ELSŐ ÉNEK.
Múza, imádottam! hadi dalt jer zengni Botondról;
Monddsza, miért lobbant, ’s lőn a’ görögökre haragja
Kérlelhetlenné? Szüve’ feltett szándoka mellett
Állhatatos volt ő, ’s hadait nem hagyta pihenni
Dúlván ellenein, miglen rést törhete végre
Nagy sulyu fegyvere a’ fényes császári Bizanczba,
’S bársonyos agg követek hódolva borúltak elébe.
Hol hüvös árnyak alatt csörgvén közelíti Drinápolyt
Arda patak bérczes Rhodopétól
*Rodope: hegység Bulgária és Görögország között.
éji keletre,
Hosszas harczok után szállt-meg nyugtatni vitézit
A’ nagy bárdu Botond. Bégyüjtött kincse tömérdek,
Thracia,
*Trákia: történeti régió a Balkán-félszigeten.
bolgárföld, ’s a’ tengerparti görögség
Nyujtották az erős vívónak sarczos adóúl,
’S nők, testvérek, atyák vitték váltságbeli díjért
Tőle rokonjaikat, mert foglyot utála hadában.
Csak tőled nem válhata-meg rhodopéi virágszál,
Szép Polydora, neked távol kell hagyni hazádat,
’S a’ magyarok’ földét honodúl ismerned ezentúl.
Ó ne könyezz, tágíts remegő hókebleden ékes
Helleni szűz; harczban vad ugyan, de fogadni szerelmet
És viszonozni tud a’ magyarok’ fő harczi vezére.
Béke’ ölébe siet most ő sok bajnak utána,
’S várja derék haditestéhez míg összegyülöngnek
A’ széledt daliák. Ardának völgye naponnan
Több csapatoktól zúg. Már Béld az előhadak’ őre
Visszamenőre fuvá kürtét, és vitte tömérdek
Díjait a’ harcznak, ’s Polydorát vitte sietvést.
Tódúlt öt napig a’ sok hős, hatodikra nap’ estén
A’ nagy bárdu Botond szólott a’ völgyi sereghez:
„Társi csatáimnak, fő és alrendü vitézek!
A’ harczvágy kihozott bennünket messze hazából
’S fegyvereinkre Hadúr áldást ada; most, nosza, vídám
Tábori zengzettel ’s áldozván töltsük az éjet,
’S hajnal’ fénye után tábort indítva haladjunk.”
Szóla Botond, ’s vigadók’ zengése viszonzva követte
Buzdító szavait. Tágítani vállnyommasztó
’S mellre feszült pánczélaikon mindannyin örülnek.
A’ had’ főbbje Botond pedig ült a’ hadnagyi karral
Tábori színe alatt komolyan, míg nem jöve Szende,
A’ dalló gyermek, kit kedvele békenapokban,
’S kedvele harczok alatt. Szereté a’ gyönge fiú is
Harczos urát, ’s nyájas bizalommal símula hozzá,
’S a’ kiderült hadfő arczát illetve szelíden
Mond vala nékie: „Szép fiu, én kis drága cselédem,
Vaj nem zengesz-e dalt, mellytől vendégim örömre
Keljenek, és mellytől eloszoljon gondja uradnak?
Lészen aranyszállal kitüzött dolmányka jutalmad,
’S tengeri tarka madár’ legfényesb tollaiból szőtt
Forgó kalpagodon, ’s lesz öved derekadra ragyogló.”
’S a’ kis dallos imígy zengé gyermekdedi dalját:
„Éneket énekelek, ’s dallok dalt, hajh! de szomorgót
A’ görög asszonyról, kit Béld a’ szűtelen elvitt.
Légy szomorú nekem éj, ’s távozzék csillag az égről
Illatját ne bocsássa virág, vagy az éjjeli szellő
Fújja-ki völgyünkből, ’s a’ zengő berki madárkák
Mind némuljanak-el, mert nincs a’ fátyolos asszony
Jó apa, színed alatt. Míg őt nem látom, örömszó
Nem zeneg ajkimról, mert kedvesem ő nekem, és én
Kedves előtte, igen kedves vagyok. Íme mi jelből
Mondhatom ezt, tudd-meg. Mikor őt mint foglyot az őrök
Tábori színed alá vezeték, engem lele benne.
Láttad volna miként remegett, ’s mint síra szegényke.
Fátyola nedves lőn, ’s kezeit tördelte zokogván;
Én szomorú magam is mondék: Szép nénike, mit sírsz,
’S tördeled újjaidat? Kegyes úrnak kedvese vagy te,
’S szép Magyarországban fogsz lenni nagy asszonya soknak.
Aztán kis kaczagányomat a’ kerevetre terítém,
Hogy lágyabb legyen, és magasabb, ’s szólottam esengve
Jobbja után nyulván: Jer nénike, szép görögasszony.
Ülj ide, ’s nyúgodjál; vagy forró szomjad epeszt, és
Fris víz kell-e talán? megyek a’ forrásra legottan
’S kis paizs’ öblében, mint a’ gyöngy tiszta’ folyásút
Hozni fogok, vagy felfutok a’ bokrosba; parancsolj,
’S megszedem enfontam kosaram’ piros édes eperrel.
Elszaladék ’s paizs’ öblében hoztam vala néki
Fris forrási vizet, ’s kosaramban szép piros epret.
A’ hozományt szivesen nyujtám neki, ő pedig érte
A’ fátyolt el félre voná, megcsókola és sírt.
Ó apa, milly sürüen ’s melegen hullatta könyűit.
Zápor hulla reám, még is mint lángola képem.
Fájdalmára szivem megesék, ’s olly jó vala sírnom,
Mint az öröm, soha még nem sírt szemem annyira édes
Cseppeket; ő látá, ismét megcsókola forrón.
Ázott orczámat nem szünt simogatni fehérlő
Gömbölyeg újjaival, kérlelt, lecsatolta kezéről
Gyöngyös arany pereczét, ’s nékem nyujtotta, tüjét is
Melle’ ruhájából kivoná, foglalta nyakamba
Véle elébb levetett mentémet, ’s ajkai szebben
Szóltak, mint cziterám’ legtisztább zengzetü hurja.
Ah te kegyetlen Béld, mért vitted tőlem el őtet?
Vagy néked, szép fényes apám, nincs annyi hatalmad
Hogy színünkbe hozasd? mert elveszek érte különben.
A’ csörgő patakocskának partjára menendek
Még ezen éjjel ’s ott leborulván meghalok érte.
Elküldöd fegyvernöködet majd kelteni engem
’S én nem ocsódom-fel; magad is bár eljövesz értem,
Mert te szeretsz engem, füleim’ szavaidra bezárom.
Ám de suhogva felém ha jövend a’szép görög asszony,
Nem várom, hogy mondja: Szívem, kis Szende ocsódjál!
Felriadok tüstént, ’s fog szűnni örökre halálom.”
A’ komoly arczu Botond a’ gyermeki egyszerü daltól
Kedvre derült, ’s hallták a’ harczi vezérek örömmel.
Csak Bödölény a’ hadnagyság’ fiatalbika látszott
Ránczba vonott képpel, de figyelve fülelni szavára
A’ boldogtalan, ő ezelőtt már ége titokban
Szép Polydora után és most zabolátlan erővel
Vitte az indulat őt. A’ nemzeti büszke sajátság,
A’ becsület, ’s hűség meghültenek ifju szivében;
Mindent tenni serény, hogy czélját érje szerelme.
Lángol az áldozatok’ tüze még, ’s foly vígan az éjjel,
Ő pedig elválik komoran, ’s gyüjt oldala mellé
Tíz meghitt bátor daliát, ’s megy Béldnek utána.
Mint rohanó zivatar ment ő vágtatva ’s eléré
Timcza folyó’ partján Béldet, ’s mond néki csalárdul:
Halld-meg előhadnagy mit izen neked általam íme
A’ nagy bárdu Botond: „Örvendetes áldomással
Arda patak’ völgyén diadalmimat ülni tökélém,
És Polydora’ kezét fényszerrel venni magamnak,
Hozza-el őt Bödölény ’s te pihentesd népedet addig.”
’S ment Bödölény Polydorával, de nem Arda patakhoz.
Tarta keletdélnek, mély völgyek ’s sziklatetőkön
Bujdosván négy nap, ’s Burgaszhoz elére,
Hol Theophán, Lakapén, császárnak harczi vezére
Romladozott seregét nyugtatta. Zajongnak az őrök
Talpra riasztólag Bödölény’ jöttére, de távol
Jelt int a’ szökevény, ’s bántatlan eresztik elébe
Harczi vezéröknek, ’s ő szól Theophánhoz imígyen:
„Ó Theophán, Bödölényt, befogadj, mint hívedet engem,
’S érdemem annyi leszen, vélem, Polydora leányod’
Megmentőjének, hogy terjed rája kegyelmed.
Számkiüzött vagyok én már úgy is, vissza hazámtól
Szégyen tartóztat, mellyet háríta leányod’
Megmentése reám. Többé nem futnak előmbe
Üdvözlő rokonim, ’s nem mondják: Meghoza isten!
Átok ülendi nevem’ ’s szájról szájakra menendő
Csufság’ tárgya leszek. Ha van, ah, görög isten az égben
És mint védi Hadúr magyarit, véd títeket ő is,
Ótalmába ajánlj, fogadom görögökben utósó
Nem lészen Bödölény harczott sem békenaponnan.”
’S hő szive’ mélyéből Theophán szólt néki örömmel:
„Vesd, jó lelkű vítéz, vesd-el bús gondodat, értem
És Polydorámért elhagytad örökre hazádat,
Tőlem vedd ’s Polydorámtól nemes érdemid’ árrát.”
Örvendett Bödölény, ’s kezdette felejteni gondját,
’S már elhitte, kezén vagyon a’ kívánta szerencse
’S hogy kedvét lelhesse, kiért elpártola harczos
Honnositól, daliás szabatú magyar öltözetéből
Vetkőzék, ’s kezdett görögűl öltözni selyembe,
A’ csinos üstökből sodorított fürtöket alkot,
’S illatozó kenetek’ gőzétől párlog alakja.
A’ görögök’ hada, mert Bödölénytől halla Botondnak
Honbamenő szándéka felől, megvídula ’s tábort
Járván gond nélkűl, másod nap elére Bizanczba.
A’ puha népeknek kezdett félelmök oszolni
A’ seregek’ jöttén, pezsgettek tőlök az útczák
És az utak, menvén a’ roskadt tábor elébe.
Gyásztünemény nekik ez, de hamar szebb kellemü látvány
Vonza figyelmöket, a’ leples rhodopéi leányzó,
Ki Bödölény és atyja között lépdelve közelget.
„A’ deli szűz valljon ki lehet? Kíváncsilag egymást
Kérdezik a’ közelebb állók ’s elterjede szárnyas
Ajkakon a’ hír és repesett Polydóra’ nevével.
Mint tavasz’ újultán döngnek szállongnak az első
Zsenge virág körülött a’ kaptárhagyta rajocskák,
Illatozó mézet lehelő kelyhének örülvén,
A’ deli hölgy körül úgy sürgött ’s örvende szivében
A’ görög ifjúság, mert nagy vala híre Bizanczban,
A’ rhodopéi nemes szűznek ’s most minden ajakról,
Minden körben az ő neve hangzott ’s vágytanak érte
Fényes származatú főfő patricius ifjak.
A’ gyönyörökbe merűlt városnak népe pediglen
Búfeledőleg ment ismét folytatni kevéssé
Félbe szakadt örömit ’s éjent tobzódva csapongni.
MÁSODIK ÉNEK
A’ hadi nép’ megtérte után egy hajnala virradt
A’ puha városnak. Tódúlt a’ bástyatetőkre
Szívni szabad levegőt a’ nép és mámora’ gőzét
Szélnek eresztni. Kijött rab lelkű udvari szolgák’
Serge között Lakapén maga is, császára Bizancznak,
’S íme minő jelenet! Burgasztól láta gomolygni
Fényes vára felé fellegport, ’s fellegi porból
Villogató dárdák’ hegyeit, ’s bús éji homályként
Dárdahozó tenger hadakat tódúlni nyeregben.
Elborzad, kebelét sejtések’ férgei marják
És Theophánhoz szól: „Theophán, fő harczi vezérem,
Vaj mi gonoszt látok, szemeim vagy csalnak-e engem?
Monddsza, kik a’ hadak ott,’s miokért váramba sietnek?
Kezdte gyanítni legott Theophán, mert féle Botondtól,
Hogy magyarok jőnek, ’s megbánta, de bánata késő,
Hogy Bödölény ’s Polydora felől Lakapénnak adott hírt,
Csillámlott még is keblének gyönge reménye,
S mintha magát önkényt megakarná csalni, viszonza:
„Nagy császár, ne epedj gondoktól, serged’ utólja,
A’ mi közelget amott, és nem magyar; el mene immár
A’ nagy bárdu Botond, ’s nem fogja fenyíteni várad’.”
Ám hamar elhiul a’ csalatás, mert szerte csapongni
Már az elődúlók látszatnak, ’s hosszu karéjjal
Körbe kerítőleg délben megszállja Bizanczot
A’ nagy bárdu Botond. Zavar és jaj harsog az utczák’
Térein, és kétség a’ gyáva lakókat emészti.
Három nap tölt-el szoruló aggságban, okáról
A’ bekerítésnek nem tudván senki bizonyszót.
Hágcsókat, kosokat
*Kötéllétrákat, faltörő kosokat.
láttak készűlni csak addig,
’S tábori gépelyeket
*Ostromgépeket.
hurczolgattatni falakhoz.
Aggódik Teophán a’ közben ’s járja Bizancznak
Védfalait, bátrabb daliáit kéri fejenként,
Kéri az ifjaknak seregét: lennének egyetlen
Gyermeke’ kedvéért – ha talán, mint véli, miatta
Fordult vissza Botond – ’s magokért harczolni serények,
’S jött önajánlattal Notarász, fejedelmi rokonság,
Kit Lakapén’ huga szült, a’ szép Eudoxia, ’s bátor
Kezdni merő lélek bélyegzé harczi veszélyben.
Jött az erős Polyphrón, a’ dicsvágy’ gyermeke, ’s többen
A’ kiket egybefüzött velök a’ kor ’s ifjú barátság,
’S összeszövetkezvén viszonos veszedelmet igértek
’S állani bajviadalt holtig Polydora’ ügyében;
Melly mire válandik, várták mind nyugtalan ésszel.
Jött negyedik reggel ’s a’ burgaszi érczkapu mellé
Ért-el Opor követűl, ’s bebocsátót zörgete rajta.
Iszonyatos nagy müv, tíz sarkon fordula, ’s kétszer
Annyi erős kapuőr bajjal tárhatta-ki szárnyát.
Constantin’ fényes kupu nagy palotája fogadta
A ’magyarok’ követét, ’s Lakapénnak mond vala bátran:
„Halljad-meg szóló szavamat, császára keletnek,
Engem Oport küld a’ magyarok’ fő harczi vezére
A’ nagy bárdu Botond, ’s ez igét mondatja tenéked:
„Nagy birodalmadban nyilik egy rhodopéi virágszál,
A’ mellynek maga ő egyedűl örvendeni, ’s által
Tenni hazánkba kiván, mert lelke ragad vala hozzá,
’S az Polydora, kies Rhodopénak szűze; hatalmas
Karjaival hadi törvényként már birta is őtet,
De csellel Bödölény, hadainknak ’s nemzete’ csufja
Elvé, ’s néped közt – mert hol lappangana másutt? –
Van menedéke. Tehát, ha vagyon jól tudva előtted
Hol rejtőzik az orv, orságát add-ki azonnal:
Vagy, ha titok nálad, ’s nem tudsz szót benne, hová lőn,
Kémekkel járasd-be legott e’ vári vidéket
És harmadnap alatt váró kezeinkre kerítsed.”
Hűledez a’ császár, ’s választ kételkedik adni,
Mert nyelvét leköté a’ gyöngék’ gyáva sajátja
A’ félelm, ’s Theophán, mint bátrabb, szóla helyette:
Orvnemzet küldötte követ, menj, ’s monddsza Botondnak:
A’ rhodopéi virág kit ohajt, Polydora, leányom,
’S nem magyar ölbe való; vagy nem tud lelni honában
Hölgyre, vagy ott vadak élnek csak hozzája hasonlók?
Menj, ’s vidd válaszomat: takaruljon messze Bizancztól,
Mert nem három nap, de megűl örök évre falánál,
Míg nem csontjait a’ zápor tengerbe mosandja.”
Igy Theophán, de Opor többé nem szólala néki,
’S néma boszús arcczal mosolyodván fordula vissza,
’S kísérőihez így szólott mentében: „Ül átok
Társaim e’ váron, ’s készűl gyászolni veszélyét,
Mert feje nincs, ’s ha ki van, jár bérszolgája’ tanácsán.”
’S a’ zárbolton hogy kimenének, szörnyű csikorgva
Sarkaiban mozdult a’ nagy kapu, ’s dörrene rájok.
A’ válaszszavakon fellobbant, ’s kezdte Bizanczot
Víni Botond dühösen mindünnen: karja mióta
Harcznak örűl, soha még nem vítt vala rettentőbben.
Zúzza köröskörűl a’ rontó kosok’ orra ropogva
A’ bástyák’ köveit, ’s nyilazók fedezőben utánok
A’ falak’ ormairól Lakapén’ daliáit ijeszték,
’S a’ ki elég bátor helyt állani rajta, lefordúl
A’ fene vesszőktől, ’s a’ harcz ádázkodik estig,
’S éjszaka hős Notarász Theophánt szólítja: „Hiába
Küzdünk, harczi vezér, valamíg választva falakkal
Egymástól maradunk. A’ tengeri rézkapu’ alján
Én kirohanni fogok, szabadon harczolni mezőben.”
És kiütött éjnek derekán bősz farkasi dühhel.
A’ tengerparton figyelő Szopor ellen ereszté
Elsőben daliái’ felét, ’s ő méne felével
Hátra, hogy a’ futamót felfogván árba szorítsa.
De cseleit Szopor észbe vevé, ’s félholdu karéjban
Messze kinyúlasztá hadait, hogy meg ne kerülje
A’ görög, és Notarászra csapott. Nem púha karokkal
Vítt ez, ’s megsértette Szoport dárdája bokában,
És paripája’ belét csusztában fúrta keresztűl;
A’ barom ott lerogyott a’ sárga homokba urastúl,
Ez de hamar fél lábra kap, és baljába szorítván
Rézpaizsát jobbal Notarászra feszíti dsidáját,
És sebet üt czombján, szúr újra, leökleli fényes
Érczezetű sisakát, ’s szaladásnak látja eredni.
A’ nyomorúlt téveszte irányt a’ még komor éjben
’S a’ vak félelem őt szemközt hajtotta Botondnak,
Vág ’s döf ugyan, de miként a’ haldoklói vonaglás
Lankadtabb minden vágása, leroggyan az ékes
Drága nyeregből és kínokban hörgi-ki lelkét.
Reggellett, de nem enyhítőn a’ púha Bizancznak.
Szenderedés nélkűl szorulásban tölt-el az éjjel,
’S a’ hajnal csak azért keltett az egekre ragyogva
Tündöklő napfényt, hogy félelmöknek epesztő
Arczvonatit lássák egymáson, ’s dúlja vadabbúl
Borzalom a’ görögöt. Notarásznak, ’s melly vesze lábig,
A’ ki rohant hadnak bús estét nyögve siratják.
Megzavarodva tolong a’ nép császára’ lakához,
És gyáván ígérkezik a’ magyaroknak adóval,
És hogy ajánlatukat Lakapén ne vehesse hiúnak,
Gyöngyöt, ezüstöt, aranyt, testök ’s mezők’ ékeit össze
Gyüjtögetik, ’s viszik a’ császár’ küszöbére lerakni.
Dél vala, ’s ím jöttek Lakapén’ küldötti Bolondhoz;
„Harczi vezér, mondván, téged fejedelme keletnek
Üdvözöl, és igéri neked, maga ’s népe Bizancznak,
Hogyha megengedvéd békén térsz vissza hadaddal,
Nyujt aranyat három nem ütött vékával adóúl,
’S fog daliáidnak hópénzben nyujtani kettőt.”
A’ nagy bárdu Botond mond felgerjedve viszontag:
„Ösz fürtű követek, ’s ha dologban szürküle így meg,
Nem puha kéjekben homloktok, tisztes öreg nép!
Halljátok szavamat, ’s pontig császártok elébe
Adjátok: Polydoráért foglalta Bizanczot
Körbe Botond. Polydorának kiadása birandja
Hát egyedűl, ’s nem más őtet békére. Adóúl
A’ mit ajánl, azzal hadaimnak tartozik úgy is.
’S néktek mondva legyen, sem tí sem mások akárkik
Többé sátromhoz közelítni ne merjenek, engem
Kérve, ha csak hölgyem nem lesz Polydora közöttük.”
Mentek az ősz követek, ’s a’ válasz’ híre kiterjedt
A’ zavarult nép közt, ’s nőttön növe gyáva szivökben
A’ félelm. Veszteg nyugodott, és alkonyos estig
Vára Botond Polydóráeit, ’s noha forra haragja
Már is szertelenül, várt még is reggelig ismét.
Ekkoron elfojtott mérgének lángja kilobbant,
’S nagy sulyu bárdjával jobbjában monda: „Görögnép,
Rút kifajult nemzet! ha leányon váltani békét
’S ezreket így nem akarsz vele megszabadítni veszélytől,
Ezrek vesszenek ím hát benned, ’s hogyha kilankadt
Minden erőd, lelked, feleid’ holttestein által
Hozzad előmbe szüzed’, ’s öregid görnyedve tömérdek
Kincseidet hordják nőmnek jegyajándoki fejben.”
Mint mikor a’ toluló habokat feltartja sokáig
A’ felemelt nagy gát, tajtékot túrnak elébe.
Örvényes körben sodródván, ’s végre szakasztást
Ejtvén tizszerezett rohanással dülve omolnak:
Úgy nagy bárdu Botond, miután elnyomta haragját,
Annál rettenetesb dühhel pattant-ki Bizanczra,
Inte haragjával, ’s ottan rohanóra recsegtek
A’ jeladó kürtök. Kosokat lóbálgat ezer kar
Mindenik oldalról, ’s porrá gyötrődik alattok
A’ külfal. Más része tolong a’ bastyatetőkre,
Lő repülő nyilakat, ’s öldöklők dárdavetési.
Jő Theophán is elő, ’s noha lelkét tépdeli aggság,
’S félelem állja szivét, de szavában,’s arcza’ vonásin
Tettet erős bátorságot, ’s bíztatja vitézit.
Legbátrabb köztök, ’s méltó a’ régi görög nép’
Honszerető daliái közé tétetni, Polyphron.
Lángol is ő bátor kebelében az ősi dicső név.
Thermopilék’ ’s Marathon’
*Utalás a perzsák elleni vesztes Thermopülai (Kr. e. 480), illetve győztes Marathóni (Kr. e. 490) görög csatákra.
emlékei benne hasonló
Tettre tüzet gerjesztgetnek, ’s meghalni csatában
Ó elszánja magát. Hajlékony teste magas szál,
Karcsu, hamar fordulni tudó, ’s csapkodni nagy üggyel
A’ viadalmakban karját oktatta gyakorlás.
Illy üggyel szívvel felfegyverkezve Polyphron
Vitte szelő kardját jobbjában, ’s vitte baloldalt
Döntő dárdáját a’ kőfaloromra sietvést,
’S szembe szökik bátran, ’s harczot kezd vini Botonddal.
Mint czimeres nagy szarvu kosok, mikor összeütődnek
Homlokkal, ’s egymást nyomkodják hátra viszonzva:
A’ nyáj megrezzen, ’s mellyhez már kezde harapni,
A’ fűtől felkapja fejét, ’s vezetőire bámul:
Úgy feledé viadalmát, és függeszte figyelmet
A’ magyarok’ ’s görögök’ bajvívó serge, Botondot
Küzdni Polyphronnal hallván. Gyors mozdulatokkal
A’ görög erre vonúl, majd villant kardot amonnan,
Mint kőszál megtartja Botond az előre kijegyzett
Állóhelyt, ’s onnan vagdalkozik a’ görög ellen.
Hasztalanúl futos ez, ’s vagdal mindünnen, aczélja
Vagy levegőt,vagy hogy ha talál, csak kardhoz ütődik,
Állását nem hagyja Botond, ’s mellőzi vasával
A’ körülötte vivó’ vágásit, míglen ez elfúlt
Hosszu heves futosásában, ’s lélekzeni kisség
Visszavonult. Ekkor kirohant Polyphronra,’s aczélát
Döfte szivébe Botond mélyen, tántorgva hanyatlott
A’ görög és hullott a’ bástyagödörbe ropogván.
Szájról szájra repűl a’ bátor hősnek eleste,
’S gyászos jajt, zokogást viszonoznak búsan az utczák,
Mert Polyphron vesze-el, ’s kiben állna reménye Bizancznak,
Távol vándorol a’ görögök’ legerősbike, Alkíd.
A’ puha nők futnak, ’s tépdelvén szélnek eresztik
Szép hajfodraikat, remeg a’ hófürtös öreg nép,
’S adja tanácsul mind: meg kell kérlelni Botondot.
Lángszekerén a’ nap befutá már a’ körös ösvényt
Hogy Lakapén’ nyaraló palotáján, melly közel épült
A’ magas érczkapuhoz, megnyílt az aranykaros erkély
’S békejelűl zászló feltűzve reája fehérlett.
’S ime’ tizenkét hölgy, havazó kebelekkel ígézők,
A’ szárnyakra csapott ajtókon jőnek előre,
Euphemiosz pedig, a’ császárnak hirnöke, felhág
A’ körüloszlopozott palotának lapfödelére,
’S ejt illyen szavakat szemközt fordulva Botondnak:
„Harczi vezér, döntő magyarok’ legerősbike, halld-meg
Császárunk mit ajánl neked: e’ szűz tiszta szemérmü
Udvari hölgyekből választhatsz, hogyha Bizanczot
Víni szünöl, ’s az igért kincset megadandja tetézve.”
A’ nagy bárdu Botond pedig így harsog neki vissza:
„Mondd császárodnak: hogy kincseket adni tetézve
Fog daliáimnak, nőűl pedig énnekem adja
A’ rhodopéi szüzet, ’s ennek jegyajándokot illőt
Fő születéséhez, ’s hozzám fog nyujtani méltót,
’S kikkel ajánlkozik a’ szüzkart Polydóra nejemnek
Udvari hölgyeiűl viszem-el. Válasszatok immár:
Tenni kivánatomat, vagy harczot víni veszélyest.
HARMADIK ÉNEK.
A’ várost zavar, és kétes bú fogja, tanácstól
Constantin’ palotája pezseg; százféle javaslat
Fordul-elő, ’s más száz az adottat mondja gonosznak.
Bársonyos Antipposz fölkel végtére az ingó
Szóvitatások után és mond Theophánra tekintvén:
„Mit használ nagy erőt késztetni magunkra tovább is,
Hogy ha tehetségünk nincsen megtörni haragját
A’ felgerjedtnek? Gyászos hideg álmot alusznak
Már Notarász ’s Polyphron seregink’ leghősbei, ’s ezrek
Kül ’s belül a’ falakon sebeikre borulva feküsznek.
Élő harczosaink léledznek szinte sebekben,
Mellyeket a’ síkon vettek még, vagy falaink közt
Ejtett a’ magyarok’ mérges nyilvesszeje rajtok.
Hát ne vonatkozzunk, essék Polydóra Botondnak
Áldozatúl inkább hogysem mindannyi görögség.
’S nem fő ember-e a’ magyaroknak harczi vezére?
’S nem méltó-e nemes vérből kelt helleni szűzhöz?
Mondom azért, oda kell Polydórát adni; szerelme
Meglágyítja talán a’ durvább bajnoki lelket,
S a’ deli hölgy férjét népünkhöz kérleli nyájas
Esdekeléseivel, ’s az igaz szent hitre vezérli
A’ babonás hitüet, mert lelke ragad vala hozzá.”
Szólt öreg Antipposz, ’s fogadá fennszóval igéjét
A’ gyűlés. Sürüen tódúlt ’s elfogta körösleg
A’ palotát ’s tornáczaiban gömbölyge tolongván
A’ végzésre nagyon vágyó nép, és mikor ejté
Antipposz szavait, felzengvén tapsola néki
’S a’ rhodopéi szüzet kiadatni viszonzva kiáltá.
A’ császár is szinte hajult a’ bársonyos őszök’
’S a’ felzúdúlt nép’ méltó kérésire. Még is
Vonta magát Theophán ’s forrt Antipposzra haragja.
Hogy nyilván kifogást nem tőn szava ellen, ijeszté
A’ köz rivadalom, szólt hát elnyomva keservét:
„Tiszteletes nekem, ó császár, kivánatod, és a’ férj,
Nép’ akaratjának méltó helyt adni: de még is
Mint atya, vagy mi szavat mondék én? magtalan agg
Végbucsu nélkül, ’s hogy szótlan megváljak egyetlen
Lányomtól, vad szív legyen az, melly tudja kivánni.
Míg lebeg a’ borus ég fejeinken, váltani végső
Szót vele lelkem ohajt,’s ha különben mentni Bizanczot
Nem lehet, áldozatúl essék hát érte leányom.”
Igy Theophán, ’s elment gondoktól nyomva. Lehunyt a’
Lángsugaras napfény, ’s nyugodalmat nem hagya néki
’S már a’ félföldet leplezte homállyal az éjszak,
Őt a’ gondolatok most is virrasztni parancslák
Magzata sorsa miatt. Bödölénnyel közli tanácsát
Végre, ’s az ifju magyar szökevényhez mond: „Bödölény, oh
Vissza miért hoztad nékem bánatra leányom’,
Hogy kétszer fosszon-meg tőle utálta szivemnek,
A’ vad lelkü Botond? vagy szert jer benne találni,
Mint szabadulhasson, mert hajnal’ keltekor ő már
Nem lesz enyém többé, ’s járúl magyaroknak adóban.”
Érze magában erőt Bödölény és monda reménylve:
„Hogyha halandónak hiszed a’ vad lelkü Botondot,
És ha hiszed, hogy nincsen erő, melly másik erőtől
El ne nyomathassék, miokért agg annyira lelked?
Víni Botonddal kell ’s erejét koczkázni veszélyre.
Nyerjen egyen diadalt, vagy kettőn, hármon is ámbár,
Vagy még többeken is, mert gőgből szállani kész ő
Párviadalra, de majd végtére lelankad az ádáz,
’S én megyek, esküszöm íme neked, vele küzdeni első.”
Hévvel szólt Bödölény, mellyet gerjeszte szerelme
Szép Polydora iránt, ’s a’ bús atya monda kevessé
Felvidorulva: „Nemes magyar, én egy gyámolom, őröm,
Hogyha egekben még nincs elvégezve leányom’
Sorsa, tebenned van bizodalmam, benned az egyben,
Hogy rabként tőlem ne vitessék messze hazába.
Víj hát érte, kezét veszed úgy viadalmi jutalmúl.”
Űzte az éj’ sürüjét a’ hajnali szürkület immár,
’S ment Theophán ’s Bödölény Lakapénhoz, közleni véle
A’ heves elszánást. A’ nép’ sokasága jelen volt
Már ekkor, ’s az ajánlt viadalt tapsolva fogadta,
A’ császár, mielőtt Bödölényt a’ harczra bocsátná,
A’ patríciusok’ rendébe avatta-be hősét.
Innepileg bársonygallért függeszte nagy árrút
Válla köré, ’s az aranylánczot Phemonóe’ leánya
Adta nyakába, s Achill nevezetre cserélte nevét-föl.
Ment Bödölény, vagy Achill már, mint éhvette oroszlán
Ontani vért vágyván. Daliás szép termete vonzott
Sok figyelő szemeket, ’s a’ népben gyujta reményes
Várakozást bátor pillantata. Mentek utána
A’ bámész görögök, ’s nézték vizsgálva vidéki
Fegyvereit: magas ércz paizsát a’ horgas aczéllal,
’S a’ lánczról függő buzogány’ csörgése füleikben
Borzadozón hangzott. Bödölény míg így megy, azonban
Ime kevert zajhang közelít a’ tengeri város’
Tág útczái felől, ’s futosók örvendve kiáltják:
Hon vagyon Alkídesz, hon van mentője Bizancznak!
’S jött a’ hirlelt hős, iszonyú szál termetü férfi,
A’ körülállókat hóntól felmulja,
*A körülötte állók a hónaljáig érnek.
vad, ádáz,
Országról országra bolyong birkozni vadakkal
Bátor, millyen volt hajdankoron atlasi hősöd,
Régi görög nemzet! Buzogány a’ fegyvere ’s hordoz
Vállon oroszlánbőrt. Magyarok’ holt testein által
Törve jutott ő most a’ fényes várba, ’s elérvén
A’ harczolni menő Bödölényhez monda dörögve:
„Félre magyar, míg él görög, és van hőse Bizancznak,
A’ ki helyette vitát víjon. Szökevényre bolondság
Bízni hazánknak ügyét; ki csalárdul csalta-meg önnön
Honfiait, görögért fog-e az megküzdeni híven?
És téged, Theophán, mi fonák ész, vagy keserű szűd,
Vagy váratlan öröm tuda úgy tévesztni tanácsban,
Hogy Polydorádat vágyván megmentni magyartól
Díjra magyarnak adod, szökevény honhagyta magyarnak?
Félre tehát Bödölény. Alkíd megy víni Botonddal.”
Sértették Bödölény’ kebelét a’ becstelenítő
’S ócsárolva vetett hangok; de felindula főkép
Rajta, hogy a’ szeretett nőért tiltotta csatától
Alkídes, ’s szólott szaporán kard- ’s dárdaragadva:
„Éktelen, és otromba vitéz, te akarsz-e csatázni
Szép Polydoráért, csuda-rút, ’s fene vad barom inkább,
Mint ember? vagy véled-e, hogy felsírva gyerekként
Elszalad a’ magyar, és borzadván búvik előled,
Mint kísértet elől? Több illyet láttanak ők már.”
Szembe szökellenek a’ vágytársak. Karddal előbbed
Kezd Bödölény, ’s közel éri szivét a’ szörnyü görögnek
A’ fényesre kifent hegyes él, de ütötte kezéből.
Alkíd, ’s messzerepült fütyölő töredéke, maroklárt
Hagyván csak Bödölény’ markában; gyorsan elugrott
A’ magyar érte, ’s előfogván dárdája’ hatalmát
Visszarohan, ’s az oroszlánbőrt átfurja hegyével
Alkídes bal válla felett; buzogánya’ sulyával
Ez közepette nyelét úgy ketté törte, hogy egy rész
A’ kaczagányba akadt ’s Bödölény csak csonka dorongot
Tart vala; nyúl ő is csörgő buzgánya nyeléhez
Végre ’s közelb állván Alkídest sérti csipőben
Izmos ügyességgel; de utósó volt ez ütése,
Mert Alkid’ hármas görcsű buzogánya találta
Arczban, ’s földre borult paizsát fölvetve fejére
Ótalomúl, ’s a’ szörnyű görög rá sujta keményen,
’S a’ fedező rézzel lelapítá csontit agyának.
„Rajta magyar, mondván, menj már megvíni Botonddal,
Menj, ments-meg minket ’s díjúl nyersz helleni hölgyet.”
Aztán monda kezét fölemelvén égre: „Hasonlón
Vesszenek a’ magyarok minden bőszáju vitézi.”
A’ hamar ingékony köznépek örülve fogadták
A’ diadalmas hőst. Theophán pedig agga buvában,
És Polydora’ szivét keserű fájdalmak epeszték,
Mert Bödölényhez igen forróan hajla szerelme,
’S félt, mert már ocsmány Alkídes régen esengett
Érte, nejűl vágyván őt bírni, ’s az agg atya már most
Rettege, hogyha nyerend diadalt nagy bárdu Botondon
A’ vad szörnyeteg, ezt kell megtisztelnie vőűl,
’S kétes ohajtások zavarodtan váltva kerengtek
Nyugtalan elméjén Polydorát féltve Botonddal.
Mert Alkid mene már, ’s a’ burgaszi nagy kapu felnyilt
Hosszu csikorgással, ’s csikorogva becsattana ismét
Általmente után. A’ tábor’ messze kiterjedt
Hősei látták őt mindnyájan, ’s összetolongva
Nézni siettenek a’ szörnyet, ’s ő szóla dörögve:
„Hé magyarok! kik víni Bizancz’ várára gyülétek,
Jőjön kedve kinek van, vélem szállani szembe,
Ketten jőjenek ám, ’s mindketten tős, igaz ősü
És nem korcs magyarok; mert korccsal már vala harczom,
’S a’ vár’ térpiaczán Bödölényt fetrengeni hagytam.
Hogy ha ti győzendtek Polydorát ’s véle adóban
A’ görögök’ kincsét nyeritek; ha pediglen erőt vesz
Rajtatok Alkídes, mentek takarodva Bizancztól.”
Bámult a’ tábor, ’s egyebet nem láta sokáig
Senki csak Alkídest. Kezdék lassúdadon aztán
Hozzá mérni sajátmagokat, ’s önfegyvereikhez
A’ három görcsös viadalszert, ’s elvesze kedvök
A’ kitünő nagy erőt látván testében, izomján.
Csak maga méri vitéz szemmel, ’s főz ellene harczot
A’ nagy bárdu Botond, ’s így szól lelkében élőbbed
Buzgólkodva: „Hadúr, ég’ és föld’ istene, fényes
Dárdavető magyarok’ védője, nagy ostora rosznak!
Hogyha mikor csörgő patakok’ zöld partjain égett
Áldozatim gyönyörű illattal szálltak egedbe;
Hallgass-meg, szikrát adj csak jobbomba szünetlen
Égő lángodból, hogy meg ne gyalázza nevünket
A’ görög Alkídes; legszebbik tiszta fehér mén
Esni fog áldozatúl tőlem hüs csermelyi völgyben.”
Szóla magában, ’s ím kis felhő’ leple borítá
A’ hév nyári napot, de hamar kisugárola ismét,
És fényesben, mint az előtt, sugarazta Botondot
Visszaragyoglólag jól fent bárdjára tüzelvén,
A’ fő harczivezér e’ jelből sejte szerencsét,
’S bízva Hadurban
*
Székely Sándor, aranyosrákosi; erdélyi magyar író és unitárius püspök 1822-ben írt és a következő évben, a bécsi Hébe almanachban publikált kis eposza A székelyek Erdélyben; ebben jelenik meg először a fiktív, mondai és mitológiai elemekből kreált ősmagyar isten, Hadúr, Árpád honfoglaló népének főistene. E motívum Vörösmarty Mihályra, vagy Czuczor Gergelyre is nagy hatást gyakorolt.
ment bátran, ragyogatva kezében
Fegyvere’ nagy súlyát ’s arczúl Alkidnak igyen szólt:
„Hős ember, te magyart, ’s kettőt harczolni noszoltál.
Íme magam jövök én hozzád, mint tős igaz ősü,
Régi, valódi magyar, magyarok’ legutóbbika ’s nem korcs.
Híva Botondnak anyám, ’s feleim nagy bárdu Botondnak.
Ám de, vitéz, néked, menj elsőbb vissza, tanácslom,
’S más kettőt hozz-el ki veled: hogy szélnek adandó
Lelkedet elfoghassa egyik. Sirt ásson aszandó
Testednek másik, lész hollók’ étke különben;
Tészem adózóvá magyaroknak mert ma Bizánczot.
A’ nagy bárdu vezér, miután így szóla, hatalmas
Léptekkel sietett az igért viadalra. Füleknek
Éktelen érzéssel csigorogtanak össze-csapódván
A két bajvívó’ nagy fegyveri, ’s húlla salakpor
A’ meleg érczekről. Sujtotta Botondra magasról
A’ szálasb Alkíd buzogányát; bárdja’ fokával
Tartóztatta Botond az ütést, melly szörnyü halálos
Lenne legott bár melly zömök erdei barna bikának.
Alkíd hosszu kezét ’s buzogányát messze kinyujtja
’S hátravonult derekát lehetetlen sérteni; vág hát
Csak fegyverre Botond, ezt megtördelni, vagy ütni
Ellene’ markából próbálja, de rontni ki tudná
A’ görcsös buzogányt? Alkídot elejteni csellel
Vélte tehát jónak, ’s nem lőn leleménye hiúvá.
Tudnillik, valamintha nehéz lélekzete fogyna,
Hátrálók’ módjára vonult, de szünetlenül arcczal
Vívó társának, ’s fedezőül bárdja’ fokával
Fogta-fel Alkídnak sujtásit, miglen ez egybe-
Szedvén minden erőt a’ földig akarta leverni
A’ felemelt bárdot: de midőn rácsattana görcsös
Fegyvere, hagyta Botond sebesen sűlyedni alatta
Somfogatú bárdját, ’s az erőtől messze kihajlott
Bajnok utána nehéz testével dűle rohanvást,
’S a’ viadalhelynek homokát feltúrta előre
Siklott karjaival. Bárdját hamar éllel emelvén
Láta Botond hozzá, ’s nyakszirten szelte fejét el.
A’ kinban hörögő derekát fel messze vetette,
’S a’ véres homokon járt melle pihegve sokáig.
NEGYEDIK ÉNEK.
Mint mikoron valamelly felváron barna sötétes
Fergeteg ül, ’s a’ menny’ haragos tüze sújt-le falához;
Elszállonganak a’ tornyoknak gyáva galambjai:
Vagy ha sötét erdők’ sürüjében dárdavetéssel
Ejt agyaras kant a’ vadüző; síttárra szaladnak
Félénk vadjai a’ völgyeknek messze szugokba:
Alkíd’ hunyta után olly megréműlve oszolt-el
A’ falak’ ormairól a’ párviadalra kitódúlt
Városi nép ’s állott pusztán és őrehagyottan
A’ Burgaszra nyiló kapunak bástyája kőrösleg.
Harsog azonközben kifakadt diadalmi örömtől
A’ tábor, ’s Alkíd’ tetemét szemlélni tolongnak.
A’ nagy bárdu Botond pedig őt’ megfosztva oroszlán
Bőrétől, ’s buzogányától diadalmi jelekkel
Ékeskedve nyomos léptekkel méne feléje
A’ magas érczkapunak. Követék nagy tábori zajjal
A’ hősök, vágyván a’ fényes várba rohanni.
Ám mázsás reteszek tartották záron előttök
A’ kaput, és nem volt görög őr feltárni közelben.
Már kezdettenek a’ daliák gerjedni haragra
Ismét, ’s néki türött karral vontatni menének
Döntögető kosokat; hogy emelvén nagy foku bárdját
Rá dördíte Botond az erős érczlapra, csikorgva
Megrendült az egész zárjától sarkig inogván.
Sújta megint hozzá, ’s lágyulva behorpada mélyen
A’ fok alatt ’s körülött; ’s hogy sujtott harmadik ízben,
Elpattanva kidült az erős kapu’ lapja középett
’S rés lön rajta, minőn hét évü fi bé ’s kisimulhat.
Mint mikor a’ gátban szakadást fúr keskenyet elsőbb
A’ dagadó folyamár; ottan torlódva gyülöngnek
A’ habok’ össze reá, tágúl a’ hézag odábbad,
’S a’ szoruló hig elem sebtest zúdulva tör által
Rajta, mi feltartná, nem lévén semmi erőszak:
A’ kiütött kapurés szint’ akkép tágula szertébb
A’ buzogányok alatt, mellyekkel izennen ütötték
Azt az erős daliák, ’s elválván szárnyai tártak
A’ rohanóknak utat be az ékes váru Bizanczba.
Néma ’s üres már az; mindünnen tárva hagyottan
Állanak a’ pompás utczák’ palotái, nem ötlik
Arczúl sem fegyverviselő, sem esengni kegyelmért
Nem jőnek gyámoltalanok; tengerre sietvén
Gályák’ ’s görbe hajók’ öblébe vonulva keresték
Ők menedékhelyöket. De Botond, hogy járata tábort
Szófia’ nagy piaczáig, Oport Lakapénhoz ereszté
És Alkíd’ fegyverkezetét, diadalmi tanúul,
A’ takaró vadbőrt, ’s buzogányt hordatta utána.
Jőni Oport látván Lakapén a’ gályapadokra
Álla-ki ő ’s a’ bársonyosok, ’s hírnökje Botondnak
A’ kikötő partról be az ősz tengerre kiálta:
„Császár, ’s ti hajlékahagyott valamennyi göröghad!
Láttátok tinnenmagatok nagy bárdu vezérünk’
Harczát, ’s Alkídest millykép ejtette homokba,
Im az oroszlánbőr, ’s buzogány győzelme’ tanúja.
A’ magyarok’ turulos zászlói kitűzve lobognak
Tornyaitokról már, ’s táborhely vári piacztok.
Hát, nosza, hozzátok hódolva Botondnak elébe
Szép Polydorát, és jegyajándoki kincset adóstúl
’S udvari hölgyeiűl a’ kétszer hat szüzet adván.
Béke, bocsánat, ’s kegy, ha siettek hajlani, néktek;
Bosszu, harag, romlás a’ meghódolni makacsra.”
Szóla Opor büszkén, ’s szomorú csend hallgata mélyen
A’ gályák’ padain, ’s hullámlebegette hajókon.
A’ fogadott szóban még is bizakodva kiszálltak
Mint hódolni menők, Lakapén ’s a’ bársonyos őszek.
Bús zokogásokkal követé a’ görbe hajokról
Mentöket a’ szomorú népraj; majd félre tekintvén
A’ tengerre veté szemeit, ’s a’ bárkafödélre,
Mellyre kiállva körül nézett Polydora, ’s utószor
Karjain atyjának görögöktől vesz vala búcsút.
Lankadozón hajtotta fejét nemzője’ szüvéhez,
Holló fürtéi hab-mellére lefolyva lebegtek
A’ havazó recze fátyol
*Csipkefátyol.
alatt, ’s a’ néphez emelvén
Gyöngéded kezeit rebegő szép ajkakon: „Isten
Légyen, nyögdele, mind veletek, jo lelkü görögnép,
Drága szülő földem, ’s te atyám, légy boldog örökre!”
Szólani szünt többé ’s miután elnéze körösleg
Atyja’ vezérkarján csüggvén a’ partra kiszálla.
Könybeborult arcczal nézék a’ gályapadokról
A’ bucsuvett hölgyet honföldii, néztek utána,
Föl-fölemelkedvén, míg el nem fogta szemöktől
Őt a’ távolság, ’s a’ tengeri védfalak’ orma.
Ekkor az ifjak igyen szólanak szégyenes ajkon
Fájdalmas szűből: „Haj! az ég mért alkota nálunk
Szűz-remeket, vagy erőt valljon mert tilta karunktól
’S nincsen elég kebelünk őtet megvédni magunknak?”
Mint járatlan utak’ vadonán éjnyomta zarándok,
A’ nyájas holdat látván közelítni nyugothoz,
Búnak ered, ’s lehunyó sugarit kíséri szemével,
Míg a’ kellemfény nem tünt-el mélyen előle;
Ekkor epedve leül, ’s néz a’ komor éjbe sötéten:
A’ görög ifjukar úgy függött Polydóra’ haladtán,
’S a’ mikoron túl a’ falak’ ormain elvesze tőlök,
Búsan mentenek a’ gályák’ öblébe vonulni.
Ám a’ csillagkar’ kellemteli asszonya fényét
A’ másik félföld’ kerekén emelinteni kezdvén
Felkel az ösvényén megakadt ottanbeli vándor,
’S a’ bájos fénynek megy vídám kedvvel elébe.
Úgy örvende Botond Polydorát jőni tekintvén:
Haj! be különb ő most ama’ zordon képü vitéztől
A’ ki vivott Alkíddal imént ’s beütötte vasával
A’ kapu’ érczszárnyát. Nincs most markában ijesztő
Bárdja, nyomán viszi azt fegyvernöke ’s görbed alatta;
Nyilt sisak őrzi fejét, csak kard ragyog oldala mellűl
’S nyájas kedvre derült homlokkal hős erejének
Töltében még is járúl üdvözleni hölgyét.
Őt hogy szemlélék közelebb a’ bársonyos őszek,
Szóltanak egymáshoz bámulva, ’s kegyelmi reménnyel:
„Vaj, kit imént látánk, ez-e a’ nagy bárdu Botond? vad
Volt ’s irtózatos ő, kegyes arcza tekintete ennek.
Vagy természet az a’ diadalmas büszke örömben,
Hogy czéljára ha jut, hősét bájolja szelíddé?
Illyenek, óh illyek lehetének, régi görögnép,
Bajnokaid, harczban rettentők, ’s illyek egyébkor.
Most viadalra levénk gyávák, ’s tön béke puhákká.”
’S léptek alázattal mélyen hódolni Botondnak.
Ő pedig inte nekik felkelni ’s emelte tulajdon
Karjaival Lakapént, fényes fejedelmi személyét
Tisztelvén ’s Meriost sietett lábára segélni,
Mert nagyon agg vala már ’s elgyöngült térdi remegtek.
’S a’ fő harczi vezér Teophán, hogy párula hozzá,
Vön szüvet a’ kegyes arczu vitézt szemlélve ’s igyen szólt:
„Harczi vezér, ’s mivel ugy tetszék az egekben, egyetlen
Lányom’ férje, dicső vőm, áll Polydóra előtted.
Nagy magyarországban légy szószólója görögnek
Érte, ’s szerelméért, ’s engedd nyúgodni Bizanczot.”
A’ diadalmi vezér pedig így szólt nyájas ajakkal:
„Agg hős, kedves ipam, lelkem volt forrva leányod’
Szépségéhez, azért tagadásán gerjede bennem
Ellenetek haragom, mellyet felválta barátság
Mert az enyém már ő.” ’S így szólván hévvel ölelte
Ősz Theophánt, ’s jobbját nyujtá Polydóra’ kezének.
Kegy vala és szerelem nyájas pillantata ’s monda:
„Szép meny tilts könyüket szemeidtől ’s bánatot oszlass,
Nem dobog e’ mellben vad szű, viszonérzetű keblen
Horda szülőm engem ’s szerelemmel ringata karján;
Tündér honba jövesz te velem, kies ifju hazába,
Édes öröm ’s nyugalom vár ott férjednek ölében
’S a’ keserű bánat távol fog szállani tőled.”
Mint a’ gyönge virág, ha az est’ harmatja betölté
Illatadó kelyhét, lehajúl nedvgyöngye’ sulyától:
Ám ha kel a’ hajnal, lassúdadon enyhül azonnal,
Felnyilik ékesben, ’s bájillatot áldoz az égnek,
Mert lenyomó gyöngyét a’ menny’ fénylángja feloldá:
Úgy oszlott a’ könyboru el Polydóra’ szeméről,
A’ kegyes arczu magyar hadfőt hogy nyájas igékkel
Szólani hallá, és jobbját illette szelíden.
A’ komor aldaliák’ öldöklő képe kifejlett
’S a’ deli nőn függvén szemeiknek néma figyelme
Tágula markaikban vad fegyverök, és feledőleg
A’ viadalban vett sebeket, ’s takarítni ragadmányt,
Álltanak örvendvén a’ kellemes asszonyalaknak.
És mikoron lebegő léptekkel mozdula helyből
’S indula véle Botond, ’s kik adattak néki, az ékes
Udvari társhölgyek, nagy örömharsogva követték
A’ kedves nyomokat, ’s tódultak utána tömötten.
Tíz terhelt öszvér jegyajándoki kinccsel azonban
’S más tiz adóaranyat viselők ballagtak utánok.
Már a’ réses nagy kapu’ boltján általeredtek,
’S a’ fő harczi vezér’ hadiszínét látta ragyogni
Szép Polydora, midőn a’ kedves Szende pihegve
Gyermeki lejtéssel sietett a’ jöttek elébe.
Kis lant ingadozott balján, fris völgyi virágból
Fűzött illatozó koszorú zöldelle kezében,
’S monda vidám kedvvel lejtvén a’ hölgynek előtte:
„Nénike, üdvözlégy, üdvözlégy szép görögasszony,
Ah szólj, merre valál? mi sokáig vártalak én már,
Sirtam is éretted, teli sírtam többszeres ízben
Szemtakaró kezeim’ mert én szép néni, szeretlek,
Látdsza, füzért is adok, ’s koszorút hüs völgyi virágból,
Messze, sokat jártam, tövisek szurdaltak is értök.
Vedd-el nénike, vagy jőj a’ sátorba leülni
Ott fürtidbe tüzöm, ’s kebeledbe leültetem őket.”
Kegymosolyogva vevé a’ nyájas gyermekajánlást
A’ hölgy és kihevűlt arczát simogatta kezével
’S helyzé fürteit, a’ széltől bontottakat, össze.
A’ fürgencz fiu szóla tovább oda lejtve Botondhoz:
„Nem de apám, szép fényes uram, ha elérjük ezentúl
Szép magyarországot, leszek én apródja lakodban
A’ görögasszonynak; majd akkor, nemde, nyerítő
Kis paripát is adatsz, kardot már adnod ugyis kell;
Mert megigéréd, hogy mihelyest nagyságra felérem
Bárdod’ markolatát, kötsz akkor kardot övemhez.
Mérkőztem vele már minap, és fél újjnyi különbség
Volt már csak köztünk.” Igy szólván Szende nyulonga
Jó ura’ képéhez, hogy megczirogassa hizelgvén,
’S a’ fő harczi vezér vállát illetve kezével
A’ fiunak szólott. „Szendém, szép drága cselédem,
Lészen kis paripád, melly fog hordozni nyerítve
’S kardod aranyhüvelyes; de hogy apród légy te lakomban
A’ görögasszonynál, az függ ő tőle, ha választ.”
Ekkoron ismét a’ szép nőhöz símula, jobbal
Fogta kezét, ’s ballal félig lefödözte reczézett
Arczfödelét, ’s kéré felnézve szemébe esennen:
„A’ zöldes koszorúra, ’s azon szép völgyi virágra,
Mellyet adok, kérlek jó nénike, szép görögasszony,
Végy apródodnak; leszek én gyors hű szivü szolgád.
Hajnal előtt kelek én mindég, ’s ébreszteni menvén
Udvari nőidet, óh, mondandom, keljetek immár
Hogyha hiv asszonyotok, meglégyen izébe parancsa.
Termed’ előküszöbén fogok aztán őrhelyet állni,
A’ mikoron hon lész, ha pedig széleszteni elmét
Estveli alkonyaton kimenendsz, kísérni nyomodban
’S menni fogok véled járván kedvedre, vezetlek,
A’ hol legkiesebb várunknak völgyi ligetje,
A’ csermelyhez alá szállunk, hol púha gyepágyak
Zöldellnek magas illatozó hárssornak alatta,
Fürkészek neked ott fészekbeli ifju madárkát,
’S tűzögetek fürtidbe füzért a’ völgyi virágból.
Akkor majd cziterám vígan fog zengeni, dallok
Édes örömhangon, ’s regelek tündéri regéket.”
Igy ejté kérelmi szavát kis Szende ’s enyelgvén
Szép Polydorának honvágyát lassan enyészté,
Míg azalatt a’ sarczaranyon vigan osztakozának
A’ daliák, ’s hadibútraikat
*Hadfelszereléseiket.
felszedve nyomultak
Több csapatokban odább Haemus’ magas ormai ellen
Ifju honokba, holott deli hölgyek vágytanak értök
’S a’ jutalom-vett hős többé rettenteni megszünt
A’ görögöt, de maradt emlékben örökre Bizanczott
A’ nagy bárdu Botond ’s a’ burgaszi érczkapu’ rése.
Czuczor.
