„Ne, ne! elöl az álom; hagyj alunni!”
Mond, félig-alva már, az édes lyányka;
’S reám borúl, ’s elszunnyad karjaimban.
Én engedek, ’s a’ kedves terhet össze-
Füzött karokkal tartom átszorítva,
’S számlálom szíve’ minden döbbenését.
De végre virrad. Hah, egy mély fohász, és
Utána csók, egy néma! – kínjaimnak
Felhozzák végét és a’ várt jutalmat.
Kazinczy.