Virtus ’s igazság zengtek nyelveden;
De gyülölte mind a’ kettőt szíved:
Csak leple volt hatalmad bűneidnek,
’S szádban a’ törvény átok leve.
Ezüstkehelyt ürített a’ gonosz asztalodnál,
Kivűl az ajtón sírt az üldözött.
Még egy falatja volt az éhező szegénynek,
’S elrablottad azt;
Avúlt födél óvá még a’ szelektől,
’S hideg vérrel hajtád ki onnan is.
Hajh! bujdosott az. Ősi lakhelyéről
Sáppadt neje
Keblében vitte kisdedét ’s panasszát:
Poroszlód azt korbáccsal ölte-el.
’S te rád bízatott e ezreknek boldogsága,
Hogy árulhassad pénzért véröket?
’S neked ád majd márványt ’s nagy nevet a’ hizelkedés,
O Rabló, sírodon?!...
Kölcsey.
