(Töredék 1826.)
ELSŐ ÉNEK.
Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen!
Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:
Újat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is
Egy kis gyermekről ’s egy délszaki puszta szigetről.
Szép volt a’ gyermek, teli fürtű szőke hajának
Árnya közűl szépek csillag ragyogási szemének;
Szép, de szilaj volt ő, szilajabb a’ bérczi pataknál
És szabad és harczos, nehezekre, nagyokra sovárgó.
’S a’ sziget áldott volt; kereken, mint egy teli hold, a’
Földövező tenger’ viharos közepébe merítve
Képe hasonlító egy egész kis földi világhoz:
Itt hegyes, ott völgyes; keleten szikláit örök hab
’S fellegütő tetejét villámok’ erőszaki járják.
Ellenben kies és terein puha pázsitot éltet.
És ide néha kijár a ’gyöngyök’ tengere, múló
Habjaival ’s kis bokrok alatt elhagyja csigáit.
A’ napot e’ sík táj tisztán láthatja sokáig,
Látja, midőn távol hullám ágyába lenyúgván
A’ csendes vizeket mosolyogva köszönti utószor.
Hév ellen délről, fagyok ellen az éjszaki félen
Parti sudár erdők terjengő lombot emelvén
Őrzik szép közepén tavaszát a’ barna ligetnek.
Itt élt a’ gyermek, nem hitvány póri nevendék,
A’ villám lelkű Etelének gyermeke. Tévedt
Csónakon őt ide a’ tenger hajtotta. Kilépett
És úrnak mondotta magát. Elvette gyümölcsét
A’ fiatal fától ’s megevé. Szomjában elitta
A’ forrás’ vizeit. Néhol kis tarka kövekkel
Játszva megállítá futtában az erdei csermelyt,
Hogy tóvá gyűljön ’s bele ment délestre fürödni
’S ott fürdött a’ hév sugarakkal ’s völgyi füvekkel.
’S ép vala ’s izmosodék; de magában nyúgtalan. Eljött
Tollai’ díszében ’s dalt zenge az égi madárka,
A’ magas erdőből ordítva lejött az oroszlán,
Büszke szabadsággal megjárá partjait és a’
Tengereket nézé, mint a’ ki parancsol azoknak,
És hegyek és völgyek reszketve morogtak utána.
A’ gyermek bámúlt ’s így kelt habozása eszének:
Ím mik ezek hozzám képest? Vagyon adva ruhájok
’S én csupaszon járjak? ’s mi az a’ nagy sárga vadállat?
Nincs keze, nagy testét két láb nem bírja, hogy avval
Égnek emelkedjék, még is melly büszke menése,
És ha üvölt, én is tartozzam-e félni szavától?
Illyet gondolván a’ bércz’ tetejére kiállott
Alkonyodás’ idején és a’ csillaghoz igyen szólt:
„Szép kis ezüst csillag, menj el, kérdezd meg az istent,
Járjak-e meztelenűl madarak’ csúfjára, hogy a’ dér
És a’ forró nap szabadon pusztítsanak engem?
’S én ki magamnak imént kivetődvén úr nevet adtam,
Fussak-e a’ vadtól, vagy nincsen-e istenem is, hogy
Vadtól rettegjek ’s körmét tartozzam imádni?
Szép kis ezüst csillag kérdezd meg, nincsen-e tiltva
A’ föld’ titkaihoz férnem ’s a’ tengerekéhez?
Menj el igen kérlek ’s adj hírt reggelre, ha megjősz.”
Elmene a’ csillag. Nehezűltek tagjai a’ szép
Gyermeknek, míg szólt; meghajlott térde, kezével
A’ mennyet keresé ’s szeme a’ kis csillag után járt;
Föl nem kelt többé, ott nyomta szelíden az álom.
Még aluvék, mikor a’ hajnallal megjöve ’s hozzá
Így szólt a’ csillag lágy szellemi hangon az égből:
„Alszol-e még, te szilaj gyermek? kelj verd el az álmot,
Hírt hozok istentől, jó hírt neked úrnak az ormon:
Nyitva legyen neked a’ természet’ kincse, az a’ hír.
A’ föld’ titkaihoz, de nem a’ nagy tengerekéhez
Férni kis elméddel mértékletes óva szabad lesz;
És legyen öltözeted felhőkből ’s tiszta sugárból;
És ha merész voltál magad úr nevet adni magadnak,
A’ vad elől ne szaladj, vagyon istened, a’ ki megőriz:
Nem szabad a’ vadat és körmét a’ vadnak imádnod.”
A’ gyermek hallá e’ szellemi szókat azonnal
’S ébrede ’s szőke fejét fölemelte zavartan az éghez.
Szíverepesve köszönt a’ kis csillagnak, az élő
Istennek hálát örömében adózni felejte
’S őt az erős isten meg nem büntette: mosolygott.
Már mene a’ gyermek ’s halovány ködöt ölte magára
És megszinesedék a’ köd ’s lön könnyü ruhává.
Teste setét zöldben, két lábát fedte piros bőr
’S tiszta fehérséggel díszlett kalpagja. Palástja
Kék vala ’s a’ kiderűlt égtől játszotta le színét.
Még csínos vala, nem ragyogó; de ezüsti sugárt kért
A’ kis csillagtól ’s csillámmal szegte palástját,
’S rajta kihímzé a’ rétet ’s a’ réti virulmányt.
A’ napot is feljöttében megleste az első
Sziklatetőn s’ aranyát bőven hintette ki mellén
’S rojtosan ép czombjain. Mennydörgeni kezde: lekapta
A’ hegyi villámot ’s villám leve mentekötője.
A’ mennykő leesék, buzogányúl vette kezébe.
Gombja hibázott még. A’ sík rétekre leszállott
És a’ vissza menő tengert kísérve, vadászó
Ujjaival kis bokrok alatt elnyomta csigáit
’S gyöngyeivel raka sort mellén. Meglepte az alvó
Kolcsagot a’ tavakon ’s tollát feltűzte lobogni
’S játszani szellővel. Jött a’ délesti szivárvány,
A’ szigeten magasan kiterűlt szép boltja ’s az erdők
Végein a’ mennyből földnek peremére lelépett.
Ott termett ő ’s a’ kegyeletből
*Szivárvány. (VMÖM. 5., 374.)
lőn öve színes,
’S szép vala és ragyogó ’s daliás mint
Bendegucz és Bál.
*A krónikás-mondai hagyományban Bál vagy Nimród Hunor és Magor apja, a magyarok ősapja.
Így fölkészülvén a’ nagy tengerhez alá ment
’S tűkre lön a’ tenger. Látá fölbukni alunnan
Hajnalodó képét, a’ szörnyek’ tábori láták
’S úszni feledtökben bámulva megálltak előtte.
Ő szilajon ’s büszkén kissé a’ szirtfokon állván
Megmosolyogta magát és elfuta a’ nagy özöntől.
Így élt ’s éjei csendesek és víg napjai voltak.
A’ síkot, hegyet és barlangit kezdte bejárni
Megmutogatva magát madaraknak ’s földi vadaknak.
Mint egy kis pokol, úgy zúgottak az éktelen öblök
Sok kölykes fene vad’ moraját bömbölve magokból:
Rajtok ment még is ’s bántatlan tére közűlök.
Volt az oroszlánnál ’s a’ tigris’ szörnyü tanyáján
’S megszivelék őtet; de mikor neki bátorodottan
A’ vad kölykek után kezeit játékra kinyujtá,
Gyilkos lánggá gyúlt szemeikben atyái haragjok.
Hasztalanúl szólott, mentséget mondva; könyörgő
Szózatit ordítás’ dörejével nyomta el a’ vad
’S a’ berekedt barlang mind inkább rettenetes lön.
Már az oroszlán kelt, szilajon megrázta sörényét
’S rendítő vala és iszonyú járása, körében
Kölykeinek; feje mint egy domb vad fákkal övezve.
A’ gyermek futa és feledé hogy van buzogánya;
Elfuta és bércznek völgynek szomorodva panaszlá
Hogy szava hasztalan, azt az üreg lakozói nem értik
’S hogy kivel itt napokat töltsön, nincs társa közöttök.
Végre leült nagy fáradtúl egy szirt torony’ alján. –
Jobbján barna falak meredeznek, balja’ felénél
Tátogat egy mélység, feneketlen, fénytelen és bús:
Tán kapuként szolgál a’ túlsó földi világra;
Lába előtt csemeték, jobb földnek bokrai nőnek.
’S ím mikor e’ szomorú körben kedvetlenen ülne,
Szél kele bokrai köztt ’s melly közttök sárga tövéből
Zöld lombbal koszorús vékonydad szálat ereszte,
Meghajtotta fejét a’ szélben ’s zúgani kezdé:
„Hangabokor vagyok én, sok hangokat összefogó síp.”
’S mind a’ több csemeték zúgtak lassúdan utána.
Hallgata a’ gyermek, nagy lelki gyönyörbe merülve
Hallgata, mint ki körűl ének zendűl meg az éjben
’S kedves távolból jő megszakadozva fülébe:
Érti; de szerzőjét nem tudva epedve gyanítja.
Így várt egy kissé; de tovább is rendre suhogtak
A’ hangos csemeték ’s a’ gyermek titkokat érté
Tapsola és tombolt örömében. Gondolat ötlék,
Új ’s nagyot ígérő, békétlen eszébe; kiállott
A’ vak mélységhez ’s le kiáltott tág üregébe:
„Kelj ide forgó szél, kelj föl nekem ormok’ urának
És te sodorj sipot a’ sok szózatu hanga bokorból;
Hangabokor terem itt, sok hangokat össze fogó síp.”
Szólt ’s követ indított az üregbe nehez követ; arra
Fölkele forgó szél a’ földnek szinte beléből.
Lenn vala még ’s moraját már is hallhatta: üres hang
’S tompa moraj volt még, de telibb és rettenetesb lőn
Hirtelen és hogy elért az üreg’ szájához üvöltve
’S elfeketedve csapott a’ legszebb hanga bokorra.
Bús vala harcza szegény csemetének; sírt, mikor a’ szél’
Örve hajába kapott, szomorún nyögdeltek utána
Társi; de nyúgtalanúl várá a’ gyermek; azonban
El volt ütve magas feje már, kisodorva tövéből
Hangos kérge: helyén pusztán és disztelenűl állt
A’ nyomorú törzsök, csak imént fejedelmi nevendék.
Héja pedig síp lett, azt a’ szél vette magához,
Meglyukgatta ’s fölét beszegé pintyőke torokkal.
Szózatos és minden hangok’ hamar eltanulója
Lőn a’ síp ’s legelőbb a’ szél így zeng vala rajta
Élesen és hidegen, bömbölve, visítva, morogva:
„Hej! ziv, ziv zivatar vagyok én, fia a’ zivatarnak,
Forgó szél vagyok én, levegői fenéktelen örvény,
Örvény a’ földön, örvény a’ tengerek’ árján.
Port eszem a’ földből, iszom a’ nagy tengerözönből.
Meg ne dobáljatok a’ köves úton gyermekek engem,
Vissza dobok követ és szórok szemetekbe csoportot.
*Rögöt, göröngyöt. (VMÖM. 5., 374.)
’S elfutok és hegyen és völgyön ragadozva kerengvén
Por, fű, és fa bolond lejtőre kerengnek utánam,
Mint te szegény gyermek, kit megtánczoltat ez a’ síp.
Hajh! haragos zivatar vagyok én, fia a’ zivatarnak.”
Így zengett a’ szél ’s a’ gyermek kénytelen ugrá
Lejtőjét; de hamar buzogánynyal sujt vala hozzá
’S a’ szél a’ zengő sípot nagy ijedten elejté
És futa gyermek elől, önnön sípjának előle;
Mert a’ sipba legott a’ gyermek kezde fuvalni
’S önnön hangjaival kergette meg a’ lesülvöltő
Forgatagot, melly mind inkább lejtőzve kerengett
*Táncolva (a lejtő egy régi magyar tánc). (VMÖM. 5., 374.)
Föl meg alá egyiránt, és nem vala nyúgta: dühödten
A’ tengerre csapott, még ott is utána sipolta
Kergeteges hangját a’ gyermek ’s az tova zúgván
A’ vizet és lebegő halait felhőkbe sodorta.
Messze zavar színben látszott nyoma bérczi folyamként,
Végre lelankadván a’ nagy tengerbe merűle,
’S égbe sodort vizeit ’s halait meg vissza bocsátván,
Nyögve kihalt tova, szintén egy más égnek alatta.
Vad gyönyörűséggel nézett a’ gyermek utána
Háborodásának ’s a’ zengő sípnak örülvén. –
Egy hangú vala még, rendítő, mint maga a’ gyors
Forgatag, a’ ki belé legelőször üvöltve lehelte
Szózatait; de tovább vágyott a’ gyermek: akarta
Hogy minden faju állat hang sípjába szoruljon,
Hogy mikor ő fuval, azt minden faju állatok értsék,
’S ím mi tevő lőn? egy vermet keresett ki, nagy öblűt
Tér fenekűt rövid, és szűk végű sziklatorokkal.
Ebbe vetette az állatokat, kiket anyjok elől, vagy
Nem bírhatva velök, távol létőkben elorzott.
Itt vala már a’ borz, a’ bolygó róka fiakkal
A’ buta medve kölyök, az agyargó tigrisi fajzat,
Farkasok, és nyulak, a’ levegő utazói is, a’ már
Tollasodó turölyűk, ’s búsongó gyáva galambok.
Mind a’ mély kebelű fényetlen öbölbe lekötve
Búsan együtt sírtak, vijjogtak, bőgtek, ugattak.
Most jöve a’ gyermek hurczolván két kis oroszlánt.
Bojtosodó nyakaikra veté két karjait, és így
Melléhez nyomván, az öbölhöz vitte le őket.
Ott azok éles üvöltéssel harsogva megálltak,
Hasztalan: őket is a’ zengő torok’ alja benyelte.
Függő bérczek alatt a’ tűztelen éjszaki tájon
Árva kietlen völgy feküdött, vak honja az éjnek,
Hajnala nincs annak, deleit nem látja verőfény,
És ha fölűl csillag megyen el, besötétedik arcza.
Fényt egyedűl a’ rettenetes villámok okádnak
Árnyékába, az is közepét alig éri elalszik.
Mély pedig és undok: növeményei barna harasztok,
És nyavalyás kórók: tavait sár issza el, és a’
Bokrosodó sás köztt nehezen foly barna patakja,
Fenn állt a’ gyermek, mikor a’ villámok ütötték
Éktelen oldalait. Csak félig szürke homályban
Nyilt meg az agg mélység: Köderesztő öblei, kormos
Szirtei tornyosodó fejjel fölütődtek az éjből,
Rajtok erőtlen rémalakok csapatozva borongván.
Borzadt a’ gyermek mikor azt szemlélte, fehéren
Hagyta piros képét a’ szívhez ijedve futó vér,
Még is ohajtásit nem tudta elölni: kivánság
Szállta meg a’ mélység lakozóit hallani, látni.
Háromszor megakadt elijesztő gondolatokban,
Háromszor neki bátorodott, ’s mellére akasztván
Forgatagos sípját, a’ rémek elejbe megindult.
Vékony szikla falak befelé horpadva keríték
Mindütt a’ völgyet: rólok nem léphete útra,
Vissza tövökhöz tért, ’s buzogánnyal rést töre rajtok.
És beereszté a’ napot, a’ nap’ déli világát,
Mellyre midőn megbontakozott a’ völgyi setétség,
’S a’ buta rém alakok szakadozva enyésztek, utána.
Ment maga is, ’s a’ bűn fészekhez elére legottan.
A’ puha földből ott sívó ördögfi csoportok
Búttak elő, undok feketén, és füstöt okádva
Aprón, ’s olly fölösen, mint a’ rét’ fűve tavaszkor,
Vagy vízár’ iszapos hagymányain a’ serevény fűz.
Mindezek a’ fénytől nyavalyásan elesve hevertek.
Lába előtt, kiket ő legelőbb meglátva, csodával
Néze, ’s utálattal, szólván hozzájok imígyen:
Hát titeket ki vetett ide el? ti keservesek, e’ sár
Völgy’ fenekébe ugyan ki vetett el benneteket, hogy
Ollysürüen nőttök? szemetek mért gyűlöli a’ fényt,
Mellynek egyéb élő vigadozva köszönti derültét?
Vaj! mi nagyon nyomorúk, nyomorúk vagytok ti, ’s utálat
A’ ti tekintettek. Még a’ mit láttam azok mind
Hajnali szépségek, napok, ékes csillagi rendek
Hozzátok képest, ’s maga a’ rút béka virág szál.
Mert csunya kis féreg fejetek van, rajta hajúl vad
Tüske terem, ’s feketék vagytok, feketébbek az éjnél,
Lelketek is feketén gőzöl ki belőletek, olly rút
’S melly sanyarú szavatok! de tovább mit késem? ez a’ hang
Szükséges nekem: elviszlek gödrömbe pihenni.
Síjjatok ott, hogy hangotokat sípomba fogadván
Sípom után, legyek én fajotoknak is egykor urává,
Így szólván kettőt lábánál fogva ragadt föl
’S vissza felé indult. A’ résre nyomúltak azonban
Sanda irígy baglyok, ’s fényét elfogni sietvén
A’ bejövő nappal harczolva huhogtak előtte.
Kétes fény vala már. Sietett a’ gyermek, utában
Szörnyen előtűntek már a’ rém képek, előjött
Sánta vak apjával ’s inait kezdette harapni
A’ sárkányfi, de ő buzogányát vágta fejéhez;
Az megszédűlvén, rá ült, hogy rajta utazzon,
’S im mi nagyon különös, ’s könnyű vala visszamenése!
Baljában viszi ördögeit, jobbjában az izmos
Mennykővel meghajtja lovát. Az nyögve pihegve
Tántorog és a’ rést keresővel szerte csatangol.
Végre föl ért, ’s szét kergetvén a’ baglyokat, a’ fény
Országába kijött. Sárkányát vissza riasztá,
’S hogy minden rút nép véletlen föl ne jöhessen,
A’ rést hasztalanúl, köveket halmozva bezárta,
Ment és ördögeit zajgó gödrébe vetette.
Minden hang vala már, szép még nem. Egy égi madárka
Sok színű, ’s kecses, egy repülő kis tarka szivárvány
Szálla ragyogva elő. Fiatal még, ’s gyenge, de szárnyát
Már bőven gyönyörű apjának tolla kiverte.
’S édesen és tisztán keltek dalolási: szerelme
Ő téres ligetén a’ szép hajnalnak, az estnek
’S ifju virágoknak, vígan mulatoz vala közttök.
Ezt az epedt gyermek kergetvén szüntelen, egykor
Bokron elültében fáradtan fogta el, és a’
Sziklatorokra vivé. Ott az keseregve siratta
Régi szabadságát; de siralmán szíve megesvén
A’ gyermeknek, ez ő hozzá így szóla szelíden:
„Ah madaram, szép kis madaram, ne zenegj te siralmat.
Tégedet én ez üreglakhoz nem veszni hozálak,
Dallani hoztalak el, ’s ha sipom hangjába fogadta
Énekidet, tova ismét a’ magas égbe bocsátlak,
Hogy legyen ott örömed, ’s ha fölérsz istenhez, előtte
Meg ne gyalázz, hanem elmondhasd: a’ gyermek imádód.
’S boldog, igen boldog, ’s azt zengi: hatalmas az isten!”
Így szólván madarát egy kis csemetére letette,
Melly egyik oldalról az üreg nyilatára kihajlott,
Ott az megszállván, kis lyukra bezárta legottan
A’ vermet gallyal, hantokkal is, és oda sípját
Úgy helyzette, hogy a’ lyukat annak szája befogná.
Tüstént gödrének megterhelt gyomra kiadta
Hangjai’ rettenetes zavarát a’ hangafa sípon.
A’ mint a’ komor éj’ két fattya sivalkodik, és bőg,
Mint fene mérge miatt ordít a’ tigris, oroszlán,
Fél nyöszög a’ gyengébb, a’ sas fajozási visítnak,
Mind egyszerre süvölt, ordit, és nyög föl alunnan,
És a’ forgó szél erejével zúgva kerengvén
Még a’ csillagot is megtánczoltatja, ha nem fut.
’S im mikor a’ kisded szárnyas csattogva megindúl
Zengeni, mint hallgat, mind elnémúlva nyugosznak,
Csak maga bájosan, és tisztán zendül meg az ének.
És a’ forgó szél erejét is megszelidítve
Földet, eget, tengert örömámúlatba merít el.
Lejtve vidáman jő a’ gyermek, vissza ragadja
Dús hangú sípját, ’s madarával az égbe hagyítván
Teljes kedvében nem tud hova lenni szivével:
Fut, riadoz, szökdel, ’s meg meg zendítgeti sípját.
Ifju madárka repűl könnyű szárnyakkal azonban
Hála’, öröm’ hangján zeng a’ hajnalnak, az estnek
’S ifju virágoknak; szerelemmel repkedik ismét
A’ hüvös árnyékban, ’s víg napjai vissza kerülnek.
A’ vad csorda pedig fiait keseredve nyomozván
Gyilkos erőszakkal kél völgyeken, ormokon, erdőn
És az egész szigetet hangos robogása be tölti.
Harcz zajog a’ földön, harcz a’ levegőben, erősek
Gyengék köztt egyiránt, ’s feddőleg néz le az isten.
A’ vadak a’ vermet, fiaik hangjára sietvén,
Fölverik, és kiki fajzatival megtölti tanyáját.
Majd az erősebbek, dühöket fene méreg emelvén
Borzasan és sanyarún a’ gyermeket ölni rohannak.
Az pedig ül, ’s az ezer hangu sípot megzengeti közttök.
’S im mi csodát támaszt! sürüen csapatozva sietnek,
Bátrak, félénkek, repülők, és földiek össze
’S körbe sodortatván a’ forgó szél’ erejével,
Megrohanása helyett dölfös kényére kerengnek.
Lejt az erős tigris, méreggel lejt az oroszlán,
Rázza fejét iszonyún, iszonyúan rázza sörényét,
’S keble’ tüzét égő tőrként hordozza szemében.
Lejt a’ vad kuvasz, a’ sírok’ bontója setéten
Járja kerengőjét, könnyen szökdelve fölöttük.
Lejteget a’ párducz, ’s agyarogva vonítja bajúszát.
A’ szörnyű kígyó csörgését megszaporítván
Forgó társai köztt testét karikába csavarja.
Közttök erőtelenűl a’ kis sereg: ürge, ’s egérség,
A’ nyavalyás nyúllal majd félig halva forognak,
Aprózzák, törik a’ tánczot, most lábra kel itt egy,
Majd egy más esik el, ’s estében is egyre kereng, mind
Részegek a’ síptól, a’ sípnak forgatagától.
A’ lassú csiga is, melly gyöngyét kérni kimászott
Társaival, nyomorúlt, a’ síp’ sodrába kapatván
Kénytelen új füveken czifrábban mászni meg útját
Szinte az a’ játék tünik a’ levegőben is: egymást
Kergetik a’ madarak, gonosz ölyv, vad héja, galambok,
Darvak, apró csízek mind egy karikába sodorva
Forganak: a’ haragos sas leng feketedve fölöttük
’S gyáva kerengését felhőkbe takarni sietvén
Szárnya serény vágásaitól sebesedve nyög a’ szél.
A’ síp hangja sötét földnek kebelébe is elhat,
Onnan egy egy halmot rajosan fölvetve fejével
A’ síp hangja után két ördög tör ki, egész rút
Szörnyűségében. Megeresztett madzagok ágán
Hord az egyik száraz derekához övezve tizenkét
Kormos ikert, a’ legvásottabb kölykeket; és lejt,
’S mind azok éktelenűl lejtnek marakodva körében.
A’ másik maga jő bűnnel hízlalva kövéren,
S’ termetesen: Négy árnyékot vet teste, világnak
Négy tájéka felé, ártalmast, ’s lélek ijesztőt,
Mellytől a’ forrás fenekéig apadva kiszárad.
’S szerte tavasz himzette mezők nyomorúltan elégnek.
Lejt ez is, és a’ fényt irtózván, szinte lyukat néz
A’ föld kérgébe, úgy oda van nézése szegezve.
És ebben lele kedvet, ezek látása voná a’
Gyermeket: Ő ragyogó díszében halmokon ülvén
Nézte miként a’ tarka sereg sipjának utána
Járta kerengőjét, most lassan, majd sebesebben.
Félre nem is nézett. Ott egy kis lánynak alakja
Lenge szelíden elő. Mikor a’ vak sziklatorokból
Megmenekedve szabad szárnyakkal evez vala égnek
A’ kis tarka madár, első öröméneke szülte
Akkor ez édes lányt, a’ légnek tiszta fölében,
És szellők nevelék füveken ringatva, ’s virágok’
Bíborain. Gyengéd tagait betakarni leszállt a’
Csillagos esthajnal, ’s szűz harmat téjjel itatta;
Lelke pedig fény volt, az örök fény tiszta sugára.
E’ kisded remeket ég és föld látta foganni
’S csendesen állta körűl; maga a’ napok istene hozzá
Adta mosolygását, hogy kezdene szíve dobogni,
’S a’ szív bánatok’, és örömek’ forrása megindúlt.
Volt foganásakor a’ levegőnek méhe fehér köd,
Mellyből ő mint lágy kikelet rózsája feselvén
Kellemes álomként képessé kezde simulni,
Végre fehér köde változván tündéri ruhává,
Láng kele lassan elő, a’ legszebb testi valóság.
Lábai mint az öröm’ zengése, lebegve röpülvén
Teste kicsin súlyát hordozták mennyei bájjal;
Arcza mosolygás volt, szeme’ pillantása virág, kék
Parti virág, mellyből mikor éjet kerget el a’ nap,
Ifju sugárival a’ leggyöngyébb harmatot issza.
’S ezt a’ sípba fuvó gyermek nem látta. Kifáradt,
’S halmának döntötte magát. Harsanva kifordúlt
A’ síp markából: szemeit betakarta az álom.
Tüstént a’ két bűn földnek gyomrába lesűlyedt;
Örvendvén, noha bágyadtan, fészkeibe siettek
A’ madarak, barlangba vadak, ’s hűs berki tanyákba.
Össze zavart csontaik épűlete szinte koczogván
Vert hadként mentek sántító hosszu seregben.
A’ kis lányka pedig végig lejtette letarlott
Síkját a’ rétnek ’s eltűnt a’ déli ligetben.
Tiszta nyomán füvek, és sok színnel büszke virágok
Hamvaikból gyönyörű lábát csókolni kikeltek
És az elégett föld tavasz ékét vette föl újra.
Még a’ gyermek azontúl is sokat űzte csodáit
’S napról napra vadabb szivüvé lön vad gyönyöreiben,
Síkja csapás lett a’ szigeten, maga rettenet, és gyász:
Minden rendü lakók iszonyodva futottak előtte;
Bujt a’ csillag is, és gyász ködbe takarta világát.
Egykoron ismét így gyötrötte az állatok’ éltét,
Jobbról gyenge nyögés jött szellő szárnyon azomban,
Bája’ hatalmától megcsendűlt lelke harangja.
Arra tekintett, és látá a’ lányka’ lebegtét.
Ajkai köztt a’ hang bámultan elálla, rekedve
Megnémúlt a’ síp, maga, mint ki az álom után néz,
Néze merőn, ’s feledett mindent, ébredni csak akkor
Kezdve, midőn a’ láng eltünt a’ déli ligetben.
Milly igen édes volt első látása, mi hévvel
Vágya, kiterjesztvén kezeit, szót váltani tőle,
Testvér kellemein tova is bámulni, de ez ment,
És a’ gyermek előtt az egész természet üres lön.
Újra sipot futt, és a’ lányka is újra előtünt,
Nem maga, föltünt mind a’ sípnak szörnyetegeivel,
’S rettege a’ gyermek lánykáját féltve dühöktől.
És az ezer hangú síp megnémúla, fuvóját
Elhagyták az előbbi gyönyör, ’s jó kedve csalárdúl.
Nem vadakat keresett többé; de kiváncsi haraggal
Bolyga mezőn, avaron, ’s a’ lánynak leste suhantát.
Többször is így szigetét bujdosva bejárta, ohajtván
A’ kedves tüneményt, de nem azt, hanem élet emésztő
Bús sírnak fenekén, rosz ebédnél lelte Halálát,
Melly őt, fusson bár, valahára eléri bizonnyal.
Mind a’ többi Halál országos népek ölői
Száguldozva kimentenek a’ nagy messze világra
’S ezt hagyták egyedűl hogy ez egynek lenne halála.
Ült pedig anyja’ setét fészkén a’ sárga Halálfi,
Némán, és siketen. Némán, hogy meg ne beszélje
Senkinek is végét, siketen, hogy sírni ne hallja
A’ nyavalyák’ fiait, ’s ha dicsőt kell rontani: meg ne
Lágyuljon végén bár nemzet epedjen is értte.
Pisla világ
*Pislákoló világosság.
bolygott szeme mély üregében: erőtlen
Csontai zörgöttek lélek borzasztva, ha mozdúlt,
’S gyászos enyészet volt vállára kerítve palástúl.
Szája kajanságtól vala halvány kékre beszegve,
És csak alig takará sorait gyér barna fogának.
Termete váz, szive kő, horgas keze fojtani termett.
Most is játékból abban gyakorolta hatalmát;
Fojtogatá még a’ levegőt is, ’s lábhegyen állván
Mint a’ vízbe haló, sápadtan kapkoda szerte
Puszta vidékénél nem látszik semmi is élő.
A’ mi teremne talán, fojtó párája elölné:
Csak bürök, és keserű mérgek’ növevényi tenyésznek,
’S közttök az éhes pók feketén és dongva csapongó
Légynek, az eltévedt szunyogoknak fonja veszélyét.
Legtova fenn bagoly áll, éjfélt öltözve magára
’S durva jövendőjét tompúlt huhogása jelentvén,
Agg denevérek köztt örvend a’ síri homálynak.
Fegyverek is vannak nagy számmal rejtve körében,
’S minden féle segéd, rövid élet’ vesztegetői
Mint ugyan annyi gyilok fetrengnek az ifju kor első
Vétei bokrosodó nyavalyákkal rakva: továbbá
A’ rút tobzódás’ álomtól gyakran elorzott
Éjjelek állnak mind rontó fegyverre lapítva.
A’ sorsnak sujtó buzogánya is itt van, epével
Nagy sebek, és kínok vagynak gombjára beírva;
Láng sas az éh; a’ szomj vér keblü oroszlán.
Maszlagi a’ bűnnek, ’s az irígység mérge, kigyóként
Mardokló szégyen, ’s a’ késő bánat epéje,
Gyötrelmek, haragok mind annyi segédi Halálnak
’S szörnyetegek’ képet viselik mellette ijesztőn.
A’ bús emlekezet szárnyas nyíl, mellyet az elmúlt
Boldog idők szaladó pártusként vissza lövelnek.
A’ komoly elmetörés kedves kín’ kardja, setétlő
Éles aczél a’ vak kétségbeesés, lobogó tőr
A’ féltő szerelem: éget ha öl, ég ha nem ölhet.
’S életek és örömek hervadnak szörnyü tüzétől.
Nyílt verem a’ vénség, bizonyos benyeléssel íjesztget.
Mind ez együtt ha ki kel fogyató partjára Halálnak,
Hol van az, a’ ki setét gödrébe ne dőljön előtte?
Eldől! el! bár a’ nagy eget verdesse fejével
’S lába nehézségét poklok’ mélységei nyögjék
A’ gyermek mikor ezt látá, elfagytak agyában
Minden gondolatok, kebelét megcsapta hidegség,
Lélekzése fogyott. A’ sír szélére legottan
Vissza szökék ’s szabadabb levegőből néze le hozzá.
Látta midőn az fegyvereit ragadozta soronként
’S még nem igen bírván, agyarogva hogy álla közöttök.
Éhes lőn az alatt, lebukott térdére, ’s marokkal
Ette föl a’ sanyarú földet, nagy bőven evett föl,
Mintha magát avval mélyebben elásni kivánná.
A’ gyermek pedig elmene és hol sűrű szövéssel
Fákra fut a’ juhszalag,
*Futónövény.
lógó fürteikbe fonódván,
Hajlékony kötelet készíte ügyes keze abból.
Most neki bátorodott, ’s ellenségére lesujtá
A’ súlyos buzogányt; szédülve ledőlt ez azonnal
’S hosszan, erő nélkül leterült a’ síri magányban.
Akkor alá ugrott győzője, nyakába vetette
Nyers ihszalag
*Futónövény.
kötelét ki huzá a’ hurkon az ürből
’S vitte tanyája felé. Megszűnt szédűlni azonban
’S ellenkezni akart a’ sírfi; de kötve, nyakánál
Fogva huzá őt a’ gyermek, nem tudva kegyelmet.
Nem maga jött pedig, útja felén egy anyátlan oroszlán
Látva dicsőségét, leve kisérője nyomának,
És a’ nem siető rabnak mardosta bokáit.
Melly jól jött, mi kivánt történet az ormok’ urának!
Egy kedves helye volt, halom, álmai halma gyakortább
A’ csend éjjelein. Maga állt az róna mezőben
Villámtól mentem, ’s zivatartól meg nem üvöltve.
Fennyen emelkedvén egy idős tölgy déli tövében,
Domboru zöld tetejét futamó árnyékival őrzé.
Itt az örök tenger moraját, harsogva leomló
Hegyvizeket kellő vegyületben hallani. Távol
Látszanak innen azok, ’s a’ szem’ játékai rajtok
A’ patak is, melly nem tova fut, csörgése zajával
Lombsuhogásba hal el, ’s tündér álomra vet ágyat.
Dél vala, ’s a’ gyermek fáradtan jött ide most is
Új két társaival. Veszedelmes rabja fatőhöz
Kötve alant állott, maga fenn ült, ’s a’ kis oroszlánt
Könnyü szelídséggel simogatván csalta magához,
És alutt, lankadt testét hamar érte nyugalma,
’S ezt hamar érte csapás. Minek alszod el a’ napot? Így szólt
A’ komor éj, ’s felhozta setét országa’ hatalmát
Küzdeni a’ nappal. Minek alszod el a’ delet? Így szólt
A’ dühödő éhség. Hova léssz munkátlan eszeddel?
Szólt a’ fergeteg, és elment harsogva fölötte.
Háromszor dördűlt, ’s föl nem kelthette az ég is.
Csend lön azon közben, ’s a’ gyermek alutta veszélyét.
Hév szellő jöve távolból, ’s egy hű szeretőnek
Hordta sohajtását. Fáradtan elére ez egykor
Széphez; de hideg kebelétől vissza veretvén
A’ nagy tengereken bujdosva kereste halálát
Most ide lengedezett, ’s szomorún a’ síphoz ütődvén,
Annak torkolatán elhalt a’ gyenge sohajtás.
Tüstént megcsendűlt a’ síp, nem gyilkos erővel,
Lassudan és gyengén csendűle meg a’ szerelemnek
Lágy epedéseivel híván a’ gyenge leánykát.
’S eljöve az mosolyogva, nem is kísérve vadaktól,
Szép maga jött el csak; de Halál’ karjába kerűlvén
A’ dombnál ragyogó lelkét oda vesztve rogyott le.
Őt a’ durva halálfi midőn rontotta, kegyetlen
Kő szive megmozdúlt hangos kopogásra, mosolyga.
Mint lehetett, ’s lelkét nagy örömmel nézte kezében,
’S nézte szelíd álmát, mert csak szenderegni látszott,
Még csak alig szünvén pihegő kebelének ütése.
Kellemesen nyugodott mint egy kis habhalom, elmúlt
Fergetegek’ partján, meg sem ringatva szelektől.
A’ kis oroszlán ezt békén nem nézte: hatalmas
Ordítással ütött a’ sírok’ gyilkos urára,
’S fojtogató kezeit szilajon kapkodta fogával.
Ébrede a’ gyermek. ’S így tűnt a’ lányka szemébe.
Ott termett, kezeit rokonúl illette kezével
’S monda szelíden: „kelj, ébredj szavaimra leányka.
Én vagyok itt, ’s édes húgomnak mondalak ébredj”
Nem kele az. Sípját rendíté, hasztalan azt is
Szörnyei föltüntek, de nem a’ kis lányka: Halálfit
Kérte utóbb, siketen, ’s némán, és vissza tolólag
Álla az, a’ ragyogó lelket markába szorítván.
’S ríva, nehéz szemmel nézett rá a’ fi oroszlán.
Akkoron a’ gyermek gyilkos rabjára rohanva
Harczot kezd vala, és harczolt vele három egész nap.
Rettenetes kopogás hallott a’ domb’ tetejéről
A’ mint a’ csont váz’ tetemét buzogánynyal ütötte
Szüntelenül, ’s az még sem akart engedni; de végre
Össze rogyott rossz csontaival; a’ gyermek erőt vőn,
Elragadá vad körme közűl a’ mennyei lelket.
És megadá ismét a’ lánynak, epedve, ohajtva
Lesvén szemeivel, mint fog meg nyílni az élet,
’S nem lese hasztalan: a’ kis egek megnyíltak előtte.
Nem sok idő haladott, testvérek lettek, enyelgők,
’S kedvesek egymásnak. Folyamoknál játszva elülvén,
Gyakran együtt versent suttogtak az esti szelekkel,
’S a’ sudamó halakat lesték kis tüske horogra.
Vagy madarat szedtek, vagy együtt telepedve virágos
Pázsiton a’ fejeikre hajolt fa’ gyümölcseit ették.
A’ tengerhez együtt jártak, szedegetni csigákat,
Vissza együtt tértek bérczekre, fenyérre, ligetre.
Nem feledék az erős istent: leborulva imádták
Napkeletén, és napnyugotán, ’s a’ fergetegekben
És az erős isten kegyesen nézett le reájok,
És szúnyadni hagyá őket, szúnyadni az érzést,
Hogy mig az ifjúság zsendítő napja derűlne,
Gyermeki szíveiket kora gond ne gyötörje ’s tilos vágy.
Nyugszanak. Arczaikon boldogság’ álmai tűnnek
Szűz ragyogásban elő nem háborgatja szerelmek’
Ostroma szíveiket, nem sejtenek átkot az élet
Gondjaiból, az ohajtások, ’s a’ csalfa remények
Kinjai, és ezer indulatok’ hada, mint ugyan annyi
Fergetegek mélyen kebeleikbe teremtve nyugosznak,
’S boldog időtlenség árnyéka borítja be őket.
Mennyi zavar, mi veszély, ha csatára kiszállanak egykor,
Majd ha setét örvényi köze iszonyodva tekint le
A’ szív, ’s a’ sebes ész szárnyát felhőknek ereszti
És mikor azt mélység nyeli, ezt szédíti magasság,
Hol vegyen akkor erőt, hol irányt, ’s hova vész el az élet?
Azt a’ szendergő gyermek nem tudja, nem űzi.
Még az örök sors is, mikoron pusztítani eljő,
Mennydörgő kerekét gyengén jártatja fölöttök,
Ártatlanságnak kora, kedves vagy te, virágos
Fához, az áldásnak völgyében vagy te hasonló
Azt sürüen koszorúzva fedik teli gyenge növések.
Díszes az és látása remény a’ völgyek’ urának,
A’ jövevénynek öröm; de korán megrázza magát a’
Szél’ zivatarjaiban, ’s a’ vész elhordja virágit.
MÁSODIK ÉNEK.
„Vége nyugalmadnak! kelj, kelj föl az álom’ öléből
Szúnyadozó gyermek! „Hadadúr és Szűdeli,”
*
Aranyosrákosi Székely Sándor erdélyi író és unitárius püspök 1822-ben írt és a következő évben, a bécsi Hébe almanachban publikált kis eposza A székelyek Erdélyben; ebben jelenik meg először a fiktív, mondai és mitológiai elemekből kreált ősmagyar isten, Hadúr, Árpád honfoglaló népének főistene. E motívum Vörösmarty Mihályra, vagy Czuczor Gergelyre is nagy hatást gyakorolt. Hadadur olyanféle képzés Hadurból, mint Hábador Háborból; a Szűdeli név összetételen alapszik, szű-szív deli-szép, tehát ’szép szív’; költői név. (VMÖM. 5., 375.)
Kelj föl
Láss ragyogó napot és indúlj sorsodnak elébe”
Hangzik az ég, és e’ szavakat harsogja magából.
Oh kik imént a’ gyermeki kort láttátok enyelgő
Kéje’ lefolytában, halljátok az ifju napoknak
Tetteit is, kik előbb név nélkül játsztanak, itt már
Rettentő Hadadúr, és bájos Szűdeli lesznek.
Ah föl! az álomból szendergő lányka, ki hagyna
Tégedet illy gyönyörűt álomba temetve tovább is?
Föl te szelíd alak, ég, és föld nem hagynak alunni;
Föl te dicső gyermek, Hadadúr, föl Szűdeli. Elfut
Rajtatok a’ sebes év’ szárnyas nyila, keljetek immár.”
És kel az ifju: sugár termettel szép jegenyére,
Válla hatalmával vas erű sziklára hasonló,
Mellyen, mint erdő lombok, bomlottan inogván
Hosszu setét fürtök vergődnek játszi fodorral.
Bátorság magasítja fejét, magasítja virító
Arcza’ vidámságát, az ver kebelére: szemébe
Az teszi villámát, ’s erejével párosodottan
A’ viadalmak’ mennyköveit készíti kezébe.
Kél a’ szűz, mi nem úgy mint volt álmának előtte,
Kél vállán habozó aranyával sárga hajának
Gazdagon, és fényben szép arcza sugárai által.
A’ gyermekkor szúnyadozó sok bája fölébredt
Termete’ nagyságán, hódító szikra világít
Kék szeme’ mennyeiből; csókok’ rózsái feselnek
Ajkain, a’ gyönyörök’ két kisded halmait, édes
Forrású kebelét lassud pihegése dagasztja.
A’ két gyermek igy egy újabb kor’ hajnala keltén
Egymással szives ellenben serdűlve fölébred,
Egy tüzes ifju, ’s egy a’ kegyes ég adománya, szelíd lány
Ott az erő szépség, itt a’ szépség lesz erővé.
Félve találkoznak szemeik; döbbenve lehajtja
A’ szép lányka fejét, ’s lelkén áradva csapongó
Önnön gondolatit nem tudja nem érti; de retteg.
Édes baj kezd víni szivén, kezd víni nyugalmán,
Már egymást a’ két szem egyült sugarakban ölelvén
Kezdi szövetségét, majd a’ szív néma határit
Megszegi reptével, ’s belső palotáiba hatván,
Kedves ajándékúl egy képet fest le azokban,
S a’ szerelem titkos betüit lángolva leírja.
Ég az erős ifju, ’s így szól mély hangu szavakkal:
„Ah ne temesd szemeidnek egét a’ földbe leányka,
El ne temess oda engemet is, vagy kedves-e a’ föld
Annyira, hogy nem mást, csak azonnak nézd feketéjét?
Im föld és tenger díszét fölvette az éggel
’S én ezeket mind nem kívánom nézni, ha látlak.
Húgom-e még, ah vagy mennyszülte leányka, ki vagy te
Hogy rád kell fügnöm szemeimmel, ohajtva keresnem
E’ szemet és arczot, ’s ez ajaknak hajnali nyiltát?”
Karjait egyszersmind a’ szűznek elébe ki tárván,
Mint özön a’ földet, készült foglalni ölébe.
Ott a’ fejledező lánynak szeme rajt’ megakadván
Elvesze bájain, a’ tüzes arczok’ déli világán,
Nem tuda ellenkezni tovább, oda hagyta magát az
Ifjunak, és ajakán a’ csók csattanva repült el.
Rá csattant tüstént tiltó hatalommal az ég is;
’S közttök az ősz tengert mélyen mordulva föladván
Bérczei fellegütő tetejétől sziklatövéig
Megnyílt a’ sziget, és egymástól válva levének.
Szinte pirúl még ajkaikon lángjával az első
Csók, terjesztve maradt kezeik majd érhetik egymást,
Lábok előtt iszonyú mélység nyildoklik azonban,
’S ott hol az édes öröm’ napját élné le szerelmök,
A’ hideg éjszaknak rohan el fagyvérü lakója
’S régi, szakállos szörnyetegek verekednek az árban:
„Szűdeli és Hadadúr, tova innen türni remélni”
Hallják, ’s távoznak; mert távozik a’ hasadott föld,
A’ becsapó folyamot tengerré téve közöttök.
Még csak az egy szemnek, melly égből vette sugárit,
Áll szabad úta, keserves az is, ’s van telve könyekkel,
Rajta sötéten, alélt lelkök’ bús éje, borongván.
„Szűdeli látlak-e még?” „Hadadúr megjősz-e te hozzám?”
Így váltják egymást szavaik, távoznak azonban
A’ szomorú partok, mint két testvéri hajónak
Párja, kit a’ szélvész egymástól meszsze szakasztván,
Erre egyét, mását tova hajtja dühödt erejével.
Úgy válának ezek, nyugatot közelítve az ifjú,
A’ szűz támadatot, mint két fejedelmi szobor kép
Állván a’ parton, ’s egymásra hiába sohajtván.
De Hadadúr többé nem tűri nyugalmasan; átok
Kelt ajakán, az eget, ’s földet vádolta, ’s imígy szólt:
„Ég! te kegyetlen vagy, ’s nincs jóság csillagaid köztt,
Föld te hitetlen vagy, töredékeny portetem, és én
Melly hitvány! hogy ezen nyomorékot látni kijöttem.
Látni! holott vakon, és siketen, mint erdei törzsök,
Mint darabos kőszirt, nyughattam volna hegyekben,
Mért vagyok én itt, e’ zűr-mindet látni, vagy a’ ki
Főlhíttál, mikoron nem voltam, mért fadarabbá,
Mért darabos kővé nem hagytál lennem, alattam
Akkoron a’ földnek mondhattad volna: repedj meg,
’S a’ lobogó villám magos országának: omolj rá.
A’ kő szózatidon porrá töredezve sem aggna.
Vagy ha vagyok látó, szemeimnek elébe miért nem
Undokot állítál, mellytől borzadjon az élet
Mért nem szörnyeteget, mellyet rászkódva kerűljek?
Nem! legszebb remekét küldé le: szemébe tekintvén
Lelkemet ott vesztem, ez ölemben zártam el őtet
’S érzettem gyönyörét, hogy most elhagyjam örökre!
Nincsen erőm, hogy tengeren által elússzam utána,
Nincs suhogó szárnyam hozzája repülni: előttem
A’ nagy özönt, sok idomtalanok hasogatva bejárják.
Jő, megy az égi madár, magam attól a’ ki teremtett,
Egy nyomorúlt szárnyat nem tudtam nyerni segédűl.
Hah ti kik ordíttok, szélvészek, imádjatok érttem,
’S te könyörögj villám hogy rontson el általatok, mert
Én e’ kínaimért többé nem imádhatom őtet;
Testvérként ölelem meg az útált földet előtte: –
’S lássa dicsőségét! – féregként porba vegyűlök.”
Így elveszve, szilaj fájdalma’ hevében az ifjú
Földre terűlt, mikor a’ lányt már nem is érte szemével,
’S várta setét porban, hogy villám, fergeteg üsse.
És üte a’ villám, dühödött a’ fergeteg: őtet
Nem bánták; ingó szigetével partra vetették,
Puszta kietlenség fogadá ott, sárga fövenynek
Tengere, hol foganat nélkűl vetnéd el az élet’
Magva’ javát, hol egész ország fonnyadna füvestűl
’S rengeteg erdőstűl. Állat nem lakhatik ottan
Nincs forrás, mellyhez szomját enyhíteni jőne.
Csak maga áll a’ nagy sivatag, sivataggal övezve
Hosszan, ’s végtelenűl, melly néha viharra fölülvén,
Bujdosik ég ’s föld köztt, hegyet alkot, völgyeket eltölt
’S roppant nagy seregek’ temetőjét hordja magával.
És ha leszálla, halál’ csendével nyugszik el újra,
’S hév napjain szél sem lebbenti meg árva határit.
Erre midőn Hadadúr kinjától hajtva kilépne,
Nagy nehezen húzá tántorgó lábai’ terhét
’S mellyet rá isten küldött, órjási doronggal
Fegyveres árnyékát borzadva kerülte hiába.
Szint ekkor csendes partját a’ lány is elérte
Köny mosván arczait, kebelét fájdalmak emelvén
Átok ugyan soha nem; de panasz hangzott ki szivéből
Bús, egeket vívó hangján a’ vesztes örömnek.
Mint meghajtja fejét zivatarban gyenge virágszál,
Szűdeli úgy hajtá le fejét búvában az ormon.
Szép hosszú hajait ragadóban hagyva szeleknek.
Őt pedig a’ tenger nem bántá fergetegekkel:
Lenge fuvalmával kísérte keletszaki
*Keleti.
parthoz,
Csillapodó hátán szigetét hordozva szelíden.
Ott az emelt parton ligetek mosolyogtak elébe,
Hangosak, és zengők patakoktól, ’s lombi madártól
’S csak neki látszólag, látatlan alakban egyebnek,
Kisded tündérek fogadák repdesve, futosva.
Kisdeden olly gyönyörük; mint egy szép szűzi mosolygás.
Szűdelit ők lágy karjaikon partjára vezették.
Hol mikor az még is bús andalodásba merűlten
Mind csak az eltüntért tengerre sohajtana vissza,
Szerte világ’ minden részére oszoltanak ők el
’S annak kincseiből lakot állítottak előtte.
Mint ha fuvott habból nőtt volna ki, gyenge fehéren
Úgy kele a’ szép lak lépcsőkkel övezve körösleg,
’S barna fenyők’ magas árnyaiból kitekintve helyenként
Fenn aranyos tetején gyöngyöt hintett el egy isten,
’S vissza szegényűl tért a’ nagy tengernek ölébe.
Oszlopok őrzötték tágas folyosóit, azokból
Nyiltanak a’ teremek, hol az élet négy kora, jó és
Bal folyamatjában, harczban, ’s nyugodalma ezernyi
Képeiben híven volt festve hatalmas ecsettel;
Mind ezek egy belső teremen végződtek el: annak
Nyilt tetejét maga födte az ég szép csillagi fénnyel
’S délben egy árnyat adó tündér őrzötte nap ellen.
Ottan az álmodozó szűznek vala nyúghelye, mellybe
Tiltva van a’ látás, más lábnak nincs szabad útja;
Mert szent titka fölött őrt áll a’ tiszta szemérem.
Ott hüvös esteken őt édes kín’ álma borítván,
Pirholagos selyemágy dagadó hullámi fogadták.
Így van ez itt; de ki bolyg ott a’ pusztában epedten,
És sanyarú gonddal? Hadadúr az, kit vadan ingó
Hosszu dorongjával követ a’ kísértetes árnyék.
Mostan el áll, ’s árnyát maga így szólítja boszúsan:
„Vessz el erőtlen kép, mit akarsz te nyomomban? utánam
Csúfságnak mit ügetsz mindenha? oszolj tova innen!
És az utált tenger’ közepén sülyedj le fenékig.
Vagy rémíteni jősz? Hah akkor mondd meg uradnak,
A’ ki reám küldött, hogy nincs félelme szivemnek
És ha pokol küldött mondd meg neki, jőjön egészen
Mert így szégyent vall, ’s kaczajomtól megreped a’ föld.
De ha nem az küldött nyomorúlt, térj vissza egedbe,
Állj meg az isten előtt, ’s nap hold meghallja ha mondod:
„Hogy Hadadúr nem fél sem egétől, sem pokolától.”
Ezt csak alig végzé, villám jöve sebten az égből,
’S árnyékába csapott, sugván egy szózat utána:
„Tűrj, de ne zúgj, ’s fáradva remélj.” Árnyéka legottan
Földbe merűlt mélyen; de helyette leányka tünék föl.
Szűdelihez föltüntében termetre hasonló,
’S gyors szaladással eredt csábult Hadadúrnak előle.
Nem haladott tova: barna vihar kergette fövenynyel
És uton érte hamar, még csak szép ujja maradván
Künn a’ halmosodó fövenyen, fölnyujtva segédért.
Azt az utána rohant Hadadúr megkapta, ’s kígyó bőr
Telte kezét, mikoron fölvonta; kifogytanak immár
Átkai, nem dühödött; a’ domb’ tetejére leűle,
’S tompa nehéz hangon szólt a’ sivatagba merengvén.
„Tűrj, és várj! Im várni fogok miig itten az éhség
Meg nem emészt, ’s ha fejemre homokhegy esik-le, remélni!”
’S csak hamar őt önnön vágyának elérte csapása.
A’ napot érzé már, már érzeni kezdte hatalmát
Égő szomjának, ’s dühös éhségének, epedten.
És oda dőlve nehéz pihegéssel déli fövenyben
Ült az erős ifjú mintegy sírhalma magának.
’S látta Halált, az elestével nagy erőre jutottat
Állni közel, ’s iszonyú harczát elkezdeni rajta.
Éjszárnyon jöve távolból egy nagy sas azonban
’S kis gyermek futa árnyában kergetve lepéit,
A’ ki midőn Hadadúr lábához elérne, lihegve
Öszve rogyott, ’s lepe, ’s hűs árnyék elenyésztek azonnal.
De Hadadúr éltét még egyszer ohajtani kezdé,
Fölkele mint egy váz végső éhsége dühében,
’S ragadozó karját a’ kis gyermekre kinyujtá.
Sejté a’ gyermek, ’s így szólt két térdre borulva:
„El ne szakaszsz ifjú, ne bocsáss szakadottan anyámhoz,
Im ha fejem’ megeszed, majd kérdeni fogja, hová lett
Gyermekem, a’ te fejed? ha bokámat rágod el, egyben
Kérdeni fogja, ki tett sántává gyermekem? a’ húst
Ha leeszed rólam, nem is ösmer rám, de ha még is
Olly igen éh vagy, egyik kezemet vedd, ’s vígy el anyámhoz,
Kérdeni fogja szegény, hova lett kis gyermekem a’ kéz?
Én pedig így felelek: „szépséges anyám te, ne búsulj
E’ kezet egy farkas, ’s nem ez ifjú, ette meg, inkább
Vas kezet adj ezután, azt majd nem fogja megenni.”
Ezt hallván legelőbb kezdett borzadni magától
’S vissza esett föveny ágya felé, bár éhen az ifjú
’S szóla: „eredj kis gyermek anyádnak ölébe; nekem nincs,
Nincsen anyám, ki ha elmúltam kérdezze „hová lett?”
„Istenem egy volt, most az is elhágy veszni bajomban.”
Bágyadtan mikor így szólott, zaj támada jobbról,
Hús falatot hozván, három hollófi repűle,
Azt beteg anyjokhoz napi táplálatra viendők.
Most azon ütköztek, ki legyen bevivője, ’s csatájok
Közben elejtették Hadadúrnak ölébe az étket.
Mintha ki verméből, melly sírként nyelte be léptét,
Gazdagon állhat elő, nem máskép vette az égből
E’ falatot Hadadúr, kegyesebbnek hitte az istent,
És nem zúga reá. Megevé pedig a’ levetett húst
Félig, ’s még enyhét alig érzé, hogy szomorodtan
Lábainál látá a’ gyermeket ülni, könyörgő
Arczczal: az ártatlant szívéből szánta, legottan
Nyujta falatjából. A’ gyermek örülve ragadta,
’S a’ hollófiakat kezdé táplálni, kezében
Még egy morzsa maradt, azt izmos konczra nevelvén,
Által adá: beteg anyjokhoz vigye a’ ki legifjabb.
’S mentek azok vidoran szegdelve az égbeli ösvényt.
Bámulatos szemmel nézett mindenre az ifjú
És gyönyörűséggel; de tovább is térdre borultan
A’ jövevény gyermek még így folytatta csodáit.
Kis poharat mártott a’ forró déli homokba,
’S azt mikoron kiemelte, hideg gyöngyökre megolvadt
A’ homok, és öbölét megtölté harmat itallal.
Ezt mikor a’ lakozott ifjú
*Jóllakott.
enyhére megitta,
Elszúnyadt ’s bajain az ital, ’s nyomos álom erőt vett,
Hűs ölelésével fogadá szép hajnala őtet
’S a’ jövevény napnak, mint kedvest, nyájasan adta.
Ébredvén maga lőn; de merészen szegte meg útját
A’ gyermek’ nyomain szaporán hagyogatva csapásit.
Ő mikor így egyedűl a’ puszta’ határira törne,
Fekve sivány porban
*Futóhomokban. (VMÖM. 5., 376.)
karjához súlyosodottan
Mennykövező fegyvert, buzogányát, lelte meg utján.
Hogy tova ment kardot szemlél villogni, ’s örömmel
Szegdeli a’ levegőt ragyogó élének örülvén.
Majd egy kürtre botolt, ’s bele fúva hatalmas ajakkal
A’ nagy üres pusztát harsány hangjával elönté.
Mintha setét berkét elhagyja anyányi oroszlán
És legelőbb szabadába megyen, nem tudja de érzi
Ádáz ösztöneit, tör, dúl, rohanással izenvén
Harczot az erdőnek, ’s meg riadozva szavától
Harsog egész környék, valamerre lecsörtet utában.
Úgy Hadadúr önkényt erejétől lelkesedetten
A’ dühödő harcznak, harcz nélkül is érzi haragját,
És hadaz és kürtöl, fejedelme az árva magánynak.
Hogy tova megy, lel aranysisakot domborra kiverve,
’S lel haragos lobogót tetején, egy fekete szárnyat,
Mellyen előbb a’
legszilajabb kerecsenfi
*Fiatal kerecsensólyom.
csapongott,
’S a’ szabad ég’ mezejét nyugatig hasogatta kelettől.
Most ide volt a’ szárny, emez égi vitorla, szegezve,
Várva hogy ütközeten, mint hajdan, előre hasítson.
Nem tova volt a’ harcz ruha is, melly tiszta zománczú
Kékes aczél szálból szövetett, és rojtos ezüsttel
Szegve kevély ragyogást hintett a’ csorva homokra.
*Futóhomokra. (VMÖM. 5., 376.)
Már ragyogott Hadadúr ezen öltözetében, örömmel
Lángítván szemeit, mikor ím a’ puszta fövenynek
Vége felől hadi mén jött száguldozva, nyomában
Hagyván a’ szeleket, kik előtte süvöltve kelének.
Hogy közel ért, kis sárga fejét meghajtva viselvén
Meg megrázta nyakán teli fodru serényei bojtját.
Nyerge finom csont volt, takarója virágos arannyal,
Büszke pogány úrnak országló bíbora hajdan;
’S dárda hevert hátán, rettentő dárda körösből,
*Kőrisfából.
Melly tüzes élével, mint ártó üstökös úgy jött
’S a’ sebet, és viadalmi halált csillogva kereste.
E’ mén (szellő volt) hogy elért Hadadúrhoz, előtte
Földre borúlt, ’s készült a’ hőst hátára fogadni.
Meg lön az és a’ mén szilajodva repűle urával,
’S vitte setét estig. Már a’ sivatagnak utóján
Bokrok tüntek elő, forrás öntözte töveiket,
’S néhol egy árva virág ’s halovány fű lenge: továbbá
Dombok emelkedtek, távolb órjási hegyeknek
Bércze nyomúlt szigorún kéklő ormokkal az éghez.
Már fenn a’ magason vadat űző héja kerengett,
És nyoma látszott a’ tévelygő vadnak alant is.
Eljött a’ vad méh, keresé a’ puszta’ virágait,
’S kebleiken kipihenve, dalát dongotta magában.
Végre füves dombon hat gím jöve sebten elébe
’S éles barna szemét szilajon rá vetve, robajjal
Vissza szökött ismét tápláló rengetegéhez.
Itt megeredt a’ ló, ’s a’ melly folyam’ árja határúl
Foly vala, által uszá, ’s partján megszálla urával – –
Vörösmarty.
