűl elmondá mi történt.

Ottília’ szava elállott, szemei húnyva vannak. Éjfélig megválik mire fordúl dolga.

Magához jött. Előhozatá tűkör fiókját ’s egy csomót kezembe ada azon kéréssel, hogy holta után égetném-el. Úgy tetszik Szamosvári’ kézíratai.

Irtóztató szenvedésekkel kell küzködnie. Nem szól, kínjait szíve’ sebes dobogása jelenti.

Túl van szenvedésein. Az utósó perczben atyját kivánta magához. Midőn belépne keze után nyult ’s megcsókolván azt, minden vonaglások nélkűl csendesen elszunnyadott.

Ma reggel Szamosvári őrjöngve rohant a’ szobába, hol a’ halott kiterítve fekszik. Kórházba kellett vitetnem. Tettei azt mutatják, hogy elméje meg van háborodva. – Wallberg magához jött. Orvosa bízik hogy a’ seb nem veszedelmes ’s életéért nincs ok aggódni.

Ne szóljon az úr, édes barátom, Szamosvári’ anyjának fia’ baja felől. Jó reményeink vannak felgyógyulása iránt. Hogy Wallberg életben van annak hallása sokat segített rajta.

Ottíliát ma temettük-el. Guszti vígasztalhatatlan, mert nénjét rendkivűl szerette. Képzelheti az úr fájdalmunk’ nagyságát a’ mindnyájunk által annyira szeretett leány’ halálán.