Még egyszer fölemelte szavát Sár’ róna vidékén
*A Fehér megyei Sárréten; a Sár(víz) a Duna jobb oldali mellékfolyója. (VMÖM. 5., 633.)
’S hosszu nyögésekkel, mineműk a’ haldokolóé,
Megszünt a’ zivatar. Csendes lőn mélyen az alkony
És kijövének az alkonynak szeretői. Csapongva
’S földet korholgatva röpült a’ fecske magányos
Andalgásaiban ’s eleségűl gyenge fiainak
Kis férgekre ’s füben pihenő bogarakra vadászott.
Melly rémülve buvék, hallván a’ dúlakodó vészt,
Zöld kapujánál ült immár a’ kis tücsök és víg
Társaival vígan feleselt egyhangu dalokban.
Hallott a’ dongó’ buta kóborlása is, a’ mint
Meg-megütődve rideg hangját elszegte koronként
’S lomha nehéz szárnyon szomorú zúgással odább kelt.
Messze pedig, hol völgyeiben maradozva foly a’ Sár,
’S késő habjai közt resten nyujtózik az omboly,
Búspanaszát az uszók’ négylábú serge zokogta
’S a’ vizek’ országát idegen hangokkal ijesztvén
A’ bika torku bölöm durván felbőge; csak embert
Nem látott a’ táj. Ember, ki az estnek örüljön
És szenderre csaló öszhangját értse gyönyörrel,
Ember nem jön elő. Sámsonnak háza miért van
Most olly rajtalanúl? A’ nép, melly benne zsibonga,
Ünnepet űl-e talán? Vagy puszta-e ’s néptelen a’ vár,
A’ daliák’ fogadója ’s merész küldője csatákra?
Vagy ki az, a’ ki sötét fegyverben a’ belteremekből
Lélekdöbbentő léptekkel elő tör, az ifjú?
Mért az egekbe kiáltó bú réműletes arczán
’S vérkönye’ megjegesűlt tükrén az iszonynak alakja?
Ah Sámson’ fia,
*Sámson a király ellen lázadó, durva főúr. (VMÖM. 5., 633.)
későn van még térni csatádról,
Jó Tihamér; késő meglátnod az ősz atya’ házát
És látnod mint lett néphonból árva halommá.
Mit használ neked a’ diadal dühös
Ottokar ellen,
*Vörösmarty itt feltehetően a történetíró Fessler Ignác (1756–1839) nyomán alkot. (Vö. VMÖM. 5., 633.)
Mit használt lenned győzőnek bécsi Rudolfért
’S László híre neked? Megtérnél íme rohanva
Hogy hamarabb honn légy, megjárnád szárnyas örömmel.
Ős lakod’ útczáit ’s nincs szemköztt a’ ki találjon,
Vágyva beszállnál ’s a’ házban nincs a’ ki fogadjon.
Mit használ most a’ néphagyta falakra kiállnod,
Megtépett hajadat felszórnod az égiek ellen?
’S emberölő kezeiddel erős vas melledet ütvén
Borzasztón az alélt csendet fölijesztened ismét?
Mit használ dúlnod magadon kora gyászra jutottnak?
Ságon azért vígan laknak rontóid; apádat
És az egész családot kik elölték a’ fene vívók
Osztoznak kímélt javadon. Ságvár’ ura örvend,
Vad Káldor, hogy társ nélkül dús háza ragyoghat,
Hogy, ki örök daczczal várának tart vala ellent,
Már nem sérti szemét a’ szomszéd sámsoni háznép.
I.
Hol most Ság borait termeszti, hol Urhida’ dombján
Sok munkái után viszen a’ nép sárga gerezdet,
Ott a’ Káldorok, itt Sámson’ vérsége tanyázván,
Két ház volt régtől szomszéd a’ róna határon,
Régtől ellenség, dühös és békülni tudatlan;
Hol valamintha velök lett volna születve, fiúról
Szállá fiúra harag ’s nem szünt rombolni; de évről
Évre nehezbbé lön; mert megtorlatlan ölések
Adtak ölésre okot vég nélkül ’s vad sziveik köztt
Rémítő emlék állott alkotva halálból.
Majd egy atyát kellet megtorlani, értte adóúl
Szép fiatal bajnok hullott el, egy ép deli testvér
’S mellettök nép számtalanúl. Nem tette szelíddé
Őket sem nyájas szerelem, sem férfi barátság;
Sőt dúlt a’ szerelem ’s vaddá lett, mint az oroszlán;
És vagy káldori szűz vagy sámsoni gyenge leányzó
Lőn, ha talán tetszék, veszedelmes czélja vitáknak.
És e’ párt csak csillapodott békében,
*Pártoskodás, viszály.
alattos
Ártalmat forralva ’s gyanút nehezitve, ölőbbé
Hogy legyen a’ zajkor
*Háborús korszak. (VMÖM. 5., 634.)
’s ha kivált a’ csendtelen ország
Népfogyató harczát maga ellen vitte (siralmas
Megszakadás lévén örök átkú sorsa magyarnak)
Akkor nyílttá lett a’ két ház’ régi haragja,
’S eskü szerint fogadott vértor váltotta föl egymást.
Akkor szüntelenűl lobogott a’ fekete zászló,
Szüntelenűl új bajra hivás’ rémkürte rivalgott,
’S míg volt kar, míg bajviselőt tuda küldeni a’ vár,
A’ rótt bántalmak lerovattanak: új ok, öröklő
Gyűlölségre ’s boszút nevelő szomszédi viszályra.
Most a’ sor Sámsonra kerűlt. Egy hittelen éjjel,
Míg fia Lászlóval vendég táborban időzött,
Meglepték a’ káldoriak ’s kiket a’ lemenő nap
Élve hagyott, a’ várbeli nép a’ visszajövőnek
Nem látá örömét. Elesének az éji had által:
Testeiket máglyán égette meg a’ fene Káldor,
Hogy nyoma létöknek ne maradjon az isteni földön,
Szél hordá el hamvaikat. De buvában evődvén
Még fenn állt Tihamér ’s így szólt az egekbe tekintve:
„Végtelen ég! ha üres nem vagy ’s illy tettek után is
Isten az országló, hallj meg boldogtalan ifjút,
Engem, utósót a’ vérből, melly íme kipusztúlt.
Hallj meg öröklétű ’s fogadott átkomra figyelmezz:
Úgy soha sem földön, sem síromban, sem azon túl,
Úgy ne legyen nyugodalmam; örök rengéssel alattam
Ingjon az élő föld; örömet soha rajta ne lássak
És búnál egyebet; ne legyen több birtokom abban,
Mint a’ sír; de az is keljen fel tagjaim ellen
’S vesse ki fáradt csontaimat; lelkem pedig éljen,
Míg élhet nyomorún, borzasztó gondolatoktól
Űzött éjjeli rém, bujdossék kínban örökké,
’S míg kín van, míg fájdalom él, ki ne fogyjon azokból;
’S mindezek úgy legyenek rajtam ’s átkomra betelve,
Mint én elmulatom megtorlani házam’ elestét:
Testvérért testvér és házatya hulljon atyáért;
Szolgák szolgákért pusztuljanak és legyen, a’ ki
Felmarad a’ fajból, rabnőm a’ káldori lányzó:
Lássam szép fiatalságát hervadni buvában
’S hallhassam panaszát, az enyimmel gyászban egyenlőt. –
’S akkor is én se legyek boldog; de keservben az éltet
’S búban emésszem meg, mint illik végivadéknak;
És legyek a’ házhoz, mellynek nincs népe, hasonló.
Mindezeket halld meg, te ki élsz, örök isten, az égben!
Káldorok ellen imádságát így végezi Sámson.”
Igy szólott gonosz átkokkal nehezítve meg éltét
A’ boldogtalan, és eljött a’ vári falakról.
Most még egyszer az elhagyatott teremekbe leszállott,
Megjárá minden szögeit a’ Sámsoni háznak
’S hol mint gyermek örült, hol készüle harczhoz az ifju,
Hol már mint győzőt atya és testvéri fogadták,
A’ kedves helyeken szomorún andalgva megállott.
Máskor öröm ’s élet zengett a’ büszke falak köztt
’S fegyverrel kincscsel Sámsonnak háza jeles volt:
Most megdöbbentő csend és lelketlen üresség
Környezték Tihamért ’s hitető emlékezet oltván
A’ lángzó haragot legelőször az ifju’ szivében
Megszakadott a’ fájdalom és ontotta könyűit.
Majd tova ment ’s hogy elért a’ titkos ’s szíve jegyezte
Osztályhoz, mellyben laknék, hova vinni reméle
Egykoron édes nőt, bájjal, szerelemmel igézőt,
És hogy ez osztályt is fenekűl megdúlva találá
’S felforgatva reményörömét: „Nem kölletek, úgymond
Nagy keserűn, hiu készületek, nem kölletek immár:
Sámsonnak nemzetségét megemészti ez a’ bú,
Tetteit a’ környék iszonyodván fogja beszélni.”
’S egyszersmind elvonta magát a’ bel teremekből
És kezdett szomorú torhoz készülni magában.
Ment legelőbb is alá ’s a’ máskor lélekadó bort,
Mostan búnevelőt felhozta egy öblös üregből
’S a’ tágas palotába tevé. Majd ólaihoz ment:
Ott tejelő barmok ’s számos paripái növének
Sámsonnak mint házához méltó vala, mostan
Elvágott kötelek ’s jászlok’ töredéki mutatták
A’ romlást; de belől egy bús szegletben, aléltan,
Mintha urával együtt érezné gyászra jutását,
Állt egyedűl dúlt széna között gyors hadviselő mén,
Tér és völgy’ tapodója, fejét a’ földnek eresztvén
’S hóka fején szomorún szórt barna sörényi lelógván.
Melly, mikoron látá Tihamért, megkezde vidúlni
És bágyadt nyihogással urát ’s fejrázva köszönté.
De Tihamér búval teli bár, új fájdalom által
Álla leverten az állat előtt ’s szemlélte sokáig
Szótalanúl; fölgerjedvén így szól vala hozzá
Végre setét komoran ’s fájt, a’ mit monda, szivének:
„Hasztalanúl, hű szolga, vivőm, míg kelle, csatákon,
’S most egyedűl társam, mindentől elmaradottnak,
Hasztalanúl örömed; nem, hogy tápláljalak és nem,
Hogy gondot, gazdád, pihenő napjaidra viseljek,
Mint rabló jövök én, lovagodból gyilkosod. Eddig
Rettentő hadi munkákban, vér lepte mezőkön,
Vígan együtt jártunk, rémültelen annyi halál köztt.
Bércz, völgy nem vala gát, nem térek’ távola; győztünk
A’ hullámokon is ’s kedvez vala ifju szerencsénk:
’S ló rohanóbb nem volt, mint a’ gyors Fecske alattam
És soha gyávának nem mondott minket is a’ hír;
Most elzárta sorompóit, szűk térre szorítván
Gyász hadi pályánkat; de te is sajnálatos állat,
Hasztalanúl neveléd buja fűn bizakodva erődet
És kergetted örömfutamással az alkonyi szellőt,
Karcsú száraidat ’s a’ rajtad ülőnek alakját
Nem fogják harczjátékon megnézni leánykák,
Nem hős ifjak irígyleni. Kegytelenűl elhullat imez vas
És fogod elkeserűlt uradat táplálni halálra.
’S jobb neked, így búsonga tovább, elhullnod előtten,
Mint tolvaj Káldort szolgálnod uradra, vagy ólban
Tengned utált szalmán ’s szomorú vénségre kinyujtva
Életedet, húznod sanyaró gazdának igáját.”
Így végzé ’s Fecskét a’ tér udvarra vezette.
Ott még vérrel elegy porban látszottak az ádáz
Küzdők lábnyomaik, a’ mint dulakodva vesződtek
A’ feltúrt földnek színén ’s a’ messze fehérlő
Ház falakat haragos színnel jegyzetté sötét vér.
A’ remegő fénynél mind ezt hogy látta, ujabban
Felbőszűlt Tihamér, ’s valamint hajdanta az ősek,
Még Krisztustagadók, halmoknál ’s kisded ereknél
Készűltek lóáldozatot bemutatni Hadúrnak
És fogadást magas eskü alatt fejeikre fogadtak;
Úgy, valamintha pogány szellem bírná, könyörögve
Szólítá a’ holdat, az éjt, a’ csillagok’ ezrét;
’S a’ boszuálló istent és illy szózatot ejte:
„Éj, te sötétség anyja, komor birodalma homálynak,
Csillagok és te borongó hold, legyetek ma tanúim;
És te, boszúálló isten, hallgass meg utószor
Esdőt színed előtt: valamint e’ gyors hadi ménnek
Vére folyand e’ helyt ’s azt a’ szomjú por eliszsza,
Úgy a’ Káldoriak’ vérét onthassa imez vas
És míg Káldor lesz, soha vér’omlása ne szűnjék.
Éj ’s te boszúálló isten hallgasd meg ezen szót
’S nagy haragodban az árvának szenteld meg aczélát.”
Így szólván kivoná jó kardját oldala mellől
És a’ ménbe döfé. Végső rohanással az állat
Felszökkent, hogy ölője’ vasát érzette szügyében
’S vére buzogva kitört; a’ széllel versenező láb
Megrokkant hatalomtalanúl. Leterűlt az erős mén
’S ködbe borúlt szemeit még egyszor urához emelvén
Lassú körgés köztt vonagolva bucsút veve tőle.
De Tihamér haladék nélkül folytatta kegyetlen
Munkáját; (fogadott munkát nem végzene jobban)
Megfejtvén darabokra szelé a’ véreveszett húst,
Mint puszták’ hollója magát táplálni azonból
És tort a’ megölött vérségnek hamvain ütni.
Majd, istentelenűl a’ mellyet elolta gonosz kéz,
A’ gócz’ házi tüzét fölgerjesztette ’s borongva
Gerjedezett az ijesztő láng a’ régi homályban.
Már nagy volt az idő ’s holdnál és csillagi fénynél
Gyászviselő hölgyként virrasztott a’ rideg éjfél
Emberek’ álma fölött; Tihamért nem lepte meg álom,
Bús tornál ült gondjai köztt, mint kárhozatos rém;
És a’ mellyet evék, keserű volt a’ falat’ íze
És keserű, a’ mellyet ivék, a’ kedvemelő bor:
Gyász könyek öntözték azokat ’s nem volt, ki vigasztó
Szóval az elhagyatottnak oszolni segítse
Bánatait, nem volt a’ min enyhülne keserve.
Néma körűl minden ’s mint a’ sír, puszta; kietlen
Vissza ’s előre remény nélkül a’ szörnyü kilátás.
Így lakozék Tihamér, szomorú vendége magának
És a’ mint lakozék, és a’ bort itta, koronként
A’ könyük orczáin hervasztva eláradozának.
Majd az atyát nevezé, majd két öccsére köszönte
Bús poharat ’s folyvást sűrű köny hulla szeméből:
„Ősz atya, így szólott zokogás közt, és ti szerettem
Testvérek, kik akár a’ földben alusztok, akár a’
Föld’ színén szórt hamvatokat hordozza tűnő szél,
És ti is a’ háznak régen hű népe, vitézek,
E’ poharat rátok Tihamér keseredve köszönti;
Nem sok időre alá szálland közötökbe nyugonni
’S számkiüzött egyedűl nem lesz a’ puszta világon.”
Szólt ’s a’ telt poharat legutósó gyöngyig üríté.
Ígyen tarta keserves tort Sámsonfi magának
’S véreinek ’s gyakran gyüle még bú árja szemében,
Sűrü sohajtásai hallattak az éjfeli órák’
Lélekijesztő csendében mint erdei szellők,
Mellyeket a’ szigorú éjszak megtölte panaszszal.
Végre bor és bú megtörték őr lelke’ hatalmát
És aluvék álom nélkűl ’s nem tudva keservet:
Holtak’ sírja fölött így alhatik a’ letöröt szirt,
Mellyet gyász szókkal hint meg faragója; de benne
Hallgat erő ’s élet nélkűl a’ néma hidegség.
Feljött a’ hajnal ’s Tihamér útjára megindúlt.
Ifju királyához, Lászlóhoz megy vala, kúnhoz,
Kún hölgyek’ szeretőjéhez, magyaroknak urához
’S lelte Fehérvárott fénylő sok nagyja’ körében
Országúl mulatót ’s így kezde beszélnie hozzá:
„Felséges, hatalomra dicső, fejedelme magyarnak,
Ha valahol Tihamér híven szolgálta hazáját
’S volt, valamerre vivéd, hadaidban nem legutósó,
Hallgass meg most és nekem egy kérelmemet add meg:
Épen hagytam el a’ házat, hol apámmal öcséim
Éltek örömdúsan ’s tán óhajtoztak utánam
Messze kalandor után; mostan pedig éktelen a’ ház
’S puszta örök, mellynek komor éjszaka nyomja lakóit.
Jól tudom, ámbátor nem hallám senki’ beszédét,
A’ szomszéd Káldor szerzett nekem ennyi keservet;
Kérlek azért, törvény által büntetni ne hagyjad
Őt, de megengedd hogy viadalra kihíjam egyenként
Vérem’ dúlóit ’s gyönyöröm lesz benne, ha vesznek.
A’ ki pedig tán élve marad ’s engem megöl, annak,
Bár gonoszat tett is, legyen értte bocsánat örökre.”
Ezt mikoron mondá, minden bámulta ’s kesergék
A’ csata’ hősei őt, mi különbet azon Tihamértól,
A’ ki vidor fiatalságban, mint fényes aczél kard,
Tündöklött nem rég soraikban ’s szembetünő volt
Termeti nagysággal, most ő megalázva keservtől
’S éktelenűl állott könyörögve; de szánakozással
Így szólott László, magyarok’ szép ifju királya:
„Sámson, akarnám, hogy bíznád kezeimre boszúdat,
Meglátná Káldor, mint voltál kedves előttem
’S érezné nyomorát, mellyet maga szerze magának.
Ám ha szived sürget ’s gyönyöröd van benne, vasaddal
Venned igazságot, hírlőt küldök ki ezennel:
Az Káldor’ népét viadalra kihíja egyenként.
’S ment legyen, a’ ki megél; de ha csalt vet ’s víni egy ellen
Gyáván ’s nemtelenűl kettőt fog küldeni ’s többet,
Rája, bizony mondom, országúl küldve leszen had
’S tűz, vas emészti meg őt, népét ’s jószágait egyben.”
Így szólt ’s mind javalák fényes daliái beszédét.
’S tüstént gyors követét a’ közre hivatta, Kadártát
És bajitélőket rendelt a’ sági mezőre.
Hős Tihamér pedig a’ vízhez tartotta irányát;
Bús bikaként embert kikerülve megyen vala ingó
Partjain a’ Sárnak, melly sással, rőt buzogánynyal
És suhogó náddal koszorúzva tekerge, holottan
Vándor lápok alatt feneketlen sár vala ’s messze
Csilloga, mint az arany, veszedelmes színnel az örvény.
A’ hova vad fiait a’ csörgő récze vezette
És a’ könnyü buvár ’s a’ sárcsa merengeni kedvelt.
E’ helyeket Tihamér sokszor kémlelte vadászva,
Most bujdosva öröm nélkül hágdosta ’s kihatván
Csak hamar a’ dombot ’s megpusztúlt várat eléré.
II.
Ságon azon közben poharak köztt telt zajosabb éj;
Káldor húsz küzdőt vendégele, régi segédeit
Jó, rosz harczainak, más húszan az éji csatában
Sámson előtt hullottanak el; néhányakat ártó
Seb köte, bajtársak, részt nem vehetének örömben.
Már lobogott a’ fáklyavilág ’s tág öblü teremben
Görnyedezett nagy tálak alatt a’ hosszu cserasztal;
Körben egy egy serleg pillog
*Csillog, ragyog. (VMÖM. 5., 635.)
vala ’s szomju kupákkal
A’ párló tálak megkörnyékezve valának.
Fen pedig a’ falakat fegyver’ sokasága borítá;
Itt kard függe, amott villog vala hosszu hegyes tőr
’S rézveretes száron dárdák mutatának ölésre
Fent ragyogó érczet, mellettök fellegi foltként
Domborodott aranyos szegetével az életovó pajzs
És nyilak és kopják ’s a’ nyílnak szárnyatadó íj,
Függöttek tarkán ’s vegyesen; réműletes őrűl,
Mintha setét sírból szállt volna ki lelkök; ezek köztt
Négy sanyarú ősnek volt füstös képe akasztva,
És az egész háznak megbúsította alakját.
Most a’ bajnoki nép kezdett gyűlöngni: kevélyen
Jött maga Káldor elől, arczán a’ fényes örömnek
Hordozván jeleit; de nem úgy érezve szivében.
Már az idő első örömét megkezdte zavarni
És vétkes dúlási után bántotta maró gond
És bántotta gyanú, hogy bár titkolni remélte
Tetteit, a’ hírnek még is szárnyára kerűlhet
’S a’ már csendre jutott ország megtorlani eljön,
’S akkoron ő! – de ezen félelmet vissza riasztá;
És tuda, melly nem volt, kiderűltnek látszani kedve.
Jött és elfoglalta helyét. Eljöttek utána
Két elsőbb fiai, Petur és Ipoly, ifju tüzökben
Délczegek, a’ harcznak, bár millyen volna, örűlök
’S több véres hadi munkákban rögzöttek eléggé.
Mindkettő apjára ütött; de szivökben ölő gond
Nem fészkelte magát, vidoran lépének utána
Káldornak ’s lobogott az erő vad lángja szemeikben.
Jött azután a’ méla Simon, halovány magas ifju,
Legkésőbb fia Káldornak. Most láta először
Harczot ’s embervért ’s úgy látszék, ifjui lelke
Megborzadt förtelmeitől; soha őtet azóta
Nem készté mosolyodni öröm, nem kardot emelni,
És pengő idegen nyilakat szállatni szilaj kéj;
Hallgata és atyját titkon vádolta magában.
Két testvére után ő is helyt foglala. Jöttek
Egyszersmind a’ vér’ szolgái, kegyetlen erős nép,
Súlyos kardjaikat csörtetvén a’ sima pallón,
Jött a’ jász Sundó, legerősebb bajnoka Ságnak,
Mint valamelly oszlop, zárván nagy termete a’ sort.
Mindezek a’ bő asztalhoz járultanak és nagy
Zúgás és recsegés közben helyeikre leültek.
Már minden helynek meglőn vendége, uratlan
Egy szék volt Káldor’ balján, bíborba borított
’S gyéren arany himes párnákkal. Rajta keresve
Függött minden szem; de leginkább nyúgtalanúl várt
Káldor, ’s a’ kérdők ’s felelők köztt zagyva zsibongás
Támadván zajjal betelék a’ tágas ebédlő.
Ajtó nyílt azalatt ’s Káldor’ hajadonja belépett.
Őtet csak ritkán láták a’ bajnokok; atyja
Óva külön nevelé ’s tilalom vala szólni előtte
Harczai’ sorsáról; a’ két ház’ régi haragját
Csak sejté; de harag nem fészkele tiszta kedében.
Mint fen tölgy’ sudarát a’ felhők’ lángfia tépi
’S fergetegek száguldoznak sürü lombjain által,
A’ völgyek’ violája pedig kijön a’ fa’ tövénél,
És nem tudja hogy a’ szellő, melly illatit issza,
Szélvész a’ fatetőn, nem tudja, hogy a’ ragyogó menny
Kék szeme’ gyöngyeiben, zápor volt a’ fasudár köztt,
Villámtól forralt, zivatar hullatta özönvíz:
Így a’ gyenge leány felnőtt a’ férfi seregnél
’S míg azokat harag és gyűlölség vitte, szelíden
Ő bék’ és nyugalom’ karján növekedve kifejlett
Gyermeki napjaiból; megszokva szeretni ’s szeretve
Lennie, testvérek ’s atya voltanak öröme, gondja.
Lelke szelíd érzelmekből és szent akaratból
Volt gyönyörű öszhang ’s hítták vala szép Enikőnek.
Hogy kitünék, mély csillapodás váltotta föl a’ zajt.
Mindenik, a’ mint ült, egy időre az ámulat által
Megmaradott leszegezve merőn ’s a’ marczona képek,
Úgy látszott, vadságoktól megválni kivántak.
Majd mozgás eredett ’s a’ tetszet’ hangja magában
Értetlen szavakat mormolt. A’ könnyű leányka
Jött ’s csak alig sejtett haladással elére helyéhez.
Káldor az eljöttet mosolyodva szelíden apolta
*Csókolta. (VMÖM. 5., 635.)
’S egy pillantatig elfeledé hogy gondjai vannak.
Felnézett Simon és beborultanak arczai. Káldor
Szerte körűl hordozta szemét és bíztata szóval
Mindeneket, maga példaadó a’ víg lakozásra
’S kezdődék az evés, majd víg poharakra kerűlve
A’ sor, erőt von a’ szilaj élet’ kedve ’s csapongóbb
Mozgások ’s hevesebb szóváltás ébrede: minden
Arcz kiderűlt, csak az egy Simonén vesztegle borongás.
Káldor látta ’s komor feddőleg néz vala rája,
Szólni, ne hogy kedvet bontson, tiltotta okosság.
Érté a’ haragos homloknak néma beszédét
’S félre vonúla Simon; kivonúlt nem sokkal utána
Szép Enikő ’s magok a’ harcznak szolgái maradtak,
Dísztelenűl, mint a’ fa virág nélkül, mint felleg, ijesztőn,
Mellynek utósó fénysugarát elvette az alkony.
’S most Káldor – töltött kupa volt megemelve kezében –
Fölkele és csendet kérvén illy szózatit ejté:
„Társai sorsomnak, még eddig jónak, akarnám,
Hogy nyugodalmasbnak legyetek látói ezentúl.
Tudva van, a’ harczból diadallal tére be László
’S szent a’ béke megint: minket más tesz vala mentté.
Harcz és visszavonás ’s az erő’ törvénye azokban;
Eskü azért, hogy senki, ha ránk vád jőne gyanúból,
Sámson’ háza dulásáról nem vallja tudását,
Eskü, hogy a’ titkot kiki híven rejti halálig:
Úgy legyen e’ várban boldog maradása’s azonkép
Váljék méreggé, minden csep, mellyet iandó
Végtelen átok alatt, a’ mint nem tartja meg eskét.”
Szólt ’s kiki vad szavakat mormolt mély hangon utána,
’S a’ poharat, mellyet tartott, szájához emelte.
Még ittak mikor a’ kapunál rézkürt’ szava hallott
’S a’ kegyetlen dúlók’ lakozását félbe szakasztá.
Első volt Káldor, ki helyét elhagyta, utána
Félig ürített kelyheiktől megválva kelének
A’ fölijedt eskvők, zavar és sokféle tünődés
Lelkeikben; de azonban elért a’ kései vándor,
Végig csörtete a’ márvány padu csarnokon és a’
Tág palotába nyitott. Talpig fegyverben, az ország’
Czímeivel paizsán, jól termett férfi, Kadárta,
A’ bajhírlő volt ’s illy szózatot ejte belépvén:
„Lászlónak hírlője jövök Sámsonfi’ nevében,
Hozzád ’s társaidhoz Káldor, meghozni halálos
Bajnak ajánlását. Méltók hogy vesszetek el mind,
Vértörvény által; mert úgy hiszi, hogy ti valátok,
A’ kik az éjnek leple alatt gyilkoltatok, irtván
Ártót, ártatlant, megrontván őtet örökre
Bánattal, testvértelenűl maradottat, atyátlant;
Még is azért őtet meg nem nyúgatja haláltok
Vaktörvény által, maga hí fel bajra egyenként,
És kárhozzatok el, ha lehulltok hőskeze által;
Ha pedig őt a’ sors adná elveszni bajában,
Ment legyen a’ ki megél, se az emberek őtet azontúl,
Bűneiért, se az isteni kéz soha meg ne keresse.
Ezt Sámson; de ha cselt vettek, vagy ketten az egyre
Gyáván ’s nemtelenűl fognátok víni, királytól
E’ törvényt hozom: országúl rád küldve leszen had,
’S véredet és magadat javaiddal tűz vas emészt meg.”
Mint mikor éj’ idején felhő torlódik egekben
’S záporral viselős kebelét megnyitja futó fény
’S a’ puszták’ utazója veszélyt vél jőni ’s halállal
Terhes villámot; a’ villám nem jön azonban,
Fenn villog végig beborúlt pályája’ határán
És az utat kideríti körűl ’s az utasba reményt önt:
Úgy Káldor, ki halálhírt félt és szörnyü kiirtást
Tetteihez képest, hallván a’ bajra hivó szót,
Megvigaszék a’ szóra ’s kevély mosolyodva imígy szólt:
„Sajnáljuk, hogy az elkeserűlt ifjú szive minket
Vádol ’s bűn neveket hangoztat előre; de várjuk
Vádaiért számkérendők, ’s úgy hisszük, előbb lesz
Színtelen árnyékká, mint rajtunk megbizonyítsa
A’ mit kínjában, nyomorú, elmonda felőlünk.
Vidd meg, jó hírlő, e’ hírt neki ’s mondjad ezentúl
Éjjel vagy nappal vagy akár éjfélkor is, a’ mint
Választandja korát, jőjön ’s zörgesse kapunkat,
Ellenségi csak a’ gonoszúl vesztünkre jövőnek,
Ölni nem óhajtók, ha kivánja, baráti leendünk.”
Monda ’s miként jött a’ hírlő, elhagyta veszélyes
Házát Káldornak. Huzamos lépései hosszan
Hangzottak kifelé menetében ’s a’ hogy enyésztek,
Úgy a’ benn maradottak’ gondja fogyott, mindnyájan örülvén,
Más végét várók, ha világra jövendne, hadoknak.
’S első volt Káldor, ki pohárt és szót veve, mondván:
„E’ poharat Sámsonra iszom. Sámson’ fia halld meg:
Sundó lesz, ki leküld, ha mozogsz, keseregni apádhoz.”
Szóla ’s mohón a’ nagy poharat fenekéig ürítte.
Példáját minden követé, otromba fenyítést
És kaczagást keverének iván Sámsonfi’ halálát.
’S hosszan húzódott lakozások. Azonban az éj ment
Félénk tolvajként, elvitte magával az álmak’
Kincseit, a’ napnak hagyván sok gondot, ezernyi
Bajt és fáradozást ’s ahhoz nem egyenletes osztályt
A’ kívánt jóból, a’ földön vándor örömből.
És az ölések’ napja beállt. Ébren vala Sámson
Súlyával bánatjainak. Élet’ jelit adván
Megzendűlt a’ ház ’s ő fájó szíve azonnak,
Rémületes dobogást keltett szomorú kebelében.
Elcsüggedne; de a’ bosszú megtartja erőben
És harag a’ sárkány, melly őrt áll lelke’ tüzénél.
Öltözik. A’ vértet karcsú testére csatolja:
Fegyvere kard ’s buzogány; paizsát eltördeli, szintúgy
A’ kelevézt; lobogót nem hagy tarkállni sisakján;
Dísz nélkül teszi föl, vas lapba szorítva sötétlő
Fürteit és arczát. Mint bércz, melly nem mutat ékes
Lombú rengeteget, tetejét nem hímzi virágszál,
De komor és vad sziklákkal borzad föl az égre,
’S villámot, zivatart nem fél elvárni: azonkép
Állott dísz nélkül Tihamér, deli termete súlyos
Fegyverben, vastól feketén, készülve halálra
Küzdeni ’s elleninek bízton felfogni csapását.
Ment ’s a’ Káldoriak’ veszedelmét vitte magával.
Még csend volt Ságon, mikor a’ zárt vaskapu’ táján
Megjelenék Tihamér és azt buzogánynyal ütötte.
Háromszorta nehéz buzogánynyal sujt vala hozzá,
Annyiszor a’ kapu messzeható döngéssel ijesztvén
A’ levegőt, a’ belvárnak fölverte lakóit.
Majd hársány szavait hallatta az ifju, kiáltván,
Káldornak harsogta nevét ’s a’ káldori népnek
Monda halálos bajra hivást, mindennek egyenként.
’S jött Káldor, ki legelső volt a’ várlakon ébren,
’S a’ kapuhoz jutván így szóla haragva: „Ki vagy te
Durva, silány pompájában rosz fegyvereidnek,
Békzavaró, ki vagy, a’ ki reánk, mint farkas üvöltesz
’S fölrázod, mellytől rettegned kell, az oroszlánt?”
Így szólott ’s az alatt népesb lett a’ sima várfok.
Egymást érve Petur ’s Ipoly és szolgái jövének
Káldornak, de reájok, ölést óhajtva, sötéten
Nézett föl Tihamér ’s keserűn illy szózatott ejte:
„Káldor, erősebben mint a’ vas, fáj nekem a’ szó,
’S szó soha már örömet nem fog hozhatni szivemre,
Mert a’ mit szereték, azt kínom volna nevezni,
Míg te is élsz. De ha bátor vagy, jer szállj le fokodról
’S gyilkosságaidért, míg tart véredben, adózzál.”
„Ösmerlek, te kevély még a’ bánatban is,” így szólt
Káldor az ifjúhoz; „de ne légy az végedet érvén;
Szolgám fog hozzád viadalra leszállni ’s az öl meg.”
Szólt ’s tova tért, Tihamér a’ síkon várta csatáját.
Most Petur és Ipoly apjokkal szót váltani kezdtek,
Mindketten vágyók Tihamért megvíni; de Káldor
Tiltá a’ viadalt nekik és Sundónak adott jelt.
Vissza menének mind; de Peturt nem ereszti haragja,
Hátra maradt egyedűl ’s illy szókat monda sietve:
„Halld Sámson, ha megélsz, míg a’ hold feljön az égen,
Látogatód leszek; a’ jelszó: életre, halálra!”
„Elvárlak,” mondá mély hangon az elkeserűlt hős
És bevonúla Petur; de helyette Ipoly jöve sebten
És szeme, mint a’ láng, repesett föllelnie Sámsont;
Majd hogy azont még a’ kapunál késdezve találá,
Ott termett ’s illyen szavakat mondott vala hozzá:
„Sámson, igen bánnám, ha egyébnek jutna halálod
És nem ezen kar előtt szállnál a’ porba; de várj el,
Látogatód leszek a’ holdnál ’s életre, halálra
(Ez legyen a’ jelszó) vég harcz fog lenni közöttünk.”
Szól vala ’s hogy fegyvermozgásokat érte belünnen,
Mint a’ könnyü hiúz, választ sem vára beillant,
Harcza felől, hírszomja, gyanút támasztani félvén.
Hős Tihamért pedig aggodalom bántotta: tünődék,
Nem csel-e, hogy ketten ’s tán tőbben fognak orozva
’S nemtelenűl önvárában támadni fejére
És mielőtt boszúját állná, bús napja leszálland?
De nagy lelke hamar megvált e’ gondolatoktól:
’S „jőjenek a’ rablók,” úgymond, bár jőjenek el mind;
Egy hitem él, nem fog kezeiktől jőni halálom.”
Ezt gondolva tovább állott ’s a’ sági lapályon
Néze vivásra helyet, temetőt a’ Káldoriaknak.
Jött Sundó talpig vasban, nagy kardja fityegvén
Balja felől; de szivos kopját pörget vala kettőt
Egyszersmind ’s látszott erejét hogy emelte ügyesség.
Súlyos volt pedig és hosszú a’ kopja, hatalmas
A’ vasat, és vág alatt az eret megjárni hegyével.
Ő ezeket játékképen forgatta ’s közelge
Mint valamelly vasvár, nyomván nagy teteme a’ tért.
Fenn a’ Káldoriak menetét vígyázva kiálltak,
Bízakodók Sámsont legutószor látni csatában;
Távolb sátor alatt a’ harcz’ bírái tanyázván.
Ő pedig a’ síkon folyvást haladott vala és hogy
Kopja vetésnyire ért, kiveté nagy könyüden a’ balt,
Melly Tihamérnak előtte lehúllt; de azonban
Harsány vad hangon szólt Sundó hős Tihamérhoz:
„Dárdádon, tudom, a’ tikok ülnek, vagy megehűlvén
Nyársúl forgattad ’s most nincs mit hozz viadalra;
Vedd föl azért, mellyet küldék, víjunk meg egyenlőn;
Mellyet küldendek, hiszem azt, fölvenni bajosb lesz:
Megkeres önként is ’s nem fog megválni velődtől.”
Szóla ’s kevély elbíztában Tihamérra suhantá
A’ kopját ’s egyenest sisakának ment az, ijesztő
Éle hasítván a’ levegőt ’s szárfája süvöltvén.
’S nem fáradva elért a’ vas, hova szánta vetője,
A’ sisakos főhöz; de hegyén koppanva meg éli,
Félre szökött nagy rezgés köztt a’ földbe furódván.
Érzé a’ sujtást Tihamér, hökkenve fejével
’S hallá kárhozatos csengését; de hamar eszmélt
Tompa nyugalmából és a’ két kopja után nyúlt.
Háborodott Sundó kirepűlt kopjái lehulltán
’S már készűlt inkább karddal közel állani harczot,
Mint elvárnia két lövetét; de nem engede nyúgtot
Sámson az ádáznak, kopját vete rája legottan
’S a’ két kopja kiment sebesebben, mint jöve, mint két
Héja süvöltének törvén hatalommal urokra.
Vastérdét éré legelőbb a’ kopja, befurván
Gyűrűs kapcsa fölött ’s a’ fájó csontig eresztvén
Szomjas aczélvégét. Csikorogva hajol vala Sundó
Hogy kiragadja; de íme suhant sebtében utána
A’ másik gerely és behatott nagy melle’ vasába,
Mint valamelly ártó növevény nagy messze kiállván
Rőt nyele, és mellét az aczél vég tőre szegezvén.
Ezt látván megörült ’s harczát végezni sietve
Jött az erős ifjú, gerjedt haragában emésztőbb
Mint az emésztő láng ’s fenn villoga kardja kezében.
’S méregből ’s fájdalma miatt már nem nyöge Sundó,
Ordított, mint a’ fenevad, szaladásnak eredten.
Nagy bajjal vonszolta magát Tihamérnak előle,
A’ két kopjával, hogy azont kiragadja, vesződvén;
Az pedig őt kegyelem nélkül pusztítani kezdé:
Vállain és sisakán, mint a’ pőrölynek ütése
Hangzott a’ buzogány sűrű kopogása; kiáltás
Hallék a’ réműlt Ságról ’s akaratlan ijedség
Vonta be szíveiket; maga Káldor gyászos időknek
Látta jövendőjét ’s bús homloka ránczba szedődék.
De Sundó kiszakasztván a’ kopjákat, omolni
Hagyta sötét vérét ’s kardjában bízva kirántá
A’ majd ölnyi vasat ’s égett ostromlani Sámsont
Súlyos ütésekkel. Hogy távol tartsa magától
’S végre kifárasztván bizonyos rést leljen ölésre,
Ösztöne súgtá de nem szünt megközelíteni Sámson
Mint sanyarú bányász, vagy mint a’ kincseket ásó,
Tűr hevet és hideget, nyugalom nem tartja, sem álom,
Hogy nyereséggel utóbb a’ hegy’ szívébe lejusson,
’S a’ föld’ bálványát, az aranyt fölemelje jutalmúl:
Úgy vágyott Tihamér Sundónak jutni szivéhez,
Semmi csapás nem volt őt távol tartani képes.
És már vérbe borúlt makacs ellensége; kegyetlen
Sundó rosz napját látá közeledni, de bízék
Még egy ütésével megfordíthatni csatáját
’S össze fogott kézzel lecsapott bajtársa’ fejére.
Terhes volt a’ csapás ’s mint a’ vágott fa’ esése,
Zúzó ’s rémületes; megtántorodának alatta
Lábai Sámsonnak, feje lógott mint az ütött gally,
Széles válla között lehajolva; de önnön ütése
És a’ vére fagyott test’ súlya vevé le nehézkes
Lábairól Sundót. Lebukott térdére, felállni
Nem képes, bár mint ügyekeznék. Sámson időt nyert,
Vissza vévé erejét hős karja, kivonta sietve
A’ ragyogó kardot ’s készűlt elvégzeni harczát.
Földbe merített kardjával támasztva magát még
Térden volt Sundó ’s a’ hogy közelíteni látta
Öldöklő Tihamért, illy szókat mond vala durván:
„Vaj mi veszett voltam, kelevézt, hogy hánytam elődbe
Sámsoneb! a’ nélkül most e’ vér lepte mezőben
Téged látnálak fetrengni előttem; azonban
Jőj és végezd el munkádat ’s tudd meg, ezen kar
Ótta meg ősz Sámsont attól, hogy lásson, örökre.”
„És téged” felelé Tihamér, „most olt el azon kar
Kárhozatos rabló, poklok’ fáklyája, örökre,
Hogy soha rosz lelked honnját ne találja ’s házátlan
Bujdossék ’s nyomorún a’ világok’ végtelenében.”
Így szólván kinyítá vértét a’ roskadozónak
’S karddal barna fejét elválasztotta nyakától.
Majd kardjára tüzé sisakostúl a’ fejet, és ment
A’ vállára vetett karddal vér hullva nyomába:
Rémületes látvány a’ néző Káldoriaknak
És nem ohajtott vendég a’ házban, hova méne,
Hol szomorú csend volt, és nem vala, a’ ki fogadja,
A’ ki örömmel a’ győzőnek járuljon elébe.
Ő mene ’s ellensége’ fejét kapujára kiszegzé.
Még az nap kétszer harczolt a’ sági fenyéren
*Ritka fűvel benőtt terület. (VMÖM. 5., 636.)
’S még Káldor két szolgának sínlette halálát,
A’ kiket ők csendes gyásszal mély földbe takartak
És lobogós kopját tűztek sírjaikra; de Sámson
A’ leütött fejeket réműl kapujára kitűzte.
Fenn vala már a’ hold ’s szomorún a’ puszta falak köztt
Ült vacsorájánál Tihamér, elmélve kiirtott
Nemzetségéről ’s várván a’ harczot; azonban
Mint bagoly odvából kisuhan, mikor a’ fedező éj
Szőnyegeit kiterítve leszállt bérczekre, mezőkre,
’S messze ható szemeit gyilkos vágyalma vezérli:
Úgy Ságból kijövének ölő szándékkal az ifju
Káldorok és egymást nem sejtve siettek elérni
Úrhida dombjához. Petur első jött be, megállott
A’ kapunál ’s nagy gondolatot forgatva eszében
A’ kapu’ két szárnyát betevé ’s elzárta rudakkal,
Hogy ha talán egyikök, menekedni akarna, ne tudjon,
’S a’ sorstól neki szánt ez helytt ma elérje halálát.
Kába! oroszlánnak barlangját zárta magára
’S bízott a’ sorshoz, mellyet maga sürgete dúlni.
Jött azalatt Ipoly a’ túlsó kapun. A’ kapuzárót
Látta’s gyanítá szándékát; de remegni tudatlan
Lelke legott el lőn ugyan arra tökélve, bezárá
A’ kaput ő is, elebb a’ tér udvarra sietvén.
És vakon a’ boszutól, melly dúla lobogva szivökben,
Testvér a’ testvért ellenségének alajtá.
*Vélte, sejtette. (VMÖM. 5., 636.)
Mindkettő sietőn a’ tér udvarra kijutván
Jelszavakat váltvák, viadalmasan össze rohantak.
Milly hamar a’ tavakon két hullám megtöri egymást,
Vagy mint két felhő, melly össze jön a’ zajos égen
’S egymást szélvészszel ’s haragos villámmal emészti,
Hullván megtépett kebeleikből a’ sürü zápor:
Úgy ezek a’ szélnél, a’ lángnál hírtelenebbűl
Elronták egymást. Leterűlt Petur öccse’ vasától,
Megszegvén derekát a’ véknyán általütött kard,
Elhullott Ipoly is bátyjától véve halálos
Szúratokat mellén. Dobaj és a’ fegyveri csengés
Fölverték Tihamért, bámulva figyel vala ’s látá
A’ kettős rohanást, ’s a’ kardok’ villanatában
Legdühödőbb harczot ’s sietett a’ térre kijutni.
Már feküvének azok. Kiderűlt a’ bujdokoló hold
’S árúló sugarát bágyadt szemeikre vetette.
A’ megnyílt sisakon kitekinte utószor Ipoly még
És kitekinte Petur ’s iszonyú vala kínja szivöknek
Sámson’ lábainál egymást haldoklani látván.
’S nyögve Petur szólott: „Ipoly így kell válni? de váljunk:
Sors akará, hogy Sámson után a’ Káldor elessék.
Isten hozzád a’ sírban. – ’S még szólna; de fáradt
Nyelve megállt a’ halál’ révén. Vonagolva kinyujtvák
Véres karjaikat egymásra borúltanak. Így ők
Mondhatlan keserűséggel megváltak az élet’
Napjaitól, csak imént vad erőben féktelen ifjak,
Most testeik halom a’ földön, lélektelen alkat.
Bámúlt a’ harczon Tihamér és néma merően
Álla soká, majd a’ sisakot lecsatolva fejökről
Halvány arczaikat vizsgálta kegyetlen örömnek
Képzelgéseivel: illyen volt arcza Petőnek,
(Öcse’ nevét mondá) illyen volt fürge Gyulamé,
’S illy halovány az öreg Sámsonnak képe, midőn őt
Éjjel az ádázok megüték véletlen az álnok
Fáklya’ világánál és vére fiaira lehabzott,
Akkor is óhajtván Tihamért hogy jőne segédűl,
Akkor is átkozván, bosszút ha nem állna; de örvendj;
Így képzelge tovább, örvendj boldogtalan árnyék:
Ellenidet gonoszúl egymásra vezette szerencse
’S lábam előtt a’ két Káldornak vére patakzik.
Eljött a’ hajnal, szomorúság’ hajnala Ságon,
Harczszerető fiait Káldor nem lelte; de látá
Vérbe borúlt fejöket kapuján a’ sámsoni várnak
’S rémület és harag és bánat változva eszében
Elszánás nélkül fogyató kínokban evődött.
Menne, hogy a’ gyilkost várában elölje, kivánná,
Mint szomjú föld a’ záport, vérének özönnel
Látni elomlását; de maradt mit veszteni; éle
A’ két gyermek még, még volt bizodalma körökben
A’ más kettőnek gyászát elbírni ’s reménye,
Hogy Tihamér, mi előtt véréhez jutna, kifárad
Harczaiban ’s elesik küzdő szolgái’ kezétől.
Őtet azonban az ifju soká nem hagyta tünődni,
Eljött vérdíját megvennie ’s dönge szünetlen
Súlyos ütéseitől a’ vert kapu. Eljöve reggel,
A’ delelő nappal ’s napesettel; nem hagya nyugtot,
Nem bánatra időt. Káldor’ szolgái esének
Mint dérvette levél ’s minden nap a’ sági fenyéren
Harcz vala és temetés ’s a’ halál’ félelme fölötte.
Sámson’ háza pedig rémségesen álla tetőjén
Csak kis időre ’s komor vendéget látva urában.
Rettenetes kapuján kiaszott vérarczok epedtek
A’ nézőre ’s ijedve futott a’ vándor alóla.
Ságot azonképen kezdé mindenki kerűlni:
Bátrai elhullván, kiszökött a’ gyáva cselédség;
A’ betegek kór ágyaikból sápadva kimásztak,
Messze hagyák el a’ házat, hol mindennapi harczban
Dúla halál ’s lebegett elfordíthatlan enyészet.
III.
Gyermekivel maradott Káldor ’s már büszke reményi
Elhagyták lelkét. Földben vala dísze hadának,
’S még épen Tihamér, őt is megvíni jövendő
És elrontani a’ házat, melly századon által
Hősekkel ’s deli szűzekkel gyarapodva virágzott.
Mint feketű felhőt, látá fenyegetve halálnak
Lengeni zászlóját, lélekben látta, de még nem
Engede a’ kétségbeesésnek; erőt veve búján
Még egyszer ’s elvonva Simont így szól vala hozzá:
„Gyermek, igaz fajom a’ vérből, melly bajnok apákról
Tisztán szálla reám, ’s melly újra, ha éltedet őrzöd,
Mint serevény erdő,
*Növekedő, sarjadó fiatal erdő. (VMÖM. 5., 636.)
dúsan kivirúlhat utánad,
Hallgass meg ’s nemződ’ jó czélu szavaira figyelmezz:
Sors-e, vagy átok volt, ragy az égnek régi haragja,
Sámson’ eleste után, hogy Káldor’ háza romoljon,
Nem tudom; úgy látszik végünk’ bús napja közelget,
Annyira megnehezűlt Tihamér’ gyilkos keze rajtunk.
És ha kivesztem után még élnetek, alku lehetne,
Elhúnynék örömest; de ha engem elejte, reád jön
A’ szörnyű ’s elemészt hamarább a’ déli mirígynél,
*Döghalál, pestis (déli, mert főleg a melegebb, déli tájakon öltött nagy méreteket). (VMÖM. 5., 636.)
Haj! igen is méltókat imilly köszönetre; azonban
Mentségünk, ha akarsz engedni szavamnak, ez egy van;
(És hogy akarj, elesett bátyáid’ lelke kivánja)
Majd ha kiálltunk a’ véres pályára, viandók
Én ’s Tihamér, úgy intézem hátrálva csatánkat,
Hogy közel essék e’ titkos járathoz, azonban
Őt te az elrejtett helyből gyors nyíllal ütöd meg,
Kettővel, ha nem ártana egy ’s a’ lankadozónak
Én az utó sujtást megadom, hogy örülve ne lássa
Káldor’ háza’ belét, nyomorú Enikőnek utánunk
A’ gyűlölt hatalomszemmel ne kivánja szerelmét;
’S míg mi alatt síron túl is tán kínban evődünk,
Ő ne lakozhassék, gyönyöreiben a’ Káldori vérnek.”
Szóla, haragnak szikráit forgatva szemében
A’ végső szóknál és választ vára fiától;
Az pedig illy nem várt szavakat mondott vala vissza:
„Káldor elég a’ gyász, súlyát ne nevelje gyalázat,
Egyszer harczoltam nem méltó harczot, utáltat,
Kárhozatost, ezután méltót keresek ki magamhoz;
Téged azonban atyám, tartson meg hosszas időkig
’S mentse szegény Enikőt az igaz, ’s könyörűletes isten.
Én Tihamérra megyek ; váljék el sorsom előtted;
Vagy győzök vagy esem; de orúl nem vívok ezentúl.”
„Vessz el hát nyomorú! így szólt a’ dühült atya, vessz el
Elpártolt vér, majd ha atyád’ elhulla előtted,
Majd ha vitézi fejét láttad lehanyatlani porba,
Akkor, mert akarod, magad is bár veszsz ki vasától.
Ám addig mozdulni ne merj ’s megelőzni csatámat;
Mert ha gyanítandom szándékodat, e’ kezeimmel
Téplek el és szórlak Tihamérnak elébe; ’s te mennél,
Harczra, te árny, te nem is Káldor? légy veszteg, apádnak
Nélküled is voltak diadalmai ’s úgy hiszi, lesznek.”
Szólt ’s elhagyta fiát ’s a’ fegyverházba rohanva
Fegyvereit szedegette vadúl ’s illette magára
’S elbúsúlt keddel készűlt a’ harczra; de a’ pört
Hallván szép Enikő sietett rémülve Simonhoz,
A’ boldogtalan és illy kérdést tesz vala hozzá:
„Ah Simon, ah szeretett bátyám, te reménye hitemnek,
Még egyedűl nyájas hozzám a’ szörnyü napokban,
Szólj, az egekre, miért e’ pör te közötted, atyám köztt,
Kiknél nincs egyebem? Mért a’ bú Káldor’ evődő
Lelke’ homályában? mért e’ mindennapi harczok
Ságnak szép mezején ’s mellyet borzadva tekintek,
Rajta sötét lobogós kopjákból a’ komor erdő,
Melly kivirítani haj! soha nem fog senki’ könyétől!
És Petur és Ipoly, ők nem térnek-e vissza körünkbe?
’S illy egyedűl, illy mindentől megválva fogunk-e
Élni magunknak kín és bú, másoknak ijesztők?
Ah Simon, én iszonyút sejtek: kiderűlt vala lelkem,
Mint a’ mennyalapú tószín; most rémület és gyász
Fogtak benne helyet ’s a’ halálnak enyészetes árnya.
Mondd el, bátya, mi vége leend mind ennek? elég-e
Már a’ mit veszténk, vagy melly gyász várakozik még,
Hogy tudjam, ’s ha jövend, készen ’s elszánva találjon?”
Erre felelt mély sóhajtás szakadozva szivéből
A’ keserűlt testvér ’s szomorú vala hangja szavának:
„Vajha szerencsétlen ne születtél volna, vagy eddig
Födne hideg sírbolt és engem is, élete untat
Régen ez a’ tápláló föld vett volna ölébe,
Hogy most, a’ miket elmém tud, kibeszélni ne kellne,
’S a’ mit mondandok, neked azt meghallanod. – Árva
Elhagyatott Enikő! örömest hallgatna tovább is,
Mint hallgat vala testvéred, de bizonytalan óra
Rejti sötét végét sorsának; meglehet, eljő,
Még mielőtt vélném ’s akkor nem tudni, mi hasznod,
A’ mit már sejtesz? Tudd hát: a’ Sámsoni házért,
Mellynek erős népét éjenten Káldor elölte,
Most a’ végivadék Tihamér jő venni boszúját,
És ő az, ki naponként e hadat űzi mezőnkön
’S rettenetes keze’ műve után serdűl föl ez erdő
Gyász kopiáinkból, kiknek maga tette alapját.
És Petur és Ipoly ők oda vannak örökre; de még él
Győzetlen Káldor, még bírom kardomat én is
’S gyáván a’ gyilkost nem fogjuk várni fejünkre.
Hagyd Enikő, hagyd a’ sírást, nem fogsz te maradni
Védtelenűl, soha Káldoriak’ vérébe gyalázat’
Sarja ne oltassék ’s attól, ha magadra hagyatnál,
És látnál közeledni veszélyt, ójon meg ez a’ tőr.”
Így szólt ’s egyszersmind a’ tőrt nyujtotta; fagyott, forrt,
Míglen bátyja beszélt, Enikőnek vére ’s könyeinek
Rémület és búkín zavarák forrásait: a’ szív
Benne patakként lőn, mellynek magas ormozatokról
Vad sziklák’ borzalmai köztt fut völgybe panaszszal
Árja ’s nyugalmát a’ nagy uton nem tudja találni.
Illy vala elszörnyedt Enikőnek szíve: meredten
És irtózva fogá a’ tőrt hű bátyja’ kezéből,
Mellynek imént, maga, szép hüvelyét hímzette aranynyal
’S kedves ajándékot vélt adni Simonnak, azonban
Vissza kerűlt vad czélja szerint fenyegetni adóját
A’ veszedelmes vas; de az ártatlannak eszében
Lassanként kiderűlt a’ vészes pálya; elérté
A’ szomorú intést ’s meg kezdett rajta nyugonni.
Csókkal bátyja kezét ’s a’ tőrt illette’s szelíden
Elszánt lelke szerint illy szókra nyilának el ajkai:
„Bátya, megértsem-e, a’ mi balúl van rejtve szavaidban?
Nemde te is szeretett testvér és Káldor, ölemből
A’ megemésztő harcz’ viharának mentek elébe,
’S legboldogtalanabb Enikő, ha ti elmaradátok
E’ tőrrel nyomorú lelkének nyissa meg útát?
’S ég, te bocsásd e’ bűnt! én nem fogok élni. Mi volna
Élnem örök kínban? mint fekszik rajtam ez is már,
Mellyet adál, mellyet sorsunk, hogy mondj ki, parancsolt.
Hárfa vagyok, mellynek húrját megtépte szilaj kéz,
Melly soha már meg nem zendűl, hangatlan üres fa,
Még egy ütés kell ’s a’ zengőt nem fogja találni
Sem tündér szerelem, sem öröm’ játszó keze többé.
Ah nem lesz nekem a’ léttől megválni keserves,
Tőled válni nehéz és válnom az édes atyától.
’S válnunk kell-e Simon? szemeidben látom erő küzd
’S kétség; ám váljunk, nem örökre, ha kedvez imez vas,
És nem örökre talán, ha fog úgy kedvezni szerencséd,
Mint Enikő értted nagy buzgósággal imádánd.”
Szólt ’s bátyjára borostyánként tapadának erőtlen
Karjai, és csüggött feje, mint a’ szelíd fa’ gyümölcse,
Halvány vállai köztt; de vihar vala lelke Simonnak.
Nincsen nyúgta tovább, atyját megelőzni ohajtva
Elszaggatja szelíd kötelét a’ bánakodásnak
’S öldöklő fegyvert ’s viadalt megy venni magára.
Káldort a’ hova megy, nyomban kíséri sötét gond,
És kétségbeesés, ha az elmúltakba tekintve
A’ még vesztendót sanyarún számlálja; dühöngő
Elszánás pedig és több mint embernyi gyülölség
Hajtja, ha ön erejét ’s Tihamért forgatja eszében.
Ott vár a’ kapunál ’s mint a’ napenyészeti felhő,
Melly záport ’s lobogó villámot forral ölében,
Mind inkább komor és komorabb lesz lelke; borúsan
Néz befelé, majd nyúgtalanúl a’ sági mezőre
Változtatja szemét. De azonban szökve kijutván
Harczol már Simon és bal sors hajtotta fejétől
Győző Sámsonnak rosszúl téríti csapását.
Küzd hevesen nagy erővesztéssel az ifju, csapongva
Majd itt, majd meg amott mint a’ láng, ostromot újít;
’S tettei hírre jutandók még, ha szerencse akarná,
Hogy Tihamér kezeit kikerűlje; de mint az utósó
Napnak itélete jő elfordíthatlan ütések’
Súlyaival Tihamér; meg van számlálva csapása
’S mindeniket bizonyos romlás kíséri; Simonnak
Élete, mint felvert házban a’ kincsek’ uráé,
Fegyveri köztt biztos maradását nem leli többé.
Egy vágás által ketté van szegve sisakja,
Látszanak elnyíló vértén a’ szörnyű rovások
És keze, melly védné, pazarolt erejében alább száll.
A’ már már elesendőnek még egyszer az élet’
Képe hizelkedik és ifjúság rózsaszínében
A’ még nem látott napok állnak csalfa varázszsal.
Mint elhagyta tanácstalanúl a’ várat, azonkép
Fut mostan mentője felé ’s minden haladása,
Minden egy egy lépés hazugúl szaporítja reményét.
Futna tovább, még tán atyjától nyerne segédet
A’ nyomorú; de utána van a’ könyörűtelen űző
És egy ütéssel az elhaladót leteríti beérvén.
Ottan ölője’ szivét kezdé kérlelni az elhúllt,
’S bágyadtan megemelve fejét, így szól vala hozzá:
„Szüntesd meg Tihamér egy pillantatra csatádat,
Egy pillantat után szükség már nem leszen arra.
Éltem enyész, mint a’ párák’ játéka, miként a’
Délbáb a’ rónán ’s méltó vagyok arra, hogy a’ mint
Véredben, noha még akaratlan dúltam, azonkép
Szenvedjem haragod’ súlyát. ’S nem is e’ rövid élet
Már ’s ez örömtelen az, mellyért esdeklem előtted.
Irgalmatlan előtt; de ha van még emberi lelked
’S isten’ képe alá nem rejtél farkasi szívet
És ha keresztény vagy, ha bizol valahára, reménynyel
Állani isten előtt, könyörűlj az erőtelen árván,
Elhagyatott Enikőn, ki neked nem véthete, a’ ki
Senkinek a’ kiterűlt földön soha véteni nem fog,
A’ boldogtalan ah, igen is büntetve miattunk,
Hogy fiatal napjait gyász fogja fedezni halálig. –
Ah Tihamér, hideg a’ te vasad keblemben, előttem
Köd terjeszkedik és az enyészet’ képe borúl rám:
Úgy áldjon meg az ég, a’ mint hozzája kegyes lészsz.
Így szólott ’s tán szólna tovább; de behamvadozának
Tündöklő szemei: búcsúzó lelke szavaival
’S kívánságaival fölszáll vala hűlt ajakáról.
És Sámson nem örűlt dőlt ellensége’ halálán.
Ifjúsága ’s szelíd szózatja szivére hatottak.
Írtózván véren tengődő lelke magától
Teljesedése felé látszott gonosz átka sietni.
A’ holton komoran nyugovék beborúlt szeme ’s így szólt
Végre nehéz küzdéseiben vész ülte kedének:
*Kedélyének, hangulatának.
„Téged ugyan Káldor, nyugalomnak adott ma ezen kar,
’S mellyet sürgettél, rád hozta időnek előtte
A’ keserű véget; de magam vagyok a’ nyomorúbbik
Mind valamennyi között, kik elestenek és az ölésben
Nincs gyönyöröm többé; inkább irtózni magamtól,
Díja csatámnak, azóta, hogy ifju szemeidnek
Fénye lehúnyt ’s panaszos szavaid füleimbe hatottak.
Látni fogom, mint véreimét, az erőtlen atyáét,
Éjeimen halovány bús képedet, egy sereget fog
Látni szemem,vadat és szomorút, vérfonta hajakkal
Rettenetest ’s beomolt szemmel szemeimbe tekintőt.
Vajha ez életben ne találtuk volna föl egymást!
Vagy te ne lennél káldori faj, vagy sámsoni vér én;
Békén, oh szomorú, lakhattál volna körűlem
’S vétkemből soha még szellő sem bántana; ám most
Elhúnytál fogadásom alatt, ’s még a’ kire sor vár,
El fog jutni hamar végéhez, vagy pedig engem
Visz le megállhatlan folyamában az óra’ hatalma,
’S a’ hova szállandok, gond nem kísér el az áldott
Földbe, hová te uton vagy már; és a’ ki fölötted
Győztösen áll itt, a’ harcznak nem látja jutalmát:
Szenved igájában ön lázította bajának
’S fáradságaiért nem adózik örömmel az élet.”
Szóla ’s tünődve megállt tova menjen-e kezdeni új bajt
Vagy haza térve nyugodjék meg? De közelgete Káldor
’S földobbant a’ föld siető lépteire. Falairól
Látá haj! későn magzatja’ veszélyteli útját,
Látta merész harczát a’ fenyéren ’s jött, harag és düh
Szárnyai lábának, ’s még messze kiált vala: „Sámson,
Várd az atyát, az volt ki megölte öcséidet, őtet
Várd be, ha istened él.” De siket pusztában enyészett
Hangja beszédének; Tihamér végezte csatáját.
Most az atyát a’ legkeserűbb bú’ kínja fogá el;
Látta lerontott bálványát a’ csonka reménynek
És nemzetségét betemetve; megáll vala kissé
Mint kinek a’ földön már nincs mit tennie, váltva
Néze halálszemmel öldöklőjére ’s fiára.
Két hatalom küzdött zúdúlt lelkében egyenlőn,
A’ boszu és bánat; de erőt vőn végre boszúja,
Az lön az úr ’s egyedűl annak hallgatja parancsát.
Már Tihamérnál van, fia’ véres alakja előtte
’S ő mielőtt karját megemelné, illy szavakat mond:
„Sámson, vádoltam magamat, mikor álmai’ karján
Más nyugovék, titkon keserű vád gyilkola engem,
Hogy kegyelem nélkül, ’s a’ boszúnak szörnyü határán
Túl jártam; de te vad, fenevadnál rettenetesb vagy.
Akkor az éj pokol’ öltözetét burkolta magára,
Csillagi nem voltak, mikor én házadra ütöttem;
Mámor közt töltém lelkemnek régi haragját
’S hogy berekeszthessem munkámat, egy óra elég volt;
De te szünet nélkül csapkodsz mint kánya, szivemre,
Cseppenként szivod el vérét ’s a’ vérnek ivása
Még szomjúbbá tesz. Jősz reggel, délben, az estve
Meg nem hűti dühöd’ lángját. A’ hosszu halálnak
Kínaival táplálsz, hidegen számolva boszúdat,
Hogy végtére minél több szörnyűséggel elölhess.
Légy átkozva örökre, utált és gyűlöletes vér,
A’ kétségbeesés kísérjen sírba ’s dühétől
Megszabadúlni ne tudj, míg a’ végetlen időben
Tartani fog. – Mi gyönyör volt ez, mellyféle vitézség
A’ gyengét, nem harczra valót, verekedni tudatlant
Gyilkos aczéloddal leteríteni? Annyi halállal
Nem teltél-e be még? O hogy kezeimbe legelső
Nem vettem vasamat! harczod’ végére jutottál
Volna legott ’s most ezt nem kellene látnom, atyának,
Nem hallnád istentelenűl mosolyogva keservem’
Szózatait; de jer, és ha vitéz vagy, küzdj az atyával
’S add meg kardjának rég gyűlölt véred’ adóját.”
Így szólott; de legott Tihamér választ ada mondván:
„Káldor, örülhetnék, ha öröm még volna világon
Lelkemnek, ’s az egekbe ható hahotával örülnék,
Mert nyomorún látlak, nyomorúbban szinte magamnál;
És hallom panaszod’ hangját, háznépnek uráét
Még nem sokkal előbb, most kínosan elszakadottét
Mindentől, a’ mit szeretél. ’S így kelle az élő
Isten’ igazságát kardunk élére kitennünk,
Hogy te is, én is, utósók a’ két házivadékból
Harczolnánk egyiránt, ’s valahára ki lenne csatával
Víva, ki a’ véres bűnök’ kezdője, kinek kell
Végre halálával berekeszteni a’ haragoknak
Kárhozatos napját; és itt van, Káldor, ezen nap.
Én nem vádollak; gonoszabbat mint az üres vád
’S rettenetesbet tenni jövök. Vagy téged imez kard,
Mint fogadásom van, megemészt most, és soha Káldor
Éjjeli dúlással nem fog pusztítani Sámsont,
Vagy pedig én bukom el és nem lesz gondom azontúl.
Jer neki! ’s el ne feledd, két háznak híre kezünkben:
Sámson-e vagy Káldor, váljék el még ma örökre.”
Szólt ’s megemelte vasát ’s a’ két ház’ régi dühével,
Mintha egész erejét bírnák, vadon össze rohantak
A’ végső daliák. Hangzott szakadatlan ütéstől
A’ vért testeiken, pengettek az össze csapódott
Kardok, ’s tartott a’ bús harcz sok időig egyenlőn.
Sámsonnak sok ütésektől már rótt vala vérte
’S a’ mindennapi harcz’ jeleit hordozta; de még ép
Karjai űzték a’ veszedelmet; Káldor erős volt
Bús dühödésében ’s bántatlan fegyveri által.
’S még nem volt az idő, hogy elessenek; egy akarattal
Fáradt karjaikat nyugtatni megálltak, azonban
Alku lön: a’ várbol kiki még ma csatára kijőjön,
’S régi viszályoknak még ez nap vége szakadjon.”
Káldor az elholtat temeté be keserve’ utósó
Csöpjeivel ’s a’ gyász helytől megválnia kín volt.
IV.
Vissza vonult Tihamér, örömetlen, mint kire senki
Nem várt a’ házban; de nehéz gyötrelmei nyomván
Ment Káldor szomorú várához ’s rettege látni
A’ testvértelenűl sínlődő lányka’ keservét.
Ülve találá azt kifelé fordúlva ’s merően
És érzéktelenűl a’ róna mezőbe kinézve.
A’ kétségbe esett bánat nem omol vala könyben
Arczairól, enyhűl kebelét nem emelte sohajtás.
Arczai holt rózsák, szeme hulló csillag, alakja
Mint szobor a’ síron, mozgatlan néma, hideg, bús.
Atyja’ belépte után fölkelt; de sem ő, sem az, egymást
Szóra nem indíták, egy szemváltással elértvén
Kínérzelmeiket ’s egyebet mit mondani nem volt.
Káldor elébb mozdúlt és igy szólt végre kinyujtván
Elkeseredve kezét ’s bú törte fejéhez emelvén:
„Engem az istennek valamennyi csapása lesujtott!
Szánakozás kísér a’ föld’ gyomrába halottat
’S a’ hív fájdalom és emlékezet a’ lemenőnek
Virraszt sírja fölött; haj! én már élve felejtett,
Élve halottabb én, nem látom senki’ figyelmét.
Századig éljek bár, nincs a’ ki örülne hogy élek
’S engem az undok föld betemethet bízton, utánam
Senki könyűt nem hint és senki sohajtani nem fog.”
Szólt és székre vetette magát könyökébe temetvén
Vas környözte fejét; de ijedve felébrede a’ lány
Andalgásaiból ’s Káldort elhagyta legottan.
Nem sok időre bejött, kupa volt megemelve kezében
És közelebb jutván leborúlt atyjának előtte
’S a’ poharat remegő kézzel felnyitva imígy szólt.
„Béke az elholtnak ’s üdvösség a’ nagy egekben
Isten előtt; áldás kísérje ’s szerencse az élőt
’S tartsa meg árvának nekem őt, az egyetlen utósót.”
Meglágyúla kemény Káldor’ szive; elfogadá a’
Felnyujtott poharat ’s kiürítvén könnyei hulltak.
Majdan térdeiről fölvonta magához az árvát
’S elfojtódottan nyugtatta sokáig ölében.
Most a’ nagy bajjal gyüjtött kincs, a’ keresett hír,
Dús hajlék mind semmi becsűk, szívének előtte
Még ez az egy kincs van ’s értéke fölebb az aranynál
’S most százszorta nagyobb, mint volt a’ boldog időben.
Ehhez tartja magát, ehhez vagyon élete kötve.
Némán tartja soká karjaiban, majd bizodalmát
Véve csatájához fölemelni kivánja jövendő
Jobb sors’ álmaival ’s így szól az ölébe simúlthoz:
„Légy nyúgott Enikő, el voltam szánra halálra
’S halni kivánatosabb, mint élni örömtelen, ámde
Éretted fogok élni. Ne félj a’ szörnyű’ kezétől,
Megfáradva vonúlt várához vissza ’s ha jő még,
Veszni jövend és tetteiért megadózik előttem.
Élni fogunk ’s egymás’ gyászát enyhítve viselni
’S nem sok időre marad pusztán a’ sági lak: a’ baj’
Napja után megnépesedik sok régi cseléddel
És fogad új hadakat kebelébe: virágzani fognak
Síkjai, gyászaiból feltündöklendik az ős ház
’S kedves vendégek fogják meglátni határát.
Végre komorságát nem fogja-e tája levetni,
Nem jön-e még az idő, hogy búját enyhe tanáccsal
Váltja szelíd Enikőm és nászt hoz az árva tanyához?
Ah Enikő! a’ káldori faj nem fogna kiveszni
Nyomtalanúl, mint a’ felhők’ árnyéka, miként a’
Pusztai kút, mellynek kiapasztá nedveit a’ hő,
És az atyának még oka volna, hogy élni ohajtson.”
Így szólott, de hiú szavait fejcsüggve ’s keserves
Kétséggel hallá ’s nem tud vala szólni leánya;
Terhes ’s kínteli volt az idő’ haladása közöttök
Mint a’ sánta vadé, ki sebet visz nyögve szügyében
’S a’ veszedelmek elől nagy fájdalmakkal iramlik.
’S másodszor kele irtó harcz a’ sági fenyéren.
Küzdöttek kegyelem nélkűl a’ régi haragvók,
’S véresen és dühhel sok időig tarta csatájok.
És megtért Káldor, mint látszék épen, azonban
Melle sebet rejtett ’s lassú vala karja ütéstől.
Nem késett poharát áldozni a’ vissza jövőnek
A’ hű lány, fölnyujtá azt, kideríteni vélvén
A’ fáradt atya’ orczáját; de borúlva maradt az
’S csak nehezen fejlék Enikő láttára ködéből.
Elfogadá még is poharát ’s az erőteli nedvet
Itta gyönyör nélkül, lelkét nem emelte hatalma.
’S már ajkán lebegett a’ sorsintézetü szózat,
Melly Enikő’ lelkét elzuzza; de vissza marasztá
A’ veszedelmes hírt ’s az utósó pillanatokra
Hagyta kimondását; az utósók voltanak immár
’S ő még csalta magát. Enikőt pedig, a’ ki remegve
Függe nyakában még, hogy roszra ne lenne gyanúja,
Elküldé eleségtárába, hogy ép eledellel
A’ harczban törtet megvendégelje, ha megtér;
Azt ugyan ő immár nem fogja izelni; de a’ lány
Hallani atyjának megörült illy féle parancsát
És úgy hitte szegény hogy az élet vágya ’s reménye
Hozta meg e’ gondot ’s dolgaihoz láta legottan.
Káldor azonban kötte sebét ’s legutószor az immár
Puszta terembe vonúlt, hol fegyveri függtek, azokból
Néze betörhetlent, tetemest ’s tagjaihoz is illőt.
Búsan néztek alá az elődök’ képei, búsabb
Káldor képeiket komoran mellőzte ’s tovább ment
Hol vértek ’s tarajos sisakok villogtak elébe.
Végre megállt ’s újjal kezdé’ fölváltani kardját
’S minden fegyvereit. Meghorpadt vérte helyett vőn
Épet, romlatlant ’s talpig vala vasban; előről
Nap ragyogott mellén, vállát két sárga oroszlán
Födte kapocsképen, sisakát jegyzette magastoll.
*Díszítette, ékesítette. (VMÖM. 5., 636.)
Mindezeket hajdan Sámson hordozta csatáin;
’S már régen nyugovók függöttek’ háza’ faláról
Káldor az éjhadnál rablólag orozta magához
’S hitte menendőnek, ha magára kerítheti, éltét;
Mert finomúl vala ’s tartólag művelve aczélból,
Könnyebb a’ vasnál ’s jól vert szálakkal erősebb.
Alkonyodék; de homályt a’ hold nem hagy vala úrrá
Lennie a’ tájon, kiderűlt kísérteti fénye
’S néma jelentőleg két szomszéd várra lenézett
És ez időt választá el vég harczra ’s elérvén,
Ság’ kapuján Tihamér jelt ad vala hangos ütéssel.
Hallá ’s megdöbbent Káldor; de nyakában ül a’ sors,
Mennie kell ’s csak az egy viadalban van menedéke.
Indúl és Enikőt ígyen szólítja vigyázva:
„Halld Enikő még egy harczom van hátra; ’s magad léssz,
Míg oda vívandok; jer azért le ’s utánam erősen
A’ kaput elzárjad ’s ki ne nyisd, míg fegyvereimben,
(Vígyázd meg jegyeit) engem közelíteni nem látsz.”
És az atyát Enikő szomorún kísérte ’s utószor
A’ hideg érczekben megölelte, utána bezárván
A’ kaput és remegő léptekkel vissza eredvén.
’S a’ legrettentőbb harczot most kezdte, rohanván
Vége felé Káldor. Bizton várá be csapásait
Sámsonnak ’s az alatt ravaszúl rést néz vala romlott
Vérte’ nyilásai köztt testéhez jutni. Födetlen
Tomporait kezdé ostromlani ’s a’ csupasz oldalt
Vérbe boríta el; ’s mindinkább dúl vala vérért
’S a’ vér’ díjáért lángolva ’s hiában esének
Sámsonnak sűrű rohanásai; őt az aczélmű,
Mint vehetetlen vár, távol tartotta, ’s nem engedt
A’ kard’ élének, rést nem nyita semmi csapásra.
’S már érzé sebeit Tihamér; de csatája’ utóján
Nem csüggedve vivott ’s lassudván, őrzeni kezdé
Védetlen tagait. Káldor, mint a’ ki kaszával
Vágni akar rendet ’s a’ kaszát nagy súlylyal az ingó
Fűnek ereszti, mohón úgy vágya ledönteni Sámsont,
’S oldalt fegyveriből pusztúlt derekához irányzott.
Megrettent a’ készületet sejdítve ’s hiúzként
Félre szökött Tihamér ’s a’ halált kikerűlte; utána
Kardját másodszor megemelve siet vala Káldor,
’S hogy diadalra jutand, ébredt bizodalma; de hónaltt
A’ fölemelt kar alatt sérté meg Sámson az űzőt;
És sürüen omlottak ütései; mint az eső jég
A’ vert’ ház’ tetején, hangzott szakadatlan az ős kard
Ellensége’ vasán ’s tagjait megtörte. Kifáradt,
’S nem viva már Káldor; sajgó jobbjában az éles
Kard hatalomtalanúl maradott ’s viadalmát
Végzé a’ győző az aczélt torkába merítvén.
Elhúllott Káldor ’s habozó hörgéssel akarván
Átkos imádságot ’s kérelmet mondani elhalt
A’ gyászok’ szerzője ’s kinyúlt a’ sági fenyéren;
A’ győző pedig a’ véres kardot fölemelvén:
„Hála boszúálló isten, nagy hála nevednek!
Ellenségeim elhaltak fene harczban előttem
’S most az utósónak vérét nyujtom föl; imádlak,
Hogy gyász áldozatúl feleim’ nyugtára fogadd el.”
Így szólt a’ szörnyű ’s a’ vérnek csöppei hulltak
Kardvasa’ széléről; de lehajlott most ’s az utósó
Káldornak testét kezdé megfosztani: „Rabló
Halva se bírd, ugymond mellyet nem kell vala bírnod
Élve is, örökimet. ’S a’ hol vagy, már neked a’ vért,
A’ sisak ótalmat nem adand ön férgeid ellen,
Így pedig a’ hollók fognak verekedni fölötted
’S kedvre hozand, mellyet diadalmam szerze, csatájok.”
Ezt mondván leveté megromlott fegyvere’ súlyát
’S visszarabolt örökét öltötte magára helyette.
’S a’ mint végig ment a’ sági fenyéren a’ holdnál,
Vállai ’s napviselő sértetlen melle ragyogtak.
Legboldogtalanabb Enikő kínaggodalom köztt,
Élt azalatt egyedűl a’ roppant várban, eladva
A’ könyörűletlen sorstól kétségnek, ijesztő
Képzelgéseknek ’s egy hosszú lelki halálnak.
A’ kezdett dolgot feledé ’s folytatni erőtlen,
Éghez imádságot fölohajtani nem vala képes;
Benn a’ néma magány’ kísérteti csende riasztá,
Künn iszonyú volt a’ küzdők’ zajgása, ’s az éjnek
A’ hova ment, őt legborzasztóbb képe követte.
Hasztalanúl váltotta helyét a’ gyenge hajóként,
Melly lemerűlt ’s könnyű fáját nem tudva emelni,
Bár hova forduljon, hullámmal telt marad öble:
Úgy Enikő nem volt képes megválni bajától;
Künn és benn egyiránt kínos vala léte. Azonban
A’ jeladó fegyver föltünt a’ vár’ közelében.
Lassan lépdele, gondolatok küzködve agyában,
Sámson elé ’s a’ zárt kapunál kis időre megállott.
Kit látván Enikő Káldornak véle ’s szivében
Hosszu sohajtással szakadott meg a’ régi szorongás;
És csak alig vala sorsának megbírnia képes
Jobbra derűlését. Tántorgó léptei vitték
A’ kapuhoz ’s kezei, hogy azont megnyitta remegtek;
Majd kebelére omolt a’ némán vesztegelőnek
És csókolta, könyei hullván, a’ jég hideg érczet,
’S mint halovány bimbó csüggött vélt atyja’ nyakáról.
Föllázadt Tihamér’ minden csep vére; de vonta
Őt az öröm’ szárnyán a’ megcsalt lányka ’s menet köztt
Még sokszor karjára borúlt hév csókokat ontván
’S hogy kebelét a’ köny megtágította, imígy szólt:
„Oh atya, kedves atyám, megjöttél, nem vagyok árva,
Nem vagyok elhagyatott! Legyen áldott, a’ ki megótta
Éltedet, a’ kegyes ég. Enikőnek nincs oka immár,
Hogy sírjába kivánkozzék: fog sírni az elhúllt
Testvérek’ holtán; de az élőt a’ szeretettel,
Mellyet azok birtak, buzgóbban fogja ölelni.”
’S még mindig némán mene Sámson ’s zaj vala lelkén
’S a’ vas alatt hangos dobogással nyúgtalanúl vert,
Mintha erős kebelét fölakarná törnie, a’ szív.
’S szólt Enikő: „Atya, nincs-e szavad, melly vissza felelje
Örvendéseimet ’s e’ vas fog-e fedni örökké,
Melly hidegen fogad és fagya hév csókjaimra sem enged?
Ah légy nyúgton atyám: Ságon szent béke lesz ismét,
A’ viadalmaktól elijedt nép vissza kerűlend
’S népes lesz ’s elevenséggel lakodalmas
*Elevenség fogja lakni. (VMÖM. 5., 636.)
az ős ház.
Kedvesim elhúnytak, sivatag van utánok eszemben;
Mert soha testvért már nem adand nekem a’ szigorú menny:
Őket azért soha nem fáradt bánattal utósó
Napjaimig keseregni fogom; de csak úgy legyek áldva,
Mint élőt téged foglak tisztelve szeretni.
Kincs leszen életed, azt híven őrizni, szerelmes
Foglalatosságom ’s kedvessé tenni, szerencsém.”
Ekköztt a’ várnak belső tereméhez elértek.
Ott feketű csészén pillog vala hamvadozó mécs
’S gyenge világa derűt kölcsönze az éji homálynak.
Most Enikő leszakasztva magát követője’ nyakáról
Ment, hogy vég poharát áldozza ’s ez ünnepi tettel
Hogy még élni fogand, noha inkább halna, jelentse.
És szép volt a’ lány ’s őtet nem tette virító
Kor, nem az ifjúság’ tündérlő kelleme széppé,
És nem a’ mennyei arcz egyedűl és a’ deli termet:
Bájló egy maradóbb szépségnek bélyegi által
Tűkör volt a’ test, a’ legszebb lélek’ alakja.
A’ halovány bú csak vonzóbbá tette, varázsként
Ült az epedt arczon, szeme’ harmatgyöngyein, üldve
A’ szivet és annak nyugodalmát lesve halálra.
Fölrettent Tihamér ’s állt elszörnyedve magától
Mint villámtól vert, zivatartól megszakatott fa.
A’ szépség’ könyvét kinyitá harczsorsa előtte
’S olvasa benne nyomort, borzasztó tettei’ bérét.
A’ jelen és a’ múlt harczoltak eszében, azoknak
Lett vad honnává ’s szörnyű eszmélete kín volt,
Kín, mellynek végét be nem éré képzeletével.
Jött Enikő elszánt fájdalmmal az angyali arczon
’S hozta be vég poharát. Tihamér valamint ha halálnak
Álmaiból ébredne, merőn felnyúla helyében,
’S mintha elég kínt már nem nézett volna szivének,
A’ sisakot fölütötte fején. Elhalva rogyott meg
Szép Enikő e’ látványon: képetlen ijedség,
Rémület és melly mint villám futa által idegjein,
A’ szörnyű csalatás, megtörték teste’ hatalmát.
Megrendűlt keze a’ poharat nem bírva kiejté,
Lábai roskadtak, szeme, mint a’ hamvadozó tűz,
Bújt pillái alá; ájultan hulla le ’s kedves
Arczaitól a’ vér látszott búcsúzni örökre
Sámson ijedve rohant az esőhöz ’s nem puha karján
Mint kasza vágta virág, nyugodott a’ lányka fehéren.
Őt a’ veszni menő ifjú kétségbe eséssel
Nézte soká ’s képes nem volt mozdulni helyéből.
Majd kerevetre tevé ’s mint áll szentének előtte,
Kit keresett bérczen völgyön bujdosva zarándok,
Úgy állott Tihamér vas térdit földre bocsátván
A’ húnyt lányka előtt, ’s ha örökké élnie sorsa,
Más helyet a’ széles földön nem venne magának.
Most még egyszer az ájúlt lány kezdette emelni
Szőke fejét, sóhajtás jött ajakára ’s erőtlen
Szempillái alól a’ rejtett fény kitekinte.
’S úgy látszék, megszűnt félelme, merően epedtek
A’ leborúltra szemei ’s már nem volt bánat azokban.
Ajaka nyílt – gyász rózsák köztt így nyildokol a’ sír –
’S „Meglátjuk Tihamér egymást” így szól vala halkan,
„Éjfélben ’s éjfélek után.” És szózata megszűnt
Mint az ezüst húrnak pengése, ha megszakad és a’
Lant’ kebelét többé nem hangoztatja dalokhoz.
Jött a’ szép hajnal ’s Enikőt meghűlve találá,
Jött a’ dél’ ragyogó súgára; de színtelen a’ lány
És hideg és halovány mint völgyeken a’ fuvatag hó.
Őt Tihamér a’ sági mezőn sírjába letette
’S mint az elégett ház, állt szörnyű tettei’ végén.
Múlt a’ nap ’s eljött a’ csillagsátoros éjfél,
Néma komoly csend volt körülötte ’s homálya’ ködében
Rémületes sanyarú képek kápráztak ijesztőn.
Mindennél sanyarúbb, mindennél sokkal ijesztőbb
Ült Tihamér Káldor’ várában, réme magának,
Réme az éjfélnek ’s a’ mint ki tekinte merően
’S gondolatok nélkül, (csak fájdalom ég vala benne)
Ím kinyilék halkan könnyű suhogással az ajtó
’S szép Enikő a’ káldori ház’ hajadonja belépett.
Termete lágy habból látszott alkotva lebegni,
Két szeme bájtűz, melly egeket leidézne, aranylók,
Mint az arany felhők, voltak hajfürtei, arczán
A’ legszebb fiatalságnak rózsái virúltak.
Szép volt a’ lány és fiatalságában igéző.
Ah de hamar kedves ragyogása hanyatlani kezde:
Bú foglalta helyét az imént tündökletes arczon,
A’ szemek’ ép sugarát köny fárasztotta, lehulltak
A’ ragyogó fürtök halovány mellére zavartan,
Éktelenűl, hamvadt a’ kéjtől hajnalodott arcz
’S lassanként fiatal rózsái lehervodozának.
Végre halói sohajtás jött a’ puszta kebelből
’S a’ gyönyörű termet hideg ájúlatra leomlott.
Szörnyen tünt e’ kép Tihamérnak, nem vala képes
Állni tovább, arczúl a’ földre borúla előle
’S eszmélet nélkül gyötrődék végig az éjen.
De valahányszor az éjfél tünt, mindannyiszor ifjan
És gyönyörűn Enikő jött hogy hervadjon előtte
’S mondhatlan nyomorúsággal töltötte be lelkét.
Őt látá a’ róna mezőn, a’ vári falak köztt
’S mert élvén nyugtot nem lelt, maga ásta magának
A’ lenyugasztó sírt ’s befekütt megvárni halálát.
És letüzé, mellyel boszuját töltötte, fejéhez
A’ ragyogó kardot, buzogányát tette szivére
Hogy nehezen fekügyék, mint a’ sors’ átkai, rajta.
Ott is az elszántat Enikő nem hagyta nyugonni,
Jött fiatalságban mosolyogva, gyönyörre csaló kép,
És ült a’ feküvő lábához, epedtek azonban
Arczai már ’s Tihamér iszonyodva szökött ki helyéből,
’S ment mind vad, mellynek fekvét fölverte vadász eb,
A’ vadon életnek ment bolygani tömkelegében
És a’ sági vidék nem látá őtet azontúl.
A’ két vár pedig omladozott, bús fészke bagolynak,
’S a’ viharok’ zordon hárfája, hol a’ rohanó szél
Nyílt kapuk’ és ajtók’ szárnyait verdeste falakhoz
’S messze süvöltő dalt zengett a’ puszta határnak.
Vörösmarty.
