Rákos! bolyongék partjaidon, ’s vized
Hullámit ittam ’s keblem emelkedett,
Köny forrt szememben, ’s érzeményim
Szívem alatt tüzesedve vívtak.
Körűlem érzém egykori hőseink
Árnyékaiknak gyönge fuvallatit,
Az égi szellem fürteim közt,
’S arczom előtt suhogott csapongván.
Hajh, látom őket sátoraik körűl
A’ népesülő térre tolongani,
Buzgó kebelt látok hazámért,
’S lángszemeket dagadó könyekkel.
„Fegyverre! Jőn az ellen’ erős hada!”
’S im villog a’ kard, tárogató rivad,
A’ büszke ló szökdel, nyerít, fúv,
A’ lovag űl diadalmi tűzzel.
És nem kerűlnek mély sebeket ’s halált,
Ki halni tud, nincs járom erős nyakán,
Neked, tenéked szent szabadság,
Áldozik a’ nemesen kifolyt vér!
Magozz fel, ó vér, puszta mezőnk felett,
’S teremj magodból szép csemetét nekünk,
Ah szélveszek közt nyert honunkat,
Rút puhaság’ özönébe fojtjuk.
Habzik borunk a’ tág kehely’ öble közt,
Tolongva zúgunk tánczpaloták felé,
’S fertőztetett lyány’ karja közzé
Szórja vadúl erejét az ifjú.
Romlasz, magyar nép, romladozol, hazám,
És titkon őrlő féreg emészt belől,
Ha fog kigyúlni magzatidnak
Szűk kebelökben az égi szikra?
Kölcsey.
