Isten hozzád büszke város,
Roppant kőhalom
Isten hozzád, falaid közt
Már nem nyughatom.
Melly után olly hőn sovárgék
Láttam fényedet,
Lepke szárnyon elvigadtam
Örömeidet.
Kerted’ annyi bájvirága,
Tündér szépeid
Már nem vonnak ’s rövid napod,
Rövid éjeid.
Nincs szememnek múlatása
Változásidon,
Nincs szivemnek gerjedelme
Csillogásidon.
Távol, halmon és vizen túl
Sík tér’ közepén
Áll egy kis lak, Emma’ háza:
Oda vágyok én.
Ott busong az elhagyott lány
’S olly hű kebele:
A’ hűség arany betűkkel
Irva van bele.
Szép is, jó is, és szeret is
’S rám epedve vár,
E’ kemény, e’ hittelen szív
Megtagadta bár.
Így tünődik Dálnok Endre
’S útat messze vált,
Elhagy fényt és társaságot,
’S zengő palotát.
Egyedűl megy, és alatta
Gyors alföldi mén
Vág csikorgó hosszu pályát
A’ tél’ mezején.
Víg faluknál, víg lakóknál
Mégyen úta el,
Nem mulathat, tova száguld
Gerjedelmivel.
Ifjak híják, szép leányzó
Várja ’s hő kebel’,
Nem mulathat, tova száguld
Szép reményivel.
Mintha hátra hagyni vágyna
Önnön lételét,
A’ világot, és a’ földet
’S minden örömét:
Olly szilajon, olly elszántan,
Olly bőszülve fut
Hóvilágnál, holdvilágnál,
Míg egy síkra jut.
És a’ síkon pusztaság van,
Hó és pusztaság,
Csendes hajlék közepette,
Benne mécsvilág.
De sem tőle, sem hozzája
Nem vezérel nyom,
El van hagyva, eltemetve
Mint a’ fájdalom.
Sóhajt Endre, és az éjfél
Tompán vissza zeng,
Félelemtől, és reménytől
Aggó szíve reng.
Ott van, hallgat, és nem hall szót,
Néz, és senki sincs.
’S nyílik – máskor annyi kéjre! –
A’ megért kilincs.
Benn merengő nyúgalomban
Egy leányka űl,
Könyökére hajlott fejjel,
Búsan, egyedűl.
Vállain elomladozva
Szög hajfodrai,
Haloványon elpirulva
Gyenge arczai.
’S csendes tenger van szemében
Melly egekbe néz,
Mellyet dúlni már nem látszik
Semmi földi vész.
Mellyben a’ múlt, és jövendő,
Álmát tükrözi,
’S azt öröm’ bú’ harmatgyöngye
Már nem öntözi.
’S mintha épen most vonná fel
Álma’ fátyolát
Föltekint, ’s az ifju benne
Látja Emmáját.
’S szól: ah Emma csak magad vagy!
’S a’ lány nem felel.
Emma, Emma hát nem ösmersz?
’S a lány nem felel.
Emma, Emma! messze útról
Értted jöttem el,
Elhagyám a’ nagy világot
’S értted hagytam el.
Emma, Emma! megbocsátasz,
Angyal, úgy-e meg?
A’ megtérőt Emma’ szíve
Nem tagadja meg?
’S mint szoká, ölébe vonná
Endre kedvesét,
Csókjai közt lángajakkal
Tenné esküjét,
De szemében a’ leánynak
Tiltó tűz ragyog,
Mondhatatlan, melly velőkön
’S lelkeken át lobog;
Melly reményt, és bátorságot,
’S vágyakat megöl,
’S a’ halált, és sírba néző
Bút támasztja föl.
Öszve zúzva, elcsüggedve
Dálnok elborúl
’S illy utósó kérelem foly
Hűlő ajkiról:
Ah ha el vagy szánva ’s nálad
Nem lehet hazám,
Szólj csak egy szót és ne nézz illy
Lélek-ölve rám.
Ez nem engem, egy világot
Tenne semmivé.
Ah ne vess illy rémszemet rám,
Ez nem Emmié.
Dálnok így szól, a’ leányka
Lassan rémesen
Fölkel, nagy bú’ súlyaival
A’ szép termeten.
’S mint rózsával temetett sír,
Nyilnak ajkai,
Vas kebelt is megrendítők
Rezgő hangjai:
Késő! Késő! Dálnok úrfi,
Elmulók korát;
Nem hű az, ki várni hagyja
Hű menyasszonyát.
Várva láttam a’ tavasznak
Nyíló kellemét,
Várva hő nyárt és az ősznek
Hulló levelét.
Most lakásom hideg és szűk,
Szűk és szomorú.
Benne éj van, és fölötte
Téli koszorú.
Van-e kedved illy tanyához?
Vagy bár lássd magad. –
’S egy koporsót tár ki karja
Szemfödél alatt.
És azonban sűlyed a’ ház,
Mély sírrá leszen;
Minden szellem éj’felén túl
Alszik csendesen.
A’ kis háznak sűlyedtével
Elhúny a’ világ
’S éj van messze a’ nagy síkon,
’S hó és pusztaság;
De középen féltemetve
Áll egy kis kereszt,
Rózsa színű lobogója
Rajta lengedez.
Fejcsüggedten a’ sebes mén
Kötve tombol ott,
Dálnok – a’ sír’ kebelében
Halva maradott.
Vörösmarty.
