Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Volt egyszer egy ember, a’ kit Jancsinak hívtak: feleségét pedig, a’ kit nem rég vett volt, Katának hívták. Ő igen okosnak, felesége pedig igen esztelennek hitte magát. Ugyan azt hitték közönségesen a’ faluban is, annyira hogy, hol tréfából, hol igazán az embert okos Jancsinak, az asszonyt pedig bolond Katának hívák. Innen vala, hogy szüntelen is az ember a’ feleségének mindent csaknem egy betűig megparancsola, ’s ezt a’ feleség mindég megcselekedé pontosan.

Egyszer ezt mondá Jancsi feleségének: „Hallod e, Kata! én kimegyek a’ mezőre dolgozni. Mikor vissza jövök éhes leszek, készíts valami jó ízű ételt, és tégy hozzá egy pohár sert.”

„Jól van,” monda Kata „minden készen lesz.”

Mikor eljött az ebéd órája, elé vevé Kata az egyetlen darab húst, a’ melly vala házánál, ’s feltevé rostélyra, hogy megsüsse. Nem sokára pirulni kezde a’ hús, Kata melette űltt egy villával, hogy megfordítsa.

„No már ez mindjárt meglesz,” így szóla magában, „most lemegyek a’ pinczébe sert hozni.” Ott hagyta a’ rostélyt a’ tüznél, kezébe vette a’ nagy korsót, ’s lement a’ pinczébe, ’s kihuzta a’ csapot a’ hordóból. A’ korsó lassan lassan megtölt, ’s Kata vigyázva lekuczoródott melléje, mikor egyszeribe eszébe jutott, hogy a’ kutya nincs bezárva, ’s hogy oda jöhetne a’ tűzhelyhez, ’s elragadhatná a’ húst: és tüstént felszalada a’ pinczéből. De a’ menykő eb már valóban elvitte volt a’ húst. Utána szaladott Kata a’ mezőken keresztül. De a’ kutya sebesebb vala mint az asszony, ’s elvitte fogában a’ húst. „Oda vagyok,” monda Kata, „mit fog mondani az uram, mikor haza jőn?” De majd azzal vigasztalá magát, hogy változtathatlan dologért nem kell búsúlni, ’s vissza ment haza.

Mivel sokáig futott volt, elfáradott ’s lassu lépéssel ment haza felé, hogy kipihenjen.

Az alatt a’ ser mindég folyt, mert Kata vissza nem dugta volt a’ csapot.

Mikor tele volt a’ korsó, kifolyt, lefolyt a’ ser a’ földre addig a’ míg üres volt a’ hordó. Már a’ grádicson látta mi történt.

„Úr Isten,” kiálta, „mit csináljak, hogy ne lássa Jancsi mind ezt a’ mocsárt?” Gondolkodott egynehány pillantig, ’s eszébe jutott egy zsák liszt, mellyet utólsó vásáron vettek volt. Azt képzelte, hogy ezt széllyel hintvén imitt amott a’ földre felszárasztja a’ sert ’s tisztítja a’ nedves helyet.

„No szerencsés vagyok,” monda „hogy ezt a’ lisztet vettem: ugyan veszem hasznát mostan.” Elment hogy ide hozza, de mikor oda ért, ’a zsákkal a’ korsót letaszította, ’s abból is kifolyt a’ ser.

„Hej,” monda Kata, „soha egy szerencsétlenség nem éri egyedűl az embert.” Aztán az egész pinczét behinté liszttel ’s gyönyörködött tisztaságában. „No csínos most a’ mi pinczénk” monda magában.

Délután haza jöve Jancsi. „No feleség,” monda „van e ebédünk?” „Volt ám,” felele Kata, „de megette az az átkozott kutya,” ’s elbeszélte urának az egész történetet.

„Kata Kata!” monda a’ férj „hogyan tehetted mind azt? Miért hagytad el a’ sülő húst? miért hagytad kifolyni a’ sert? ’s hogy mázoltad el azért mind a’ szép lisztünket?”

„Hej,” monda a’ feleség „magam se tudtam, hogy mi lesz a’ következés; azt előre kellett volna mondani.”

Ekkor így szóla magában okos Jancsi: „Ha így viszi gazdaságunk’ a’ feleségem, már ezután nekem kell mindenre vígyáznom.”

Örökség által épen akkor kezéhez vett volt egynehány száz aranyt; azért így szóla feleségéhez:

„Lásd ezen szép sárga gombokat: iskátulába teszem, ’s elásom a’ kertben; de vigyázz, hogy soha közel ne menj hozzájok, se kezed hozzájok ne érjen.”

„Soha se teszem, Jancsi édes!” felele az asszony.

Mihelyt elment az ember, jöttek a’ házhoz egynehány földedény kalmárok, ’s kérdezték az asszonyt, nem venne valamit a’ portékából.

„Oh, igen is,” felele az asszony, „vennék szívesen, de nincs pénzem; ha valami hasznát vehetnétek egynehány sárga gombnak, cserélhetnék veletek.”

„No hát,” mondák a’ kalmárok, „lássuk azokat a’ sárga gombokat.”

„Menjetek a’ kertbe,” visszonza az aszszony, „ássatok a’ helyen, mellyet én mutatok: ott találjátok a’ sárga gombokat; nem merek magam oda menni.”

A’ kereskedők oda menének, ’s mikor látták a’ sárga gombokat, mind elvitték ’s nagy rakás tányért ’s fazékat ott hagytak neki helyette.

Akkor mind ezt az edényt kirakta a’ ház előtt. Mikor haza jött Jancsi, látta a’ csuprokat, a’ korsókat.

„No, Kata!” azt mondá „mit csináltál?” „Nézze kend,” visszonzá az asszony, „mind ezt az edényt kaptam, azon sárga gombokért. De nem nyultam hozzá magam. A’ kalmárok magok ásták ki a’ földből.” „Feleség! feleség!” monda Jancsi, „micsoda szép dolog ez! Az a’ sárga gomb egész vagyonom volt. Hogy tehetted azt?”

„Hogy hogy?”, visszonzá az asszony. „Nem tudtam, hogy nem jó lesz: meg kellett volna ezt nekem mondani.”

Kata egy pillantig gondolkodék, ’s végtére ezt mondá urának:

„Hallja kend, Jancsi: azt a’ pénzt majd vissza kaphatjuk, ha utánok megyünk a’ tolvajok után.”

„Nem bánom!” monda Jancsi. „Próbáljuk! De végy magaddal írosvajat ’s sajtot is hogy legyen az úton mit ennünk.”

„Jól van!” monda az asszony, ’s elindultak. Jancsi hamarább ment, felesége egy kevéssé hátra maradt. „Nem tesz semmit,” így szóla magában; annál közelebb leszek házunkhoz visszatértünkkor.”

Felérkeztek azután egy hegy tetejére ’s ott ollyan keskeny volt az út, hogy a’ szekerek’ kerekei elmenetben lesúrolták a’ fáknak a’ héját.

„Szegény fácskák!” monda Kata, „ezeket ugyan elrontották. Alig ha megmaradnak.” Szánta a’ fákat, ’s bekente vajjal, hogy annyira ne ártson a’ súrlás.

Meddig ezt tevé egy sajt leesett a’ kosárból, s’ végig lekarikázkodott a’ hegyaljához. Hiába kereste Kata, hova eshetett, ’s azt mondotta: „Én utána nem szaladok: le küldöm a’ másikot is, hogy ha az egyiket nem találom, meglesz a’ másika.” ’S leveté a’ másik sajtot. Mikor utól érte urát, enni kért ez a’ feleségtől, ’s ez oda adá a’ száraz kenyeret.

„Hát mi lett a’ sajtunkból ’s a’ vajunkból?” monda Jancsi ’s elbeszéllé a’ történetet a’ felesége.

„Hát csak ugyan elment az eszed?” kérdé a’ férj.

„De hiszen!” monda Kata „hogy mondhatja kend azt? Hiszen nem mondott semmit előre.”

Kénytelenek voltak tehát, száraz kenyérrel megelégedni, ’s ekkor eszébe jött más dolog az embernek, ’s így szóla feleségéhez:

„Hallod e, Kata! bezártad jól az ajtónkat, mikor elmentünk hazúl?”

„Nem én!” felele az asszony, „hiszen nem mondott kend semmit se.”

„Nosza, hát most csak menj vissza ’s zárd be, ’s hozz valamit enni.”

Szót fogadott Kata, ’s visszamenetelben azt gondolá: „Az én férjem nem igen szereti a’ vajat ’s a’ sajtot: hozok neki szép nagy diót, ’s aztán egy palaczk eczetet; mert ezt láttam, hogy néha néha ivott egy két cseppet belőle.”

Mikor haza ért, kulccsal zárá be az ajtót de kiemelé azt sarkából „mert” azt mondá, „soha se vigyázhat jobban az ember valamire, mint mikor szeme alatt tarthatja.” ’S elvivé magával az egész ajtót, ’s mikor oda jött urához: „No mondá” most bizony nem tehet az ajtónkon senki legkisebb kárt is. Itt van, nézze meg jól, még nincs semmi baja.”

„Jaj, jaj nekem!” monda Jancsi, be ügyes feleségem van! Hát minek zárja be az ember az ajtót, ha elviszi osztán magával. De minthogy elhoztad már, hordjad tovább is bűntetésedre.”

„Megteszem, Jancsi édes! Hanem azt ne kívánja, hogy vissza vigyem a’ diót ’s az eczetet. Elég terhem van már evvel az ajtóval: reá kötöm azt a’ zsákot ’s azt a’ palaczkot az ajtóra, hogy ne legyen olly nehéz.”

Ez ellen semmit nem mondott Jancsi ’s tovább mentek az erdőbe, hogy felkeressék a’ tolvajokat: de mikor beljebb értek, ’s még se találták, ’s már már estelni kezdett, felmásztak egy fa tetejére, hogy ottan töltsék az éjet.

Alig hogy felhágtak volt, ime épen azon kereskedők, a’ kik után mentek volt ugyan azon fa alatt letelepedtek, hogy egymásközt elosszák prédájokat.

Le szálla halkan Jancsi, egynehány követ szedett, hogy le hajigálja a’ csalárdok fejökre ’s osztán megint felhágott. Mikor észre vették ezen leesett köveket a’ gazemberek, csak ezt mondták:

„No már most majd virrad, mert hullatja már a’ szél a’ kénfa csapot.”^* Kata még mindég vállán tartá az ajtót, de csak ugyan nyomta már szegényt a’ nehéz terh. Ekkor azt gondolta, hogy talán a’ diók ollyan nehezek, ’s így szóla lassan urához:

„Jancsi édes! le kell ejtenem a’ diót.” „Most nem!” felele a’ férj. „Megtalálnának itten látni a’ tolvajok.” „Én, hallja kend tovább nem tarthatom,” viszonzá az asszony. „Kénytelen vagyok, hogy leejtsem.”

„Csak hamar hát,” monda Jancsi, „ha nem lehet másképen.”

Zörgést okoza hulltában a’ diózsák ’s a’ tolvajok azt mondák: „Isten mentsen! esik már a’ jégeső is.”

Darab idő alatt, későbben, még is neheznek találta lenni terhét az asszony, ’s azt mondá urának: „Jancsi édes! én az eczetet is levetem, mert nyomja a nyakam, szörnyün pedig.”

„De hogy veted!” felele az ura, „hisz így még inkább megtalálnának látni a’ tolvajok.”

„Én biz’ Isten,” monda az asszony, többet nem tarthatom! Lent van már,” ’s valóban, le is dobá a’ palaczkot, ’s kiömlött belőle a’ mi benne volt mind az eczet.

A’ tolvajok azt mondák: „Ejnye! de sürű harmat!” Végtére eszébe jutott még is Katának, hogy csak ugyan sem a’ dió, se nem az eczet, hanem az ajtó nyomta hátát, ’s így szóla lassan urához:

„No most majd az ajtót is lecsapom!”

De kérte az ura, hogy azt ne tenné, mert megtalálnák látni a’ tolvajok.

„Még is már lement az is,” monda Kata ’s legöndörödött az ajtó olly iszonyú lármával, hogy felugrottak az igazságtalan emberek, ’s nem tudván kimagyarázni, honnan legyen az a’ rémítő dörgetés, elszaladának, ’s ott hagyák mind azt az aranyt, a’ mit elcsaltak volt az ostoba asszonytól.

Jancsi pedig felvevé elvesztett vagyonát, ’s megismeré, hogy nem ritkán az együgyű oktalanság szerencsésebben jut illőjéhez mint sem a’ ravaszság ’s az a’ számvető bölcseskedés.