_____________
Eszti koppantott, ’s eloltá a’ gyertyát. Félve akara vele a’ konyhára futni, hogy meggyújtsa; mert apja egész étvággyal foglalatoskodék épen a’ délről maradt hideg lúdczombbal. De az öreg’ figyelmét most valami csillogás voná magára a’ sötétben, ’s gyermekkorából még holmi boszorkányos mesék’ rémes jeleneti lebegvén lelke előtt, felejtve kedves falatját, nem minden szorongás nélkűl kérdé leányától: látná e mi fénylik ott az ablakban? „A’ kandúr” felele kis zavarral Eszti, féltő pillantatot vetve az ablakra ’s kisuhant; az öreg pedig boszúra fortyanva a’ macska ellen, melly őt tulajdon szobájában ijesztgetni meri „siccz te!” rivalkodék, ’s erős lökéssel hajíta feléje a’ lerágott koncczal. Eltünt erre az ablakból árnyék és fény, lassú csörtetés hallék a’ kertben, ’s valami boszús halkkal ejtett emberi hang, mellyet az öreg macskamorgásnak veve. Jó ízű döczögő hahotában lelé a’ világothozó Eszti a’ már megbátorúltat, ki fennen dicsekvék milly’ jól találá, ’s mint elijeszté ablakábol a’ vén kandúrt. Gyenge mosolygás vonúla a’ szép Eszti’ bájajkaira is, melly mindazáltal inkább beillett volna fogfájást jelentő kínos vonásnak: de erőszakot kelle indulatin tennie, mert apja örömest látá más’ jó kedvét is, mikor ő nevetett, ’s illy ritka furcsaságú esetet bűn lett volna mellette egykedvűleg nézni. Eszti szorongva tekinte ki az ablakon, honnét elriasztatott a’ kandúr, jól tudván, milly kedves czicza lesé onnét az öreg’ álmát, ki ma, boszújára, a’ tetemes lúdczombbal vesződés közt később akará máskornál nehezítni pilláit. A’ czélról visszaütődött koncz még ott vala az ablakban, mellyel, mint bús emlékét e’ szerencsétlen estének, midőn vigyázó gondossággal akarná Eszti köténykéje alá emelni: nagy sikoltással riada vissza apjához, mert kis kezecskéje mérges fogak közé juta, mellyek vérnyomokat hagyának bőrén a’ kényen nevelt leánynak. Egy komondor rég vesződék már a’ csont’ kivételével az ablakból, ’s most egyszerre fosztatni látván magát a’ kedves prédától, boszúsan kapa a’ kis rabló kéz után, melly ijedtében még jobban megszorítván konczát, annak még is urává lőn, ’s gondos figyelemmel rejté azt apja’ szemei elől kis köténykéje’ zsebébe. Az öreget hajborzadva ugratá-fel székéről a’ szokatlan morgás ’s leánya’ sikoltása; az elűzött kandúrban hatalmas boszorkányt gyaníta, melly boszúlni jövend a’ méltatlan bánást; ezért viaszgyertyákat gyújtata, tömjénnel ’s szentelt ágakkal füstölteté szobáját, ’s hosszú imádsága után döbögő szívvel adá magát nyúgalomnak. Képzelő tehetsége szerencséjére csekélyebb volt napi csúszás-mászás alatt megtörődött nagy testénél, ’s így kora hortyogás elnémítván fülében az elébbi dorombolást, sikoltást, békét hirdete a’ háznak. Nyugton is leve minden; Eszti sétált csak bizonytalanságban a’ folyosón; mellyet kellemesen világita a’ kelő hold, ’s némi bátortalansággal küzde: merjen e ez eset után kertjébe a’ tán rá váró hívhez menni? – a’ mint egyszerre uj riadat döbbenté-meg szivét. Apja’ szobájában zörgést ’s egy kiáltást halla, hasonlót a’ tél’ sivatagaiban ordítozó farkaséhoz, melly hiában nézdel éhgyomorral kivánt préda után a’ hó’ fehér fátyolán. Ijedve rohan-be Eszti is, mi érhette apját, ’s ez ekkor már a’ szoba-középen térdeple, görcsösen vaczogó álla közűl ördögűző szavakat mormolva. Az ablakban egy fekete macska üle, morogva ’s fogai közt tartva a’ nagy lúdczombot. Eszti mindjárt átlátá a’ dolgot, mert köténye is, mellyet apja’ ágya fölé a’ fogasra akasztott, lerántva a’ földön hevert. Ennek zsebébe volt t. i. az elébbi ludczomb rejtve, mellyet a’ macska félig kifityegni látván, érte az ágycsúcsról egy salto-mortálét teve ’s vele eggyütt a’ nyugton alvó öregre rohant-le. Képzelhetni most ennek rémülését felriasztatva álmából a’ zuhanás által ’s meglátva a’ macska’ fogai közt a’ lúdczombot, mellyet elébb macska’ képében kísértő rosz lélekre mere hajítani. Eszti nem nyugtathatá-meg apját. Fél éjet vele kellett virrasztania ’s bepókhálózott nagy kapcsú szent könyveket forgatni, lelke’ nyuglatására a’ megfélemlettnek. –
Potrohos Tóbiás – e’ néven ismerte a’ környék öregünket, ki első tekintetre hagyá gyaníttatni öles átmérőjű bikkfákkal vetekedő hasáról a’ boldog asztalt – árendás vala gróf Milmaynak egy pusztáján. Törhetetlen szorgalom ’s tudás a’ világhoz, mit mások hamislelkűségnek is szoktak itt-ott nevezgetni, meghizlalák testét, ’s erszényét az egykori szük zsebű sovány ifjúnak. Serdűlő korában czél nélkűl tébolyogván szerencse-vadászaton a’ gazdag honban, az említett grófnál egy falka ludat veve gondja alá, majd utóbb egész majorság kezére bizaték. Tóbiásunk csak hamar felfogá a’ legokosabb számolás’ mesterségét, mellynek alap-törvényéűl tevé, hogy minden negyedén az évnek, midőn számolnia kell, egy pár libácska, egykét iccze vajacska, vagy egy kosárka tojás legalább fennmaradjon, melly csakhamar tulajdon számadása alá menjen, úgy, hogy rövid időn két protocolumot kellett vezetni szorgalmas majorosunknak, mellyeknek egyikében kedvtelve nézelé sokszor ön kis gazdasága’ nevekedését, szemessége’ – mint szereté hinni – ’s fáradozása’ hű jutalmát. – Jónak látá helyeztetésén a’ baromfiakat szedő német tyúkászokkal is szép barátságban élni, kikkel tüstént vérségbe, sógorságba keveredve, úgy adá lúdjait, mint ő akará, ’s atyafiságból megtevék kis haszonért sógorai, hogy lúdjai’ árát mindig kevesebbre mondák mint fizeték, melly, ’s más hasonlón kedvező környűletek olly karba helyezteték majorosunkat, hogy már innep napokon pejhes kabátjából kitisztulva az udvari szobalányok’ szeme is megakadhata rajta, ’s házasság ötlék eszébe a’ merész tökéletű ifjúnak. Evvel meg is veté jövendő szerencséjének erős talpkövét. – Úgy negyedik kéz által értésére esék, hogy a’ kastélyból egy szobalány nyájas szemekkel látná, ’s az uraságnak is bizonyos kedve telnék e’ frigyben, mellynek utóbb még többet is fogna köszönhetni. Vérszemet kap erre az ifjú lángra gyúlt majoros, ’s innepi köntösét felöltve ballag – mert nem repülhete munkás fáradságában a’ remény’ ’s szerelem’ nem ismert szárnyain – kegyelmes urához a’ grófhoz, megkérni Lénit, az ismert szorgalmu szobalányt, segítő társúl foglalatosságiban. Kedves választ kapa a’ gróftól, drága grófi gyürűt jegybe a’ szép mátkától, ’s pár hetek mulva csinos fiatal menyecske diszesité lud-zajos udvarát. Ez idő óta némi magasabb rangban látá magát Tóbiás; az új asszony új ismeretséget, diszt ’s rendet vive a’ házhoz. Lassúdán nevekedék a’ kettős szorgalomért fizetése is; ’s a’ mi több, a’ gróf maga elég kegyes volt néha meglátogatni szegény lakában az új párt, ’s ha illyenkor elhivák vagy kin tarták is foglalatossági a’ gazdát; megelégedék az ifjú asszony’ jelenlétével is. – Tóbiásnak e’ tiszteltetésre némi büszkeség kezde ébredezni keblében, mellyet eddig más indulat ugy sem igen lakott. Már nem ő köszöne előre a’ többi cselédségnek, elfogadni vala csak még nyájas a’ neki tett köszöntést. A’ gazdag asztalhoz szokott feleség jól tartá férjét, mert volt is miből, ’s színesedni, hasasodni kezde a’ száraz ifju; szóval, beillék már uradalmi ispánnak, ’s ennek meg is tevé hasonlíthatatlan kegyű ura hű szorgalma’ tekintetéből, penzióba tévén előle az öregebb szolgát. Mások mást beszéltek, de ki győzné a’ világ’ sokféle beszédét hallgatni! Tóbiás erősen hivé ön érdemét e’ kegyelemre, ’s ön becsünk’ érzése is már némi méltósággal ruházza valónkat. Tóbiás új pályáján is jónak vélé szorosan az előbbi időktől szabott sinórmértéken menni, ’s rövid időn szebb lovakon járt grófjánál, ruhát szinte Pestről kezde hordogatni, ’s felesége is a’ deli ispánné asszony mérkőzheték már a’ vidék’ dámáival, kit holmi grófi ajándékok még szemlátomást ki is tűntetének a’ többi között. – Áldá sorsát Tóbiás, melly olly pusztán ’s olly hontalan, vagyontalan bocsátá őt útnak, ’s épen jó magyar ország felé; mert mit most ketten hű nejével keresének, meg is kaparítá azt; nem úgy, mint, ki könnyen örökölt javait még könnyebben szokta elfecsélni. Meghalt most egy pusztáján árendása a’ grófnak, ’s megkinálta kedvező kötések alatt vele Tóbiást. Ez mindenben kegyes uraságának akarván tetszésére lenni, elfogadá a’ zsíros ajánlást, ’s árendás leve a’ vigadi pusztán, mellytől csak azért mutatá némi vonakodását, hogy azon szobában, mellyből előzője kihalt, kelle laknia. Tett azonban az uraság’ nagy lelke erről is, ’s év’ multán csinos mezei epűlet álla az előbbi sárfészek’ helyén, külön osztályokkal gazdának és asszonynak. ’S itt nyeré a’ tisztes potrohos nevet Tóbiás, mert a’ jó élet csakugyan hasán mutatkozék leginkább; itt nevelé serdűlő leányát is a’ szép Esztit, kit felesége elhalván szinte nem rég kapa vissza grófja’ udvarából, hol mintegy nevelésben különös tekintetből elhunyt anyja iránt gyengébb korától fogva tartatott. – Eszti, a’ szép árendás leány, csakhamar megelőzé hírben apja’ hasát a’ környéken. Természettől szépen idomítva, ’s kimivelve a’ grófi udvar’ finomabb nevelésében, repkedő ugyan, de ártatlan ’s meleg szívvel ajánlkozva, rövid időn ismerős lőn közel és távol a’ vigadi puszta’ leánya, ’s számos útasok térének-be, gazdasági szemléletek’ ürűgye alatt, az egykedvű potrohos gazda’ pusztai házába. Lassanként kezdé figyelmeztetni a’ mindenünnen tóduló dicséret, a’ hallatlan részvét leánya iránt, ’s vágy, tán éltében első, kezde serkedni keblében, leányát idővel nagyságosnak láthatni. Ezért elég kedvetlenűl vevé Bokrosinak is, a’ gróf’ egy új ispánjának szomszédságát, mert ez egy innepet is el nem mulaszta, hogy át ne lovagolna Esztihez, kiért lángra gyúla ’s kinek megnyerésével kecsegteté is magát, nyájas pillantatokkal fogadtatván eleinte a’ kecses lánytól. –
Azonban hetek ’s hónapok változást hozának a’ dologba. Báró Özöndi nyári lakásra jöve szomszéd
kéjtári uradalmába, mi új zajt, új életet terjeszte a’ vidéken. Maga a’ báró, szenvedélyes barátja a’ színjátékoknak, kis színházat állíta
jószágán, hová a’ környék’ urait is behívá. – Sok vig esték hagyák vissza emlékét lefolytoknak. Tóbiás nem veve részt e’ vígalmakba, nem ezeknek lévén keble teremtve, de lelkében irtózott is tőlök, mellynek oka lehetett, hogy éltében egyszer színházba menvén, szerencsétlenségére épen a’
„Bűbájos vadász” adaték,
*
A bűvös vadász (1821) korában igen népszerű és nagyhatású német opera, melyet Kolozsváron, Budán is előadnak; írta Johann Friedrich Kind, zenéjét szerezte Carl Maria von Weber.
’s a’ benne előjövő sok föld alatti ’s fölötti lelkek annyira megrázkódtaták, hogy most is még hideg borzadás futja végig hátát ha rájok eszmél. Esztit át engedé egyszer meg is menni Elíz grófnénak, volt grófja’ kisasszonyának kértére, nagyon megtisztelve érezvén magát e’ szerencsével. Eszti örűlt a’ leendő látványnak, Elíz mulatá magát apró gyermekeskedésivel, ’s hamar lefolyt a közel-út, villámként reppent át a’ jól töltött este, de fájdalom! kedvet, nyugtot ragadva magával. Eszti illy bájost, illy vonzót, mi olly kedves érzelmeket költ az édes háborgású kebelben, hű sohajtatot ’s meleg könyet csal-ki a’ részvevő szivből ’s meglepett szemből, éltében nem láta még, egész lélekkel függe tehát az adott darabon, vagy magát is csalva tán inkább a’ darab’ hősén. A’ szépség, jóság, a’ magas, a’ felséges’ ideáljához most kezde emelkedni először még gyenge, de fogékony lelke, mélyebb eszméletekbe kezde sűlyedni, ugy, hogy elragadtatott lelke alig találá-fel magát játék’ végével a’ közéletben. Képzeti szokatlan magasságú vidékeken szárnyalának, kedvét csendes némaság váltá-fel, keble feszűltebb leve, fojtogatá valami a’ kis szivet, melly eddigi szabadságában nem tűrhetvén a’ hurkot, melly rá vetendő vala, meg-megdöbbent mintegy felriasztva asszonyát, – majd ismét csendes hullámú patakként édes ömledezéssel tolá a’ hevűlt vért erein végig. Szótalanabb leve a’ vissza-út, mint jövet. Elíz hasonló érzések közt, de biztosabban, de jártasabban látszék őgyelegni. Esztinek éltében először vala ohajtott a’ némaság. Legmélyebben Bokrosi érzé ez út’ nem vélt foganatját. Esztije egykedvű, hideg kezde lenni hozzá, elvesztve gyermekes elevenségét többnyire kertje’ magányait bújá, de koránt sem ő, (maga sem tudá mi?) fogá igy lépen az egykori csintalan eszméletet. –
Igy űle egy estve néma dologtalanságban, fejét kezére hajtva kedves helyén, bús fűze alatt kertében. Ismeretlen édes vágyaktól epesztett lelke néma éldelettel függe kedves képein a’ boldog multnak, szűk vala keble érzelmeinek ’s bús sohajtatok – mind a’ csillogó estét viszaidézni vágyók – könnyitének a’ nyomott szíven. Egyszerre lassu csörtetés voná magára meglepett figyelmét, ’s egy kép tünék-elő a’ fák közül, félig ismert, mint álomban látott jobb világi lényé. Szorult lélekzettel alig fogadhatá a’ mézzel ömlő köszöntést Eszti ’s inai remegve halaványon rogya-vissza ülésére, mert az ismeretlen Vilmos volt, a’ minapi estén látott szindarab’ hőse. Kezdő szerelem nehezen szőhet kölcsönös beszélgetést két rokon lélek közt; bizonyos tartózkodó fontolgatás a’ legigézőbb szinben tünhetni-fel a’ kedves előtt, tartja darabig lekötve nyelvünket; de annál édesebb fecsegő lesz az első behatás’ kötelékeiből szabadulva, midőn sejtve már a’ kívánt bájolást a’ messze gyanított bóldogság’ első forró érzete lehel hangot a’ rebegő ajkakba, ’s ez vala ifjaink’ sorsa. – Magasan álla már a’ telt hold, a’ csendes puszta felett, midőn Vilmos meleg kézszorítással bucsút vőn a’ képzelgések, remény, és szerelem’ boldog egében dicsőűlő leánytól. Tóbiás rég nyomá már tetemes nyoszolyáját ’s Esztinek szokása vala különben is apjának lefekte után még egyet sétálni kertében ’s így a’ boldog szerelmesek akadály nélkűl szedheték kölcsönös érzelmökben boldog jelenjök’ virúló rózsáit. Rajzolhatatlan az éldelet, mellyel egymás lelkén csüggtek ártatlanságok’ homálytalan csillaga alatt szerelmesink. Kölcsönös fogadások, remény-szikrák’ élesztése, ’s különféle kinézések egy mennyei idővel közelgő jövőbe, rövidíték a’ kevésre szabott órákat. Eszti gyúlékony lelke elkapatva a’ finom művész’ fellengésitől, ideálok’ világában járdalt, hol csak Vilmosát látá ’s szerelmét, a’ művészség’ rózsa-pályáján Thalia’ temploma felé könnyű szárnyakon lebegni ’s fogadni az istenasszony’ oltáráról az érdemlett koszorút, melly országos koronáknál drágább. Vilmos ajánlást tőn egykor Esztinek fellépésével a’ szinre meglepni a’ bárói házat. Ragyogó szinekkel festé a’ művészetek’ e’ legszebbikét – ideálját a’ többinek, – ’s elég szerencsés vala édes szónoksága elfogadtatni Esztivel az ajánlást, ki ezentul csak e’ gondolatnak élt, ’s kedves táplálékot leltek benne képzelgései. –
A’ szerep már birtokában, sőt fejében volt a türelmes mester mellett könnyen tanuló leánynak, ’s a’ játék a’ közelebbi vasárnapra határozva, midőn a’ kedves lesben álló Vilmost olly szerencsétlenűl éré a’ veszedelmes markokból hajított lúdczomb. Tóbiás, kinek a’ darab idő óta hallott éjjeli csoszogásokra már ugy is résen áltanak fülei, felriasztaték kedves nyugtábol a’ mult estei lúdczombbal kísértő macskától. Félelmesebb leve ez idő óta, minden levélmozgásra a’ fekete kandúrt várá a’ lúdczombbal kapott sérelmet boszúlni, ’s borzadott ha vissza-tekinte a’ múltba, mellyben olly sok lúdlábak, ’s néha olly furcsa utakon, fordulának-meg kezein. Felébrede a’ kisbiró sürgetni a’ ludak’ árát, ’s az egész esetet isteni büntetésnek vevé, mellyel bűnbánásra inté a’ lúdczomb, ’s sátánként ijeszgeté a’ fekete kandúr. Eszti is sokat csökkent reményiben. Éjfelekig kelle olvasnia apja’ ágya mellett, míg álmot csalhata gondos őrt álló pilláira, ’s Vilmos mindeddig nem mutatá magát; pedig a’ játék’ napja közelgete, ’s ezer aggódás vívá lelkét: nem vévé e sértésnek e’ balesetet, vagy tán szemét is kiütheté a’ sulyos ludczomb? Tóbiást üldözé lelke, ’s nem állhatva szorongó kétségeinek ellent, grófjához siete bepanaszlani sorsát, hogy a’ pusztát kísértet járja, éjjeli nyugalmat rabolva egész háztól, ’s kiváncsin tudakolá: nem vett e a’ volt árendás illyeseket észre? vagy tán bűnben lélekzve hagyá itt a’ földet, ’s feloldatását munkálja most borzasztó jelenéseivel. A’ vig kedvű gróf kapott a’ tréfán, ’s gondolni lehet, hogy még nyúgtalanabb szívvel tére-meg Tóbiás; ’s nem egy éjjel riasztaték-fel dióhajban kopogó macskáktól ágya körül, ’s nem egy éji concerttel tisztelteték-meg, mellynek siralmas macskanyifogása lélekrázó vala Tóbiásunknak. Kegyesebb vala Elíz grófné, nyájas kegyű kisasszonya a’ grófnak. Egy délután átkocsiza ez Vigadra, hogy szétnézzen a’ házban, ’s Tóbiást’ eszméltesse, ha lehet, tévedésiből; de még egy különös sötét gyanú is vevé ez utra, melly Tóbiás’ meséje óta rémesen kezde keblében kelni. Esztit magát lelé a’ kertben, most is még szerepét próbálgatva a’ fák alatt. Elízt meglepé e’ csodás viselete a’ lánynak, ’s kiváncsin kérdezgetődék iránta. Szemérmes pirulat lepé a’ lány’ arczát. Most először vonatva kérdőre lépése felől, gyanítni kezdé, hogy ebben más tán kivetőt is lelhetend. Görbe kerengős után nagy lelkétől erősítve a’ grófnénak, kivallá, hogy ő a’ színész-társaság’ igazgatója által fel van kérve egy adandó darab’ játszására, ’s hogy ő ebben különös kedvét lelné, hogy a’ szép lelkű művész már gyakran meg is látogatá e’ kertben, hol igéreteket, fogadásokat tőn, ’s ő – hiven viszonzá esküit. „’S mellyik az?” kérdé hévvel a’ grófné. „Vilmos – mondá vontatva a’ leány – ki azon este, mellyen nagysáddal látánk a’ darab’ hősét olly bájlón adá!” Elíz’ szemei elsötétülének ’s sápadt képpel rogya a’ gyepágyra. Gyanúja igen is megvalósult, fátyolt vona-le előle az őszinte leány egy képről, melly gyilkos jelenéssel borzasztá lelkét. „Már egy hete nem láttam” folytatá Eszti könnyűlve, hogy, mint vélé, rokon kebelre lelt a’ grófnénál. – „Mert egy estve midőn szokásaként az ablakból lesné vacsoránk’ végét, apám macskát sejtve képében, fejbe dobá egy nagy lúdczombbal, most már nem tudom az sértette e meg, vagy – – ?” Itt elakadt, mint egy véletlenűl bukkanva a’ kétség’ örvényére, melly még elnyelheti. Elíz hévvel szoritá-meg kezét a’ szánt leánynak, ’s „vigyázzon Esztikém! igy feddé, apja kísértetekről panaszkodik, ’s én bizonyossá tehetem, hogy kísértet, pedig veszedelmes leskődik szíve után!” Evvel komoran bucsút intve vissza kocsizott.
Eszti’ lelkének fejthetetlenek maradának a’ rejtélyes szavak. Ő kísérteteket apja’ beszéde után csak macska, fekete kakas, ’s több effélék’ képében képzelt magának, ’s már ezekre sem adott sokat; hogy szép ifjú’ képébe is rejtőzhetik kísértő lélek ez kis fejecskéjében meg nem férhete. A’ dolgot szó szerint véve, bátortalanná kezde lenni; mert hisz’ Elíz grófné is azt mondá, hogy kísértet leskődik utána, pedig ő már sokat tanulhatott nevelőitől. Némi borzadással lepé-meg a’ közelgő éj, ’s nem kis szorongással tekintgete apja’ ágya mellől gyenge szellő’ átlebbentével is ablakára. ’S most apja már szenderegvén, kiejti kezéből nagy könyvét, kísértet kukucskála-be künnről, mintha egy halálfej bekötve kendővel nyögné ott panaszit. Tán Vilmost ölé-el a’ gyilkos dobás, ki váddal jelent-meg kedvese’ ablakán? e’ gondolatra felsikoltva dőle apjára, kit lelketlen életre ébreszte ez eset. A’ lélek eltünt már az ablakról, de borzasztóbb jelenés válta azt fel. Futó zaj, ’s macska-nyávogás közelge az ablak felé, mellyen üveget zúzva rohant-be a’ zaklatott fekete kandúr, utána egy fehér pudli vicsorítá-be fogait. Új álomba, inkább tompa ájulásba sűlyeszté ez a’ végitéletet gyanító Tóbiást; de hizelgve kerese menedéket asszonyánál az ismerős kandúr, ’s Eszti szabadabban kezde lélekzeni! Merész szivvel tekinte-ki az ablakon, ’s ott állt egy fa alatt Vilmos. Felejtve a’ kísértetet, felejtve a’ halál’ árnyait, szorult lélekzettel lopódzék-ki a’ réglátott kedveshez, ki tán a’ játék iránt jöve értekezni, míg apja párnái közé bújva zsibbasztó álmát alvá, – ’s csakugyan ő volt. Szeme alatt sérté-meg a’ minapi rosz csillagu lúdczomb ’s eddig ki nem jöhete sebe miatt. Az igért játéknak holnap kell adatnia; de közbejövő környűletek elhalasztaták, ’s ezt jöve habozva jelenteni a’ sajnáló leánynak Vilmos. A’ macskát vele jött ebe ugratá-be az ablakon, ’s igy kísértettől nem kellett Esztinek félnie. De némi idegenkedő hidegséget veve észre a’ máskor lángoló művész’ szavain, ’s azon ok, hogy holnap az ifjú báró Elíz grófnéval kézfogóját fogná tartani, furcsa egybefüggésben látszék előtte a’ multtal. – Azonban Vilmost a’ közelgő éjfél haza inté, ’s Esztinek ki nem elégitett kiváncsisággal ’s aggódás közt az el nem sült kedves plánon kelle nyoszolyájába nyúgtalan dőlnie.
Elíznek csakugyan másnap leve eljegyeztetése az ifjú báróval Érkúton. Délután hajtának-el vig robajjal a’ csinos nász-hintók a’ puszta mellett vivő országuton. Félénk pillantattal tekinte-ki Eszti is, megdobbanván szive, midőn az első hintóbán Vilmost sejté-meg; legalább sok hasonlót lele köztök ’s meg nem foghatá az egész dolgot. Tán ott adandják a’ darabot, igy töprenkedék, de mért nem vivé-el hát őt oda is? Aztán inas állta’ bakon, ’s maga csillogó magyar öltözetben; tán nem is ő volt; de nem lehete más, mert fekete flastrom boritá most is a’ lúdczombtól ütött sebet. Mind ez nyugtot üző bizonytalansággal hata a’ kétkedő lányka’ szivére, ’s feltevé, hogy visszajüvet jobban kikémlelendi. Egész délután ablakában asztalkája mellett marada néma eszméletekbe sűlyedve.
Dobogó szivvel várá Érkúton vendégeit a’ csillogó grófi mátka, ’s nem megütközés nélkűl hökkent vissza, megpillantva vőlegénye’ szeme alatt a’ fekete flastromot. Gondos szívességgel tudakolá elébb baját, aztán szorosabb kérdőre voná oka iránt. „Nagysád’ igéző szemei szurának sebet nálam szíven és arczon” – igy akará elenyelegni a’ dolog’ valóját, de a’ grófné meg nem elégedve a’ hízelgő tréfával valódibb képpel kiváná az ok-adást. „Ág szurá-meg vadászaton” – felelt most a’ szorongni kezdő báró, észrevehető pirúlattal, hogy mátkája előtt először is hazudnia kelle. „Nem lúdczomb lóga azon ágon?” kérdé jelentő mosolygással Elíz. „Igen – avval is hajgálódtunk tréfából –” monda meglepetett zavarodással a’ báró. „Még pedig ablakon-át” – tevé hozzá a’ grófné – „ártatlan őzikét lesve”. A’ báró sejté az árulást ’s titkon sugá nyomos szavakkal Elíz’ fülébe: „Az istenért, ne kivánjon nagysád atyám előtt zavarba hozni!” – „Mért akarja kegyed ezt tenni velem egész világ előtt?” kérdé keserű szemrehányással a’ grófné. Heves kézcsókkal akará engesztelni ’s végetvetni kellemetlen vitatásoknak a’ báró: de Elíz erősen űle bírói székében, ’s folytatá vallatni a’ kedves bűnbánót, ki szorult állapotjában most már négyszemközt számot ada tetteiről, de játéknak ’s tréfának fátyolával akará bevonni az egészet. „Tagadni nem lehet – igy menté magát – hogy szembetünt a’ ritka kellemű pusztai rózsa; de ezért szívhez, melly csak nagysád’ öröke, nem férhete. – Ál-képben egy pár kedves emlékű ártatlan estéket tölteni a’ tiszta lelkű leánykával, vala czélja a’ lépésnek. Azonban sorsomnak lúdczombbal tetszék eltiltani a’ szent helyről, hol, megvallom hibámat, játéknak vevém a’ szentséget.” Több illyekkel – de minden második szóban erkölcsöt, ártatlanságot, fedhetetlen lelket említve – kérlelé szoros itéletű biráját a’ báró, ’s „Azonban ez mind csak tréfa, – valódibb ’s nem hervadó örömek csak nagysád’ karjai közt nyilnak számomra” evvel rekeszté vallását. Elíz, kinek leginkább tettetett keménység vona olly birói komolyságot vonásira – hajlék az édes kérelmű bűnöst feloldani; csak azért is, hogy e’ bocsánat-adást a’ tán máskor gyarló emberi pályánkon könnyen történhető botlásoknál lelki ostor gyanánt használhassa. De Eszti hátra volt még, az ártatlan csalatott lányka. „Hogy ad elégtételt kegyed ennek?” kérdé keményen a’ bárót! „Elő Fogom segíteni jövendő boldogságát – mondá ez – elvétetem egyik tisztemmel, gondom lesz rá továbbra is” … „Óhó! esék szavába Elíz – ez felesleges jóság. Kegyetek igen hajlandók bizonyos esetekben a’ nagylelkűt játszani; azonban e’ szerencsét magamnak kérem átengedni. Most jőjön velem tüstént, ’s békéltesse-meg a’ szegény leányt magával. Fel van lázítva ben érzelem és képzelet, ’s ezt a’ férfiak igen szeretik csak játéknak, csupa tréfának venni, nem akarva sejteni, hogy az illy hideg szeszélyből ejtett gondatlan lépések alatt a’ leányszív’ remény ’s örömekkel dús édene rövid időn sivatag pusztává, rideg temetőjévé a’ volt vigalmaknak változik által. További szerencséjéről a’ leánynak majd én fogok gondolkodni!” Kebel’ mélyére hata a’ komoly leczke, ’s határozó pillantata a’ birói széken is ritka bájú menyasszonynak engedélyre inté a’ bárót, ki Elízzel egy előparancsolt kocsin, bámultára a’ meglepett násznépnek, kevés perczek alatt eltűnt a’ kastély’ udvarából. –
Eszti még ablakában űlt, várva vissza a’ hintókat ’s nem kevéssé döbbent-meg, betérni látván az urasági párt. Tóbiás karszékében, görcsös vonaglással rántván-ki szájából füstölgő pipáját, kísérteteket gyanítana, ha még jó magasan nem állna a’ tiszta fényű nap, vidám élettel ragyogva-le a’ vidékre. „Jegyesem’ hozom bemutatni – mondá a’ grófné Esztihez, ki kocsijokhoz siete – valami mondani valója van, mit nem vihet-el lelkén.” – ’s ezzel bemenének. Eszti ollyá lőn mint a’ fal; a’ meglepés, – a’ hasonlat Vilmos és a’ báró közt, a’ sebhely, szivére tódíták minden vérét, ’s szorult kebellel kinálá leülni a’ szép párt, mintegy halasztni vágyva a’ vész’ kitörését, melly lelket zúzand öszve ’s mellynek elő-jeleit igen is érzé már szorongó egész valójában. – Tóbiás a’ ludak’ árára eszmélt, ’s félénk őrt állata szemeivel az ajtón, nem jövend e fegyveres hajdú érte, mert még eddig a’ beszédből csak ennyit értett: nem viheti-el lelkén. – Azonban Vilmos, az ifjú báró, nyájas hódolattal, – mire a’ szépség’ bája gyakran magasabb ranguakat is kötelezni szokott alsóbbak iránt – kézen fogva a’ remegő lánykát: „Reménylhetek e engedelmet, szép Esztikém, a’ mult tréfáért?” – így kezdé – ’s elmondá, hogy ő lapponga a’ fellengős szinművész’ képe alatt, ki első látások’ alkalmával csak kedv-telésből adá a’ darab’ hősét, – őt sérté-meg a’ veszedelmes lúdczomb ’s most, mint Elíz grófné’ jegyese, hallván, hogy játéka többféle bal hiedelmekre ada alkalmat a’ háznál, kivánta felvilágosítani a’ dolgot, ’s bocsánatot nyerni a’ szép lelkütől, kit leginkább érdeklett az eset. Esztit kinos valóra ébreszté e’ hideg udvariság, zsibonga körülte a’ lég, erőszakosan tódula ’s ismét öszve szorult ereiben a’ vér, dadoga valamit eszmélet nélkűl a’ nyelv, mit igen hajló vala Vilmos csupa meglepetésből támadt zavarra magyarázni. – Eliz mélyebben pillanta bánatos lelkébe a’ leánynak ’s meghökkene az indulatok’ küzdésén, mellyek az ifjú’ lelket olly erős ostrommal vítták. Lágy érzelmeivel nemének közelebb állva Esztihez ismeré a’ szív-vágyok’ égető szomját, a’ megszakadt remény’ sorvasztó mérgét. Letünt mennyét a’ boldog szerelemnek, sötét poklát az első szívvesztésnek, melly tekintetekből félté a’ gyenge leánykát, nem fonnyad e le a’ tavasz’ lágy enyhében ápolt bimbó, megfúva éjszak mord szelétől? Sajnálá a’ lépést, mellyel még is tartozni hivé a’ sebokozót, enyhítésére a’ gondatlanul ejtett sértésnek. Megcsókolá a’ sáppadt ajkú leányt, hogy életet öntsön leereszkedő nyájassága a’ lélektelen testbe, ’s derűltebb szint öltve a’ beszédre, vigan próbála enyelgeni a’ már piruló lánnyal, kit szemérmes tapasztalatlanság ’s szerény érzése a’ hatalmasbbnak felette tiltának kifakadásoktól. Tréfás oldalát festé a’ multnak, hogy ébressze a’ lesújtott érzelmeket ’s könnyű szeszélyű viszonzásával a’ történetnek fedje az örvényt, mellynek szélén tántorga az áldozat, ’s minthogy már is könnyen veszi, edzé boldog felejtésre a’ leány’ szivét ’s csakugyan mig itt mulattak áttört Eszti szivén is a’ fergeteg; nyomai ugyan még láthatók valának szenvedő vonásain a’ szelíd arcznak, ’s nedves felhőkkel borúló Fényén a’ lélek’ tükrének; de reményt adhata már néha felmosolyodása a’ lépcsőnként jobbulásra, mellynek tökéletes helyreállását, illy ifjú szívnél kivált, az időre bizá Elíz. –
Vígabb váltá fel Érkutján e’ komoly jelenetet. Eljegyezteték még az nap nemesen számot adva eltüntéről az ifjú pár, ’s vacsora felett a’ lúdczomb sok tréfákra ada alkalmat. Megnyeré azt emlékűl Esztitől a’ grófné ’s fenyítő vesszőűl igéré azt tartani jövendő férjének. Irigylék neki ezt a’ nők, bizonyos gyógyszert hivén a’ lúdczombban, – ’s ezt a’ kérdést tevék: Valljon ha minden ablakból, hol szép leányt lestek férjeik, illy veszedelmes lúdczomb röpült volna ki, nem viselné e annak sebhelyét mindegyik máig is?
Tóbiás ez idő óta ifjudó erővel hordá nagy hasát, mert hiszen a’ macska kísértetből semmi sincs, de hogy halandó kísértet is ablakon át meg ne ijessze, leányát Bokrosinak, ki jó jövedelmű tiszttartó leve grófjánál, feleségűl megigéré, feledve örömében, mivel a’ ludakért sem zaklatja senki, az elszalasztott nagyságos vőt. Eszti szívén kapott sebéből üdűlni kezde, tompa sebhely borítá azt utóbb, gyengébb és mindig gyengébb szinekkel tünének-fel eszméletében képei a’ multnak, míg átesvén az ifjúság’ boldog ideál-világán valódibb örömek után kezde nézelni, mellyeket végre Bokrosinál, mint hű feleség ’s boldog anya, egészen fellelvén, tündér álom-lebbenetté leve az érzelgő mult az édes jelennek mennyei éldelletén.
Megjőnek ’s édesek az első ifjúság’ képzelgő álmai, de valódi izök akkor érezhető, ha már biztos szigetre szállva, csak messze tünelgő csillogásokkal fénylenek vissza szendergő érzékeinkre.
Kovács Pál.
