Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Azon panaszok, mellyeket Csehországnak catholicai felekezeten álló rendei utraquisticus^* vallású királyok, Podiebrad György, ellen támasztottak, sokkal kedvezőbb alkalmúl szolgáltak második Pál pápának a’ maga népek, uralkodók ’s országok feletti felsősége’ bebizonyítására, hogysem azokat kezeiből használat nélkűl bocsátaná-ki. Egy ideig elégnek tartá a’ királyt fenyítéssel inteni: de később, midőn az Rokyczan prágai érsek’ ösztönzéseire a’ bázeli szerződések’ betüi értelméhez, melly szerint a’ kehellyel-élés a’ cseheknek megengedtetett, erősen ragaszkodnék; reá az anyaszentegyház’ átkát egész formában kimondá, annak végrehajtását a’ német császárra bízván. A’ császár azonban nem mutata kedvet a’ pápa’ szándékai’ teljesítésére, hanem a’ helyett inkább mérsékletet és engedélyt tanácsla; ez okért második Pál, Mátyás magyar királyhoz fordult, kinél nyert is meghallgattatást. A’ csata apró viszonos megrohanásokkal kezdődött, de később, midőn a’ két tábor közelebb nyomult egymáshoz, komolyabb színt ölte magára. A’ cseh-seregeknek Podiebrad két fia, Henrík és Viktorín, voltanak vezéri. Mindketten ifju, tüzes bajnokok; égtek a’ kivánságtól fejedelmi sógorokkal mérkőzhetni. A’ szerencse nem volt egészen mostoha hozzájok, elannyira, hogy miattok Mátyás korántsem haladhatott olly sebesen előre, miként reménylette. A’ pápa’ és császár’ izgatására végtére több ellenségek is támadtak Podiebrád ellen ’s kényszeríték őt hadi erejét megosztani. Ő maga az ország’ belsejében minden pillantatban kilobbanni készűlgető lázadást fékezgette; Henrík Silesiát,^* Viktorín Morvát^* ótalmazák. Ez utóbbik ellen a’ magyar király személyesen vezérlé táborát. A’ mit fortély, ügyesség ’s elme feltalálhat, mind azt, mielőtt az ügy nyilványos ütközetre kelne, a’ két tábor egymás ellen használni el nem mulasztá. Fortély és ellenfortély sokáig állott a’ két vezér között súlyegyenben: de a’ szerencse végtére Mátyásnak kedvezett ’s a’ magyar tábor Viktorín herczeget Wesseli nevű helynél bekeríté, ’s bár mi makacsúl harczolná is védő csatáit, arra kényszerítette, hogy magát megadja (1469).

Tisztelettel ’s születéséhez illőleg bánt a’ király fejedelmi foglyával. Általadá Madács László’ gondviselésébe azon meghagyással, hogy őt a’ közel fekvő csejthei várba kísérje, hol, míg további parancsok nem adatnak iránta, mint hadi fogoly, illő becsülettel tartassék.

Csejthe azon időben a’ király’ táborában lévő Ország Mihály nádor’ tulajdona volt, kit a’ fejedelem mindenkor bizonyított hűsegiért tisztséggel és jószágokkal bőkezűleg ajándékozott volt meg.

A’ csehháború nem mindenkinek volt tetszésére az ország’ nagyai között, mert nem tárgyazá a’ nemzet hasznát ’s ezen felűl, minthogy igen sok költségekbe került, mellyeknek beszerzésére a’ király gyakran nem a’ legkímélőbb eszközökhöz nyúlt, sok nemű nyugtalanságnak is lőn okává, mellyek később nyilványos lázadásba törtek-ki. Ez iránt különféle hírek jöttenek a’ király’ fülébe ’s olly emberek’ nevei említtettek, kikben úgy hivé, tökéletes oka van bízhatni. Mind ezek azt látszának javalni, hogy nevezetes foglya’ őrizetére, kit a’ táborban tartania nem lehetett, a’ legnagyobb gondot szükség fordítani. Ezeken kivűl még egyéb is vala, mi a’ Csejthevárban leendő őriztetés iránt a’ királyt eltökélé, az, tudniilik, hogy az az ország’ határától ’s a’ csatatértől nem messze fekütt volt; ő pedig azt reménylé, hogy az öreg Podiebrádot, fiának ’s benne egyszersmind legjobb vezérének elvesztése ’s az általa vezetett seregek’ semmivé létele békekötésre fogják birni, melly alkalomra a’ herczeg’ közelléte minden esetre kivánatos lehetend.

Madács pontosan elvégzé bizományát. Miután Viktorínt a’ király’ illető parancsai, valamint a’ nádoréi mellett is a’ várnagy’ feleletére bízta volna, őrcsapatjával a’ táborhoz visszatért. A’ herczegnek egy csínos, alkalmas tágasságu terem mutattatott-ki szállásúl. Ablakai nyugot felé nyíltak egy borzasztó mélység felett, mellyet függőleg meredek ’s minden szárnyatlan állattól megjárhatlan sziklák képzettek. A’ várnagy félénk tisztelettel tudakozá kivánatit; szabadságot engede a’ várnak minden részeiben szerte járnia egész nap’ alkonyodásig, mert — úgy mond a’ parancsolat — mihelyt az est’ végsugárai lehanyatlanak, a’ fogolynak szobájában kell elzárva lennie egész addig, míg a’ korány’ fénye ismét nem virad. Némán és magába sűlyedve hallá Viktorín e’ beszédet; rövid köszönettel utasítá-el az öreget ’s ismét sötét képzelgéseibe merűlt. Több napokig folyton szobájában maradt, senkit maga elébe nem bocsáta, szemeit merőn függeszté egy helyre, mintha pillantataival keresztűl akarná fúrni egész odáiglan, hol az arany szabadságot magára várakozva lelhetné.

A’ ritka vendégnek e’ különös viselete a’ vár’ lakóinak felette ingerlé ujságvágyaikat. A’ királyfit, kihez hasonlót még nem láttanak, igen ohajtották volna szemlélhetni. Ez újságvágyat a’ férfi nemen lévők’ részéről menté a’ fogoly’ fejedelmi származata, rendkivüli vitézsége’ és hadvezéri ügyességének híre; az asszonyi nemen lévőknél pedig igazlá az ifjú kor és szépség, melly, mint a’ hír mondá, a’ maga adományaival olly bőkezűleg ajándékozta-meg. E’ ki nem elégített vágyak azonban senkinek sem voltak olly igen terhére mint Etelkának és Irmának. Amaz leánya, ez húga vala a’ várnagynak, kit mint szülőtlen árvát magához vévén, saját leányával neveltete és gyermeke gyanánt nézett. Etelkát heves, tűrhetetlen lélek izgatá; ő mindent lánggal fogott-fel, magát a’ hatásoknak azonnal általengedé, elfojtásokra sem akarat, sem eszköz nem vala hatalmában, a’ mi előtte kivánatos vala, azt minden akadályok ellenére birtokává tenni igyekezett. Irma ellenben, valamint külsejére, úgy lelke’ belső alkatjára nézve is a’ természettől egészen különbözőleg vala felkészítve. Ő szelíd és enyhe volt; érzései kevésbbé kitörők: de mélyek ’s tartósak. Szemeiben a’ királyfi mint könyörűletre méltó szerencsétlen ember jelent-meg, kinek sorsán ő könnyíteni, helyzetén szelídíteni foghatna.

Nem sokára a’ mozgás’ és tiszta levegő’ szüksége kicsalák a’ herczeget magányából a’ vár’ szabadabb téreire, hol sebes léptekkel fel ’s alá sétála, kevéssé ügyelve mi történik körűle. Azon hatás, mellyet méltóságos, deli alakja, fekete szemeinek tüzes, keresztűlható pillantata, ’s a’ domború, nemesen büszke homlokán ülő komor felhők, kellemes járása, idegenszabású szűk öltözete, mindenkire, de leginkább a’ két leányra teve, nem lehete semmi más, mint felette kedvező. A’ két lyányka meg is gyóná ezt egymásnak titkolódás nélkűl, minthogy csupán szánakozás volt az, mi előttök a’ herczeget olly érdekessé tévé ’s azon ohajtást ébresztette, bár állapotján könnyíteni lehetne.

A’ magány’ unalmai, az idegen arczokhoz szokás, mellyeket sétálásai közben mindég láta, a’ várnagy’ tisztelettel teljes ’s részvevő figyelme arra indíták végre a’ foglyot, hogy elvonatkozásaival lassanként felhagyván Szénás Lászlóhoz – ez volt neve a’ várkapitánynak – és háznépéhez közelíteni kezdene. Mind inkább megnyeré hajlandóságit ezen társalkodás, melly mindenkor bizonyított meleg részvétele által egykét pillantatra megenyhíté a’ jelenlét’ kínjait, valamint szinte az ohajtásokban és reményekben eleven színekkel ábrázolt közel jövendő is vigasztalást adott és erőt kölcsönze a’ béketürésre. Lassanként a lyánykák is nagyobb bizodalommal közelítettek hozzá, a’ mi annál inkább nevekedett, minél jobban megismerkedének sorsa, szenvedése és reményeivel ’s minél jobban elmelegíté szívöket naponként azon érdek által, mellyet beszéleteibe önteni tudott. Midőn kérelmök ’s tudakozásoknak engedve táborozásairól, honja’ tulajdonságiról ’s némelly tapasztalata ’s keserű csalódásairól beszélt, a’ két lyányka elfojtott pihegéssel hallgatá beszédeit, hogy figyelmetlenűl egyetlenegy szava se röpűlhessen-el. Ha pedig ősz atyja ’s önnön fiúi szeretete, és gyötrelmei felől emlékezett, ha a’ hit’ szabadsága, szeretett hazája’ függetlensége, ennek idegen elnyomóktol felszabadíthatása, mellyek belsejét epeszték, eszébe jutának; ha a’ választott jegymondásnak: „Hitért ’s hazáért!” mellyeknek védelmére szablyát emelt, eleven képei a’ messze távolból előidézten, nyögve, vérzőleg, halottan kürűlborongták, ’s ha lelkesült szemei’ szikráját, szózata’ harsányabb hangját, elkeseredés- ’s bátorságtól öszveszorított öklét valamelly szó vagy intés a’ jelenre emlékeztette, ’s amaz búsan elaludt, emez fájdalmas hallgatásba erőtlenűl lesűlyedt: ekkor a’ lyánykákat névtelen fájdalom lepé-meg, melly hosszan lepergő könyekké olvadva gyönge keblüket titokkal teljes, végtelen keservű, de még is mondhatatlanúl jóltevő szánakozással tölté-be, szánakozással, melly mindent, meg egy életet is örömmel áldozott volna, ha általa e’ kedves szerencsétlen’ sorsa jobbra fordúlhatott, ha atyjának, népének, magas rendeltetéseinek visszaadathatott vala. Szánakozásnak gyaníták ’s nevezték a’ lyánykák, mi őket olly mélyen megindítá, a’ mi velök az órát, midőn a’ fogolynak jőnie kellett, olly aggodalommal óhajtatta, a’ mi távozását mindég olly fájdalmassá tevé, a’ mi őt beszédök’ tárgyává ’s boldogságát ohajtásaikká alkotta; szánakozásnak nevezék, ’s az – szerelem volt; a’ legtisztább, ártatlanabb, szellemibb szerelem. Olly érzés, mellynek nincs neve, melly magáért semmit sem óhajt és kíván, égi derülettel a’ csillagok felett lebeg ’s ha levonatnék alacsonyabb körökbe, utálattá változnék ’s elhalna. Igen tompa, és silányelműnek kell vala Viktorínnak lennie, hogy azon hatást, mellyet a’ két leányra tőn, észre ne vegye, vagy azon szivességeket hidegen eltolja magától, mellyeket ezen ártatlan hozzá-hajlás eszközle. Ő mindkettőhöz egyiránt érzette magát vonatva, mert ha Etelka’ élénk alakja, elmeszikrázó derűlt szeszélye, Irma’ szerény hallgatásánál győzelmesb volt is: de ennek elégséges vala egy pillantata a’ szép kék szemekből, mellyekben egy mélyen elfogódott lélek tűkröződött, arra, hogy Etelka’ diadalmát kétségbe hozza. Sőt azon borongó színekkel, mellyekben a’ herczeg előtt minden tárgyak megjelentek, Irma’ szelíd és komoly viselete inkább egybehangzó volt, mint Etelka’ vidám tréfái. A’ herczeg azonban meggondolván azon nagy távolságot, melly tőle e’ két kedves lényt örökre elszakasztva tartá, és nemesebb szívű lévén, minthogy olly játékot űzhessen, melly belcsend-háborítás kín ’s fájdalommal fogott vala végződhetni, szorgalmasan elkerűle minden szót, melly többet jelenthetett, mint az iránta mutatott szivességek’ háláját. Így támada köztök egy hallgatva közeledő viszony, mellynek mind a’ két fél gondtalanúl engedé magát által, mert semmi balkövetkezete nem lehetett, a’ minthogy valóban nem is volt.

Napok és hetek multanak hónapokká nevekedve. A’ magyar tábor’ szerencséjéről mindég jobb hírek szárnyaltak, mellyek miatt Viktorín naponként mogorvább és komorabb leve; viruló deli alakja észrevehetőleg fogyott ’s mindenkinek szembetűnő vala mint emészté-el a’ bú a’ nemes szenvedő’ egészségét. Egy estve, midőn ismét, mint több ízben történt, érzékenyülten válnának-meg egymástól, a’ két barátné sokáig beszéle a’ holdragyogta csendes éjszakán azok felől, miket a’ fogoly’ szájából halla. „Ah, felsohajta Etelka, ’s nem látod e mint szárad-ki életforrása, ’s az a’ szörnyű gyötrelem, melly keblét dúlja, mint fogja végtére megölni? ’S bizonyosan itt köztünk megölni, hogy mi legyünk eltemetői. Nem, ez iszonyú volna, ezt én nem fognám túl élni!” – „Valóban iszonyú, mond Irma, egy bajnokot, ki honáért olly sokat teve, ki a’ szent ügyért még olly sokat tehetett vala, méltatlan zárok közt ’s lassú kínban elepedni látni, a’ nélkűl hogy néki segédkezeket lehetne nyujtani.” – „Ah segélhetnék csak rajta, mond hevesen Etelka, mindent koczkára tennék érette.” Irma sötét gondolatokba merűlten űle néhány perczig ’s ekkor, mintha álomból ébredne, szavát lelkesedve emelé-föl: „Ha ez komoly, eltökélt és semmi által el nem mozdítható szándékod ’s ha, mint mondád, eléggé erősnek érzed magad mindent koczkára tenni; úgy hatalmadban áll segíteni. Ime, én kezemet adom, mindenben segédtársadúl lenni ’s téged el nem hagyni, bár mi következés érjen is bennünket; ’s ha így szorosan egyesítjük magunkat, ki fogjuk eszközölhetni a’ herczeg’ szabadulását.” Minden vonakodás nélkűl megegyezett Etelka; a’ frígy a’ két leány között megköttetett, ’s Irma, a’ szelíd, csendes lelkű, de hol szükség kivánta, cselekedni férfiúi merészlettel tudó Irma, azonnal a’ szándék’ eszközléséhez nyult.

A’ maga ’s Etelka’ drágaságaival, – mellyek aranylánczok, gyürűk, drága kövekkel kirakott hajtűk ’s több illyekből állottak ’s egy igért nagy jutalomnak méltó zálogáúl szolgálhattak – Irma egy szolgát részökre hódíta, ki a’ herczeg’ elszöktetésében segédűl legyen. A’ szándék’ terve igen egyszerű vala. A’ herczeg egy kötéllajtorján fogott kiszökni, a’ szolga a’ hegy’ tövében nyergelt paripával reá várakozni ’s mint kalaúz és tolmács őt Silesiába kisérni, hol Henrík herczeg, Mátyás’ nagy hatalmának ellenére is, még mindég fenntartotta magát.

Minekutána minden el vala intézve, a’ két leány közlé a’ herczeggel szándékát ’s kérték, hogy teljesítését ne halasztaná. A’ legforróbb indulat’ könyei futották-el a’ gyönyörű szemeket ’s nagyobb szónoki erővel beszéltek, mint a’ legválogatottabb szavak foghattak volna: de Viktorín az ajánlatot hasznára fordítani erős eltökéltséggel megtagadá. Lehetetlen, mond ő, hogy a’ tett’ részesei világosságra ne jőjenek; sejteni sem lehet mi messze fognának menni a’ felháborodott és szenvedélyei’ első hevében olly keményen büntetni szokott királynak gyanúja; lehetetlen néki jótevőit, barátnéit olly nagy veszélynek kitennie. Nemes verseny támadá a’ merész áldozattétel és megtagadás felett, ’s a’ sziveket mindkét részről magas lelkesületbe hozta, a’ nélkűl még is, hogy Viktorín’ erős tökéletét megrendíthette volna. A’ lyánykák mélyen elszomorodtak. Etelka némellykor nyilványos szemrehányást is teve a’ herczegnek; Irma hallgatás és hideg tartalék által jelenté kedvetlenségét.

Kellemetlen hírek kezdettek azonközben szárnyalni Viktorínra nézve. A’ két király között megkezdett békealkuvások félbeszakadtak. Mátyás a’ miattok történt fegyvernyúgalom alatt nem csak nevezetesen szaporítá hadi erejét, hanem azon felűl több, eddig Györgyhöz hív, cseh és morvaországi nagyokat maga részére édesgete. György vízkórságban sínlődött; orvosai lemondottak a’ felgyógyulhatás’ reményeiről. Halála’ előérzetében szünet nélkűl annak ohajtásával tépelődött, hogy gyermekeit még egyszer láthassa. E’ miatt ajánlások tétettek a’ magyar királynak Viktorín elbocsáttatása iránt, de az olly kemény feltételeket szabott, mellyeket Csehország’ fejdelme nem láta elfogadhatóknak, bármi nehezen esett is szeretett gyermekétől bucsútlan megválnia. Podiebrád Henrík a’ csatamezőn bajnokilag állott ellen, de mindenhol, mint kivántatott volna, egyszerre jelen nem lehetett. Valamennyi cseh vezérek között ő volt egyedül, ki a’ harczokat néminemű következéssel tudta vinni, a’ többieknek a’ szerencse csaknem folyton hátat fordíta. Köz leve az ohajtozás Viktorín’ jelenléte után. Az ő neve zengett mindszerte. Reá várakozott nép ’s hadsereg egyképen, mint megváltójára; mert ha a’ két testvér egyesülhetni fogott vala, minden jól volt menendő.

E’ sebesen egymásra keletkező hírek kínosan hatották-meg a’ fogoly herczeget; rongált lelke, telve a’ legfeketébb képzeletekkel, minden vigasztalás elől elzárkozék. Illy időben lépett egy reggelen – a’ mi még soha sem történt – a’ herczeg’ szobájába Irma. Rózsapirosság futá-el vakító fejérségű arczait. „Engedjen-meg, herczegséged, mond bátortalan hangon, hogy illy szerénytelenül háborgatom. E’ pillantatban érkezek bátyámhoz egy gyorskövet azon paranccsal, hogy herczegséged Budára küldessék, mert hosszabbi fogsága most már el van végezve. Ah, ott talán ama’ rémítő Csonkatoronyba fog záratni, melly annyinak leve már sírjává. Tökélje-el azért magát a’ szökésre – még van idő. Ha bátyámtól háromnapi halasztást kivánand, minden elkészíttethetik. De tökélje-el magát hamar, mert a’ szempillantatok drágák.” – „Irma, mennyei lyányka!” mond a’ herczeg elragadtatva e’ meglepetéstől „te…” Ezen pillantatban sarkantyú csörrenés és a’ várnagy’ férfias nehéz léptei hallattak ’s a’ kedves leányalak mint álom eltűnt.

Ebéd felett komoran emlegeté Szénás, hogy a’ királyi parancsot a’ herczeggel közlé, ki csudálatosan felhevült indulattal három napi halasztást kívánt, ’s hogy már akkor is, midőn hozzá belépett, olly szokatlanúl fel vala indulva, a’ hogyan e’ mogorva embert még nem látta; hogy kivánságának kedvetlenűl engede ugyan, de mivel a’ parancsolatban elhatározottan semmi sincs mondva, e’ rövid halasztásnak, reményli, nem lehet következése.

E’ beszédből a’ lyánykák kitudták a’ dolog’ hogyanlétét. A’ meghitt szolga újabb ajándékok, ’s a’ dolog’ sikerülhetése’ esetére igéretek által haladék nélküli tettre ösztönöztetett. A’ lyánykák szép reményekkel kecsegteték magokat, ámbár nem fojthatták-el azt is, milly fájdalmas érzés e’ szeretett baráttól elválniok. Irmát kivált e’ gondolat kínosan lepte-meg; mert a’ reggeli együttlét’ rövid pillantata életre hozá benne azt, a’ mi eddig szíve’ mélyébe rejtezve ismeretlenűl szendergett, ’s a’ lyánykát a’ remény’ titokkal teljes bájai ’s a’ lehetetlenség’ öldöklő fájdalmai közé helyezte. De ő felűlemelkedve magán, az aggódni kezdő Etelkát ’s ön érzelmeit is színlett bátorságával megcsalá ’s egyedűl javát czélozva a’ titkon szeretettnek, letudá győzni még azon kétes vonakodást is, melly Viktorín’ leventei lelkében a’ szándékba vett megszökés ellen feltámada, melly őt ugyan haldokló atyja’ karjai közé ’s az utána ohajtozó nép’ vezérletére fogja segíteni: de egyszersmind két nemes, hozzá a’ leggyöngédebb szeretettel hajló ’s – a’ mit kivált ha Irmára emlékezett, nem tagadhata-el – saját szivének is kedves lényt veszélynek teend-ki.

Elkövetkezett végre a’ rémlettel teljes éjszaka. A’ bucsúzás csaknem egészen néma volt a’ jelenlévők miatt, ’s ezen kevés, csak a’ lyánykáknak érthető szavakból álla: „Talán örökre!” De annál mélyebben érdeklett szívvel ünnepeltetett az, minél inkább el kelle fojtani az érzés’ könyeit. A’ lyánykák magányos szobájokban tervök’ szerencsés sikerűlteért térdre hullva esdeklettek-fel forró imádkozásban az éghez.

Egyszerre egy rémítő dörönbölés hatotta-meg füleiket. Lépések, szózatok és fegyvercsattogások hangzottak a’ folyosókon és szobákban; az egész vár lázadásban volt. Fáklyák világoltak mindenfelől; öszvezavarodott kiáltozások nagyobbíták a’ réműletet ez ismeretlen történeten, melly a’ várat fenyegetni látszott. „A’ herczeg megszökött!” harsogá egy erős férfi-hang, válaszolva az aggodalmasan tudakozó lyánykáknak, „egyéb baj nincs; de azonnal kézre kerűl, mert még messze nem mehetett. Azért semmit se aggódjatok rajta!”

De e’ szavak még inkább nevelték a’ lyánykák’ rettegését, kik most már még a’ herczeg’ életéért is remegvén, közel voltak a’ kétségbe eséshez. Még a’ hajnal alig szürkűlt, midőn Szénás egy csapat lovaggal visszatért azon hirt hozva, hogy a’ herczeget beérték ’s makacs ellenállása után meggyőzvén, jó számú őrkísérettel Budára küldötték.

Két évi fogság után szabadúlt-ki. Soha sem látták őt többé barátnéi ’s a’ mély jelentésű búcsuszavak: „talán örökre” fájdalmas teljesülést értek; de emlékezete soha sem enyészett-el szívökből. –