„Vak vagy e, te szent igazság?
Néked látni kellene;
Látni, mint hevűl a’ gazság
Jámborságnak ellene.”
Nem valék vak, hív igazság,
Láttam mit müvelt a’ gazság,
Lest intézve ’s szopván vért,
’S adtam néki méltó bért.
Ajkát méreg haboztatta,
És dühödve vítt velem;
’S eltiporván megszaggatta
Vérrel ázó kebelem.
’S hogy ne látnék vad szüvébe,
Fátyolt vont szemem fölébe;
’S nem rettegvén már tanút
Nyilt bünének tágas út.
„Szépre rútra hát így gondot
Nem tarthatnak szemeid,
Szent igazság, és e’ fontot
Még is hordják kezeid?”
Szépre rútra nincsen gondom,
’S nem magamnak függ igy fontom,
Melly kezemben semmi bért
Százak óta már nem mért.
Tartom azt újam’ hegyéből
Elmeredve, mint csontváz;
’S a’ gonosz’ rablott kincséből
Serpenyőmbe terhet ráz;
A’ teher sujt bús erőben
’S a’ lebillent serpenyőben
– Borzadjon bár föld és ég! –
Néki száll a’ nyereség.
„Hát befátylozott szemével,
Kinn e’ pompás kapunál,
’S roszra fordult mérlegével
Istenséged őrt mért áll?”
Ah ben ültem hajdanában
’S szózatom’ zengő hangjában
Fenn álló székem körűl
Megcsendűlt sok gyáva fül;
’S már itt állok elnémítva,
Bús orczámon zápor ’s szél;
’S a’ gonosz nem háborítva
Ben veszélyes kénynek él.
Zúg csapása villámának
’S romján más boldogságának,
Mellyet rogyni vígan lát
Alkot márvány palotát.
„Szent igazság! és honodnak
Hol vagynak határai?
Szenvedsz ’s vissza nem ragadnak
Hű szerelmed’ szárnyai?”
Jámbor! fen hazám az égben
Mondhatatlan messzeségben
A’ csillagpályák között,
’S már valóm felköltözött.
Ám tekintsd e’ hidegséget
Arczom’ holt vonásain,
És tapintsd e’ keménységet
Testem’ márvány tagjain.
’S ím, befátylozott szemével,
Roszra fordult mérlegével
’S kinn e’ pompás kapunál
Lelketlen kép a’ mi áll.
Kölcsey.
