Leszáll az estve, nyíl az égi pálya,
Kél és megindúl Lúna nyájason;
Enyhűl az éjnek tőle bús homálya,
Mellyen szelíden fénylő leplet von.
Sejdítve nézi, titkosan vizsgálja
Sziklája’ bérczén őt Endymion,
’S csapongva gyúlnak gerjedelmi ’s vélek
Küzd ismeretlen harczba’ szív és lélek.
„Hová, hová te képzet’ csalfa kéje?
Mi zúg-fel itt a’ pásztor’ kebelén?
Mi gond, mi álmak lengenek feléje?
Mi bájvidékre ’s mért esdeklem én?
Fel fel! hozzád forr, fénynek istennéje,
E’ lángsohajtás, e’ vivó remény.
Szűk érzetemnek porlakom’
*Földi porhüvelyem. (KFV. 830.)
határa,
Csillagkörödben ott áll tündér vára.
Dagadj, dagadj a’ szívben, hév indúlat!
Kész lelkem ah, de szárnya még sem kél.
Küzd és borong, hullámzik ’s lángra gyúlad,
’S porsátoromban fojtja rabkötél.
Mért a’ halandón e’ komor borúlat?
Lélek, rohanj mint hab felett a’ szél!
Vagy, istenasszony, oh szánd-meg nyögésem’,
’S enyhítsd egedből kínos esdeklésem’.
Önt könnyet, a’ ki küzködött hiába
Szállást keresve bájló képeden.
Oh kapj-fel engem pályád’ távolába,
Vagy szállj-le hozzám lángösvényeden.
Csak egy tekintést fátyolod’ titkába,
Csak egy sohajtást égi kebleden:
’S lelkem röpűlve lényed’ ellenébe
Sugáraidnak olvadjon fényébe’.”
Igy, míg belől az érzetek vivának,
Ajkán az ömlő hang így nyögdele;
Az istenasszony érzé fátyolának
Szélén mint leng a’ sóhajtás’ szele.
Hallá nyögését olvadó hangjának,
’S lágy érzelemre mozdult kebele;
’S fen aetheréből a’ bércz’ pásztorára
Enyhítve fordult arcza’ szép sugára.
Ott áll ’s andalg a’ csendes éj’ vezére
A’ bús halandó’ bájvonásain,
Nézvén mi díszben ül tekintetér
Az istenűlő lélek arczain;
’S ekkor nem ismert gond borúl melyére,
Foly mondhatatlan érzet tagjain,
’S szebb lángra gyúlad leple’ közt orczája
’S önkényt hanyatlik föld felé pályája.
Szállong alá, mint illatozva nyár
Homályos estvén szellők lengenek,
’S körűllebegve szétfolyó sugári
Ezüst habokká tisztán ömlenek.
A’ pásztor árjong
*Áradozik, lelkesedik. (KFV. 830.)
’s teste’ szűk határi
A’ halhatatlan kénnyel
*Kéjjel, gyönyörrel. (KFV. 830.)
küzdenek;
’S nem birva szívén mennye’ boldogságát
Sülyed ’s homályban érzi társaságát.
Ah kényözönben olvadó keblének
Hullámi közt a’ lélek elmerűl,
Forrón sohajtott órák röpdezének
De gondolat már benne nem derűl.
Ott fekszik ő fényében istennének,
Ki lengve száll az elsülyedt körűl;
’S szózatja zeng és vonja hív ölére
’S nem vet habot hajh megrekesztet vére.
„Fel, pásztor, fel! szerelmed győze végre;
Ím fátyolomnak nyíló titka vár.
Merész tüzedben gyúladál az égre
’S fürtöd felett leng pályád’ lombja
*Koszorú. (KFV. 831.)
már.
Ah az lesujtva szállt a’ testiségre
’S varázserővel bájlánczokba zár;
Fénnyel vakít úgy önti-el homályát,
Bús éjbe rejtvén a’ felvirradt pályát.
De ah, ki fekvél istenné’ karjába,
Ne lengedezne boldogság rád még?
Élj e’ varázslét’ bájos alkonyába’,
Szunnyadva benned minden testiség,
’S én átrengetlek szép álmak’ honába,
’S léssz, szenderegvén, boldog mint az ég.”
Mond és megenyhűlt fénnyel leplezé-be
’S szőtt halhatatlan álmokat fölébe.
Ott fekszik ő borítva nyúgalmával
’S álmán az istenasszony’ képe reng.
Kél Lúna ’s felszáll nyájas orczájával
’S lenézve rája titkosan mereng.
’S ha jőn az éjfél csillag fátyolával
’S csend ömlik-el ’s csak philomela zeng,
Rezgő sugárit föld felé ereszti
’S a’ szép szendergőt bennök megfüreszti.
Kölcsey.
