Szomorújáték,
négy felvonásban.
_____________
SZEMÉLYEK.
Zágony, öreg kincsásó.
Jolán, leánya.
Szilágy, Endre, Jolán’ kedvese.
Vári, pénzes gazdag, titkon haramiavezér, Jolán’ kérője.
Haris,
Víg Bandi,
Kiliti,
Fillér, haramiák.
A' tizenhetedik században.
___________
ELSŐ FELVONÁS.
Zágony’ háza.
Szilágy és Jolán.
Jolán.
Hiába, kedves, melly ház’ ajtaját
Keményszivű fukarság zárta el,
Annak csak egy, csak gyémánt kulcsa van.
Fáj mondanom; de agg apám’ szive
Egy illyen ház, melly mostohán lezár
Minden szerencsét, mellynek küszöbén
Reményeink’ bájtűkre megtörik
’S ezer darabban rémeket mutat,
Mind bús jövendőnk’ gyászos képeit.
Hiába vínod őt lágy kérelemmel,
Az csak haragját rögzi ellened,
Hiába a’ jövendő’ napjait
Fel-felruháznod új reményeiddel,
Csak megvetését nyerted általa. –
Kincs, kincs az, mellyel ébred, álmodik,
’S mert minden órán éhen halni fel,
Kincs nélkül élni sem kiván tovább. –
’S
tatárnak inkább, mint értéktelennek
*Szegénynek (aki nem bír értékes javakkal). (VMÖM. 9. 931.)
Szegény Jolánt od’ adták volna már,
Ha szíve rajta megszakadna is.
Szilágy.
A’ mit busítót és gonoszt tudál,
Elmondtad, immár azt hagyd értenem,
’S világosan, mit kelljen tenni most,
Vagy inkább, mit kívánsz, hogy én tegyek;
Mert így maradnom nem lehet – pokol!
Jolán.
Épen az, a’ mi aggódásba ejt:
Tanácsot adni ’s venni nem tudok.
Szilágy.
Ha úgy akarnád, mint én, messze volnánk
’S a’ gond utánunk, mint a’ sánta eb,
Hiába marná a’ meghűlt nyomot.
Jolán.
Nem, jó Szilágy, azt nem kivánhatod.
Szilágy.
Mit hát, az isten’ szent nevére, mit?
(szünet után)
Mint gondolod, ha ezt a’ frígykötést,
Melly téged engem kinnal fogva tart,
Elbontanók és lennénk szabadok?
Jolán.
Mi ez, Szilágy, melly kérdést adsz te fel,
’S ez a’ szokatlan láng mért arczodon?
Szilágy.
Felelj csak arra, a’ mit kérdezék.
Jolán.
De így, Szilágy, így nem felelhetek;
Hogy szóltam, csendesebbnek hittelek;
Most látom, a’ tűz, melly szemedben ég,
Csak rejtve volt; de benned dúla már.
Az istenért, szólj, mit határozál?
Szilágy.
Azt megtudod még jókor; most felelj:
A’ frígy közöttünk megmaradjon-e,
Mellyet szülődnek sírján esküvénk,
Vagy –
Jolán.
Csillapodjál aztán felelek.
Szilágy.
Jolán, ha még szeretsz, ’s a’ nőszokásként
Nem báb szerelmed és nem tréfaság,
Nem játszi hullám véred’ torlatán,
Melly változik, miként a’ vér kereng,
Azon napokra, kikben még reméltünk,
Azon boszúra, melly ér hitszegőt,
Könyörgök, kényszerítlek, szólj, beszélj,
’S őszinte légy, mert isten a’ tanú.
Jolán.
Szilágy, valóban, azt nem érdemeltem,
Hogy így szorongass és igy elijeszsz;
Hiszen ma olly vad, ollyan szörnyü vagy,
Millyé lehetni nem képzeltelek.
De már ha arra emlékeztetél,
Mit borzadással tart titkúl szivem,
Ámbár tudom, hogy roszkor, elbeszélem,
Szövetségünkről a’ mit gondolok;
Tudod, Szilágy, hogy az nem jó lehet.
Szilágy.
Valóban, én is úgy hiszem; beszélj.
Jolán.
Ha át tekintem elmúlt napjainkat,
Kemény atyámnak őr tilalmait,
Parányi kéj köztt annyi szenvedést,
Olly mondhatatlan lelki kínokat;
’S hogyan gyötörjük egymást hasztalan
’S találkozásunk millyen keserű,
Mert a’ reménytől távolabb esünk,
Minél gyakortább össze juthatánk;
Mindezt, ha megtekintem, úgy hiszem,
Gyötrelmeimben úgy kell hinnem: ott fenn
Nincs áldva frígyünk.
Szilágy.
Úgy van! áldva nincs.
Jolán.
Azért tanácsosb olly találkozást,
Melly kínt szerez csak és nem nyujt reményt,
Bár milly nehéz is, megszüntetni most
’S időtől várni a’ baj’ orvosát.
Szilágy.
Oh ez dicső, felséges gondolat!
Jolán.
Te csúfolódol? szánj, ha van szived.
Te a’ világban járhatsz tétova,
Mulathatsz társaid köztt –
Szilágy.
Oh igen,
Csak meg ne hallják fogcsikorgatásom’.
Jolán.
Neked vadászat, helyváltoztatás
’S a’ férfiak’ szép kincse a’ szabadság –
Szilágy.
Mellynek szerelmem törte szárnyait –
Jolán.
És minden a’ mi ahhoz kötve van,
Pótlékot adnak társaságomért;
De én lekötve, mint elátkozott
Várában a’ gonosznak szelleme,
Itt űlök, egy mogorva, bús öregnek
Aggságait hallgatni kénytelen
’S tisztelni tartozó őt; mert atyám.
’S ha elmaradsz, nincs semmim, semmim, Endre:
Élő alakban holt temetett vagyok.
Szilágy.
’S még is, Jolán, meg is távozzam el? –
’S ha jó időig elmaradtam innen?
Jolán.
Atyám szelídebb lesz talán irántam.
Szilágy.
Oh már e’ kímélettel tartozom.
Jolán.
’S azonban a’ szerencse fölsegít,
Ha a’ szerencsét jobban keresed.
Szilágy.
Igen! ha felsegít ’s én megjövök
És itt talállak Vári’ karja köztt,
A’ gaz, de pénzes Vári’ karja köztt,
Kit senki sem tud, honnan származik.
Halványodol, lány? nemde eltaláltam?
Oh most megértem már beszédidet. –
’S szent isten! én jutottam ennyire;
Ezért adám el ifjuságomat,
Ezért kötém le délczeg lelkemet,
És számkiűzve álom ’s nyúgalomtól
Ezért csikorgok mint a’ rosz szekér,
Mellyet nyomornak terhel bútora;
’S ezért vagyok hű minden gondolattal,
’S egyébre bennem nincs is gondolat,
Ezért kivűle nincsen életem,
És életemnek gondja, mint csak ő,
Hogy végre illyen csúfosan csalódjam!
Ledér teremtmény a’ leány’ neve
’S a’ férfiaknak átok, hogy szerencsét
Alkhatni vélnek lenge szíveken,
Mellyekben a’ hitlenség’ fészke van.
Jolán.
Boldogtalan! hát kell-e még ez is,
Hogy annyi kínt e’ legfőbbel tetézz,
Hogy felriaszd a’ féltés’ ördögét?
Szilágy.
Tagadd tehát, tagadd, ha merheted,
Tagadd, ha annyi lelked van.
Jolán.
Szilágy,
Nem szóltam eddig; mert kíméltelek.
Szilágy.
Oh azt ne mondd, csak e’ rovásra ne,
Akárhogy inkább, így ne mentsd magad’?
Jolán.
Új kínomat titkoltam, hogy te is
Velem ne szenvedj, majd ha megtudod.
Szilágy.
Ha megtudom! ’s hajh úgy van mint tudom,
’S ez a’ vigasztás hallgatásodért,
Hogy úgy van, a’ mint végre megtudám.
Jolán.
Igaztalan, szivetlen férfi te,
Hogy így gyötörsz, gyötröttet annyikép;
De látja isten, bűntelen vagyok.
Szilágy.
Ha szinte jobbot adsz is Várinak.
Jolán.
Nem azt, Szilágy, azt nem fogok soha.
Szilágy.
De még is őt megbiztatád vele?
Jolán.
Ha jó vagy, ollyat hinned nem szabad.
Szilágy.
Hát csalfa hír az, mellyet én tudok? –
Jolán, te őtet meg nem bíztatád?
Jolán.
Mióta van, hogy nem hiszesz szavamnak?
Még egyszer mondom ’s végszer: nem!
Szilágy.
Jolán!
Te megbocsátasz, úgy-e meg nekem?
Szilágy.
Hogy olly méltatlanúl
Kétségeimmel bántám lelkedet,
Hogy úgy jövök, mint gyötrő angyalod
’S öröm’ hozója nem vagyok soha,
Te megbocsátsz, jó lélek, úgy-e meg?
Oh én kimondhatatlant szenvedék
’S kín szólt belőlem, hogy bántottalak.
Jolán.
Feledd azt, kedves, én már nem tudom.
Szilágy.
Te mindig olly szelíd, olly jó valál.
Jolán.
Oh Endre, ha mink is elleneskedünk,
Ki lesz barátunk a’ nagy ég alatt?
Légy nyúgton, édesem, bár elszakaszt
Atyám’ tilalma tőled, nincs hatalma
Hogy kényszerítsen, más’ kezét fogadnom:
Ha csak tiéd nem, másé nem leszek.
Szilágy.
Jolán, Jolán, te édes ajku jós!
Az ég megáld illy szép hűségedért.
Jolán.
Es látogass meg, Endre, többször is,
Ne hallgass arra, mit most csevegék,
Hiszen szivemnek ellenére szóltam.
Szegény Jolánt ne hagyd el így magát.
Egyedűl atyámnak fusd tekintetét,
De less időt és jőj; ha távozik:
Siralmat ont bár jöttöd ’s távozásod,
De ollyan az, mint jóltevő eső,
Mellytől megenyhűl a’ lángszomju föld.
Szilágy.
Nem, angyal, így nem gyötrelek tovább.
Látnom naponként szenvedésidet
És nem segítnem rajta, kárhozat,
Melly száz pokolt fakaszt föl lelkemen.
Nem, a’ szerelmet sassá nem teszem
Hogy szíveinket marja úntalan;
Csak azt kívántam, a’ mit már tudok,
Kincscsel jövök, ha még egyszer jövök;
Ha bár pokollal volna is határos,
Felvájom azt, a’ bérczek’ mélyiből,
Ha csillagokhoz van büvölve fenn,
Addig török, míg el nem érhetem.
Én sem hiába hallgaték regét
(És a’ regében sokszor több való van,
Mint a’ tudósok’ néma könyviben)
És nem hiába jártam a’ hegyet,
Minden szugát nem ingyen ösmerem.
Tudom, hol a’ kút, a’ lapos fedél
És a’ törött kád’ szirte, mindezekhez
Kincset rakának hajdan őseink
’S a’ kincs leszállott, mint a’ múlt idő,
És senki eddig föl nem vette még.
De én magamnak ott verek tanyát,
Ott élek mint szerelmi remete
’S az isten’ földét addig forgatom,
Mig föl nem adja, a’ mi rejtve van;
Vagy én is a’ kövekhez fekszem ott
’S örökre kincsről ’s rólad álmodom.
Isten veled most, ott közelg atyád
’S a’ csákányt hozza fáradt vállain.
Úgy, úgy fogok majd én is járni ott
’S tán boldogabb, ha jól imádkozol.
Jolán.
Ah Endre mit beszélsz az istenért!
Szilágy.
Nem késhetem; mert a’ kaján’ szeme,
Ha itt talál, új kínt szerez neked.
Nézz jól szemembe és megemlegess,
Ha egykorig nem látnál – (el).
Jolán.
Endre, Endre
Így hagysz-e el, ’s illy félelem között?
Már elsuhant ’s ki tudja, látom-e?
(Leül ’s elfedi arczait. Zágony köhécselve jő ’s ásó szereit egy sarokba leteszi.)
Zágony.
Még egy nap ’s
Béla’ kincse fenn vagyon,
*
IV. Béla magyar királyról van szó, akit a muhi csata után a tatárok üldöztek. (VMÖM. 9. 931–932.)
A’ drága kincs, mellyet tar kő megé
Futásakor letett az üldözött
’S fölvenni nem tudák; mert hétszeres
Átokkal ült rá a’ rőt morkoláb;
De a’ javos könyv,
*Varázserejű, gyógyítő erejű, kuruzsló. (VMÖM. 9. 932.)
mellynek hátra dőlt
Arany betűkkel írtak lapjai,
Arany szegettel fénylők szélei,
Azt mondja: hét évet, hét hónapot
És hét napot ki ás a’ tar kövön,
Az felveendő Béla’ kincseit.
’S hét éve múlt és hét hónapja már,
Hogy túrom a’ föld átokzárta kérgét,
És a’ napok’ végsője itt vagyon.
Holnap kezemben a’ világi kincs
’S dúsabb leszek, mint – hah de hol vagyok?
Hol vagy te rosz leány, hol rejtezel
Te napjaimnak súlya!
Jolán.
Ah atyám
Hisz’ én nem vétek semmit is neked.
Zágony.
Nem vétesz? oh azt én jobban tudom.
Nem vétek a’ fejesség, úgy-e nem?
Én mint ohajtom boldogságodat
És napjaim’ nyugalmát, ’s dús, deli
Férjet hozok, dőlt házam’ támaszát;
’S te báb, te kényes czifraság, daczolsz
És elveted mint sárt a’ vőlegényt,
Hitvány virághoz nyúlsz gyümölcs helyett,
Koldús fiúnak adsz kezet, szivet,
Kinek csak az az egy istenadta lelke van,
Ki egy sohajtást sem tud megfizetni,
Áhá! hogy illyen gyermek is vagyon! –
’S mikor jövök megtörten, lankadottan,
Mutatsz-e víg, derűlt ábrázatot,
Hogy felvidúljak fáradásimért?
Nem, sírt szemekkel jősz apád elé,
Hogy agg fejemnek még több bút okozz.
Hadd lássalak! – hah ismét könyben ázál.
Tán rég nem láttad azt a’ szép madárt?
Rég nem panaszlál ellenem neki,
’S ő hogy vidítson, rég nem átkozódott
’S nem bíztatott, hogy asszonynyá teszen?
Jolán.
Atyám, az istenért! ha én hibázok;
De illyen vádat ő nem érdemel.
Zágony.
Ne szólj, ne szólj; mert őrületbe hozsz.
Adj enni! – vagy talán ne adj, hiszen
Egy éjjel étlen el nem vész az ember.
’S aztán te arról nem gondoskodol
Mert más van, a’ mi bírja gondodat.
Nem, semmi sem kell! Hagyj nyugonni ’s menj!
Jolán.
Oh nem, ne hajts el így, atyám, magadtól,
Hiszen naponként csökken ’s vész erőd.
Zágony.
Oh azt te tán nem bánnád olly nagyon.
Jolán magában
Ah jaj nekem! mint érdemeltem ezt? –
Tudtam, hogy elfáradva jősz haza
’S ím egy kis estebédre vártalak
’S felhoztam a’ bort, mellyet Vári küldött.
Zágony csillapodva.
Ugyan? – no lássuk mid van.
Jolán.
(az asztalhoz megy ’s egy pár tálat feltakar)
Itt vagyon.
Zágony.
Millyen pazarlás. Átok és halál!
Hát azt hiszed, hogy én papzsák vagyok.
Ez a’ leány még koldús botra juttat.
Jolán.
Ne légy magadhoz olly kemény, atyám:
Van a’ miből eléldegelhetünk.
Zágony.
De ez zabálás, dúska! – és ma van,
Ma bőven is van, holnap koplalunk.
Oh én hiába aggok és tünődöm:
Vén napjaimra tenkre tétetem.
Jolán.
’S aztán atyámnak szűletése’ napja
Holnap vagyon; de holnap sem leszen honn;
Azért kivántam még ma tartani:
Atyám az isten éltessen soká.
Zágony.
Mit mondasz? – Úgy van, holnap a’ heted nap,
És szűletésem’ napja! – jól vagyon.
Adj széket; – úgy van, ugy van, a’ heted nap. (leül)
Ah össze roskadok. Vén csontaim
Csak holnapig még el ne hulljatok. –
Adj bort idább, add azt a’ bort ide.
És holnap szűletésem’ napja van. – Jolán
Te nem volnál rosz gyermek; nem, hiszen
Anyádra üttél ’s az jó volt szegény. –
Csak azt ne látnám, hogy te sírsz, leány!
Jolán.
Atyám, feledd, ha megbántottalak,
Ezen napért feledd és megbocsáss.
’S légy olly szives, nyúlj étkeimhez is;
Neked valának szánva, meg ne vesd.
Zágony.
Oh nem, leány, megvetni nem fogom.
(enni kezd)
Te jó sütő vagy. Mint kis gyermeket
Taníta még anyád, a’ boldogúlt,
’S te jól tanúltál, érted dolgodat –
(hirtelen fölkél)
De sírsz leány, te sírsz és hervadozsz
És ifjuságod búban hamvad el.
Jolán.
Szent isten! merre most e’ kín elől?
Zágony.
’S mikor könyezni látlak ’s hervadozni,
Akkor megátkozom, hogy szűletém,
Meg, hogy születtél, gyermekem, ki vagy.
Jolán.
Az istenért, atyám!
Zágony leül
De jól vagyon.
Holnap van a’ heted nap ’s meglehet,
Érted, Jolán? az könnyen meglehet,
Hogy sírni nem fogunk. – Adj bort ide,
Hol a’ borod? ki küldte ezt neked,
Hogy is mondád? szólj.
Zágony.
Vári-e?
Nem! most nem, ebből inni nem fogunk.
Tudd meg, leány, e’ jószág, mellyen itt
Szegényül tengünk, mellyen agg fejem’
Letenni véltem őseim’ porához,
Mihelyt akarja, a’ dús Várié,
Nem tudtam eddig, ám de úgy vagyon:
Irást mutat ’s azt mondják, van joga.
Még is ma Vári borból nem iszom.
(kívül zaj hallik)
Nem holnapig. – Ki az? ki vagy, felelj.
(Vári szembetünő zavarodással hírtelenséggel bejön ’s nyúgtalanúl körűl tekint)
Hah Vári! vagy csalódnak szemeim?
Vári.
Zágony, megengedj, én vagyok. – Vadászat
Késleltetett az erdőn ’s bármiért
El nem mulatnám, hogy meglássalak,
Midőn lakodhoz illy közel juték.
Zágony.
Köszönjük a’ hű ránk emlékezést.
Vári, folyvást zavarban.
Későcske van; de nem késem soká.
Zágony.
Az semmi baj, tégy úgy, mint honn ha vagy;
Pihend ki nálunk fáradásidat.
Vári.
Ha engeded, letenném e’ gunyát,
Melly hajnal óta nyomja vállamat.
(felső ruháját egy zugba veti)
Zágony, magában.
Ez embert én ma meg nem ösmerem.
Jolán magában.
Ah milly vad, milly ijesztő ember ez.
Vári, nyugodtabban.
Mióta lelkem’ nyúgta elhagyott,
Csak a’ vadászat tölti kedvemet:
Abban van éltem’ minden öröme.
Zágony.
És abban olly erősnek tartatol,
Hogy messze földön lelni párodat.
Vári.
Megvallom, értem mesterségemet,
De még is a’ sebzett vad én vagyok;
És űzni látszván vérig űzetem,
Mert üldözőmben nincs több irgalom,
Mint a’ repűlő ónban,
*Puskagolyóban.
melly talál.
Zágony.
Tréfálsz, uram; de légy nyugodt, idővel
Derűre változik még a’ ború.
Foglalj helyet, mint látom, fáradott vagy;
Pihenj ki nálunk.
(Kivűl zaj hallik, mellyre Vári nagy nyugtalansággal ügyel.)
Ez nem ért ma szót.
Vári eszmélve, magában.
Úgy tetszik, megkinált. – Ah engedelmet!
Vadász gyomor nem vár kinálgatást.
(leül a’ terített asztalhoz)
Zágony csudálkozva, félre.
Valóban? – már csak hozzá kell szegődnöm.
Megfoghatatlan. (leül.)
Vári félre.
Így nem sejtenek rám.
(poharat tölt ’s Jolánra köszönti)
Kedves kisasszony, engedd e’ pohárt
Ürítnem értted ’s boldogságodért,
Mellyet, szivemből, tartandót ohajtok.
Bár mind az, a’ mi választ két szivet,
Gyanú ’s okatlan idegenkedés,
Ezen pohárba volna fojtva most,
Felhajtanám azt, bármilly keserű,
Csakhogy kegyedhez jussak közelebb.
Jolán.
Köszönöm; de arra méltatlan vagyok.
(Az alatt Szilágy hevűlten jő ’s midőn Várit megpillantja hirtelen megáll.)
Szilágy Várinak fordúltan, magában.
Hah hogy te volnál a’ futó zsivány,
’S e’ kard kezemben hóhér pallosod.
Vári magában.
Nem távozom, ha ön bajomra is,
Gyanútalan már nem távozhatom.
Zágony.
Mit látok? – Hallod, vakmerő fiú, –
De nem, nem így kell – hallod jó legény. –
Jolán.
Oh istenem, mi vésznek napja ez?
Szilágy.
Zágony, megengedj, önként nem jövék;
Mert jól tudom, jól érzem, hogy gyülölsz
’S százszorta inkább, mint akárki mást,
De kénytelenség hajta; emberi
Tisztből kereslek most fel –
Zágony.
Hagyjuk azt;
Térj a’ dologra.
Szilágy.
Mint parancsolod.
Vásárosok menének erre át,
A’ bérczi ösvényt, mint kurtább utat
Választva, hogy hamarb eljussanak
Czéljok’ helyéhez ’s ím egy gaz csoport,
(Vári nevekedő nyugtalansággal fölkél)
Haramja nép rajtok megy ’s pénzöket,
Azt a’ keserves és szűk munkabért,
Mellyért szegények vérrel izzadának,
Felkéri tőlök fegyveres kezekkel
A’ fegyveretlen hadtól és ezek
Már engedők, kis gyüjteményöket
Halomra rakták, akkor – akkor én
Előjövék.
Várikitörő haraggal.
Hah átkozott fiú!
(Mindnyájan rá bámulnak)
Vári magát igazítva.
Hah hitvány gaz csoport!
És nem zavartad őket poklokig?
Miért veled, mért nem valék együtt!
Nem tetted a’ gaz népet semmivé?
Szilágy.
Megtettem, a’ mi telt. A’ gaz csoport
Talán gyanítva: többen is vagyunk,
Futásnak indúlt és elszéledett.
Vári félre.
Hah ródd fel ezt, ezért még számot adsz.
Jolán félre.
Oh Endre, Endre, vakmerőködöl
De nem szabad vádolnom tettedet.
Zágony.
’S végtére is mi baj hozott ide?
Szilágy.
Légy tűrödelmes, végzem a’ mesét.
Hogy a’ szegény nép vérszemet kapott,
Üldözni kezdtük a’ zsiványokat
’S csak nem lenyomtunk egy rideg futót.
Midőn az itt hallatlan vakmerőn
A’ vízmosáson által ugratott,
’S lakodba menté (úgy látszik) magát.
Zágony.
’S ha még is itten nem találkozik?
Szilágy.
Akkor tovább kell mennem ’s megbocsáss,
Ha tán zavartam házi csendedet.
Zágony.
Egyedűl vagyunk, mint látod: én, leányom
És Vári szomszéd és jó akarónk.
Szilágy magában.
Kételkedem; de hallgatok ’s megyek.
Vári.
’S a’ vakmerő, ki méltatlan gyanút
Csak fél szemével hárít is reám,
Meg fog lakolni, meg keservesen,
Becsűletemben csorbát nem türök –
(mint egy igazítva magát, csendesebben)
E’ házat a’ ki bántja engemet bánt.
Szilágy.
A’ mit beszélsz, uram, nem vártam hallani,
Mert hogy beszéld, nem adtam rá okot.
Azonban jó barátok nem vagyunk,
’S ha, a’ mit mondál, engem érdekel,
Rendelj időt ’s helyet ’s akármikor
Szilágy magáért megfelelni kész. (el)
(Jolán aléltan egy székre rogy)
Zágony.
Mi lelt leány? te elhalványodol?
Eszmélj, ne hozz rám szégyent s kárt; hiszen
Mint a’ fehér fal, ollyak arczaid.
Eredj, eredj, nincs semmi dolgod itt.
Vári félre.
A’ rosz fiú még itt is útban áll.
Érette halványodnak arczai;
De ennyi bántást nem visz szárazon.
Jolán felkél.
Csak szédülék, atyám, ne légy boszús,
Fejem gyakorta szenved illy bajon.
Zágony.
Eredj, leány eredj nyugonni most;
Megárt a’ hosszu virrasztás; eredj,
Nyugodd ki a’ bajt, menj, az éj halad.
Jolán magában.
Nyugodjam? ah el ment az, a’ kiért
Nyugonni nem fog e’ szív még soká;
Őrizze isten minden útain. (el)
Vári.
Atyám, ha így nevezni nem tilos
Kit mint atyámat tisztelek, mivel
Egyedűl vagyunk; engedd meg, kérdenem,
Mint áll ügyem ’s mikor remélhetek?
Zágony.
Magad leginkább láthatd sorsodat.
Vári.
’S úgy látva én nem látok kedvezőt,
Nem avval, a’ mit ígértél, rokont.
Zágony.
Leányszív’ titka nem nyilik hamar,
Talán megérjük, a’ mi most halad.
Vári.
Ezt többször is mondottad, jó öreg?
De várva várni ’s nem remélni kín.
Zágony.
Nagyobb, atyának kényszerítve lenni,
Hogy ön leánya’ szívét fojtsa meg.
Vári.
’S így a’ barátság közttünk megszakad.
Zágony.
Nem úgy, ne légy olly lángolón mohó,
’S kímélj, ha e’ leányt, ez egyemet
El nem hajítom mint a’ rosz kovát,
Ha tőle végszer válnom olly nehéz,
Mint a’ csigának drága gyöngyétől,
*Mint a gyöngykagylónak gyöngyétől. (VMÖM. 9. 932.)
Kit fájdalommal hordozott haján.
Csak egy napot még, még csak egy napot
Igenre, nemre! aztán eljöhetsz,
És lelkemet, ha kéred, elvihetd,
A’ mit kivánsz, – csak most nyugonni hagyj.
Vári gondolkodás után.
Holnap tehát? Remegve várom azt;
Mert nem tudom, mint végzed sorsomat.
Csak még egy szót. – Minthogy körűl belűl
Haramja nép mutatja itt magát,
Erszényemet, mellyet véletlenűl
Zsebemben hoztam, lennél olly szives,
Vennéd magadhoz, mig majd eljövök.
(Erszényét az asztalra teszi)
Személyemet megvédni bízhatom,
De ennyi pénzzel járni nem tanácsos,
’S igen becsűltnek érzeném magam’,
Ha úgy tekintnéd e’ pénzt, mint tiédet
És alkalmonként élnél is vele.
Előttem az nevelné értekét.
Zágony.
’S én ennyi pénzt itt nálam rejtsek el?
Ha megtudják, feldúlják házamat.
Azonban mert magaddal nem vihetd
Maradjon bár mig értte jőni fogsz.
Vári.
Vedd értte hálámat. Jó éjszakát. (el)
Zágony.
Csodálatos! nem tudni angyal-e,
Vagy ördög inkább: embernek gyanús;
Félek kezébe jutni ’s jaj nekem
Ha bal szerencsem kényszerítni fog.
(Az erszényt megnyitja ’s nézegeti)
’S ez mind arany ’s ah – mennyi egy halomban!
De félre innen, nem nézek reá;
Mert mintha köny villogna pénzein
’S halvány szegény leányom’ arczai
Ijesztenek, ha részesűlni vágynék. –
Azt mondta, úgy tekintsem, mint enyémet.
Ördög ne kísérts, még csak holnapig ne,
Aztán elárulom vén lelkemet;
Csak holnapig ne – aztán alkuszunk.
(Megindúl! de az ajtónál mintegy ijedve vissza fordúl ’s az erszényhez rohan.)
Meg van! de innen könnyen elvihetnék.
Ágyamba kell bevinnem.
(Az erszényt fölveszi)
Jőjetek.
Jobb álmotok lesz, mint nekem, tudom;
De bíztos helyre viszlek. – Hah ki az?
Vagy senki sem jő? Pénzen gond viraszt,
De még nagyobb ott, hol pénz nincs. – Jerünk
’S jó éjszakát annak, ki alhatik.
MÁSODIK FELVONÁS
Barlang, mellynek közepén tűz világol.
Vári egyedűl.
Mióta e’ tanyába költözém,
Magányhoz inkább szokni látszatom
’S a’ képzelet’ szelídebb álmai,
Körűl lebegnek, mint méhkerti raj
A’ lombot, melly eléjök hajladoz.
Ott fenn az élet’ dúlongásiban,
Ott tenni kell; mert tétlen a’ ki áll,
Vagy elmarad, vagy eltiportatik;
De itt alant, ez’ élet hagyta ürben,
Hol a’ világot éj és csend teszi,
Hol nem derűl a’ honnos éj soha,
’S a’ csendet nem zavarja semmi zaj,
Csak a’ hideg kő cseppen el koronként
És alkat óriási szobrain,
’S rideg hullása, mint az óra int,
Hogy a’ mi volt, nincs, nincsen, a’ mi lesz
És a’ jelen csak percz, melly elenyész,
Mint a’ lecseppent kő után a’ hang, –
Itt ébred a’ meggondolás ’s jövőn
’S múlton csapongnak messze gondjaim.
Setéten a’ hollónak szárnyain
Repűl el tőlem a’ múlt’ fellege,
De a’ remény, mint zengő csalogány
Száll a’ tavasznak bokrain felém,
’S kies jövendőt hírdető dala. –
’S miért ne hagyjam menni, a’ mi megy,
A’ múltat, melly már vissza nem jöhet?
Miért ne várjam a’ kiesb jövőt,
Melly bíztat és a’ mellynek jőni kell.
Rabló valék, most gazdag, úr leszek,
És férje annak, kit szeretni üdv,
Még akkor is, ha nem szeret viszont.
(Kivűl.)
Hej liliomadta! ki van ott lenn?
Vári.
Liliom! – ez az én emberem.
(A’ barlang’ titkos ajtaja megnyilik. Víg Bandi egy üst’ leeresztésével vesződik.)
Víg Bandi.
Uram segíts! beh átkozott nehéz.
Vári.
Mid van Bandi, mivel vajudol ott?
Víg Bandi.
Uram, magam sem tudom mi, de ördöngös nehéz. (az üstöt a’ tűz mellé gördíti.) Átkozom! bizony talán csak ólom van benne.
Vári.
Vagy olly gonosznak lelkiösmérete mint te.
Víg Bandi.
Oh uram, az enyém ollyan mint a’ sólyommadár.
Vári.
Mivel tartod hogy olly könnyedén van?
Víg Bandi.
Hol fütytyel, hol danával, a’ mint az idő jár.
Vári.
Vígyázz, úgy ne járjon, mint a’ czigány’ szamara, melly épen akkor döglött meg, midőn már szinte megtanulta a’ koplalást. – ’S hol csented ezt a’ rozzant fazokat?
*Fazekat, fazékot.
Víg Bandi.
Csak elhoztam uram, ’s most az egyszer olly ártatlan vagyok mint a’ tejbe mártott kenyér.
Vári.
Oh hallod, az nem is olly igen ártatlan; mert feliszsza a’ tejet. Azonban egész ártatlanságod szerint hogy jutottál e’ nyereséghez?
Víg Bandi.
Hát uram, tudod hogy múltkor hátat fordítottunk.
Vári.
Igen, mikor a’ sánta szabó’ oldalait aczéllal akartad csiklandozni?
Víg Bandi.
’S a’ nyakára hágni, ha engedted volna; hanem vége az lett, hogy futásnak eredtünk ’s űzőbe vettek.
Vári.
Mellyik lábaddal indultál meg előbb?
Víg Bandi.
Hét ördög tudja jobban! – Elég az hozzá hogy akkor én egy üregben vontam meg magamat, bátorságnak okáért, mint a’ vén Haris mondja, ’s az üregnek egészen fenekére húzódtam, hogy senkit se lássak.
Vári.
Vagy talán hogy téged ne lássanak. – És ott szedéd fel ezt a’ katlanrontót?
Víg Bandi.
És ott csak úgy unalomból bedöftem az üreg’ falába tőrömet ’s valami megcsendűlt utána. Vári.
A’ min te megörűlél ’s kaparni kezdtél mint a’ kis kutya mikor körme nő. – Annyi, mint az, te hű legény vagy Bandi ’s addig is, míg megtudjuk, mi van az üstben, fogd ez erszényt ’s költsd vígan, ha kedved érkezik.
Víg Bandi.
Oh arról majd tesz a’ vármegye. – A’ holdvilág adjon ezer annyit értte.
Vári.
No ’s Bandi, mint tetszik az erdei élet? Nem jobb-e itt szabadon legénykedni, ’s máséból költeni, minthogy ott honn szántsanak rajtad ’s utójára is ne te takarítsd el, a’ mit learattál?
Víg Bandi.
Biz’ uram, finom egy élet ez itt; ollyan a’ paraszthoz, mint a’ sajt vagy a’ szalonna a’ kenyérhez képest; csakhogy én a’ szalonnát is kenyérrel szeretem.
Vári.
Az az: te ollyan becsűletes gazember, vagy inkább gaz becsűletes ember szeretnél lenni, ’s mit a’ gazember bűnösen kuporított, azt a’ becsűletes szép tisztesen eltakarítaná? Hohó! fiú, illy bolondra többre is találnál. De már itt csak tégy le minden rosz, vagy is jó tulajdonságokról, különösen keményítsd meg szívedet a’ könyörületesség ellen, tedd pedig érzékenynyé minden iránt, a’ mi még nem tied. ’S a’ fő törvény: mit szemed lát, kezed ott ne hagyja.
Víg Bandi.
Köszönöm bölcs intésedet uram ’s ez nem első, a’ mit tőled tanulok. Fogadom és vallom, hogy ezentúl a’ mennyire gyönge eremtől telik, kiirtok magamból minden ártalmas szelídséget, csak egy dologgal nem tudok egészen megbarátkozni.
Vári.
Talán csak az akasztófával? oh azt hagyd utódjára, Bandi.
Víg Bandi.
Szives örömest, csak az is engem utójára hagyjon; de azt mondják, gonosz nyakszívó ereje van, melly a’ leghatalmasabb legényt is amúgy ördöngösen a’ levegőbe kapja, hogy még lábujja sem éri a’ földet. Minap hogy Veszprém mellett elnyargaltam, épen három függött a’
törvényfán; köztök ama’ híres Arany Laczi
*Híres dunántúli betyár, Sobri Jóska egyik társa. (VMÖM. 9. 932.)
is. Messze földön nem lehetett olly délczeg fiút látni: szép, fiatal, bátor legény volt, szép leánykák hímezték ruháit: ollyan volt mindene mint az oltár. – ’S most, uram, lesütötte fejét, mintha szomorkodott volna.
Vári.
Eh ki látta Arany Laczit valaha szomorún! Lenézegetett; mert módja volt benne, ’s nem pompás dolog-e a’ magasról lenézegetni?
Víg Bandi.
Biz’ igen; de rá is lenéztek ám. Egy veszett tar varju épen feje’ tetejére ült ’s olly hamisan pillogott szemeibe mintha csak szerelmes lett volna belé, – ’s mikor vissza jöttem, uram, Laczinak már nem voltak szemei.
Vári.
Háromszáz ezer mennykő! – De ne búsúlj Bandi, ha valaha törvényfán látlak ’s fejeden varju vendégeskedik, lelövöm az illyen adtát, hogy mindjárt lábad alá fordúl; azután elmondatom fölötted Arany Laczi’ énekét:
Beteg sem volt, még is megholt,
*A korabeli ponyvairodalomból származó anyag, egy ismertebb betyárballada módosított részlete.
Hejh pedig beh szép legény volt.
Nincsen neki szemfödele,
Eltemette a’ vármegye.
Valamennyi szép leány van a’ környéken, mind rólad énekel a’ fonóban.
Víg Bandi.
Az a’ mennykőség, hogy én abból semmit sem hallok már.
Vári.
Annál jobb, legalább füleid meg lesznek kímélve. – Azonban az idő eljár, Bandi; eredj most a’ szorosra, hogy az a’ részeges Haris valahogy el ne alugya az utazókat. Két
Ábrahám’ fiját
*Zsidót.
várok estére, rongyosak mint az ágról szakadt. Ne higyetek nekik. – ’S éjfél előtt mind itt teremjetek.
Víg Bandi.
Értem, uram. (el)
Vári.
Milly társaság! mióta láttam őt,
Ezekkel élnem únalom, csömör;
Hallgatni még is nem szabad: gyanús
Előttök a’ ki hallgat ’s nem cseveg,
Mint ők kivánják. Ám ha kedvez a’ sors,
Mind ennek vége lesz. – De mit hozott
Ez a’ vad újoncz? – Millyen drága kincs?
Szerencse, csak te voltál istenem,
Azóta hogy szivetlen emberek’
Fondorkodása e’ vadonba zárt,
Szerencse isten, téged áldalak.
Ím mennyi érték, melly fejdelmi kincs,
Több mint elég, hogy dúsan ’s gondtalan
Eléljek távol ösmeretlenűl,
Hol senki sem tud tetteim’ felől.
Mi ez, mi hull a’ barlang’ oldaláról?
Úgy tetszik, mintha döngést hallanék.
(hallgatódzik.)
Hah vakmerő csak túrj, ha veszni vágysz,
A’ föld alatt nem él az irgalom.
(kardot ránt)
Vakabbá teszlek, mint vagy rosz vakand,
Csak jőj, ha tudsz, akárki’ hőse vagy.
(Egy darab kiválik a’ falból, melly után Szilágy lezuhan ’s egy időig kábultan ’s a’ barlang’ oldalához támaszkodva áll)
Kit látok itt, vagy csalnak szemeim,
Minden gyülölség elveszett szivemből,
Még egy van, a’ kit vérig gyűlölök
’S ez is kezemben, a’ halál’ fia!
De nem, nem így kell érdemelnem őt;
Orgyilkosúl Jolánért nem vivok.
Álljon ki ’s váljék most örökre el,
Ki nyerje a’ jutalmat, én, vagy ő?
Kincs és leány a’ harcznak díjai,
Leányt és kincset nyerjen a’ ki győz.
(szünet után)
Én balgatag! ’s egyenlő harcz-e ez?
Ha győzök, a’ leány még nem enyém
’S becsesb felével díjam csonka lesz. –
Vagy a’ leány, vagy ő az áldozat!
De lássuk, mit teszen, ha észre jő.
(félre vonúl)
Szilágy eszmélve.
Hová juték? milly borzasztó hely ez?
Szűkebb ha volna, sírnak mondanám;
Mert minden élet itt meghalva van.
És még is mintha tűz lobbanna fel
A’ pislogó parázsból, földerűl
Nyiló szememnek a’ rémal’ku ház,
És óriásúl látom szobrait
Felnyúladozni, mint gyász őröket
A’ láthatatlan kúpnak éjihez. –
Királyi sír, ha itt ér a’ halál
’S te írd fel a’ sziklára, szerelem,
Hogy eltemettél hű vitézedet.
De nem csalódom, tűz világol ott
’S vezérsugára, mint jótétemény
A’ szenvedő’ borongós napjain,
Úgy hat rezegve a’ homályon át.
(a’ tűz felé közelgve)
Minél inkább derűlni kezd szemem,
Annál borúsabb a’ mély titku lak
’S több borzadással tölti lelkemet. –
Jól látok? vagy szemembe a’ pokol’
Szemfényvesztése játsza e’ világot?
Arany – temérdek, drága kincs. – ’S enyém
A’ szenvedő, az angyal szívű lány!
Vári.
Nem, rosz fiú! azért még alkuszunk.
Szilágy.
Most Zágony! most ne mondd, hogy koldusúl
Kérem leányod’ szívét; kincseket
Viszek jegyűl vőd, drága kincseket,
Millyekre szomju lelked rég sovár.
’S te szenvedő, te drága tiszta lélek,
Kit balszerencsém régen kötve tart,
Ne félj, hogy ismét bút hozok, ne félj:
A’ bú kiszáradt mint a’ nyári kút
’S aszott helyén öröm’ virága kél.
(a’ kincs felé fordulva)
Oh szellem, a’ ki e’ kincs’ őre vagy,
Áldás reád és buzgó hála tőlem,
Boldogtalantól mind ez óráig,
Most boldogabbtól minden embereknél.
’S ha kárhozottnak lelke vagy, ki itt
Virrasztasz e’ hatalmas kincs felett,
Szólalj fel és jelentsd ki mit tegyek?
Mivel segítsek kínlódásodon.
Vári félre.
Egy gondolat villan meg lelkemen:
Önnön hitével foghatom meg őt!
A’ szellem, a’ kincs őre én leszek
’S kárhozzam el, ha kincsemen kivűl
A’ főbbet, a’ leányt is nem birom.
(fenn szóval, de elváltozott hangon)
Ifjú megállj; ne illess aranyat;
Átok ’s halál van birtokán, ha hozzá
Avatlanúl szentetlen nyujt kezet.
De majd ha éjfel’ csendórája üt,
Jőj, ’s hozd magaddal kit szived szeret,
A’ tiszta és szemérmes hajadont,
Annak jutand fölvenni kincsedet.
Szilágy.
Hajh milly kívánat, milly föltétel ez?
Mellyik leány fog rémületlenűl,
Midőn az éjfél’ gyász órája üt,
Sőt mellyik élve e’ pokolba szállni,
Melly a’ világhoz nem tart semmi közt?
Mellyhez még ember nem nyitott kaput?
Én férfiú vagyok ’s csak félig az,
Midőn lejuttam, mert megrémülék
’S most is dobogva reng belé szivem. –
Nem, ördög, őt te meg nem látod itt;
De jer, mutasd meg undok képedet,
Én szembe nézek bár mi vagy veled;
Jer védd ha bírod, a’ kincs’ birtokát,
Mert puszta kézzel én nem távozom
Kincs vagy halál! e’ kettő jelszavam.
(Közelíteni akar, azonban Vári észrevétlenűl port vet a’ tűzbe,
*Lőport. (VMÖM. 9. 933.)
melly azt nagy ropogással szét veti. Setétség.)
Vári.
Halld vakmerő a’ vég itéletet:
Kincs és leány örökre elveszett,
Ha engedetlenséged vissza tér.
De járj az ész után és boldogúlj!
Mondj esküt, hogy lánykádat elhozod
’S bántatlanúl mehetsz.
Szilágy.
Pokol, körűl fonál:
Minden nyomon mélyebbre sűlyedek.
De jól van! halld az esküt: esküszöm!
(a’ viszhang: esküszöm!)
Hah vissza zenged, a’ mit hall füled,
De zengj akár a’ dörgés’ hangjain
A’ minden élők’ istenére esküszöm.
A’ kárhozatra ’s a’ halálra is,
Hogy teljesítem kívánságodat.
(Vári egy kötelet húz meg, mellyre a’ barlang’ ajtaja megnyilik.)
Vári.
Megemlékezzél szentűl eskeidre!
Ha jősz, kiáltsad kedvesed nevét,
’S az alvilág megnyitja zárait.
Szilágy.
’S ezt is nevével? tiszta szép neve
Legyen hát e’ rémhelynek jelszavúl?
Hah drága áros vagy te alvilág!
De várj reám, éjfélre megjövök,
Ha csak azért is, hogy sírom itt legyen. (el)
Vári előlép.
Amen! ha úgy kivánod, meglehet.
Azonban teljesen még nem bizom.
Megsürgetem vén Zágonyt, és vagy ő
Rá bírja szép szerével a’ leányt,
Vagy e’ fiú meghozza őt nekem.
Mindent raboltam, most leányt fogok,
Sok tetteim köztt ez lesz a’ remek.
HARMADIK FELVONÁS.
Zágony’ háza.
Zágony egyedűl.
Elhúnyt a’ nap ’s én kincstelen vagyok,
Sokkal szegényebb, mint valék, midőn
Kezdettem, csak nyomorban gazdag és
Tapasztalásban, melly már hasztalan.
’S most bujdosó, vagy Várié vagyok
Magam, leányom, mindenem.
(Vári’ erszényét előhuzva)
Zálog kezemben Vári’ pénze már
’S adott szavam, ha fáj is, teljesűl.
(Jolán jő atyját észre nem véve ’s egy függő képhez siet, mellyet virágokkal ékesít)
De ím jön ő virággal ékesűlten
’S a’ képhez járul, melly előtt bajában
Szülője gyakran sírt, a’ boldogúlt,
’S könnyebbülésért térden esdekelt.
Jolán.
Szülőmnek sírján termett e’ virág,
Nem egyszer öntözék bús könyeim,
És még is olly szép, ollyan illatos,
Nem látszik rajta gyászos eredet;
Mikor jön a’ nap, hol sok bánatom
Megtermi végre a’ jobb örömet,
Melly ment leend a’ múltnak gyászitól?
(a’ virágokat a’ kép mellé tűzve.)
Itt álljanak bús emlékűl. – Atyám
El nem fogadja üdvözlésimet,
Azért anyámnak tartom ünnepét
Anyátlan árva ’s hajh atyátlan is.
(a’ kép előtt térdre hull)
Zágony.
Úgy látszik én sokáig élek itt
Önnön leányom megtagad; – de nem,
Nem, őt eladnom nem lehet ’s midőn
Már rá kerűlne a’ sor, nem tudom.
Maradjon ő, én elmegyek. Hová?
Éjfél előtt még elhatározom. –
’S most Vári vissza nyujtom pénzedet,
(csendesen el)
Jolán fölkel.
Ő ment-e el vagy szellem jára itt?
Soká marad ma ismét ’s vajha egyszer
Nyugottan térne meg; de bajt szerez
Magának ’s mondhatatlan kínt nekem,
Hogy nem deríthetem vég napjait.
Szent isten! add meg egyszer nyugtomat:
Szerencsét nem kivánok. – Ah mi az?
Szilágynak mintha hallanám szavát!
’S a’ csalfa Váriét. Én rettegek.
Meg kell tekintenem; mert féltem őt. (el)
Kert.
Egy felől Vári, más felől Szilágy jőnek.
Vári.
Ez a’ Zágony végképen megvadúlt.
Határnapot ma rendelt válaszúl,
’S hogy eljövök némán erszényemet,
Kezembe nyomja és tovább rohan,
Mint a’ kinek tűz bántja sarkait.
De így vagy úgy! én már nem veszthetek,
Szilágy.
Kit látok itt? a’ gyűlölt Vári jő.
Vári.
Roszkor találkozom; de ám legyen;
Nem bántom mert kezemre dolgozik.
Szilágy.
Miért a’ hegyben nem találtam őt!
Vári.
Alkalmasint a’ lányt kémlelni jött.
Szerencse hozzá! ő hadd fogja meg;
De a’ madár majd másnak énekel.
Szilágy.
Úgy látom, egy nyomot sem távozik.
Vári.
Most nem tanácsos félre bujdokolnom:
Szemköztt megyek szép nyájasan vele.
Szilágy.
Épen nem úgy tesz, mintha menni vágyna,
’S most semmikép nem tűrhetem meg itt.
Vári.
Boszúsnak látom; kétlem, mit tegyek.
Szilágy.
Előbb utóbb a’ kard leszen biránk;
’S inkább előbb, mint későn, vagy soha.
(Várihoz.)
Egy szóra jó uram!
Vári félre.
Hm! mintha kard süvítne,
Olly élesen peng felhivó szava.
De most az egyszer nem lesz bajvivás.
(tovább akar menni, Szilágy elébe áll)
Vári félre.
Szeretném elkotorni őt!
Vári félre.
Valóban ez nem tréfál. – Engedelmet,
Szilágy barátom – egy szó annyi, mint száz,
És száznak ismét vége is csak egy:
Azért talán most jobb ha szét megyünk.
Szilágy.
Csak egy nyommá sem, mig nem végezünk.
Vári.
Sőt inkább, hogy végezzünk, menni kell;
Ki veszteg áll, nem végez semmit is.
Szilágy.
Te ellenem megbántó szózatot
Mondál, holott azt föl nem foghatám.
Vári.
Ha nem fogád fel, úgy már elröpült
És a’ mi nincs, az bántó nem lehet.
Szilágy.
Szópengető! de hogy te gyáva vagy,
Az, mert valóság, bántó is lehet.
Vári félre.
Mért barlangomban nem mondottad ezt!
De csendesen. – Valóban ifju társ,
Vitézségem nem a’ legjobb aczél,
Vagy szerfölött is hajló vágy törik,
’S ma épen kis lábujjom’ körme fáj
És szarvasodní kezd a’ hold. – Hanem
El nem marad, még nap van holnap is
És a’ behorpadt hold majd megtelik.
Szilágy magában.
És e’ czudar még gúnyolódni mer?
Vári indulva.
Isten velünk!
Szilágy.
Rántsd kardodat, lator!
Vári kardjához kapva.
Lator? – pokolra hitvány rosz fiú!
Szilágy.
Hah eltaláltam, a’ mit nem szeretsz?
Most, most vagy emberem; mert sápadó
Arczod gunyolja bátorságodat.
Rég hordozom fejemben a’ gyanút
’S kinomba telt azt fogva tartanom;
De most kimondom ég és föld előtt,
És ég, föld hallja meg: haramja vagy,
És annyi titkos bűnnek mestere,
A’ mennyit ördög számlálhat csak el;
’S tetőtől talpig a’ milly nagy tetem vagy,
*Milyen nagydarab, testes vagy.
Becsűlet benned egy morzsányi sincs.
’S ezt ellened, kit vérig gyűlölök
És minden ellen a’ ki nem hiszi,
Bajvívó kardom megmutatni kész.
Vári.
És hogy hazug vagy átkozott tüdődig,
Kardommal azt fejedre felrovom.
Elég a’ szó! jer, gyermek és lakolj.
Jolán jő.
Melly háború, milly rémítő zaj ez?
Nagy isten! – Endre, Endre, mit cselekszel?
Vári.
Bocsánat, szép Jolánka, e’ zajért,
Mellynek valóban nem valék oka;
Mert bűn előttem csendedet zavarni.
De nem leszek mentője en magamnak;
Ez ifju társ majd mindent elbeszél,
Mi köztünk történt ’s híven, úgy hiszem.
(Szilágyhoz)
’S mi mint barátok válunk.
Szilágy.
Oh igen!
(titkon Várihoz)
Ha majd tüdődbe mártom tőrömet,
Vári titkon Szilágyhoz.
Vagy én kiűzöm útált lelkedet.
(magában)
Nyugottan távozom; mert gondomat
Az fogja nyögni a’ ki most örűl.
Serényen vőfél! várom a’ menyasszonyt.
(el)
Jolán.
Mi volt ez Endre? ah olly rémület
Fogott el ’s reszket lelkem is belé.
Szilágy.
Légy nyúgton, édes, nincs már semmi baj,
És a’ mit láttál, csak nem tréfa volt.
Jolán.
Kegyetlen tréfa! nektek minden az.
’S ez hát ama’ szent férfi szenvedély,
Az annyiszor kihírlelt szerelem,
Hogy olly okért, mint hajszál’ lebbenése
Vad harczra tesztek sorsot, életet,
Bár ahhoz szívünk’ üdve kötve van?
Oh férfi lánykát nem szeret soha,
Magát imádja csak ’s nyers kéjeit;
’S a’ férfi szívnek bármelly indulat
Harag, szerelm – ’s hír mindegy erdekű.
Csupán szeretni únalom nekik;
Azért meg is kell víni ’s az teszi
Kapóssá a’ szerelmet és leányt,
Mert délczeg bajvivásra tárgy lehet.
Szilágy.
Nem érdemeltem vádadat, Jolán
’S most legkevesbbé van reá idő.
Szünjék meg aggodalmad, vége már
Minden bajunknak, minden gyötrelemnek.
Deríts örömre arczot és szivet,
Mert a’ melly választott olly mostohán,
Be van már töltve a’ hiú gödör,
És a’ szegénység’ óriási árnya
Az arany’ tüzénél tűnedezni kezd.
Enyém, enyém vagy és csak most vagy az,
Csak most ölellek kéjjel ’s bíztosan.
Kivíttalak sok szenvedéseidből
És a’ szerencsét hoztam násznagyúl,
Melly ünnepünket boldoggá tegye.
Jolán.
Nem értelek; szólj, mit jelentenek
Ez új öröm ’s ez ékes szózatok
’S a’ rég nem érzett, rég elhúnyt remény?
Szilágy.
Megáldta isten hűségünk’ ügyét:
Kincset találtam.
Jolán.
Ah ne csald magad’!
Szegény atyám mióta jár oda
’S a’ drága kincs, mellyet magának ás,
Komor tünődés, életgyűlölet
’S a’ félelem, hogy koldúsbotra jut.
Szilágy.
Jolán! te nem tudod, most mit beszélsz.
Vagy álmot hímzek én? nem mondom-e:
Kincset találtam, ollyan drága kincset,
Melly agg apádnak szomját elveri,
Melly gondot oszlat ’s minden akadályt,
De rajtad a’ sor megmutatni most:
Szerelmed olly való-e mint hiszem.
A’ kincs terád vár, csak te bírhatod fel,
Ha majd az éjfél’ csendórája üt.
Jolán.
Milly foghatatlan rémes dolgokat szólsz!
Szilágy.
Oh kedves nincs idő most kétkedésre;
Az est hanyatlik és az éj közelg.
Jolán.
De azt, hol a’ kincs, tudnom csak szabad?
Szilágy.
Jó távol innen egy barlang’ ürében.
Jolán.
’S odáig elkísérni csak te fogsz?
Szilágy.
Nem csak magam; két hű társ lesz velem.
Jolán.
’S ki visz be a’ barlang’ rémajtaján?
Szilágy.
Veled leendek mindenütt; de a’
Kincset magadnak kell illetni csak.
A’ szellem, melly virraszt a’ kincs fölött,
Nem engedé, hogy fölvegyem.
Jolán.
Szilágy!
Illyen frigyekbe szősz te engemet?
Nem, kedves, arra nincs erőm. Habár
Elhallgatom, milly borzasztó leánynak
Házon kivűl a’ rejteményes éj,
’S az ösmeretlen út’ veszélyeit;
’S ha mindezekből bízom általad
Megótalmazva jutni czélhelyünkhöz;
De a’ setét barlangnak rémeit
A’ szellemeknek titkos társaságát,
Oh Endre! azt nem bírná lelkem el.
Ott össze rogynék a’ várt czél előtt
Inség magamnak, fájdalom neked.
’S mint gondolod, hogy éjfél’ idején
Itt hagyjam agg apámat egyedűl
’S szökésem által kétségbe ejtsem őt!
Szilágy.
Elég, elég! az ész még többet is tud;
Én azt hivém, a’ szív lesz bíztatód.
De úgy van az, boldogtalan csere:
Hol ész kell szívetek van, szív helyett
Bölcselkedéssel álltok majd elé
A’ férfi kéznek művét rontani.
Jolán.
Hogy agg apámat éjjel hagyjam el,
Az szív’ tanácsa nem lehet.
Szilágy.
Való!
De hogy valahára boldoggá tehess,
’S atyádnak kincset, mellyre vágy, szerezz:
Azt szív ’s az ész is tiltja elmulatnod.
Jolán.
És még is, oh Szilágy, a’ rettegést
Ezen merénytől, el nem fojthatom
’S egy titkos érzet súgja: el ne menj.
Szilágy.
A’ titkos érzet ellenségemé,
Azé, ki eddig gyötrött úntalan,
Ki végre megront sorsom ellen is.
De ám ne jőj. Én elmegyek, habár
Halálos a’ kincsilletés nekem;
De egy halállal tartozom ’s az élet’
Becsét előttem kezdi veszteni.
Azonban éjfél tájban itt leszek
És jősz, ha jősz, vagy vég bucsut veszünk.
Isten veled! Nem késhetem tovább –
Egykor szerettél engem, oh Jolán,
Megemlékezzél róla ’s el ne hagyj. (el)
Jolán.
Mit szóljak ellent? Ott atyám’ haragja,
Szilágynak indulatja üldöz itt
’S két tűz között vár megrontó veszély.
Választanom kell, haj! de czél felé
A’ féktelennek vas szándéka húz.
’S már itt az éj; szent isten adj erőt!
Sem menni, sem maradni nem merek. –
És még is menni kell: melly honn talál,
Nagyobb baj annál, mellyet kergetünk. –
Rettegve bár, de várlak, kedvesem,
’S lelkedre bízom földi üdvömet.
(El. Zágony ásó szereivel jő ’s egy fa alatt megállapodik.)
Zágony.
Jobb napjaimban itt ez almatő
Árnyékkal és gyümölcscsel ápolóm
Gyönyört adott és enyhet; most kora
Sulyától elgörbedve, mint magam,
Kiaszva, meddőn, lombitól taron,
A’ megromoltnak vég nyugalmat ád.
Ki győzze végig várni a’ mesét,
Az élet’ tréfáit végig játszani,
Holott a’ vég előbb utóbb csak egy?
Uralkodók itt gond, baj és nyomor,
De útat nem találnak föld alá. (ás)
Kalmár nagy útnak ’s tengernek hiszen,
’S gyakorta értekével oda vész;
Erőben bízik a’ hős ’s porba dől,
Előbb, mint hírpályáit végzené;
Áldást esőtől vár a’ földmives
És zöld reményit jég tarolja le.
Én elhivém a’ bérczek’ belsejének,
A’ mit felőlök tart ős hagyomány;
És tűrtem hőt, fagyot hét éven át
Verítékemben mosdott szikla ’s rög:
És mit találtam? puszta gödröt: annak,
A’ mit reméltem, hűlt, üres helyét
Intő jelűl, hogy napszámom kivan.
(ismét ás.)
Vagy tán eladjam önnön véremet
A’ pénzes, a’ csapongó Várinak?
’S kéjelmeim közt, mellyeket talán ad
’S minden falatnál, melly tán jutni fog,
Lássam leányom’ könyhullásait,
És titkos hervadása’ bús telét,
Melly még előttem sírba fekteti?
Vagy lássam őt Szilágynak karjain
Rideg szegényből mint lesz többszörös,
Minden nyomornak ’s kínnak ágyasa.
’S ezt látva, rajtok még élődjem is,
Dologtalan vén ’s szíjam éltöket
A’ gombaként, melly élhetetlenűl
Teng a’ fa’ derkán ’s elsorvasztja azt?
Hogy végre únjanak ’s vén lelkemet
Titkos fohászszal föld alá kivánják!
Oh én csalódott! kincset kergeték,
Mellyet csak a’ szerencsés visz haza,
’S a’ kincset, mellyet mindenik talál,
Keresni elmulattam; most teszem
’S örökre megkészítem házamat.
(Ismét ás, majd leül a’ gödör’ szélére)
Hah színte jó, hogy mélyebben vagyok.
Most jőjetek ti karvalyszívüek,
Szilágy és Vári, nászszatok leányért.
Azé legyen, ki engem bétemet.
Jolán jő.
Még sem jön. Istenem! ha nem bizott
’S kétségeimmel elveszettem őt.
Szilágy, Szilágy, hol késel olly soká? –
Egek ki az? ki űl ott egyedűl
Egy félig ásott sírnak szélein?
Óh én korán és szörnyen bűnhödöm.
Atyám, atyám! (Zágony elé borúl)
Zágony.
Téged nem vártalak.
Miért hagyád el, ágyadat leány?
Nem nyúghatol? fölvernek álmaid?
Ne álmodozzál, – úgy majd jobban alszol.
Jolán.
Atyám, bocsásd meg ezt az egy hibát.
Zágony.
Én mindent megbocsátok.
(Szilágy jő ’s hallgatózva megáll)
Jolán.
Jaj nekem!
Csak az beszél ugy, a’ ki halni tér.
Zágony.
Te útra készűlsz? menni, szökni nem de,
Elhagyni agg apádat, mint ki vén
Megúnt ruháját, melly elveszni nem tud,
Az ágon hagyja végre ’s elszalad,
Hogy tőle ment legyen?
Jolán.
Bocsánat, ah,
Bocsánat! ím én már nem távozom:
Te lészsz az oltár, mellyhez járulok.
Zágony.
Sőt menj, ha menni vágysz. Én nem fogok
Élődni rajtatok, nem húzom el
Az ételt szájatokból, nem teszem
Italtokat bú’ ürmétől fanyarrá;
Én nem fogok tengődni rajtatok,
Hogy átkozzátok hosszu éltemet.
Szilágy félre.
’S atyától kell ezt lánynak hallani?
Jolán.
Atyám, mi szörnyü sujtó szózat ez!
A’ szent egekre! hagyd el e’ helyet
És jőj nyugonni. Ím én esküszöm
Ha szívedet csak az nyúgtatja meg,
Hogy a’ szerelmet, melly hozzá csatol
’S minden szövődést –
Szilágy félre.
Mit kell hallanom!
Jolán.
Hogy a’ reményt, melly eddig bíztatott. –
Szilágy előlép.
Megállj! ne mondd el bűnös esküdet;
Az isten tudja azt, hogy hitszegés.
Jolán magában.
Hová legyek? milly új kín vár reám!
Szilágy.
’S öreg, te szállj ki sírodból ’s ne rontsd,
Ha atyja vagy, ne öld el lányodat.
Ím, a’ miért rég esdekel szüved,
Én megtaláltam üdvöd’ ajtaját:
Kincset találtam.
Zágony hírtelen felugorva.
Hah! te vitted el,
Rabló! sok fáradásom’ díja az.
Hol rejtezik, szólj; láttam a’ helyet,
Üres helyét az üstnek, melly, midőn
Távol valék, fölvétetett. Beszélj,
Hová tevéd, hová rejtetted el?
Szilágy.
Ne olly mohón! sem én, sem agg karod
Nem bírja azt fel; szellemszózatot
Hallottam, melly halállal tiltja másnak
Illetni, mint csak egynek ’s lányod az.
Midőn az éjfél csendórája üt,
Vigyem le, mondá, kit szivem szeret,
Az ártatlan, szemérmes hajadont,
Az feltörendő a’ kincs’ zárait.
Zágony magában.
Ki űz velem játékot újólag?
Még egyszer higyjek a’ pokol’ szavának?
De régi hit hogy rejtett kincseket
Csak az vihet, ki választott reá.
Ártatlan ifju ’s tiszta hajadon.
’S nem büntetés-e rajtam ez, hogy eddig
Gyötrődni hagytam őt szerelmeért?
És nem jutalma tán, hogy békesen
És zúgolódás nélkül szenvedett?
Akármiként, ám menjen! A’ heted nap
Éjfél előtt még teljesűlve nincs
’S a’ jósolatnak nem múlt el kora.
(Jolánhoz)
Ne késsetek tovább, az éj halad.
Tegyétek, a’ mit a’ szellem kiván.
Siess leány, te jól imádkozál:
A’ várt leánynak várt szerencse jött.
Szilágy.
Melly isten súgta ezt a’ változást!
(Jolánhoz.)
Jolán ne késsél, ím atyád’ szava
Megszentelé a’ bűnös kezdeményt.
Jolán.
Megyek; de légy türelmes oh Szilágy,
Megdöbbent szívem aggva rengedez,
Mint tűzveszélyben félre vert harang. –
Atyám, ne hagyj el, jőj velünk te is.
Zágony.
Siessetek, már fenn a’ hetevény,
’S éjfélre fordúl gönczöl’ szekere.
Elő Szilágy, te légy a’ kalaúz.
Szilágy Jolánhoz.
Légy bátran, édes, pillanatnyi baj
Sok boldog óra’ dús szülője lesz.
Nyujts kart ’s ha fáradsz, szólj, hogy megpihenjünk;
Mert fáradalmos a’ tetőn az út.
(indúlnak)
Zágony.
Még egyszer vállaimra agg szerek!
*Öreg szerszámaim.
Várjuk be a’ heted nap’ éjfelét.
Szerencse függ csak egy pillantaton,
Ki túl vagy innen várja, nem leli.
(el)
NEGYEDIK FELVONÁS.
Barlang.
Víg Bandi, Kiliti, Fillér, közöttök Haris egy kulacscsal.
Víg Bandi.
Halljuk Harist!
Kiliti.
Halljuk a’ vén Harist, az ivó Harist, az erdők és harasztok’ madarát!
Fillér.
Böcsülettel szóljatok Harisról, szaván fogjátok.
Víg Bandi.
Halljuk Harist, Haris szólni akar.
Kiliti.
Megakar szólamlani mint Bálám’ szamara.
*Haris csak nehezen, nógatásra mondja el amit látott, mint a Bibliában Bálám próféta szamara csak gazdája ütlegelése után szólal meg. Bálám próféta szamara azért szólal meg, mert látta az útját álló angyalt, aki figyelmezteti ezáltal Bálámot, hogy hajtsa végre az Úr parancsát; Bálám ugyanis a feladat elől épp szamara hátán akart elmenekülni. (Mózes IV. 22: 21–35.) (VMÖM. 9. 935.)
Halljuk!
Haris.
Böcsülettel legyetek vagy fejetekhez vágom a’ kulacsot, száz és milliom –
Haris.
A’ ki engem meg nem becsűl –
Fillér.
Becsűld meg magadat, mond az írás.
Víg Bandi.
Halljuk Harist!
Haris.
No hát hallgassatok, vagy fonnyadjatok el, mint a’ gomba a’ madzagon. – Hallgassatok fiaim, annyi félelemmel, a’ mennyi csak rettenthetetlen szíveitektől kitelhetik, és a’ bortól, mellyet ittatok. Legelőször is tehát bátorságnak okáért – éljenek a’ kik meg nem haltak! (iszik)
Kiliti.
Az az: igyunk másokért, mert magunknak igen jól esik.
Fillér.
Koldúsbocskor legyek, ha ez az ember nem csap alatt született. Legelső lélekzését is iváson kezdette. Szeretnék csapot ütni kobakjába ’s fölébe írni: Vendégfogadó a’ csaphoz!
Víg Bandi.
Éljen Haris, a’ kulacs’ fejedelme.
Fillér.
Éljen és uralkodjék, mint a’ sári tök a’ gyepűn.
*Mint sártök az árokparton.
Kiliti.
Éljen, a’ mig csak ihatik.
Haris.
Köszönöm, de száz és milliom! – hallgassatok vagy –
Mindnyájan.
Halljuk! Halljuk.
Fillér.
Ne hagyjátok Harist méregbe jőni. – Igyál, ne szólj és halljuk. Idd le vitéz mérgedet Haris, azután halljuk!
Kiliti.
Veszszek el, ha szót nem fogad.
Haris iszik.
Száz és milliom! hol is hagytam el?
Fillér.
A’ hol kezdted, az ivásnál.
Haris.
Igen tehát! Azt mondom vala: éljenek a’ kik meg nem haltak. (Inni akar, de a’ többiek megragadják a’ kulacsot ’s nem engedik szájához vinni)
Mindnyájan.
Halljuk Harist!
Kiliti.
Ne hagyjátok inni, míg Vári’ halálát el nem beszéli.
Fillér.
Egy mondásra egy korty, mint az írás mondja. – Mondj nekünk valamit Vári’ haláláról.
Víg Bandi.
Halljuk Harist!
Haris.
Ha a’ kulacsot el nem eresztitek –
Kiliti.
Kivel harczolt a’ mi vitéz hadnagyunk?
Víg Bandi.
Hol szurták meg? – Halljuk Harist, ő látta mikor elesett.
Haris.
Addig sem láttam sem hallottam, mig a’ kulacsot el nem eresztitek.
Fillér.
Született és megholt mint az írás bizonyitja.
Kiliti.
Döfést kapott-e vagy szúrást?
Fillér.
Elől-e vagy hátúl?
Kiliti.
Tarkón-e vagy homlokon?
Fillér.
Megverték-e vagy csak megütötték?
Víg Bandi.
Haris látta, mikor mellbe szúrták. – Halljuk Harist.
Fillér.
Beszélj hogy ihassál.
Haris elereszti a’ kulacsot ’s baltájához kap.
Száz és milliom! én ütök, mint isten’ nyila, ha méregbe hoztok.
Kiliti.
Hozzátok méregbe! akaszszátok föl lábainál fogva.
Fillér.
Hagy’ lógjon, úgy is bajosan áll.
Kiliti.
Akaszszuk fel hogy lábai az ég felé álljanak mint a’ szegény ember’ lőcse.
*Szegény ember botja (puszta hímtagja).
Víg Bandi.
Álljon tót ágast.
Mindnyájan.
Álljon tót ágast! Álljon tót ágast!
Haris.
Száz és milliom! össze aprítalak.
(Kürtszó hallik.)
Víg Bandi.
A’ hadnagy!
Kiliti.
Mondom, hogy a’ vén kanna rá szedett bennünket.
Haris fölveszi az elejtett kulacsot ’s keblébe dugja.
Bátorságnak okáért ezt jó lesz elrejteni.
Fillér.
Ezért csillagot rúgsz Haris.
*Az alvó lábujjai kőzé papírt dugni és meggyújtani (kollégiumi és kaszárnyai „tréfa”). (VMÖM. 9. 935.)
Vári jő.
Itt vagytok épen mint látom; de szint olly Üres kezekkel.
Fillér félre Kilitihez.
És jó fejjel, kivált Haris koma ’s annak keze sem üres; olly vitézűl forgatja a’ kulacsot, mint nagy Sándor az apja’ dárdáját, csak hogy szüntelen magát veri pofon.
Kiliti.
Azért is örök pirongásban van, mintha minduntalan elszégyenlené magát.
Vári Harishoz.
Hah vén szipoly, te ismét a’ kulacs’
Szájával csókolódál? jobb szeretném,
Máskorra hagynád lakzidat. Vigyázó
És józan ember kell a’ gátra ma.
Haris.
Uram én ittam is, iszom is; de azért még is helyén van az eszem.
Vári.
Csak lábad volna úgy, de tántorogsz
’S fejedbe szállott a’ földindulás.
Haris.
Száz és milliom! akár kanásztánczot járjak.
Vári.
Inkább hiszem, mint megmutasd. – De hol
Maradt zsidótok? vagy nem jött nyilásra?
*Nem jött arra, ahol várták. (VMÖM. 9. 935.)
Víg Bandi.
Uram csak egy rosz zsidókölyök volt, öreg apja bársonynadrágában, mellyet a’ tízparancsolattal épen nyakánál kötött meg, hogy inába ne szakadjon. Kezei a’ két oldalzseben lógtak ki, mint valami veszedelmes horog, melly mindent magához húz. Haris azt gondolta eleinte hogy medvebocs; de én megfogtam nyakán a’ tízparancsolatot.
Vári.
Mit nyeggetőztök olly hitvány kölyökkel!
Víg Bandi.
Kikérdeztem uram, aztán útnak eresztem, hadd nőjön míg csalni megtanúl. Most még nem volt nála több másfél gerezd hajmánál ’s három pénznél. Öttel indúlt meg Budáról az eszéki vásárra ’s még pénzzel ér oda, ha így gazdálkodik. – Azt mondta, a’ két vén zsidó csak harmad nap múlva jön erre.
Vári türtelenűl.
*Türelmetlenül. (VMÖM. 9. 936.)
Jegyezd meg a’ napot. – ’s most társaim
Nagy munka vár reánk, vigyázzatok.
Mindnyájan.
Parancsolj! mindent megteszünk.
Vári.
Kettő a’ más tanyának útjain
Vígyázzon, kettő itt marad velem.
Az elmenők hírt hozzanak, ha tán
Nem ment az út;
*Nem szabad az út, nem mentes a zavaró körülményektől. (VMÖM. 9. 936.)
’s kik megmaradtok itt,
Vonuljatok meg e’ kőszál megett
És várakozva lesben álljatok.
Egy ifju és egy lányka fog lejőni;
Lopózzatok ki majd ha már lejött
’S midőn az égő fáklyát fellököm,
Rohanjatok ’s fogjátok a’ leányt
’S kímélve bár, de minden gyorsasággal
Vigyétek félre ’s míg én végezek
Az ifjuval, tartsátok fogva őt.
Haris.
Isten éltesse a’ mi hadnagyunk’ szeretőjét!
Vári.
Hallgass öreg, még nincs meg a’ madár.
’S madárfogónak nem szabad zajogni;
Csak tőletek függ, hogy vesszőnkre szálljon;
Azért hát csendesen ’s ha jól sül el,
Vár hétszeres díj ’s hála. – Menjetek.
(A’ haramiák rendelt helyeikre mennek. Vári előhúzza a’ kincset ’s felfedi, majd két szövétneket gyújt ’s a’ kőszálak mögé tűzi, melly által a’ barlang egy kevessé földerűl.)
Vári.
Derűlj sötétség’ puszta temploma,
Pillants ki éjed’ kormos fátyolából
’S mutasd meg ismeretlen arczodat.
Eddig szilaj, vad férfiak’ tanyáját
Félénk menyasszony látogat ma meg,
Nem sejtve, hogy menyekző vár reá. –
Való, hogy a’ menyekző nem szelíd
’S tán félörömmel csonkább mint lehetne;
De mit nem ád a’ sors, azt venni kell,
Különben a’ várónak élete
Mint szép virágok köztt a’ bérczpatak
Lefoly ’s kietlen pusztaságba vész.
(Kivűl Jolán’ neve kiáltatik, mellyre megnyilik az ajtó. Szilágy és Jolán jőnek.)
Vári.
Jőnek! Szerencse légy velem.
(elvonúl)
Jolán.
Ah millyen rémületnek háza ez!
Szilágy.
Kedves, ne félj, nem érhet itt veszély,
’S ha érne, megvéd híved és az ég.
Jolán.
Ki számot tart az égi ótalomra,
Nem kísért istent ’s nem jár illy helyen. –
Oh hagyj pihennem Endre, olly igen
Bágyadt vagyok.
Szilágy magában.
Csak most ne hagyd el őt,
Oh szent erő. – Pihenj hát, kedvesem,
Pihenj ki keblemen, jer.
Szilágy.
Mit kívánsz, édesem.
Jolán.
Hová megyünk? –
Vagy úgy!
Szilágy.
Nyugodjál ’s végy erőt, Jolán.
Jolán.
Oh itt sok érzemények’ malma van.
Ez a’ te kebled nem nyugvás’ helye:
Olly szertelen dobog.
Szilágy.
Kiirtanám,
Ha nem dobogna most, midőn örűl,
Hogy nem sokára birtokába jutsz.
Jolán.
Mi az? mi nyúl fel ott olly rémalakban,
Mint egy temérdek óriási szörny?
Szilágy.
Kő az, Jolán, lelketlen néma kő,
Kit durván a’ természet képze ki
’S titkos termének oszlopúl adott.
Máshol ha látnók, szépnek mondanád.
Jolán.
De ott alant a’ barlang’ fenekén
Nem szellemeknek mécse pillog ott?
Szilágy.
A’ kincs világít, a’ kincs’ lángja az. –
Időnk halad, jer, már közel vagyunk.
Jolán megállapodva.
Melly szózat, millyen tompa suttogás?
Olly szókat hallék, mint az emberé,
De titkos hangjok borzadásba hoz.
Szilágy.
Csalódol: rettegésed súgja azt.
(Lemennek a’ barlang’ közepéig)
Most bátorodjál, pillanatra csak,
Hogy hosszan élő üdhöz nyiss utat.
Szerelmünk’ esküjére késztelek,
’S mindenre a’ mi frígyet szentesít,
Menj bátran, csüggedetlen menj elő
’S vedd a’ mit a’ szerencse’ jobbja nyujt.
(mennek)
Jolán.
Szilágy, megengedj késedelmemért.
Rettegtem, és midőn már itt vagyok,
’S a’ titkos házzal megbarátkozám;
Félelmem oszlik. Íme indulok
’S rövid bucsúra nyújtom ajkamat.
Szilágy megöleli.
Jolán, Jolán! – De menj, az édeset
Idő előtt ne lopjuk el magunktól.
Menj, e’ helyen bevárlak. – Hah mi ez
(Jolán a’ kincs felé megy. Vári fellöki az égő szövétneket, mellyre Haris és Kiliti kirohannak ’s Jolánt félre ragadják. Szilágy utána rohan de Vári utját állja.)
Vári.
Megállj, fiú, egy nyommá se tovább.
*Egy lépést se tovább. (VMÖM. 9. 936.)
Szilágy.
Hatalmas ég! mi szörnyü változás.
Vári.
Bámúlj! Jolánnal többé nem beszélsz.
Szilágy.
Hah ördög, csak most ismerek reád!
Vári.
Reszkess, ha ismersz. Rég elölhetélek,
De mára tartám büntetésedet.
Szilágy.
Jolán, Jolán, szólj merre vagy? megyek.
Vári.
Ha e’ vas nem szakasztja útadat.
Szilágy.
Oh ördögöknél sokkal ördögebb,
Illy bűn csak a’ te kézmüved lehet;
Tágulj vagy által rontok lelkeden.
Vári hátrálva.
Hé társak! a’ leányt vigyétek el
A’ más tanyára ’s várjatok be ott.
(Szilágyhoz)
’S most jer, ha bátorságod nem hazug.
Szilágy kardját lebocsátva.
Megállj, a’ szent egekre! – oh Jolán
Mi síratandó sorsra hoztalak!
Vári.
No’s úrfi, alkuszunk?
Szilágy.
Megösmerem,
Úr vagy fölöttem ’s boldogságomon.
Vári.
Add által önként ’s gazdagon mehetsz el.
Szilágy.
Nem úgy, nem úgy! Ne vidd el innen őt;
Hagyd a’ helyen, hol fölnevelkedett,
’S minden jogom szivéhez veszszen el.
Eltépek önként mindent, a’ mi köt:
Korhely leszek, csapongó, részeges,
Káromkodással undok és hazug,
’S minden gonoszba torkig elmerűlt,
Hogy meggyülöljön végre ’s elfelejtsen
’S önként kivánja társaságodat. –
De mit beszélek! Nincs bűn, nincs gonoszság,
Melly olly utálttá tenne, mint te vagy.
Rabló!
Vári.
Ez a’ mi téged most megöl
’S halálod’ óráján kétségbe ejt.
(Társaihoz)
Ne késsetek, vigyétek a’ leányt,
Szilágy.
Előbb te halj meg, poklok’ czimborája.
(Össze csapnak. Azalatt Jolán, kire a’ harcz’ kimenetelét vigyázó haramiák nem igen ügyelnek, föleszmél)
Jolán.
Ah melly ijesztő zajra ébredek!
Ott küzdenek; nagy isten! ő az. Ah
Hová leszek ha elvész?
(A’ vivók közé rohan, hol megsebesítve lerogy, miután a’ viadal megszűnik.)
Oh Szilágy!
Te jól találtál.
Szilágy.
Átok! mit tevék!
Jolán haldokolva.
Én meghalok, Szilágy, itt bal felől
Kardod hideg – hideg, mint a’ halál.
Atyám – Szilágy – segíts – én meghalok.
(meghal)
Szilágy Jolánhoz térdepelve.
Jolán, a’ szent egekre! szólj, beszélj,
Csak egy kis szót még, mint vagy, mit tegyek?
Vagy bár a’ legszörnyebbet mondd ki rám,
Hogy nem szeretsz, csak élni tudjalak
Ébredj, Jolán, ne zárd el a’ szemet,
Melly ifjuságom’ napja volt; Jolán
Csak egyszer is még pillants föl reám,
Jelűl, hogy megbocsátasz bűnömért,
Hogy el nem átkozsz a’ más életen,
Hogy gyilkosoddal megbékülsz örökre. –
Nem szólsz, nem intesz – én elkárhozom.
(reá borúl.)
Haris.
Uram, ledöfjük ezt a’ gyermeket?
Vári.
Távozzatok, ti hitvány czimborák!
Távozzatok, mondom, ne lássalak.
Kiliti.
Jer, öreg; hadnagyunknak rosz lakodalma történt, illyenkor nem jó mulatni. Adjunk hírt a többinek.
Haris.
Száz és milliom! gyerünk.
(Kiliti és Haris el.)
Szilágy.
Jolánom! ah korán vesztettelek.
Ez a’ hideg csók, mellyet ajkad ád,
Csekély a’ szomjnak, melly éretted ég,
’S éretted égni fogna lángolón,
Ha századokra nyúlnék életem.
Mért nem lehet cserélnünk oh Jolán?
Leszállnék értted a’ mély földközépig,
Csakhogy te élj és rólam emlékezzél.
Vári.
Fel onnan, gyermek, pompás bánatodból!
Nem tűröm el, hogy csak magad kesergj.
Én hallgaték; de érzem káromat.
’S ha szertelenség a’ gyász illy halotton,
Versenybe hílak égre átkozódni
És káromolni mindent a’ mi szent.
Én is szerettem őt!
Szilágy.
Milly szerelem!
Nézd, gyilkos, ezt az arczot! Nézd hogyan
Halványodott el rózsahajnalából.
Nézd a’ legédesb szózat’ ajkait
És e’ lezárt szem’ párját, melly imént
Legszebb sugárból szőtte csillagát
’S egy életüdvnek mennyét foglalá;
Nézd itt ez össze omlott termetet,
Mind ez hogyan lett néma és setét
És mozdulatlan renyhe, mint a’ föld:
Te műved ez mind ’s ördög lelkedé!
Vári.
Ne káromolj, a’ sors’ akarta úgy.
De én nem állok többé pört veled.
Élj boldogúl, ha élhetsz ’s menj tova:
Én nem kivánom már halálodat.
Szilágy.
De én kivánom, gyilkos, lelkedet,
És semmit sem kivánok mint csak azt.
Oh vajha minden elhúnyt kellemét
Egy egy halállal tudnám vissza venni,
Mind szíved’ vérén váltanám meg azt.
’S te tartanád meg éltedet, lator,
Hogy a’ világnak még több átka légy,
’S kétségbe hozd az istenben hivőt?
Vári.
Ne ingerelj, elég egy áldozat.
Szilágy.
Egy égnek! egy pokolnak, ’s ez te légy!
(Vínak, Vári elesik)
Vári.
Meggyőzhetlennek hittem kardomat
’S most porba száll velem. – Ha eltemetsz,
Szilágy, bírd ott a’ kincseket ’s fölém
Jolán’ hajából egy kis fürtöt adj,
Csak egy kis fürtöt lelkem’ nyugtaért;
De nem, ne tedd, nehezb lesz az nekem,
Mint a’ kerek föld’ minden halmai:
Megtértem volna – ’s elvesztettem őt. –
Kemény az ágy, a’ mellybe fektetél
’S fejem nehéz és lelkem – lelkem is.
(ábrándozva)
Szilágy! merítsd mélyebben a’ vasat.
Úgy úgy! no most már alhatunk reá. –
Születni nem méltó illy életért
’S meghalni átkozott kín. (Meghal)
Szilágy Jolán’ holt teste mellett térdepelve.
Rút halál!
Korán kelél a’ vőlegény’ jogába.
Undok kerítő! ennyi kellemet,
Az ifjuság’ virító tagjait
A’ pornak ’s éhes férgeid’ fogának
’S e’ szózatokkal zengő ajkakat
A’ tompa némaságnak jegyzed el.
’S én a’ ki mindeddig fukarkodám
Szerelmeimmel, a’ ki kéjeit
Csak félve ízelém, hogy egykoron,
Mint annak, a’ ki pénzét bérbe adta
Kamattal ’s százszorozva térjenek meg
Kifogyhatatlan drága kincs gyanánt,
Én a’ ki vártam, most lemondjak-e?
Ezen gyönyörnek ékes hajlakát,
E’ csak nem illetetlen ajkakat
A’ semmiségnek szomjan adjam át?
Ah kedvesem, te alszol csendesen,
De mondhatatlan kín maradt nekem! –
Megbánhatatlan bűnöm, hogy reád
Én hoztam e’ veszélyt, utánad int
’S engesztelésedűl én elmegyek,
Oh drága lélek, várj, én elmegyek.
(fölkel)
Magam vagyok, mint éjszakán az árny.
A’ mit szerettem ’s gyűlölék, megöltem,
És tettim’ száma egy hiján betelt;
Ez egyre ’s a’ végsőre most török. –
A’ gyáva retteg egy kis tőr’ hegyétől
’S a’ kárhozat, mint rém, elébe áll;
De kárhozat csak ott van, a’ hol ő nincs:
Itt lenni több mint kárhozat nekem.
(Fölűlről Szilágy és Jolán’ neveik kiáltatnak. Nem sokára Zágony egy égő fáklyával jő, utóbb Szilágy’ társai.)
Szilágy.
Még éltek ott fenn? szinte megfeledtem
Hogy felvilág is van; de nem kacsingatok
Én már a’ nappal, a’ hízelkedő
Életnek többé nem hiszem szavát.
(kiáltva)
Jőj Zágony, a’ kincs ’s lányod itt vagyon!
(kardjába dől)
És itt van a’ ki elvesztette őt. –
Jolán – szerelmünk – a’ halálban egy.
(Jolán mellett össze rogy ’s meghal)
Zágony.
Kincs ’s lányom itt van, jól hallottam-e?
Valóban ott, a’ várt kincs ott vagyon.
De milly halálnak tartománya ez?
Itt Vári fekszik vérben, ott Szilágy,
’S nagy isten! ott leányom, jaj nekem!
(Szövétnekét elhajítja)
Oh hosszu élet, a’ te átkod ez!
(Némán Jolánra borúl)
Egyik a’ kísérők közűl.
Méltán kesergesz, sors üldözte agg!
Kincset kerestél ’s most hogy megvagyon,
Gyermektelen vagy; hajh de minket is
Ért sajnos veszteség; egy ifju társ
Hagyott el, a’ ki lelkünk volt, kinek
Azt mondhatók, hogy menj elő! ’s ha ment,
Megvíttuk volna tán a’ mennyet is.
Jertek! vigyük fel a’ holt testeket.
Tegyünk föléjök büszke ravatalt;
De zászlajoknak színe vér legyen,
Mert vérben estek el.
Vörösmarty.
