Vígjáték
egy felvonásban.
Személyek.
Mátyás király.
Upor László,
főispán.
Vidor, udvari bolond.
Fokos,
udvarbíró Palotán.
Margit, a’ neje.
Juczi, leánya.
Ludas,
kántor a’ szomszédfaluból;
Miksa, fija, a’ fekete seregben.
Királyi kíséret. Vadászok.
A’ játékhely Palota, Mátyás’ vadászkastélya ’s erdőség a’ Bakonyban.
Egyszerű szoba. Téli estve.
Fokos, Ludas egy asztal mellett kulaccsal.
Fokos.
Már én mondom kegyelmednek, koma, hogy Mátyás ma itt lesz.
Ludas.
Így jövésem nem esett hiába; mert megvallom, e’ bajos utra ma csak ez vett rá, hogy királyomat megláthatom, azután meg’ hogy e’ kulacs bort itt ketten eldörsöljük.
Fokos.
No no! hisz a’ kulacsnak is meg van a’ maga becse, mig kivált töltén van, mint most kün a’ hold; de Mátyást ma meglátni, koma, ez olly valami nagy izé – hogy – hogy – – egy szóval, erre igyunk, a’ mint szükség. (iszik.)
Ludas.
Kelmedben, koma, fojtva van látom az érzés, belőlem ennek ki kell pattanni, mint parázsból a’ gesztenyének; én míg ki nem érzem magam, nem ihatom. Egy szóval, koma, én erre verset mondok:
Szálj-be hozzánk, kedves Mátyás,
Készen vár itt jó áldomás.
Van szivünkben ’s kulacsunkban,
’S a’ sor most épen rajtam van.
(iszik.)
Fokos.
Kelmed boldog, koma, mert csak pereg a’ nyelve ha akarja, az enyém mikor legnagyobb szükség volna reá elakad, mint mikor a’ kopó nyomot veszt, aztán senki sem érti; pedig, hej barátom! itt is dobog ám, még pedig ugy dobog, a’ mint szükség!
Ludas.
Egy szóval, mikor várjuk ő felségét?
Fokos.
Ma estére van téve a’ rendelés. Az ebek ’s vadászok délben már itt voltak, ő felsége’ kiséretével együtt ma, ha későn is, itt lesz; mert látja, kelmed, holnap itt egy nagy farkas vadászat fog tartatni, a’ mint szükség. Királyunk ezt igen kedveli, ’s a’ hőseknek az illy időben kivált egész lakodalom. Tudtam én, hogy nem fogja soká láttatlan hagyni Mátyás kedves Palotáját, a’ mint szükség.
Ludas.
Tűzvére nem nyughatik néma falak között, szabad tájt fürkész a’ villogó szem, ’s mulatságot és lármás életet ohajt a’ hő kebel, egy szóval, ma meglátjuk Mátyást – éljen a’ király! viruljon honunk. (isznak.)
Fokos.
A’ mint szükség! Én alig várom a’ felséges jelenést. – Millyen lehet most a’ gyermekévü Mátyás! kit még nagy Hunyadink alatt láttam; milly dicső, illy nagy nemzet fölött ragyogva! milly hódító a’ már férfias valódisággá fejlődött gyermeki elevenség!
Ludas.
Egy szóval, még kelmed sem látta hát a’ királyt?
Fokos.
Mióta rám bizatott e’ vár’ gondviselése Mátyást a’ cseh háboru elvoná kedves szenvedelmét a’ Bakonyban kielégithetni, a’ mint szükség, ’s így, mióta a’ cseh fogságból szabadulva dicső tronusunkon fénylik, nem láthatám. Tegnap előtt jöve a’ rendelés a’ holnapi vadászat végett, – ’s már sátorok is vannak készitve, és két falu hajtani kiparancsolva, a’ mint szükség.
Ludas.
Oh, bár csak Miksa fiam a’ kisérettel kijöhetne.
Fokos.
Egy óra sem mult benne.
Ludas.
Egy szóval, reménylhetném? koma! fiamat mint ifju hőst látni ’s a’ király mellett – egy szóval, tán még egy kardvágással is homlokán, mit honnunk’ szabadságáért visel, – illy gondolatra ugy tele vagyok – ugy; hogy – hogy – egy szóval, már megint verselhetném.
Fokos.
’S én olly üres mint ez a’ kulacs.
Ludas.
Mért? – egy szóval. –
Fokos.
Irígylem a’ fias apák’ sorsát. Koma, nekem nincs fiam, kit hazámnak ’s a’ királynak adhatnék, a’ mint szükség, – rozsda emészti kardomat, mellyet néhány év előtt már fiam’ derekára kelle vala kötnöm, hasztalan áll, ha csak leányom konyha kést nem csináltat belőle! Ez búsit, koma, a’ hányszor rá eszmélek.
Ludas.
Ej! ne aggódjék illyekről hasztalan, kelmed. A’ mivel honjának tartozott maga már lefizette; én mind eddig csak torkommal vivtam, ’s ha nem diadalmaskodtam is a’ magos hangok fölött, dicsőségem csak egyházunk’ falai között maradt. Egy szóval, nekem nagyobb szükségem volt ki fegyverrel küzdje-ki nevemre is a’ borostyánt, mig én itthon legfölebb bus requiemeket énekelhetek a’ hősek fölött. – Aztán van leánya, lehet onokája, ki még megforgathatja apósa’ kardját! – Egyszóval, koma, derüljünk-ki – mert nem sokára üdvözölhetjük Mátyást!
Margit.
(sietve jő) Atyámfiai! aztán igy vesztegelve, hogy tudnék én illyenkor lenni. Oh hányszor mentem már ma föl a’ kapuba, le a’ toronyba, hatszor be, tizszer ki, – azután tudakozódtam, vizsgálódtam, de semmit sem láttam.
Ludas.
Egy szóval, komám asszony, ott van a’ hol mi. –
Margit.
Ugyan ugy? ’s mint érti? de hamar, mert ismét ki futok.
Ludas.
Mi sem láttunk semmit!
Margit.
Oh lelkemadta, én már sokat láttam életemben mindenfélét, farkast, medvét, csak még királyt nem; pedig úgy szeretném már látni millyen. –
Fokos.
Majd meglátod, a’ mint szükség.
Margit.
Kelmed is, apjok, még nem vette rá karácsonyi köntösét, én is annyiszor megmosdottam már, de ujra bemocskolódom. Aztán millyen is lehet az a’ király, édes Ludas koma, mondjon valamit felőle, hogy megösmerjem, mert mondják, hogy sokan jőnek. Ugy szeretném tudni –
Ludas.
Egy szóval, komám asszony, az ollyan mint mi, csakhogy más forma, szintugy keze lába, csakhogy sok rajta az arany. De csakugyan szeget ütött fejembe, hogy miként beszéljünk vele, ezt még nem próbáltam.
Margit.
No majd mondok én neki szép jó reggelt, csak megérti tám.
Ludas.
Meg ám, de este van most. Aztán nem ugy közönségesen kell ahhoz szólni, hogy úgy – izé – egy szóval, no – úgy versben.
Fokos.
Én nem tudok szólni, szivem érez, a’ mint szükség, de czifra beszédhez nincs szokva nyelvem, mint gonoszé az imádsághoz.
Margit.
Jaj hát!
Ludas.
Nem kell félni, szólok én, ’s ugy szólok, hogy azt minden meghallja még az udvaron is. Egy szóval, rendeljük-el a’ dolgot, hogy illendően fogadhassuk a’ királyt, mert így szokás.
Margit.
Csak mondja, édes komám, hogy’ – miként? én mindent szeretnék tndni.
Ludas.
Kelmed, komám, mivel nem tud szólni, hallgasson, – komám asszony, mivel ugy is sokat szeret beszélni, álljon mellém, hogy szükség’ idején befoghassam a’ száját. Én középen majd szólok.
Margit.
Aztán hogy ’s miként ? Oh csak hamar lenne már, én meghalok addig.
Fokos.
Kelmed tehát, koma, mint értelmesebb szóljon, de okosan, a’ mint szükség. Mi, anyjuk, ketten térdre esünk, ’s a’ király’ palástját te megcsókolod, én csak azt mondom: üdv a’ királynak!
Margit.
Én a’ térdét csókolom-meg ha hozzá férhetek, aztán én is csak elmondom a’ mit kelmed apjok.
Ludas.
Egy szóval, ez igy lesz: mi itt állunk hárman, ’s mikor már halljuk hogy jő a’ király, elébbre megyünk. Mikor nyilik az ajtó kelmetek körűle térdre húllnak, én állok. Most jő a’ király. – (nyilik az ajtó ’s Mátyás, Vidor közvadász öltözetben belépnek.)
Fokos.
(zavarodva térdre esik) Uram Jézus!
Margit.
(hasonlón fölkiált) Király az üdvnek!
Ludas.
Uram király! – egy szóval, im ezek itt térdelnek, én állok, te meg bámulsz –
Mátyás.
Nem értlek, barátom! (Vidorhoz titkon) Tám nem vagyunk elárulva?
Vidor.
Hagyd helybe, komám, véleményöket, evvel többre megyünk mint kopott táskánkkal.
Margit.
Hisz’ nem is aranyos. –
Fokos.
(fölkél) Mi letérdelénk a’ mint szükség, de hiába –
Margit.
Mit akartak kendtek?
Ludas.
Hát mi, egy szóval, ma ide a’ királyt várjuk.
Margit.
Aztán kántor uram monda, hogy most jő.
Fokos.
’S mi üdvözleni akarók, a’ mint szükség.
Ludas.
Egy szóval, el volt tévesztve a’ dolog – no! Hát mi járatban vagytok öcséim?
Vidor.
Hát az a’ kulacs mi állásban van ott, öreg bátyó? Szeretnénk vele sorsot cserélni, majd mi telepedünk – az járjon.
Ludas.
Egy szóval, szomjasok vagytok.
Vidor.
Helyesen magyarázod szavaimat, csak az kár, hogy vele nem telik-meg a’ kulacs.
Fokos.
(Margithoz) Anyjuk, töltsd-meg abból a’ két akósból (titkon) nem tudjuk kifélék, illik megvendégelni őket, a’ mint szükség.
Margit.
De addig majd megint beszélnek ’s én nem hallom, még tám a’ királyról is – pedig be szeretném tudni. (el.)
Mátyás.
Mi hallottuk, hogy holnap a’ király itt nagy vadászatot fog tartani –
Fokos.
Azt – a’ mint szükség. No ’s?
Mátyás.
Gondolánk, hogy segédül lehetünk kelmeteknek, udvarbíró uram. Aztán ha tetszik továbbra is maradhatunk.
Vidor.
’S ha a’ nyulak is e’ vidékben mind olly lusták mint az a’ borért menő menyecske, mind elfogjuk őket elevenen.
Ludas.
Egy szóval, öcsém, te nekem tetszel, ha ur volnék mindjárt udvari bolondommá fogadnálak.
Vidor.
Tudod e hát mi különbség a’ bolond és ur között?
Ludas.
Hogy egyik okos, a’ másik bolond.
Vidor.
Nem találád. Az, a’ mi van a’ hordó és csutora közt. Lásd:
A’ hordó nagyobb mint a’ csutora,
Így van az ur meg’ a’ bolondja.
A’ nagy hordó sötét börtönben ül,
Mig a’ kulacs fönt víg kéz közt ürül:
Az urat is sötét gond nyomja,
Míg kedvére él víg bolondja.
Aztán a’ hordó konoghat,
Csak a’ kulacs legyen tele!
Érted nem érted szavamat,
Nem sokat törődöm vele.
Hanem az az asszony jó lett volna alkalmatlan vendégnek, ha egyszer elküldik, soká jő vissza.
Mátyás.
No ’s – mire határozá kelmed magát?
Fokos.
Az bizony jó lenne –
Mátyás.
(titkoson) Tudja, értjük már mi az illyen dolgot. Az erdő ’s vadászat kezünkön fog állni, egy pár öl fával, egy két szarvassal a’ király meg nem szegényűl, – no érti?
Fokos.
(rá meredve) Értem? – értse a’ gazember, de míg ez a’ szívem ver, én addig nem értem.
Vidor.
Megmagyarázom én. A’ király ur, kelmed szegény. Ő Budán éli világát; kelmed Palotán gyüjtsön pénzt, – ’s ha halála’ óráján valami más fojtogatja is nyavalyáján kivül; az onokái áldani fogják érte.
Fokos.
Ejnye semmire valók! még nekem halálom’ óráját akarjátok megnehezíteni ’s királyomat csalni, kinek kegyéből élek! Tudjátok merre jöttetek bé?
Vidor.
Arra még emlékezünk, csak ne villogtasd ennyire szemeidet, mert félek, hogy nem fogjuk tudni, merre megyünk-ki.
Ludas.
Egy szóval, koma, ezek rosz járatbeliek, ez mindég csutorát emleget; amaz pedig lopni akar.
Fokos.
Lopni ám, míg azt az ölfát hátára nem rakom
*Rá nem csapok a hátára.
’s szarvasaival meg nem futtatom, a’ mint szükség.
Mátyás.
Hiszen nem ollyan lopás volna ám ez, aztán észre sem vennék, nekünk meg használna, különben csak úgy mondom –
Vidor.
Aztán meg nem ollyan gonosz ám ez a’ pajtás, hogy miatta engem is meg kéne ugratni; csak igen szolgálatra termett, mindent véghez vinne tetszésért. Oh a’ mi erkölcsünk olly tiszta mint a’ jó bor, mást megrészegíthet, de magunk józanon maradunk. Ne hallgasson rá kelmed, csak jól tartson, mi meg a’ bűnt is szentté tesszük.
Fokos.
Igyátok-meg erkölcsiteket, de engem meg nem részegítetek vele.
Ludas.
Koma, egy szóval, ebből az egyikből mégis nézek-ki valamit.
Mátyás.
(kezet fogva) Emberséges ember kelmed, millyenre még utamban nem sokra találtam. Én csak próbálni akartam elébb, ’s megvallom, ha megegyezünk, holnap tüstént Budára mentem volna vádra. Hanem igy maradunk, ha szükség van reánk.
Ludas.
A’ legény derék; egy szóval, koma, majd aztán mondok valamit.
Vidor.
Nekünk csak az a’ hibánk,
Hogy nincs fényes palotánk,
Különben a’ szolgabér,
Igazaknál rosz kenyér.
Nem volnánk mi rosz fiak másként; csak ezt hűsége bünteti, engemet nyelvem ver, de azért fölfogadhat minden jó keresztény, mert a’ bot az ebnek fáj, nem az urának.
Fokos.
Ugy van a’ mint van. Hisz’ egy próbahét nem örök élet, én hát fölfogadlak benneteket; hanem most mindjárt menjetek-ki az erdőre, ’s ott holnapra igazítsatok-el mindent, a’ sátorokat szedjétek rendbe, a’ hajtókat majd igazítsátok útba, a’ mint szükség.
Vidor.
Én ugy vélném, hogy a’ próbahetet jobb volna itthon kiállni. Itt a’ meleg szobában szem előtt volnánk, az erdőben senki sem lát. Aztán adnál bort, ételt, hogy meg tudnád mennyitől részegszünk-meg és mennyitől kapnánk hideglelést, ’s ekként tudnád aztán alkalmaztatni.
Fokos.
Szemmértékre is eltalálom én azt; ti most csak menjetek, a’ mint szükség.
Mátyás.
Megyünk; csak aztán jól szóljon kelmed rólunk a’ király előtt is.
Vidor.
No ha te mégy, pajtás, én sem maradok. Ki tudja? még körülted dicsőség hárulhat rám, ha kün meg nem fagyunk az éjjel; ’s hogy ez ne történjék, jónak találnám bevárni azt a’ boros asszonyt;
Mert a’ bor gondot űz
Ha isszuk, fagyban tűz,
’S ki e’ mellett is fázik még
Azt csak koporsóba tegyék.
Ludas.
Egy szóval, ez az öcsém csak visszatér mindenünnen a’ borra, mint madár a’ fészkére.
Vidor.
Hja! az én eszem ugy van a’ borral, mint földünk a’ nappal – mindég körűlte forog.
Margit.
(sietve) Hát itt vannak még? mit beszéltek eddig? – be szeretném tudni. Hamarább jöttem volna, de kifutottam a’ kapuba, nem jő e a’ király.
Vidor.
S mi jó asszony téged itten epedve vártunk, jobban mint a’ királyt; mert te kulaccsal jősz, ő aranyban jár, ’s ha látja az ember még szomjasabb lesz aztán azon kincsre, mi nem az ővé. De ha jó borból ihatom, magam’ is királynak látom.
Mátyás.
Most menjünk ’s a’ csutora is velünk jő.
Vidor.
Reggel óta most szóltál, pajtás, legbölcsebben, csak az kár, hogy ezen kulacsnak lába nincs – czepelni kell; pedig nehéz ’s félek, hogy majd ha könnyítünk rajta a’ mi fejünk nehezűl-meg.
Mátyás.
Holnap illyenkor találkozunk, (mennek.)
Fokos.
Isten’ hírével.
Margit.
Aztán hová mennek illy hamar? én nem is beszélhetek velök, – ’s mit mondtak? látták e ezek már a’ királyt ’s mikor? én ugy szeretném tudni.
Ludas.
Egy szóval, koma, tudja e én mit gondoltam? Ez a’ két legény mégis alig ha roszban nem töri a’ fejét.
Fokos.
Azért tartám-meg őket ’s küldém most ki, hogy ha valamit tapasztalok körűltök, két gonoszt legalább bevádolhatok királyom előtt, a’ mint szükség.
Margit.
Aztán gonoszok volnának.
Ludas.
Egy szóval, igaza van, koma, én is így véltem.
Margit.
Hallja kend, apjok – mint dobognak? aztán milly nesz van, én kifutok – tán most jő a’ király. – Oh be szeretném tudni. (kifut.)
Ludas.
De valami van kün, – egy szóval, mi is megnézhetnők.
Fokos.
Nem bánom, de most le nem térdeplek ám, míg jól nem látom. (el.)
Erdőség a’ Bakonyban. Szép téli éj.
Távolabb vadásztanyák ’s tüzek látszanak.
Mátyás, Vidor.
Vidor.
Komám! te bolond után jövén illy véget várhatál; de én okossal indulván meg sem álmodhatám, hogy ekkorra már meleg szobában ne nyujtózzam.
Mátyás.
Már ben vagyunk, csak várjuk végét.
Vidor.
Csak várni ne kényszerits, uram, mert agyon ásítom magam. Aztán lányok’ dolga ez, nem magosra termett férfiaké, millyenek mi vagyunk. Én ugyan mindég jobb szeretném a’ váratlan szerencsét, mint a’ várt roszat. Az várja csak nehezen a’ reggelt, kitől este kenyeret kérnek, aztán nem adhat; add nekem komám birodalmodnak csak egy negyedét, én még halálomat sem várom.
Mátyás.
Ki tudja, mi váratlan eset érhet bennünket is itt.
Vidor.
Teszem, egy csapat farkas előre boszút áll rajtunk nemzetségének holnap kiontandó véréért.
Mátyás.
Mért ne lelhetnénk épen egy eltévedt szelíd baránykát is?
Vidor.
Értlek, komám! de nem biztathatlak vele. Hanem ha épen várni kivánsz legyen neked is egyszer önakaratod; én itt megtelepedem ’s majd a’ csutora mellett elmélkedjünk az időről.
Mátyás.
Élessz tüzet e’ gallyakból ha fázol.
Vidor.
Az az: te még jobban fázol; de szégyenled megvallani – (tüzet rak.) Találd-el hát most, mellyik tüz az, mellynél egyszerre egész országod melegszik?
Mátyás.
A’ nap.
Vidor.
Igen magosan jársz, pedig alantabb néha többet lelnél. Tekintsd e’ kis tüzet, komám, mellynél most melegszel, ’s ha nem te vagy képe országodnak ugy mesém tökéletlen.
Mátyás.
A’ mint látom a’ hideg még emeli elmésségedet. Eztán ha jó kedvedet akarom, jégverembe záratlak.
Vidor.
Csak jól befüttesd elébb, egy kulacs mellett ott is elrostálgatom én a’ világ’ folyását. Hanem tán innánk?
Mátyás.
Óh az ugy is olly ritka órája egy királynak mellyben csendes körülte minden! Most Vidor, most hagyj innom kedves magyar népemért – e’ pillantat! – e’ hely’ szentségétől ihletve, lelkem magas egekben szállong, – hagyj jót kivánnom népemnek most, midőn itt ember lehetek – távol a’ hizelkedők’ kigyó csoportjától (iszik.)
Vidor.
Ho hó!
komám, te ábrándozol, pedig hizelkedőktől ment nem lehetsz, csakhogy máshol aranyos ruhákban, ’s itt csikóbőrben
*Utalás a csikóbőrös kulacsra.
vagynak öltözve. A’ hizelkedőt én legjobban a’ borhoz hasonlíthatom, – mindenik csúszik, de azért hogy fölül kerűlhessen rajtunk. A’ bort alá nyeléd, uram, de ha még egypárszor illy szent ihletés száll-meg, félek, hogy fölül kerül ’s fejed elfoglalván, uraddá lesz. – Igy igazgatnak a’ hizelkedők téged ’s a’ boros kulacs engem. Csakhogy én asztán kialszom mámoromat: te ébren bajlódol velök ’s az elég dicséreted, hogy el nem altathatnak!
Mátyás.
A’ főispán eddig aggódik rajtunk, – majd megnevessük holnap.
Vidor.
Mert nem méltattál kegyes nevetségedre, komám, engem is? Én olly jobbágyi főhajtással vártam volna végét királyi kaczajodnak a’ meleg ágy közt, mint akár mellyik okos, de most kevély vagyok, mert fázom, nem hajlik a’ nyakam.
Mátyás.
Majd szélt nézzünk odább is a’ vadászok közt, tüzök is több tán, azonban megvirrad.
Vidor.
Tudod mit szeretnék most uram. Ide hozni sok tüzes uracskát hűtteni, sok árvát kit gyámjai rabolnak, hogy fagyjon-el érzése, sok örök lánggal lobogó szerelmet, hogy itt egy pillantat kioltsa, ’s egy csutora jó bort, megmutatni, hogy mindennél többet ér, mert ez itt is változást nem szenved.
Mátyás.
(vizsgálódva) Mit látok? – nézd csak.
Vidor.
Valóban én is látok valamit, mint ha két csillag szált volna le az égből ’s ott bujkálna a’ fák között. – Nem üstökösök e? azok járnak illy rendetlen utakon, szeretnék planétájok lenni, hogy magamhoz szíhatnám.
Mátyás.
Felénk tart.
Vidor.
Mindenütt igazúl, hogy nap vagy, komám, nézd hogy közelgetnek feléd. Hanem húnynál-el uram, mert nap, és csillag egy időben nem láthatók, – majd leszek én hold – így össze férhetünk.
Mátyás.
Jer rejtőzzünk-el előle, mindjárt itt lesz, észre ne vegyen, ki tudja mire akadunk?
Vidor.
Én nem bánom, komám, de majd meg fázol, aztán egy lángkebel nem lesz elég fölmelegítésedre. (el a’ fák közé.)
Juczi.
(jő) Istenem! eddig már beért a’ király, aztán Miksát még sem látom. Oh pedig ez a’ várás, meg az a’ Miksa! Aztán hideg is van, az anyám meg eddig keres otthon ’s nem lel! Ugyan jámbor ember gyujtotta ezt a’ tüzet, isten áldja-meg érte; itt majd egy kicsit megmelegszem, aztán haza futok, mert ki tudja ott is mi történik? – aztán az a’ király is millyen? meg’ az a’ Miksa. (melegszik).
Mátyás, Vidor előjőnek.
Mátyás.
Te tüzünknél melegszel, szép leány, jó tettünkért engedd, mi meg nálod melegedhessünk.
Juczi.
(ijedve) Istenem! oh ne bántsanak kegyelmetek. Kik magok, hallják?
Vidor.
Mi nagy urak vagyunk, hugám, de egy pillantat könnyen szolgákká tehet. – A’ hol parancsolni kell, ott hatalmasok vagyunk, de hol nekünk parancsolnak hamar elösmerjük az uraságot. Ez a’ pajtásom félig már jéggé vált, tekints rá, hogy kiengedjen, de minden szavának ne higyj, mert bár most hideg van: a’ leány szív könnyen gyúlad!
Juczi.
Aztán csak érteném –
Mátyás.
Nem látod, hogy királyi vadászok vagyunk?
Juczi.
Királyi? szerencsés jó estét kívánok.
Vidor.
Annyiban különbözünk csak mástól, hogy nem sokat ügyelünk a’ vadakra, ’s annál nagyobb gondot fordítunk, a’ szelidekre – mond-meg most, hugám, vad vagy e, vagy szelid? – ha vad vagy csak fuss előlünk, mert megszelíditünk.
Juczi.
Engem mindég isten’ félelmében nevelt édes atyám, aztán szelídségre intett, a’ kántorunktól is sok szépet tanultam én, lássa.
Mátyás.
’S mit keressz e’ zordon időben itt magad.
Juczi.
Anyám elküldött nézelni, – mert lássa, mi ma a’ királyt várjuk ám – aztán magam is örömest jöttem, mert talán Miksát is elhozza magával a’ király, lássa – nem tudom ösmerik e?
Mátyás.
(gondolkodva) Miksa, Miksa – nem Ludas Miksa, a’ fekete seregből?
Juczi.
Az hát, biz az ám – ’s ösmeri? Oh már hat nagy esztendeje, hogy oda vagyon katonáskodni; azóta nem is láttam, ’s most tudja, ollyan nehezen várom, úgy e derék legény?
Mátyás.
Jó fiu! hanem megházasodott.
Juczi.
(meglepetve) Oh ne mondja kérem – hiszen nekem irt is lássa, – mert az ő apja kántor ám, aztán tudós ’s a’ fiát is megtanította – biz én csak nem hiszem.
Mátyás.
Pedig ugy van, voltam is a’ lakodalmán.
Juczi.
(sirva fakad) No ne mondja, mert én azt nem hiszem, – lássa – nem – csak azért sem hiszem – ugy! óh istenem, aztán hátha mégis igaz?
Vidor.
Ne sirj, hugám, mert könnyeidre a’ milly forrók mind elolvad a’ hó ’s nem láthatunk farkas-nyomot. Boszuld-meg mátkádat, te meg menj férjhez, aztán sirjatok mind a’ ketten.
Juczi.
Ugy ám, de kihez?
Vidor.
Ád az isten kinek nincs,
Egy leány nem olly nagy kincs,
Ha kettő megcsalt, okos légy,
A’ harmadikon boszút végy.
Mátyás.
Valaki jő felénk.
Vidor.
Komám, ma igen résén tartod a’ szemed, majd megfájúl. Pedig mikor illy szépet láthatsz, ne nézz máshová, mert meglátnak:
Aztán az is a’ tied lesz,
Ha valaki érte szót tesz.
Mátyás.
Várjuk-be, képe ismerős. –
Miksa.
(jő) Jó estét, pajtások! Tüzetek erre csalt; tanyátok látom jó, tölt kulacs ’s szép lány mellett könnyü melegedni.
Vidor.
Fogadj isten, földi! itt mint látod háromféle tűz van: bor, leány, s parázs. Mi is hárman vagyunk, osztozzunk-meg rajta. Válassz, de a’ kulacsot nekem hagyd.
Miksa.
Szép leány’ ölében e’ tűz mellett kulacsot forgatni nekem leginkább tetszenék.
Vidor.
Hohó! sok is lenne tán együtt. Különben okosan veszed-föl a’ dolgot, mert ha a’ bor lerészegít, a’ leány majd észre hoz, ’s ha kebledből kialudt már a’ láng, melletted legalább ég a’ tűz.
Miksa.
Lelkemre! ez szép leány akar hol vettétek. Hol lakol, hugám?
Juczi.
Hát Palotán, ott nem messze ni!
Mátyás.
Hát kelmed hol kalandoz illy későn ’s egyedűl? Nekünk kötelességül van téve illy gyanús embereket szemmel tartani.
Miksa.
(ránéz) Gyanús? Én király’ embere vagyok ’s utamról számolni illy pór népnek nem tartozom. (Vidorhoz) Pajtás, kotyog e még az a’ kulacs?
Vidor.
Még pedig úgy, hogy a’ legigazságtalanabb dolog is szentséggé válik bájhangicsalása közt. (átadja) Huzd-meg jól ’s mindjárt más szinben áll előtted a’ világ.
Miksa.
(iszik) Éljen a’ király!
Vidor.
Az az ő gondja; hanem ez a’ szép lány már rég olly ahítatosan néz rád, mintha üdvösségét csak szemeidből várná; köszöntsd rá a’ kancsót, tán majd ha te megelégszel, ő is fölgyúlad, ugy is hamvadóban van már tüzünk.
Miksa.
Akár hol tanultad pajtás, de igaz gyermek vagy. Éljen hát a’ szép leány! (iszik.)
(Mátyás ’s Vidor egymás közt beszélnek.)
Juczi.
Köszönöm szépen jó akaratját. Ugyan kérem, nem ösmeri Ludas Miksát?
Miksa.
(meglepetve) Üm? tán szeretőd.
Juczi.
(zavarodva) Ugy ám, – de izé – egy jó pajtásném emlegeti gyakran.
Mátyás.
Földi, nekünk tovább kell mennünk, tüzünknél hagyunk ha maradni akarsz.
Vidor.
Képzelj meleg kályhát, – öleld-meg a’ szép leányt – ’s ha még is megfázol; ne higy a’ szerelemnek, mert ugy egy fölszított kandalló ki tesz rajta. (el Mátyással.)
Miksa.
Nem bánom én, kandalló nem kandalló de hugám te igazán szép leány vagy.
Juczi.
Oh hagyja-el kérem, de most már én itt nem maradhatok illy nagy éjben, tán éjfél is lesz; aztán anyám sem tudja hol járok – ugyan nem kísérne haza – lássa, félek!
Miksa.
Ne félj, hugám, míg engem látsz, aztán a’ hold is, nézd, melly szépen világol. Miről is beszéltünk csak elébb?
Juczi.
Ugy bizony – hát Jucziról, meg Miksáról.
Miksa.
Ösmerem ám én azt a’ Miksát.
Juczi.
Oh ugyan mondja-el millyen, aztán szereti e még Jucziját?
Miksa.
Jó fi – de most igen bánkódik. Beszélé történetét, hogy egy leányhoz gyermek kora óta le van kötve, de hat éve már, hogy nem látta.
Juczi.
De hát szereti e még – kérem? –
Miksa.
Úgy – jó indulattal van – iránta – úgy – (meglátja a’ kulacsot) Hohó! a’ kulacsot itt hagyák a’ vadászok, nézd csak, hogy kacsongat rám, mint a’ szép leány (fölveszi) azért is éljenek a’ szép leányok! (iszik.)
Juczi.
Hát nem szereti már? – kérem –
Miksa.
Tudod, hugám – szerette bíz az – de ki is kivánhatja szegény legénytől, hogy szerelme hat évig tartson; kivált ha nem is látják egymást. Szerette, – de most mást látott – ’s ez még tán nem olly nagy vétek! (iszik)
Juczi.
No hogy’ volna? Juczi épen így van, hisz ő bizony annyit sohajtott eddig mint akárki, ’s néha még köny is gördült szeméből ha Buda felé nézett, de látja, biz ő is csak leány, aztán több szép legény is van – hát – hiszen nem olly nagy bűn ez.
Miksa.
Férfiban nem ám; de leányban mégis csak bűn biz az. Már ha én volnék Miksa bizony csak megkivánnám, hogy ha fogad valamit a’ leány hát tartsa is meg, mert ez egészen más! Pedig Juczi is fogadott valamit Miksának ugy e?
Juczi.
Biz úgy van az; – fogadta, hogy szüntelen róla gondolkodik – aztán szomorú lesz mint az árva, mig meg nem jő – ’s akkor felesége lesz. Dejszen majd meg is mondom neki.
Miksa.
Ej mit akadnál a’ más’ dolgába? Hiszen ha épen veszi az ember férfiakon is megesik ám az illyen, nem olly nagy dolog.
Juczi.
De csak mondja-meg, kérem, Miksának is, hogy nem jó ember biz az, ki szavát meg nem tartja; aztán töltse-be fogadását, mert a’ más világon is lakol érte, megmondja neki – érti?
Miksa.
No no. (iszik) Hanem kár nekünk a’ más’ szerelmével veszödnünk, hugám, e’ mellett a’ hideg is megárthat. Elébb olly szépen néztél rám, ’s most mintha gyöngyöt keresnél mindég lenézsz, pedig kár szemeidet azon a’ havon koptatni – jobb nézz rám – majd mondok valamit.
Juczi.
A’ szegény Juczi’ sorsa igen szivemen fekszik.
Miksa.
Miksáé sem jobb semmivel, de legyünk mi okosabbak mint ők. Hugám, én szeretlek, adj kezet, – aztán menjünk haza.
Juczi.
Ugy ám, de ha ugy járok mint a’ szegény Juczi?
Miksa.
Ha én nem félek Miksa’ sorsától, mit aggódol te Juczin? Jer idébb, mert már nekem mozogni kezd az erdő, fejem ingadozik, mint hullám közt a’ sajka, – de szívem a’ tied. Egyezzünk-meg, adj egy csókot foglalóban.
Juczi.
Abból semmi sem lesz, az a’ Miksa’ példája is igen a’ szivemre hatott, aztán úgy szégyenlem, de már csak megmondom, látja én már menyecske vagyok.
Miksa.
Eszem a’ szived! mért nem vártál-meg – iszen csupa gyerek vagy! No adjon isten hát mennél elébb egy nyugalmas halált férjednek. (iszik.)
Juczi.
Ugyan hogy kivánhat olly roszat másnak? –
Miksa.
Ha ő meghalna én mindjárt elvennélek.
Juczi.
Oh kérem, hiszen ha épen ugy veszük, még pap előtt nem fordult ám meg a’ dolog, tudja, még csak ugy jegyben járunk.
Miksa.
Jegy ide, jegy oda, hugám, te szép leány vagy, akár hol vetted képedet, csak az a’ jegy nagy gát. Látod én is ugy vagyok, mint te, mátka vár rám – most már mit tegyünk?
Juczi.
Oh az illy vitézek sokat tehetnek.
Miksa.
Tudod mit? adj kezet, én kiadok az enyémen.
Juczi.
Hisz elébb azt mondá, hogy az nagy bűn volna.
Miksa.
Te meg azt mondád, hogy nem az; hát legyen most neked igazságod.
Juczi.
Oh istenem, bizony még rá vesz. Az igaz, hogy talán nem is lesz olly nagy vétek. Egyet szeretnék még is mátkámmal szólni felőle.
Miksa.
Isten ments-meg! az mindent elrontana. Én mátkámra behunyom szemem ’s téged látlak, pedig kettőnek. Ennél jobbat sem tehetünk, csak te kezet adj.
Juczi.
(kezet nyujt) Én hiszen nem bánom, de ha ez bűn, úgy számoljon róla, én mihelyt haza érek, mindjárt kimosom belőle kezem.
Miksa.
Ne félj, hugám, én úgy szeretlek, hogy ha száz szívem volna is mind neked adnám. Fagyban léptünk frigyre; de azért forró legyen szerelmünk. Most vezess haza, mert fejem cserélni akar lábaimmal, mindég lefelé hajlik, – félek, hogy megbotlom. A’ csutora is kiürült; de fejem tele van. Egy szóval, hugám, én szeretlek – de most vezess!
Juczi.
Bizony hideg is van; menjünk. (elindulnak.)
Miksa.
Hugám, jobb szemed van tán? úgy látsz e mint én? nekem mintha mozognának a’ fák.
Juczi.
Jaj! de biz emberek jőnek – ni – pedig sokan – tán minket keresnek?
Miksa.
Ne félj semmit – lábom viasz, karom szélütött, – de azért nem hagylak.
Mátyás, Vidor, vadászok.
Mátyás.
Hej! megáljatok; az erdő tilos, – szükségtelen ember itt nem kell – mi járatban vagytok?
Miksa.
Hugám, támassz-meg – majd aztán szólok. – Hát ki akar engem itt letartóztatni?
Vidor.
A’ mint látom, lábaid mennének, de fejed nem ereszt. Bajos állapot, de szép támaszodat még is irígylem. Ne dőlj ugy rá, mert biz áldozatja lesz felebaráti szeretetének.
Juczi.
Oh istenem! mért nem mentem elébb haza?
Mátyás.
Te itt leányt akarál rabolni, ’s az illy gonosznak fejére törvény van hozva.
Vidor.
Már itt nehéz volna meghatározni mellyik viszi a’ másikat. Ugy vélem a’ bor’ hatalma itt is legnagyobb, melly mind a’ kettőt vezeti. (Juczihoz) Szegény leány! mindjárt segítünk mi rajtad – ereszd-el azt a’ nehéz főt, megtágultak tán nyakcsigolái, hogy ugy bólogat. Jer hozzám; szívem ollyan mint a’ tölt kulacs – édes dalokat kotyog neked ha kivánod, karjaim mint fiatal szőlővesszők rád fonódnak, magamat nézz tökének, ’s te légy gyönge oltovány mellyet mellém kössenek.
Miksa.
Ne halgass rá hugám, mert megcsal, én meg elesem. Jer haza!
Juczi. Ugy ám csak eresztenének.
Miksa.
(át akar törni) Félre előlem, mert a’ kire ráesem betörik oldalbordája. Hugám, utánam! (a’ vadászok fentartják.)
Mátyás.
Hohó! ne olly tüzzel, vitéz! lassabban is elérünk még ma majd palotára Legények, fogjátok-meg, ő foglyunk.
Miksa.
Fogoly? ki vagy te kopasz száju? hogy olly bizton forog nyelved, tudod e kivel beszélsz?
Mátyás.
Minket a’ főispán küldött-ki, mert a’ király valahol az erdőben eltévedt, azt kell fölkeresnünk ’s a’ várba vezetnünk. Mellette az illy kóborlókat őrizet alá vennünk.
Juczi.
Juj! tán csak ez a’ király? – mondják sokszor álruhákban jár.
Mátyás.
(megtetszvén neki a’ gondolat) Megengedjen, felséged, hogy magos személyét közruhájában is első pillantatra meg nem ösmerém – im térdemen kérem. (letérdel.)
Vadászok.
(követik őt, – bámulva) A’ király!
Miksa.
(félre) Ezek okos emberek – nem veszem-ki tévedésökből – legalább jó ágyba vezetnek majd, (fönt) keljetek-föl, sziveim – különben magam is mindjárt lebukom. Tudjátok milly széles a’ mi kegyelmünk, azért jőjetek közelébb, hadd támaszkodjam belétek!
Vidor.
(megfogja) Ereszkedjél rám felséges sulyoddal, uram király. Látod e amott a’ fákon keresztűl azt a’ mécs-világot? – ha nem csalódom, ottan meleg szobát lelünk, most többet ér egy hideg leánynál. ’S bár királyi gyomrod nem kiván is ma eledelt, de arról bizonyossá teszlek uram, hogy kiséreted inkább jól lakva alszik, mint éhen viraszt (Juczihoz) Hugám, te szaladj előre, hogy a’ gazdasszony meg ne ijedjen vendégeitől – mi ugy is lassan haladhatunk, – ő felsége egy kicsit álmos.
Juczi.
Aztán ez a’ király? istenem, illyen legény eddig Miksa is van. (elfut.)
Mátyás.
Erre mindenütt hon van felséged, parancsoljon velünk, merre induljunk.
Miksa.
Csak azután a’ leány után.
Vidor.
Legjobb is olly futó csillag után indulni, melly ha eltűnik is nem lesz egészen semmivé. Aztán a’ hol leány van, addig eped a’ pillantat körűle, hogy utóbb a’ gyomor is megtelik; ’s könnyü ott ablakból nézni a’ fergeteget, hol bő asztal után meleg kebel óv a’ fagyástól.
Miksa.
Csak a’ leány után (elmennek.)
Az elébbi szoba.
Upor László, Fokos, Margit, Ludas.
Fokos.
Nem érte e urunkat veszély valahol, nagyságos ur?
Upor.
Nem gondolnám. Engem kíséretével együtt elébb elküldött, maga elmaradt, gondolom imitt amott szokásaként, mint gondos házi gazda, széllel nézni. Tán a’ vadászokat tekinté-meg az erdőben.
Margit.
Aztán hogyan, ’s miért? ’s ollyan volna a’ király mint a’ házigazda?
Ludas.
Komám asszony, elégedjék-meg ha csirkéit este megszámlálhatja. – Egy szóval, nem férfi, ’s az illy királyi dolgokhoz nem ért. Azért ne akadjon mindég belé, mint csipkés sarkantyu a’ ruhába. Ő nagy király, azt mi értjük, de most mit csinál azt ki tudja?
Upor.
Csak készen legyen minden, nem fog ő már soká késni ’s többnyire váratlanúl szokott meglepni.
Margit.
Csak már jőne – meghalok kivánatomban.
Juczi.
(sietve) Anyám, apám, kegyelmed is, kántor uram, meg mindnyájon, hallják csak! – én láttam – aztán tűz is volt, meg kulacs – ollyan szépen nézett rám – el is pirultam. –
Fokos.
Hol? kicsoda?
Margit.
Szólj csak – ugy szeretném tudni.
Juczi.
Ójjé! meg miket nem beszélt mindenfélét – de nem az a’ nagy hasú ám, mert azt nem is értettem olly czifrán szólt; aztán ha nekem beszélt is, a’ kulacsra nézett.
Fokos.
Hát ki?
Juczi.
Azt én sem tudtam először –
Ludas.
Egy szóval, kis hugám, légy okos – nézz rám ’s igazat szólj, kit láttál?
Juczi.
Hát ollyan vitéz ruhában volt – aztán még kért is, hogy vezetném haza, de az a’ nagy hasu avval a’ másikkal, meg’ még sok vadászok utunkat álták – ’s akkor mondá-meg kicsoda –
Ludas.
Ne szólj, ne szólj – már gondolom; óh mért van olly éles eszem, hogy mindent előre ellátok. Már most min kezdjem? napon? de az most nem süt. Csillagon? az meg kicsiny. Holdon? e’ tán jó lesz, mert most töltén van; úgy is tudom csak nekem kell szólni (magában tusakodik.)
Fokos.
Ezek sorra tébolyodnak, ugy veszem észre, a’ mint szükség, nem hiába hold’ tőlte van. Leány, szólj okosan, úgy szeretlek, mond-meg ki volt az? mert megugratlak.
Juczi.
Oh azt nem mondom-meg, mert az nagy – igen nagy ’s még rám is támaszkodott.
Margit.
Tudom már, tudom már – óh istenem mit adjunk neki? Pedig gondolom éhes ebben a’ hidegben. Azt sem tudom van e sódor a’ kulacsban, – lógg e bor a’ füstön? Mégis csak nekem kell elő állni ha enni kér. – (gondolkodik.)
Fokos.
Már félek, hogy rám kerül a’ sor. Én volnék a’ ház’ feje ’s ezek mindent előbb tudnak nálom. Leány, ki vólt a’ kivel beszéltél? addig szólj még fokosért nem megyek – a’ mint szükség.
Juczi.
A’ Király – no!
Fokos.
A’ Király?
Margit.
Mondtam!
Ludas.
Tudtam!
Upor.
’S hol beszéltél vele, jó leány?
Juczi.
Hát az erdőn, mindjárt hozzák a’ vadászlegények – mert már álmos volt.
Upor.
(félre) Bizonyoson valami tréfa; mert Mátyás álmos lenni nem szokott.
Margit.
Szólj, millyen? Én úgy szeretném tudni.
Ludas.
Szereti e a’ verset?
Fokos.
Lehet e vele beszélni?
Juczi.
Úgy bizony!
Vidor.
(jő) Csitt! halandó, jő a’ halhatatlanság földi álom’ szőnyegében. Ez a’ kit most hoznak sok ezerek’ feje, azért most is más’ lábán jő. De nagy úr vendéged lesz, gazda. Azért hogy gyakran ne keljen pinczébe futkoznod egyszerre sok bort hozz-föl – Asszony! itt a’ király, hát holnap vendégség lesz!
Margit.
Hol van, mellyik az?
Fokos.
Iszik is?
Ludas.
Kezdjem már az üdvözlést?
Vidor.
Csitt! most jő, az-az jőne ha nem aludnék.
Upor.
Ez Vidor álruhában, jő Mátyás is, a’ kit hoznak bizonyosan ál-király ’s az egész tréfa.
Mátyás jő, utána hozzák alva Miksát. Vadászok.
Mátyás.
(Uporhoz) Nagyságos úr, ő felségét az erdőben leltük egyedül tévelyegve; azért behoztuk mert már el fáradt, ’s álmos volt, tégy rendelést, hogy jól nyugodhassék.
Upor.
Jól van. Udvarbiró, nyiss szobát, hol jó ágy ’s meleg legyen.
Vidor.
’S mondhatom ezen legények is jobban elfáradtak mintha az alatt kulacsot forgattak volna, csakhogy a’ veríték elhult, ’s a’ multra keveset ád a’ zsidó; de te légy keresztény gazda, ’s vendégelj-meg bennünket a’ király’ rovására.
Fokos.
Minden meg lesz, a’ mint szükség, de elébb a’ királyt megnézem.
Margit.
(megfogja) Nem – nem! elébb én.
Ludas.
Félre! ti nem tudtok a’ nyelvén, én hadd szóljak. Óh nap, ki nem alszol soha, le nem nyugszol –
Margit.
Mit beszél kelmed? hiszen most is alszik.
Ludas.
Szép hold, melly meg nem fogysz,
Mindég telve ragyogsz,
Aleluja!
Vidor.
Csitt! szomjas gyomornak kulacs-kotyogás, szerelmesnek magányos holdvilág, asszonynak beszéd, alvónak csendesség a’ legkívánatosabb; azért lakat legyen a’ szájon, hogy zárva maradjanak a’ szemek. Hanem, földi, te mint látom valaha akartál tanúlni, mond-meg hát mi különbség ’s hasonlatosság van az asszony és álom között?
Ludas.
Az álom újit mint az asszony, ez a’ hasonlatosság, de az elröpül, ezt meg-ölelem, ez a’ különbség.
Vidor.
Nem úgy van. Mindeniket kivánjuk, mindenik beköti szemünket, mindenik megcsal, mindenik muló kéj, mindenik uralkodik rajtad, mindenik hamis képet mutat; de az álom csendes, az asszony lármázni szeret, az álom nyugtat, az asszony ébren gyötör, az álom kerüli a’ szerelmet, az asszony nélküle nem lehet, az álomban jövendőt keresünk, az asszonyban gyakran a’ multat sohajtjuk vissza.
Fokos.
Bizony jó álma lehet ő felségének, hogy illy hasztalan beszédre-föl nem ébred.
Vidor.
Általjában természete az az emberi fülnek, hogy a’ hasztalant elhallgatja, a’ hasznosra mindjárt megnyílik, azért engem leánnyal, dicsőséggel könyen el-áltathatsz; – kulacsra, arany csörgésre mindjárt fölébredek. – Most vigyük ő felségét jó helyre.
Fokos.
E’ benyíló ugy vélem alkalmas lesz nyugvására.
(Mátyás, Vidor fel veszik Miksát, a’ vadászok elmennek.)
Mátyás.
Mi bevisszük. (Uporhoz) Tegyen rendelést nagyságod, hogy a’ szomszédban is csend uralkodjék. (beviszik)
Margit.
Ugy szeretném látni hogyan aluszik.
Ludas.
Én versbe foglalnám álmát.
Fokos.
Én legyezném ó felségét mig alszik.
Upor.
(Juczihoz) ’S te semmit sem tennél érte, szép leány.
Juczi.
(sohajt) Oh dehogy nem, csak király ne volna.
Mátyás, Vidor visszajőnek.
Mátyás.
A király már nyugszik, távozzatok ti is, jó emberek, mi majd őrizetet teszünk.
Fokos.
Ugy leszen a’ mint szükség. (elmennek)
Mátyás.
No’s, főispán! tán már ki is alvád magad?
Upor.
Álmatlan vártam mind eddig felségedre. Válásunk óta bizonyosan valami új tréfa elevenité királyom’ kedvét?
Mátyás.
Kedvem telik benne ha néha, kibúva a’ nehéz királyi palást alól, itt ott felfödhetem az élet’ titkos leplét. Leltem ez éjjel is egy hű cselédet, leltem egy ártatlan szerelem-virágot, melly e’ zordon tél’ daczára is bajosan mosolyg az élet’ tavaszára ’s két igazsággal ajándékoza-meg próbám: hogy durva vászon alatt is verhet híven a’ szív bár észrevétlen ön maga előtt, és egy kis hűtelenség néha a’ hüség’ legnagyobb próbája.
Vidor.
Drágán veszed,
komám, az igazságokat; magad meg olcsón adod, rosz
kalmár lettél volna; vigyázz meg ne bukjál. Én az igazságot is kulacsból szeretem szívni, ’s hidd-el,
komám, a’ jó bor ’s igazság közt van is egy kis hasonlatosság; mert az igazságot nyomják, a’ bort satólják,
*Sajtolják, préselik.
az igazság nem hagyja magát megvesztegetni, a’ jó boron is mindjárt megérzik a’ keresztelés, mindenik nyelvet old, mindenik megver, mindenik sok szájban megfordul, de sokan el is tántorodnak mindeniktől.
Mátyás.
Jer most, Upor! végezzük tréfánkat; adjunk királyi öltözetet az alvóra. Vidor, te keresd-föl azt a’ kis erdei gerliczét, próbálj Miksája lenni, mire mégy velé. (el Uporral.)
Vidor.
(egyedül) Hohó, komám, most nagy dolgot biztál rám, magadra vess ha el nem sül. Nagy tündöklő szem, karcsubb derék, szép sima orcza, hizelkedő nyelv kellenének ehhez; mert a’ leány furcsa szer, ollyan mint a’ boros palaczk, ha hozzá nem nyulunk hasztalan epedünk utána, kéz között meg’ hamar eltörik. – Ahá itt jő!
Juczi.
(bekukkan)
Vidor.
Jőj csak jőj, te szép tarka lepke, szálj e’ kérges rózsafára ’s ha semmit sem kapsz is már rajta, mutasd-meg, hogy gazdagabb vagy – adj neki csókot!
Juczi.
Úgy ám, de fölébred a’ király.
Vidor.
Lassu czuppanásu legyen csak, ollyan mint mikor a’ kulacs-dugaszt vigyázva kiveszem.
Juczi.
Semmi czuppanás.
Vidor.
Ládd, te kis tavaszi ibolya, én ismerlek, de te nem nézsz rám; pedig egykor mit fogadtál?
Juczi.
Én illy vastag embernek? soha sem.
Vidor.
Én is karcsu voltam egykor, csak ne fordulj-el tőlem, aztán elég egyszer lenni valaminek, különben is látod, te kis parlagi, a’ sovány mindég jobban illik a’ kövérhez, a’ gyenge virágot is vastag karóhoz kötik, mert az védi. Állj mellém, leszek én karód, a’ nap sem süt-meg ha melletted állok, gondolkodjál csak egy kicsit, de hamar szólj, mert én hamar megúnom az oltározást, ám azért szeretem a’ szép leányt.
Juczi.
Óh istenem! ne szeressen inkább, ollyan baj az a’ szeretet, még meg is soványítaná.
Vidor.
Annál jobb, ugy tőled is kedvezőbb pillantatokat reménylhetek. Tégy sovánnyá, de aztán szeress, ha könnyebben mozog testem meg lehet még le is térdeplek előtted.
Juczi.
Istenem, a’ király! látja, mondtam hogy fölébred.
Miksa.
(királyi öltözetben kijő bámulva, hol magát, hol amazokat nézi) Te és ti, meg’ mindnyájon a’ kik vagytok! ki vagyok én?
Juczi.
A’ király ő felsége, tisztelem. Én mondtam is, hogy csendesen legyünk, de ez a’ potrohos mindég mormolt, mint a’ böjti szél.
Miksa.
(Vidorhoz) Te bölcsebbnek látszol, nagy fejü, szólj, én – én vagyok e? ’s ha nem, hát hová lettem? tart e még a’ világ? él e Mátyás?
Margit.
(az ajtón)
Vidor.
Fontos kérdések nekem, magad uram, legjobban érezheted magad’. Ha ezen leányra még örömest nézsz, úgy te vagy; ha éhezel, szomjazol, úgy ezen a’ világon vagy; ’s ha ezt a’ ruhát még ma elkérik tőled, úgy él Mátyás király.
Margit.
(kikiált) Apjuk! koma! föl-ébredt ám már, jőjenek csak. (befut) Fölséges király! mindjárt jönnek többen is, de én siettem, hogy első legyek.
Miksa.
Megint király? Héj öreg anyám, hol voltam én tegnap?
Margit.
Budán, az éjjel meg az erdőben.
Miksa.
De hát még is én vagyok ’s nem ismerek magamra.
Fokos. Ludas, több házi cselédek jőnek.
Ludas.
Csak kelmed hallgasson, komám, mert elrontja. – (Miksához) Uram! nagy férfi! legmagasabb ember! szólnék, de fúlaszt a’ sietés. Futottam, hogy tündöklő orczáidat megláthassam; már most látom, hogy, hogy – eléggé elsütött a’ nap (félre) mi a’ manó? be hasonlit a’ fiamhoz?
Fokos.
Én is szólnék, uram, de a’ komám letiltott, pedig szivem tele van én vagyok az udvarbiró. (letérdelnek)
Mátyás királyi pompában, Upor, kiséret.
Mátyás.
(Miksa elébe áll, a’ többiek térdelve, kis szünet) No mellyik itt a’ király?
Miksa.
A’ mint látom kettőnk közül egyiknek kell lenni. (letérdel) Uram, megbocsáss, én nem tudom hol vagyok, az éjjel varázskezekbe kelle jutnom, hogy a’ tündér játékba illy csodáson szövődém –
Vidor.
Kulacsból nyeléd-el, földi, a’ boszorkányokat ’s boszújokban azok királlyá változtattak. Szálj-le a’ magosról, aludd-ki magad’ ’s holnap tisztábban látsz.
Miksa.
Bocsánat, felséges uram! az este elmaradtam a’ kísérettől hogy még az éjjel a’ szomszéd faluban apámat meglephessem.
Ludas.
Ez utóbb is az én fiam lesz.
Mátyás.
’S a’ tűz mellet téged’ lepett-meg egy tündér. Kelj-föl! Jó kedvem ’s a’ játék, mellyet szerzél, botlásodat most elnézetik velem ’s hogy több varázslatok ezentul kiséretemből ki ne szakasszanak, fogadd e’ fő tündért ’s légy vele hasznos polgár.
Ludas.
Uram! ’s méltó e’ különös kegyelemre az én fiam?
Mátyás.
Még seregemben volt vitézi kötelességének megfelelt, azért most szabadon bocsátom. Fokos, fogadd-el fiadnak ez ifjat, ’s hüségedért szálljon-át rá nemességed, melly leányodban kihalt volna.
Fokos.
Hála, királyi kegyelmedért, nagy fejedelem! Értted éljen, haljon maradékom.
Mátyás.
(Juczihoz) Hát szép leány, te nem is szólsz rá semmit?
Juczi.
Szólnék biz én, de magam sem tudom még egészen, ki ez a’ másik király?
Miksa.
Én vagyok Miksa a’ kántor’ fija. Ládd, én már megismertelek ’s most királyom’ kegyelméből mátkám vagy.
Juczi.
Miksa? hát hűtelennek sem kell lenni most már, lám elébb majd elcsábítottál.
Miksa.
Te meg engem, de hivtelenségünk csak hűségünket bizonyitotta.
Vidor.
Hát nekem mit adsz, komám? én is sokat fáradtam veled az éjjel.
Mátyás.
Láttad, hogy egész nap jó kedvem volt, kell e ennél több jutalom?
Vidor.
Üm – köszönöm nagy lelküségedet, komám! de vele jól nem lakom. Ez csak ollyan, hogy mutassuk-rneg az éhesnek mikor eszünk; aztán ha jól nem lakik vele keressen kenyeret máshol. De megboszúlom. Mint bolond egész éjjel virasztottam, holnap pedig mig te a’ farkasokat űzöd, komám, én mint okos kedvemre aluszom; ’s hogy mai kegyelmedet vissza szolgáljam; ha álmomban farkast látok megemlegetlek.
(a’ kárpit lefordul.)
Kovács Pál.
