Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Egy országban képzeltem magamat lenni, mellynek lakosit eleveneknek, érzékenyeknek, könnyen ingerelhetőknek, ’s szünet nélkül munkásságba találtam; untalan gyönyörüségek keresésében, ’s kikerülésében a’ fájdalmaknak foglalatoskodtak, ezek voltak egyedűl való Isteneik, Bálványaik. –

Az ország, mint sok más, elég kellemesnek látszott, vizcsatornákkal, mellyek termékenyítették, bővölködött – éghajlatja kellemes ’s meleg volt, de felette változó, gyakori szélvészeknek kitéve, mellyek végveszéllyel fenyegették. –

Erkölcsei ’s szokásai ezen országnak nem könnyen le irhatók, sem egészen tiszták, sem éppen rosszak nem voltak, sokszerűség ’s határozatlanság, nagy mértékben látszott azokból: nemes gondolatok, felette égő vágyások, bujaságra való hajlandóság, dicsőség szeretete, emberség, kevélység, szelidség, harag, egymással vetélkedtek az uralkodás felett – ’s gyakor nagy lázzadásokat támasztottak; annyival inkább, hogy ezen különös Országban minden jovak közösök voltak; semmi különös birtok nem volt esméretes; és minden az egészre vitetvén, akármi cselekedet is csak köz akaratból, ’s az egésznek megegyezése által történhetett.

Öt fő személy, kiknek egyedűl volt hatalmokban a’ külfölddel közösködni, az egésznek akaratjára igen nagy béfolyással volt: ezek neveztettek érzékeknek, ’s nagy erővel tetszettek parancsolni, cselekvéseik egyetértésben látszottak lenni némelly nagy urakkal, kiknek fortély volt nevek, ’s valami fő rangú asszonyságokkal, a’ szenvedelmekkel, kik az ő sugallásaikat kiváncsin hallgatták, ’s gyakran a’ legerőszakosabb elhatározásokra voltak készek.

Hanem ezen szenvedelmek közt sok külömbség találtatott, némellyek nemesek voltak, nagyok, felemelkedtek, ’s szép tetteket jovasoltak, mások a’ számosabbak, allyasok, községiek, gonoszak, ’s természetek szerént roszra hajlandók.

Első tekintetre szomorkodva azt véltem, hogy ezen szerencsétlen Országnak uralkodása köztársasági, ’s hogy úntalan a’ pártosságok nyughatatlanságinak ’s a’ fejetlenség (anarchia) zavarjainak vagyon kitéve; de szerencsémre a’ szenvedelmek legnemesebbikétől, attól a’ ki mindég a’ zivatarok lecsilapitásában, a’ békesség keresésében, ’s az igaz boldogság feltalálásában foglalatoskodik, meg tudtam, hogy az igazgatás monarchiai; – hogy egy mennyből leszállott Genius által igazgattatik, ki isteni végzéstől arra van büntetve, hogy több vagy kevesebb évekig ollykor majd egy századig ezen Országba légyen zárva, ’s az ő nemes mivoltánál illy sokkal alattabbi teremtéseket igazgasson ’s a’ mellyre ezeknek magaviseletjek számadása alatt lévén, számkivetése ideje után nagy jutalmak, vagy büntetések várnak, mellyeket az Istenség fog reája mérni, a’ szerént, a’ mint magát ezen nehéz kormányozásban viselte. –

Nehéz kormányozásban! szakasztám félbe szavát. – „Nekem ugy tetszik, hogy ezen Genius, olly sokkal felemelkedettebb azoknál kiket kormányoz, hogy soha is akaratjában, akadályokra nem találhat; alatta valói nem lehetnek eléggé vakok, magokat hozzája hasonlítani, sem olly esztelenek, hogy neki ellentáljanak. Törvényei bizonyoson soha nem csaló jósolásoknak tartatnak, nem találhat egyebekre csak vakon engedelmeskedőkre, ’s bámuló imádókra”. –

„Nagyon csalatkozol, felele vezetőm – ezen Géniusnak kit Léleknek neveznek, nem olly könnyű dolga mint képzeled. Az égnek azon végzése, melly nekünk adta, boldogságunk alapításáért, ’s érdeme nevekedéséért kénszeríti őtet, mindenben a’ mi minket érdekel részt venni; szorosan vagyon, testi – ’s romlott mivoltunkhoz kötve, szenvedést okoznak néki a’ mi bajaink, kedvtelést örömeink; minekelőtte végső rendeléseit adja, mellyek az egésznek akaratját teszik kéntelen ő meghallgatni az énekek szavát, figyelmezni a’ szenvedelmek hangjaira, meg kell vizsgálnia szükségeinket, éreznie ohajtásinkat, ’s úgy tanácskozhatik arról hogy mibe egyezhet meg, mibe nem? mit kellessen eltiltani, vagy megengedni. Jere lásd őtet, légy jelen tanácsán, vizsgáld meg udvarát; nagyon egyelesnek fogod találni mondhatom, mert mindnyájunknak jusa van a’ jelenlétre, ’s szólásra.”

Ezen felelet, nevelte bámulásomat: hallgattam ’s követtem vezetőmet; de nem kevés bajjal mivel némelly otromba lakosok, egy diaphragma nevű helyen, meg akartak tartóztatni, azt állítván, hogy itt fogom a’ királynét találni. Mások kik nékem igen szomorú bolondoknak látszottak azt mondták: „hijába jársz, a’ lélek sehol sincs”, ezeknek boszonkodva fordítottam hátat sajnálkozva tévelygéseiken.

Egy kis gyengéd, édesded, nagyon romános szenvedelem végtére megfogta kezemet, ’s kénszerítve kért, hogy ki ne menjek egy más helyről, mellyet szívnek hittak. Valóban a’ bémenő, ’s kijövőknek olly nagy tolongásokat is láttam ott, hogy azt az Ország munkássága középpontjának vélvén nem szándékoztam tovább; de vezetőm parancsolá, hogy kövessem, én engedelmeskedtem.

Nem soká nagyon félénk helyre érénk, hol egyesűltek az ország minden részeiből utak, vizcsatornák. – Soha helyet nem láttam ennél világosabbat, ’s a’ hol még is bajosabb lett volna tisztán látni, a’ tárgyakat. Éppen a’ világosság sokvolta kápráztatta látásomat; mindennemű volt itt, nagyok, kicsinyek, egyszerűek, szinesek, égő lángok, lobogó tűz, ragyogó fény, csillámló világ, szelid mécsek, szikrázó villámok, repdeső tüzek, ’s ezeken kivűl számtalan vágyások, ’s szenvedelmek, kik tükröket ’s prismákat forgattak, mellyek minden pillantatban a’ külömböző tárgyaknak ujabb, meg ujabb formákat, és szineket adtak. –

Ezen tündér fény miatt soha nem tudtam a’ Lélek képét ugy elismerni, hogy leirhassam. Nem láttam egyebet, egy tiszta világformájánál, mellynek semmi hasonlatossága nem volt, a’ többi szemembe ötlő létekhez.

Végre vezetőm, ki nevét görögül a’ Bölcseség szeretetének mondta,^* sok baj, ’s figyelem után tisztán mutatott, a’ lélek királyi széke mellett, két magos, nemes, de komor tekintetű asszonyt, mind kettőnek világos fáklya volt kezekben, egy harmadik öltözet nélkűl egy alig látható tükört mutatott kezében, de a’ melly bé volt fátyolozva. „Látod, szóla vezetőm, az okosságot, a’ rényt, ’s az igazságot; királynénk tiszteli, ’s féli őket.”

Bennem is mondám bizonyos félelmet gerjesztenek; de ellenben ki az a’ gyönyörű aszszony ott túl, kinek tekintete olly bájoló, beszédje olly édes, ’s olly bizvást szól a’ királynéhoz. Égek őtet megölelni. –

„Elhiszem, ugy mond Mentorom, vissza tartóztatva, az a’ bujaság, tetszenek néked kecsei, rettegj csaljaitól, bámulod a’ rózsákat, mellyek koszoruzzák, de tekints lábaihoz”. – Ugy tevék: ’s réműlve egy rengeteg örvényt láték a’ honnan mély sohajtások tódultak.

Később a’ Királyné körül egyenként észre vevém, a’ Haragot, égő, ’s mord szemeivel, a’ sáppadt Irigységet, egy méreg töltött poharat tartott kezébe, melly örökké önmagára ömlött, ’s egy tőrt, melly mindég magát vérzette.

A’ Nagyravágyás, méltóságos volta ’s fegyverei csillámlása által egy pillantatig kápráztatta szemeimet, de a’ vér, mellyel bé volt mocskolva, borzasztott. – A’ Fösvénység éppen olly nevetséges mint utálást gerjesztő formájú volt, rongy fedezte, sovány, nyughatatlan, ült egy nagy darab aranyon, mellyet hátmegől gyerekek pajzánon morzsoltak ki alóla.

A’ trónus zsámolyánál egy asszony űlt, ’s mindent fel írt, a’ mit látott ’s hallott, de egy kis öreg jött késével ki vágni nagyobb részét a’ béírt leveleknek: könnyen rá ismertem az emlékezetre, ’s az időre.

Sok szemeimet sértő tárgyakért vigasztalást nyertem, látván az erőt, mint gyámolát a’ jóságnak; az igazságot erős kezekkel vissza ijeszteni a’ vétkeket ’s óltalmazni a’ rényt – a’ mérsékletet, nyugalmasan ellenállni a’ vágyások zabolátlan rohanásának, a’ szenvedelmek zivatarinak, és a’ szelíd szerénységet, egy szegeletben a’ rény, ’s a’ dicsőség ékesítésével foglalatoskodva.

De később leginkább vonta figyelmemet magára egy magos asszony, biróságot mutató öltözetben, vonásai komolyok is szelídek is voltak; mindenki tisztelettel hajlott meg előtte, némelly pártoskodókon kívül, kik hijában igyekeztek megrettenteni – épen olly kevéssé látszott azokra hajtani, kik körülte hizelkedtek mint a’ kik megvesztegetni vagy elcsábítani igyekeztek – részre hajlás nélkül hallgatott meg minden kéréseket, minden panaszokat.

Előtte egy nem hervadható koszorú volt, háta megett állott egy fekete ember, képe írtóztató, ’s fenyegető, kezében éles fulánkokkal szúrós ostor.

A’ királyné, mindég figyelemmel nézte ezen tárgyakat ’s nyughatatlankodva láttatott határozásai tétele előtt tanácsát várni ezen aszszonynak. „Imhol van, monda, vezetőm, az ország nagy bírája, ez a’ lelki isméret, retteg ettől fejedelmünk, örökké kell követni tanácsait, ’s vele egyet érteni; ’s ha ollykor történik, hogy egyenetlenségbe jőnek, és öszvevesznek, zavarba jő minden. Nincs többé tartalékja a’ szenvedelmeknek, nem ismernek határt a’ vétkek, ’s fortélyok – egybe roskad a’ lélek királyi széke, az ország, legnagyobb veszélyek prédája ’s minden el lenne veszve, ha ez a’ fekete ember, kit rémüléssel néztél, kinek neve a’ megbánás, helyre nem hozná az aránysúlyt ’s vissza nem adná az országot királynénknak, minekutánna durván megostorozza, rangját, ’s származását tekintetbe nem véve.

De gyakran megakadályozva ezen igyekezetében azon asszony kit távolabb látsz, amaz örökké egyforma minden kijelelt vonás nélkűl való ábrázattal, kellemetes, ámbár súlyos lánczára tud mindent fűzni, ez a’ megszokás: egyforma a’ jóhoz mint a’ roszhoz; helyesen mondta róla egy régi, hogy erőssé teszi a’ vétket úgy mint a’ rényt. Legveszedelmesebb benne, hogy eltudja némítani a’ lelkiisméret szavát, akkor elvagyunk vesztve remény, ’s mentség nélkűl. – Már most ismered országunkat, annak lakosait, udvarát, fejedelmét annak tanácsosait: közeledjél ’s halj: sok mozgást veszek észre, a’ királyné bizonyosan valami nagy elhatározásban foglalatoskodik, ’s fontos rendeléseket tészen.” – Félelem, ’s tudni kívánás közt közeledém a’ királyi székhez; nem soká hallám a’ nagyravágyást mi kevélyen nógatta a’ királynét, hogy engedjen kívánságinak, ’s megegyezzen egy tettben, mellyet az ország felemelkedésére, ’s előmenetelére igen hasznosnak lenni állított. Mellette volt az önszeretet, ki sok nyereséget látott a’ szándékban; éles hanggal bizonyította a’ felfuvalkodottság, hogy nem lesz semmi akadály mellytől rettegni lehessen; – a’ harag emlékeztetett bizonyos ugy nevezett megsértésekre mellyeket ez ország egy idegen hatalmasságtól szenvedett, ’s mellynek az irígység hatalmát nem állhatta; sugva a’ fösvénység nagy meggazdagodást igért ’s jövendöle az országnak – nem kedvetlenűl látszott hallgatni ezen külömböző szenvedelmeket a’ fejedelem, ’s békételenséget, hidegséget mutatott midőn a’ mérséklet, ’s előrelátás eléállottak megmutatván kedvetlen oldalait, ’s veszélyeit a’ javasolt szándéknak; de az igazság ’s okosság méltósággal költek egyszerre fel, elhatározott hangon mondván: a’ cselekedet mellyre venni akarnak, igasságtalan, tehát hasznos nem lehet – a’ királyné háborgott, a’ lelki isméret közelített hozzá, ’s így szól: Nincs mit kétségeskedni, követned kell az okosság, ’s igasság tanácsát; szünj meg a’ csalfa szenvedelmekre hallgatni ’s el ne felejtsd Confuciusnak mondását. – „A’ gonoszoknak kihallgatása, már kezdete a’ gonoszságnak” – ezen szavakra, ugy véltem, hogy a’ fényt, melly a’ lelket körül ömölte szelíd pirulás fogta-el; hallottam ezen királynénak bájjal öszvehangzó szavát, mellyel parancsolá a’ nagyravágyásnak, hogy hallgasson, ’s többé ne szóljon igasságtalan szándékáról. – Látám továbbá a’ bujaságot virágokat, ’s gyümölcsöket ajánlani a’ fejedelemnek, mivel Hymen ’s az okosság társaságába jött a’ lelkisméret mosolygott ’s a’ lélek elfogadta az ajándékokat, kevés idő mulva a’ bujaság vissza jött, előtte léptek a’ fortély ’s némelly kaczér vágyások; vele volt a’ részegség; gazdag kosarat mutatott, mellyre a’ titok ujját száján tartva, sürü leplet vont – a’ lélek kisértetbe jött; de a’ rény komolysággal visszataszította a’ kosarat, sikóltással rejtezett el a’ szemérem, enyelegve folytatta a’ titok ajánlását, de fenyítő hangon mondá a’ lelkisméret, egy hajdoninak ezen szavait: – Emlékezz az önnön szemrehányásokra, ollyanok mint ezen fáklya mellyet tartok, szét oszlatja a’ homályt, mellyben a’ bűnt, rejtezve lenni gondolja. – Szavára a’ szemérem vissza jött, ’s a’ királyné hidegen parancsolá a’ bujaságnak hogy távozzon.

Elbájolva a’ miket láték ’s hallék, mondám az engem vezető nemes szenvedelemnek. Imhol látod ezen ország igazgatása nincs olly sok nehézségekkel egybekötve mint gondolod. Megengedem hogy vagynak igen veszedelmes, ’s szédítő szenvedelmek, nagyon csábitó híbák, ’s fortélyok, de a’ lélek nincs mit féljen tőlök, ott van oltalmára az okosság ’s igasság tanácsa, észrevételei a’ mértékletnek, szeméremnek, fenyítő intései a’ lelki isméretnek, ’s a’ megbánás félelme. Illy tanácsosokkal nem csalatkozhatik, ’s bizonnyal mindég bőlcs végzéseket teend; – én megvagyok nyugodva ezen ország boldogságán.

„Felette jókor örvendesz felele bölcs vezetőm, kevessé igen kész vagy magadat elbízni. Nem kell semmit az első tekintetből itélni; vagy nagyon csalódom, vagy azon gonosz kis varázsló, kit távolról jönni látok, sok zavart fog itt támasztani ’s lehet, hogy nagyon szomorú, ’s azoktól mellyeket látál igen külömböző jelenéseket okoz.

Hogy hogy – kiálték – varázslók is vagynak ezen országban. Igen is felele: vagyon kettő: az egyik jó, ’s igen hasznos, ’s ez a’ képzelődés; elevenít mindent, mindent szépít: megvallom, hogy nincs mindég tökéletes egyetértésben velem ’s az okossággal, de megbotsátjuk néki tévelygéseit, mivel minket is bájól, ’s szépít. Ha ide hagyna minden elvesztené kecsét, ’s ezen ország pusztává válna némelly száraz ’s borongó eszek vissza taszítják, de ezeken nevetünk ’s őtet mindnyájan szeretjük. Maga az igasság ’s való is ollykor nevetve reá bizzák magok ékesítések gondját, ’s akkor annál szeretetre méltóbbak.

De a’ testvére mellyet eszelősködésnek hívnak, a’ legveszedelmesb minden ismeretes varázslók között: mindenüvé befurja magát mindenütt láthatatlan; azok kiken leginkább uralkodik legkevesbbé ismernek reá. Ezen varázsló halálos ellenségem. Képzeld gyakran az én formám ’s nevemben üzi legfeketébb gonoszságait, mindenféle ábrázatot ’s alakot tud magára venni; tévelygésbe hozza a’ lelket, megszédíti az okosságot, ’s ollykor, magát a’ lelkismeretet is megcsalja. Én egyedül ismerem, üldözöm; de felette gyakran süker nélkül támadom meg; az én hatalmamnál fogva láthatová teszem szemeid előtt, nézzed közelít, ’s készül gonoszságának uj jeleit mutatni.”

Elbámulva ezeknek hallására arra tekinték, merre vezetőm mutatott, ’s láték egy kicsiny asszonyt fején csörgő sapka volt, ’s álorcza fedezte ábrázatját, köntöse, melly minden színü, ’s nemű darabokból volt egybe toldozva tele volt zörgőkkel, éles hangjoktól csengettek füleim, ámbár azokat rajtam kívül senki más nem látszatott hallani.

A’ sokaság közepette menve gyengén érintett kit kit csörgő sapkájával.

Oh csuda! ezen pillantatban szemeim előtt változott el mindennek formája. A’ nagyra vágyás dicsőséggé változott által – a’ fortély rénnyé – a’ bujaság boldogsággá; a’ bosszuállás igassággá; érdemmé a’ boldogság, tudománnyá a’ kérkedő tudákosság – jótevőséggé a’ pazérlás, bátorsággá a’ vakmerőség, a’ ravaszság politikává, a’ félénkség előrelátássá, a’ tettetés kegyességé. – Ezen pillantattól fogva minden rendetlenségbe jött, ’s felfordulva volt a’ királyszék körül, minden fortélyok, hibák, minden veszélyes szenvedelmek elkábították a’ fejedelmet kiáltásokkal, tántorították csalfa, ’s ámító beszédeikkel, megvesztegették csábító igéreteikkel.

A’ csalfa dicsőség szép reménnyel részegítette, a’ bujaság felébresztette vágyásait, bátorságot ajánlott a’ bosszuállás, a’ fortélyosság az előrelátás gyümőlcseit ajánlotta, kegyesség alakjában tettetés vezette pokol felé az eget mutatván néki.

Az okosság, az igasság szava el volt ölve kiáltásaiktól, a’ rény, ’s a’ való félre voltak taszítva a’ gonosz rágalmazás ’s a’ sértő csuffondarosság által, végre maga a’ lelkisméret elalélva a’ puhaság karjai közt kit a’ nyugalomnak vélt lenni csak gyenge, ’s töredezett hangokon szólott; még is elég félelmet okozott a’ léleknek, hogy tartóztassa még kétségeskedett; de megjelent egyszerre a’ hizelkedés csuszva ’s tömjénezve. Ez a’ fejedelmek méreg keverője, elkábítá a’ királynét, áldozó füstjével ’s gyászos mesterséggel majmolván a’ közvélekedés hangját így szólott: Királyné, ne álj továbbá ellent, a’ dicsőség ’s boldogság várnak reád, engedj egész országod ohajtásinak.

Avval elhurczolá a’ lelket, az őtet körülvévő puha örömmel vétkek, szenvedelmek karjai közé.

Hogy írjam le ezen siralmas gyengeség következéseit, egyszerre zenebona uralkodott mindenütt, lázzadás, fejetlenség’ prédájává lett az ország, erejét dühös láng emésztette, melly mindent elperzselt, kiszáraztotta vizcsatornáit, ’s egész lételének alája ásott, egy ragadó betegség terjedt el az ország minden részeiben sehol már segítség, semmi rend, semmi zabola többé, a tébolyodtság látszott ezen szerencsétlen országot igazgatni, ’s végveszéllyel fenyegetni.

Bőlcs vezetőm kétségbeesés közt volt – hol van bátorságod? mondék neki: sürgettem, mentsük meg magunkat, mentsük meg az országot, úgy hiszem még nem lehetetlen, amott azon árnyékban veszem észre a’ lelkiismeretet felébredni, rá ismer a’ valóra: látom hogy közelít felénk, menjünk vele, ezen pillantatra vártam felele vezetőm.

Egyesültünk vele, gyorsan közeledtünk a’ királynéhoz, a’ való felfedte tükörét, a’ lelkisméret elészólítá a’ megbánást, ki megragadta a’ lelket, ’s irgalom nélkűl ostorozta. Ezen szerencsétlen királyné keserves zokogások közt vissza űle székébe, az eszelősség eltünt, kiki vissza vette valódi formáját, ’s minden vissza tért a’ szokott rendbe.

Elragadva ezen uj látástól, büszke, ezen jó kimenetelre mellyet magamnak tulajdonítottam elfelejtkezvén mellettem lévő társamról, vezér segéd nélkűl folytattam gondolatlan lépésimet, ’s elhítséggel merészeltem a’ királyiszék lépcsőjire hágni, ’s az okosság helyére ülni, mellynek helyét bétőlteni véltem; de a’ való elmosolyodva adta értésemre, hogy csalódom, ’s hogy sűletlenség helyére űltem, hangos, ’s közönséges kaczagás követik szavait, ’s azoknak megerősítésére a’ megbánás felkelvén olly keményen pattogtatta rám ostorait, hogy magamon kivűl rogytam öszve.

Szemeimet felnyitva egyedűl találtam magamot ágyamba feküve, minden el volt tünve, de örökre emlékezni fogok ezen különös utazásra, soha el nem fogom felejteni azon veszedelmeket, ’s keserveket, mellyeket a’ sűletlenség, ’s eszelősség okoznak a’ léleknek, eszemben fogom örökké tartani, Horatiusnak azon két versét, mellyet durva fenyítő ütései közt mondott.^*