Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Minek is születik világra, kire legalább száz ezernyi örökség nem vár, ezt gondolhatná az ember, ha egy futó, felűleges pillantatot vet az életbe. Pénz csak az élet, a’ szegénység halál; de még annál is roszabb, mert halva legalább nem érezzük ha a’ férgek emésztenek, de szegényen vajmi érzékeny a’ gyomor. Ez mind igaz, de még sem egészen, ’s kivált nem mindég. Köz büntetése az már létünknek; vagy tán zabolázva a’ magas felfuvalkodást, inkább javára van, hogy sok bajok ellen kincs nem védhet ’s dúsan fényljék bár külsőnk az aranytól, lelkünk néha homályos búban szendereg s évszámra elaggódik olly valamin, mi a’ szegénynek kérdés nélkűl tulajdona.

Rám is gazdag örökség várt; égig dicsőíte sok hizelkedő, irigylé sorsomat más elégedetlen, ’s későbben át fogja majd látni olvasóm, hogy sokszor kísértetbe eshetém kikelni a’ sors ellen, mért helyeze illy magas polczra, ’s mért nem léphetek-le helyemről, hogy a’ csupa jóság szőtte kelepczéből szabadulhatnék. – Kora árvaságomat egy gazdag gyermektelen özvegy báróné, távol rokonom, vévé hű gyámsága alá, ki nemének gyengéd érzelmeivel ölelé bennem nemzetségem’ utósó sarjadékát. Tetszésemre, javamra mindenét kész feláldozni; legrejtettebb kivánatimat elértve, kedvét lelé, ha telyesülésökben örömemet láthatá; ’s így naponként forróbb vonzódással csatolva anyai szivéhez, viszonzám én is, mint gyenge éveim engedék, ritka jóságát e’ drága nevelőnek; azaz, reggelenként kézcsókommal idvezlém, engedelme nélkül sehová nem menék, este imádság nélkűl le nem fekvém, szegényeinek szombaton én osztám-ki alamizsnájokat ’s a’ t. mert így remélhetém csak a’ száz ezernyi örökséget; a’ miért, kivált mai szűk időnkben, mit nem tenne-meg az ember. Több illy koromhoz illő szolgálatokkal meg is nyerém tökéletes bizodalmát, egész szeretetét, ’s csak hamar kedves jó fia levék. Gyermeknek nem is volt nehéz e’ czímet megérdemelni ’s megtartani, ’s kivált nénémnél igen könnyű vala jónak lenni, ki alig kivánt egyebet mint hogy nőjek, egészséges legyek, őt szeressem. ’S ki ne szeretné az anyánál jobb rokont? Azonban eljött az én időm is, mellyben halálos örvény közé szoríta jóságom, ’s mellyből menekedni annyi gondomba került. – Elvégzém iskoláimat azon tanúlsággal, hogy vajmi sokkal több az iskolai leczkéimnél, mit ezentúl kell még tanulnom; megtérék utazásimból is ’s a’ mit barátim csodálva csodáltak, nem is vágytam vissza. Néném’ örömét, mikor már egy világba lépő férfiút ölelhete a’ falovairól lenőtt kis Poldiban, ki tudná, úgy mint volt, leírni. Az első hét tudakozásokkal, ölelgetésekkel telt, a’ másodikban elhorda játszó helyeimre, megmutogatá gyermekévi játékimat, mellyeket mint szent ereklyéket, emlékemre híven elrakogatott; harmadikban megismerkedtete a’ vidékkel, ’s a’ szomszédban egy özvegy bárónéhoz kétszer is elvitt, pedig megvallom, másodszor már nem örömest mentem. Ezt más csodálhatná is, mert szép leány volt a’ háznál! – Ott olly szívesen fogadtak, ’s annyit beszéltek mindent, ’s úgy dicsértek szemben, hogy kín vala hallanom, pedig kettős: egyik, ott ülni ’s nézni a’ nagy falórán a’ lassú mutatót, másik, az ásításokat mosolygásokkal nyomni-el, mellyek untalan görcsös vonaglásokkal akarának meglepni. De vajmi sokat megtesz az ember csupa jóságból, különösen nekem sokat kelle tennem, hogy jó néném’ hiedelmét meg ne csaljam. Én dicsértem a’ házat, mert láttam, hogy néném ennek örűl, ’s mutatám, hogy Linkával örömest mulatok. Helyemen egy más mind ezt szívéből is tehette volna, mert valóban Rögecsiné’ házánál minden feltaláltatott, mi egy finomabb világi ifjú’ vágyainak édes éleményűl szolgálhatna. Fény és nyájasság, vendégszeretet, magasabb társalkodási kör még is egyszerű barátság, ’s e’ felett még pénz ’s egy szép leány, valóban elég csiklandó pontok egy pályát kezdő ifjú előtt, csak az volt a’ híja, hogy engem mind ez nem érdekle ’s ennek oka, igazán megvallva, egy szerencsétlen ’s magyarázhatatlan antipathia a’ különben legbájolóbb ’s lelkesebb leány ellen. Azonban ez észrevételt csak magamnak tartám, azért hetenként csak átmenénk Rögecsiékhez, ’s eljövének ők is hozzánk. Én Linkát mulatám, mert néném örűlt neki, ’s mindég megdicsért, hogy csakugyan jó fi vagyok, mert van szívem a’ természet’ mesterkéletlen, de annál kellemesebb virágaihoz. Megrezzentem e’ szón „van szívem”, mert eszmélni kezdék néném’ czélzásaira, ’s elréműlék a’ pályán, mellyet kezdenem kelle. Hiszen Linkát meglátogatni, vele egy pár órát mulatni akár évszámra megtehetném: de hogy valódibb ’s közelebbi ismeretségre lépjek vele, erre nem tudom mért, nem érzém magam képesnek. ’S úgy lett, mint félve gyanítám. Egy este vacsora után szokásként még nyájas beszédben ülénk az asztalnál, a’ cselédség künn dolga után látott ’s így biztosabb nyíltsággal lehete szólni, midőn néném hosszas kerengés után, tartózkodó szerénységgel tudtomra adá, milly igen vágynék már párommal látni. Elgyúlt arczom ’s elhalványúlt, és ismét elgyúlt; vérem gyorsabban futa, alig tudám mint vagyok. Bántam mért nem vagyok álmos, hogy korábban mehettem volna ma aludni; csak hogy ez a’ veszedelmes jóság korlát közt tarta ’s mit is tennék én jó néném’ kedve ellen, mellytől függött jövendő boldogságom ’s kivált gazdagságom. Különösen, mivel eddig úgy neveltettem, hogy a’ szegénységhez semmi kedvem nem lehetne. Ő észrevevé rajtam a’ változást ’s megcsókolt érte, mert az első ifjúság’ szemérmes ártatlanságát látá benne; én pedig szorult lélekzettel kézcsókjaim közt tisztelt akaratjához igérém szabandni magamat. Ő szelid nyájassággal vallata, nincs e szívem már elfoglalva. Én pedig igaz lélekkel mondám, hogy nincs, mellyen örűlni látszék, nekem pedig aggodalmim minden pillantattal bokrosodának. Szóba jött végre – mit már várék, ’s mitől leginkább rettegtem – a’ Rögecsiék’ háza, ’s Linka, mellyre új szinváltogatás kezdődék arczomon. Néném titkon mosolyga, mert mit is gyaníthata mind ebből mást, mint Linkával kezdett szerelmem’ elárultatásán lett aggodalmamat; ’s most már egész nyiltsággal szóla, hogy megnyugtasson milly nagy kedvére van ismeretségem Linkával, sőt mint ohajtja ezt minél előbb szorosabbá tenni, ’s irgalmas egek! milly boldog lesz, ha Linkát nőmnek látja ’s, a’ mi több, csak így tarthatok, úgymond, számot további kedvezéseire, ’s, a’ mi végre legtöbb, a’ gazdag örökségre. Oh jóság, oh pénz, oh szerelem! mért nem lehete nekem ebben ellenmondanom? ’s mért kelle igérnem azt, mi örök gyászfátyollal vonandja-be napjaimat! ’S még is tettem, mert jó fi valék, ki nénémnek csak egy kedvetlen pillantatát is ki akarám kerülni ’s ki a’ szegénységet, azt a’ minden rosz’ kútfejét, mellytől irtóznom mostani helyemen elég okom volt. ’S igy elhatározva a’ holnapi utat Rögecsiékhez, néném derűlt, én borult arcczal jó éjszakát kivánánk egymásnak. Szobámban kezdődének még kinjaim igazán. Illy mérges, illy elégedetlen, illy boszús éltemben még nem valék, ’s most először örültem hogy nem lát néném. Csendesítni akarám utóbb magam, Linkának mind teste, mind lelke’ minden vonásait ízlésem’ birói széke elé állíták képzetim, ha tán egyességre léphetnék velök. Majd az idő is sokat tesz, gondolám, összeszokunk, tán később még szeretni is fogom őt, egy olly leányt mint Linka, kit száz más férfiak írigylendenek; aztán értékünk is egyenlő, javaink határosak. –

Mindent, mindent elköveték magamon, csakhogy néném’ kivánságát teljesíthessem, ’s mátkámat szerethetőnek találhassam: de hasztalan, nem lehetett, nem ment, csak ott valék hol előbb; hatalmas tündérként törölte-le előlem Linka’ érdemeit babonás vesszejével a’ fekete antipathia, ’s én jóságomra, gazdagságomra, szerelmemre, mindenre megharagudva, boszúmban elalvám. Álmomban Linkától kosarat kapék, ’s ez bennem egy új, egy kedves gondolatot ébreszte-föl, mellynek jobban örűlék, mintha arannyal telt kosarat leltem volna. Ha Linka hasonló antipathiával volna hozzám, úgy a’ kellemetlen szövetségből semmi sem lenne, igy okoskodám. Ha tehát e’ kívánt szenvedélyt Linkában irántam fölébreszthetem, úgy győzni fogok, ’s mellette jó fi is maradok, mert néném’ kivánságának magamat, tetszőleg legalább, ellene nem szegezem. Derűlten menék e’ gondolattal nénémhez reggeli kézcsókolásra, ’s ő mit nem gyaníthata mindent a’ tegnapi zavar után e’ kitünőleg jó kedvből! Olvashatám rajtam keggyel nyugvó pillantatiból milly elégedten gondolá magában: be jó fi vagyok én! Félénken hozám-elő neki reggelizés közt: Hát ha Linka bizonyos okokból nem állhatna az egyességre, ha kosarat adna ’s nekem minden jóságom mellett sem lehetne kedves néném’ kivánságát teljesíteni – ? „Hogyan félhetsz attól, te szerelmes bohó, így válaszola ő, holott a’ leány’ hajlandóságát irántad naponként nőni látod?” – De tegyük-fel, mondám, mert a’ leány-szív vajmi állhatatlan. – „Azon esetben nem lehetne erőltetni a’ dolgot, felele mosolygva ’s te azért jó fiam maradnál.” Nekem nem is kelle ennél több.

Délután átmenénk Rögecsiékhez, néném örülve, én aggódva; de jó kedvet kelle mutatnom. Egészen más színben álla előttem most a’ ház, tudva milly czélból jövénk. Ijedve látám a’ tükörben arczomat halaványodni Linka’ beléptekor, de melly boszúmra egy érzelgő szerelmes lány’ szemében még érdeklőbbé tehete. Viseletem, beszédem tartózkodóbb vala mint eddig, ’s a’ két asszony ebből természetesen egy édes terhet gyaníta szívemen feküdni, mellytől csak Linka szabadithatna-meg. Ott hagyának magunkra, hogy mulassunk a’ klavírnál, ők pedig magokban nevendékeiknek egy boldog jövőt alkossanak. Linka játszott, ’s én mellé ülék, ’s hogy szótalanságomból valami romános néma szerelmet ne gyanítson, dicsérém ügyességét, mellyet szerény elpirulással jó névén látszék venni. Elejét akarva még is a’ tán folytatandó magasztalásnak venni, kérdé, játszom e én is. Nem tudám mit kelljen felelnem, hogy tetszése ellen legyen; rövid fontolat után a’ hegedű-játszást mondám kedves szenvedélyemnek, mert ezt majd tán czigányosnak tartja, gondolám, ’s nem kapok-fel általa. Azonban rútul megcsalt a’ remény. Linka nem győzé dicsérni a’ hegedűt, melly bájos, milly olvasztó a’ hang, mellyet az ügyes kézben adhat, ’s mindjárt egy csomó kottát veve elő, mellyek hegedűre klavír kísérettel valának alkalmazva, édesen kérve, hogy azokat jövő alkalommal játsznám vele, anyja is, és néném különös gyönyörrel halgatnák. „Sajnálom hogy ezzel nem lehetek tetszésére – felelék megijedve a’ hangművészetemben lelt kitűnő örömön – én csak könyvnélkül játszom, egy két verbungot, mellyre egy czigány oktata.” De Linka nem akará hinni, még is – hála a’ czigánynak! – kedvetlenebbűl, mint elővevé, tette-el a’ kottákat. Most egy ismerős darabot játszék, mellyben balkezével egy hibás accordot veve, ’s ez annyira sérté fülemet, hogy felejtve elébbi mondásomat figyelmeztetém őt a’ hibás fogásra. Ő rám bámul, ’s derülő keggyel pirongat, mért titkolám elébb el tőle klavír-játszásomat. Most jövék észre, de hiában hordám-fel mentségimet, Linka semmit sem hitt, ’s kére, pedig igen kére, igazitnám-meg hibáját. Túl léptem volna az illendőségen, ha illy környűletek közt megtagadtam volna méltó ’s szíves kérelmét az édes érzelgőnek; haj pedig be örömestebb kiáltottam volna elő kocsisomat! Át kelle balommal karolnom a’ leányt, hogy a’ kívánt hangokhoz férhessek, ’s ez olly zavarttá tett, hogy szinte remegék, ’s akartalanul gyengéden szorítám magamhoz a’ kellemes tanítványt. Kéj-özön ömledezék erre felém tűz pillantatain a’ szelid gyönyörrel égő szemeknek, ’s Linka felejtve a’ tanulást, ön tudta nélkül talán, ez észrevétellel búsíta: hogy belém a’ szó’ egész értelmében – szerelmes. Sajnálám, hogy mást nem érhetének a’ nyilak, ki illő hódolással fogadná őket; én nem tehettem, ’s érzém, hogy nem is fogom tehetni, még is csupa jóságból csaknem szerelmest kelle játszanom ’s nagy erőmbe kerűlt óvakodni, hogy viszonlángokat Linka bennem ne gyanítson; de ki tehetné ezt elég vigyázattal egy szerelmes leány mellett, ha nyers, ha durva nem akar lenni. – Néném ez alatt visszajöve a’ bárónéval, ’s Linka nem győze dícsérni milly jó vagyok, hogy játszását olly béketüréssel igazítám. Anyáink örülének; Linka édes érzemények közt andalga; én pirulék ’s titkon boszonkodám, mig a’ boldog estve bennünket végre haza nem inte.

Útközben természet szerént Linka lett beszédünk’ tárgya, – ’s néném mondá, hogy viszonhajlandóságunkat a’ báróné is észrevevé ’s az ajánlott frígyre egész készséggel rá álla. Boldog isten! már meg is kérték számomra a’ leányt, kitől menekedni jobb szerettem volna mindeneknél. ’S csak egy vonáskát lelhettem volna charakterében kivetőt, most kikeltem volna a’ szövetség ellen néném előtt. De ezt Linkában még az irigység sem fedezhete-föl, kinek hibája csak az volt, hogy nekem fejthetetlen okból nem tetszett; még is, mint jó fiúnak, kézcsókommal kelle nénémnek ez anyai gondoskodását megköszönnöm. Mit is okozhatott volna ellenkedésem mást, mint egy kellemetlen gyanút, egy titkos, ’s tán fel sem fedhető szerelem felől, ’s hogy vehessem-el jó nénémnek egész kedvét, ha hévvel kívánt menyéről ok nélkűl, talán csupa fejességből, lemondok. Sajnálám mért olly tökéletes Linka, ’s fel-felfohászkodám az égre, hogy ha lehet múljék-el tőlem e’ pohár,^* vagy ha olly sok tiltott helyeken ’s annyi kárral gyújtogat néha Ámor, mért nem tud engem egy sokaktól óhajtott szerelemre lobbantani. Néném vevé-észre titkos áhitatoskodásomat, mert haza érttünkkor homlokom megcsókolva mondá: „Be jó fi vagy te édes Poldim!” azt vélvén bizonyosan, hogy én az esküvő’ hamar létéért fohászkodám, ’s egy boldog jövőért, mellyet mátkámmal a’ legelégedettebb kények között reménylek leélendhetni. Hallgatásommal helyben kelle hagynom e’ véleményt; de szobámban lévén uj terveket készíték, mellyek Linkát irántam egykedvűbbé tehetnék!

Mátkám már volt, csak szerelem kellett volna hozzá, de ezt hetek’ multával sem érezheték keblemben. Pedig néném’ kedvéért erővel szerelmessé akarám magam tenni, románokat olvasék, holdvilágon sétálék, verseket irék, Linkát naponként látogatám, ’s még sem lehetek azzá! pedig már a’ jegyváltás’ nagy napja is elérkezett. Fényesen meg akará ezt ülni a’ báróné, ’s a’ környékből társaságot híva házához. Megjelentem én is színvesztve, mint ártatlanul szenvedő rab, ’s boszúmra halaványságomat mindenütt szerelemre magyarázák, ’s több helyeken hallám sugdosni, mint illik vőlegénynek e’ méla kép. Az való is, hogy szerelemnek, pedig ritka erejű szerelemnek kelle viseletemből kitűnnie. Szinem ollyan volt, mintha egy hónapja már csak holdvilággal éltem volna, kevés beszédű ’s gondolkodó valék; ha Linkához közeliték, remegtem, ’s ha keze kezembe akadt, görcsösen huzódának össze újjaimnak izmai, melly beteges állapotomért viszont kézszorítást nyerék ’s mind ezek nem a’ legforróbb szerelem’ jelei e? Este táncz kezdődék, ’s én a’ játszó szobában maradék azon boldog reménnyel, hogy Linka tán kevésbbé, szeret, ha nem tánczolok. Kis idő mulva ő is mellém jöve, ’s kérdé lihegve, mért nem tánczolnék? „Jobban szeretem nézni” felelék komoly tanítói hangon az öreg zsémbelőt akarva játszni, „mint ott haszontalanul ugrálni”, pedig talpam viszkete már a’ tánczért, melly kedves szenvedélyem vala. „Való” monda Linka fellengve „hogy ez érettebb ’s komolyabb lelket jelel, melly inkább von tiszteletére, mint az a’ haszontalan bajazzói hajlongás melly tánczban szinte kikerülhetetlen. Mától fogva lemondok a’ tánczról, ha kedves vőlegényem’ kedvét tehetem vele.” Eliszonyodám e’ nyilatkozásra. Leűlénk mindketten, hogy valódibb dolgokba ereszkedjünk. De én most a’ tánczot kezdém mentegetni, hogy az nem épen olly megvetendő, ’s lassanként rájövék, hogy néha magam is tánczolok ’s azért, ha fogadását kedvemért megtörné, tánczra kérém Linkát. Örömmel szökék karjaimba a’ valóban igen jó, igen szeretni méltó leány, ’s én tánczba elegyedtem, pedig gyermekes kedvvel, egész a’ caricaturai mozdulatokig űzve kicsapongó pajzánságimat; mert Linka azt monda elébb, hogy jobban tiszteli a’ komolyabb lelkeket a’ tánczos bajazzóknál. Haj! de most meg’ tánczom tetszék neki, ’s látám midőn érzeményitől elfogódva a’ szerelmes leány néném’ nyakába borult ’s forró csókjai közt dicsekvék boldogságáról, ’s milly kedveltető én bennem minden, ’s így hát még a’ táncz is. „Jaj be jó fi ő, hogy kedvemért tánczot kezde, – komoly állásában tiszteletre gerjeszt, de tánczolva még szebb!” ezt veté utána. – Igaz lelkemre! nagyon sajnálám a’ kedves leányt, illy nőm más soha nem leendene, tökéletesen hivem, és még sem örülheték a’ lelkes mátkának, még is csak egykedvűn kelle néznem érzelgéseit a’ felém hű lánggal gerjedezőnek. Azonban reggelig tánczolva aggodalmim széledni kezdének, ’s az időre bízám a’ többit.

De még is csak nem ment-ki fejemből a’ gondolat, milly úton eshetném-ki mátkám’ kegyéből. Azonban az ember hasztalan töri fejét, ’s az idő ’s az alkalom mutatnak eszközt. Házasulásom híre, mint szokott az efféle, messze terjedt, ’s egy szépmüváros zsidó kopogtata egy reggel be hozzám, hogy vennék holmi drágaságokat tőle mátkámnak. Megalkuvám a’ zsidóval még pedig kedve szerint, ha ő is nekem egy hasznos szolgálatot teend. Átküldém t. i. Linkához műveivel, hogy beszélné-el ittlétét is, hogy próbáljon engem előtte olcsárolni, hogy nem vehettem tőle semmit, mert nincs pénzem, hogy minden titkaival házunknak jó ismerős, ’s jelen környűleteinkből jósoljon izraeli hangon^* egy nem sokára bizonyosan leendő megbukást, hogy én milly pazarló vagyok, ’s ezért akarom a’ gazdag leányt most épen elvenni. — Ezekkel útnak bocsátám a’ zsidót, ki gonosz mosolygási közt mindent ígére, különben elhitetem vele, hogy ezzel csak próbálni akarom mátkámat. ’S minden e’ szerént történt, csakhogy, haj! milly fonák sükerrel! Legközelebbi látogatásommal Linka még szivesebben, még szerelmesebben fogadott, de titkos rejtelem látszék még is szorosabb figyelmű szemeiben, mellynek közlését – pedig minél elébb, ohajtni látszék. Hogy magunk levénk elmondá az egész dolgot, a’ mint hallá, és sajnálá sorsunkat, de azt el nem hivé, hogy az én hibám okozta volna e’ szerencsétlenséget, sőt erősen elhiteté magával, hogy e’ hírt én magam küldém neki csupa jóságból, hogy meg ne csaljam, ’s forró hálával köszöné e’ bizodalmat, melly mint bizonyítá, tízszeresen kedvesebbé tőn újra előtte. Irgalmas egek! gondolám ez alatt kinosan felfohászkodva, minél inkább akarnám idegeníteni, annál inkább vonszom magamhoz a’ szerencsétlen leányt, aztán mi lesz mind ennek a’ vége? Most anyjához akara vinni, hogy megdicsérjen, milly jó fi vagyok ’s előtte újra kinyilatkoztassa, hogy tőlem bár milly kellemetlen környűletek el nem választhatják. – Én mintha tüskén álltam volna, szidám a’ zsidót a’ kelepczéért, mellybe hoza; de e’ hírnek semmi esetre tovább nem lehete terjednie, mert hogy’ tegyem ki magamat jó néném’ százféle gyanújának általa? En azt gondolám, hogy Linka a’ szegény vőlegényen majd mindjárt kevesebb bájt talál, hogy korhelységemnek hitelt ád ’s gyülölni fogja bennem a’ tékozló fiút, de senkinek nem szól, hanem egyszerre csak elhidegűl, ’s a’ jegyet magunk közt csendesen vissza váltjuk. De igy – ha mindjárt e’ perczben meg kell is Linkával esküdnöm – elfojtom a’ hirt, míg nagyobb zavart nem szűl. ’S mit tehettem mást, mint észrevehető pironkodások közt egy vallomást, még pedig egy szerelmi vallomást Linkának, hogy a’ hír csak költemény, mellyel – – csak alig tudám szorult lélekzettel kimondani – hogy mind ezzel csak mátkám’ hűségét akarám próbára tenni! „’S kételkedhetett hűségemben?” ezt kérdé szemrehányó angyali jósággal az érdemét fenn érző leány, dicsőülve fényes győzelmén, ’s én búsan gondolám magamban: bár kételkedhetném! – Megigérve, hogy többé ezt nem fogom tenni, ő pedig a’ dologról senkinek nem szóland, meglett a’ rám nézve gyászos egyesség, ’s én minden akaratom ellen most még mélyebben haték mátkám’ kegyébe!

Most már szinte lehetetlennek látám a’ menekhetést, ’s feloldhatását a’ búsító jegynek; más irányt választék hát igyekezetemnek, mellyel, ha már másként nem lehet, legalább szerelmessé tehetném magamat mátkámba. Hosszabb távollét tán édesebbé ’s kívántabbá tenné a’ viszonlátást – így okoskodám – más társalkodás, zajosabb élet tán valami ohajtott változást hozandnak elő bennem, ’s gyengébbek’ látása majd inkább kitüntetik jegyesem’ fényes tulajdonit, mellyek aztán szerelemre gerjesztenek; de különösen ha sorsosimtól irígyelve láthatnám szerencsémet, ez felébreszthetné ennek becsülését bennem. Elhatározám hát magam egy pár hétre Füredre utazni, hol pezsge már az életöröm után epedő nép. Titkon tevék csak készületeket, hogy Rögecsiék meg ne tudják; néném is megegyezett benne, mert a’ bucsuzást ő sem szerette, aztán nem is soká szándékoztam ott mulatni. Egy barátomat is oda idézém akkorra ’s hogy készre menjünk, három szobát előre kibérlelteték számunkra. Minden rendiben lévén, elindulék egy reggel, erősen feltéve magamban, hogy változva fogok Linkához visszatérni. De haj, sokat feltesz magában az ember, azonban világi dolgokon a’ sors uralkodik ’s kénye szerint téríti más útra kezdett pályájáról a’ gyarló föld’ fiát. A’ mint délben egy útmelletti fogadóba betérék akkor foga-ki ott épen egy utazó hintó’ kocsisa. Ruhája, gombjai, paszomántja ismerős vala, ’s a’ mint vizsgálódva jobban kinézék, majd vissza rogytam! akkor törölgeté portól egy inas a’ Rögecsi czímert, melly kevélyen tűne-ki a’ hintó’ barna lakkján. „Kivel vagytok?” kérdem az inast. „A’ nagyságos asszony ’s kisasszony jöttek” – felelt kalapemelve a’ bennem tán szinte leendő urát ismerő cseléd. „’S hová mentek?” „Füredre!” lön a’ válasz, melly majd elkábított. Ennyire űzni a’ sorsnak velem játékát csakugyan sok – gondolám magamban, – de mit tehetne illy kürnyűletek közt okosat az ember? Linka az ablakon át megpillanta ’s mire kocsimból lebontakozám már a’ folyosón álla. En természetesen üdvözlésére menék, ’s ő gyermekes örömmel vive-be anyjához. „Jaj be jó fi maga, édes Poldim!” így fogada a’ báróné – „ezt nem is gondolhattam, mert utunk titokban készűlt, de bizonyosan valamellyik cselédtől tudá-meg kegyed” – „Elég hogy megtudom ’s itt vagyok” kelle folytatnom, pedig bár előre megtudhattam volna, hogy Fürednek ez idén színét se lássam. Azonban örülnöm kelle találkozásomnak, örült a’ báróné is, ’s még inkább Linka, mert mivel is adhattam volna bizonyosabb szerelmi jelt neki ez útnál? Délután együtt indulánk Füred felé ’s jó este lett, mire elérők országunk’ e’ kies édenét. Porfelleg lepé az utat előttünk a’ még most is egyre gyűlő vendégek’ kocsiitól; a’ telt hold most lépe-föl a’ somogyi hegyek megűl, hogy tiszta képét a’ nagy Balaton’ sima tükrébe szemlélhesse, melly ezüst szinnel voná-be a’ méltóságos tó’ nagy felületét; a túl partokon mint meg annyi csillagok egy földi mennyezet’ kék kárpitján égének át ragyogva a’ rákászok’ lobogó üszkei egy kedves regényes képet adva ez estének, ’s az út mellett falusi gyermekek pajzánkodának, korsókban víve a’ kedves izü forrás’ gyógyitó cseppeit a’ munkában eltikkadtak’ frisítésére, – ’s a’ természetnek e’ mesterkéletlen pezsgése, melly közeledtünkkei nagyobb és mindég nagyobb leve, édes vonzódással ragadá magához a’ lelket, hogy mint két együttérző kebel, egymásban gyönyörködjenek. Haj! mért nem lehete nekem is igy érzenem Linkával, melly csorbulása vala ez reménylett örömeimnek! – Az előbb érkeztek’ gőzölgő lovait sétaltaták már itt ott a’ gondos kocsisok, rakodék-le a’ cselédség a’ tág utazó kocsikból, egymás karjában valának a’ viszonlátás után epedők, kiváncsi csoportokban találgaták máshol az új vendégek’ ki-létét, mi valánk utósók e’ napon, ’s engem andalgásomból csak inasom ébreszte-föl szeles ajtó-nyitásával. Linkáék még kocsijokban ülének, mintha engem várnának lesegítésre, ’s csakugyan illék is hozzájok mennem. Panaszkodva mondá most a’ báróné mint megjárák, hogy előre rendelést nem tevének, már nincs üres szállás. Mennykő csapásként éré e’ panasz engem, mert nekem három szobám vala kifogadva; inasomnak egy, ’s kettő magam’ ’s a’ már említett barátom’ számára. Most már mit tegyek? száz felé futának gondolatim, de hiában meg nem menthetének a’ jóságtól, legalább egyik szobámat a’ bárónénak átengedni, mit ő nyájas képpel el is fogada e’ szorultságában. „Maga még is felette jó fi, kedves Poldim – e’ szavakkal rekeszté-be köszönetét, – hogy irántunk illy galant ’s tudtunk nélkűl még szállásról is gondoskodék számunkra, hogy gondatlanságunk’ büntetését tőlünk elhárítsa!” Linka szemében elégedés, szerelem, és tisztelet ége, ’s e’ kincsekkel gazdag pillantata háladó égi némaságban nyugvék egy perczig rajtam, melly a’ vén álpesek’ jég homlokára gyenge zöldséget csalhatna-ki a’ rideg földből, szivemet még is fel nem melegítheté. Én ismét jó fi valék akaratom nélkűl, ismét kedvességet tettem, ismét szerelmemet bizonyítám, mellytől üres vala keblem, de magamban boszonkodám a’ sorsra, melly emberi czélokkal bábként így játszhatik. Ők azt hivék, hogy e’ szolgálattal őket én hódolásom’ jeléűl megakarám lepni, ’s nekem kézcsókolásokkal kelle e’ hiedelmet megerősítenem, ’s hallgatnom utam’ czéljáról, hallgatnom barátomról, hallgatnom mindenről, mi gonosz bünként nyomá szívemet!

Füreden tartózkodásunk a’ legkellemesebb vala, kivéve részemről a’ kiveendőket. Játékszín – pedig nemzeti! barátság – pedig őszinte magyar! szépek – pedig honiak ’s anyanyelvökön szólók! – mindezek olly kedves táplálékot adának a’ valódibb örömekben gyönyörködő léleknek, melly jelenben leginkább nemzetiségünk’ sokat igérő háladása körűl éldeleg; hogy panaszra szám mulatságom felől nem nyilhaték, – ’s még is elégedetlen valék! Barátom’ megérkezte enyhítő balzam vala aggodalmim között. Ő egy könnyü vérű, egész világ’ embere, épen most lehete lelkemnek kivánatos, hogy enyelgő társalkodása szélessze búmat ’s ha lehet segítsen-ki a’ kelepczéből, mellyel ön jóságom szöve körül. – Másnap tüstént bemutatám, mint kedves emberemet Rögecsiéknél, ’s ő epedő vágyással jöve karomon, örűlve a’ szép új ismeretségnek. – Linka egy nyomtatott levélen andalga, hogy bemenénk, ’s nyájas örömmel lépe előnkbe, kezébe hozva a’ verseslapot, mellyet, hogy Pesti Társalkodó,^* azonnal elismerék. „Nem is tudtam még milly édes költő kegyed – így kezdé szinte felejtve a’ kölcsönös idvezletet – ismeri ezt?” ’s én egy szerelmi dalomat olvasám – Linkához. Elfuta a’ méreg ’s átkozám a’ vigyázatlan betűszedőt, ki a’ tőlem irt Minkát, Linkává változtatá, ’s általa egy új szerelmi jelt eszközle akaratom ellen mátkámnak. A’ dal, mint a’ féle ifjú tűz’ szüleménye, érzelgő ecsettel rajzolá a’ boldogitó mennyet, melly Linkám’ karjaiban vár rám, – ’s dal költőjét soha jobban meg nem büntetheté mint ez engem. Linka telve keble boldogsága’ érzetével, diadalmi örömmel rejté kincsét asztalfiókjába ’s igen is szembetünő vala, mint foglalá az egyedül-el egész valóját. Nekem a’ kérdésre: honnét szedtem össze ez édes szavakat, szívemre kelle utalnom, hogy az egész dal ott feltalálható, még is csak tökéletlen rajzolatja az ott buzgó rajzolhatatlan érzelmeknek. Majd fogaim kocczanának-össze ez erőszakos vallomásra, de megkellett lennie, ’s e’ tanulság – egy betü’ felcserélése milly tetemes változást tehet néha a’ dolgon! – vala fösvény jutalma költői szorgalmamnak a’ boszuságon felül, melly a’ könyvnyomtató intézetek ellen lobbana-fel bennem! Barátom nem látszék épen elégedettnek Linka’ társaságával, ki igen el lévén foglalva a’ daltól, elég egykedvűn fogadá vendégét; de tetszék neki még is a’ szép, a’ lelkes leány, ’s ennek én örültem reménylve, hogy az ingerelt vágyak még majd szorosabb ismeretség után sovárognak, ’s egész esti sétálásunk alatt azon gondolkodám, mint tehetném’ barátomat mátkámba szerelmessé. Otthon baráti nyiltsággal közlém vele sorsomat ’s kérém ne vonná-meg kezét szerelmi labyrinthusomból menekedhetésemre. Elneveté magát valóban igen furcsa ügyem’ előterjesztésére, ’s kezet ada hogy mától fogva nyakig szerelmes Linkába, ’s holnap tüstént készületeket tesz a’ leendő heves szívostromra. Én áldását kérém az égnek igyekezetére ’s fáradságának jutalmául Linkát, a’ senkivel nem osztozó szép leányt. Erre még jobban nevetett, én pedig magamban folytatván fohászkodásimat – elalvánk. Az új czél’ kivitelére kedvezni látszának a’ környűletek is. Másnap a’ társaság egy nagy álorczás bált hirdete-ki; ’s a’ vendégek közül kiki számola egy édes emlékű estére ez alkalommal. Örültem én is, mert a’ mit az ember úgy szemben restel megmondani, álarcz alatt, gondolám, könnyebben megteheti. Barátom is ekkor akart az új csatához igazán fogni ’s bizonyos kinézésekből nem vön álarczot. Én szeles francziának öltözém ’s igazi gondolatlan szelességemben Linkától kérék egy otkolónos üveget a’ bálra – pedig rejtve kivántam előtte maradni! De így jár az ember ha zavarodott – minél pontosabban kiván valamit véghezvinni annál fonákabb készűleteket tesz rá. A’ bál elég tömött volt, ’s tarka a’ sokféle maszkoktól, csakhogy itt meg’ attól féltem, hogy Linkát elcserélem valakivel, mert nem vehetém-ki sehogy a’ gondosabb leányból millyen leend álruhája. De azért szabadon pajzánkodám otkolónos üvegemmel a’ szépek körül, barátom pedig egy maszkkal tréfás beszédben látszék már állni. ’S ím – egy fehér keztyűs újjon megpillantám ismerős gyűrűmet, azt, mellyet Linkának jegyben adék. Ki lenne hát ez más, gondolám, mint ő, ’s ezt bizonyosan mintegy jelűl huzá kivül újjára, hogy róla ráismerjek. Örülék, hogy nyomára akadtam ’s hogy én rejtve vagyok előtte, az eszembe sem jutott, hogy ő eddig igazán megismerhetett ám otkolónos üvegéről. Most már csak barátomat mellé játszni, gondolám, magamnak meg’ egy szép maszkot választani ’s megvan az egész dolog. Nehéz vala őt elcsalnom szépjétől, de barátságért mit meg nem tesz az ember, ’s most cserélénk, őt Linkához küldém, én az ő maszkja mellett maradék. – Első pillantatban mindjárt egész meghitt leve társalkodásunk, – én mondám neki nyakra főre a’ sok szépet, ő örülve fogadá-el a’ hódolást, – ’s szinte hivém már, hogy még szerelmes is leszek bele, ha soká így tart, – barátomat meg’ csakugy lesém milly jól mulatja magát hasonlóan Linkával. Egyszer ezt sugja fülembe egész bizodalommal kellemes társném: „Jaj be jó fi maga, kedves Poldim, hogy elkéré otkolónos üvegemet, – milly jó gondolat, ’s milly édesen lepe-meg mindjárt beléptekor ez ártatlan szerelmi jel!” Engem mintha a’ nagy Balaton’ mélly hullámai nyeltenek volna el! alig eszmélheték létemre, ezeket hallván. „Most már bünösnek érzem magam, hogy hasonlót nem tettem” – folytatá tovább – „de hogy is ismerhetett-meg, holott nem tudá öltözetemet?” Már ismét ben valék, hátra lépnem nem lehetett, ’s szinte kétségbeesve kelle mondanom, hogy szép mátkámat álarcz tőlem el nem rejtheti, hogy szívem’ hű sugalma száz közűl is kijelelné kegyeltét! Most keztyűjét levoná, hogy forró kézszorítással jutalmazza vallomásomat, de ijedve tekint újjára. „Jezus! a’ gyürűm – pedig a’ legdrágább – mit kegyedtől kapék” – sohajt, ’s kér hogy keresnők, mert ez este, ’s itt kelle elesnie. Elindulánk hát ’s előttem világosságban álla most tévedésem. Az elébbi fehér keztyűs maszk, kit Linkának gondoltam, találta-meg bizonyosan a’ gyürűt, ’s azért huzá keztyűjére, hogy a’ kié volna rá ismerhessen ’s valóban igy volt. Még most is keztyűjén vala a’ gyürű, ’s Linka nem győze örűlni a’ kedves jószág’ meglelésén, bár elvesztése rosz jelként megrezzenté is a’ félelmes leányt. Én hát csak ott valék, a’ hol tegnap, ’s felűl rá még barátom’ segítségére sem számolhaték többé, ki a’ maszkba, kit Linka’ képében mulatott, igazán szerelmessé lőn, ’s mit várhassak most tőle, holott ön ügyével is elég vesződsége volt.

Még egyet juttata eszembe franczia álruhám. – Fel sem tehettem Linka felől, egy igaz magyar leány felől, hogy egy a’ külföld’ idétlen majmolója, anya-nyelvét ’s honját olcsároló munkátlan here, ki érdemét csak abban tartja, hogy Párisban ’s Londonban elköltheté apja’ keresményét, előtte kedvességet nyerhessen. Felvevém hát ez élhetetlen lepke’ tarka alakját, hogy magamtól elijesszem a’ magyar mátkát. Társalkodásom Linkával e’ nap óta feszesebb lőn, franczia udvarisággal – mellyböl egy bekötetlen szem a’ leghidegebb szívet sejditheté, bánék szépemmel, – majd ismét olasz hévvel vágytársak után leskődém, ’s forró lángu dalokban hagyám csapongani érzelmimet a’ hív körűl, hogy utóbb megunjon, vagy német érzelgéssel turbékolék a’ kedves gerliczének, hogy elfásítsam érzékeit, ’s majd az elsenyvedt szerelem’ kopár mezején üljem diadalmi ünnepét a’ hamvadó gerjedelmeknek. Szám ez idő óta magyarra nem nyilt, külsőmön, belsőmön egy csepp nemzeti nem vala észrevehető, mert lehetetlennek tartám, hogy egy illy korcstól el ne idegenedjék a’ valódibb charakter, ’s kivált hogy egy magyar mátka elválassza férjének az illy sokféle fényes rongyokból öszveszőtt üres bábot. De haj! megcsalt itt is a’ remény. Linkának viseletem napról napra inkább tetszék, dicséré finomságomat, míveltségemet, mellyel jelenkorunk’ ifjait annyira felűlmulom, – ’s utóbb kijelenté, hogy ő magyarul eddig is leginkább csak kedvemért beszélt, ’s mint ki nem állhatja ifjainkat, csak azért, hogy olly betyárok, durva nyelvűek ’s atillát ’s sarkantyút hordanak, megvallá mint félt tőlem is, hogy, mivel efféléket tapasztalt bennem, durvácska férj fogok lenni s bizonyossá tőn francziáúl, hogy egy illy módon hazafi férjnek nője nem akarna, nem fogna, nem tudna soha is lenni, ’s mennyivel inkább szeret most engem, hogy illy jó vagyok ’s vágyainak e’ részben is eleget teszek. Rémülve fordulék-el az ablakba a’ nagy Balatont bámulni, mellynek szinte felboszontva látszának hullámai, hogy illyek történhetnek szomszédságában, ’s keservesen felsohajték az el nem sült plán miatt, de még inkább elbusíta a’ gondolat, hogy szépeink – a’ magasabb ranguakat értem – illy gondolkodás mellett melly győzhetetlen gátokat vetnek a’ nemzetiség’ haladásának! Ők dicső helyezetökön, kiknek hódol a’ férfiui büszkeség ’s szelidülve simul-le lábaikhoz a’ törhetetlen vadság, kik bájpillantataikkal gazdag virágzásra vihetik a’ gyenge törekedést, és kiknek kegyülte ajkikon lant-zengéssé válik a’ durvább hang is, ők miket nem tehetnének, ha a’ nemzeti eredetiség’ örökös becsét érezve külföld’ utánazóivá nem alacsonyulnának, s büszkék volnának honi nyelven szólni, melly utósó kicsinosítását egyedül, és csak az ő rózsákkal nyiló ajkaiktól várja! Ezeket gondolám, sötét szemekkel nézve háborgó zaját a’ méltósággal hullámló tónak; de egy erősebb szélfuvalom elkapá a’ nyilt ablakból a’ gondolatot, ’s elragadá a’ túlpartokig, ’s el messze, messze idegen éghajlat alá, hol magyar fül többé meg nem hallja! Most már volt legalább egy okom is mért nem kivánni nőmnek Linkát, ’s ez mintha könnyitett volna sorsomon. Bünössé tevém az ártatlan leányt, de vétkes levék magam is, hogy jó útra nem vezérlém a’ szép tévelygőt, mit pedig tán még megtehettem volna. Azonban czélom felé kelle sietnem ’s hatalmas eszközt láték e’ gondolkodás-módban, hát magára hagyám.

Ez alatt eltelt Füredre szánt időnk ’s haza menénk. Türhetetlen várakozásban lelém utánunk jó nénémet, ’s keggyel gazdag szavait alig valék képes hasonlókkal felváltani megérkeztemkor. Örült hogy Linkáékkal együtt valék ’s dicsérte jóságom, ő is olly hiszemben lévén, hogy Füreden megjelenésemmel csak Rögecsiéket akarám meglepni. ’S annyira menénk e’ közt, hogy az esküvő már-már az ajtó előtt volt. De még egy nagy, még egy utósó próbát kelle tennem lelkem’ megnyugtatására, minekelőtte jóságom’ áldozatja lennék az oltár előtt, mellynek zsámolyánál életem egy szívhez örök lánczokkal köttetendetik, mellytől lelkemben idegen valék. – Alföldi jószágunkat kérem nénémtől, hogy megnézhessem még addig, ’s egy utazást tehetnék országunk’ sík részén, mellyet még nem láték. Az engedelmet könnyen megnyerém, mert ez út’ egy része csakugyan szükséges is vala, ’s felül rá még dicsére néném milly jó fi volnék, hogy illy vőlegényi környűletek közt szebb napjaimat, mellyek mátkám’ körében rám várnak, a’ gazdasági fárasztó ügy’ kellemetlenségeinek feláldozom. Én hát elutazék, ’s mindég jobban érzém gyönyörét ez útnak, minél messzebb és messzebb fénylék tőlem Rögecsiné’ rézfedelű kastélya. Utamban magyar barátságot lelék, melly kitétel maga elég, hogy egy valami nemest, valami boldogítót értsünk alatta. ’S bár itt ott durvaságot és hiányt ’s sokban hátramaradást veheték észre; de vigasztala a’ gondolat, milly könnyen lehet mind ezen segíteni, ha majd egykor egy akarat, egy lélek munkálkodik bennünk a’ szent köz-czélra. Mit nem tehet meg itt idővel a’ szorgalom, gondolám, az alacsony gerendás szobákban sétálva jószágomon ’s kitekintve az élettel dús, messze terűlő boldog lapályra, ’s mit nem tehet egy mivelt, egy lelkes magyar nő, édes hangzatu honi ajakkal édesgetve hontársait a’ nemzeti csinosodásra, a’ nemzeti szorgalomra! ’S mátkám juta eszembe, kitől meg kelle szabadulnom, vagy szép reményű jövőm egészen elveszett. Tulságokban kelle csapongnom, hogy ez óhajtott czélt kivíhassam, ’s ha elébb az üres külföldi szajkó olly tetszést vala szerencsés nyerni Linka előtt, meg akarám próbálni milly hatással fog rá lenni a darabosabb magyar betyár. Megvásárlám egy csikósomnak derék fakó paripáját sallangos szerszámával együtt, elkérém ispányomtól hat nagy torku agarát, vettem a’ debreczeni vásárban egy széles karimáju kalapot, gubát, nagy réz fokost ’s egy hosszu czafrangos szíjostort, mellyet nyakamba kerítve fakó paripámon, hat ordítozó agaraimtól kísérve, haladék kényesen léptetve a’ pusztaságon haza felé, mint egy második Pölöskei Notarius.^* – Öszvecsapá kezét néném leszáltomkor, bámulva futott össze a’ cselédség a’ szokatlan jelenésre, ’s angol vizslám rám nem ismerve rémítő sikoltással futott előlem a’ kert felé. „Mindent megkell próbálni, így mentegetém magam néném előtt, én ugy is alföldi lakos leszek, ’s ott ez a’ tónus, ne mondják, hogy az ember nem tudja magát hozzájok alkalmaztatni, hogy kevély, hogy a’ külföld’ majma, megvetve a’ hazai szokásokat; majd idővel aztán lehet ez másként is.” Megnyugvék ezen néném, mert látá, hogy lelkem a’ fekete guba alatt sem változott, ’s ha Linka is illy engedékeny lesz, elvagyok veszve. Más nap készülék hozzá alföldi alakomban. – Agaraim épen a’ falu’ végén egy nyulat vertekföl, mellyet elvesztve egyenesen a’ kastélynak tartottak; Linka épen akkor étette mulatságból szelid galambkáit, midőn a’ hat agár az udvarra szaladt, én meg’ utánok legutól a’ fakón. Szétreppentek erre a’ megfélemlett galambkák, kettőt meg’ közülök agaraim el is kaptak a’ nyúl helyett; megrémült Linka is e’ gyilkos jelenésre, ’s elrémült még inkább meglátva engem. Én elköszöntém, amúgy alföldiesen elébe ugorva, lovamról ’s ő majd kőbálvánnyá vált. Kelletlenűl jöve-fel mellettem a’ lépcsőkön, ’s engem a’ lehető győzelem’ reménye neki bátoríta. Sarkantyúm mély barázdákat vágott a’ szoba’ fényesen sikált pallózatán, kalapomat egy székre vetve porfelleg támada belőle a’ szobában, én magam Linka mellé ülék, hogy értekezném vele a’ jövőről, agaraim pedig fáradtan elnyulva körűlünk fülelének. Mondám, hogy az alföldről jövök, hova fognám majd őt is vinni, mert oda jó gazdasszony kell, ki ne csak francziául tudjon ’s ne csak kedves galambkáit étesse mulatságból, mert illyesekért ott könnyen kinevetik az embert, hanem egész ház’ belső gondjainak igazán utánok lásson. Az élet’ kellemesebb románját ifjúságunkban átéltük, ezzel végzém szavaimat, most már valódibb czél van kitűzve létünknek, ’s ennek elérése áldozatokat kiván! Linka nem szólt, de bámult, ’s pillantatról pillantatra komorabb és komorabb lőn, mint hegy megűl tódúló felhő, melly sötét keblébe rejti a’ nyájas képű napot. „De alföldi lakásunk csak nyáron ’s legfelebb egypár hétig fog tartani, ugy e?” kérdé végre félelmesen. „Nem” – felelék határozottan – „sőt egy napi távollétünk is ott hiányt okozna. Én egészen a’ gazdaságnak fogom magamat ott szentelni, ’s ehhez egy hű feleség’ kölcsönös segéde is elkerűlhetetlen, mit jó mátkámtól egész hittel várok is.” Többet nem szólánk, de Linka ma alig kele-fel a’ szófáról hogy bucsut vevék tőle ’s én ifjudó örömmel össze füttyentve agaraimat lovaglék haza. Most már az esküvő’ napját kellett volna meghatározni, de Linka – halasztást kért. Az öregek nem tudák mire vélni a’ dolgot, én örömömben majd kibujtam a’ bőrömből. Linka magába vonult lőn, társalkodása velem hideg lett, hol lehete került is; mig végre egy boldog reggel jegy gyűrűmet hiv cselédétől vissza küldé, e’ kérelemmel, hogy tennék én is hasonlót, mit, képzelni lehet, örömmel, ollyannal, millyennel más átszokja venni – teljesíték is. Néném a’ mint megtudá a’ dolgot majd haragra lobbant az akaratos szép ellen; de én kérem, hagyná abban a’ dolgot, én így is meg vagyok elégedve, ’s nem csak Linka az nagy magyar országon, ki menye lehet. ’S ezen jó néném is megnyugvék, sőt megdicséré nagylelküségem’, ’s milly jó fi vagyok, hogy illy csendesen elnézem a’ méltatlan bánást. Kérém nénémet, hogy a’ volt barátságot Rögecsiékkel ezért továbbra is fenntartsa, mi ugy is lett, ’s meg nyugvék a’ két öreg is utóbb azon, hogy nem egymásnak szánt bennünket az ég, mert Linka is csak ezt mondá lemondása’ okának, bár viseletéből igen is kitetsző vala, hogy neki csak az alföldi betyár ’s lakás nem tetszett. –

’S így, hála az égnek! nem lett semmi a’ frígyből, melly vésszel szálló felhőként fenyité éltemet; – ’s most alázatosan jelentem mindeneknek, kiket a’ dolog érdekel, hogy ismét szabad vagyok, ’s kész egy boldogító szövetségre lépni az első széppel, kit velem hasonló érzemény lelkesít; pedig minél előbb, mert félek, hogy még megváltozik volt mátkám ’s kész lesz kedvemért alföldi asszonnyá is lenni, e’ szerencsétlen változást pedig szeretném megelőzni. Az, hogy most illy mesterkedéssel kelle a’ kötött frigyet felbontanom, senkiben gyanút irántam ne gerjesszen, mert csak egy kedves hű felére akadjak lelkemnek, tapasztalni fogja az mind e’ mellett is, millyen jó fi vagyok én!