Zöld partján éltem a’ Tiszának
Hű keblen, hű fedél alatt;
Szelíd napok tisztán folyának,
Kertem hozott virágokat.
Körűlem lelkesűlt az élet,
Bánat ’s öröm lágy énekké lett,
Még is – ki fejti-meg miért? –
Ohajtásom más sorsot kért.
Elhagytam partját a’ Tiszának,
De visszavágyott kebelem;
Bennem borongva hajnallának
Vérző honvágy ’s bús szerelem;
Szemem minden felhőt kisére,
Irígy valék minden szellőre,
Melly rózsás illattal tele
Pályát kelet felé lele.
Sohajtozám: derülj-ki bennem,
Kinos homály, enyhülj te szív!
Ott sem hagyott lángod pihennem,
Van itt is a’ mi kedvre hív.
De képzetim folyton vezettek,
Lengvén a’ honcsillag felettek,
A’ távolig ’s a’ mult felé
Búmat minden nap érlelé.
Eget ’s földet kérék, miattam
Nem indult-meg sem föld, sem ég.
’S ím bánatomban elhervadtam,
Majd hant alá borít a’ vég;
’S dombján a’ csendes énekesnek
Keletről lágy szellők repesnek,
De azt meg nem tudhatja más,
Zug e köztök egy sóhajtás?
Kölcsey.
