Mikorra szűnsz-meg, végtire, sors, mikor
A’ bús magyarra szórni gyötrelmeid’?
Mikor leszen ment harpyáktól,
Ah mikor ér valahára partra?
Olly lét találta e’ gyönyörű nemet,
Hogy harczrivaj közt folyva le évei,
Ingott gyakortan a’ magas tölgy
A’ dörögő viharok dühében;
De egy jó isten végre megőrizé
A’ végveszélynek bús ijedelmitől;
Nyugalmat óhajt, éltet – ’s nincs más
Aegisze, mint haza-hív szerelme!
Nem lepke érzés, nem hiu mámor ez,
Van mért szeresse a’ magyar a’ hazát:
Minden nyomon, bátor hová néz,
Ősei, hősei ott nyugosznak.
Nincs eggy arasznyi föld hona’ térein
Mellyen magyar vér nem folya ekkorig:
Ez íhleti Tokaj’ tüzében,
Ez foly erébe Budánk’ borából.
Azért kevély ő, hogy magyarok’ fija;
Azért hazája kedvese, mindene,
Kivűle néki nincs szerelme,
Élete nincs ’s ragyogásra kedve.
Budai.
