Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Sokan vannak, ugy hiszem, kik a’ szenvedés’ izzó tüzén heverve: örömrózsafényben látszanak a’ világ előtt nyugonni; vagy, hogy szokottabb képben fejezzem-ki magam; kik felől, midőn őket ugy szúrja a’ tövis, hogy lábokat kinos-kénytelen rángatják ’s emelgetik, egy szivvel szájjal ezt mondja a’ község: „fürge tánczos! bár egy pillantatig volna nyugta!” –

De hiszem azt is, hogy mind ezen boldogoknak-tetsző boldogtalanoknak édes magam lehetnék vezérök, kolomposok. És igy nem fogja talán senki hiúságra magyarázni tőlem, ha itt, épületére minden olvasómnak, ’s vigasztalására bajtársaimnak egy pár futó rajzot fogok éltemből közleni. Teljes biographiát nem irok, mert hiszem biographiáink már merő, szemtelen hizelkedésekké váltanak, mellyekben a’ tömjén füstölővel együtt üttetik a’ tisztelt-fűhöz fához.

Még minekelőtte születtem – de nem kell e itt jó előre kitennem születésem’ helyét is, mert ki tudja? nem válik e még, ha jeles nem is, legalább hires, nevezetes ember belőlem, kinek egykor szinte biographusai lehetnek? – de megvallom: ezt a’ kérdést csak azért teszem itt magamhoz, hogy egy másikat tehessek szintezen tárgyban olvasóimhoz, t. i. azt, ha illik e hozzánk magyarokhoz, valamelly nagy ember’ hazánkban világra jöttével még akkor is fennen dicsekednünk, midőn annak kiképzésére semmit, egy máknyit sem tettünk? ha illik e gőggel ezt mondanunk: „ez a’ festő, ez a’ hangmivész, ez a’ szobrász magyarok voltak!” holott bátran mondhatja a’ külföld: „maradt volna csak nálatok; ne tanult volna csak köztünk A-tól fogva Zs-ig: bizony zsindelyfestő, csapszékdalos, ’s kövezetrakó vált volna belőle.” – Mi érdeme van abban az országnak, hogy az árva szülöttnek földet ad, mellyre fölléphessen, a’ mit Afrika’ sivatagjain is megtalál az ember, megtalál honunkban a’ barom? – Azonban, ez a’ kérdés nem tartozik ide, ’s én nem érintve többé, csak azt említem, a’ minél kezdettem, hogy minekelőtte még születném, már az egész város boldognak kiáltott, „mert pénzes nagybátyjának” ugymond „a’ fukar agg legénynek reá száll öröke.”

Valóban az én gazdag nagybátyám megtevé irántam azt, mit szegény szüléim nem tehettek vala, ’s tizenhét esztendős koromig minden mivészetben és tudományokban a’ legnagyobb gonddal neveltetett; ’s olly annyira megelégedettnek mutatá magát szorgalmammal, hogy a’ világ már már kezeim között látá örökségem’, ’s boldognak valla, mert gazdag és boldog a’ világ’ szókönyvében – itt eszembe jut, hogy ugyan jó volna, ha egy tökéletes magyar szókönyvvel is birnánk; mert sok a’ magyar, a’ ki szeretne magyarul is tudni, ’s minden vigasztalása egy jó szótár’ nemléte felett csak az, hogy hiszen még használható grammatikánk sincsen – a’ világ’ szókönyvében ugyan egyet jelent.

Ekkor elkezde a’ bátyám szarvasbőr keztyűje helyett nyomott, vékony szattyánba siklani, a’ Hasznos Mulatságokban,^* – melly levél most is, épen mint ez előtt, azon egyetlen újság kávéházainkban, mellyhez minden órán hozzá lehet jutni – az első lap helyett a’ végsőre ütni, ’s itt olly vizsgán keresni szert a’ hajkihullás ellen, mint hajdan a’ legújabb, legmódosabb fodorító’ lakát,^* szintolly hévvel olvasni a’ bőr’ restauratiojáról szóló recipét, mint hajdan egészen más restaurateurök’ recipe sorocskáit; rövidebbre vevé megszokott whist^* óráit, ’s legfelebb estve, vagy korán reggel szívott egy kis pipát; szóval, elkezde a’ bátyám leány után járni, ’s vége az lett, a’ mi rendszerint magának a’ szerelemnek is vége: megházasodott. Neje tizennyolcz, maga hetven esztendős és féltékeny: természetes, hogy a’ szép asszony rövid időn betegágyba be, ’s én az örökségből kiestem.

Mi nehezen esett szegény szivemnek ez a’ változás, nem lehet kimondanom. Csak most tudok azon örvendeni, hogy legalább tizenhét esztendős koromig úri nevelést vevék; mert ez által nem csak könnyű birtokába juthat az ész és szív legnemesb legdrágább kincseinek, hanem egyszersmind az a’ simultság, az a’ biztos és könnyű fellépés is járul a’ szépre és mindennemű társaságba jő korán szoktatott ifjuhoz, melly mai világunkban fájdalom! az üres kobakot is előbbre tolja, holott a’ szögös, idomtalan viselet a’ való érdemnek, ’s legszebb tehetségnek is ártalmára van. Nem mellőzhetem-el szomoru elváltozásomnak egy másik, igen jótevő hatását egész életemre; melly az, hogy a’ hasznosabb ösméretek’ valódibb és mélyebb tanulására kénytetett. Tapasztalásunk mutatja, hogy gazdag nevendékeink a’ tudománygyüjtésre egyedűl alkalmatos ifjui kornak eltünő idejét csak annyiban használják rendszerint, hogy a’ történetekből a’ chronique scandaleuse, ’s a’ játékszini tánczosnék’ biographiáin kivűl más valami nem marad eszökben, experimentalis physicát^* egyedűl a’ champagni lév felett tartanak; statisticájok ama’ négy hatalmas király’ coeur, carreau, pique, trefle’^* neveit jegyzi-fel; numismaticát a’ nehezen szerzett atyai tallérok’ könnyű kidobásán gyakorolnak; a’ philo-Sophiának csupán innenső, ’s kétség kivűl vonzóbb feléhez szítanak; astronomiához nem, de gastronomiához igen jól értenek; a’ mathesis’ pontos számolásait uzsorás hitelezőiktől tanulják; a’ hazai törvénynek ama’ két czikkelye „de liquido debito” ’s „de usuraria pravitate” ragad csak – jobbára praxisból – reájok, ’s legfelebb is az orvosokkal ’s gyógyszeresekkel ereszkednek mélyebb ösmeretségbe.

Iskolámba egy nagy ur’ gyermeke járt velem tele tehetséggel – a’ mi a’ magyarban nem ritka, de egyszersmind tele tunyasággal, – a’ mi a’ magyarban szinte nem ritka. Első eminens leszesz! ez volt az ösztön, melly engem lelkesíte, ’s nem vala nálam senki szorgalmasabb. De im’: megszólít egykor professorunk, ’s kivallja előttem, hogy ő más módot nemes collegámat szorgalomra birni nem tud, hanemha engem legközelebb az oskolában megdicsér, ’s kinyilatkoztatja, hogy ha más szorgalmasabb előmbe nem vág, első eminentiára fog méltatni. ’S úgy történt. Más nap mingyárt felszólít jó tanítom, elhalmoz dicséretekkel, ’s nem feledi, hogy illy buzgalom mellett, mellynek mind eddig az oskolában párja nincs – az első eminensség’ aranygyapját hihetőkép én fogom kivivni. Reám zudult az iskola örömriadással; boldognak szerencsésnek mondottak barátim ’s irígyeim; de engem – engem a’ bánat ölt, ’s a’ titkos bú, mert látva láttam kijátszattatásom, ’s hogy lépcsőűl kelle szolgálnom ellenemnek, ki tolatva általam ragadá fejére a’ petreselymet, mellynek elnyerése engem büszkévé, boldoggá tesz vala.

Iskolai éveimben az a’ megtisztelés éré szorgalmamat, hogy az universitás’ előlülője,^* nem tudom melly ünnepi alkalommal, asztalához méltatott. A’ boldog! kiálták ismét iskolatársaim, melly fényes, mi jól rakott asztalhoz ülteték! – A’ fényes asztal! – Oh, ha látták volna, mint hültem fültem én ezek között a’ fontos fényes urak között, kik ugy tetszett mind reám függeszték szemeiket, mellyekből én kinzó szánakozást, büszke gőgöt, és hideg elmellőzést olvasék! ’S az ízes étkek! Hát tudtam én hogy’ kell hozzá nyulnom ehhez a’ szörnyhöz, mellyet ki nem vehettem, hal e, vagy hús, vagy épen sütemény? ’s nem nyeltem e le szinte szemkönnyezve egynéhány derék halszálkát, ’s egy pár irgalmatlan galambszárcsontot, mivel nem mertem újra tányéromra tenni? Nem nyomtam e le becsináltom’ húsát illatos saucesza nélkűl, hogy ezt az áhitottat kenyerem’ bemártva váltig szörpölhessem? ’s nem kapta-el a’ huszár tányéromat épen azon perczben, midőn jobbommal a’ villát, balommal a’ legelső falatot szorítám kezembe? ’s melly tantalus-kint kelle kiáltanom a’ spárgáknál, akkor és most is legkedvesb étkemnél! halmozva rakám-meg tányéromat a’ legédesb, legvastagabbakkal, áhítva eredett-meg inynedvem utánok; de mikép viszem már számba ezeket a’ két rőfnyi gyíkokat, hogy se ruhám’ se szorosan mellettem ülő szomszédomat le ne csepegtessem? Enni, vagy nem enni! ez lőn itt a’ kérdés. Enni, mert ehetném! ez lőn reá a’ válasz; ugy is a’ rákokon, szinte kedves ételemen az elébb kiadtam nem bizván felnyithatásokhoz. Megfogom tehát a’ hosszan ingadozó szálat izmosabb tövénél, kikerülök jó messze a’ jobb könyökömmel, ’s mintha tányéromat akarnám lenyelni olly tág szájat nyitok-ki: – de a’ remegés, ’s a’ kapkodás, és motozó szomszédom’ bökései hol oromhoz, hol ajkaimhoz, hol ismét arczomhoz csapkodák az ingó csucsocskát, ’s pirulva, csaknem sirva boszúmban le kellett tennem az izes falatot, felhagynom az egész étellel – hogy a’ vajfoltokat képemről letörölhessem. Végezetűl hozák a’ sőtétkék csészét; ez, azt hittem, a’ kávé ’s mohón nyelém a’ – szájöblítő vizet, emésztőűl a’ durva halszálkára, ’s az égető galambszárcsontokra! O ebéd! o boldog, ’s irígylet-érdemlő lakozás! –

Később, talán Kisfaludyt imádtomban, egy pár dal-alakú versecskét találtam öszverakni, ’s poeta lett az én nevem; mert nálunk mindenki megkapja ’s meg is kivánja e’ nevezetet, ki ságra ságot, ’s alakra salakot tud rímelni, ’s ha a’ szent berket mocsoktól és dúlásoktól ovó műbiró eszére találja adni, hogy üres rimkoholás még nem poezis: ökörre, szamárra fakad feleletében, ’s jó, ha fokossal nem irja fejébe antikritikáját. Te boldog, mondának jó barátim, neked a’ költés’ bája is hatalmadban van, a’ Muza’ bájszava is szól melletted: melly igen fog ez téged emelni, ajánlani! ’S én szinte kétségbe estem, a’ dicsért versek miatt, sorsom felől. Mert itt is, amott is bekopogatva csekély hivatalért, csaknem mindenütt azon talpraesett és igen emberséges előitéletet találtam, hogy az a’ fiatal ember, ki, habár szünetóráit is, versirogatásban ’s több efféle excentricitásokban tölti, minden komolyabb – ’s tréfa a’ versirás? – foglalatosságra képtelen, holott ollyannak, ki félnapokat billárdnál ’s kancsónál, féléjeket kártyánál ’s olly helyen, mellyet nevezni nem akarok, fecsérel, tisztségre alkalmatos voltáról senki sem kételkedett. Sőt az egyház’ urai szegény nagyatyámnak, ki erővel kanonokká akart tenni, kereken kimondák, hogy ők, ha választaniok kell a’ kettő között, inkább ostobát mint bölcset, inkább szótalant mint költőt vesznek-fel magok közé.

Ugyancsak költői nevemnek kelle tulajdonítanom azt is, hogy egy hivatlan poetizáló asszonyság egek! – óvjátok a’ magyart a’ civilizált világ’ ezen ragályától; vagy adjátok inkább a’ sárgaláz’, ’s a’ Pestet fogyató cholera’^* vad öldökletére! – a’ literatori thére magához meghivott. Boldog, ezt mondák sokan, ki illy nagy nevű aszszonyság’ széplelkű körében theázhatik! De engem, míg ez legújabb szomoru játékát olvasá, azon forró viztől, mellyet theának, ’s azon lágymeleg viztől, mellyet rosz versnek neveznek, ’s a’ számtalan elfojtott ásitozástól gyomorgörcs kezde megszállani, ’s arczom lassanként olly kimondhatatlan fájdalomnak és szenvedésnek lön tűköre, hogy az olvasó költőné nem magyarázhatván a’ tüneményt másra, minthogy szomorujátéka mélyen meghatott, midőn a’ játék’ hőse egyik szívrázó ’s öngyilkolással végző monologjánál elfehéredni látta, ömledve felkiáltott: O te rokon, te érzékeny lélek! te reád hatok, te értesz engemet! ’s én érzem, érzem, mi dagasztja olly hévvel kebeled; látom képeden, minden vonásain!... Ekkor ezt susogák egymásnak a’ jelenlévők „meglelte szerencséjét; egészen elbájolá az asszonyt; ennyi tettetés mellett bizonyosan nagy polczra fog hágni ’s t. ef.” Ha tudták volna, mennyi erőködésbe kerűlt nekem, javalat’ és csodálás’ szavai helyett más valamit nem ereszteni-ki számon!

Minek tulajdonítsam azon bal esetet, melly erre a’ concertben ért? – Belépem, ’s dugva találom a’ szálát. Hallanom lehetett a’ musikát itt is; de az ember látni akarja a’ hangot, és mindent, a’ miről itélni, a’ mit ösmerni kiván. Így én is a’ vállakon keresztűl lesém az éneket, ’s ott, ott elől a’ második padon egy ösmeretes, igen ösmeretes váll, nyak, fej tünik szemeimbe, ’s ehhez közeledni elszánt akaratom. Döfve és döfetve, tolva és tolatva ’s, de csak lassudan, szidva és szidatva végre a’ hullámokon keresztűl én a’ hős Leander imádott Herómhoz eljuték. Begyet eresztve sodortam bajuszomat, ’s neszelék, hogy majd felé fordulva angyalarczán leshessem mennyemet, ’s talán egy kedvező pillantatban ezt sugjam fülébe… ah, mennyeiek! mint egy meteorkő zuhan itt a’ száznyolczvan fontos szomszéd asszonyság ölembe, kit a’ hőségben ájulás fogott-el, ’s engem a’ leghihetetlenebb zavarba ejt. Fúttam, legyeztem, fel-felállítgattam: mind hasztalan; egy elkeseredett pillantat vala minden, a’ mit elrémült hölgyemre vetheték, ’s vissza ismét, két mázsa ölemben, a’ hosszu, tömött útnak, mellyet elébb olly bajjal, olly édes reménnyel nyitottam, – a’ többé vissza nem jövendő! ’S voltak, kik akkor is boldognak sipegtek! „Ez” ugymond: protectiót fog neki szerezni; illyen eset már többet felemelt; egy nagyságos aszszonyt czepelt-ki karjában! ’s tb.”

Esztendeimmel nőtt szerencsétlenségem. Egy fiatal gróf titoknokának vőn. A’ váras’ legszebb polgárleánya volt a’ gróf szerelme – mert vannak, kik azt hiszik: több szép leányt láttak a’ polgárság mint a’ felsőbb rendűek között; – de nemzetségi viszonyai a’ legmélyebb titkolást parancslák. Beugrik egykor hozzám a’ legelevenebb örömmel, ’s „Barátom!” ugymond „dicső hirek! felséges ujság! Tudja az ur, nekem nem szabad hölgyem előtt, vagy csak közelében is nyilván mutatkoznom; különben vége a’ titoknak és nekem. Ugy de tudnom kell, mit mivel az angyal, különben megöl a’ féltés, ’s a’ szerelem: mert én és Othello^* – csak színben különbözünk. ’S ime, gondolja az ur – vis-á-vis megürűl a’ bérlak, négy pompás szoba; én ezt kibérlettem. Barátom, édes, oda beköltözik, feloldom az urat minden más dologtól: egyetlen kivánságom az, hogy legalább a’ megszokott hivatalos órákban ablakán legyen, ’s mindent látó, mindent kileső szemeit a’ kedves’ ajtaján és ablakán lebegtesse. – Oh kéjek’ kéje látni naponként a’ minden szépek’ szépét! ’s oh emberek, és minden titoknokok’ legboldogabbika, ki velem a’ legszebb leányról, ’s annak legkisebb mozdulatairól naponként órákig beszélhet! – Én ez által azt nyerem először, hogy a’ féltés’ furiái szelidebben fognak marczonglani; – másodszor azt, hogy a’ váras az urat fogja a’ leány szerelmesének hinni; ’s harmadszor azt, hogy szabad óráimban magam fogok az ablakra jőni, ’s a’ kegyest legalább jelekkel, érzelmeimről tudósítani…”

Bár több oldaláról kedvezőnek láttam ez ajánlást, az mégis, és méltán, megsérté büszkeségem’, hogy semmi veszedelmest nem gyaníta bennem – egy Othello. „’S aztán gróf ur” felelék bökötten „ha valójában szerelmes találnék lenni a’ leánykába?” – Oh, adná az ég, adná a’ jó isten! válaszola a’ gróf szinte felsohajtva: ki ülne akkor hüvebben ablakán, mig én meg nem jövök? A’ sasszemek nem látnak élesebben, mint az ur kémlelne mindent, a’ mi körűle történik, ’s a’ legújabb, legfinomabb combinatiókat, ’s felfedezéseket az ur fogná tenni! – Különben is mi lehet egy szerelmes grófocskának kedvesebb, mint ha titoknoka szerelmes és elmés? Barátom, az ur, ki már „a’ Szép Literaturai Ajándékban”^* is megjelent – a’ legbámulandóbb édleveleket fogja írni, tele tűzzel, elmével, képzelettel, mellyek az érzelemtől csepegni, a’ nagy indulattól gőzölögni fognak, ’s mint meg annyi remekek Rousseau’ St. Preuxjét^* is magok után hagyják, annál bizonyosabban, hogy levelei egyedűl és épen az én szépemhez lesznek intézve. Egyébbiránt hiszem, minden szép és szeretetre méltó tulajdoni mellett, sokkal egyenesb, sokkal emberségesb ember, édes barátom, hogy sem az én tudtom, hírem nélkűl tenne lépéseket a’ leány’ elhódításában”…

Ez a’ bizodalom megnyerte szivemet, ’s én a’ szép lakot elfoglalám. Te boldog, mondának ismerőseim, kiket új szállásomra vezettem – ime, itt kitetszik, hogy’ áll a’ te erszényed, ki illy pompás szobákat fogadsz, és fizethetsz! – Ablakomhoz ültem. A’ leány megjelent. Ha szép volt e? – Ah a’ bájolásig! Termete könnyű, sugár; de kerek és teljes, azon rövid és egyetlen szakában a’ fejlődésnek, mellyet az ezerlevelű rózsa csak reggel ér; előbb még bimbó, később már nyílt virág, a’ leány és a’ rózsa egyedűl az átmenet ezen fénypillantatában birja együtt mind a’ két időszak’ kellemét: erőt gyöngédséggel, teljet, de még fris, még bántatlan kecsekkel.

Arcza’ tökéletes oválján olly vállak felett, mellyeket csak egyszer kelle látnom, hogy örökre vampyrjok óhajtsak lenni, valami kimondhatatlan báj lebegett. Nem ez a’ finom, szelíden emelkedett homlok, melly egyiránt távol áll a’ semmit nem jelentő lapos, ’s a’ magasan kelő férfias homloktól, sem ez a’ szemöldök, mellynek szelid hajlatu, tömött bársony ága valami titkos vonzással ingerel; nem e’ szem, mellynek tágas iv’, ’s puha, szálas pillák’ árnyéklatában bolygó csillagzati mintegy kényszerítik a’ lelket még mélyebben hatni tükreikbe, holott a’ képzelgés’ és édes ábránd’ tündér világa nyíladoz; nem ez az édes arcz fris baraszkszinével, sem e’ száj, melly eléggé finom merő mosolyban szólani, ’s eléggé tömött a’ riadó csóknak elébe ömleni; nem e’ hószin fogsor átcsillogva a’ bibor ajkakon, sem az állgödörke, mellynek ingó tünékeny szélein a’ többi kecsek’ szemléletében elrészegűlt lélek andalgva tévedez; sem ez a’ csinos fej könnyű lebegtében, sem végre a’ holló-haj’ dusgazdag ömlete, mellyet ugy tetszett, a’ legforróbb, legtapadóbb indulat simongtat a’ homlok és arcz, a’ nyak és vállakon – mind ezen kecsek különvéve nem, hanem megfoghatatlan egybeolvadások az egészbe, az a’ lelki élet, melly mind ezekben mutatkozék, az a’ leányiság, melly ártatlanság, vágy, és rejtező hévből alkotva a’ leány’ minden ereit és egész valóját átfutá: ez tetszett, ez igézett a’ bájos alakon, ez vala elrejtve szemölde’ homályában, ez csillogott szemérmes-édes, makacs-ábrándos pillantatán, ez lebegett a’ bársonyajkakon, ez az állnak mosolygó gödrében.

’S ezen lénynek öltem naponként hat órát általellenében, ezen valamennyi kecsek’ seregét kelle naponként hat órát tekintenem, és vivnom a’ keblemben támadó szerelem’ ’s a’ kínos kötelesség’ fogyasztó vitáját; fülnöm, fáznom az indulat’ hevétől, ’s a’ hideg meggondolás’ jégsugallatától, melly az árulás, ’s nemtelen hitszegés’ vázával rettente; szurnom és nyomnom kebelembe a’ gyilkot, azt tudva, hogy nincs ir hervasztó sebemre; kínlódnom, mig ablakomon ülék, dühödnöm, mihelyt a’ gróf felváltott; most minden europai spionok’ szemeit kivánnom, hogy lássak mindent, majd ismét obscuránsok’ és absolutisták’ vakságát ohajtanom, hogy semmit, még a’ korszellem’ haladását se lássam; a’ leglágyabb édlevelkéket írnom, hogy ő küldje-el; ’s ezen gondolatnak mézét „most jól irál; ez a’ kép, ez a’ fordulat kivivja kebelét” – azon méreg-vegyülettel kevernem: annál inkább fog a’ gróf tetszeni; – ’s ezen tenger viszály, bokor fulánk, pokol kin, örömtelen mennyország mellett még irígykedéseket hallanom barátimtól, kik szüntelen faggattak és nevettek, enyelegtek és dörögte: Te szerencse’ fia! boldogság’ szülöttje! micsoda szép, pompás lakásod van neked! – ez a’ kinzó terem! – Vis-á-vis-d a’ legédesebb leány! – tantalus-kín, míg grófom fel nem vált! – Időd elég fél heteket ablaknál töltened! – bár szökhetném! de tisztemben vagyok! – ’S micsoda bájos hölgy az a’ te vis-á-vis-d! Itt előszámlálák a’ leány’ kecseit izről izre, fokról fokra; ’s tudj’ isten, honnan szedek a’ kifejezést, – hanemha a’ lelkesedés maga már poesis, – olly hévvel, olly elevenen, és fenséggel, hogy magamon kivűl tüzemben végre felkiálték: szünjetek-meg, kérlek az egekre; vagy kénytelen leszek kiüzni mindnyájatokat pompás teremimből. „Oh, oh; féltékeny is vagy, mint minden szerelmes!” – mondának erre – „de légy, nem vesszük rosz neven, mert szép, valóban szép a’ leány. Azonban te túl mégy a’ józan határon, ’s szünet-szüntelen az ablakon figyelsz. – Héj fiu! okos vagy te; mi könnyen meglopná valaki szép kertedet! ne hagyd, ne eressz senkit tilosodhoz!” holott én csak más helyett ülék, csak éhes sárkánya valék a’ Hesperidák’ arany almáinak! – –

Ugy látszik, a’ gróf arra volt teremtve, hogy engem a’ legboldogabbnak tetsző boldogtalanná tegyen. Szenvedélyesen, mint mindent a’ mihez fogott, üzé a’ játékot is. De nem azért, a’ miért Cavalierjaink rendszerint a’ játékot üzik, – mivel t. i. ez az, a’ mihez leginkább értenek – hanem elevenségből, hogy szüntelen hatalmas indulatokkal vivjanak. Látta azonban a’ gróf azon mélységet is, mellynek felette lebegett, ’s ugy vélte magát a’ leszakadástól megóvni, hogy átadá nekem készpénzbeli vagyonának egy részét, olly meghagyással, hogy mihelyest kivánni fogja, ismét kézhez adjam. Természetes, és talán megbocsátható hiúság vala tőlem: ezen depositumnak egy részét szüntelen magammal hordanom; ’s igy történt, hogy apró fizetéseim’ alkalmával mindég szépen tömött erszényt vontam elé, ’s ennél fogva barátim és ösmerőseim felette gazdagnak hittenek; holott sokszor, ha az idegen jószágot elveszem, nem maradt volna több sajátom, mint valamelly hajdani szépségnek kecsei, midőn már levetkezett, vagy némelly nagy ur’ érdeme, ha rangját ’s titulusait levesszük. „A’ boldog!” ezt sugdosák egymásnak „ő kényén élhet; tömött erszénye, olly hízott mint B… serteáros uram, ki magának cardinális praerogativákat vett nem rég, neki minden örömekhez tár kaput nyit, ’s ő dőzsöl, a’ hol mi koplalunk.” ’S midőn én a’ legfejtörőbb számolásokon, a’ legravaszabb ételszedéseken menék keresztűl, hogy az illőn, lehetőn tul ne költsek: „Be boldog vagy te” szólának „hogy semmi hajlandóságod nincs a’ tékozlásra.” Megdicsértek azért, hogy a’ más’ pénztárát meg nem lopám; magasztaltak azért, hogy többet nem adtam-ki, mint vagyonom. – „Pénzes barátunk!” így szólítának-meg egykor a’ mi pesti szíves és pompás báljaink’ egyikében legjobb barátaim „mi neked, temérdek kincseid mellett, egykét palacz champagnénak az ára? Ne légy fukar. Az öröm’ és barátság’ nevében nyiss erszényt!” Ha megkap az ördög hajadnak csak egy szálán, övé vagy örökre, mond Lessing, ’s én boldogtalan így jártam. A’ magam pénze már el volt költve: de mintha huzták volna kezem’ a’ táska felé, mellyben a’ grófét hordozám. Hiszen a’ hét’ végén fizetésed’ kapod, suttogá valaki, mint Maxhoz Samiel,^* vagy Sámuel a’ zsidó valamelly úrfihoz, kit uzsorás kölcsönre ösztönöz; ’s légy nemes, bőkezű! gondolám pöffedve, mint valami gazdag szabó, ’s már fontolni kezdettem a’ dolgot: de im’ barátim már hivatták a’ szolgát, ’s nevemben a’ hat palacz champagneit fel is hozatták. Pattogtak a’ dugók; mintegy neheztelve elébbi rabságán buzogott a’ nemes franczia nedv, ’s barátim éltettek engemet, éltették csillagzatom’ ’s a’ bájos vis-á-vis-t; míg én remegve mint Macbeth, az ajtót lesém;^* mint Hugó Müllnernél suttogám magamnak^* „ha jőne most, – jőne ez órában!” – Rettenetes; gondolám magamban, és szepegtem mint a’ gyermek, kit kisértetekkel ijesztenek – ha most éjfél volna – lépne-be hozzátok a’ gróf, ’s pénzét kiván… ’s ím a’ gróf belépett. Nem hittem: de ugy volt. Velőmbe szökellett minden vérem; ettől, s az italtól hevűlve különben is izgó képzeletem lángra kapott: a’ gróf kivánta pénzét, – az inas is; a’ gróf elakara csapni, – az inas befogni; a’ gróf szememre hányá, hogy neki hálával tartozván, lopással fizetek: a’ szolga szidott, hogy neki hat palacz’ árával tartozom, ’s épen nem fizetek; … fültem, fáztam, ájultam. Ekkor közeledék a’ gróf székemhez, ’s fejét fülemhez lehajtá. Kétségbe esve kérdém, de olly bágyadtan és elfojtva, hogy lehetetlen volt megértenie: „Tehát – akasztófán – kell meglakolnom?” – ’S ő, menny az ábrázatján, fülembe sugá, hogy most imádott hölgyével, egy bájos órát tölte; ’s vévén a’ poharat felém fordúla: „A’ szép vis-a-vis-ket!” úgymond, és ivott, ’s nekem is innom kellett: innom egészségéért annak, kiért éltem fagyott, innom azért, mivel mást boldogított, ’s még olly borból, saját boromból, mellyért képzetemben tömlöczbe vezettek. És még is, mihelyest a’ gróf eltávozott, nyakamba borultak jó kedvű barátim „Fattyu!” rebegék őszinte nyájassággal „te a’ szerencsét nemes-birtoki zálogban tartod, mellyből többé semmi igaz lelkü prókátor ki nem ver! Mint játszik veled a’ gróf, mint sugdos! és még szeretődnek egészségéért iszik!...” Engem a’ forróság és hideg most is gyötör.

De felfogadtam azt szentűl akkoron, hogy ezentul minden illy nemü viszályt bizonnyal elkerűlök, ’s a’ grófi tallérok iránt a’ non-interventio’ principiumát^* sérthetetlenül megtartom. De im, két héttel ez után szörnyü lyukat ütök a’ billardon. Elő kelle vonnom himes pénztartómat. Boldog, így szólának azok, kik a’ nyugton heverő grófi czédulákat megsejték; boldog, ki illy tetemes kárt meg sem érez. De én elláttam, hogy ez a’ csekély kár engem egész nyáron posztó ruhában fog járatni, mert azt, a’ mi nagy takarékosan nyári öltőre volt szánva, az átkozott billard-lyuk elnyelé. – Elláttam, mint fogok a’ közel juniusi napokban izzadni, érzettem előre a’ nap’ forró hevét, lihegtem, mint a’ tikkadt Arab homokos pusztáin – ’s én a’ félégett, félsült, a’ világtalan világnak boldog valék.

Alig kezdém ezen balesetet valamennyire feledni, megszólít egyike leghívebb barátaimnak: adnék neki – feleslegemből! – kétszáz forintot kölcsön, nyolcz hét mulva minden bizonnyal lefizeti. „Boldog vagy,” így szólt, „ ki megszorult barátaidon, mint angyal az egekből, segíthetsz.” Nem adtam. Nem lehetett adnom; mert magaméból nem telt, a’ gróféhoz pedig nem nyultam volna a’ világért. De mikép adjam azt neki tudtára, hogy a’ pénz, mellyet nálam láta, nem enyém, hanem a’ grófé, ki azt nekem ebből ’s ebből az okból átadta? Nem; ezt kifecsegnem a’ legilletlenebb, legkéméletlenebb csacskaság volt volna. Türnöm kelle tehát kifakadásait. „Illyenek a’ gazdagok” ugymond neheztelve „az ércz megkeményíti szíveiket. Vakká tett téged aranyaid’ fénye; nem tudod, nem látod, mi nehéz el lenni nála nélkűl, mert magad bőven birod. Legyen; nem irígylem sorsodat. Kipótolhatja e aranyod azt, a’ mit belsőd’, lelked’ becsében vesztettél? Te szegény, szegény gazdag! –” Igy kelle pirongatást hallanom, mivel nem adék kölcsönt: holott magam is elindultam már, ’s nem egyszer, kérni kölcsönt.

Végre mosolyogni látszott jó szerencsém. Casinónk’ báljaiban – ’s a’ mi casinónk ebben és egyébben is az európai legjobb casinók’ egyike – láttam a’ bárónét, legszebb, leghíresebb asszonyát várasunknak mind kecsei, mind ura’ féltékeny dühe, mind végre szerelmes történetecskéi miatt, melly utóbbiak a’ legszenvedélyesebb szivnek valának tanúi. Láttam őt, később csak őt, ’s szemeim mintegy az ő kisded képrajzának lettenek rámái: ’s ugy hittem, észre vette a’ szörnyű behatást, mellyet én szenvedék; szemeit nyájas-mosolygva nyugtatván felettem. Eljövék minden bál’ estvéjén, ’s ugy látszott nekem, mintha az éj panaszt tett volna az isteneknél, hogy őt a’ nappal dicső napfényével jóval megelőzi, ’s ekkor az istenek szebb csillagot adának neki, őt, a’ bájkecsű bárónét. – Néhányszor nyomozó pillantatot nyugtata felettem, és ismét nyájasan elvonult. Higyem e? de kétségkivűl figyelmezett reám. – Nem hittem szemeimnek; mert hiszen – ő és én! De miért mulatott tehát szép szeme felettem? Ő, a’ báróné! utána az imádók’ serege, mint Jeanne d’Arc után a’ francz tábor, ’s én volnék e még is a’ sziv imádottja? – De miért, miért különben e’ nyájasság? – ’S jő grófom és beszéli, hogy a’ báróné szólott neki felőlem, tudakozódott, ’s azt hitte, hogy nekem ügyes, megbizható embernek kell lennem, minthogy ő, a’ gróf, engem mindenütt megkülönböztet; ’s a’ grófot faggatá, hogy neki ugymond, hallgatékony titoknokra lehet is szüksége, ki annyi szerelmi titkait zárva tartsa; és több efféle. A’ gróf azt felelte, hogy ő ugyan csak egyért sohajt, ki előtt még nem mer nyilatkozni – itt egy jelentő pillantatot vetett a’ szép nőre – de ezt nem illetvén is, mindenkor igaz marad, hogy a’ báróné’ jó hiedelmét felőlem teljesen megérdemlem… Csak nem kifakadtam örömemben! szeret: ez olly világos lőn itt előttem, mint a’ napfény. Szól felőlem, kérdezősködik, akarja tudni, ha bennem bizhatni e? ’s – oh; én láttam, miért faggatá a’ grófot szerelmes kalandjaival: azt akará tudni, hallgatékony vagyok e. ’S aztán – nem voltak e nekem is kalandjaim? nem mondotta e borbélyom a’ minap, hogy az én bajuszom egyik a’ váras’ legszebb bajúszi közűl? nem e a’ vargám, midőn a’ mult héten kifizettem, hogy lábam picziny? ’s egy csinos tiroliné nem adta ide harminczkét garasos keztyűjét egy talléron, csak azért, mert olly szép legény veszi? Szeretett: azt nem lehete többé kétlenem. – Az utolsó bál-éj következett. Már remegni kezdék, hogy a’ jövő télig nem is fogom látni, – mert van egy ismerősöm, a’ ki szüntelen gróf és báró hajadonokba szerelmes, kiket ő hushagyó keddtől a’ jövő vizkeresztig nem lát, ’s így épen akkor szakasztja félbe kalandjait, midőn érdeklőkké kezdenek válni – ’s ezer módon hánytattam eszemet, miként mehetnék látogatására. Mint don Basilio,^* vagy mint zsidó akartam bejutni: mert láttam, hogy ezen két neme az embernek minden nagy háznál járatos… de most közeledett a’ mennyei; szemeim, mellyekben a’ szerelem és bú, mint ama’ testvérek tűz-kemenczében, szüntelen együtt feküttek, követék őt az ajtóig; s’ itt a’ kegyes visszatekint: egy éles, sebes szemvágás felém, ’s a’ pillák’ hirtelen le-rezzenése – ez kacsintás! ez a’ legnyilvább, legigazabb kacsintás. Elszédűltem. Ábrándozások között tértem-meg lakomba, ’s a’ mi még hátra volt az éjből ’s szürkületből, ébren-álmodozásokban töltöttem-el. Reggel kopogatnak, ’s egy leányka jő felém, kezében egy rózsaszín levelke. „A’ bárónétól,” ugymond, és eltünik. „Estve tizen egy órakor, **utsza, **ház.” A’ levelkét ’s benne az egész mennyet szivemhez szorítám. Napomat kéjes várakozás, ’s készületek tölték. Öltözőm – százszor félbeszakasztva örömimtől, képzelgésimtől, válogatásimtól – reggeltől estig tartott: ellenben, a’ mint most végig tekinték magamon a’ tükör előtt – megvoltam elégedve. Melly türhetetlenség fogott-el, ölembe zárni már a’ világ’ legédesb asszonyát, ’s adni és venni tőle az örömet, mellynek puszta képzelte már részeggé tett. Végre ütött az óra, ’s én a’ **kapuban számláltam ütéseit. Valaki illette karomat. A’ levélhozó volt, ’s inte, hogy kövessem. Egy sötét folyosó – ’s egy kis ajtócska, és – magam valék. Láb’ hegyén állottam. Az ajtó megnyilik, ’s belép a’ báróné tartózkodva, zavarodottan – de nekem láng-gyujtó kecsekkel. – „A’ lépés úgy mond: mellyre kényszeríttetem… ne vonja-meg tőlem az ur tiszteletét… Tiszteletem’? kiálték. Oh dicső, mennyei szépség, ki vonná-meg tőled tiszteletét? A’ szerelem szent, ’s kivivja az egeket; érzék magok a’ mennyeiek hatalmát! „Reménylem, az ur meg fog felelni azon bizodalomnak…” Meg, oh meg, te kedves, imádott, szép lélek! Én szeretlek, szeretlek... „Mit?” rebegé az asszony, ’s óriás karokkal dobott-el magától „megbolondult az ur, vagy épen?... Egek, még azt hiszi, hogy én őt szeretem! Hallatlan gyalázat! – Tudja meg, kedves secretarius ur, ezzel a’ levélszín arczával, én az urat józan bizodalmas embernek tartottam. Az ur’ testvére auditor az olaszországban fekvő ** huszár ezerednél. Egyik Tiszte ezen ezerednek jóval ezelőtt, t. i. még leány koromban imádott engemet, ’s képrajzom, és néhány leveleim birtokába jöttek, mellyek most, az ő halálával, az auditor’ kezébe jutottak. Átlátja az ur, melly fontos, sőt szükséges reám nézve, hogy ezen levelek sértetlenűl kezemhez jussanak. Az ur’ testvére mindent tehet a’ dologban; ’s én a’ gróf’ ajánlása után az urat akarám megkérni. – Szégyenlje magát az ur igy büntetni-meg engem bizodalmamért; szégyenlje az ur maga önhittségét, ’s álmodozásait olly kecsekről, mellyek az urban, édes secretárius ur, épen meg nincsenek.” Meg nincsenek! szólék hűledezve, ’s leirhatatlan állapotban elhagytam a’ szobát. Boldogság… levélszín… tiroliné… ezek forogtak elkábult agyamban, mig utczára értem, ’s csak akkor jövék egészen magamhoz, midőn két durva kocsis, kiket hihetőleg a’ báró állíta résemre, nyakon fogtak, ’s izmos ökleikkel a’ legkékebb nefelejtseket csapkodák hátamra. Le valék verve. Harmad napig nem mentem-ki a’ szobából. ’S kit hoz előmbe ekkor gunyoló szerencsém? – Örvendő barátimat. Egyik közűlök megsejté bementem’, ’s nem ismét kijöttöm’ a’ bárónétól, ’s elöltek faggatásaikkal. Fiu, te a’ sátánnal vagy szövetkezésben – ezt mondák – hiszen illy szerencsés halandót nem ösmer a’ világ! Várasunk’ legszebb asszonyától kapni boldog órát! – „Egek, még azt hiszi, hogy én őt szeretem… Menjen, szégyenlje magát az ur.” – Melly, jól illik ez a’ bágyadó sáppadtság arczodon, bizonyos tanúja annak: mi nehezen váltál-ki a’ téged ölelő karok közül! „A’ kocsisok’ karjai közűl nehezen váltam-ki, az igaz; vállam ’s keresztcsontom még ma is fáj bele.

Ezek az én korábbi viszontagságaim. Úgy látszik átmentem a’ boldogságnak tetsző boldogtalanságok’ teljes során. De mind ezek csekélységek voltak. Most, most tudom én mi az: boldognak látszani a’ világ előtt, ’s ben a’ szivben minden furiáktól gyötörtetni. Olvasóim ezen megütköznek? kételkednek talán, ’s azt vélik: én nagyítok? dicsekszem? – Nem uraim! egy szót csak füleikbe, ’s fejtve van a’ titok. „Szép feleséget vettem.”